5
Másnap, szerdán délelőtt Bátkyék senkit sem engedtek be a lakásba.
Be volt zárva a kapu s ha valaki jött, azt a választ kapta, senki sincsen itthon.
Még az alispán is ezt a választ kapta, aki eljött, hogy részvétét fejezze ki.
Mikor telefonon felhívta őket, mélyen megilletődve kértek bocsánatot tőle, hogy ez történt, s megmagyarázták, hogy a Vilma állapota miatt kénytelenek voltak ezzel az elővigyázattal élni.
Vilma úgy feküdt az ágyban, mint egy halott.
A sok sírástól a szeme fel volt dagadva.
A szemek alatt püffedtség volt, és sápadt volt.
S mivel nem is nézett tükörbe, halvány bőre olyan volt, mint egy viaszbábé.
Ebédre sem evett semmit, s szinte eszelősen nézett maga elé.
Aztán bement a kis szalonba, amely az épület utcai részén a belső sarokszoba volt, s hozzáfogott cigarettázni.
Egyik cigarettát a másik után gyújtotta meg s dobta el.
Blanka, a nővére, aggódva nézte s minden pillanatban odament hozzá, és csókolta a homlokát, a haját és szólítgatta:
- Kicsim, kicsin, édes kis babám...
- Csak azt tudnám, miért ment be kocsin.
Ebéd után volt, mikor szólott a telefon .
Ő ment oda.
Jaj, csak én mentem volna!
Csak én mentem volna!
Csak azt tudnám , kivel beszélt, akkor minden rendben volna.
Hát nem lehet azt megtudni, ki hívta fel telefonon?
- Minden ki fog derülni, majd Fábján...
A fiatalasszony megborzongott.
- Fábjánnak ott kellett volna lenni, délután nálam...
Ha ő ott lett volna, semmi baj se lett volna.
- Ezt még eddig nem mondtad.
- Nem jutott eszembe...
Azaz eszembe jutott, de nem akartam őt is belekeverni ...
Az úgy volt, hogy múlt vasárnap unatkoztam s átmentem Málcsi nénihez Cserepesre .
Ott volt Pétery, Péteryné.
Azután jöttek Vándory Pityi és Balla Zsuzsi, azután Fábján.
Felmentünk a várat megnézni s akkor Fábján megígérte, hogy pénteken délután nálunk lesz.
Én csütörtökön felhívtam Fábjánt s kérdeztem tőle, másnap este eljön -e...
Azt mondta, igen...
De mikor Laci elment, csakúgy odavetve azt mondta: "Fábján pedig nem jön."
Nem is kérdeztem, miért nem.
Azóta nem láttam Fábjánt, csak a temetésen...
Nem tudok semmit, nem fogok megtudni semmit...
Mért nem kérdeztem meg Lacit, mért nem jön Fábján ?...
Olyan mozdulatot tett, mintha mindjárt sírni kezdene, de csak száraz szemmel nézett maga elé, kiapadt szemmel.
Már nem volt könnye, nem tudott sírni.
Ebben a percben berohant a szobába Bátky, mint akit valami igen fontos dolog zaklat, de megtorpant, s nem szólt.
Csak ránézett Vilmára s azt mondta:
- Jól - mondta önkéntelen Vilma, s mereven tovább fújta a füstöt.
Bátky sétálni kezdett a szobában, ahogy szokott.
Nem bírt leülni, folyton szaladt.
Később intett a feleségének titokban s kiment.
Blanka, akit házi néven Cicának hívtak, nyugtalan lett, s nemsokára minden ürügy nélkül utána sietett.
Az urát az utcai front másik sarokszobájában találta, ez volt az ügyvédi iroda.
- Te, megtaláltam a biztosítási kötvényt.
Tudod, mit csinált az a marha Papp Béni ?...
Az asszonyka remegni kezdett, nem bírt állani, leült.
Az ura elébe állott.
Elébe tett egy nagy iratot.
Blanka csak annyit látott, hogy egy szinte pergamenszerűen vastag papír, nagy ívpapír, amelyre lila színnel van nyomtatva sok-sok írás és szintén lila tintával kézírás.
Hiába nézte, egyebet nem látott, csak hogy nagy betűkkel az van írva-nyomtatva fent a címer alatt: "Isten nevében."
S úgy nézett rá rémülten és kétségbeesve.
Bátky szinte dühösen mondta:
- Október hetedikén kötötte.
Most október hetedikén járt volna le...
S az eset június huszonkettedikén történt!...
Bátky rábökött egy mondatra.
" Öngyilkosság esetén csak két év lefolyása után válik érvényessé ".
- Rettenetes...
Rettenetes! - kiáltotta Bátky.
- Ezt köszönhetjük Papp Béninek!...
Elkezdett futkosni a szobában.
Halkan beszélt, mert a másik szobában ott volt az ügyvédsegéd s bár az ajtó tapétázva volt, mégis önkéntelenül halkította a hangját, hogy meg ne hallja valaki.
- Már telefonáltam neki, de nem találják sehol.
Se a hivatalában nincs, se a lakásán, nem lehet vele beszélni.
Tovább folytatta a futását.
- Húszezer dollárt csak úgy kidob a család zsebéből, azzal a buta ötletével, hogy öngyilkosnak állítja be szegény Lacit...
Több mint Százezer Pengő!
Érezni lehetett a felkiáltásából, hogy sír.
- Baba teljesen meg volna mentve!...
Minden adósságtól menekül.
Így pedig elvész az egész birtok!
Az asszony oly rémülten nézett, lassan remegni kezdett.
- Most mit lehet csinálni?
- Mit tudom én...
Már én semmit se tudok...
Éppen próbáltam összeállítani az adósságokat.
Rettenetes, ami itt van.
Sokáig hallgattak.
Akkor az asszony felállott.
De csak állva maradt, s nem tudott elmenni.
- És ha mégis kiderülne? - mondta csöndesen.
- Az most már Babától fog függeni.
Az asszony tétován nézett.
- Ő folyton azon gondolkozik.
