4
A háznál három pap beszélt.
A debreceni püspök maga is itt volt s gyönyörű imát mondott.
Utána az esperes beszélt az Avaryakról, akik négy századon keresztül istápjai s gyámolói voltak a református eklézsiának.
Harmadiknak a debreceni kollégium rektora prédikált, s szívből elsiratta a jelest, aki mint diák dísze volt az iskolának, mint férfi méltó utóda a nagyoknak.
Olyan volt a temetés, mint a régi nagyurak utolsó útja.
Véghetetlen beszédek és roppant tömeg, amely elkísérte a családi kriptáig az utolsó nagyurat.
Az úton tizenkét pap ment kettős sorban, s utánuk a megye nagynevű családjainak képviselői.
A falu egész lakossága jelen volt, az uradalom személyzete s a környék falvainak népe igen nagy számban.
- Nagy emberek voltak ezek mind - mondta mesélve egy vastag papi ember az úton.
- Milyen kár, hogy mégis mindig volt bennük valami gyöngeség.
Amiatt nem emelkedhettek soha az ország színe elé, mert mindig megakadályozta őket az igazi nagyságban valami zökkenő a lelkük mélyén...
Avary Pálra emlékezem - mondta -, aki az oporai templomot megmentette...
Ez az Avary Pál Mária Terézia gárdakapitánya volt, s a királynő kedvence és belső titkosa...
Egyszer csak megjelenik a faluban egy kanonok, hogy elfoglalja a templomot a királynő parancsára a katolikusok számára.
Szaladtak a nép emberei hozzá: "Uram, mit tegyünk ?"
" Menjetek a templom elé - mondta.
- Ha ott leszek, küldjétek be hozzám a templomba, s hagyjatok egyedül vele."
Úgy is volt...
Ő maga felöltözött vitézi ruhájába, kardot kötött az oldalára s lóháton ment a templom elé.
Leszállott , bement, s megállott az úrvacsorai asztal előtt.
Akkor bejött a kanonok.
" Mit akarsz ?"
" Őfelsége a királynő parancsára a templom kulcsait."
" Ott vannak az asztalon, vedd el, ha mered."
A kanonok kinyújtotta a kezét, s rátette a kulcsokra, Avary Pál kihúzta a kardját, s levágta a kanonok kezét...
Ebből nagy eset lett.
Őt rögtön elfogták, s Bécsbe szállították a királyné elé.
A királyné kihallgatta, s azt mondta: "A halálos ítéleted készen van.
De adok huszonnégy órai gondolkodási időt.
Ha holnap délig visszatérsz az egyedül üdvözítő egyház kebelébe, gróffá teszlek.
Ha nem, fejedet vétetem."
És Avary Pál kitért ...
Azontúl ide többet haza nem jött, a családnak ez az ága más fira szállt, ő viszont nagy uradalmakat nyert...
Ilyen csodálatos volt mindig e család ...
Mártírt nem adott, de míg életüknek bőségében voltak, mindig hívek és jótékony urak maradtak...
Csak a megpróbáltatások óráit nem bírták el...
Hallgattak, akik hallották s mindenkinek a lelkében megvolt az ítélet a díszes érckoporsó lakója felől, aki hidegen, elegánsan és még szótlanabbul, mint életében, elment, s magával vitte a család minden titkát.
Az özvegy gyalog ment, mély fekete gyászban a koporsó után.
Nővére karjába fogózva.
A két nő olyan volt, mint két édes, szép mártírnő.
A parasztasszonyok , akiknél még megvan az ősi temetési szertartási divat, hogy égre hasító jajszóval s roskadozva kell kísérni a koporsót, nem voltak megelégedve azzal, hogy oly egyenesen lép és semmi hangját nem lehet hallani.
A sírnál a helybeli lelkész fungált.
Ez egy magas, kövér fiatalember volt, aki megdöbbentette a papokat azzal, hogy nem úgy, mint a nagy szónokok, nem az újtestamentumból vette a teksztust, hanem Jeremiás könyvéből ezt az igét választotta:
" Én pedig olyan valék, mint a mészárszékre hurcolt szelíd bárány, és nem tudtam , hogy terveket szőttek ellenem, mondván: Pusztítsuk el e fát gyümölcsével együtt ; irtsuk ki ezt az élők földéből, hogy még a nevét se emlegessék többé !"
A népek egymásra néztek.
A parasztok mind összepillantottak, s egymás felé hajoltak.
Köztük már suttogott a szó.
A pap nem tett semmiféle célzást arra, amit már hallott, hogy mit beszél a közönség, nagy általánosságban szólott s megengedte, hogy a legfelsőbb isteni akarat lett volna az, aki e név eloltására, e fa kivágására adott ítéletet.
Mert az Isten utai bejárhatatlanok.
Míg a pap prédikált, az özvegy szeme rajta függött, s mintegy dermedten hallgatta a szavakat, amelyek az ő lelkének a hangjait érintették.
A pap mögött egy magas, fiatal férfi állott egyenesen s mereven, a főszolgabíró .
Egész idő alatt ránézett, kitartó, magáról elfeledkezett pillantással s annak a szeme is egyszer csak rajta akadt, s rajta is maradt.
S itt, mialatt a pap beszélt, bár egyikük sem értett belőle semmit, mintha hármuk közt valami közösség támadt volna.
Fábián - mondta magában, könnyeiben ellankadva az özvegy, s úgy érezte, mintha az Isten segítséget küldött volna ebben a szörnyű éjszakában.
Aztán elveszett előtte megint minden.
A tömeg hatása lenyűgözte.
Mikor odavitték a koporsóhoz, hogy egy marék homokot vessen utána, oly nyugodtan tette, mintha az élet egyszerű cselekvése volna.
Ünnepélyes és leigázó hatást tett rá a részvétnek ez az áradata.
Még sokan beszéltek a vármegye részéről, az egyházak részéről, a társadalmi egyesületek, a vitézi szék, a gazdasági egylet, s még ki tudja kik.
Ő már úgy hallgatta az egészet, mintha ez nem volna a végső ítélet, mintha volna még remény , fellebbezés...
Pedig jól tudta, hogy nincs.
Hogy elveszett az eddigi élete.
De valami oly rendkívüli teher volt rajta, bűntudat és bánat.
Nem bírta a terhet, nem bírta a lelkiismeretét.
Olykor közel volt hozzá, hogy felkiált és elsikoltja magát , hogy:
Emberek!
Idenézzetek!
Megölték!...
Megölték!...
A főszolgabíró nyugtalan lett az asszony pillantásának a hatása alatt.
Olyan volt ez a nézés, mint valami segélykérés.
Azok a nagy szemek a könnyeken s a fátyolon keresztül valami izgalmas nyugtalanságot ültettek belé, s mikor vége lett a szertartásnak s az özvegyet kocsira ültették és elvitték, ő úgy állott a megmozduló tömegben, mintha valamit elvesztett volna és azt most rögtön meg kellene találnia, s amellett nem tudta, mit vesztett el.
Sokáig állott a temetőben a sírház mellett, amely egyszerű fehér épület volt , borostyán futotta be, s körülötte a falu temetőjének apró hantjai ákácok alatt .
