2
A főkapitány nagy léptekkel ment el a Hungáriából.
A közkórház előtt kellett elhaladnia.
A kórház előtt autó állott.
- Kit hoztak? - szólt rá az ácsorgó sofőrre.
A főkapitány keményen megnézte a sofőrt.
Vékony kis csirkefogó volt.
Micisapkája a szemébe húzva.
- Menjen csak át a főkapitányságra, és hívja ide Makkos detektívet.
A sofőr habozva nézett rá, mintha nem volna kedve magában hagyni a kocsiját.
- Egykettő.
Mondja meg neki, hogy a főkapitány úr hívatja.
Erre a sofőr begyulladt, szalutált, és azonnal futott.
A főkapitány felment a kórházba.
A kivilágított nagy előcsarnok a fénnyel ellentétben a legnagyobb csöndet őrizte.
Mély csönd volt, kórházi csönd, éjjeli csönd.
Világított folyosókon terjengett a kloroform és az éter arómája.
A kapus felesége inspekciózott.
Terjedelmes volt, mint azok, akik szűk lakásban s bő koszton és tökéletes életnyugalomban élnek.
- Tessék parancsolni, méltóságos úr - jött elő hívás nélkül.
- Hol van az a beteg, akit most hoztak?
- Tessék parancsolni a műtőbe.
Fetter főorvos úrnál van.
A főkapitány kopogtatás nélkül nyitott be a műtőbe.
Két fehér ruhás szolga éppen most vetkőztette az asztalon Baltazár Pistát, aki eszméletlenül feküdt, s vérrel volt tele a ruhája és teste.
A főorvos, ahogy meglátta a főkapitányt, elébe sietett.
- Szervusz, kérlek alázattal.
- Mi ez? - mondta a főkapitány.
- Ez, kérlek bizony elég komisz.
Pista barátunk elég kutyául van.
Át van lőve a bal válla, s nagyon sok vért vesztett.
Azt hiszem, a legkényesebb helyen érte a golyó a vállcsontot.
A főkapitány intett, s odább vonta a főorvost.
Ez még fiatalember volt , cvikkeres, szőke, igen buzgó arcú ember, Fetter Leó, s a főkapitány iránt rendkívül lekötelezett, mert neki köszönheti az állását.
- Édes fiam - mondta dörmögve -, vedd tudomásul, hogy ez nem lőtt seb.
Ez zúzódást!
Autódefektet kapott a gyerek...
További intézkedésig ez a megállapítás.
A főorvos elkezdett zavarba jönni, s az arca csöndesen egyre vörösebbre pirult.
- De, kérlek alássan, főkapitány úr, nekem fel kell vennem a látleletet.
- Így! - mondta erélyesen a főkapitány - további intézkedésig ez így van.
- Főkapitány úr, alássan kérlek, szabad két vízumot írnom ?...
- Nagyon helyes.
Legkésőbb reggel, megadom az utasítást, hogy melyiket kell bevezetni a naplóba.
Oda se nézett Baltazár Pistára, ment kifelé.
Még egyszer odaintette a főorvost.
- Azok semmit se tudnak még, legfeljebb ha a saját szemükkel ítéltek.
- Ide figyelj: tudod, hol van Badakony?
- Igen.
A badakonyi erdő mellett építik az utat.
Nagy kövekkel van beborítva a frissen hányt töltés.
Ott az éjjel egy autódefekt volt.
A kocsi lesiklott az árokba s felfordult...
Hát ez volt az!...
Akkor sérült meg Baltazár Pista ...
További intézkedésig.
A főkapitány sietett.
A sofőr ott állott a folyosón.
- Serákné - mondta a portásnak -, hol van itt a pince?
- Tessék parancsolni, oda hátra.
- Valami csöndes hely a pincébe.
Na!
De értelmetlen egy asszony.
Az asszony rémülten nézett a hatalmas emberre.
- Talán a hullakamrába tetszene parancsolni.
A lejárat itt volt a folyosó mellett.
Az asszony előrement s felgyújtotta a villanylámpákat.
Mikor lementek a lépcsőn s be a fehér kamrába, amely hideg volt a jégtől, a sofőr irtózva látta, hogy egy hulla fekszik meztelenül az egyik pléhvel borított asztalon.
Nem bírta a szemét levenni a rettenetesen felpuffadt nő-kadaverről, folyton oda pislogott, s közben azon csodálkozott, hogy a portásné egyáltalában nincs jobban megilletődve, mint ha söröshordó volna azon a helyen.
A portásnét egészen más izgatta, nem a hulla.
A sofőrt azonban egyelőre csak az.
A főkapitány azalatt instrukciókat adott a detektívnek, aki egy állathoz , medvéhez, hiúzhoz, vadmacskához képest rendkívül intelligens szemekkel bírt s alig kellett neki magyarázni, már mindent értett, bólintott, hunyorított, s nemsokára lent volt a kamarában.
Csak intett könyökkel, s a portásné már sietett el.
- Mondj el mindent - szólt a detektív.
- Alássan kérem, detektív úr - mondta a sofőr, miután alaposan megnézte a detektív karját s ökleit.
Ezek a karok s öklök ebben a pillanatban megmozdultak s irtóztató pofont kentek oda a sofőr vékony arcába.
- Vedd tudomásul, hogy én nem vagyok detektív, hanem méltóságos úr.
A sofőrnek felakadt a szeme s hátrált.
- Micsoda nyavalyás sofőr vagy, hogy még a méltóságos főkapitány urat sem ismered?
- Ké-kérem é-én csak há-három napja vagyok a városban - dadogta, hebegte a sofőr.
- Idevaló vagyok a megyébe, de most Pestről jöttem.
- A Hungária előtt egy úriember este kilenckor odaintett, van -e elég benzinem ?
Vettem ezer kilométerre.
Beült, s a leggyorsabban előre.
Nem mondta meg, hogy hova, de amint a városból kiértünk, rám parancsolt, hogy százassal ... Véletlen láttam a faluvégi táblát, hogy Opora.
S ott állottunk meg.
Egy hosszú kőkerítés előtt, de nem a kapunál...
Az úr bement, kulccsal egy oldalkapun...
