9
A főkapitány átment az irodába Bátkyhoz.
Bátky felnézett, s mikor őt meglátta , örvendve mondta:
- Még egy ötletem van.
Nem kell visszariadni a dolgoktól...
Gondolkoztam az egészen újra meg újra.
Én azt hiszem, közel járok a gazfickóhoz.
- A gyilkos.
Engem egyéb nem érdekel, csak a gyilkos...
Én még attól sem riadok vissza, hogy a hatósági személyeket gyanúba vegyem...
Nem!...
Barátom, meg kell tudni, hogy pénteken hol volt hatósági szemle, vagy vizsgálat, vagy kiszállás ...
Hátha hivatalos kocsi volt az a bizonyos autó...
- Hogy jut az eszedbe? - kérdezte a főkapitány s megtörülte izzadt homlokát.
- Eszembe jutott.
S ez igazán villámgyorsan megállapítható...
A katonai revolverről jött ez az ideám...
Mit tudom én, nincs -e benne a hadsereg.
A főkapitány élesen nevetett.
- Szóval mindenki gyanús.
- Ez a ti elvetek!
Gyilkosságnál mindenki gyanús, még én is, te is, mindenki.
A főkapitány megszorította búcsúzásra a Bátky kezét.
Mikor kiment az utcára, egyenesen és büszkén ment, mint akinek a szép este jólesik.
A Szentkirályi utcára fordult be.
A kórházból éppen akkor jött ki Fetter főorvos .
Az orvos ellenkező irányba akart menni, de ő utánakiáltott:
Az orvos megfordult, cvikkerén át figyelmesen nézett, s mikor felismerte a főkapitányt, megállott.
- Szervusz, kérlekalássan.
Megrázta ennek is a kezét, keményen.
- Na, hogy van a mi Baltazár Pista barátunk?
- A balkarját nem fogja többet használni.
- Annyi baj legyen.
Jobb karjával is meg tudja ölelni az asszonyokat.
Nevetett.
Aztán azt mondta:
- Mondd csak, kérlek, mi van a látlelettel?
Bevezetted már a főkönyvbe?
- Hát csak írd be - mondta -, hogy lövés a bal kulcscsonton.
A főorvos nagyon melegen, nagyon mélyen hajlott meg.
- Tudtam - mondta meghatottan.
- Tudtam, hogy ez lesz belőle.
Milyen okos voltam , hogy csak ceruzával vezettem be a balesetet.
- Ceruzával? - nevetett a főkapitány.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen ravasz fickó vagy.
- Hát, kérlek alássan, késő éjjel volt, nem volt tinta kéznél.
- Na jól van, hát most már bevezetheted a legfeketébb tintával.
Megrázta az orvos kezét, s elbocsátotta őt.
- Igen, gazdasszonyom van.
- Szóval nem szereted a kórházi kosztot.
- Ebédelni bent szoktam, de vacsorára hazamegyek, mert dolgozni akarok.
- Egy csésze teát és két lágytojást.
- Ezt megkaphatnád a kórházban is.
A főorvos maga is nevetett.
- Gyomorbajos vagyok, tehát mindegy, hogy hol eszem.
Kellemesebb otthon a könyveim közt.
- Hát tudod, az már igaz, hogy nálatok csak a hullakamrában jó.
Ott már jó.
Jó hűvös van; kellemes lehet a halottaknak.
Felnézett a Kossuth-szoborra.
- Ahogy Rákosi Jenő mondta a leleplezésen: "Nincs ennek a szobornak semmi baja , csak rossz az elhelyezése: négy méterrel lejjebb kellene lennie."
Ezzel elbúcsúztak, nevettek, s ő ment tovább a főkapitányi hivatal felé.
Az őrálló rendőrnek azt mondta:
- Andris, gyere csak ide.
- Kibékültél már a feleségeddel?
- Alázatosan jelentem méltóságos főkapitány úrnak, igenis.
- Alázatosan jelentem: setétbe.
A főkapitány nagyot nevetett.
- Jól van, Andris fiam, nagyon okosan tetted.
Felment a lépcsőn.
Be az irodájába.
Jó sokára megjelent az inspekciós rendőr.