- Igen...
Ő meg van győződve felőle.
- Számításom szerint lesz vagy százötvenezer pengő adósság.
Abban az esetben, ha a biztosító megtagadja a fizetést, akkor bizony Vilma egy fillér nélkül marad .
De ha kifizetik, akkor a fennmaradó adósság nem is számít.
Azazhogy még akkor is roppant teher, s nem tudjuk, nincs -e még azon felül is...
Szegény Lacival egy ötvenezerpengős kölcsön után jártunk, nem is tudtam, hogy itt ilyen roppant terhek vannak, ma beszéltem Verebélyivel, aki az ő ügyésze, ő adta az adatokat , hogy itt bizony sokkal nagyobb összegre kell elkészülni...
Előttem leplezte szegény a dolgot...
- Úgy éltek, mintha ötezer holdjuk lett volna tehermentesen.
Az asszony összehúzta a szemét, s józanul azt mondta:
- Nem tudom, isten ments, én nem akarok kritizálni, én segíteni akarok.
Most hogy közölte feleségével, amit tudott, egész meg volt pihenve.
Mintha letette volna magáról a felelősséget.
Az asszony lassan megfordult, ő is megnyugtatta magát azzal, hogy a nővérének pártjára kelt.
- Én azt hiszem, ezzel a száz-száztízezer pengővel teljesen szanálni lehetett volna a birtokot.
- Kell is - mondta Blanka, és visszaszaladt a nővéréhez.
Vilma ugyanabban a helyzetben ült, álmatagon, s fújta a füstöt.
- Kis fiam, édes kis bogaram - ment hozzá Blanka, s megcsókolta a homlokát.
- Mi van? - kérdezte Vilma.
- Semmi.
Semmi fontos - mondta kitérően Blanka.
S leült a szék támlájára.
- Mondd babuskám, miért hivattad Fábjánt?
Vilma hallgatott.
Csak nézett maga elé.
- A bécsi dologról akartam vele beszélni - szólt egyszerűen.
Blanka rémülten nézett rá.
- Tudod, hogy Lacinak egyetlen vágya volt a gyerek...
Én nem tehetek róla...
Hogy nekünk nem volt...
Neki ez volt a rögeszméje...
Meg is mondta nyíltan, neki gyerek kell...
Ezzel lehetett őt tőrbe csalni...
Volt ott egy alkalmazott, annak volt egy fia, arról azt hitte, hogy az övé, s most éppen Debrecenbe akarta küldeni gimnáziumba.
Tényleg nagyon hasonlított.
Én is elfogadtam, hogy hasonlít.
Különösen a szemén lehetett megismerni, hogy ugyanúgy néz, mint ő nézett...
Ez egy szent dolog volt nála, hogy így vágyott a gyerek után...
Olyan büszke volt a családjára, a nevére...
Én mondtam neki, hogy váljunk el...
De nem akart...
Őrülten szerelmes volt, s azt kívánta, hogy operációnak vessem alá magam.
De én ettől nagyon féltem.
Tudod, hogy még foghúzást se bírtam el soha ... biztatott, hogy nem reménytelen.
Még csak ötéves házasok voltunk.
Van eset rá , hogy tizenöt év múlva jön az első...
Én is azt mondtam neki, hogy vegye magához azt a kisfiút.
Nagyon kedves gyerek, igen csinos.
Szerettem őmiatta, és sajnáltam, hogy cselédsorban éljen, és fogom is taníttatni, azt nem tudom, hogy lehet az ő nevét ráruházni...
- Na, de hát a bécsi, az csak nem komoly?
- Nem - mondta Vilma elszántan -, az nem.
Most is néztem a fényképet, idegen ... esküszöm neked, hogy idegen...
De az a zsaroló bestia, az nagyon sok pénzébe került...
Erről akartam Fábjánnal beszélni, mert a nő fenyeget.
Nem tudom , milyen írások vannak a kezében.
Az még legénykori dolog...
Jaj, oly fáradtan hajlott le, úgy unta az életét.
- Fábján nagyon derék fiú - mondta később.
- Az egy tiszta derék ember.
Ő az egyetlen, akiben bízom.
Összeborzongott, összerázkódott.
- Papp Béni az egy sötét...
- Drágám, édesem - csókolta meg a haját Blanka.
- Nem lett volna szabad... - mondta Vilma -, de nem tudtam.
Nem voltam ura magamnak...
Akkor éjjel...
Borzasztó, amit láttam...
Úgy tűnt fel nekem , mintha...
Elhallgatott, aztán kimondta:
- Le akart tartóztatni.
Lehet az?
Blankán oly heves főfájás tört ki, hogy nem bírt ülni, az ablakhoz szaladt, s az üvegtáblához nyomta a fejét.
Sokáig volt ott, akkor hirtelen kicsit felsikoltott.
Papp Béni ment az ablak alatt, s felköszönt.
Látni lehetett, hogy idejön.
Visszatántorodott az ablaktól.
Most Vilma nézett rá ijedten.
Blanka csak intett.
S erre mindkettőjükön valami remegés volt.
- Nagyon helyes.
Beszélni akarok vele.
S hideg volt és nyugodt, s azonnal felállott.
Nem akarta, hogy idejöjjön; arra gondolt, hogy az ügyvédi irodába mennek, s ott találkozik vele a sógora jelenlétében.
Férfi védelme alá menekült.
Vilma előrement, egyenesen, egyszerűen, s benyitott a Bátky irodájába.
Blanka utána.
Bátky, aki még mindig az életbiztosítási kötvény tanulmányozásába volt belemerülve, ijedten nézett fel, s elfordította a papírt, aztán sebtiben rátett egy rakás aktát, hogy eltakarja; pedig Vilma ugyan fel nem ismerte volna, mi az , ami előtte van.
- Kedves - mondta, s elébük sietett.
- Láttam az ablakból, hogy Papp Béni jön, s Vilma beszélni akar vele.
Bátky rémülten nézett Vilmára.