Később , várakozás után, jött egy vadász...
Körülfutott a kerítésen, mikor engem meglátott: azonnal menjek a főkapu elé... előbb egy úriasszony akart beülni , aztán egy sebesült fiatal urat tettek be...
A detektív vérben forgó szemekkel hallgatta végig, de mintha nem is figyelt volna rá, egészen mással volt elfoglalva.
- Idefigyelj - lihegte.
- Jól nyisd ki a füled...
Te nem voltál Oporán...
Te a Lengyel tanyáig mentél, Vaskóba...
Érted?
Mikor Badakonynál mentetek, a kocsi nem tudott rámenni a köves útra, mert ott nagy kövekkel van leborítva az úttest .
Új töltés.
Érted?
A szélén akartál menni.
Érted?
A kocsi belefordult az árokba , s akkor kiborultatok.
A fiatalúr a vállát eltörte.
Érted?
- Hány perc alatt értetek Oporára?
A detektív felemelte a kezét, s rettenetesen pofonvágta a sofőrt, úgyhogy az beleesett a sarokba, s a fejét belevágta a falba.
A sofőr halálos rémülettel szedte össze magát.
- Nem megmondtam, hogy nem voltál Oporán?
- Na.
Mikor értetek Oporára?
- Kérem, detekt... kérem, méltóságos főkapitány úr - dadogta a boldogtalan -, én nem voltam Oporán.
Hallgatott.
Elfelejtette.
- Vaskón.
Oda akartál menni.
- Igen - mondta könnyekkel a szemén.
- Vaskón.
A detektív felemelte a kezét.
A fiú szűkölt, mint a kutya:
- Méltóságos főkapitány úr...
- Igenis, a badakonyi úton defektet kaptam, mert a köves úton nem lehetett menni , s amiatt az árokba borultunk.
- Na.
Ott kaptál defektet a fejeden.
Azt be fogják kötni.
Még háromszor elismételtette vele a leckét.
- Badakonynál, mikor felborult az autó.
Intett neki, hogy mennek.
Előrement s a sofőrutánakullogott s hol a vérét, hol a könnyét törülte.
Mikor felmentek a folyosóra, a főkapitány intett a detektívnek, aki eltávozott, ő maga fölment a sofőrrel, s még egyszer beszólott a főorvosnak:
- Kérlek alássan, a defekt hiteles - mondta különös farkasnevetéssel -, a sofőr is megsebesült.
Adjatok egy kötést neki a fejére.
A főorvos lehunyta a szemét.
Rettenetesnek találta az egész dolgot.
De hallgatott.
Ezzel a főkapitány sarkon fordult s elment.
- Maga hol sebesült meg? - kérdezte a sofőrt a főorvos.
- A badakonyi úton, méltóságos úr mondta a sofőr.
- Ott most csinálják az utat, s belefordultunk az autóval az árokba.
A főorvos végignézte a sápadt embert, s látta annak összeszorított száját.
- Várjon kérem egy kicsit.
Mindjárt megkapja a kötést.
A főkapitány átment a hivatalába.
A kapu előtt állott egy rendőr, aki abban a pillanatban szoborrá lett.
- Kié ez az autó? - kérdezte a főkapitány.
- Enyém, méltóságos főkapitány úr.
- Állítsd elő - mondta a rendőrnek a főkapitány, s bement az épületbe.
A rendőr intett a sofőrnek, aki lehajtott fejjel ment előre.
A főkapitány visszafordult.
- Egy legény menjen azonnal a közkórházba.
Ott van egy piros autó, annak a sofőrjét hozza be.
Vigyék be az autót a garázsba, őt pedig kísérje be.
Várjon , míg bekötözik a fejét.
A rendőr benyitott az őrszobába, s egy kollégáját szólította elő.
A főkapitány rohanva ment fel a lépcsőn és sietve nyitott be a hivatalába.
Az előszoba ajtaja előtt álló rendőr mereven szalutált:
- Méltóságos főkapitány úrnak alázatosan jelentem, egy úriasszonyság.
Bement.
Az előszoba sötét volt.
Egy széken ott ült Avaryné, fejét két kezébe szorította, s már nem sírt, úgy látszik, kifáradt.
A főkapitány beléptére kiújult a zokogása.
- Oh, kedves, kedves - mondta a főkapitány rekedten -, mi volt ez ?...
Mit mondott maga a telefonba nekem; hogy kerül ide, hogy történt, egyáltalán mi ez?
- Én nem tudom, én nem tudom.
- Rettenetes - s kitört a zokogás.
A főkapitány hozzálépett, s levette a kalapját.
- Nem lesz semmi baj - mondta -, drága Vilma, drága kis Vilma...
Tegye le ezt a kabátot, hisz borzasztó meleg van.
De az asszonyka nem bírt megmozdulni.
- Akar valamit ?...
Egy pohár vizet ?...
- No, ne sírjon, kedves, ne sírjon, nem bírom a sírást, és nem lesz semmi baj , biztosítom, nem lesz semmi baj.
Majd meglátja, hogy semmi baj se lesz.
Vigasztaló szavakkal igyekezett a szegény nő csillapodni nem bíró rémületét eloszlatni.
Hogy szerette volna Babának szólítani.
Nem lehetett.
Ilyen bizalmas név nem volt neki engedélyezve.
Hozta a rendőr a vizet vastag pohárban a tenyerén.
- Mossa meg a homlokát.
Húzza le a kesztyűjét és mossa meg a homlokát...
Így...
- Vizet öntött a pohárból az asszony rózsaszínű kis tenyerébe.
Aztán ráerőszakolta a poharat.
- Vegyen a szájába egy csöppet...
Mikor történt?
- Én nem tudom, lássa, ez valami rettenetes.
- Nem kell sietni, van elég idő.
Ez rettenetes, de már én elintéztem mindent , maga nem is képzeli, drága angyal, mit csináltam magáért...
Ez borzasztó, ez borzasztó, hogy az a Pista ilyen egy szeles fickó...
Az asszony hallgatott, megszűnt a sírása.
- Fegyverrel lőtt rá? - mondta a főkapitány.
A főkapitány kemény hangja:
- De hát fegyvert vitt magával.