- Hozzál friss tintát, ez már ki van száradva.
Ezzel elővett a fiókból egy doboz levélpapírt, szép csontpapírt, amelyiken nincs hivatalos címzés, csak egy monogram, s felette az ötágú korona.
Egy papírt s egy borítékot készített, aztán visszaült a karszékbe s rágyújtott egy jó szivarra.
Első levele Avary Lászlónénak szólt.
Az utolsót így címezte meg, nyugodt , díszített betűivel, amelyekben egy hiábavaló élet ambícióinak szeszélye ugrált : " Özv. Papp Benjáminné úrasszony őméltósága...
Helyben."
Mosolygott.
Ezt jó volt leírni.
Evvel bosszút állott a libabőrös vén dögön ...
Minek avatkozott ez bele az életébe.
Az nem kellett volna...
Haha...
Ez még férjhez megy.
Ez nem fog magában éjszakázni...
A vacsoránál hármasban ültek a nagy ebédlőasztal mellett.
Vilma halványan, komolyan ült, s hallgatta a Bátky beszédét.
Bátky ugyan nem tudott másról beszélni, csak ami éppen izgatta, de a dologról most mégsem beszélhetett, s így szórakozott volt, és legalább egy kicsit beleillett a két asszony zavartalan csöndes jelenlétébe.
- Megvan a gyűrű? - kérdezte hirtelen, s megfogta a Vilma kezén a zöldköves gyűrűt.
Vilma ránézett a kezére.
Neki magának is különös volt, s idegen a kéz is, a gyűrű is.
- Fábján elhozta, képzeljétek, otthon volt érte Oporán, s megtalálta az uram éjjeli szekrényén.
- Nem is láttam még a kezeden.
- Mutasd csak - szólt Bátky.
Vilma lehúzta a gyűrűt s odaadta.
- Mária Terézia korabeli.
Igen szép ötvösmunka.
Francia.
- Milyen szép sárga az aranya - mondta Blanka, s odatartotta a karikagyűrűjét az ura kezéhez.
A karikagyűrű aranya egészen vörös volt a zöldköves mellett.
- Ez különösen szép smaragd - mondta Bátky.
- Mamának nagyon kedves volt, az anyósomnak, s azt mondta, ezt a követ egy ősük török kereskedőtől vette, s a családban sok esetben nagy és fontos szerepe volt - mondta Vilma.
- Szerelemkőnek mondta.
Hogyha az embert megcsalja az ura , meghalványodik...
- Igen, a smaragdhoz sok babona fűződik.
Hű szerelmesek kezén olyan, mint a zöld fű, hűtlenekén olyan, mint a hervadt levél.
Vilma a gyűrűért nyúlt; Bátky nehezen adta vissza.
Szerette volna megtartani, de nem bírta, s Vilma visszavette a gyűrűt és sokáig nézte.
- Én azt hiszem, tegnap is zöldebb volt mint ma...
- A smaragd idővel elhalványodik, azért fűződtek hozzá ilyen babonák - szólt.
- Én akármeddig tudom nézni ezt a követ - mondta Vilma -, jólesik a szememnek.
- Semmivel sem szabad nagyon mélyen foglalkozni - mondta Bátky komolyan.
- Nem jó, ha az ember enged a régi babonáknak.
Legjobb lesz, ha leteszed a gyűrűt.
Vilma ijedten húzta vissza a kezét.
- Mi baj lehet belőle? - mondta.
- Azért nem eszel, mert ilyen dolgokkal foglalkozol - mondta Bátky.
- Délben sem ettél egy falatot sem, most vacsorára se.
- Mért ?...
Fiatal szervezeted van.
Tegnap délben még ettél.
- Már tegnap este sem evett - mondta Blanka, s a szeme tele lett könnyel.
- Úgy aggódom miatta, kedves.
Vilma elmosolyodott, s messze nézett.
- Majd holnap - mondta csöndesen.
- Kell is.
Meg fog jönni az étvágyad.
Ha már élünk, fűteni kell a gépet, mert különben felmondja a szolgálatot.
- Milyen szépek a szegfűk - mondta Vilma.
- Zöld szegfű, ugye nincs?