- Ne tedd azt, szívem, kíméld magad az izgalmaktól.
Az istenért, ne csinálj ilyeneket.
- Nem, ez elkerülhetetlen, nekem beszélni kell vele.
S már le is ült egy fotelbe, amely az asztal mellett volt, s a kliensek számára volt kikészítve.
- Ne ide, inkább oda az asztalka mellé.
A belső sarokban kis asztal volt bőrdívánnyal s bőrfotelekkel.
Vilma megingatta a fejét, s ülve maradt.
Látni lehetett, hogy tárgyalást akar.
Ebben a pillanatban már kopogás is volt az ajtón.
Bátky odasietett.
A segédje állott ott s jelentette, hogy itt van a főkapitány úr.
- Kérem - mondta neki Bátky -, maga most menjen el - s kereste az ürügyet.
- Menjen el az alispán úr őméltóságához és azonnal mentse ki azt a hallatlan dolgot, ami történt, hogy elküldték őt a kaputól, s nagyon kérje meg őméltóságát, hogy ne vegye rossz néven, s kérje meg, hogy én mikor tehetném nála tiszteletemet.
- Igenis - mondta a segéd, aki maga is távoli rokona volt az alispánnak s az ő külön ajánlatára került Bátkyhoz.
Azzal visszahúzódott.
A következő percben belépett Papp Benjámin civil ruhában, nagyon kivasaltan , nagyon udvariasan s túlzott könnyedséggel.
Mikor meglátta a hölgyeket, mély bókot csapott, s igyekezett az arcával fejezni ki, amit szóval lehetetlen, a teljes odaadást és részvétet.
- Parancsoljon helyet - mondta hirtelen magázva Bátky, s még hozzátette: - Parancsolj, kérlek...
A főkapitány összeütötte katonásan a bokáját, fogott egy széket s leült az íróasztal mellett, szemben Vilmával.
- Többször kerestelek telefonon ma - mondta Bátky roppant zavarban s egészen piros volt a felindulástól, mert nem tudta, mit mondjon a hölgyek előtt.
- Rendkívüli dolgok vannak itt, amikről beszélni akartam veled, kérlek...
Csönd lett.
Nem is tudta folytatni.
Vilma ránézett a főkapitányra s tiszta, egyszerű hangon, oly tisztán, mint egy üvegpohár csengése, azt mondta:
- Nézze Papp, énnekem beszélnem kell magával...
S oly élesen és nyugodtan nézett rá, hogy a férfinak elkezdett remegni a szempillája.
- Mikor utoljára beszéltünk, maga engem el akart fogatni.
Mindenkiben megfagyott a vér.
A főkapitány egészen sápadt lett, s azt mondta:
- Téved, Vilma - s mereven mosolygott.
- De igen...
Maga nekem azt mondta, magának az volna a kötelessége, hogy engem elfogasson és börtönbe zárjon.
Hallgatott, s nyugodtan nézte tovább a férfit, de a szeme a távolba meredt , túlnézett az előtte ülő alakon, szemgolyói párhuzamosan állottak.
A végtelenbe nézett.
Aztán felriadt:
- De drága, aranyos, jó, szent Vilma! - mondta a főkapitány.
- Ha maga azt mondta, akkor magának arra igen fontos okai lehettek... nagyon sajnálom, hogy akkor oly gyáva voltam... a maga érzése biztos volt...
Engem akkor magának el kellett volna fogatni, s börtönbe csukatni.
- Nekem az volt a sorsom, s nem volt szabad az alól kibújni...
- Megérdemeltem - mondta az asszony.
- Én nem öltem embert.
A saját kezemmel.
De talán a lelkemmel megtettem...
Nem tudom...
Ezt most már nem lehet kivizsgálni...
A börtönben rájöttem volna...
Érzelmi örvénybe került; tele lett a szeme könnyel.
A főkapitány lehajlott, s megmozdult, hogy megcsókolja Vilma kezét.
Blanka annyira sírt, hogy elfordult, s Bátky is küzdött a könnyeivel.
De Vilma felijedt, észrevette a főkapitány mozdulatát, s visszakapta magát .
Rémülten húzódott hátra, úgyhogy Papp kétségbeesve maradt a megkezdett mozdulatban, s visszaült a helyére.
- Így mindenki gyilkos - mondta tompán -, így én is az vagyok...
Vilma, erre a szóra összeroskadt.
Már nem gyűlölte többet a főkapitányt.
Már megint semmit sem tudott, semmit sem akart.
Már sajnálta, hogy bejött, már menekülni szeretett volna.
- Tehettem én mást? - mondta Papp Béni, s Bátkyra nézett.
- Most mondd meg, hogy mi lett volna, milyen botrány, ha nyilvánosságra kerül, hogy Avary László gyilkosság áldozata...
Bátky konokul nézett maga elé:
- Mást is megöltek.
Mindnyájunkat megölhetnek...
- Szóval helytelen volt - mondta megütődve, s rögtön indulatosan a főkapitány.
- Bizony, nagyon helytelen - mondta élesen Bátky.
- Helytelen?!...
Mért ?...
- Nem adtad vissza ezzel a halottat.
A főkapitány mereven nézett Bátkyra, aki kövéren, csökönyösen, ellenségesen s szemébe nem nézve pattogott.
- Sőt a legnagyobb zavarokat csináltad.
Ezzel odalesett a feleségére, hogy vajon elmondta -e Vilmának a biztosítási dolgot.
S most hogy bele volt zavarodva a beszédbe, elkezdte indokolni, amit mond.
- Elvetted a szegény özvegytől az urát és a nemes bosszú lehetőségét ...
Megszökött a vadász, akiről máris kiderült, hogy gyilkos...
Most nem lehet nyomozni...
Azonfelül tönkretetted ennek a szegény asszonynak a jövőjét...
Vilma lassan értette meg a szavakat, de a könnye már elmúlt, s megint értelmesen kezdett nézni a sógorára, aki magánkívül s tehetetlenül beszélt:
- Elvesztette a biztosítási összeget.
