6
A főkapitány befejezte a detektív kioktatását:
- Figyelmeztetem magát Makkos - mondta keményen -, öngyilkosság történt.
- Semminek sem szabad előfordulni, ami ezt a véleményt megzavarhatja.
- Mindenki, aki okkal vagy ok nélkül a tettel gyanúsítható, tűnjön el az útból.
- Minden jel, nyom, adat, ami abban az irányban vezethetné félre a vizsgálatot , hogy nem öngyilkosság esete foroghat fenn, idejében megsemmisítendő.
- Motorbiciklije jó karban van?
- Semmi akadály, hogy azonnal induljon.
- Kérek egy nyíltparancsot minden hatósági személyhez, hogy rendelkezésemre álljon.
A főkapitány bólintott, leült és megírta.
- Vigye ezt az irodába, írassa le s hozza vissza aláírásra.
Egy pillanat alatt.
A detektív már tíz perc múlva a motorbiciklijén ült és begyújtotta a motort.
Dörmögve, felzúdulva indult el a motor.
Mint valami okos ló, a kerekek is felhányták lábukat s farukat a kegyetlen úton .
Minden mintha tiltakoznék az expedíció ellen.
De a detektív ügyet sem vetett a titokzatos ellenszegülésre, nekieresztette a gépet, s nemsokára bőgve rohant az országúton.
Igazán percek alatt ért Bódvásra.
A falu sötéten, ellenségesen fogadta.
Már a házak és a fák és a por.
Ez a község mintha valami eredendő bűne volna, mogorvának látszott a nyírségi világos és derült falvak között.
A detektív a községház előtt állott meg.
A motort a falnak támasztotta s odaintett egy suhancot.
- Állj ide és vigyázz a gépre.
A legényke megszeppenve s öröm nélkül engedelmeskedett.
- Főjegyző úr - jelentkezett le a detektív -, Makkos detektív vagyok - s elébe tette a főkapitány parancsát.
- Van itt a községben egy család, akit meg kell keresnem, a nevét nem tudom, csak azt, hogy néhány év előtt itt megvett egy kastélyt, kupec létére.
- Majd a kisbíró elvezeti.
- Elég haszontalan fráter.
Kupec, tehát hivatásszerűen hazudik.
Már ment is.
Mikor odaért a Vállaj-kastélyhoz, nagyot nézett, s nem akart a szemének hinni.
Már tudott erről a kastélyról, de ahogy most áll, borzalmas volt.
Régi kis nyírségi kúria inkább, mint kastély.
Tágas park közepén állott, a kerítéstől is jelentékenyen beljebb, erről lehetett megismerni, hogy nem parasztház.
Úri önállóság volt benne.
A régi fákból és díszbokrokból már semmi sem volt a hatalmas udvaron, csak egy megkopott öreg lucfenyő, csüngő mohás ágakkal, mint valami öreg varjú, s egy óriási nagy fagyalbokor, amely alatt pulykák tanyáztak és klúgattak a melegben.
A többi minden ki volt vágva; kukorica dagadozott a hajdani díszvirágok helyén.
A ház tornácát csak bent az udvarról lehetett látni.
A tágas és kedves kúriából már csak az első két szoba, az utcai szobák lakottak, a többi mind istállónak , baromfiólnak volt átalakítva.
Kotlós tyúk sétált a kopott s törött téglákkal kirakott tornácon.
Hátul egy rúgott bornyú csámpáskodott ki az udvarra a régi biliárdszobából.
Sehol élőlény.
Hiába kiáltott ő is meg a kisbíró is, senki se válaszolt.
Hé , hé.
A detektív benézett az üveges ajtón az első szobába, s vetetlen ágyat látott odabent, rózsaszínű szennyes huzattal s mindenféle bútor, edény, kerti és gazdasági szerszám.
Itt nem sepernek, legfeljebb háromszor egy évben, ha nem három évben egyszer.
Megrázta az ajtót, be volt zárva, nem engedett, és nem is volt odabenn senki.
- No, ezek jól néznek ki - mosolygott kajánul, s arra gondolt, hogy az oporai kastély is csak erre a sorsra jut hamarosan.
Milyen hűhót csapnak, hogy egy embert agyonpukkantottak benne -, de nézzék meg majd tíz esztendő múlva , gondolta -, a Vállajok még nagyobb urak voltak, mint az Avarok, minden harmadik faluban volt egy kastélya a családnak: már itt tart.
Végre a kisbíró előkerült egy kékfestő ruhába öltözött szennyes asszonnyal , akinek az arcába lógott a haja.
- Lent van, kukoricát kapál.
- No, akkor lódulj utána - intett a kisbírónak -, mondd meg, hogyebbe a percbe itt legyen.
A rendőrségtől vagyok.
A fiú már futott is.
Leventeköteles.
Még ennek van bokája a futásra.
- Maga pedig adjon valami ennivalót, míg az ura megjön, mert olyan éhes vagyok , mint a medve.
Az asszony nagy szemeket meresztett.
Ennivalót?
- Ne tőtse az időt; üssön oda tizenkét tojást, vágjon bele kolbászt vagy sonkát .
Főzzön teát is.
- Akkor feketekávét.
De ne töltse az időt; nekem rohanni kell.
Én nem lophatom itt a napot a maga sógora miatt, vagy mije magának az Anton?
- Anton? - sápadt el az asszony.
- Anton?
Ammer Anton?
- A bátyám... mi van vele?
- Azt majd én akarom megtudni magától.
Meg az urától.
Úgy viseljék magukat, hogy ha nem felel meg a vallomás, azonnal jönnek velem a főkapitányságra.
Az asszony azt sem tudta, melyik lábára álljon; egyszerre oly szíves lett, mintha vendége érkezett volna.
Pedig szemmel látható volt, hogy fösvénységre született e világra.
Más célja egyáltalán nincs az ilyen sovány, mérges, gyomorbajos asszonynak.
- Kérem szépen, én nem tudok róla semmit, az uram sem tud felőle semmit húsvét óta.
Akkor voltunk nála, szekérrel, Oporán, azóta semmit se tudunk egymásról , pedig annak már több mint két hónapja...
- Ne beszéljen annyit, majd a kérdésre válaszoljon, most pedig igyekezzen az étellel.
Ma még folyton inspekción vagyok éjjel óta és egy falatot sem ettem.
Azt nem vallotta, hogy mennyi sört, sóskiflit és ringlit kebelezett be.
De most tényleg éhes volt; éppen egy zónapörköltre készült, mikor a főkapitány úr ráparancsolt.
Az asszony bukdácsolva futott a kamrába, ez valamikor, még most is meglátni rajta, a kisasszonyok hálószobája volt, a selyemkárpit még ott volt nyomokban a falon.
A detektív utánament a konyhába, széket vett és leült.
Ez a konyha se volt soha konyha, ennek a falai is rózsaszín papírkárpittal vannak borítva, csak éppen már tíz év óta mindig lehasogatták, ha feltáskásodott a kárpit.
Csikótűzhely volt beállítva a sarokba, s gazdag volt a szemét az egész helyiségben.
- Nem tartunk mink cselédet, kérem, az embernek meg mindenképpen jó - mentegette magát az asszony -, hát mért tetszik az én Anton bátyám után érdeklődni, én istenem, teremtőm.
- Elébb megvárom, míg itt lesz az ura.
Nincs valami innivalója?
- Rögtön hozok, kérem - s abbahagyta a tűz fújkálását.
Felállott guggoltából, és a kamara felé ment, s nemsokára kihozott egy félig telt palackot.
Poharakat vett elő, kitörülgette egy szennyes kendővel, s letette a detektív elé, és a palackot rábízta:
- Tessék, tés úr.
Én istenem, csak nincs rá valami gyanóság.
- Miben lenne? - kérdezte a detektív.
S durván, élesen rikácsolta: - no csak mondja meg, miben lehetne rá gyanúság?
- Én semmit sem tudok, kérem alássan, én semmit sem tudok, csak amit az újságban olvastam.
De az újságban nem olvastam a bátyám, Anton nevit.
- Még akkor nem tudta senki, hogy elmenekült...
A nem lehetetlen, hogy nem kell messze menni érte?
Mi?
Az asszony úgy megijedt, éppen a tojást verte oda a lábasba, hogy azt a tojást , ami éppen a kezében volt, mindenestül belepottyantotta a zsírba, úgy kellett aztán a mocskos tojáshéjat kihalászni a rántottából.
- Nem tudom, mit tetszik gondolni, de könnyű a szegény embert gyanúba venni, ez a legkönnyebb, mindig csak ezt csinálják: mért nem keresik a tettest a feljebbvalók között; már ha valaki szegény és puskája van, akkor arra irányul?
A detektív nagyon figyelt, az asszony már úgy szólt, hogy nagyon közel volt, hogy gyanúba lehessen venni.
Hiszen csak ne éppen az volna a megbízatása, hogy a gyanút kellkikerülni!...
Mennyivel könnyebb valakit gyanúba venni, mint az ártatlanságára figyelni.
- Szóval maga tud valamit.