- Milyen csudásak ezek a nagy virágok.
Hogy tudnak ilyen óriási nagy virágokat termelni...
- Látod, ez az egy szép hivatás volna neked: kertészkedni - szólt Bátky.
- Semmi sem érdemli úgy meg a fáradságot, mint a virág.
Ha a kislányom megnő, ki fogom képeztetni szakszerűen kertésznek.
Pénzt is lehet belőle csinálni.
- Pénzt a virágból?... - mondta.
- Nem vagy álmos, kedves? - mondta Blanka.
- Még egy kicsit hadd maradjak.
- Ó, akármeddig, szívecském.
- Ne maradjunk fenn sokáig - mondta Bátky -, én még egyszer sem aludtam ki magamat.
Igaz, nem is kívánom az alvást.
Blanka mosolygó szemmel nézett az urára; ő legjobban tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy letette a fejét, már aludt, s fel nem ébredt a rendes időig , mikor kellett.
- Ó, te szegény - mondta -, hogy nem tudsz aludni!
Vilma hirtelen felállott.
Vilma megcsókolta Blankát, s sokáig ottmaradt a vállán.
Átölelte, s a vállán hagyta a fejét.
Bátky már türelmetlen volt.
Egyik lábáról a másikra nehezedett, de nem szólt, s nem siettette az asszonyokat.
Vilma ránézett, s megérezte nyugtalanságát.
Odaadta a kezét; Bátky megcsókolta a szép kis fehér kezet.
- Milyen szép kezed van - mondta -, de ezt a gyűrűt ne viseld.
Én mondom neked.
Vilma szelíden mosolygott, s akkor, amit nem szokott, ráborult Bátkyra s megcsókolta.
Bátky átölelte, s megveregette a hátát.
- Nono, kis bolondom, nono - mondta neki gügyögve.
Akkor bekísérték a szobájába.
Bátky ottmaradt az ajtóban, s nézte, hogy Blanka átölelve kíséri Vilmát.
Ebben a pillanatban a szobalány jött s csöndesen mondta:
- Nagyságos úr.
Egy rendőr van itt.
- Mindjárt jövök - szólt vissza Bátky s kiment.
A hangjában volt valami nyugtalanság, s Blanka, mikor Vilmát lefektette, sietett utána.
Maga sem tudta mért, de az ura eltávozása nyugtalanította.
Bátky a harmadik szobában volt s járkált.
- Gyere csak - mondta a feleségének.
- Papp Béni levelet küldött Vilmának.
Azt izente, hogy ha ébren van, adjuk oda, de ha alszik, elég, ha reggel.
Persze hogy nem adjuk oda, akár ébren van, akár nincs.
- Természetesen - mondta Blanka komolyan.
- Az istenért, csak nem fogjuk felzaklatni!
Úgy örülök, hogy egész este olyan kedves volt, és olyan nyugodt.
Ezzel a levelet otthagyta az ura kezében, s ő maga visszasietett Vilmához, hogy még egyszer elbúcsúzzék tőle, mielőtt ő is lefekszik.
Bátky idegesen járkált az ebédlőben.
Minden dolgát elmulasztja, s ebből semmi haszna sincs.
Még ha a biztosítás meg nem térül, a saját kölcsöneire is keresztet vethet.
Pedig ő sincs olyan viszonyok közt, hogy megengedhetné magának azt a luxust, hogy a sógora adósságai miatt felőrölje magát.
E pillanatban velőt rázó sikoltást hallott.
Berohant a hálószobába, s a felesége ott állott felemelt karral s magából kikelve.
Vilma mereven feküdt, csak néha rázkódott a teste.
A két keze a takarón volt.
Bátky odarohant.
Rögtön a gyűrűt nézte.
A zöld kő fel volt nyitva.
- Méreggyűrű - kiáltotta.
- Én ezt tudtam.
Azért néztem meg.
Én állat! én állat !
Hogy nem vettem el tőle.
De nem hittem, hogy van benne valami.
Ez csak keleti méreg lehet.
Jóságos Isten!
Vilma ott feküdt, halálsápadtan, verejtékezett, s a testén még egyszer görcsös rángás futott végig, aztán megszűnt.
Megfagyott.