Húszezer dollárt, amit csak két évi biztosítás után fizetnek ki.
Most aztán elvész az egész birtok ...
Száztizennégyezer pengővel rendezni lehetett volna az egész adósságot, s a biztosítás csak október hetedikén járt volna le, s így a társaság egy fillért se fizet, legfeljebb visszatéríti a befizetett díjakat...
Tessék.
Ez volt a te nagyszerű gavallérságod.
A főkapitány krétafehér volt.
Üveges szemekkel nézett Vilmára.
- Pardon - mondta Vilma különös éles hangon, azon a hangon, ahogy a fiatal nő élete kritikus pillanatában öregkori hangját találja meg -, mi az a dollár ?.. .
Mit mondasz?
A sógora ijedten nézett rá.
- Tudsz róla, hogy Laci körülbelül két év előtt, mikor a szőlőtelepítéssel foglalkozott a Homoki Szőlőtermelővel, akkor kívánták tőle, hogybiztosítsa magát, emlékszel?
- Nem.
Én az ő üzleti ügyeiről semmit se tudok.
Ő engem mindig kisbabának tekintett, és nem beszélt soha ilyen dolgokról.
Bátky a feleségére nézett, hogy micsoda dolog ez...
Abszurdum.
Laci nem szólott.
Blanka szemrehányóan pillantott az urára: minek hozakodik elő ilyen dolgokkal?
- Csak mondjad, mondjad - szólott Vilma komolyan -, nagyon érdekel.
- Nekem mindent meg kell tudni, ami az urammal történt!...
Jaj! most akarom megismerni őt...
- Ez egy nagyon helyes dolog volt, s mikor ő kiesett a Homokiból, rábeszéltem , hogy a biztosítást tartsa fenn.
Ki tudja, mondtam neki, mi történik.
Jó lesz neked tizenöt év múlva is az a pénz.
Bizony elég nehezen tudtam behajtani rajta a negyedévi részleteket, de már elő is van jegyezve július hetedikére a befizetés.
Éppen erről jutott eszembe, mikor ma az előjegyzési naptárt néztem...
Előkerestem a biztosító társaság iratát s itt van...
Az akták alól előkereste az iratot s kiterítette.
- Mondhatom, oly szórakozott voltam, hogy alig találtam meg a sűrű apró betűkkel nyomott szabályzatban ezt a pontot.
El lehetett volna érni, hogy ez a pont le legyen szállítva két évről egy évre; de kinek volt álma is arról, hogy ilyen eset előfordulhat!
Homályosan beszélt az öngyilkosságról, a szót a világért ki nem mondta volna.
S rámutatott arra a pontra, s fel is olvasta, hogy abban az esetben, ha két éven túl áll elő öngyilkosság akár beszámítható, akár beszámíthatatlan állapotban, a szerződés teljes érvényben marad s a biztosított összeg kifizettetik.
- Több mint egy negyedév kellett volna még.
Akkor a húszezer dollárt szó nélkül kifizetik, így azonban csak a befizetett összeg visszakövetelésére van jogunk.
- Ki állította ki a halott haláleset-felvételét?
A főkapitány felriadt, csak ismételt kérdésre válaszolt:
- Az az orvos, aki akkor este ott jelen volt.
- No, köszönöm - mondta Bátky -, abban biztosan az van, hogy...
A főkapitány bólintott.
Akkor este még ez volt a szuppozíció.
- Ez már azóta be van vezetve az anyakönyvbe - morogta Bátky.
- Baleset - kiáltott fel Bátky, aki a biztosítási iratot nézte!...
- Baleset !...
Ha legalább ez lett volna beírva...
- Persze - mondta a főkapitány.
- De hisz ezt meg lehet csinálni.
- Csak bíróság útján...
Ahhoz pedig egy boncolási jegyzőkönyv szükséges.
- Hogy képzeled azt - mondta sápadtan.
- Exhumálás - dünnyögte Bátky.
- Soha! - kiáltott Vilma.
Felállott s újra kiáltotta:
- Ha a világ minden pénzéről volna szó, akkor sem egyezem bele.
Hogy én, az én drágámat...
Ah...
Két kis kezét az arcára szorította.
- Nem is tanácsos...
Úgyis suttognak az emberek.
Ma már azt senki sem hinné el .
Borzasztó dologról suttognak.
Hallottam a temetésen egy-két szót...
A vadász is megszökött...
Vilma megszédült, leült.
Hanyatt ejtette a fejét, s úgy lélegzett, ahogy sírás előtt a nők.
Bátky félt beszélni.
Vilma rászólt:
- Volt egy vadásza szegény Lacinak, az volt jelen legelőször az esetnél, s mire kihallgatták volna, eltűnt.
- Ja, igen - mondta a főkapitány -, tudom.
Hisz ez akkor történt, mikor ott voltam.
- Jaj, mért volt maga ott!... - mondta Vilma - mért kellett magának beleavatkozni!
Jaj, mért mentem én magához...
Az a szerencsétlen óra...
Papp Benjámin kiegyenesedett.
- Nagyságos asszony, engedje meg, hogy jóvátegyem, amit vétettem.
- Mindenekelőtt el kell fogatni a vadászt.
- Hisz akkor újra kezdődik az egész...
- Nem.
Más ürüggyel.
Körözőlevelet bocsáttatok ki ellene, lopás, vagy ilyen címen.
- Elég volt, elég volt - kiáltotta az asszony -, elég volt az igazságtalanságból .
Mi köze volt annak a szegény Antonnak ehhez...
Az egy olyan derék jó ember volt , s olyan hűséges embere az uramnak...
Mi oka lett volna...
Ah, ezt nem is akarom hallani...
Más volt itt, más.
Egészen más dolog, s én nem akarom, nem akarom.
- Van valakire gyanúja? - kérdezte a főkapitány.
- Nekem senkire sincs gyanúm.
Én nem bántok senkit - mondta a szegény asszony.
Kis hallgatás múlva felkiáltott:
- Csak azt akarom tudni, ki telefonált neki délután.