Az ákácokat nem gondozták, s számtalan hajtás volt minden fa körül; az egész temető az elhagyatottságnak, az elfeledettségnek szomorú kertje volt.
A kálvinistáknak nincs halottak-napja, nincsen mindenszentekje, nincs az őszi szép temetői kultusza; akit egyszer ide elültettek, az többet, az az érzése az embernek, hogy fel nem ébred soha.
S folyton azt érezte, hogy a falusi emberek ránéznek.
Ez is nyugtalanná tette.
Végre el kellett indulnia.
Valóban azzal az érzéssel indult meg, mintha neki ide hamar vissza kellene jönnie.
- Hogy van, bíró úr - szólította meg a falu bíráját.
Ez egy sovány, fekete ember volt.
Fiatal ember, katonaviselt, őrmester volt a háborúban, orosz fogságban is volt, s mivel a községnek okos emberre volt szüksége, őt választották meg legutóbb, s nem a kövér, tekintélyes gazdák valamelyikét.
Harcolni kellett.
Most folyt a község új berendezkedése, s ellenőrizni akarták a jegyzőt, aki tunya volt, s nagyon gyorsan költekezett .
Mindenki előtt gyanús volt a szép, meddő feleség, s azért állították ezt a maguk emberét oda, bizalmi férfinak, hogy legyen valaki, aki a nép érdekeit képviselje.
- Főszolgabíró úr - mondta a bíró -, még nem hallott semmit?
Az ember gondolkozott.
Megviaskodott magában, hogy beszéljen -e.
Mert nagy felelősséget érzett, akár szól, akár hallgat.
És mégis arra döntött magában, hogy szól.
Nem bírta el a felelősséget.
- Szegény nagyságos urunkról...
- A nép zúg, tekintetes főszolgabíró úr.
A főszolgabíró megállott s keményen nézett a parasztra.
Az egyenesen, nyíltan nézett a szemébe.
- Hogy valami nincs rendbe.
- Mi nincs rendben? - mondta a főbíró, s érezte, hogy lassan elsápad.
- Szóbeszéd, ahogy ilyenkor szokott lenni - mondta kitérően, most már bánta, hogy szólt.
Már az úriemberek mind előrementek, a temetőben már csak falusiak ácsorogtak.
A főbíró most még fokozottabban érezte azt a nyugtalanító kíváncsiságot, ahogy ránéznek.
Gyanakodást érzett a szemekben, az elkapott pillantásokban.
- Kérem, mondjon el mindent.
- Azt beszélik, hogy nem úgy volt a haláleset, ahogy nyilvánosan tudják.
- Hát hogy ?...
Gyilkosság?
A főszolgabíró elhallgatott.
Megnémult.
Nem tudott volna számot adni róla, hogy miért mondta ki azt a szót.
Szuggerálta neki ennek az embernek a gyanús pillantása.
Lassan megindultak ők is, mert már nagyon feltűnő volt, ahogy szemben állottak egymással.
A bíró lassan, a szavakat latolgatva, s kissé bonyolult mondatokba keveredve , kezdte elmondani, hogy mit beszéltek.
- Hogy a nagyságos úrnak eszeágába se volt, hogy magamagát megölje...
Inkább , hogy ő akart volna... mást...
Mert az emberek úgy mondják, hogy van itt valami , amiről senki se beszél...
De hát ez olyan dolog, hogy a tyúk is kikaparja...
Nem lehet az igazságot elfeledni, mert az Isten ujja megmutatja...
A főszolgabíró ismerte ezt a népet.
Kemény és puritán emberek.
Most már meg volt győződve, hogy valami komoly és fontos igazság van abban, amit ez az ember mond...
Nem tudta miért, de teljesen átvette annak a hangulatát, s azzal a bizonyossággal várta a dolgot, hogy már semmi meglepetés sem érheti...
- Nem gyanúsítanak kérem senkit, csak beszélnek...
Mert akkor este autóval jött meg egy úr, azaz hogy két fiatalúr...
Az egyik bement a nagyságos asszonyhoz ... a másik pedig kint maradt az autóban.
És a nagyságos úr mikor megjött a másik autóval, hátulról ment a kertbe.
Megkerülte a kastélyt, úgy ért a veranda alá , és onnan lőtt rá a tornácon arra a fiatalúrra, aki benn vót, a vendégre.
De mikor ő lűtt, akkor, abba a pillanatba, valaki más is lűtt, s az őtet lűtte le.
A főszolgabíró homlokán verejték ütött ki.
Annyira izzadt, hogy le is kellett törülnie.
- Egy kertészember a kertben.
- Ha látta, mért nem jelentkezett?
Hallgatva mentek egymás mellett.
- Lehet annak az embernek a szavára adni?
- Lehet, tekintetes főszolgabíró úr.
- S ha maga erről tud, mért nem tett jelentést.
- Én csak ma tudtam meg.
Hát a temetést nem volt jogom semmiféle pletykára megzavarni.
Igaz?
A főszolgabíró hallgatott.
A bíró a csizmája orrára nézett, ahogy lépett.
Fejét lehajtotta, s gondolkodott.
- Nemcsak pletyka - mondta aztán.
- Bizonyságot is adott az ember.
- Nyomot.
Megtalálta a gyilkosnak a lábanyomát a homokban.
Leöntötte mésztejjel .
Úgy hogy az megkeményedett, mint a malter.
A főbíró megállott.
Az egész teste remegett.
- Úgy, hogy nekem Sári húgom mondta, Feketéné, hogy mit beszélnek az asszonyok .
Én osztán, hogy elnémítsam az asszonybeszédet, utánajártam.
Az az érdekes , tekintetes főszolgabíró úr, hogy a jegyző úr jegyzőkönyvet vett fel az eset napján, akkor este a cselédekkel, és az a jegyzőkönyv szóról szóra egybevág avval, amit az emberek beszélnek.
A főszolgabíró a jegyző után nézett.
De már nem látta.
Még arra is emlékezett , hogy a jegyző milyen idegenül állott a felesége mellett, úgyhogy az asszony feltűnt a szépségével, azért is nézett rá, mert az első percben azt hitte, pesti vendég ez a dáma, s csak azután látta, hogy a jegyzőné.
Még sértette is ennek a falusi asszonynak az elegánciája és az őszinte megrendültsége.
Hallgatva mentek egymás mellett.
Eljáratta az eszét, ki volt ellensége szegény Avarynak.
Nem tudott senkire gondolni.
- Úriember - mondta csöndesen a bíró.
A főszolgabíró hallgatott.
Mikor már bent voltak a faluban, a bíró el akart köszönni.
- Gyerünk a községházára - mondta a főszolgabíró.
A községháza nagy új épület volt.
Rideg nagy épület.
Elöl az utca felől volt a községháza; nagy tágas folyosó volt előtte.
Az épület kertre néző része volt a jegyzői lakás.
A községháza nagy szobájában világosság volt, s a bíró odament.
- A jegyző úr.
Most itt lakik - mondta csöndesen a bíró.
- Valami van köztük .
Közte meg a tekintetes asszony közt.
Itt is hál.
Már egészen bealkonyodott.
A temetés nagyon a késő estébe nyúlt be a sok szónoklat miatt.