A Hungária kertjében elég sokan voltak ezen az estén.
Holnap lesz az állatvásár , s vidéki gazdák és kereskedők ültek a fehér asztalok mellett.
Bő vacsorákat ettek, mert a magyar ember elsősorban enni szeret.
Évszázados tradíció nálunk a nagy evés.
Ha egy népréteg vagyonilag vagy kultúrában emelkedik, elsősorban evésre fordít gondot.
Ezek a kereskedők és kupecek, akik nagyrészt igen szegény családból származtak, oly elkeseredetten fogyasztották a sertés-, marha- , borjúszeleteket, mintha generációk koplalását akarták volna enyhíteni.
Az étlap maga már egész novella volt, tizenöt-húsz ételfaj rajta, s a konyhában a kövér szakács folyton fente a kését, mert szakadatlanul húst kellett szeletelnie.
A törzsasztalnál ott ült az asztalfőn Ábris bácsi, nyugodtan és kedvesen.
Számára semmi sem történt az utolsó húsz évben, s nem volt egyéb fontos, csak hogy jól van -e elkészítve a bécsi szelet, vagy nincs.
Sipos Lekszi éppen az öregurat ingerelte egy kicsit.
Nem nagyon, mert nem volt szabad.
Óvatosnak kellett lenni vele szemben, de most, hogy a holnapi vásár miatt egy daltársulat vendégszerepel a városi színházban, nagyon jól adódott , hogy az öregurat, mint a színügyi bizottság elnökét, egy kicsit felhúzza a fiatal generáció.
- Ábris bátyám, az a Csali Angela, az csinos nő.
- No ne tessék mán mondani, hiszen eldicsekedett vele, hogy Ábris bátyám milyen szívélyesen fogadta.
- Pedig azt beszélik, azért kapták meg a színházat, mert a Csali Angelát Ábris bácsi még meg is simogatta.
Az arcocskáját, természetesen.
- Nem, fiam, tévedés - mondta Ábris bácsi.
- Mi a tévedés?
Nem az arcocskáját simogatta meg?
Az asztal körül ülők kuncogva nevettek.
Senki se mert idáig elmenni Ábris bácsival szemben, de Sipos Lekszinek sokat megengedett az öregúr, mert tetszett neki, hogy ez a fiatal szolgabíró neki is sok örömet szerzett, mikor másokat ugratott.
- Nem, fiam, az nem tartozik énrám.
Nem az én hatásköröm.
- De hiszen Ábris bácsi a színművészeti bizottmány elnöke.
- Az bizony.
S tartok rá.
- Hát szereti Ábris bátyám a színművészetet?
- Nem szeretem én, gyermekem.
- De csak szeret színházba járni?
- Ó kedvesem, nem járok én oda.
Van húsz esztendeje, hogy nem voltam színházban , csak ha a főherceg itt van, vagy efféle.
- Ejnye Ábris bátyám, már én inkább az Angelák miatt mennék el, mint a főhercegek miatt.
De egész komolyan.
- De úgy is illik a te korodban.
- Jaj, hát az én koromban Ábris bácsi is az Angelákat kedvelte?
Pardon.
A fiatalok nevettek, mert Ábris bácsinak ifjúkorában még hétezer hold földje volt, s ebből legalább háromezret egy híres primadonnára költött el.
S ma finom kis kegydíjból él.
- Mi van az oporai esettel? - kérdezte egy fiatal szolgabíró, aki a megye más vidékéről való, s így csak mint vendég ismerte az ügyet.
- Oporán e pillanatban minden csendes - mondta Sipos Lekszi.
- Minden szenzáció csak három napig tart?
Ábris bácsi hallgatta a beszédeket, akkor csöndesen megszólalt:
- Azért sajnálom, hogy most nincs színtársulat.
- És miért Ábris bátyám, kezit csókolom?
- Olyan jó, hogy mindennap hozzák a színlapot.
- Ugyan, s el szokta olvasni Ábris bátyám?
- Nem, de annak igen jó puha papírja van.
Ránéztek az öregúrra, aki rózsaszínűen, kedvesen ült ott köztük, s csintalanul mosolygott rajtuk.