- Nem volt nála semmi fegyver?
- Kérdezze meg a sofőrt, hogy volt -e fegyver a fiataluraknál?
Ha volt, hozza fel .
Mind a kettőt.
Az asszony rémülten nézett.
- Miért lett volna nála fegyver?
- Volt - mondta a főkapitány.
- De az mindegy.
Biztosítom, kedves drágaságom , hogyaz teljesen mindegy.
Itt a tényállás semmit se számít.
Már én rendbe szedtem az egész szerencsétlen esetet.
Az asszony maga elé borult, s újra sírni kezdett.
Hosszú porköpeny volt rajta, nagyon finom köpeny, nyakig be volt gombolva, s kis kalapja le volt húzva a szemére.
- Laci mikor ment el délután?
Az asszony megborzongott.
- Miért nem feküdt le ebéd után?
- Kiment a munkásokhoz, aztán visszajött, valószínűleg le akart feküdni, akkor szólt a telefon, valakivel beszélt, igen rosszkedvű lett, befogatott s elment.
- Szegényke...
Mikor jött Pista?
- Vacsorához hívtak, de nem volt kedvem enni.
Ekkor a rendőr kopogtatott s bejött.
- Méltóságos főkapitány úr, itt vannak a fegyverek.
A főkapitány intett neki, hogy tegye le s menjen.
- Más nincs? - szólt utána.
- Semmi sincs, méltóságos főkapitány úr.
A főkapitány erélyesen intett, s a rendőr elment.
Akkor felállott, s odament a kis asztalhoz, amire le voltak téve a fegyverek, s megnézte őket.
Felvette egyiket a másik után.
A lámpához közel vitte, megnézte.
Felvett egy lupát az asztalról, s azzal gondosan megvizsgálta a csöveket, kinyitotta a závárokat , igen aprólékosan vizsgálta meg a szerkezetet.
Konstatálta, hogy minden töltény bennük van, s füstnek, lőpornak semmi nyoma.
Ezekkel a fegyverekkel ma valóban senki egy lövést se tett.
Az asszony kiapadt szemmel nézett maga elé.
A főkapitány járkálni kezdett.
- Itt csak egy fontos van: maga.
Itt csak ez az egyetlen fontos: maga!
Drága !
Kedves!
Magának nem szabad szenvedni.
Magát nem szabad izgalmaknak kitenni .
Magának boldognak kell lenni, ez az egyetlen cél, minden egyéb mellékes.
Hirtelen felugrott, s pattintott az ujjával.
- Milyen szórakozott vagyok.
- Idefigyeljen - mondta a belépő rendőrnek.
- Átmegy a kórházba.
Keresi a főorvos urat, s megkérdi tőle, hol van a fiatal úriember, aki a beteggel jött?
- Igenis - mondta a rendőr.
- Méltóságos főkapitány úr, az a fiatal úr itt van.
- A fogalmazó úr behozatta.
- Ja.
Küldje be a fogalmazó urat.
- És maga már meg van mentve, drága gyermek.
Az én csalhatatlan érzékem!
Mielőtt valamit tudtam volna, már elintéztem...
Kedves, arra akarom figyelmeztetni, hogy szegény Laci öngyilkossága...
Itt megállott, s várta az asszony mozdulatát.
De az asszony csak megrázkódott, s ugyanúgy maradt, ahogy volt, maga elé görbedve, két finom kezét térdén nyugtatva s csüggedt elmerüléssel.
- A maga ura, sajnos, öngyilkos lett, hirteleni idegroham ...
Beszámíthatatlanság...
Mindennel indokolható...
Megőrült...
Kalap nélkül rohant el a vendéglőből... autó... tarlón vissza... a kert alatt megállíttatta az autót, úgy lopózott fel...
Egész őrült dolgok...
Degeneráltság... terheltség ...
Ennek nem is lehetett jó vége...
Most gyorsan felállott, s az ajtóhoz sietett, mert meghallotta, hogy a külső ajtó nyílik.
Kiment a fogalmazó elébe.
- Kérlek szépen - mondta neki az előszobában.
- Mi volt ez?
A fogalmazó vékony, egyenes úrifiú, hivatalos komolysággal állott.
- Kérlek alázattal, főkapitány úr... - s jelentést tett az eseményekről.
- Nagyon helyes - mondta a főkapitány -, minden rendben van, azonban figyelmeztetlek a következőkre.
Itt öngyilkossággal állunk szemben.
A fogalmazó szeme kicsit nagyobbra nyílt.
- Az öngyilkosság a legteljesebb mértékben máris tisztázva van.
Ez a szegény degenerált, beteg ember, sajnos, maga ellen fordította a fegyvert...
Ez a két szegény fiú, egyáltalán semmi közük a dologhoz, őket autóbaleset érte a badakonyi országúton a gróf erdeje mellett...
Ezt kérlek nagyon jól jegyezd meg magadnak, s most hozd fel ide nekem a kis Lengyel Sándort.
- Igenis, főkapitány úr - mondta a fogalmazó mereven.
- Vettél már fel jegyzőkönyvet?
A fogalmazó kicsit gondolkozott, akkor azt mondta:
- Be akartam várni főkapitány urat.
- Nagyon helyes.
A jegyzőkönyvet én magam akarom felvenni.
A fiatalember elment, ő pedig visszasietett a bánatos özvegyhez.
Az most is ugyanúgy ült, szemét lehunyta, ajkai nyitva voltak, vérbő, dús ajkai .
Az arca sápadt volt s kívánatos.
A főkapitány egy ideig nem is tudott szólani.
Nagyon tudta szeretni a szépet.
Az asszony sohasem volt ilyen elragadó.
Kitágult szemmel s egészen különös mohósággal nézte.
Ahogy ott ült nagy elbágyadtságában s rendkívüli mozdulattal, amely a szenvedésnek, a kimerültségnek tökéletes kifejezése volt, szobrokra s képekre emlékeztette.
De azokon a művészi alkotásokon mindig ott van egy harmadik embernek a lelke, s minél tökéletesebb, annál inkább kell egy idegen személyre gondolni, aki belezavarja saját magát, az életét, a hangulatát az alkotásába.