Utána hideg büfé volt a kastélyban.
A jegyző egyedül volt a községházán a nagy teremben s nagy léptekkel járkált le s fel.
Lámpa nem volt.
Úgy tűnt fel, mintha a jegyző rejtőzködött volna.
A főszolgabíró, aki a falu bíráját is magával hozta, bekopogtatott.
- Ki az? - kiáltott a jegyző ijedten.
- Én vagyok - mondta a főbíró s belépett.
A jegyző komolyan sietett elébe.
- Jóestét kívánok, főszolgabíró úr.
- Tessék helyet foglalni.
A jegyző felgyújtotta a villanylámpát.
A főszolgabíró körülnézett.
Mintha most mindenütt, a házakban, a falakban, a bútorokban bűnnyomok lappanganának.
- Parancsol rágyújtani? - mondta a jegyző.
- Köszönöm - mondta a főbíró.
Ráfüggesztette a szemét a jegyzőre.
- Mondja, jegyző úr, mióta tud a dologról?
- Kérem - mondta zavartan a jegyző -, úgy egy óra tájban hozta be a bíró úr a nyomot.
A jegyző erőltette a főbírót, hogy üljön le, nem tudott beszélni, míg ő maga is le nem nyugtatta magát.
Letette a két kezét az asztalra, szinte belefogózott.
A tárgyaktól kért segítséget, s nagy szemekkel meredt a főszolgabíróra, aki az ő minden-tehető felettes hatósága volt.
Elmondta ami történt.
Hogy hívták akkor este a kastélyba.
Egy cselédember jött érte.
Elmondta a jegyzőkönyv felvételét, s megmutatta magát az eredeti ceruzaírást.
Nagyon röviden beszélt s kedvetlenül.
A főbíró szintén kedvetlenül hallgatta.
A bíró megmozdult.
Felállott, kinyitotta a község szekrényét, s kivett belőle egy kis szemétlapátot, olyat, amit a konyhában szoktak használni.
Ócska volt a lapát, amit már kidobtak az uradalmi konyhából, s úgy szedte fel a kertész.
A lámpafényen a meszes homok tisztán és sértetlenül mutatta a nyomot.
- Gumitalp - mondta a főbíró.
- Igen - mondta a jegyző.
- Avary úr nem viselt ilyet.
- Igen.
Egyszer szó volt róla, s azt mondta, hogy a gumitalp égeti a lábát.
Nézték a nyomot.
Párhuzamos vonalak barázdája volt.
Mintha géppel nyomták volna bele a masszába.
Kemény volt és finom.
- Vigyázni kell rá - mondta a főbíró -, mert ez azért törik.
Ha nem elég óvatos az ember, rögtön széthull...
A jegyző visszaült a székbe, s cigarettára gyújtott.
A szolgabíró szivart vett elő.
Lassan rágyújtott.
A bíró, aki nem vett részt a társalgásban, rákönyökölt az asztalra s egyre nézte , keményen nézte a nyomot.
A jegyző oda sem pillantott.
A főbíró is alig nézett oda.
Mind a ketten felzúdult érzéseikkel voltak elfoglalva.
- Miért nem tett jelentést erről, jegyző úr? - mondta a főbíró.
A jegyző hallgatott.
Aztán azt mondta:
- Nem tartom időszerűnek.
Bocsásson meg, főszolgabíró úr, de lehetetlennek tartottam, hogy ünneprontó legyek.
- A halottnak már úgyis nagyon mindegy.
Ezt oly különös, megvető, keserű hangon mondta, hogy a főbíró megborzongott.
- Nem a halottról van szó - mondta szárazon -, hanem az igazságról.
Úgy ültek ott, szinte lesújtva, összetörve.
A jegyző nagy szippantásokat szívott a cigarettából, s a füstöt az orrán eregette.
A szemét lehunyta.
Rossz színben volt, s nagyon kedvetlen.
A főbíró egy pillantást vetett rá, aztán elfordította a szemét.
- A sarka le van törve - mondta a bíró, aki kitartóan vizsgálta a cipőnyomot -, valahol kőbe vagy vasba lépett, s levágta a sarkának a szélit.
A főbíró ráhajlott a nyomra s nézte.
A parasztnak igaza volt.
Tisztán lehetett látni, hogy a cipő sarkának a belső szélén rojtos gyűrődés volt.
Valami éles tárgy felhasította, s rajta maradt még a gumi rongya a sarkon.
- Látni a gyár védjegyét is egy kicsit - mondta a főbíró.
- Az ott a gyári jegy helye.
Ovális körben betűk vannak, de a betűket nem lehet kivenni...
Nincs egy nagyítója, jegyző úr?
Előkereste a fiókból a celluloidkeretbe foglalt lupát, s a főbíró kezébe adta.
Ez ráhajolt a nyomra s végigvizsgálta.
- A talpat is végigmetszette az a kő vagy vas, ahogy maga mondja - mondta a bírónak.
Odaadta a nagyítót, s a bíró is nézte.
Ő visszaült a helyére, s szívta a szivarját.
Hallgattak.
A jegyző nem érdeklődött a vizsgálat iránt, nem volt kíváncsi a nyomra.
- Új - mondta a bíró -, még ebben a cipőben keveset jártak...
És egybe van a sarok, meg a talp...
Egy darabból...
- Igen, az úgy szokott lenni - mondta a főbíró.
- Nekem is van ilyen cipőm.
- Új.
Nem szeretem, mert nem lehet benne jól lépni.
Puha.
Olyan puha a lépés , mintha az ember sárban járna.
- Mikor ránehezedett, az egész teste ezen az egy lábon volt.
Alighanem ebben a pillanatban adta le a lövést - szólt a bíró.
A főbíró megborzongott.
Szinte ijedten nézett a nyomra.
Úgy érezte, mintha e pillanatban találkozott volna a merénylettel.
Vajon miért lőtt az illető ?...
- Bosszú - mondta a bíró.
- Meg lehet érteni.
Voltak emberek, akik nem sajnáltak volna tőle egy golyót.
A bíró szólt.
Egyszerű parasztszóval:
- Rossz.
Nem rossz.
Nem volt rossz ember.
Aki gyerekvékát ad, az jó ember...
- Van is gyerek! - folytatta.
- Az uradalomba.
Sok.
Egyiknél öt-hat, nyolc is .
Szerette a gyereket.
Nem sajnálta.
A rozsot.
És mindegy volt, akár fiú, akár lány.
Mind után kiadta.
A vékát.
A jegyző szünet után nyögött.
A főbíró ránézett a jegyzőre.
Az komoran ült, s maga elé meredt.
- Magának nincs ilyen cipője, jegyző úr? - kérdezte.
- Nincs.
A feleségem mondta, hogy vegyek, éppen azért beszéltünk erről a gumitalpas cipőről a... az Avary úrral...
De ő leintett, s nem vettem.
- Pedig jó cipő lehet - mondta a bíró.
- Nem megy bele a víz.
A gumin.
- Itt homokon jó, de ahol sár van, ott nem jó - mondta a főbíró -, nagyon ragad rá a sár.
- Lehet, mert széles a széle - mondta a bíró.
- Mért mondja jegyző úr - szólt a főbíró -, hogy sokan vannak ellenségei?