Hát nem lehet azt megtudni , hogy ki telefonált neki délután?
- De igen - mondta Bátky -, az ki fog derülni.
De az is csak nyomozás útján.
A posta nyilvántartja a telefonállomásokat, azt meg lehet tudni.
- Ha valamit akar tenni - mondta Vilma s szembenézett Papp Bénivel -, ezt tudja meg nekem.
Ki telefonált az uramnak délután?
Mi volt az a telefon, hogy amiatt ő azonnal kocsiba ült, bejött s nem a sógorához szállott, ahogy szokott, hanem a vendéglőbe.
- Meg fogom tudni - mondta a főkapitány.
- Nem fogja megtudni - mondta Vilma, s a fejét rázta bánatosan.
- Mért ne tudná meg? - mondta Bátky csillapítva.
- Ez Béninek nem lesz nehéz.
Ebben a pillanatban szólt a telefon.
Mindnyájan összerezzentek.
Bátky felvette a kagylót.
Egy pillanat múlva Vilmához fordult.
- Fábján van itt, azt kérdezi, mikor fogadnád.
- Rögtön, rögtön...
De azonnal...
Bátky beszélt a telefonba.
Mikor letette a hallgatót, mély csönd borult a szobára.
Mindnyájan el voltak merülve a nyomasztó csöndbe, mintha elsüllyedt volna a világ, s ők valahol az élet tengerének a fenekén ülnének, megdermedve, s hallgatnák a titokzatos mormolást a mérhetetlen távolból.
- Ő meg fogja tudni - mondta halkan Vilma, s lehunyt szemeiből egy könnycsepp szivárgott le.
Negyedóráig ültek szótlanul s bánatba merülve.
Vártak.
Mint ahogy a vonatra vár az ember, s ahogy a ravatal mellett vár az élő, aki oly idegen a megszűnés örökkétartó csendjével szemben.
De belezsibbadva az életbe vár, vár, várja a percek múlását, várja, míg megmozdul egy szikra a reménységből.
Hallották a csengőt a kapu felől, hallották a cseléd lépteit, ahogy ment kaput nyitni.
Bátky felállott, s fáradtan, egészen kimerülten, elernyedve elébe ment.
Az új ember új izgalmat hoz.
Fábján nagyon elegáns volt s könnyű léptekkel jött.
Kezet csókolt Vilmának, aki egy picit megszorította a kezét.
A főkapitány látta ezt s vértódulást kapott.
Blankának is kezet csókolt, aztán kezet nyújtott Papp Béninek.
Úgy fogtak kezet, hogy egyik se nézett a másikra.
Úgy fogtak kezet, mint a párbajozók, mikor a kardot először összeérintik.
- Üljön le Fábján - mondta a háziasszony, s Fábján fogott egy széket s odahozta , hogy a szoba közepén maradtak körben, mint ahogy az ügyvédi irodában szokott valami ügy megtárgyalására kialakulni a csoport.
- Mondjon valami jót - szólt Blanka háziasszonyi érzéssel.
- Jót? nagyságos asszony - mondta Fábján, aztán kisvártatva hozzátette: - Nem is mernék jót mondani...
Csak most látták, hogy az arca milyen halvány, a szemei milyen fáradtak s gyűröttek.
A hangja olyan lágy volt és kellemes, hogy a Bátky egészséges ki-kirobbanó hangja s a Papp Béni fojtottan dörgő, az indulat tüzében rikácsoló hangja után úgy hatott, mint egy langyos zuhany.
- Hogy van, kedves Vilma? - fordult hozzá.
- Él?... - mondta halkan.
- Élek - szólt sóhajtva a fiatal nő.
Ez nagyon kedves volt neki, ez a szó.
Hogy valaki így megleli az egyetlen hangot , amely még az életet elhiteti vele.
Akkor Vilma ránézett Fábjánra s teljes szível mondta neki:
- Mindent mondjon el Fábján, mindent.
Én, nagyon csodálatos, de már én mindent tudok, és mindent tudni akarok.
Nézze, énnekem már oly tisztán van, mit kell tennem...
Semmi egyebet nem akarok többet, csak mindent tudni...
A főkapitány picit összehúzta a szemét.
Megfigyelte, hogy Vilma, aki eddig nyíltan s határozottan beszélt, most valahogy ugyanolyan hangsúllyal , hangszínnel szólott, mint ez a Fábján, aki alattomosan s ravaszul besurrant ide , mint valami egér...
Fábján előrehajolt s előbbi szelíd hangján azt mondta:
- Igaza van, Vilma.
A tudás: az elintézés.
A főkapitány megmozdult.
Valami vad és kirobbanó mozdulattal, aztán lebírta magát.
Nyugodtan maradt.
- Az az én édesem - mondta Vilma s egészen beleringatózott a szavakba.
- ...Csak most tudom, ki volt ő nekem...
Úgy sajnálom, hogy nem voltam jó...
Nem voltam az, akinek kellett volna lennem...
Én egy elkényeztetett kisbaba voltam, aki elvárta, hogy csak ő körülötte járjanak, hogy csak őt becézzék...
Én nem tettem semmit...
Én nem tudok semmit...
Én úgy állok itt, hogy minden szó, amit hallok , úgy hat rám, mint a mennykőcsapás...
Oly egyszerű és igazságos dolgokat hallok...
S nekem az mind érthetetlen...
Én semmit se tudok az uram dolgairól ...
Mintha nem is lettek volna azelőtt dolgai...
Hogy lehet ez ?...
Hallgattak.
Ő is csak magának mondta a szavakat.
Nem is vallomás volt az, csak keresés.
Mintha most jutott volna el először életében az igazság útjára.
- Asszony volt, Vilma - mondta Fábján.
- Asszony ?...
Mi az, hogy asszony...
Ez valami helytelen, egészségtelen dolog ...
Nem voltam én asszony...
Én egy elkényeztetett macska voltam valakinek a háztartásában...
Most a Valaki itthagyott... s a macska elpusztul...