A legszebb női arcnál, a Mona Lisánál is ott van egy kellemetlen illat, egy másik férfinak az imádata, amely ilyennek látja, s ilyennek akarja láttatni a nőt.
Itt azonban egy élő test.
Három dimenzióban, bő, modern porköpenyben, azokkal a finom kis ráncokkal s vetületekkel; a térdig látszó lábak, csodálatos lábak, a kis antilopcipőkkel.
Egyik térdét feltette a másikra, s látni lehetett a térd hajlását, amelyet a rövid szoknya el sem ért.
Némán s tágra nyitott szemekkel itta be a szép asszonyt.
Mindenre méltó.
Mindent megér, Mint egy fenevad tágultak rá a szemei.
S milyen jól áll neki a szenvedés.
Ezt a nőt eddig mindig csak kacagni látta s csak ragyogni, s milyen jól áll neki a megtörtség s a bánat.
Úgy vonul fel előtte a múlt, mint egy ragyogó vibrálás, s az öröm minden pillanatán át .
Remegett érte, hogy minél tovább maradjon ebben a mártír-mozdulatlanságban.
Most a nő felvetette a szemét, ránézett, s úgy megijedt, hogy ő sietve elfordult , hogy éhes arcát eltakarja.
De csak egy pillanatig tartott ez az idegen ijedtség a nőben, aztán újra maga elé dermedt.
S ő újra ellopta a szépségét, s addig nem tudott szólani, míg fel nem szívta ezt az édes, egészséges arcot, ezt a hallatlan gondozott életet.
Oly kiszolgáltatott volt, s mégis tudta, hogy nem uralkodik felette.
- És most? - szólalt meg a nő.
A hangja is más volt, mint máskor.
Halkabb s zengőbb.
- Semmi baj sincs, kedves, semmi baj sincs.
Csak magának kell mielőbb biztos helyre jutni.
- Hát... mindenesetre a nővéréhez...
Ott legjobb helyen lesz az éjszaka , Bátkyéknál.
- Még ők nem tudnak semmit, késő volt, mikor a hír jött, bizonyára aludtak is már.
De annál jobb, legalább egy nyugodt órát tölthet az ágyban.
Bátky is derék fiú, lehet vele beszélni.
Az asszony csak nézett, szenvtelen, szomorú arccal.
Úgy érezte, hogy most teljes biztonságban van s ez elernyesztette.
Az elmúlt órák végtelen izgalma után fásult fáradtság volt benne.
A szemei lecsukódtak, bársonyossá lettek.
- Igen - mondta alig mozdítva ajkát.
A férfi lehajlott hozzá s az asztalhoz támaszkodva fölibe hullott.
- Kis Vilma, kis Vilmácska, azt kell megértenie, azt kell megtanulnia, hogy egy szót se, egyetlen szót se...
Nem tud semmit, nem emlékszik semmire, semmire a világon, se jóra, se rosszra.
Semmire nem emlékszik.
Az asszony úgy maradt, s valóban olyan is volt, mint az élő elfeledkezettség.
- Semmit sem tud, semmire nem emlékszik.
Ez a szörnyű esemény olyan megrázkódtatást idézett elő magában, hogy mindent elfelejtett.
Helyes?
Az asszony csak a lehúnyt pilláival intett.
S az arcába olyan gyermeki odaadás volt, hit, bizalom, jóváhagyás, hogy a férfinak remegett a szíve a kéjtől.
Mindig is szerette a bánatos női arcokat.
Itt a hivatalban sokszor elérte a vágy , hogy könnyeket felcsókoljon.
- A többit bízza rám - mondta rekedten.
Az asszony intett s ettől a parányi mozdulattól kibomlott egy fürtöcske a kalap által leszorított bubifrizurájából a homlokára.
Barna volt a haja, s vörös fények voltak a barnaságában.
Hennázott haj volt, s ez a szín, ez még erotikusabban hatott a férfira.
Elérhetőséget jelentett, s ez a végtelenig fokozta az izgalmát.
Nem szenvedő lélek volt neki, hanem érzéki izgalom és zsákmány.
Két évvel ezelőtt, mikor olyan groteszkül szakadt félbe a szerelme, s ő volt az egyetlen, aki kielégítetlenül volt kénytelen elválni ettől a nőtől, akiről mindenki tudta, hogy olyan sokakat elégített ki, ez valahogy úgy maradt benne , mint hamu alatt a parázs, s most érezte, hogy nagy lángokkal szökik fel benne a tűz.
Itt az idő...
- Maga nagyon ki van merülve - mondta -, maga nagyon el van gyötörve.
Odahajlott hozzá, s érezni akarta.
De a nő nem reagált.
Erre ő felemelte kemény férfiujjait, s megsimította a fejét .
Azt a villanyszikrás hajat.
Elsimította a homlokáról s beletúrt s lassan hátratörte a fejét, felemelte az arcát, s keményen, élesen, erősen nézte az arcot a fényen.
S csodálkozva látta, hogy apró szeplők vannak az arcélen.
Pedig ki van most is festve.
S azt is látta, hogy így, ilyen közelről és erősen nézve , milyen jelentéktelenek a vonásai.
Az orra kicsiny, két nagy üreg az orrlyuk, a szeme is kicsiny, a pillái ritkák, s az egész arc lapossága emlékeztette őt az örömlányok állatiasan torz arcára.
Egy pillanatig úgy is volt vele: egy nagyot rúgni bele, szétmorzsolni, mint egy pillangót s nem egyre beljebb menni...
De akkor felnyitotta a szemeit a nő, s ahogy ezek az óriási, különös, sötétszürke szemek, mint valami idegen világ kapui kinyíltak, azonnal remegni kezdett; a nő tekintete belehatolt közvetlenül az érzékeibe s lángra gyújtotta őt.
Csak nézte e szemeket, a szivárványhártya érthetetlen, színjátszó foltjait, s érezte a pupillákból kiömlő hősugarakat.
Hirtelen eszméletre jött.
A fogalmazó volt az előszobában a kis Lengyel Sándorral.