- Már nincsenek...
Halottnak nem lehet az ember ellensége.
- Maguk jó viszonyban voltak?
- Még mikor legutóbb itt voltam?
- Á, dehogy.
Mi történt volna.
- Hogy így megfordult a véleménye.
- Bocsánatot kérek, főbíró úr, engem tetszik gyanúsítani? - kiáltott fel a jegyző megremegve.
- Semmi részem benne!
Ha én akkor tudok mindent, én nem orvul, hátulról lövöm le .
Rejtekből.
Hanem másképp!
A főbíró hallgatott, s figyelte a jegyzőt.
Annak fel volt dúlva az arca, és egész testében reszketett.
- Történt valami? - mondta aztán.
- Nem beszélhetek róla...
Halála után hallottam valamit...
Gazember volt...
Ezzel megtörülte a szemét.
A szemében könnycsepp volt, aztán az orrát fuvogatta sokáig.
A bíró úgy nézett, mint aki nem figyel az urak beszédére.
Nem tartozik rá.
- Azért ügyes ember ez a lábatlan - mondta csöndesen.
- Igen ügyes volt, hogy volt neki annyi esze, hogy mésztejjel öntötte le a nyomot még akkor éccaka.
Mert én ma elmentem, megnéztem a helyet.
Nem látszik már ott semmi.
A gyűrőnél is voltam.
Ott sincs már semmi.
A homok olyan, az szétfolyik.
Azért egy kicsit látni vót még az autó kerekének a nyoma.
- Mit nevez maga "gyűrő " -nek?
A kis földvárnál?
- Azt...
Meg lehetett látni, hogy belement a tarlóba.
Nem ment körül, hanem át a lucernáson.
Az olyan sarjú, alig takarja a homokot, lehetett látni, hogy egy vadkörtefánál kiment az országútra.
- Akkor az ismerte itt a járást.
- Mégis csak ismerős lehetett.
- Biztosan olyan úr volt, aki valaha járt a házhoz.
- Nem volt biztos az útba.
Még máskor nemigen járt erre kocsival, ezen az úton .
Csak úgy gondolomra jött.
Mert nekiment a buckának.
A gépje alig bírt benne menni.
Pedig ha ismerte volna, könnyű lett volna neki kikerülni.
A főbíró nézte a bíró arcát.
- Maga mit csinált a harctéren?
Milyen szolgálatban volt?
- Én leginkább a telefonosoknál voltam.
- Bizony nehéz.
Kivált mikor tizenötben Szurmaynál.
Mikor oda beosztottak .
Iszonyatos nagy hó volt Kalniaticénél.
Az Ikva mellett is voltam.
Olyan hó volt kérem, hogy ha az ember ott esteledett, ne adj isten, nem lehetett reggelig eligazodni.
Volt, hogy egyhelybe jártunk egész éccaka, csak reggel láttuk, hogy mindig egy kiserdőt kerülgettünk.
De egész éccaka nem volt megállás.
- Hát az a kertész hol volt?
- Az felderítő-szolgálaton volt.
Éppen akkor, ott velem együtt, egyszer össze is tanálkoztunk.
Ő mondta meg, hogy merre menjünk.
- Az Avary úr is ott volt?
- Igen, de ő bent volt a főhadiszálláson mindig.
Negyven kilométer a fronttól.
S ott ültek a nyom mellett és az, akiről beszéltek, már beérkezett a családi kriptába.
A főbíró csodálatosnak érezte, hogy nekik kell itt hármuknak, akik egyikük sem kedvelte, akik talán mind a hárman csak szenvedtek az elmúltnak az élete miatt , itt kell tűnődni, s öntudatlan eszközei lenni az igazság kiderítésének.
Mintha mindnyájuk felett ott ülne s nézné apró, szenvedő mozgásaikat az Igazság.
Az ablakok nyitva voltak a roppant hőség miatt, s az utcán egyre-másra zörögtek a kocsik.
Az autók búgva mentek el, s a kis falu kezdett szokott csöndjébe merülni.
- Kérem, bíró úr, hozassa be azt a kertészt.
- Igen.
Tekintetes főszolgabíró úr.
De a maga lábán nem tud bejönni, mert nincs neki, hanem majd szekeret küldök érte.
A bíró vette a kalapját, s elment.
- Bíró úr - szólt utána a főszolgabíró -, a kastélyból a személyzetet rögtön be kell rendelni, mihelyt a nagyságos asszony elmegy.
Tudja meg, hogy itt van -e még, de vigyázzon, hogy addig semmi zavaró ne történjen.
Felállott s közelebb ment a bíróhoz.
Halkan beszélt, mint az összeesküvők.
- Ezt magának személyesen kell megcsinálni; menjen be a kastélyba s nézzen szét és - jól figyelje meg - mindenkit, aki akkor este részt vett a dologban , rendeljen ide.
De nagyon vigyázni kell.
Csendőröket láttam a temetésen , valahogy meg ne szimatoljanak valamit.
Isten őrizzen, hogy idő előtt csendőrök avatkozzanak a dologba.
- A csendőrök már elmentek.
Ebben a pillanatban kinyílt a terem belső ajtaja, az, amely a lakásba visz, s belépett rajta feldúlt arccal és magából kikelve a jegyzőné.
- Tartóztassanak le, tartóztassanak le - mondta -, én ezt nem bírom tovább, én ezt nem bírom, nem bírom tovább!
Rémülten néztek rá mindnyájan.
Az asszony ki volt fordulva szokott hűvös elegáns formájából, haja szétdúlva, a szeme szárazan égett, s a kezeit tördelte.
- Nagyságos asszony - szólott a főbíró.
A jegyző elfordult, nem akart a feleségéről tudomást venni.
- Én mindent tudok - mondta az asszony -, itt volt nálam délután szegény, én mindent láttam, s nekem szólni kellett volna, ez lehetetlen, ez borzasztó, ez borzasztó...
- Parancsoljon helyet, nagyságos asszony.
De az asszony nem bírt magával, nem tudott leülni, nem tudott uralkodni szörnyű idegrohamán.
- Megölték, megölték!
Egy gazember ölte meg, egy alávaló gyilkos, és én tűröm , hogy menekülhessen... jaj, miért nem szólottam a legelső percben... de el voltam kábítva, meg voltam félemlítve, én szerencsétlen vagyok!
- Ki az, akire gyanakodik, nagyságos asszony?
- Láttam, láttam, ahogy a szeme villogott, már akkor figyelmeztetni akartam Lászlót, hogy vigyázzon kedves...
Most lerogyott egy székbe, s az arca elernyedt, és mélyen lihegve lélegzett.
Már úgy látszott, zokogásba fog kitörni, de újra magához tért, s beszélni kezdett.
- Délután itt volt László, s az az ember az utcán ment, s ő bekiáltotta.
Bejött .
Olyan volt, mint egy hiéna.
Úgy nézett, mint egy állat, aki rögtön a lábába harap az embernek.
Jaj, rettenetes volt.
Az úr megszidta valamiért, a tehén, egy tehenet levágott a pásztorral, mert azt mondta, hogy már nem bírt járni, és nem is várták az állatorvost, széthordták a darabjait.
Ezért nagyon leszidta.