- Én semmit, vágják el a fejemtül a nyakamat, akkor se mondhatok mást, csak azt , hogy én a bátyámról húsvét óta még csak hírtse hallottam, nem szoktunk mink levelezni kérem, drága a levélpapír, a posta is nagyon rosszul csinálja, szegény embereknek olcsóbban kellene vinni a levelét, mint az uraknak.
Akkor mi is tudnánk levelezni, ha szegényjogon kapnánk a levélpapírost, s azt olcsón szállítaná a posta.
De hogy énnékem annyiba kerüljön egy izenetet küldeni a bátyámnak, mint a méltóságos uraknak, ez kérem mégiscsak pogányság, emiatt nem tud a szegény ember semmit a családjáról, mert nekünk az a tíz fillér is sok .
Tíz fillérér egy félliter petróleumot adnak a bótba.
- Ne povedáljon, nem ezt akarom tudni, hanem azt, hogy... de várjunk, míg megjön az ura...
- Tessék parancsolni - mondta az asszony, s elébe tette a megsült tojást, ami már éppen füstölni kezdett, mert észre se vette, hogy odakapta a törött mázú lábas az oldalán.
A detektív belenyúlt a villával a lábasba.
- Mi ez? - mordult fel.
- Hol van a sonka?
- Sonka? - kérdezte az asszony.
- Hát hiszen mi szegények vagyunk.
A detektív visszatolta a vasedényt, meg a csorba porcelántányért.
- Engem nem lehet megvesztegetni mondta.
- Csak hozza le azt a sonkát a pallásrul.
Az asszony a kendője csücskével elkezdte a szemét törülgetni.
Nem szólt semmit, a padláslétrát odatámasztotta a nyíláshoz, felment, a padlás csapóajtaját felnyitotta, s felment a sötét, óriási emeletre.
Felülről por és padlásszag áradt le a konyhába, melegen; füst- és koromszag.
- De ne valami nyavalyás lapockát, hallja -e!
Az asszony nemsokára lejött, és meglehetős sonkát hozott magával.
- Rekvirálás is van? - kérdezte csöndesen.
- Majd meglátom, mit vall az ura.
- Az uram se mondhat többet, mint én.
Ő se látta, se nem hallotta, mi volt, hogy volt.
Akkor bejött Karanka, egyedül.
A kisbíró tudta a kötelességét, az ajtó előtt maradt őrnek.
Sovány, nagy orrú, igazi spekuláns pofa, ravasz szemekkel , leskelődve nézte a detektívet és a sonkát, amire ugyancsak nagyot bámult.
A detektív éppen azon pörölt:
- Lássa -e, egy ilyen sonkát kár megbontani.
Aggya csak ide.
Tegye le az asztalra...
- Karanka úr? akkor jó...
Jöjjön csak ide...
Államrendőrségi detektív vagyok - s felhajtotta a gallérját, s alatta megmutatta a sárga gombot, amin rajta volt a felirat, hogy "Kir.
Államrendőrségi detektív ".
- Mit akarok? azt mingyárt megtudja...
Hol rejtegetik maguk Antont, a sógorát?
- A valagámba.
Vagy tán itt van a nadrágom zsebibe, balról.
Hun rejtegetem.
- Igen? - mondta a detektív, s vadmacskaügyességgel kapta el az ember két csuklóját, s már rajta is volt a patent bilincs.
- Mit akar maga? - ordított fel Karanka, de már hiába rázta a két öklét.
Csak a bilincsben rázhatta.
- Most felvesszük a jegyzőkönyvet...
Üjjön le - ordított az emberre a detektív.
- Üjj le az anyád...
- Felveszem a jegyzőkönyvet - mondta újra a detektív -, hogy maguk mind a ketten gyanúsak abban, hogy tudnak a sógoruk tettéről...
- Az úr azt mondja, hogy a bátyám ölte meg az urat.
- Felőlem megölhette... sok úrnak kívánom.
- Nem baj, ez mind jegyzőkönyvbe megy - szólt a detektív.
Nyálazta a plajbászt, hogy ír, de aztán egyrészt újra rájött, hogy nincs mit írnia, hiszen ő valahogy mentőtanút keres, ahhoz pedig nem kell jegyzőkönyv , másrészt az orrát csiklandozta a rántotta szaga.
Belenyúlt azért a vasvillával a tálba, s enni kezdett.
- No, asszonyság - mondta viccesen -, hát mér sajnálja tőlem azt a kis száraz kolbászt...
Én nem sajnálnám magától...
- Nem sajnálom, de hát nincs...
- Hozzál - mondta az ura.
Az asszony újra felment a padlásra, és míg lehozta a kolbászt, azalatt a detektív kényelmesen ette a rántottát kenyérrel, s bort ivott hozzá.
Aztán az asszony porcelántányérra tette a kolbászt, s odaállította a detektív elébe.
- Folyton a maguk dolgába futok egész nap, egész éccaka, a fene egye meg, még csak meg se kínálják az embert?
Én nem kérem, én nem kívánom... de azt elvárom , hogy megkínáljanak... de még azt is, hogy felajánlják, hogy ezt a sonkát e - s kézbe vette a sonkát, és belevágta a monogramját M.J. -, hogy ezt pedig elvigyék minden kérés nélkül és minden tiltakozásom ellenére is a lakásomra, a feleségemnek; igenis; be a városba, Türr István utca 187.
Makkos detektív.
Én erről semmi tudomással sem bírok...
Evvel hozzáfogott a jó száraz kolbászt enni s bort hozzá.
Mikor pedig jóllakott, a gazdának is töltött egy pohár bort, koccintott és azt mondta:
- Egészségére...
Igyék maga is...
- Nem iszom én.
Vigyen engem ahova akar.
- El is viszem.
De nagy legény.
Majd kisebb lesz a hullakamrába.
Kicsit hallgatott, hogy a szó hadd járja át a szíveket, s magában nevetett: ő a kórházi hullakamarára gondolt.
Akkor azt mondta:
- Nézze csak, maguk énhozzám nagyon gorombák voltak.
Igen csudálkozom is rajta , mert egy államrendőrségi emberrel nem tanácsos ilyen nyersen foglalkozni.
Lássa , akinek hatalom van a kezében - s megsimogatta a bilincset az ember csuklóján -, annak kijár a tisztességes jónapot.
Nem?
- Micsoda maga?!
Már megint kezdi?
- Mit akar velem a detektív úr?
A detektív gyufaszálat vett elő, azt a körmével vékony hegyűre tépte, s elkezdte a foga közül piszkálni a húst.
- Én magának csak jót akarok.
Énnekem semmi kedvem az egész vármegyét bekujtorogni egy Anton nevű vadász után...
Meg aztán én megvallom, nem is nagyon hiszek az egész dologban...
Én úgy gondolom, az Anton, a maguk sógora, csak éppen megijedt.
Begyulladt és meglógott.
De én nem hiszem, hogy ő volna a tettes.
Pedig ha én azt mondom, hogy nem hiszem, akkor az nagy szó, az megér maguknak egy sonkát...
No.
- Nem értem a detektív urat - morogta az ember, aki már kezdte látni, hogy itt egyszerűen egy detektívnek a kis üzletével találkozott... s ha üzlet, akkor ő már otthon van.
- Nem értem a detektív urat, mert ha kérem, maga, ténylegesen valamit tud, és nekünk nem kívánja kárunkat, az természetszerűlegesen nagyon jó...
- Ide figyeljen - mondta a detektív -, sógora magának Ammer Anton?
- Ne pattogjon már, az istenit magának.
Mi az a "hát osztán ?"
Még mindig nem tud tisztességesen beszélni hivatalos hatósággal ?...
No...
Ha magának sógora, akkor mondja meg, hogy hol van?
Azért mondja meg, hogy értesíthessem, hogy illa berek... lóf... fusson amerre akar...
A gazda mogorván nézett maga elé.
A detektív az asszonyhoz fordult:
- Maguk hányan vannak testvérek?
- Sok - morogta a detektív.
- Hány él belőle?
- No, ez már elviselhetőbb...
A másik kettő hol van?
- Klári húgom Kusztos Károlyné, a tyúkász felesége a kakaslábi uradalomban.
Mari húgom szegény ember felesége, Csepen.
- Jól van - s a detektív feljegyezte a neveket.
- Fene ákációzus emberek maguk .
Nem hiába, hogy kupecek, vagy mi... de nagyon beletanultak az önérzetbe.
A két ember, a férj és a feleség hallgatott.
Itt éltek összezárva, s az egész életüket arra szánták, hogy vagyont gyűjtsenek.
Nem tudták más módját, csak azt , hogy másokat meg kell rövidíteni, s amit valahogy elszedtek valakitől, azt meg kell őrizni.
- A sonkát köszönöm - szólt a detektív, összecsomagolva holmiját.
- Ha a feleségem nem volna otthon, odaadhatják annak az öregasszonynak is, aki ott lesz.
Mondják meg, hogy lehet, hogy csak reggel érek haza.
- Hát velem mi lesz? - emelte fel a két összeláncolt kezét a gazda.
- No, süsse meg.
Jól járt volna, ha az urát így felejtem.