- Az élet nagyon hosszú - mondta egyre halkabban Fábján - és nagyon furcsa...
Aki így tudja érezni a dolgokat, annak meg van adva a lehetőség, hogy megtalálja önmagát...
- Hol volt Laci csütörtökön délután? - szólt hirtelen Papp Béni.
Vilma felrezzent, egy pillanatra ránézett mint valami szentségtörőre, aztán elfordította a szemét.
Soká hallgatott.
- Csütörtökön... - mondta -, nem is tudom a napokat...
Nem tudom, hol volt.
Dacosan megrázta a fejét, érezni lehetett, hogy boldog volt, hogy pár pillanatig nem kell a valósággal, a tényekkel foglalkoznia.
Most ez a kegyetlen ember visszaráncigálja a rettenetes valóságba.
- Hiszen az nem fontos - mondta Fábján.
- Ne fárassza magát az emlékezéssel .
Mindennek eljön a maga ideje... a maga módján...
- Nagyon fontos - mondta Papp.
- Mért?
Te tudsz valamit?
- Nem.
De tudni kell, hogy az ember lásson.
- Nem kell látni.
Érezni kell - mondta Fábján.
Vilma most váratlanul felemelte a fejét.
- Pappnak igaza van.
Csütörtökön, az előtte való nap ?...
Akkor nem volt otthon az uram...
Hódon volt Aranyossyéknál...
Ezt onnan tudom, hogy hazajött, nagyon jókedvű volt, s azt mondta: "Az Aranyossyék bérlője megbízható ember."
Kérdeztem tőle: "Maga Aranyossyéknál volt ?"
Nevetett, s azt mondta: "Igen."
- Rendben van - mondta a főkapitány.
- Nekem mindent tudni kell - mondta a főkapitány.
- Nahát Aranyossyéknál volt.
És?
- Semmi - mondta a főkapitány.
- Most csak Fábján tud új dolgokat mondani .
Találtatok valami nyomot? - fordult hirtelen Fábjánhoz gúnyosan.
- Igen - vágott ez vissza ellenségesen.
- Mindent mondjon el Fábján.
- Egy cipőnyomot találtak - mondta Fábján, s ahogy kimondta, már utálta magát , hogy ki tudta mondani.
Ő is olyan, mint a parasztok: nem bírja magában tartani a dolgot.
A főkapitány nevetve nézett rá:
- Nahát akkor! - kiáltott izgatottan a főkapitány.
- Gumitalpas, gumisarkas cipőnyom volt a veranda előtt, bal oldalt a grupp előtt.
- Meg.
- S Vilmához fordult.
- A maguk kertészsegédje, tudja, az a lábatlan , látta az esetet.
A nyomot azonnal leöntötte mésztejjel, s az megkeményedett, s most bent van a községházán.
A főkapitány túl izgatottan ugrott fel.
- De hisz akkor nagyszerű! - kiáltotta.
- De hisz akkor megvan!
- Ez megvan - mondta Fábján.
- Minden ki fog derülni a maga idején...
Most Bátky ugrott fel újra.
- De hisz akkor megvan a húszezer dollár!
- Milyen dollár? - kérdezte Fábján.
Bátky néhány szóval elmondta a biztosítás dolgát.
Fábján gondolkodva nézett maga elé.
Most Vilma felállott.
Egyenesen és mereven állott.
- Jaj - kiáltotta.
- Nem akarom, nem akarom!
Jaj, csak ne nyomozzanak.
Én ezt nem bírom.
Nem akarom, és vége.
- Én vagyok a bűnös - mondta Fábján sápadtan.
- Nem kellett volna.
- Nem kellett volna, de nem maga a felelős - kiáltotta Vilma -, ő a felelős.
Ő provokálta.
Nekem már elég volt.
Hagyjanak engem.
Én ezt nem bírom el.
- Hát bizony ez nagyon csúnya dolog lesz, és én előre láttam - kiáltotta a főkapitány -, s ettől akartam megkímélni ezt a szegény teremtést.
Mire az ?
Firtatni, kutatni.
Nyomot keresni.
És azt a szegény halottat bolygatni .
Exhumálás.
Új exhumálás.
Ki tudja hányszor?
Hagyjátok az élőket élni.
Nem a halott a fontos, mert annak már mindegy.
De mire az, felforgatni az egész társadalmat?
A megyét?
Az országot?
Jönnek a lapok.
Kiteregetik a szennyest.
Ezt is már egy újságírótól tudtam meg, hogy hol volt Laci csütörtökön.
Minden tekintélyemet össze kellett szednem, hogy leszereljem.
De tudom -e holnap ?
Holnapután?
Ma még itt van a kezünkben a dolog.
Ma még legfeljebb a parasztok szája jár...
Meg kell állapodni, hogy mit akarunk...
Vagy vizsgálat, s akkor első dolog telefonálni a csendőrségnek, vagy abban, hogy ami történt : megtörtént, s akkor eltussolni.
Valami oly bárdolatlanság volt benne, hogy megfagyott a vér a szívekben, de azt el kellett ismerni, hogy igaza van s jót akar.
- Elég volt! - kiáltott Vilma.
- Igaza van, elég volt.
Hagyjatok mindent, hacsak azt nem akarjátok, hogy én is... én is...
A férfiak ottmaradtak, s feldúltan néztek egymásra.
- Ezt akartam - mondta a főkapitány.
- Ki kellett próbálni, hogy bírja -e idegekkel, vagy nem.
Nem lehet ezt a szegény nőt a vérpadra állítani.
Ez nem bírja azt.
Mit értek el ilyen féldolgokkal.
Izgatni valami megtalált nyommal, s nem hajtani végre.
Ez nem megy babra!...
Itt valakinek az életéről van szó s az is védekezni fog.
Mi az a nyom ?...
Milyen cipő ?...
Gumitalpú cipő száz is van a megyében.
- Ilyen nincs - mondta Fábján -, ez egyéni nyom.
A talpán keresztül vassal valami éles vágás van.