A fiú egészen zöld volt, mint az éretlen barack, s rémülten nézett a főkapitányra, aki otthon a kedves Béni bácsi volt, akivel olyan jól lehetett disznólkodni, vadászni s adomázni.
- No mi az gyermek? - mondta a főkapitány.
- Én nem csináltam semmit.
- Tudom.
Nincs is semmi.
Autókarambol az egész.
A fiú nagy szemekkel nézett rá.
- A Pistát azóta meg is operálták, eltörte a kulcscsontját vagy a vállperecét , mikor kiborultatok, de nem lesz semmi baja.
A főkapitány érdesen, keményen, kurtán mondta:
- Idefigyelj.
Gavallér vagy, vagy nem vagy gavallér ?...
Nahát...
Értsd meg, egy asszony becsülete forog kockán...
Én is vállalom, a fogalmazó úr is vállalja , neked is vállalni kell: nem voltatok Oporán.
Haza akartatok menni Vaskóra , holnap van a kis húgod születésnapja, hát Pista el akart vinni.
Útközben Badakonynál felborultatok, ez az egész.
Örülj neki, hogy te ép bőrrel menekültél.
A fiú, aki nyolcadik gimnazista volt, mintha homályosan érteni kezdte volna a dolgot.
- Béni bácsi, mi nem borultunk fel.
A főkapitány bosszúsan fordult a fogalmazóhoz.
- Ez a gyerek borzasztóan ki van merülve.
Csináltass neki ágyat a Patay szobájában a díványra.
Fektesd le, s reggelig nem szabad elereszteni, mert zöldségeket beszél.
Csodálom, hogy egy maturázó emberben nincs annyi gavallérság...
De megzavarta a nagy lelki rázkódtatás.
- Igenis, főkapitány úr - mondta a fogalmazó, aki viszont most kezdte érteni az egész manővert.
- No menjetek; még a kórházat kell elintéznem, aztán felveszem a jegyzőkönyvet.
A fogalmazó megfordult a fiúval, s elmentek.
Ő pedig bezárta utánuk az ajtót kulccsal, akkor egyet gondolt, kinyitotta, s az őrt álló rendőrnek azt mondta:
- Lemehetsz.
Senkinek se szabad bejönni.
Megértetted?
Most sietve bezárta az ajtót, aztán bement.
Mielőtt belépett volna, kivette a zsebkendőjét, s megtörölte a homlokát.
Izzadt.
Szörnyű meleg volt, s nem akart hűsödni.
Az egész éjszaka olyan volt, mint a pokol előtornáca.
Mikor a kilincset megfogta, nagyot lélegzett, egy pillanatig úgy érezte, hogy leszédül, s belépett.
Ahogy meglátta a nőt, aki ugyanabban a pózban ült, a vére elkezdett rohamosan forrni, főni, zuborogni.
- Mindjárt kedves, mindjárt - dörmögte, s felvette a telefonkagylót.
A kórházat kérte s Fetter főorvos urat.
- Halló.
Itt én beszélek...
Megismered a hangom...
Megvan már a vízumfelvétel?
- Csak azt akarom mondani, hogy föltétlenül ragaszkodom hozzá, hogy kímélet nélkül bevezesd a naplóba a csonttörést...
Érted ?...
A hozzátartozóknak nem kell megmutatni, de itt nyomának kell maradni...
Egészen gondosan kidolgozta már a hamis képet.
- Nagyon súlyos a beteg állapota?
- Kérlek alázattal, ez bizony bénulást fog jelenteni a bal karban.
- Teringettét...
Még rosszabbul is sikerülhetett volna, ha az autó ráfordul.
Vagy az esés folytán koponyaalapi törést is kaphatott volna.
Nem?
- Ahogy parancsolni méltóztatsz, kérlek alázattal.
- Kihallgattam az embereket, mindenki egybehangzóan adja elő a defektet.
- Méltóztassál rendelkezni.
- Tehát be fogod vezetni.
- Ahogy parancsolni méltóztatik.
- Tehát igen...
Reggel majd beszélünk.
Jóéjszakát.
Szervusz.
- Jóéjszakát kívánok, főkapitány úr.
Azt hitte, az asszony odafigyel s mindent megért, de az nem figyelt semmire, ült , némán, bánatban s gyönyörűen.
- De hiszen maga teljesen ki van merülve.
Mért ül ezen a kegyetlen széken?
Le kell egy kicsit pihennie.
A hóna alá nyúlt s felemelte.
Olyan gyöngéden, mint egy tündért, akit a meleg szellő hozott be az éjszakában a pusztából.
Egész teste izgalomban volt, csakúgy remegett, míg azt a pár lépést az asszonnyal szinte összefonódva megtette.
Az hagyta magát.
Mikor a díványon feküdt, kinyújtózkodott s már aludt.
A férfi megállott felette, beharapta fekete ajkait, aztán az ablakhoz sietett, s behúzta a függönyöket.
Mikor visszafordult az ablaktól, legnagyobb rémületére ott ült a díványon az asszony, s nagy szemekkel néz rá.
Megállott, mert azt hitte, a lábai nem bírják.
De az asszony rámosolygott.
Fájós, erőltetett mosollyal - s ez is hogy megszépítette!
Az asszony sóhajtott, s ujjaival elgereblyélte a haját a homlokából.
Milyen szép egy szép nőnek minden legkisebb mozdulata.
- Mért akarja, hogy öngyilkosnak lássák.
- Nyugodjon bele, igen - mondta a férfi.
- Ezt én jól átgondoltam.
Nyugodjon csak bele.
- De nem! - kiáltott az asszony hevesen.
- Megölték.
- Ki? - szólt sokára a férfi.
- Azt nem tudom...
Tudni akarom.
- Azt valószínűleg nem fogja megtudni soha - mondta a férfi.
- S a maga egyetlen érdeke, hogy ne is tudja meg senki.
- Mért?
Hogy mondhat ilyet?
A férfi az íróasztalhoz ment, s nekitámaszkodott.
- Azért, mert én nem akarom magát letartóztatni.
Az asszony nyitott szájjal, lassan elmeredő arccal nézett rá.
- Engem? - mondta alig hallhatóan.
Az asszony homlokát simította, s ernyedt lett.