Nem tudta volna magát megölelni az éccaka, vagy megrakni, amér engem megtraktált mi?
- Ide tud ez gyünni? - morogta a gazda.
- Még van neki pofája, idegyünni... egy sonkáért gyütt...
Nem is hiszek én ennek egy bötüt se...
Akkor gyünnek, ha gyanúsítanak: nem akkor, ha menteni akarnak...
De így akarta belőled kiszedni a sonkát meg a testvéreidnek a nevit.
Most te leszel az oka, hogyha megfogják valahol az Antont.
- Jaj istenem, istenem, jaj teremtő szent atyám, most mit tegyek?
- De ezeknek jó: el tudták adni a becsületet...
Én is el tudnám... csak nem veszi meg senki... én is tudnék így fickándozni a világba, de nekem itt kell robotolni, a fene ette vóna meg... még nyugdíja is van, azír, hogy semmit se csinál... csak bicikliz... motorbicikli... a rossz nehézség gyünne rá...
A csepi kaptatón, ahogy felhúzta az autó saját magát s megnyílt a kilátás , Fábján felcsillanó tekintettel nézett le a kakaslábi síkra.
Ott volt előtte, kiterítve a kastély egész parkjával.
Húszholdas park, sötét sűrű fáival.
Az egészen uralkodott elöl a kastély, omega alaprajza s mögötte a lovagló allé, másfélkilométeres nyárfa dupla sorával.
A kettős nyárfasor nyílegyenesen volt belelőve a mezőkbe.
Fábján azon mosolyodott el, hogy a régi kakaslábi grófoknak úribb és nagyobb élvezet volt ezen az unalmas fasoron lovagolni, mint a gyönyörű hepehupás szántókkal és legelőkkel borított mezei utakon.
Mintha valami fekete fátyol lebegne az egész táj fölött.
A Penészleghyek nevéhez egy szörnyű családi gyilkosság szenzációja még frissen fűződik.
Minden kastély , minden családi név egy-egy családi vérfürdőbe torkollik.
Most már az Avary-família is így fog megmaradni az egész világ emlékében: "az, akit olyan titokzatosan öltek meg ?"
Szinte nem volt kedve bemenni Penészleghy Lenkéhez.
Milyen különös, az ember azt hinné, hogy egy ilyen kellemetlen emlék után nem tud valaki megmaradni a házban .
Ennek a szegény nőnek folyton eszébe kell tartania, hogy: itt lopózkodott be a férjem... ott meg a bátyám... hogy felfeszítsék az apám ajtaját... mikor mentek be, a híres, zöldre festett középkori tölgyajtón, hogy közönséges favágófejszével széthasogassák a fejét.
Örökség.
Furcsa, ha az embernek van valamije, folyton arra gondolhat, hogy a gyerekei - ha vannak gyerekei - az ő halála után hogy fognak összeveszni , civódni, gyűlölködni minden darab rongyért, minden rossz bútorért...
Az a legokosabb ember, aki elkölti az egész vagyont, és nem teremt ilyen pestisfészkeket.
Az öreg Penészleghy nem akart s nem akart meghalni, holott már nyolcvanéves volt, s nagyon aktuális lett volna már a halála.
Az öregúr nem akart kiadni semmit a kezéből.
Még apanázst sem akart adni.
Minden hiányzott neki: kézből tartotta el a fiait s lányait, vagyis mindenre adott, de folyton be kellett számolni, hogy mire kell.
Ennél utálatosabbat.
Ötven éves embernek szakadatlanul meg kell magyaráznia a papának, hogy: papa kérlek, nekem van most egy kis tyúkom, s annak nagy igényei vannak...
S akkor az öregúr belement, hogy megtanítsa a fiatalokat, hogy a hatvanas években Bécsben...
De az autó olyan közlekedési eszköz, hogy az ember még végig sem gondolhat egy gondolatot, már helyben van a kocsi.
Berobogtak az udvarra, mely téglával volt borítva; élére rakott régi téglával , mely már darabonként egyénileg lekopott, s a közeiken fű nőtt ki, már a fű is leszáradt, s az autó úgy rezgett, mintha villamos áram érte volna, mikor a téglalapokra futott.
Az öreg inas kék kötényben, mely háromszorosan meg volt már foldva, mindig újabb kék foltokkal, rossz magyarsággal mondta, hogy a méltóságos asszony kint van a parkban.
Itt a ház előtt, a kastély előtt.
Ott, ahol bejöttek, éppen ott, éppen egy zsidóval tárgyal.
Talán el akarja adni a kastélyt? - gondolta Fábján.
Sietve, gyalog ment ki abba az irányba.
A sofőrnek meghagyta, hogy kövesse.
Feltűnt neki egy poros motorbicikli, odatámasztva a lépcső korlátjához.
Nem kérdezte meg kié, biztosan a zsidóé.
Ezek nem járnak gyalog: kultúremberek.
Lenke, mint egy kamasz fiú kacsintgatott már feléje.
Egy fiatal úrral tárgyalt , de már nem figyelt rá - a vendéget várta.
- Maga úgy futott el előttem, Dezsőke - mondta nevetve -, mintha puskából lőtték volna.
Mondtam az izé úrnak, hogy: ez engem keres, és ahelyett, hogy odanézne , ahol vagyok, s esetleg elgázolna, inkább bemegy az udvarra.
Ugyan ki szokott nyáron az udvaron s a házban tartózkodni?
Olyan furcsa volt ez a vékony, eszes, hunyorító szemű dáma: minden pillanatban , mintha rájönne, hogy mégis van valami szép és mulatságos ebben az életben : folyton kiokoskodott valamit, s ránevetett az emberre.
Az arca húsvörös volt , szélkifútta, napégette, s ebből valósággal kultuszt csinált, semmi kozmetika !
Szemei mint apró darazsak futkostak, és beleszurkáltak mindenbe.
A nevetése úgy világított, s amellett oly cinikus volt, nem a kedélynek, hanem az intelligenciának a vidámsága szikrázott benne.
- Magával beszélnem kell, Lenke, rögtön.
- Jól van, Dezsőke, rögtön beszélhet velem.
Hát izé úr, kedves, tudja, maga csak menjen ki a gulyákhoz.
Én is ott leszek.
Válassza ki, amit akar, de előre megmondom, hogy a kegyenceket nem adom el.
- A Becskereken van a cifra gulya, méltóságos asszony?
Ezzel vidáman intett a vevőnek, aki mélyen meghajolva, kifogástalan úri mozdulattal, mégis kifogástalan szögletességgel, mert ezt meg kell tanulni, hogy a kastély előtt egészen más a táncmozdulat, mint bent a szalonban... elment.
A bricskája ott várt a fenyők alatt, beült, s utasítást adott a kocsisának.
- Hol van a zöldköves gyűrű? - kérdezte Fábján.
Lenke felhúzta a homlokráncait: nem törődött vele, a homlokán bármilyen ráncok gyűrődnek is.
- A zöldköves...
Aha... teljesen értem...
Várjon csak...
Mikor is láttam én azt utoljára Lacin ?...
Nézd csak: Damján! - kiáltott fel hirtelen.
Két vasderes pompás lóval délről jött egy bricska.
Damján Pali maga hajtott, nagyon legényesen és akkurátusan, mint aki maga tanulta meg a hajtást.
- Gondolkozni kell egy kicsit.
Mingyár megmondom magának Dezsőke...
Baba szenved szegény.
- Kiheverhetetlen.
Nem ?...
A csapás...
Én nagyon vele érzek...
Majdnem annyira , mint: utóvégre én is vesztettem annyit, mint ő, no nem?
De már Damján Pali megállott előttük:
- Kisztihand, üljenek fel.
Nem?
Akkor leszállok.
Már lent is volt.
A kocsis átvette a lovakat, s ő avval a mulatságos kitömött vállú snájdigsággal nyújtott előre kezet, előbb Lenkének, aztán Fábjánnak.
- Tudja, Lenke, csak azért jöttem át, mert van ám benzin.
Már intézkedtem, hogy magának is küldjenek át két hordóval.
- Kettővel?
Maga pazar ember, Damján.
- Pazar ló.
He?
Kezit csókolom.
Éppen itt tartják a trafikát? a legnagyobb melegben? a városháza sarkán?
Nevettek, eredeti volt: a debreceni városháza?
- Akarnak egy pohár bort? - vágott rá Lenke - úgy -e nem?
Nekem tudniillik ki kell mennem a gulyára.
Ez a Schön volt itt, a szolnoki Schönökből, vagy Schwartz?
Aki a Málinka uradalmat bérelte ki, most állítja össze a törzsállományát, s remélem, húsz-huszonöt darabot rá tudok sózni.
Maga most kivihet engem Damján a Becskerekre, nem akarom, hogy soká ott törje a fejét a szegény ember: csak hadd vegyen ő kapásra, egy-kettő, gyerünk.
Maga ott nekem jó szolgálatokat tehet , Damján.
- Tudja mi az újság?
A gyermekeim kapnak egy új kapust a MOVE-től.
Ezek az ostobák már egészen elbízzák magukat, hogy a téglási sportklubban oly szerencsésen megverekedtek, s pazar 1:0-ra győztek, mondhatom, agyongyőzték magukat.