A sarka lemetszve, s a vágás ferdén keresztülmegy a talpon.
A főkapitány komoran nézett.
A szája megnyílt s újra becsukódott.
Ekkor energikusan szólalt meg:
- Akartok nyomozást, vagy nem, az a kérdés.
Én magam a presztizsemmel, az állásommal, vagy az életemmel játszom...
De ha azt mondjátok, hogy igen, akkor más.
Akkor könyörtelenül keresztülviszem a dolgot...
Nem lehet ezt így: akarom , nem akarom...
Tessék feljelentést tenni...
Várom a hivatalban a döntést .
Szervusztok.
Ezzel kézfogás nélkül, csak épp a fejét megbiccentve, elment.
A két férfi kétségbeesetten nézett egymásra.
- Igaza van - mondta Bátky.
Fábján összehúzta a szemöldökét, s magas, domború homlokán egy ferdén futó vastag ér rohamosan lüktetett.
Hosszú ideig csönd volt.
Nehéz csönd.
Az ablakok a meleg ellen zárva voltak, s úgy ültek, mint a fulladt kriptában.
Pállott, sűrű meleg, amely lassan olvasztja az embert apró gyöngyökbe a homlokon , undorkodó bódult meleg, hogy lihegve keres gutaütéstől menekvést nagy lélegzetekben a szív, de akkor is csak újabb forró hullámok tódulnak belé.
Lassú tűzön pirított emberi testek pörzsölt szaga árad, kavarog, s minden hulladék foszlik, erjed, gőzölög.
Még a vétek is rosszabb szagú ebben a bódult nyárban , mint az országúton heverő hulla.
S a napfényben apró aranyszínű porszemecskék nyüzsögtek.
Ezek most élnek.
Vígan .
Le, föl, lassan, mint a káprázó sorok, aztán egyet perdülnek s valamitől fürge táncba kezdenek.
Az ember, ha ránéz, tehetetlenül érzi, hogy vágtatnak ezek át a lélegzettel a tüdőkön s újra ki s újra tovább.
S a láthatatlan bacilusok ezredei masíroznak jobbnál jobb helyet keresni.
A két férfi ott ült a porködben, amely a becsukott ablakon vastagon tódult be , úgyhogy szinte egy egységes anyaggá változtatták az iroda levegőjét.
Persze, az előbb itt lefolyt vita, a lábak dobogása, a kezek mozgása, a testek dübörgése verte így fel a könnyű porszemek miriádjait.
Csak elnyúlni ebben a melegben, s kilógatott nyelvvel heverni, mint a kutya.
És semmit se tenni, semmit se cselekedni.
Most lekókkad a gondolat s csak éppen a szervezet működik automatikus gép módjára.
Az Alföld nehéz levegője, az égett sertészsírszagú levegő szuszogott, fortyogott körülöttük s bennük.
Nemcsak a szobában, a lelkekben is.
Hogy tudjon az ember logikusan gondolkozni ebben a nyári aszályban, ebben a tikkasztó dunsztban, amely leborítja, mint a méhkast a kénes gáz, az egész várost valami krómsárga légkörrel, ciángázok alvó vad gyilkával?
Tunyán, bután , izzadtan mered maga elé az ember s nincs fontossága a legfontosabb dolgoknak sem, s emiatt vagy hirtelen tragikusra fordul minden, vagy maga a szent tragédia is kopár unalommá perzselődik.
Porrá züllik itt minden, ennek a homoktengernek a levegőjében kavarognak a sziklák, a szirtek, górcső alatt szörnyű s ormótlan borzalmak, bár por, csak por, csak por.
- Így nem lehet - mondta Fábján.
Mintha meg akarna kapaszkodni valamiben, felvett az asztalról egy kicsi fekete deszkadarabocskát, kis ébenfa-szeletet, amelyből valaki türelme medaliont fűrészelt.
Az ovális keret közepén gólya-figura állott féllábon, körülötte sáslevelek.
Ez a kicsi embléma valami üdítő emléket, a drága és édes vizet juttatta eszébe, a szőke Tiszát, amely a füzek alatt kanyarog, valóban csak az az egy jó és elviselhető e nyárban, s már röpült gondolatban a kocsin a Tiszapart felé, s belevetette magát a hűs hullámokba, nyakig, s érezte, hogy ott jó...
Vadmadár repült fel s szellő jött, mert a szabadban mindig ott van a nagy mezők áldásos szellője, amely letörli a verejtékes homlokot...
- Én nem tehetek semmit - mondta -, mert nem érzett erőt még a megmozdulásra sem .
A szót magát sziszifuszi erővel lökte ki, mint a súlyemelésnél az utolsó erőfeszítést.
Aztán tovább hallgattak.
Itt senki sem tehet semmit.
Itt csak várni kell, amit az ismeretlen cselekvő, a fáradhatatlan, az örökkévaló tesz, az Élet.
Az Élet, amely oly különösen halad és zakatol és dübörög, s nincs aki megindítsa , és még kevésbé van, aki megállítja.
S mily furcsa, egy darabig szédületesen rohannak egymás hegyin-hátán az események, mint a torlasz a vizen, fagerendák , tutajok halmaza, aztán megáll a zátonyon, s megint semmi sem történik, csak ülepedve hever minden, forró mezőkön.
A cséplőgépek világa ez, ahol két hónapig dolgozik csattogva a gép, s aztán, tíz hónapig pihen.
Hogy lehet ezt szabályozni, mivel lehet fűteni s mit lehet vele dolgoztatni?
Az Élet is mint egy bomlott gép jár a mezőkön.
- Így nem, s akkor mi lesz?
Egy-egy szót kelletett szólaniok, mert érezték a cselekvés kényszerét, de nem volt bennük gőz, nem volt elektromos áram, amely a kereket továbblendítse.
Csak egy-egy szót pöffentettek, mint a gép a gőzt kidobja a szelepen, hogy könnyítsen magán.
- Más asszony ?...
Mi köze hozzá más asszonynak?
- Van.
Sajnos, van.