Várberky Imre jött, szélesen-hatalmasan, s az egész társaság felujjongott.
- Imrécske, te már megint bejöttél? - örültek neki, mert mindig olyan örömmel fogadták a hatalmas embert, mint valami jó cirkuszi mutatványt.
Ez mindig hozott valami elevenséget.
- Tudjátok, mi az újság? - kérdezte Várberky Imre, mikor leült köztük.
- Új futballcsapat jelent meg a láthatáron.
Pestről hozatott kapust a kakaslábi MOVE...
- Jövő vasárnap el kell menni a meccsre.
- De ki finanszírozza őket?
- Ez a nevezetes.
Képzeljétek.
Nem fogjátok elhinni: Penészleghy Lenke.
Nagy nevetés lett.
A főpincér megállott az asztal előtt!
- Nagyon sajnálom a méltóságos Avary urat - mondta -, nagyon sajnálom, dacára , hogy egy vacsora árára nincs fedezet, amit oly jóízűen fogyasztott el a méltóságos úr...
Most hirtelen az újságíró futott be az udvaron keresztül, s egyenest hozzájuk:
- A főkapitány agyonlőtte magát - mondta kifulladt lélegzettel.
Mindnyájan megdermedtek.
Egy pillanatig mély csönd volt az asztal körül.
- Igen.
Délután kétszer volt fenn Bátkyéknál, s este kilenckor ment el onnan .
Felment a hivatalába, megírt három levelet, egyiket elküldte egy rendőrrel Bátkyékhoz, a másikat úgy találták az asztalán, a csendőrségnek címezve.
A harmadik...
- Rettenetes.
S főbe lőtte magát?
- Igen.
A szolgálati revolverével.
Egy hosszúcsövű ismétlő fegyver.
Mind a hat golyó belement.
Az egész félfejét szétszakította.
Rögtön meghalt.
- Ez borzasztó.
Ilyen dolgok!
- Mindig mondtam, hogy itt baj van.
Szakadozott szavakkal szólottak.
Senki sem bírt magához térni.
- Rettenetes, hogy valaki közülünk...
Ez igazán rettenetes!
Várberky Imre komolyan nézett maga elé.
- Istenem.
Ez a szegény Béni egy olyan feltörekvő ember volt.
Szegény tanítónak a fia, s nem bírta ki...
Én ismertem az apját.
Zemplén megyében volt tanító , egyszer találkoztam vele.
Már akkor a Béni itt volt, már meg is házasodott, s bent ült a karrierben.
Nem volt idevaló.
Nagyon könnyen sikerült neki az élet .
Gazdagon házasodott, s egyszerre sógora lett az akkori főispánnak.
Túl könnyen haladt előre.
- Igen.
Tehetséges volt, de hiányzott belőle a százados beidegzettség.
Azt hitte , hogy neki minden szabad.
- Gondolod, hogy ő a tettes?
Várberky lassan nézegette az étlapot, amit elébe tett Soma, a pincér.
- Nem tudok enni - mondta -, hozzon egy pohár vörösbort.
- Rettenetes ez az öngyilkossági mánia - mondta Sipos Lekszi -, nem értem, az emberek ma úgy gondolnak az öngyilkosságra, mintha az semmi se volna.
A legkényelmesebb mód arra, hogy az ember kibújjon a felelősség alól.
- Technikailag nem nehéz - mondta a telekkönyvvezető -, ma már egész művészet .
Annyi szer van rá, kellemesek, megbízhatók, az ember lefekszik az ágyába, bevesz egy kis fehér port s elalszik.
- Kicsi adagot - mondta idegesen Lekszi.
- Azért barátom - mondta Várberky -, bomlott élet az mind.
Szerencsefiak mindig a revolveralapon dolgoznak.
Mindegy, hogy mit csinál, nem érez felelősséget érte , majd a revolver segít.
Mondom nektek, hogy aki öngyilkos lett, arról mindről meg lehet állapítani, hogy valami törés volt az életében.
Olyan, mintha a levegőben nő egy fa.
A legkisebb szél kidönti.
Azok az emberek, akik a mélyből hirtelen felszöknek, s nincs a hátuk mögött az ősiség, azok a hirtelen meggazdagodott kereskedők s más efféle szerencsevadászok dolga ez.