Most meghívták a téglásiakat reváncs mérkőzésre...
Csillogó szemmel és nagyon nevetett, túlzottan.
- Azt mondja az én Miskám, tizenhét éves kölök, méltóságos asszony, csak eljönnének az anyjuk istenit, lerúgom a sípcsontot a lábaszárárúl...
Harsányan nevetett.
Akartak, nem, kénytelenek voltak vele nevetni.
- Meg azt mondják, roppant helyesek, csak gyünnének el, nagyon erős csapat az is... de ha ott meg tudtuk őket verni, itt úgy megrakjuk, hogy seggen csúszva másznak haza... így mondta "seggen csúszva "... a bitangok: effélékkel szedik ki belőlem a pénzt...
Nevetek, hát nem tudok ellenállani, mint az ecceri lány...
Kedves volt, ahogy rakétázott.
Fábján főbíró szinte kiesett a hajsza feszültségéből.
A régi családok fáradt, nyírségi önzése előtt nincs más, csak a saját pillanatnyi szórakozásuk.
Ezt a dzsentri örömvadászatot semmi sem akaszthatja meg.
Különös volt, hogy ez az öregedő nagyúri nő úgy kiszolgáltatta magát, mint egy királynő.
Az urak le voltak kötelezve, hogy itt a mezők közepén méltóztatik velük tréfálni, csaknem összekacagták magukat.
- Ez a Weisz vagy micsoda, nagyon jókat mondott itt az elébb...
Ezt magának meg kellene márványban örökíteni Damján, mint a szabolcsi pap a Szózatot: hogy az utókor el ne felejtse -, de komolyan, felvésette sírkőmárványlapra az ebédlőben...
Szóval, azt mondom neki: hogy mer maga hatezer holdat kivenni?
Ért maga ahhoz ?...
Azt mondja rá: "Nézze méltóságos asszony, annyihoz értek, hogy nekem elég egy gazdasszony meg egy kocsis.
De a gróf úrnak volt a kastélyban négy inasa, a lóistállóban a parádés lovak mellett hatan, a kertészetben, amit a gazdaság mívelt meg s aminek a termését a méltóságos asszonynak ajándékozta a méltóságos úr, voltak öten, volt tyúkász, volt motoros, mind a méltóságosok kedvét szolgálták - szóval, huszonkét éves-állás volt, ezenkívül tizenkét szobalány, mosogatólány volt berendelve külön kommencióval a cselédség gyerekeiből.
Harmincnégyen szolgálták az urakat, akik az uradalomnak egy fillér hasznot nem hoztak ..."
Nagyon nevetett s még hozzátette:
- Ebbe nincs benne az udvari káplán, az biztos, s persze nincs benne a gyerek nevelése és az élet...
Ez, igaza van, tisztán üzemi tehertétel...
Nem?
- Azt mondja ez a Klein izé... hogy a zsidók a bérleten azt az összeget, amit így meg tudnak takarítani: mind tovább belefektetik a gazdaságba.
Amit mi kiveszünk , azt ők beleteszik.
- Rettenetes! - mordult fel a szép Daniján Pali, és villogott a szeme.
- Akárhogy csinálják, azt már megcsinálták, hogy a megyének nagyobbik fele az övék.
Kérem , már nem lehet végigmenni a megyén, minden faluban minden kastély az övék...
- Igen, és ha az ember a földeket nézi - szólt bele Fábján -, ahol elhanyagolt , pipacsos, régimódi művelés, öreg viskók vannak, az mind magyar uraké még... ahol belterjes gazdálkodás, vadonatúj cseréptetős gazdasági épületek... az mind a zsidóké.
- Na, ne politizáljanak - kiáltott fel Lenke, s kezet nyújtott Fábjánnak: - Menjen el Zizyhez... - mondta neki, megismételte a szót: Zizy...
Isten vele.
Evvel fellépett a Damján kocsijára, egészen elfelejtette, hogy tulajdonképpen ő a vendéglátó gazda.
- No, Damján, gyerünk, gyerünk.
Damján Pali kézbe vette a gyeplőszárat, csettintett, és a tüzes, gyönyörű lovak táncolva indultak el.
Fábján soká nézett utánuk, s nem tudta volna megmondani, min tűnődött: a magyar sorson.
Akkor beült az autóba, s azt mondta: Csep.
Éppen eszébe jutott, hogy kié lehetett az a motorbicikli a kakaslábi udvaron? nem volt a "zsidóé ", az a saját bricskáján távozott el.
S már arra gondolt, hogy mi köze neki a motorhoz, mikor észrevette, hogy annak a búgását hallotta az imént , s most látja is, ahogy az országútról bekanyarodott a mezőre.
- Jenő? mi keresnivalója van ennek a motorosnak a csepi mezőn?
- Valami vigéc - szólt vissza a sofőr, aki a maga nyugdíjas állásában, pláne az alispán úr által úgy elkényeztetve, egyáltalán nem tartotta már szükségesnek , hogy megerőltesse az agyát.
A motor csakugyan megállott nem messze az úttesttől.
Fábján felemelkedett a kocsiban s látta, hogy egy vaskos ember száll le a kocsiról, s lemegy a föld alá.
El nem tudta képzelni mi az?
Van ott valami völgy?
De nem volt ideje a saját személyes érdeklődésével foglalkozni, már bent is volt a faluban.
A falu tágas utcájú homoktalaj.
Szélvájta partok az út két felén, mert a szél hol innen csavarog, hol onnan s mindenütt kotor.
Szerbtövis veri fel a szigeteket az út közepén, s mint közigazgatási felső hatóság nagyon mérges lett ettől : hiába doboltatja folyton, hogy irtsák.
A kis házak nagy része még most is gaztetős.
De már oly kopottak, mint akik bennük laknak.
Szomorú, de talán az egész országban ez a vidék a legszegényebb és a legelmaradottabb.
Hol vegyen annyi erőt, hogy ezen segítsen.
A legbabonásabb is.
Csak legalább bábát tudna eleget szerezni a falvainak, de még az sincs.
A szegény asszonyok egymásnak segítenek a szülésnél.
És a temetésnél is.
Sok a gyerek, és kevés velük szemben az irgalom.
" Tedd rá a dunnát fiam - tanítja az öregasszony a fiatalt -, én még a lábomat is rátettem."
Pedig milyen kedvesek ezek a magyar falvak.
Oly derültek, szinte mosolyognak .
Kivált az ákácvirágzáskor.
Ha a japánok világreklámot tudnak csinálni a cseresznyevirágzásnak, ami csak pár napig tart: mit lehetne ezekből az ákácos falvakból kitenyészteni.
Két egész héten át vastag illatárban úsznak a falvak és a határutak mindenfelé.
A mély öblösödésű különös nyírségi utak, ahogy a dús , kövér, araszos ákácvirágfürtök hihetetlen tömegben hullanak le rájuk ; vasboronával szántják fel az utakat simára, egyenesre: az ákácvirágzás ünnepét semmihez sem lehet hasonlítani.
S mintha kriptaszagot érezne, ezek a modernizált kastélyok csak egészségtelen erőlködést árulnak el, a régi kedves vidám úri élet hangulatának nyoma sincs.
- Egyszeregy nagyúr - mesélte a főispán az autóverseny vezetőinek - Angliából hozatott kertépítő mestert, mert új divatú kertet akart.
Ő maga elutazott külföldre, s mikor megjött, a guta majd megütötte: a bolond ánglus kivágatta a régi szép fáit, és helyükre ákácfákat ültetett.
Az angolnak az volt a legszebb , s ahogy magyarázta nekik, az a legnagyobb látványosság: ha egy-egy ákácfa van valahol s virágzik, az elemi iskolás gyerekeket hosszú sorban viszik el oda , hogy megbámulják s szeressék a világ legszebb virágú fáját.
No, itt az egész homokvármegye evvel van tele.
Olyan is, az igaz, virágzáskor , mint valami tündérvilág.
Az autó megállott a híres Igalölky kastély előtt.
Fábján kiszállott, s bement a vasrácskapun, amelyen át látni lehetett a furcsa, suta, parasztgőgű épületet a nagy, malter homlokzatával és öt oszlopával.
Milyen szépeket tudtak építeni a régiek a vályogból, a zömök gömbölyű oszlopokkal, szép arányú tetőzetekkel.
Ez valami kétségbeejtő, ez a pallérízlésű modern átalakítás.
Tudta, hogy a főbejárat mindig zárva van, s jobbra hátra kell menni, körül az épületben, s a hátsó tornácon megtalálja Zizyt, aki mint rendesen, most is cigarettatöltéssel foglalkozott.
- Maga hol jár itt? - kérdezte az úrasszony, s oly nyugodtan, halkan és indulattalanul, ahogy a társadalmi szokás, a vérmérséklete és az izgalommentes úrisága megszoktatta.
Fábján mély tisztelettel csókolt kezet.
Örömmel emelte fel a fejét: a zöldköves gyűrű ott volt a szépasszony gyűrűs ujján.
A kisbíró hamarabb odaért, mint a motor.