Van egy másik vő, aki jogot érez, hogy az özvegyet játssza.
Fábján hallgatott.
Összevonta a szemöldökét s a homlokán a dagadt ér egyenletesen lüktetett.
- Ki az, ki az? - kiáltott Bátky, s nem tudta volna megmondani, az ügyvéd vagy a sógor rémülete volt -e ez az izgalom, amely benne felzúdult.
- Ne beszélj ilyeneket - kiáltotta -, hisz ez őrültség.
Ki az?
Ki az?
Fábján hallgatott, aztán csöndesen mondta:
De máris elhalkult.
Eszébe jutott a fiatal, fess, kissé erőszakos nő, mint valami félelmes jelenség, s megijedt.
- Ismered? - kérdezte Fábján.
- Laci sose beszélt róla?
Kisvártatva ő kérdezte Fábjánt:
- Sokat beszélt, elmondta az egész ismeretségüket.
Kénytelen vagyok hinni neki .
Nagyon intim dolgokat mondott el...
Ez az asszony volt, akihez Laci eljárt, hogy kibeszélje magát.
Ez volt a bizalmasa.
Ez mindent tud, mindenről és mindenkiről .
S meg van őrülve.
Az ügyvéd járkálni kezdett a szobában.
Erősen izzadt és lihegett.
Törülgette magát.
Keservesen nyöszörgött.
- Jaj, de sok zavaros dolog van itt!
Mikor az ügyvéd kissé kijárta magát, a melegben rohamosan fáradt, s újra levetette magát a székébe.
Fábján gondolkodott.
Ez még nem jutott eszébe.
- Nem.
Egy elhibázott élet kapcsolódott egy üres és elhibázott élethez...
Az asszony meg van őrülve.
- Akkor a bolondok házába vele!
- Csak a bíróság küldheti oda...
- Baba egy nagyon fontos dologra emlékeztet...
Mikor Laci délután elment, a zöldköves gyűrű az ujján volt...
Mikor megjött: nem volt az ujján...
Mind a hárman dermedten néztek össze a suttotó szavakra.
- Itt a titok nyitja! - mondta az ügyvéd.
Az egész megyében mindenki ismerte a zöldköves gyűrű legendáját.
Török gyűrű volt.
Itt ugyan keresztes gyűrűnek hívták, s állították, hogy egy ős Avary, vagy ahogy akkor mondták: Opor vitéz, a szentföldről hozta volna.
Valami históriára támaszkodott Laci, mikor már legénykorában felújította félig tréfás formában , hogy a gyűrűt folyton elajándékozta.
S házasul is megtartotta ezt a szokást.
A gyűrű ugyanis szerencsétlenséget hoz minden Oporra, s csak úgy lehet megváltani magukat a balesettől, ha koronként nőkkel viseltetik.
Már aztán, hogy szerelem szokott -e a gyűrűajándékozás mögött lappangani, azt senki sem tudta, mert az állítólag két ember titka szokott lenni: de maga a gyűrűviselés némileg kompromittáló volt, ezért, a hölgy, aki kapta, nem szokott vele dicsekedni... hacsak nem színésznő volt, mint a társulat divatos naivája, aki szintén két hétig szerencsés volt a gyűrű birtokában lenni, s azért kellett elvenni tőle, mert az egész vármegye fellázadt, oly tüntetően viselte , még a sóstói halvacsorákon is.
Valósággal feltartott kézzel ette a rántott pontyot.
Így nem is volt tragikus mellékíze a gyűrű viselésének, csak pont ebben az egy esetben.
A nők sem féltek a gyűrűtől, mert az senki másra nem hozhat babonás varázst, szerencsétlenséget, csak az Oporokra, tehát a vérbeli Avaryakra.
Vilma sem tulajdonított fontosságot a gyűrű vándorlásának, de azért szerette számon tartani, hogy mikor kinél van, sőt ha már nagyon sokáig otthon volt a gyűrű, ő tett rá célzásokat, hogy ideje volna már egy kicsit babonáskodni...
Mindenesetre az életüket valósággal felfrissítette s szinte törvényes izgalommal töltötte be, hogy a gyűrű szakadatlanul új s újabb nőket kapcsol be a családi életbe.
Most azonban igazán rettenetes volt a helyzet.
Ha délután még megvolt a gyűrű s oly rendkívül rövid idő alatt, szinte percek alatt elmúlt onnan s ami a legszörnyűbb: a baleset akkor következett be, mikor a gyűrű nem volt a Laci kezén...
De Fábján és Bátky összenéztek.
Mind a ketten Penészleghy Lenkére gondoltak, mert Kakasláb útba esik Oporától a székvárosig.
S Lenkével Laci oly intim barátságban van már gyermekkora óta, hogy a gyűrű szinte mindig nála szokott lenni, ha depóba került... ha nem volt senki, aki méltó s érdemes legyen rá , akkor Lenke viselte néhány hétig.
Ebben nem volt semmi, sőt Lenke legtöbbször meg is szokta telefonálni Vilmának, hogy: "Baba, törvényes concubinátusban vagyok az uraddal."
Tudniillik Lenke így beszél.
De hát, amelyik kutya ugat, az nem harap.
- Elkérem az autót - mondta Fábján -, s elmegyek a gyűrűért.
- Nem kérded meg telefonon?
- Nem illik...
Két óra múlva itt vagyok...
Felhívta az alispánt, és a megyei autót kérte el.
Nem csinált belőle titkot, azt is megmondta mire kell.
- Ahogy visszaér kedves, azonnal jöjjön be.
Vilma csak magában bízik.
Csak maga tudja megnyugtatni.
Maga, Fábján, igen jótékony hatással van rá.
Fábján melegen megcsókolta a kezét, s már távozott is.
Egy perc vesztegetni való sincs.
Blanka kikísérte a folyosóra, mintha a család fia volna.
Bátky tétovázva nézett utánuk.
Aztán levetette magát székébe, s továbbra is átadta magát ennek a rettenetes lankadtságnak, ennek a délutáni hőségnek.