- Értse meg - mondta a férfi -, ha öngyilkos: eltemetik, nagy részvéttel, szépen s tisztességgel...
Ha gyilkosság, akkor országra szóló botrány, s börtönbe kell mindenkit tenni, aki jelen volt.
Pistát, magát, a cselédeket.
Vizsgálat , vallatás, herce-hurca, törvényszék, tanúkihallgatások, pletykák, nyomozás , kínos dolgok felzavarása, a családi élet titkainak szellőztetése! mire az ?.. .
Aki halott, annak már mindegy...
Az élőknek pedig élni kell, s magának boldognak kell lenni...
Az asszony ajka megmozdult, azt akarta mondani: "soha ", de nem bírt hangot adni .
Olyan szörnyen megrémült, hogy sápadtan hallgatott.
A férfi itta ezt a csöndet.
Összehúzta a szemeit, s belevájt a nő arcába, a vonásaiba, a lelke kínjaiba, a habozásába.
- Én már mindent megtettem...
Minden el van intézve...
Baltazár Pista nem volt magánál!
Az asszony most újra felnézett rá.
A szemei könnyel voltak tele.
Kimondhatatlan szépek voltalt ezek a szemek így könnyben úszva.
- Semmi rosszat nem csinált.
- Ez már megint tanúvallatás, kihallgatás, jegyzőkönyv, bizonyítás, a bizonyítás kiegészítése...
Újra hallgattak.
Az asszony visszaesett letargikus lankadtságába.
Mikor úgy érezte, hogy egy kicsit enyhül, újra megszólalt a férfi:
- Én informáltam az embereket.
A sofőrt kioktattam, a rendőröket bevezettem , félrevezettem; a főorvost ebben a pillanatban utasítottam, hogy úgy vegye fel a látleletet, hogy Pistának nem lövéstől ered a sebe, hanem autóbaleset következménye.
Oly szerencsés a sebesülés, hogy el lehet hinni...
Mi páran tudjuk az igazságot, s aztán itt vagyok én: ki fogom magának nyomozni a gyilkost! esküszöm, hogy megkapja a maga büntetését...
Akárki volt...
De ez mind későbbi dolog...
A fontos, hogy hamar rendet kell teremteni...
Újra csak egy intés volt a felelet.
- Nem!
Ezt ki kell mondani!
Hangosan!
Élőszóval, mert nekem másképp nincs biztonságom.
Amit tettem, a maga utólagos jóváhagyása reményében tettem.
De ha nem akar.
Ha nem egyezik bele teljes lélekkel s teljes meggyőződéssel, akkor egy lépést se tovább.
Akkor jöjjön, aminek jönni kell.
Én vállalom...
Az én részemről még egyelőre csak egy félreértés, a többi nem is tartozik reám, hanem a vizsgálóbíróra.
- Oh, azok nagyon sokan vannak.
Legelőször a szolgabíróságra tartozik.
Félek , hogy ha nem sietünk, azok már ki is szállottak a helyszínére.
Elfordult, maga is megremegett a gondolatra.
- Fábján?... - kérdezte hirtelen az asszony.
- Igen.
Persze.
Ő a szolgabíró a maguk járásában.
- Jaj - nyögött fel az asszony, s megborzongott.
- Na lássa - mondta a férfi, és megvonaglott.
Vetélytársat sejtett rögtön.
Egy diadalmas vetélytársat, benne.
Akkor gondolkodva nézett.
- És még valami, kedves Vilma - mondta aztán -, ez maga egy nagyon elhibázott lépés volt magától.
- Mi? - nézett fel rémülten a meggyötört nő.
- Az, hogy maga bejött.
Hogy nem maradt ott a halott ura mellett...
Maga szerencsétlen, ha vizsgálatra kerül a sor, ez lesz a legelső vád, hogy a maga részvételét fogják firtatni...
Azt fogják mondani, hogy otthagyta az urát, s bejött a szeretőjével...
Az asszony krétafehér lett a festék alatt.
A szemei úgy meredtek, mint üveggolyók az arcából.
Iszonyúan nézett a főkapitányra, aki itt áll előtte egyenruhában, s ilyen iszonyú dolgokat mond.
- Hát belenyugszik, hogy megmentsem?
De az asszony nem bírt szót szólani.
Felugrott, s elkezdett futni a szobában.
Hang nélkül csak futott, futott, míg össze nem rogyott.
A férfi mohón s ijedten kísérte a szemével, s abban a pillanatban, mikor látta, hogy most elszédül s elesik, odaugrott, átölelte, s visszavitte a díványra.
Míg vitte, a tenyerével befogta a melleit, s az egész teste újra kigyúlt s izzott.
De amint le akarta fektetni, az asszony újra fölegyenesedett.
- Jól van - mondta -, jól van, jól van.
Csak csinálja, csak csinálja.
Inkább meghalni.
Soha nem bírnám elviselni ezt a rettenetes dolgot.
Nem, nem, nem .
Ilyen gyanúsítás...
Soha, soha!
- No lássa kedves, kedvesem, lelkem, szerelmem...
Csillapodjon ... csillapodjon...
S vigyázott, hogy el ne árulja magát, s még jobban el ne riassza a madarat.
Mikor az asszony megcsillapodott:
- Most felvesszük a jegyzőkönyvet.
Én magam akarom azt felvenni.
Hogy az legyen benne, amit én akarok...
Helyes?
Ezzel a férfi leült az íróasztalhoz, s elővette a jegyzőkönyvi blankettát, s írni kezdett: "Felvétetett ..."
- ...Rábay Vilma...
Az előneveket legyen kegyes...
- A Rábay-család előneveit...
A nemesi előneveket...
- Igen...
Ivarcsi és paluzsai...
Darabig irt, akkor hangosan mondta:
- ...családi nézeteltérésekből kifolyólag egész nap rendellenesen viselkedett .
Ebéd után parancsot adott, hogy fogjanak be... aztán... vacsoránál váratlanul megjelent, s újra folytatta a heves beszédet... amelynek végén revolverével maga ellen merényletet követett el...
Mikor befejezte végre az írást, felállott, felolvasta a szöveget, s odament az asszonyhoz.
- Most jöjjön s írja alá.