- Igen...
Nagyon...
Akkor is gondoltam, hogy hogy meri.
Hogy mer ilyenekkel így szembeszállni.
Hisz ez gyilkos, csak rá kell nézni az arcára, csak látni kell , milyen alattomosan és ellenségesen áll.
Hát az istenért, hogy meri magára uszítani, hiszen ez a legelső pillanatot felhasználja, hogy lelője... jaj ... jaj...
S elkezdett kiáltani, úgy szakadt ki belőle a sikoltás, már alig volt önuralma , hogy visszafojtsa a hangot.
- Jaj szegény - tördelte a kezét -, jaj szegénykém, jaj én ártatlanom!
A gyöngéd szavak áradata indult meg, s a jegyző azablakba ment, s betette az ablaktáblákat, hogy szégyene és gyalázata legalább ne jusson el az utcán csoportosuló, szájtátó parasztok közé.
De még mindig nem sírt a nő, egyetlen könnycsepp nem jelent meg a szemében , fuldokolva s fulladtan zuhogtak belőle a szavak, de könnyet nem bírt ontani .
Szívtépően, fájdalomdúltan ott ült s érezni lehetett, hogy szégyelli magát a nagy odaadásért s nem bír uralkodni magán, sőt még az is benne volt, hogy szinte dicsekszik a boldogtalanságával.
Mint a halottsirató parasztasszonyok, jajveszékelt:
- Tegyétek a koszorúmat a lábához a drágámnak, én mindig a lábánál állhattam csupán.
Pedig én voltam a szívében.
Május 26. Május 26!
Én voltam az egyetlene .
Május 26!
Ó, vigyetek tömlöcbe, én öltem meg, vegyétek fel a jegyzőkönyvet, hogy én engedtem rá a halált!
Követelem a büntetést, gondatlanságból okozott halál .
Május 26. kötelez: több gondosságot kellett volna tanúsítanom!
Mikor végre megcsillapodott, a főszolgabíró nyugodt és tárgyilagos hangon mondta:
- Nagyságos asszony, kiről beszél?
- Anton, Anton...
Így mondta...
Anton.
- A vadász?
Aki megszökött?
Az úr mindig Antonnak mondta.
- Megszökött? - mondta a főbíró elámulva - erről még senki sem szólott.
Most a jegyző lépett közelebb s hevesen:
- A sok fordulat miatt elfelejtettem.
Mikor felvettem a jegyzőkönyvet, ez a vadász volt az, aki a testet bevitte, s mikor megsejtette, hogy a gyanú ráterelődhetik, abban a pillanatban, ott, míg én a jegyzőkönyvet írtam , megszökött.
Hazafutott, átöltözött, s nem mondott a feleségének semmit, csak elszökött.
A főszolgabíró konsternálva nézett rá.
A jegyzőben is elveszett minden önuralom , úgy fel volt dúlva, hogy elvesztette a józan eszét.
Ő is csak nézett, s most nem tudott átlépni ezen a váratlan akadályon.
De a parasztbíró megszólalt:
- Engedelmet főszolgabíró úr, szabad egy kérdést tenni a nagyságos asszonyhoz ?... - s választ se várva, azt kérdezte a jegyzőnétől: - Milyen cipő volt a vadászon , mikor itt volt?
A jegyzőné kábultan nézett a bíróra.
- Nem tetszett meglátni, milyen cipő volt a lábán?
- Nagyságos asszony - mondta a főbíró -, megvan a gyilkosnak a nyoma...
Mondja nagyságos asszony, volt Avary úrnak valaha gumitalpú cipője?
- Nem volt - kiáltotta a jegyző.
- Volt - mondta a jegyzőné s didergett.
- Volt neki, de nem szerette, égette a lábát.
- Ezt kell megnézni, hogy ma is megvan -e - mondta a bíró.
- Mert az is lehet , hogy ahogy szokta, odaadta a cselédek közül valamelyiknek.
A vadásznak jó lehetett, mert az egy olyan hitvány ember, az el tudta volna viselni.
Ezzel megint kátyúba jutottak.
- Bíró úr - mondta a főszolgabíró -, maga menjen rögtön, s vigyázzon, hogy még valaki meg ne szökjön, mert ez egészen összekuszálja a dolgot.
A lábatlant rögtön hozassa be, maga pedig őrködjön a kastélyban.
- Igenis - mondta a bíró s elment.
Most hárman maradtak, s mind a hárman zavarban és ijedten néztek maguk elé.
A főbíró élesen nézte a jegyzőt, aztán az asszonyt, aztán újra a jegyzőt.
- Mért volt itt délután Avary úr?
A jegyzőből kitört valami állati vadság.
- Mért volt? - mondta szinte röfögve.
- Azért volt, mert én a mezőn voltam, s ő olyankor idejött, ha én nem voltam itthon.
A főszolgabíró nagy szemet meresztett.
S újra az asszonyt nézte.
- Igen - kiáltotta az asszony -, én vagyok az egyetlen a világon, aki mindent tud.
Én mindent tudok, mindent tudok, mindent tudok!
Jaj a boldogtalan, jaj a boldogtalan, jaj jaj...
- Én engedtem eltemetni!
Engedtem, hogy a hazugság betakarja.
Pedig elmondtam a papnak is, ő is felelős, ő is hazudott, ő is mindent tud, ő is gazember , mindenki gazember, de én vagyok a legnagyobb bűnös.
- Az igazságot nem lehet eltemetni - mondta a főszolgabíró -, nyugodjon meg , nagyságos asszony, az igazság napfényre kerül...
Erre az asszony összeomlott s most megindult szeméből a könny.
S elkezdett sírni.
Zokogni, fuldokolva, és vadul.
Soká ültek így.
A főszolgabíró nem tudott mit csinálni.
Próbálta fejében összevetni a lehetőségeket.
Hátha csakugyan a vadász az urasága cipőjében volt...
Aztán eszébe jutott az autó, amely megállott a kis földvárnál, amely a kastély kertje mellett a dűlőútnál van s nem látott semmit...
Hátha az csak hallucináció volt a lábatlantól, hátha annak semmi köze; az autónyomoknak ...
Hátha csak vendégek nézték meg a földvárat.
Turisták sokszor szoktak erre járni , s megnézik az ősi földváraknak ezt a ritka maradványát...
Ez sokkal egyszerűbb magyarázat, hogy egy felbőszült cseléd állott bosszút az éj leple alatt...
Most nyílt az ajtó, s egy kastélybeli ember jött be.
- Tekintetes főszolgabíró úr, a nagyságos asszony tisztelteti a tekintetes főszolgabíró urat, tessék szíves lenni egy percre eljönni, mert a nagyságos asszony el akar menni, és beszélni szeretne a tekintetes főszolgabíró úrral.
- Igen, megyek - mondta a főbíró, s már fel is állott.
- Kérem, jegyző úr, én most felmegyek a kastélyba, de azonnal jövök, mihelyt lehet.
Legyen szíves addig lehetőleg az összes tanúkat behozatni.
Ezzel felállott, meghajtotta magát a jegyzőné felé, s megrendülten és zúgó lélekkel elment.
A kastély udvarán még két autó állott, s a cselédek a kis ház előtt ácsorogtak.