A detektív nem akart a szemének hinni, ahogy a földalatti sötétbe belenézett:
A falutól egy kilométernyire, nem messze az országúttól, néhány bokor védelme alatt, hatalmas ürgelyukhoz hasonló vájás volt a földben.
Verem-istálló bejárata volt.
A detektív lekiáltott, de senki sem felelt.
- Hé, van itt valaki? - kiáltott újra.
A csepi kisbíró mulatságos fickó volt, nagyokat nevetett és a tenyerével csapkodta a szárát.
- Mennyík le.
Nem jönnek azok fel, mert szígyellik.
Nagyon szigyellősek.
- Lehetnek is, az anyjuk mindenit.
Főd alatt kell nekik lakni.
Hogy a fenébe találták ki, hogy így építsenek?
- Á, nem ük.
Van még ilyen istálló sok a faluba.
Azelőtt így építettek.
Főd alá .
Még a házakat is.
Még nekem a nagyapám aszonta, hogy ez az igazi.
Evvel megindult a detektív a főd alá.
Lejtősen volt lefaragva a mélyedés, hogy a ló fel tudjon jönni.
Amint a sötétbe mentek lefelé, trágyaszag áradt fel a gödörből.
Nem barlanglakás volt, hanem veremlakás, mint a cigányok földalatti putrija.
De a teteje vaskos gerendákból állott, mint a bányautakon s még deszkával megfedve, s ennek a tetején homok volt.
Fent kihajtott a fű, a bokor, meg az akáccserje a ház fölött.
Télen jó meleg lehet.
De most erősen lóistálló szaga van.
- Hátsz istálló - mondta a kisbíró.
A detektív villanylámpát vett elő s avval belelőtt a sötétbe.
Nagy fény kutatta körül a helyiséget.
Jobbról nyitott ajtót látott.
A lovak nem voltak a helyükön, de látni lehetett, hogy itt laknak, friss alom volt, de nem szalmából, hanem levélből, gazból, mindenféle avarból.
A lócitromok még frissek voltak.
A detektív bement jobbra az ajtónyíláson, amely ajtószárny is volt, csak nem volt beakasztva.
Biztosan azért, hogy hadd szellőzzön.
A szomszéd hajlékban disznóólat s tyúkólat talált.
Ez is mind üres volt.
Jó meleg lehet télen.
Itt bizonyosan hamarabb tojnak a tyúkok, mint az államilag szubvencionált tyukászatokban.
Még tovább akart menni, de ott már be volt zárva az ajtó.
A detektívnek az jutott az eszébe, hogy talán a domb túlsó oldalára is van kijárás, és most megszökött előle, aki odabent lappang.
Pillanatig sem habozott, nekivetette a vállát az ajtónak, s azt csakugyan ajtófélfástól együtt kiemelte a legnagyobb könnyűséggel.
A homokfal egyáltalán nem tartotta az ajtó fáját.
Ahogy betört, abban a pillahátban tápászkodott fel egy alak a szalmában.
Anton - gondolta a detektív, s revolveréhez nyúlt, elővette, ráfogta:
- Kezeket fel.
Vagy lövök.
De az ember nem emelte fel a kezét.
Csak nézett.
- Lövök - ismételte a detektív.
- Lüjjön - mondta az ember.
Erre óvatosan leeresztette a fegyverét.
Soká néztek szembe egymással a villanylámpa fényén.
A detektívnek igazán kedve lett volna beleereszteni egy golyót a gazemberbe, aki éppen úgy viseli magát a hivatalos hatalommal szemben, mint a többi magyar ezen a vidéken.
Hát nem félnek ezek a hatalomtól?
Még csak meg sem lehet őket ijeszteni?
Ne adj isten, hogy elváltoznék a színük, hogy belesápadva remegjenek...
Nem féltik az életüket?
- Államrendőrségi detektív vagyok.
- Akkor jó helyre gyütt.
Itt jó helyen van.
S csak nem akar megijedni.
A detektív a fegyverét mozdította.
- Nézze, barátom, szabadulást hozok magának, ha maga Ammer Anton.
- Én az vagyok, de mire nekem a szabadulás.
Nem csináltam én semmit.
- Híves van.
Lehet ebéd után aludni.
- Hát... szívesebben laknának a kastélyba.
- Gyerek a van elég.
Mér ne vóna ?...
Szegények!
- Hát még csak három, de lehet, hogy kettő meg hasba.
Nagyon nagy az asszony.
- Vegyen neki posztópapucsot.
Magának micsoda cipője van?
Az ember most először mozdult úgy, mint akinek mégsem tanácsos detektívvel találkozni.
De azért meggondolta s kivetette a jobblábát.
Gumitalpú, meglehetősen elnyűtt sárgacipő volt a lábán.
- Hun vesz maga ilyen cipőt?
- Az úrtul.
Mosáson vót bent az udvarban, oszt mondta az úr: Nesze Mari, vidd el , a méltóságos asszony úgyse szereti.
A detektív leguggolt az ember mellé, önkéntelenül azért, hogy megfigyelje a cipőt.
Kivette a cigarettatárcáját s sodort egyet.
Akkor megkínálta az embert is:
Szakértelemmel sodort egy cigarettát.
- Hol vágta el a cipőtalpat? - kérdezte a detektív.
- Kovácsnál vótam.
Most a tavaszon.
Vasba léptem.
Gondolom ekevasba .
Végighasította.
- Tartsa csak így...
Északról keletre... kanyarodik a vágás...
Jobbkéztül van kelet.
Mi?
- Osztán minek vette fel maga ezt a cipőt?
Hogy lehet ilyen marha.
Éppen az uraságtúl lopottba menni el.
- Nem lopott!
A körözésben benne lesz, hogy egy pár cipő hiányzik az úréból , gumitalpú.
A talpon erős vágás van keresztül... keletre...
Anton egyet billentett a fejével.
- Tudja kérem: én nem menekülök.
Úgyis meglelik az embert.
Úgyis megmondják.
- Az első ijedtségbe az ember beleszalad a nádasba, mint a farkas az erdőbe...
De lássa, én eljöttem a testvéremhez, azóta itt fekszek...
Várom, hogy értem jöjjenek.
- Persze, hogy tudtam.
Az emberek elől nem lehet elbújni.
A rendőrség elől lehetne: de az emberek elől nem...
Biztos, hogy már az egész falu megszagolta , hogy itt vagyok...
Felforr a falu, hogy a főd alatt lappang a gyilkos...
Még ha gyilkos vónék... de nem vagyok, csak ők azt hiszik...
Hát hova menjek, mongya ...
Legjobb, hagy vigyenek el...
Hova bújhatok itt a fődbe?
Vakondok nem vagyok , hogy beássam magam...
De meg akkor is meglelnének, mer a fődet ki kell hányni a vakondoknak is, ha el akar férni...
- No, ide figyeljen Anton.
Magának el kell tűnni...
Ne ugráljon...
Én tudom, mit kell magának csinálni...
Nem a magam kedvéért vagyok itt, és semmi hasznom sincs belőle, kivéve, hogy a sógorát megkopasztottam egy sonka erejéig.
- Igen, igen.
Azt hiszem kevesen mondhatják el, hogy Karankáéktól sonkát kaptak nyár derekán.
Hát én kaptam.
Muszáj volt nekik leadni egyet a pallásrul.
Azóta már el is vitték, vagy most viszi a maga sovány húga, Anna, ha jól emlékszek ...
Nohát, azért kaptam, mert én magát nem akarom elfogni, hanem el akarom küldeni ebbül a megyébül más vidékre... mindegy hogy hova, akárhova, csak tűnjön el , menjen el.
Még útiköltséget is kaphat tőlem, csak ne zavarja itt a levegőt...
- A bizony nem vóna rossz - morogta Anton -, mert nekem egy vasam sincs.
- Kap húsz pengőt, s váltson jegyet Budapestig.
Ha majd lecsillapodnak az emberek, hazajön.
- Húsz pengő.
Avval nem sokra megyek.
A detektív megcsóválta a fejét.
- Még tíz pengőt kaphat, hogy körülnézhessen munka után: de rögtön mennie kell , rögtön...
Én elvinném magát a legközelebbi állomásig, de hát motorbiciklin mégse szállíthatom a gyilkost.
Mi?
- De ha nem vagyok gyilkos?
- Az nincs ráírva az orrára.
Inkább az van ráírva, hogy ha meglátják velem együtt, cifra hírek kerekednének.
No, itt a pénz...
Nekem most menni kell...
Mit szól hozzá, hogy megbízok egy gyilkosban?
- Mit kell nekem ezér csinálni?
- Akárhol szóba kerül a dolog, magának azt kell mondani, hogy Avary méltóságos úr öngyilkos lett...
Megértette ?...
Hogy maga látta is, mikor maga ellen fordította a fegyverét.
Ott lent a veranda előtt, mikor látta, hogy a felesége megcsalja, főbe lőtte magát.
Rendben van?
- Nem láttam.
Nem is lőtte fűbe magát.
A barátja lűtte meg.
- De értetlen ember.
Ne hozzon ki a sodrombul.