Az asszony teste ellenkezett, de mégis felállott, s engedte magát az asztalhoz vezetni.
- Ide Baba: Avary Lászlóné sz. Rábay Vilma.
- Ilyen égrekiáltó gazság! - mondta az asszony.
- S kiért ?...
Kit mentek meg vele ?...
- Mindenki megkapja a maga büntetését - mondta a főkapitány.
S boldog volt, hogy ki tudta mondani, hogy Baba.
Később az újságíró jött be az udvarba.
Lekszi felemelte a kezét, s intett neki.
- Idehívom, mert ha az asztalhoz megy, két perc múlva mindent tud.
Az újságíró szelíd, kék szemű ember volt, megyebeli úrifiú, aki fejébe vette , hogy rövid sorokat ír, s a végüket összekunkorítja, s ettől igen elvesztette a becsületét a lányos házakban.
A fiúk szerették, mert legalább volt valaki, aki közülük való, diszkrét, s ha már újságíró, nem kell idegenekkel kezelni.
- Tudjátok, mi újság? - mondta lihegve az újságíró.
- Baltazár Pistát behozták a kórházba.
- Autódefektet kapott, s eltörte a vállperecét.
- Igen.
Lengyel Sándorral ment ki a Lengyel-tanyára, s az úton baleset történt.
Lekszi és Vétek egymásra néztek.
A Lengyel-tanya egészen más irányban van, mint Opora.
A Lengyel-tanyára a badakonyi új úton kell menni.
Fantasztikus, egy éjszaka két defekt.
Lekszi gondolkozva nézett maga elé.
- Palikám, ebbe bele lehet bolondulni, eredj oda Várberkyhez, s mondd meg neki , hogy igen jó volna, ha átgyalogolna hozzánk.
Vétek Pali felállott s a nagyasztalhoz sietett.
- Miért, mi történt? - kérdezte az újságíró.
- Semmi, semmi különös - mondta Lekszi, s a cigarettája csutkáját beletörte a likacsos söröspohár-tálcába.
- Kedves Imre, ebbe bele lehet bolondulni.
Most jön Vili - s rámutat az újságíróra -, s mondja, hogy szegény Baltazár Pista valami autódefekt közben megsebesült, s bevitték a kórházba.
Várberky maga elé nézett.
- Az is lehet, hogy itt valami falazás van - folytatta Lekszi.
- Ezt akartam mondani - szólt Várberky.
- A sofőr nem sérült meg? - kérdezte hirtelen Lekszi,
- A sofőr ?...
Beszéltem is vele...
Még ott áll a klinika előtt.
Bizony össze van törve.
A feje.
- Megállj csak, milyen színű az autó?
- Piros? - kiáltottak fel ketten is, Lekszi s Vétek Pali.
- Biztos, mert megfigyeltem, hogy azt gondoltam magamban, éppen olyan mint egy pesti piros taxi.
Mit gondoltál, milyen színű?
- Elegáns gyöngyházszürke, fekete harántcsíkkal - szólt Vétek Pali.
- Ezt nem is mondtad eddig, a csíkot - nézett rá Lekszi.
- Az elébb még nem jutott eszembe, de most már szinte látom.
Még beszéltünk róla Mariskával, hogy milyen elegánsat választott.
Az újságíró gondolkozott.
- Megvan.
Láttam azt az autót.
Különben ismerem is, mert feltűnő éppen evvel a csíkkal.
Ott állt a főkapitányság előtt.
Ezen jött be Vilma.
- Igen, itt van.
A főkapitányságon.
- Te, Vili - nézett soká gondolkozva rá a barátjára Lekszi -, megtehetnél egy szívességet.
Hívd fel telefonon Ringéket, s mondd meg, hogy okvetlen beszélni kell Lajival.
De addig csengess, míg fel nem ébrednek.
Mondd meg, hogy ne haragudjanak, én mint központi szolgabíró azonnal beszélni akarok Lajival, az alispán úr megbízásából.
- Hagyjátok ki az alispánt - mondta csendesen Vétek Pali, nagy respektussal.
- Helyes.
De hát akkor kit mondjak, hogy imponáljon neki.
- Nagyon jó, hát mondd, hogy a főispán úr őméltósága megbízásából kéretem, hogy legyen szíves, ha már lefeküdt, azonnal öltözzön fel, s jöjjön ide.
Ide a Hungáriába.
Az újságíró azonnal vállalkozott rá s elment.
Mikor magukban maradtak, Várberky azt mondta:
- Én úgy konstruálom meg a tényállást, hogy Baltazár Ring Lajival indult, mert az ki van zárva, hogy Mariska meg ne ismerte volna Lajit.
De valami közbejött, a Laji valószínűleg gyáva volt, nem mert elmenni vele, s maga helyett a náluk lakó kis Lengyel Sándort küldte el, ő pedig azt mondta, hogy beteg.
Ebben az esetben fekszik.
- És a két autó, az autócsere?
- Nagyon egyszerű.
Két autó volt.
A szürkében ment ki Pista, a pirosban az ura ; mikor be kellett jönni, a beteget betették a pirosba, mert Baba nem mert a pirosba ülni; feltűnő.
- Ez nagyon valószínű.
De mért jött be Vilma?
- Mért jött?
A legokosabb és leglogikusabb, hogy bejött Bénihez.
Először is jóbarát - aztán rá tartozik, a kerületi főkapitányra...
S különben is ... ottmaradni, egy hullával ?...
Ábris bácsi intett nekik barátságosan két kézzel.
- Elmegy Ábris bácsi? - mondta Lekszi, s odasietett az öregúrhoz.
- Elmegyek, kedvesem, az én órám lejárt.
Megyek haza, lefekszem.
- Jóéjszakát, Ábris bácsi.
Ábris bácsi kezet adott a fiatalembernek, s aztán elegáns drapp felöltőjét magára húzta s elment.
Úgy ment, mint egy nyugodt, bölcs férfiú, akit a világon semmi ki nem hoz a sodrából.
- Barátom - jött vissza a fiatalember -, mégis nagy dolog az a nyolcvankét esztendő.
Nézd, egy picit sem izgatta fel ez az egész hallatlan esemény .