Ahogy a főszolgabíró az utcán ment, itt is, ott is emberek ácsorogtak.
Érezte , hogy mindenki utána néz, s szinte úgy volt, mintha az egész világ ellenőrzése mellett vinné az igazság fáklyáját.
Egy öreg ember állott egy kerítésen belül.
Megemelte a kalapját.
- Jóestét - mondta s ő szórakozottan odapillantott.
Az öreg ember szeme égett a sötétben, mint egy állaté.
A kastélyban a cselédek szótlanul ácsorogtak a konyhaépület eresze alatt.
Már az udvar üres volt a sok kocsi után s félelmes csöndet lehetett érezni.
Az ebédlőben ott ültek, az asztal mellett a háziasszony.
A fején nem volt kalap s egészen erőtlenül s kimerülten ült.
Mellette a nővére állott, aki simogatta a fejét, csókolgatta a homlokát.
Néhány úr volt még ott.
Bátky dr. a sógor s a vármegyei főjegyző, aki szintén a családhoz tartozott, egy fiatalember, az alispán testvéröccse, aki vőlegénye volt Avary unokahúgának.
Szóval csak szorosan családhoz tartozók voltak.
Avaryné felállott, amint a főbíró belépett, de rögtön visszaroskadt a székére.
- Maradj nyugodtan, maradj szívecském, maradj - csillapította a nővére , Bátkyné.
A főszolgabíró kezet csókolt.
Érezte, hogy az asszony megszorítja a kezét, szinte görcsösen kapaszkodik bele.
- Fábján - mondta -, jaj, Fábján...
Ő nem tudott egy hangot se szólani, oly mélyen lesújtotta a szegény asszony bánata.
- Mi történt, Fábján? - mondta az asszony.
- Maradj csak, szívecském - mondta Bátkyné -, majd István elmondja.
Bátky előbbre lépett, s kezet fogott a főszolgabíróval.
- Kérlek, itten valami rettenetes dolog, valami rettenetes gyanú van, s Vilma nem bírja...
Belementünk mindnyájan abba, hogy a botrányt elkerüljük...
Hogy az a látszat legyen, hogy véletlenség volt az oka szegény Laci halálának...
Csak így lehetett megmenteni a külszínt...
Csak úgy lehetett biztosítani a temetést...
De szegény Vilmának valami rettenetes gyanúja van, s nem bírja elviselni...
- Az a gyanúja - mondta Bátky -, hogy nem véletlenség történt, hanem valami gazság.
- Gyilkosság, orgyilkosság.
Az asszony fuldokló sírásba tört ki.
- Az, az! - kiáltotta könnyei közt.
- Most kellene valami bizonyság, hogy ő téved... - folytatta Bátky.
- Mert hiszen az előzményeket jól ismerjük.
Mikor szegény Laci bejött a városba, biztos, hogy könnyelműség történt, valaki a megyei asztalnál könnyedén valami gyanút ültetett szegénynek a fejébe, s ő azonnal autót vett s visszajött...
Most az a kérdés , hogy mi történt...
Elképzelhetetlen, hogy ő arra a szegény Baltazár Pistára rálőjön.
Ez tisztára őrültség.
Semmi oka nem volt rá.
De az még inkább elképzelhetetlen, hogy saját magára...
Ez egyszerűen nonszensz...
Hát mi történt itt?!...
Mégse lehetett egyéb, csak véletlen szerencsétlenség.
Talán mikor a fegyverrel babrált, valami abszurdum történt vele...
De hiába magyarázzuk, most már napok óta, szegény Vilma nem bír megnyugodni, nem tud aludni, s nem tudja elviselni azt a lehetetlen gondolatot, hogy ő a felelős...
Hát kedves barátom , te vagy itt a főszolgabíró, neked kell itt világosságot deríteni a dologra, s megnyugtatni ezt a szegényt.
A főbíró hallgatott.
Most megint új színben tűnt fel előtte a kötelesség.
Itt valóban az látszik a legfontosabbnak, hogy ez a szegény teremtés megnyugodjon.
Mindenki rémülten nézett rá, mintha tőle várnák az utolsó szót.
- Igen... - mondta ő - igen.
Értem.
- Nekem ahhoz a szegény fiúhoz semmi közöm - kiáltotta Vilma -, mi közöm nekem ahhoz a szegény fiúhoz ?...
Én szerettem az uramat... - s újra zokogásban tört ki - és most itt vagyok, megfosztva az uramtól...
És én ebbe beleőrülök...
- Igen - mondta a főszolgabíró -, nyugodjon meg nagyságos asszony; kedves Vilma , nyugodjon meg.
Én már nyomozok is, én már talán látom is a dolgot...
- Ugye, hogy csak valami rettenetes véletlenség játszott itt össze? - mondta Bátky.
- Másképp emberi agy el nem képzelheti a dolgot.
- Úgy van - mondta a főbíró -, énnekem is az a meggyőződésem.
- Ugye, hogy véletlenség?
A főbíró hallgatott, s maga elé nézett.
- Drága Vilma, én nem akarom magát kínozni, de el tudná mondani annak az utolsó estének a történetét?
Csak pár szóval.
- Hogyne, én nem is tudok egyébről beszélni.
Szegény Lacit - s újra zokogott - délután valaki felhívta telefonon, erre ő nagyon rosszkedvű lett.
- Telefon? - mondta a főbíró.
- Igen.
Telefon volt; akkor ő igen elkedvetlenedett, s mindjárt kiadta a parancsot, hogy fogjanak be.
Hova megy, kedves, kérdeztem, de ő nem felelt .
Úgyhogy én azt hittem, valakihez megy át, nekem fogalmam se volt, hogy ő a városba ment be, hiszen mindig sajnálta a lovait...
Még azokhoz is jó volt a drága lélek...
De hát mindegy, én egyedül maradtam.
- Hogy búcsúzott, mikor elment?
- Ahogy szokott, ő nem volt egy érzelgős ember.
Megcsókolta a homlokomat s azt mondta: estére jó bezárasson mindent, szívem.
- Azt hangsúlyozta, hogy jól bezárasson mindent?
Az asszony megzavarodott, s ő is eltűnődött egy percig azon, hogy mért is mondta ezt, van -e ennek valami külön jelentősége...
Aztán elbeszélte, kapkodva, s kissé össze-vissza a Baltazár Pista megérkezését.
Nem volt semmi; azt mondta, hogy erre járt, s Laci után kérdezősködött...
Aztán hozták a vacsorát...
S abban a percben, mikor ő kilépett a tornácra, akkor hallotta a rettenetes csattanást .
Valami iszonyú nagy dördülés volt, amit most is hall, amitől azóta egy percig sem bírt aludni.
Aztán látta az urát a kavicson feküdni, s felhozatta s lefektette az ágyába.
S ott az ő keze közt halt meg.
Egyszer sem nézett rá, nem ismerte meg, nem látott az arcán semmi haragot.
- Nem.
A vadász abban a pillanatban ott volt, aztán elfutott, s valakit hozott magával.
Ketten hozták fel, de ő nem emlékszik semmire, mert ő meg volt rémülve .