- Gróf Bánky is öngyilkos lett.
- Az más.
Ha egy gróf betegséget kap, megvakul, s gyermekei mind elmebetegek lesznek.
Az más.
Ott a természet intézkedett, az ítélte halálra a fajt.
De emlékeztek szegény Lacira?
Ahogy a múlt pénteken este bejött ide.
Milyen kedves volt, elegáns, rendes.
Őt például nem tudnám elképzelni öngyilkosnak.
Neki is volt elég baja, de ez biztosan sose jutott eszébe.
Lassan néztek maguk elé.
Mindnyájan megérezték a véget, amely itt lebegett a fejük felett.
Mindnyájan nagy családok ivadékai voltak, mindnyájan adósságok rabjai.
Ha olyan egyszerű volna a dolog, valamennyien halálraítélteknek tekinthetnék magukat.
S ráadásul, hogy kiki a maga ítélőbírája legyen, sőt bakója önmagának...
E pillanatban mély elkeseredés vett erőt rajtuk.
Mindenki az asztalra könyökölt , s belebámult a cigarettája füstjébe vagy a pohár borba, ami előttük állt.
Mindnyájan ránéztek; valahogy az az érzésük volt, hogy mindenki rémhírt fog hozni, aki jön.
Vétek Pali nem szólt, rájuk nézett, s állva maradt.
- Na, mit tudsz Papp Béniről?
- Papp Béniről? - mondta a fiatalember ijedten.
- Róla semmit.
- Ő is? - kiáltott fel a fiatalember.
- Vilma! - riadtak fel, és sápadtan néztek rá.
- Vilma is?
- Az elébb.
Most jött tőle a kis doktor.
- Mérget vett be.
Lefeküdt az ágyba.
A zöldköves gyűrű, abban méreg volt , bevette, s egy pillanat alatt meghalt.
Mintha egyszerre mindenki megsemmisült volna.
Az egész világ fekete lett.
- Ki tudja ezt megmagyarázni!
Várberky szivarja füstjét nézte mereven.
- Én úgy konstruálom meg a dolgot - mondta csöndesen -, hogy Laci azért jött be , mert megtudta, hogy Babának valami ügye lesz este...
Nem ment ki ok nélkül Baltazár Pista...
Mikor megjött, valamit hallott Baltazár Pistáról, aki éppen kiment Oporára...
Akkor autóba ült, s utána szaladt.
S ott találta Baltazárt, de ott volt véletlen Papp Béni is, aki kiszálláson volt Szaniszlón, a szomszéd faluban.
Mikor ő fegyvert fogott Baltazárra, úgy látszik, Béni megijedt az asszonyért, s lelőtte...
Aztán próbálta vezetni a dolgok irányítását...
De ez nem úriembernek való: ehhez, barátom, elszánt gazembernek kellett volna lennie , s az nem volt...
Nem bírta tovább, s pontot tett a mese végire...
- Vilma ?...
Az más...
Egy úriasszony, ha ennyire elveszített mindenkit s minden hitet az életben...
Nem mondta tovább, amit akart, mert ebben a percben Fábján jött.
Egyszerűen s derülten.
Feltűnt neki az urak lehangoltsága.
Lopva néztek rá, senki se mert egy szót se szólani.
Most Ábris bácsi felállott:
- Fél tizenkettő van, gyerekeim - mondta, s ahogy szokott, két kézzel búcsút intett nekik, aztán egyenesen, egészségesen, az igen öreg emberek rendíthetetlen nyugalmával távozott.
- Ez egy úriember - mondta Várberky -, a régi gárdából.
Ez nem lett öngyilkos , pedig ha valaki, neki éppen elég oka lett volna rá.
- Ki lett öngyilkos? - kérdezte Fábján.
- Vilma?! - kiáltott fel Fábján.
Fábján visszaroskadt a székébe.
- És Papp Béni is - szólt csöndesen Vétek Pali.
Fábján a homlokához nyúlt.
Köröskörül morajlott a holnapi vásárosok vidám, csöndes zsivaja.
Az élet tovább haladt.
Az élet tovább őrölte az embereket.