Akár látta, akár nem látta: így vót.
Akkor megesküdhetik rá.
Ha én mondom, hogy így vót...
Nincs magába annyi becsület, hogy megmentse a jó gazdája hírét ?...
Ha a méltóságos asszony így akarja, akkor magának is így kell mondani.
Anton lehajtotta a fejét, s mogorván nézte a villanyfény mellett a sárga cipő orrát.
- Nem is vót méltóságos - morogta csöndesen.
- Naccságos vót.
Fábján örült, hogy legalább a ház hátulsó partjához nem nyúlt hozzá az építő szellem.
Valószínűleg elfogyott a pénz, s így a régi enyhely megmaradt vadszőlővel befutott, igazi hűvös, árnyékos fészernek.
Kicsit zsúfolt volt, a foghíjas, csorba, de kitűnő bútorok egy-két japán fonott székkel nagyon kedvesen tömték meg a helyiséget.
Kitűnően lehetett benne beszélgetni.
- Azért telefonáltam Lacinak délben - mondta Zizy, aki végtelenül halk , végtelenül szomorú fiatal asszony volt -, mert meg vagyok ijedve emiatt a Krajzler miatt.
- Szóval maga telefonált.
- Én, igen, rögtön ebéd után, úgy egy óra tájban.
Nagyon meg vagyok ijedve, hogy ebből a Krajzler esetből valami roppant nagy kellemetlenségünk lesz még.
Holnap nevezik ki a csődtömeggondnokot s nincs senkim, aki egy lépést is tenne értünk...
Tudja, az uramra effélékben nemigen lehet számítani, már emberileg kiszámíthatatlan, hogy...
Fábján egy arcizmának sem engedte meg, hogy jelezze, hogy "tökéletesen érti ".
A Zizy ura bizonyosan most is itthon van, reggel az ébredéskor megiszik egy liter pálinkát: egész napra elintézi a lelki egyensúlyát.
- S elfogott a rémület - folytatta halkan, cigarettázva Zizy , ernyedt tartással , beesett mellel, apatikusan -, mi lesz, ha nélkülünk rendelkeznek velünk ...
Tudja, kedves, én igazán az egész világon a legkevésbé vagyok alkalmas arra , hogy a család anyagi ügyeit kezeljem - s fájdalmasan mosolygott, szinte humoros volt, hogy egyáltalán ez a feladat vár rá, annyira gyámoltalan és az élet ügyeiben annyira járatlan volt egész életében, azért is lett Zizy a neve, mert már kicsi korában csak egy kis zizegő hangot adott s rajta maradt ez a becenév , holott még csak Elisabeth sem volt, bár ebben a világban még mindig nagyon divatos volt Erzsébet királyné szépsége és neve.
Fábján máris hatása alá került.
Emlékeztetett az ő anyjára, aki ugyanilyen filozofáló és álmodozó széplélek volt: eszméknek élt s "az egész emberiséget " szerette, sőt imádta s rajongott érte, de az egyesektől, az egyénektől rettegett, s azt lehetne mondani, iszonyodott.
Az egész megye ismerte a bajukat a bérlőjükkel Krajzlerrel, aki Amerikába szökött.
Úton-útfélen, kávéházban, zsidók és keresztények csak erről beszéltek .
Fábjánnak úgy tűnt fel, mintha bárhová megy, olyan sűrű bűnügyekbe lépne bele , hogy itt egészen lehalványodik az, amelyben nyomoz.
Itt is, ha összehasonlítja , ez a Zizy éppannyira részvétre szorul, mint Vilma.
- De hogy is kerültek maguk a Krajzler-ügybe, Zizy?
- Hogy kerültünk?
Egyik ügy szüli a másikat.
Minket a Bedekovich-ügy kergetett a Krajzler markába.
Tudja, kedves, bemegy az ember a bankba, s megkérdi, ha már bent van a városban, a lejárat napját...
Fábján nevetett; ez a legbiztosabb módszer: a bankban csak tudják.
Nagyon rávallott a szép Zizyférjére.
Zizy szarkasztikus humorral folytatta:
- Mondja a Bankigazgató Bede: "Milyen jó neked, hogy vehetsz fel pénzt.
De nekem milyen rossz, hogy nem tehetem.
A saját bankomnál lehetetlen.
Nem írhatok alá váltót.
Saját magamnak.
Idegen bankhoz meg pláne nem fordulhatok, még azt mondják, micsoda bank lehet az, amelyiknek az igazgatója idegen banktól kér kölcsönt."
Az uram nem felelt.
Hazajött s elmondta nekem.
" Lelkem, mondtam neki , ne menjen maga többet a bankba.
Én majd felírom magának a lejáratok napját. "
Igen, de százötvenezer pengő adósság volt ott, és a legközelebbi lejáratkor nem kellett nekem szólani, idejében értesítették az uramat, hogy nincs hosszabbítás, csak ha bizonyos összeget lefizet...
Fábján megdöbbent, de most Zizy mosolygott.
Most ő kezdett mosolyogni.
A halál mosolya volt.
- Eredj be, mondtam neki, és az uram úgy vette, hogy megadtam a szankciót arra , hogy aláírjon Bede barátunknak egy tízezer pengős váltót.
Pedig én csak annyit mondtam neki:
- Tudd meg legalább, mit akar.
A körmeire nézett, vagy a gyűrűre a középujján?
- Bedekovich kiállított egy váltót tízezer pengőről, és ad egy levelet, hogy ez az összeg nem az aláírót terheli, hanem őt, s ő ezt az összeget a birtokába fektette be.
Az uram hazahozta az egészet, s kezembe adta.
Én természetesen kétségbe estem, s a magam szerény kis átkait is elrebegtem, hogy: "lehetséges ez !" "emberi dolog ez ?" "felfoghatatlan !"
De közben szédültem és éreztem, hogy most aztán el vagyunk veszve.
Veszettül éreztem a bajt.
Két nap múlva meglátogatott Bedekovich.
Megnézte az istállót.
Rettenetesen beleszeretett az egyik lóba, amelyik olyan jó pár lenne az övéhez.
Ellenben iszonyúan rábeszélt bennünket egy pár ökörre, ami éppen nagyon jó lenne szerinte nekünk, az egész gazdaságot fellendítené.
" Csak vissza a természetes gazdálkodáshoz."
- Mit mondjak, kedves.
Az uram potom áron eladta a lovat, és rettenetes áron megvette a két ökröt.
A váltóról egy szó sem esett.
Lejáratkor értesít, hogy jöjjön be.
Bemegy.
Hogyne menne.
Ijedten ment be szegény.
- Pajtás - azt mondja az igazgató -, az aláírtakból egy váltót elhasználtam , adjál másikat.
Ezen már aztán az én szegény jó uram is felháborodott, s az asztalra csapott.
- Jelents fel - mondja az igazgató -, én nem tehetek mást.
- Hát így kezdődött, és így folytatódott.
Az uram néha megmondta, néha nem mondta.
A váltók egyre szaporodtak, s aztán jött a bankbukás, Bedekovich úr főbe lőtte magát, nyugodjon szegény: kár volt gazembernek lennie, semmi haszna nem volt belőle.
Nekünk sem.
- Akkor gyorsan segítség után kellett nézni.
A segítség itt kopogtatott.
Úgy hívták, hogy Kraizler úr.
- Nagyon rendes zsidó volt.
Egy költő!
Vagy álmodozó.
Szinte rokonszenves volt , ahogy bebizonyította "svarc auf vejsz ", hogy ő itt a mi birtokunkon, ha kellő időben bérbe adjuk neki, középeurópai sertésgócpontot létesít...
Neki ehhez hét millió pengőre van szüksége, de az éppen rendelkezésére áll.
Vasúti állomásunk van, azt ő azonnal megnagyobbítja, a vonal, a csatlakozás mind rendelkezésére állott.
A megye kitűnő erre a célra, mert az országban a legjobb kukoricatermő vidék.
Már fel is vásárolta az egész évi termést.
Már építették a betonistállókat, higiénia, racionalizmus, minden pompásan...
- Igazán fantasztikus, hogy mi ketten, gyermektelenül képtelenek voltunk a legszerényebben megélni ebből a hatszáz holdból.
Ezek előre lefizették az ötévi bérletet, azonfelül pontosan és elsőrangú minőségben szállították, ami természetbeni járandóság volt.
Tizenegy család megélt, s egy olyan tömeg embert tudtak foglalkoztatni, amit én be sem láthattam mekkora...
Valóságos Amerika volt: építettek, teherautók szállították a cementet, téglát, fát, vasat és a kukoricát...
- No látja, s most hol vagyunk?
- Beütött a krach: a kukorica ára leszállott a felére, s ő szerződéssel kötötte le az idén is az egész termést, ezer meg ezer vagont, s tessék átvenni...
- Mondhatom szívemből sajnáltam, mikor legutoljára itt volt nálam: napok alatt megőszült, tudja mit: napok alatt rongyos lett.
Nem tudom hogy csinálta, de valósággal toprongyos szegényember benyomását keltette, pedig odáig csak Bécsben rendelt ruhái voltak, s hogy tudta viselni!