Csak arra emlékszik, hogy mikor bement a városba, az autón, az ura autóján akart bemenni, amivel a szegény kijött, de nem mert beleülni a piros autóba , visszariadt, a másikba, a szürkébe ült.
Csönd volt, mindenki várakozással nézett a főszolgabíróra.
- Mondja Vilma, kérem, milyen ember volt az a vadász?
Az asszony, mintha új gondolat termett volna ki előtte, elhallgatott s gondolkozott.
- Nem volt valami baja vele?
- Nem panaszkodott rá Laci valami tehénügy miatt?
- Nem.
Ő nem szokott szólani a gazdasági dolgok felől.
Ő nagyon kedves volt , nagyon gyöngéd, nagyon jó.
- Még valami nagyon furcsát kérdek.
Volt Lacinak olyan gumitalpú cipője?
- Igen, tavaly vett.
De nem használta.
Én kinevettem, s többet nem húzta fel.
Ez olyan tárgyilagos és jelentőségteljes kérdésnek látszott, hogy mindnyájan rémülten figyeltek rá.
- Rögtön megnézem - mondta Bátkyné, mintha ettől függene minden.
S már szaladt is.
Átszaladt a hálószobába, mindnyájan utána mentek.
Kinyitotta a Laci szekrényét, ahol az alsó fachban rengeteg cipő volt.
Csizma, cipők, egész tömeg s szépen, tökéletesen rendben, sorban egymás mellett.
De a gumitalpú cipő nem volt köztük.
A főszolgabíró most megijedt, hogy egyenesbe igazította a gondolatokat.
- Mért kérdezed ezeket? - kérdezte Bátky csöndesen.
- Ezek a bolond parasztok.
Olyan gumitalpú cipőnyomot láttak, s mindjárt jár a szájuk.
Biztos, hogy valamelyik cselédnek ajándékozta.
Most hirtelen elhatározta, hogy visszaviszi a dolgot eredeti állapotra.
- Mondja Vilma, gondoljon vissza jól.
Egy lövés volt, vagy kettő?
- Hogyne.
Tisztán emlékszem.
- Akkor csak véletlenség lehetett.
Egy rettenetes, fatális, iszonyú véletlenség.
Mindnyájan fellélegzettek.
- Itt nincs más, drága Vilma, meg kell nyugodni az Isten akaratában.
- Én nem vagyok felelős semmiért - mondta az asszony, s ráborult a Bátkyné vállára, és újra sírt.
- Nem, nem.
Maga nem felelős semmiért.
Itt senki sem felelős semmiért.
Ezzel visszamentek az ebédlőbe.
Az ajtóból visszanézett az asszony a tornácra, a rettenetes helyre, s azt mondta:
- Soha többet, soha ide nem jövök többet!
Már késő éjjel volt, de az egész falu ébren volt.
Nem bírtak megnyugodni.
Minden házban csak ültek s beszélgettek.
Gyilkosságról s kísérteties történetekről .
Régi betyárhistóriákat elevenítettek fel, s boszorkányokról, akik egy helyen több alakban tudnak jelen lenni, s viszont egyszerre több helyen képesek megjelenni.
Az utca két oldalán minden házban ugyanaz.
Az egész falu gyászol , minden család az uraságból élt.
Az az öregember, akinek a szolgabíró köszönt, soká állott még a kerítésnél, nézte a falut, a csöndet.
Semmit se nézett, csak maga elé meredt, mint egy fából faragott fekete szobor, mint egy megbarnult síremlék a temetőben; szinte úgy látszott, mintha sohase akarna elmozdulni.
Végre sarkon fordult, s bement a bogárhátú kis házba.
Odabent égett a nagy petróleumlámpa.
Ez egy körégős lámpa volt, az ő személyes ellensége, mert igen sok petróleumot fogyasztott.
Ezt a lámpát a veje kapta a nagyságos úrtól, ez a haszontalan ember, aki ott ül a kemence mellett kis utazósapkában.
Ahogy az öregember belépett, hirtelen nagy izgalom fogta el.
Düh.
Véreres szemmel nézett körül a kis házban, a nagy fényességben.
Hirtelen úgy érezte, hogy most itt van megint az ő ideje.
Mert eddig nem volt szava, a veje mindig letorkolta , hogy nem az övét fogyasztja.
Minden az uraságtól.
Onnan jött a petróleum!
Hogy olyan ugrifüles színeskedő fickó volt, nagyon be tudta magát hízelegni az uraságnál, s úgy fejte, mint egy fejőstehenet.
- No - mordult el, s szétnézett bús bikatekintettel.
Akkor a helyére ment.
A karos lócának a felső sarkába, az ablaknál.
Ott szokott ő üldögélni, mióta az apja meghalt.
Azóta az volt az ő helye.
Mindenki elhallgatott s félve néztek rá.
Mintha megérezték volna, hogy az öreg új erővel s hatalommal jelent meg köztük.
Az öreg krákogott egyet, s odaköpött a ház közepére.
Most nem szólt neki a lánya, hogy ne köpködjön.
A ház az övé.
Az ő nevén van!
A föld is; minden!
Itt ő az úr!
- No - mondta aztán -, hát eltemettétek.
Nagysóhajtás volt.
A felesége nagyot nyögött, felállott, odajött hozzá, meg visszament a kemencéhez, s a kezét tördelte.
Nem ült le, csak sóhajtozott.
A lánya is maga elé hajtotta le a fejét, az is csak sóhajtott.
- Urak - mondta az öregember.
Soká hallgattak.
Tudták, hogy az öreg mit gondol.
Nem tartja istenes dolognak , hogy egy öngyilkos embert úgy temettek el, mint egy valóságos keresztyén halandót, aki becsületben s istenfélelemben magától döglött el.
- Én meg mán éhes vagyok - mondta a veje.
Senki se felelt.
Illetlennek látszott a szó.
Pedig valóban senki sem evett egy falatot se vacsorára.
A gyerekek ott feküdtek a megvetett ágyban.
Hárman.
Azok ettek.
- Mit ennél? - szólt a fiatalasszony.
- Hozhatok be szalonnát, kenyeret.
A vő hallgatott.
Jó húsban volt, szőke ember, kék szemű; úgy könyökölt, mint egy úr.
Erre a szóra dermedt csönd lett.
Várták, hogy az öregember nem csap -e közéjük.
Az meg se mozdult, de mindnyájan érezték, hogy valami rettenetes a levegő; vihar előtt.
Most kint sietős asszonyléptek hallatszottak.
Valaki nyitotta a külső ajtót, s a sötétben kereste a kilincset.
Az öregasszony, aki ott állott az ajtónál, kinyitotta.
- Ki az ?...
Te vagy, Mári?
Egy feketekendős, feketeruhás fiatalasszony jött be.
- Hallották? - mondta izgatottan.
Senki sem felelt, csak ránéztek.
- A jegyzőné is benne van.
Mindenki ijedten nézett rá.
A fiatalasszony ott maradt az ajtóban.
- Maga megvallotta.
Mindent elbeszélt.
Nem bírta a lelkén viselni.
Hallgattak.
Az óra a falon ijedten tiktakkozott.
- Egyék meg egymást - mondta az öregember.
- Az urak.
Falják fel egymást!
- Hát ezt nem csinálta szegény ember mondta a vő.