Féltizenkettő, ő megy.
S viszont, fél tizenkettőig marad.
- Hát bizony az nagy dolog.
Utánanéztek az öregúrnak.
Most tűnt el a bejáratnál.
Felőle az emberek élhetnek , halhatnak, már az ő számára színpad a világ.
Ezalatt a nagyasztalnál maradtak, összébb húzódtak.
Olyan másodrendű emberek.
Egy Hegyi nevű úr, aki levéltáros a megyénél, s mikor jelen vannak a szóvivők, a világért egy szót nem szól, diszkrét és hallgatag.
S egy Szontágh nevű idősebb úr, aki a Felvidéken szolgabíró volt, s itt írnoki munkát kapott kisegítésül , ezek közelebb hajoltak a Vihorláthoz, aki bizonyára kérdésekkel ostromolja őket.
- Hogy tényleg lett volna valami e közt a fiatalasszonyka meg a huncut Béni bácsi közt? - mondta Vihorlát erdélyi fifikával.
Hegyi az asztal végén ülő Dörgicsey Lacikára nézett, s azt mondta:
- Ki van zárva.
Ki mondta?
Lacika igen árvának érezte magát ebben a társaságban, s azt sem merte, hogy hívatlan a másik asztalhoz menjen, tehát inkább arra döntött, hogy hazamegy .
Neki úgyis reggel indulnia kell, hajnalban.
Felállott tehát, s meghajtotta magát.
- Jóéjszakát, kedves - mondta a telekkönyvvezető -, hát aludni, aludni?
- Igen, mindjárt indul a vonatom.
Lacika meghajtotta magát, s azt mondta:
- Ha, ha, előlegezi magának, kedves?
- Igen - mondta ő kedvesen, s elment.
Erre a telekkönyvezető, aki nagyon jól értette a Hegyi magatartását, közelebb hajolt.
- Hogy mondod, kedves, hogy?
Hegyi odapillantott a másik asztalra, s halkan azt mondta:
- Nagy botrány volt, csodálom, hogy nem tudsz róla.
Senki sem lát tisztán, de a nyelvek azt beszélték, hogy mikor a párbaj volt Avary és Kriegner mérnök közt , akkor keveredett bele Papp Béni a dologba.
S aztán nagyon bent is maradt.
Mert nagyon tüzes gyerek ez a Béni.
- Az meg olyan jukker menyecske.
Legalábbis a fáma azt mondja, hogy tíz-tizenkét esetben kompromittálva volt.
- El is tudom sorolni...
Első volt egy nagybirtokos a szomszédjukban, a másik egy gyáros, akivel valami közös üzletet alapított Avary, a harmadik egy fess zsidó ügyvéd volt, akinek aztán el kellett menni, most Pesten van irodája.
Aztán jött a Betky-korszak, aztán a Peregrinus...
Mennyi ez már? öt...
Hiszen mindegy...
- Olyan szép nő? - mondta a telekkönyvvezető, s a szája is nyitva maradt.
- Nem tudom, olyan szép -e, mindenesetre nagyon fess.
Az ura is; nagyon előkelők voltak...
Harmadéve a főispáni titkár ott lőtte magát agyon az asszony ajtaja előtt, itt a Hungáriában, a Fehér-bál éjszakáján.
- Ja, arra emlékszem, akkor jöttem én ide.
Ez az?
- Volt egypár ilyen apróság.
- Nagyon izgató nő - mondta Szontágh, aki szintén, mint bevándorlott, igen óvatos volt ebben a társaságban.
- Izgató - szólt a telekkönyvvezető.
- Pedig az igen szokatlan ebben a megyében .
Nem?
Én nem tudom, nekem csak tisztességes nőkkel van dolgom és csúnya nőkkel.
Nevettek egy kicsit, nem volt itt a Lekszi, hogy rossz viccet csináljon.
- Ez kivétel; a sok rossz közt legrosszabb volt mindig - mondta Hegyi.
- De azért, ha az ember utánanézne, lehetne itt találni egypár esetet.
- Unatkoznak szegény nők - mondta Hegyi, de ekkor észrevette, hogy a másik asztalnál Lekszi nagyon fikszírozza őket, s nem akart gyanúba kerülni, hát beszüntette az adatokat.
- Nem lehet itt semmit se tudni biztosan - mondta -, a pletyka nem jelent semmit.
- Nahát, ez nem pletyka, ha igaz, ez a mai dolog - mondta Vihorlát.
- Majd megtudjuk holnap - szólt Hegyi, s a fizetőpincért intette oda.
- Majd benne lesz a lapban.
A Komoly mindent megír.
Hja, liberális sajtó.
- Na, hiszen engem igazán nem izgat - szólt az erdélyi ember, s ő is előkereste a tárcáját.
Először ő fizetett, mint jelenlevők közt legtekintélyesebb.
- Mennyibe kerül az a kicsi kacsa?
- Egy kis kenyér is volt.
Mikor Hegyire került a sor, a fizető azt mondta:
- Nem - mondta Hegyi -, sőt írja fel a mait is.
Majd szombaton.
Lekszi azt mondta a társaságnak:
- Ezt a Vihorlát nevű spiónt pedig ki kell füstölni az asztaltól.
- Nagyon helyes - szólt Vétek Pali.
Várberky nem mondott semmit, de mikor az urak elmentek s köszöntek, nem vette észre őket.
Joga volt rá, mert jött vissza az újságíró.
- Ringék még fent voltak, csak Laji fekszik, láza van, nem tud lejönni.
Már este lefeküdt, most magas láza van.
- Minden úgy van, ahogy én mondtam - szólott Várberky, s öblös termetét felemelte.
- Nem, nem, még ne menjünk haza - szólt Lekszi -, megiszunk egy feketét a kávéházban, hátha még van valami.
- Egyet nem tudok belekonstruálni - mondta az óriás Várberky, s nagyot ropogtatott a csontjain, úgy állva, izmai megfeszítésével -, azt, hogy miért jött be kocsival Laci?
Én azt hiszem, itt a dolog nyitja.
- Megfigyeltem, hogy a főkapitány is ezen csodálkozott legjobban - mondta Lekszi.