- Én nem hiszem, hogy pénzt vitt volna el.
Nem volt neki.
Azért mégis ki tudta csinálni, hogy mire az első följelentést megtették volna ellene, már Amerika felé hajókázott.
Vagy Afrika, vagy isten tudja, milyen földrész felé.
Itthagyta a feleségét, a gyerekeit, a sógorokat, az egész brancsot.
Az ő számára ez az öngyilkosság.
De ebből van feltámadás, mert szentül hiszem, hogy a legrövidebb idő alatt pénzt és hajójegyet fog küldeni a családjának.
Tudja, a felesége az nem is volt kétségbeesve.
Nekem mindig az volt a meggyőződésem, hogy ez az asszony egyáltalán nincs megrendülve.
Fábján a szereplőket ismerte, de ez a község már nem tartozott az ő járásához , tehát ilyen alaposan nem volt értesülve - most arra gondolt, hogy ez az ő nyomozása valóban nem egy megfejthetetlen puskalövés földerítése: egy lövés, két halott - hanem egy egész társadalmi réteg agóniájának leleplezése.
Egy lövés durranása egész madársereget riaszt fel a nádason, Penészleghy Lenke, Igazvölgyi Zizy - ha még soká utaznék, kastélyról kastélyra a halál kutyáit uszítaná csaholásra.
- Nézze csak, Fábján - mondta az asszony -, ebben látom én a magyar tragédiát.
Mi nem tudtunk megverekedni olyan elemmel, amilyen ez a nemzetközi nagystílusú észlény nép, amely bennünket egy pillanat alatt zsebre vágott.
Nézzen rám, hogy tudok én a Kraizler feleségével versenyezni?
Az egy buja, kövér, erős fekete asszony.
Mintha karikatúra volna, annyira jellegzetes.
Pedig én azt az asszonyt őszintén meg tudtam szeretni, és sokat is voltam együtt vele.
Tanultam tőle : egyelőre semmi mást nem tanultam, csak azt, hogy nekünk az életünket egészen elölről kellene kezdeni, hogy ilyenekké fejlődjünk...
Mi mind hamupipőkék vagyunk.
Nekünk folyton egy magasabb hatalom kell, aki ismeri a mi kiválóságunkat, és egy ügyetlenkedve elveszített kis félcipő alapján mégis nekünk ajándékozza a kincset és a boldogságot...
- Én nem tudom, mi az, hogy zsidó.
Ember.
Éppen úgy emberek, mint mi. Én még azt sem tudom, mi az a zsidó szolidaritás.
Ezek éppen úgy harcolnak egymással, mint mi, gyűlölködnek, torzsalkodnak, pletykálnak, ártanak egymásnak.
- A szolidaritás ott van bennük: ahol a zsidó faji érdekről van szó.
- Most találta meg a titkot.
Éppen itt van a mi ősi, gyökeres és kiegyenlíthetetlen veszteségünk és hibánk.
Mi szeretjük egymást, mi rajongunk a hazáért, az emberiségért - de az, hogy magyar valaki, a mi számunkra semmit sem jelent, s ez semmi, de egyáltalán semmi áldozatra sem visz...
Kérem, ebben az országban csak egy igazán elnyomott faj van, a fajmagyar.
Csak egy tökéletesen szegény, koldus, nyomorult tudatlan és fegyelem által sújtott: a tiszta magyar .
Itt se a német, se a tót, se az oláh, se a bunyevác, szerb, még a cigány sincs olyan szegénységben, olyan ősszegénységben, mint a színmagyar proletariátus.
Itt vannak a mi falvaink, körülöttünk: kérem, meg kellene már egyszer örökíteni őket ebben az állapotban, mert nemsokára eljön az idő, hogy a korszellem valahogy csak felszabadítja őket - akkor aztán nem fogja elhinni senki, hogy volt ilyen műveletlenség és ilyen szegénység... ekkora műveltséggel és lelki gazdagsággal...
- Tudom mit akar mondani...
Nincs bábánk.
Én ezt tudom például, de mit tehetek ?
Én nem szerezhetek a falunak, bábát...
- Drága, ne vegye rossznéven, kedves jó Zizy, de még maga szerezhetne is, és szerezhetett volna már régen...
Unokatestvére a Szent Imre-kórház igazgatója ... hogy mondhatja, hogy nem szerezhet egy bábát a falujának...
S itt helyben is, ha valaki! a maga legkisebb szavára elintézi a község, hogy a bába megkapja azt a csekély javadalmazást, ami kell... az urának a neve... a saját gyönyörű neve: a magyar história csillog ebben a két névben... s még a hatszáz holdjuk is: nem tenné képessé magát arra, hogy egy bábát szerezzen a falunak?... mikor itt az asszonyok egyetlen foglalkozása a pletykálkodáson kívül a szülés...
Zizy megfagyott mosollyal nézett maga elé:
- Ezt én mind tudom - mondta halkan -, el is mondtam már önvádképpen akárhányszor... de ha nem tudok megmozdulni... értse meg, én nem tudok Vilinek szólani: hogy kérlek szépen... és én nem tudok a falu bírójának szólani, hogy kérem szépen...
Én nem tudok mást, csak cigarettát tölteni, s rátelefonálni szegény Lacira, hogy az istenért jöjjön már, holnapután kinevezik a csődtömeggondnokot, s be fognak ültetni egy idegen járásbírót, valami svábot ... hallottam valamit, s még mindig úgy állok, ahogy akkor, hiába volt minden , szegény Laci hiába fogta be a lovait, s hajtatott be negyven kilométert a városba, mert a vonat már elment, s ő még aznap akart beszélni... nézze, itt ülök, tehetetlenül, s eszem ezt a rossz cigarettát...
Ennyit kaptam a kultúrából... s az uram visszament a múlt századba alkoholmérgezésért...
- Mit kell magukkal csinálni! - kiáltott fel Fábján.
- Hogy lehet magukba lelket verni!
- Mindnyájan öngyilkosok akarnak lenni ?...
Kiélték magukat.
- Nem tudom...
De itt lakik szemben két testvér, két Hangyássy.
Nem is oly öregek, ötvenévesek.
Harminc év óta osztatlan birtokon gazdálkodnak, és harminc év óta nem szólanak egymáshoz...
Ilyenekben nagyok vagyunk.
- Vagy szegény Iván...
Húsz évig élt együtt avval a kis hegyes jércével, akkor megtudja, hogy báró Fangh szereti, s a legkisebb gyerek nem is az övé...
S még csak agyon se lőheti magát, mert pénzzel tartozik a bárónak...
Elébb ki kell fizetni...
Igen, de a birtokot már nem lehet megterhelni, s ha lehetne is, senki sem ad rá...
Hol lehet most pénzt kapni?
Ismerek egy gazdát a falumban, harminc disznót hízlal s elfogyott a kukorica, mert annak meg most felment azára... nem kap száz pengőt, hogy kukoricát vehessen rajta: Iván bevitte az anyja ékszereit , az anyja mindent odaadott, mert megértette a fiának a helyzetét, s hiába akarta deponálni a tízszerte akkora értékű ékszercsomagot, nem kapott egy törlesztésre valót...
S ott van a kisgyerek.
Már be kellene adni az iskolába, már a múlt őszön kellett volna, s nem adhatja be, mert akkor az ő nevét fogja viselni örökké, pedig ő tisztázni akarja a másik két gyereknek a sorsát... és akkor azt kérdi a kisfiú: Apa, igaz, hogy nem maga az én apám? hanem a báró bácsi ?...
Ez aztán döntött: végre is agyonlőtte magát.
Fábján izzadt a melegben, minden, amit beszéltek, mintha ennek a fulladt, tikkadt nyári hőségnek a miazmája volna.
- S miben tudunk mi finomak lenni?... - folytatta.
- Hajnalban felkél, s kimegy a fáskamrába... és ott lövi agyon magát...
Miért ?...
Nem akart a kényes kis feleségének disznóságot csinálni a hálószobában vagy az irodában, vagy hol lőheti magát agyon az ember...
Kint a kamarában, ott nem baj a vérfolt...
Ne szidja őt holta után a felesége...
- És a felesége rögtön küld a bátyjáért, aki ügyvéd, hamarabb ment érte kocsi , mint a halottkémért, és ami kétes igénylésű, teheneket, szerszámokat stb. azt mind eladják.
A ház meg rá van írva.
- Mikor a gyerek jön haza az iskolából, a gyászoló anya kiszól az ablakon, hogy kisfiam, a kulcs elveszett, eredj a báró bácsihoz ebédelni.
Ott is marad a gyerek, míg a temetés zajlik.
A Béla bácsi felesége nagyszerű asszony, első perctől fogva tudja a dolgot, hogy ez a gyerek az uráé, és szereti is.
Neki gyereke nincs, hát elfogadja.
- Így vagyunk mi, kezét csókolom, Zizy drága: nem lehet azt kibogozni, minden egyes ilyen esetben mennyi a nemesség és a nemtelenség, mennyi a fenkölt és az aljas.
Egy bizonyos, életrevalók nem vagyunk...
- És ki fog bennünket megjavítani?