- Ezt nem csinálta se cseléd , se más.
- Azt a jó embert - csattant fel a fiatalasszony, mintha megnyitják a zsilipet, s zuhog a szennyes ár.
- Nem, azt a jó embert.
Azt nem bántotta senki.
Senki se olyan buta, hogy a jó uraságra vesse magát.
Hogy lehet olyat gondolni, hogy akinek öt gyereke van, az bántsa azt a jó uraságot, amék gyerekvékát mér.
Elhallgattak.
Ez bizonyos.
Ebben megnyugodhattak.
Avary a forradalom után kihirdette, pedig akkor még ő maga is legényember volt, hogy minden cselédjének minden kommenciófizetéskor minden gyerek után egy véka külön búzát mér.
S ezt azóta hűségesen, állandóan.
Fel is szaporodott a gyerek az uradalomban.
- Mennyi puja volt ott, jóisten - mondta a fiatalasszony.
- Kinek hét, kinek nyóc.
Vót ott vagy ötven gyerek.
Hogy bántotta volna azoknak az apja azt a jó urat!
- Az urak - mondta csöndesen a vénasszony.
- Csak az urak.
Azok emésztették el , hogy ne fizessen tovább.
Hallgattak.
A vendégasszony elmondta, kitől mit hallott.
Úgy hallgatták mindnyájan lehangoltan, összetörve, búsulva.
- Úgy kell - morgott az öregember, s körülhordozta a tekintetét, aztán a lámpához nyúlt s lejjebb csavarta.
Senki se mert neki szólani.
Fogy a petróleum.
Már nem szerez többet a fiatal gazda.
Már ezután venni kell.
Már előre látták, hogy most utoljára ég a nagylámpa.
Ránéztek a lámpának a tarka majolika korsójára, ahogy ott áll az asztalon.
Ezt a lámpát is onnan hozta el a fiatalember a kastélyból.
A vendég elköszönt, s ment tovább, még ide is, oda is benéz az újságjával.
- No, mi lesz? - mondta a fiatal gazda a feleségének.
Ez tudta, hogy a vacsorára szól.
- Haggyad má no - mondta pusmogva, mérgesen, csöndesen, az öreg miatt.
- Nincsen semmi tűzrevalóm.
Az öreg úgy ült odafent az ablaknál, mint valami vészfelhő.
Ők is összebújva hárman.
A két asszony meg a fiatalember.
Az öreg elvárta a csöndet, érezte, hogy győzött, erre kicsit enyhült a feszültsége.
- Elótották - mondta csöndesen.
- Én is láttam az autókocsinyomot a kisvárnál .
Vótam a gyűrőnél, ott ment keresztül a kocsi a lucernáson.
Urak vótak.
Most a vő felállott s kiment.
Mindnyájan ijedten figyelték, hova megy.
Nem mertek az asszonyok mozdulni se .
Féltek.
Féltek az öregtől, hogy valami baj lesz.
Ez meg is szólalt.
Gúnyosan:
Hallgattak az asszonyok.
Erre nem volt mit mondani.
Az bizony nem jön többet a kastélyból.
Pedig alig van itthon.
Már hetek óta mindig mondták a fiatal gazdának, hogy menjen már, hozzon.
De az könnyelmű volt.
Nem ment.
Most már nem is mehet többet.
Hosszú csönd volt; az asszonyok úgy ültek, mint a szárnyavágott tyúkok.
- Majd jó lesz még az olajmécses is - szólt az öregember, s felállott.
Csöndes, húzott, vont, lomha léptekkel kiment.
- Jaj istenem - motyogta az öregasszony, s a szemét törülgette.
- Vajjon hova megy?
Minek megy?
Vajjon hol van az urad?
Vajjon nem az után megy-é?
Mióta az vette át a házban a parancsot, azóta könnyebb volt itt az élet.
Mindig könnyebb.
Vő volt a háznál, vidám, nevetős ember.
Nem volt olyan fekete és zsugori, mint az öreg.
Mindig hozott valamit.
Múlt pénteken is egy tehéncombot hozott haza.
Azóta azt ették.
Meg is ették.
A vadásszal volt a legjobb barát .
Mikor az levágta a tehenet, ő hozta el belőle a legnagyobb darabot.
Este , setétbe.
Már akkor az úr nem volt itthon.
Mikor elment a kocsival, akkor merték csak széthordani, addig el volt dugva.
Azóta azt ették.
Meg is ették.
Hirtelen kint lárma volt s mind a ketten kiszaladtak.
Az öreg ott állott szemben a vejével.
- Mit csinálsz te - ordította az öreg -, mit csinálsz, te gazember!...
Az én kerítésemet töröd, te gazember!
A ház végében, az utca felől, egy régi, elnyűtt sövénykerítés volt .
Harmincesztendős régi kerítés, amit még abban az időben font az öreg, mikor vizek voltak a kertek alatt, a víz partján fűzfabokrok nőttek.
De azóta lecsapolták a vizeket, kihaltak a fűzfák, de ezt a kerítést nem volt szabad bántani, ez itt állott.
S a fiatalember most ennek ment neki, s egy ölre valót kitördelt belőle.
Ezen a vidéken nincs semmi tüzelőszer, csak szalma.
De most aratás előtt még az se volt, mert a jószág fölette, alomnak elhasználták.
- Az én kerítésemet töröd, te tolvaj! - ordította az öregember.
- Mán én leszek neked az uraság!
Engem fogsz te húzkodni!
Csak azt látták, hogy valamit fölemel; azt nem is látták először, hogy az ásót lelte meg, s avval vágott le a vejére.
De a fiatalember elkapta az ásót, s a másik percben mint egy kuvasz ugrott az apósa torkának.
Rettenetesen káromkodott:
- Azt a vénlelkit - üvöltötte -, engem merészel maga megütni!...
Leteperte a földre s ütötte, vágta, ütötte, vágta.
Követ lelt.
Avval csapkodta.
A szolgabíró ebben a percben ment el a ház előtt.
Hallotta a dulakodást, a fojtott szavakat, az asszonyok riadt sikoltozását, s benyitott a kiskapun.
- Mi van itt? - kiáltott harsányan.
Erre a férfiak eleresztették egymást.
A fiatalember visszább húzódott, az öreg feltápászkodott.
- Tekintetes főszolgabíró úr, tessék mán nézni micsinál! - mondta kimerülten , lihegve.
- A vőm... az én vőm ...!
Megtorkolt !... - s véresen köpte ki egyik utolsó rossz fogát.
- Ásóval vág énreám!...
Nagyságos uram, ásóval támadott rám a vén...
- Jöjjenek rögtön a községházára - kiáltott -, vagy azonnal csendőrökért küldök.
Az emberek hallgattak.
Aztán megmozdultak.
Az öreg gazda felvette a földről a kalapját.
A fiatal a sapkáját egészen a szeméig lehúzta.
S az asszonyok jajveszékelő, de egészen a szívükig leszorított rémülettel kísérték távolról őket a községháza felé.
A főszolgabíró álmélkodva nézett a verekedőkre, s érezte, hogy ez mind a rettenetes fojtó gyanú miatti izgalom.
Mi lesz még itt - mondta magában.