Ki fogja a gyerekeinket megváltani?
- Én efelől nem aggódom.
Ha a természet, vagy mondjuk az Isten, meg akarja tartani ezt a fajt, akkor az meg fogja találni a kibontakozás útját; ha el akarja veszteni, akkor az egyén úgyse rúgódozhat...
Egy bizonyos: csak a korszellem megváltoztatásával változhatik meg a magyar.
Fullasztó a meleg.
Fulladtak a gondolatok is.
- Egy ilyen áradattal szemben meddő az egyeseknek a szembeszállása, még a mártíriuma is.
Árvíznek soha egyes ember gátat nem vetett.
Legfeljebb a gátszakítással...
A védekezés mindig a közösségé: előre gondoskodni, hogy a jövőben hasonló árvizek fel ne duzzadhassanak...
De ki és mi fogja megtanítani a mi gyermekeinket a munkára ?...
Ma 1929-ben vagyunk.
A mai fiatal generáció ugyanaz, mint a mi korunk s apáink koráé volt...
Az ifjúság menekül a kemény munka elől... az ifjúság a mulatságba rohan...
Csak itt-ott vannak könyvbúvó fiúk, akik a jövő problémáin tűnődnek...
Ki fogja, s mi fogja figyelmeztetni a magyar ifjúságot arra, micsoda veszély lebeg felette... hogy a pusztulás, a megsemmisülés, a halál fenyegeti.
Ha csak meg nem tanulja a fizikai és a szellemi munkát, az egész vonalon... igen, még a pult mellett is...
Verejtékezett, most, ebben a zugban nagyon rekedt volt a levegő.
- Ilyen nagy változást csak tömegpszichózis idézhet elő...
Azt pedig csak a korszellem változása hozhatja...
A korszellem az száguldozva járja be a világot: egyszerre az egész földgömbön ugyanazok az eszmék divatosak és uralkodók az elméken...
El fog jutni hozzánk is...
A magyarságnak mindig az volt a sorsa, hogy utánapótolja a mulasztottakat, s akkor jobban és szebben csinálja meg a maga feladatát... mint a jobbágyfelszabadításnál...
Ma az egyéniség szabad mozgásából várunk mindent: individualisták vagyunk...
Ki tudja, hogy nyugati példára tíz év múlva nem fogunk -e mi is belesodródni a tömeg katonai szervezésébe... akkor pedig minden egyéniség fel fogja áldozni saját magát a kollektív létezésért.
- Már ebből kiábrándulhatott a kommunizmus alatt.
- A nemzetközi kollektivizmus nem sikerült: kérdés, hogy a nemzetek nem fognak -e abban az irányban sodródni, hogy faji kommunizmust csináljanak...
Lássa, így nem maradhat: ebben a társadalmi tagozódásban nem élhet meg a magyar sem - egyfelől a négyszázezer holdas birtokos - másfelől négyszázezer családfő, akinek egyetlen hold földje sincs, semmije, csak a két munkás keze...
A kor szelleme máris a szociális út.
El fognak következni hamarosan az új emberek: a szociális szózatokat hangoztató miniszterek...
Kénytelenek lesznek vele, mert nem kapnak másképp katonát...
Ha a legszegényebb elem fiait is be akarják állítani a hadseregbe, adni kell nekik.
Sőt nevelni kell őket.
Sőt emberi önérzetre kell vezetni őket...
- De ki ellen harcol ez a hadsereg?
- A hadsereg nem harcol...
Rétegek fognak egymás ellen harcolni... elkeveredett elemek...
Egy-egy új eszme úgy kiválogatja az egyfajtákat, mint a mágnes a vasport a homokból...
S az a borzalmas, hogy háborúban, csatában nincs többé polgári törvénykönyv.
Nincs békemorál.
Nincsenek jók és gonoszak: kitűzött hadicélok vannak.
Vitézek és gyávák.
El kell foglalni a 14-es Kotét s akkor elkezdik belőni az utat s a végpontot: senki sem törődik vele többet, hogy kik esnek áldozatul...
- Megálljon csak Fábján - mondta az asszony -, mondja, nem nézne utána, kit neveznek ki nekünk csődtömeggondnoknak?
- Nagyon szívesen.
Nagyon szívesen, még ma.
- Szegény Laci is ezt mondta: "Nagyon szívesen, még ma ..."
Még azt is hozzátette : " Biztosítékul itt hagyom magának a zöldköves gyűrűt... ha jövök hazafelé, újra megállok s elkérem.
Ne felejtse el ideadni...
Ennyi ideig vállalhatja, hogy gyanúba hozzák velem: de aztán adja vissza: most jóban vagyunk Babával, semmi értelme nem lenne, hogy megkérdezze: "Kinél ? "...
Fábján fájdalmasan mosolyodott el:
- Tudja? mért vagyok itt, azért, mert Baba megkérdezte: "Kinél ?"
- Ideadja?... elviszem neki...
Már le is húzta ujjáról, s átadta...
- De nem felejti el szegény barátnőjét - s nem adta ki a kezéből a gyűrűt - egy csődtömeggondnok erejéig?
- Ó kérem... mondtam, még ma...
Mikor búcsúzott, azt mondta az asszonynak:
- Mondja, Zizy, nem fél, hogy kitör egy belső forradalom?
- Mért félnék?
Hisz azért tör ki, hogy nekem jobb legyen.
Nem ?...
S nagy szemekkel, mint egy okos iskoláslány, derülten nézett a férfi szemébe.
Fábján elmosolyodott.
Isteni ártatlanság - gondolta.
Az ártatlanság cinizmusa.
Lehajlott, s gondosan megcsókolta az asszony kezét.
Különös, ezen látszott meg , milyen nehéz élete van ennek az okos és finom nőnek: a kezei voltak fáradtak s hidegek.
Fábján szórakozottan ült vissza az autóba.
Ennyi volt a "nyomozás "?
- Vissza a városba - mondta a megyei sofőrnek.
A két óra le sem telik, már helyén van a zöldköves gyűrű.
A detektív lassan jött be az irodába, mint valami hiúz, mely támadásra készül, s addig kíméli az erejét és izmait.
Ő még nem volt készen a maga munkájával.
- Makkos detektív - mutatkozott be.
- Kérem alássan főjegyző úr ebben az Avary öngyilkosság ügyben nyomozok... - s megnyomta azt a szót, hogy öngyilkosság , mintha önkéntelen hangsúlyt akarna adni a szónak.
- Tessék kérem - állott fel a jegyző, akire valami olyan benyomást tett a detektív, mintha egy jaguár somfordált volna be a szobába.
Kezet is nyújtott neki, s érezte, hogy a detektív tisztelettel s alig érinti s oly bársonyos talpakkal, ahogy a vadállatnak akkor a legpuhább a mancsa, ha visszatartja támadás pillanatában a karmait.
- Tessék - ismételte a jegyző -, tessék helyet foglalni.
De a detektív nem sietett leülni.
A szemhéjai alól jobbra-balra pillantásokat lőtt szét, mintha ő volna itt a tett színhelyén...
Aztán mégis leült, de egészen ideiglenes mozdulattal.
- Kérem, az Anton után vagyok úton.
Voltam Omodén, voltam Kakaslábon...
Úgy látszik a fickó meglógott...
Aligha van a megyében...
Nem méltóztatnék szíveskedni, jegyző úr... - papírokat szedett ki a zsebéből.
- Azt akarom kideríteni, hogy a cipő az Anton lábán volt, s a nyom az Anton nyoma volt...
A jegyző meghidegedett, elkedvetlenedett, szinte megfagyott.
Leverte, hogy az államrendőrség hamis nyomon van.
- Nem kérem, a cipő nem volt az Anton lábán - mondta idegesen -, s Anton egyáltalán nem is kapta meg a cipőt!...
Ha hozzájutott volna, az csak illegitim úton történhetett s ebben az esetben nem is merte volna nyilvánosan használni ...
De én különben az egész kérdéssel tisztában vagyok, s megerősíthetem, hogy a cipő nem az Anton nyomát hagyta hátra, hanem egészen másvalakiét.
- Talán tetszik tudni főjegyző úr, hogy kiét?
- Ha tudnám sem mondanám meg - morogta a jegyző, aki hozzá volt szokva, hogy neki ebben a hivatalban egy csöppet sem kell tartózkodni, ha véleményét ki akarja mondani.
A jegyző, hivatalánál fogva alárendeltje ugyan a főszolgabírónak s a közigazgatási feletteseinek, de ott még nem tartunk, hogy egy detektív előtt is meg kelljen fognia a nyelvét.
A detektív a jegyző elébe tette a főkapitány levelét.
A jegyző felvette, és némi megdöbbenéssel olvasta a főkapitány nyílt parancsát , hogy Makkos János detektívnek ugyanolyan őszinteséggel és kötelességszerű bizalommal álljon rendelkezésére, mintha ő saját maga személyesen volna jelen s tenné fel a kérdéseket.
A detektív vissza akarta venni a nyílt parancsot.
De a jegyző rátette a kezét az iratra.
- Bocsánat, ez nem maradhat itt.
- Nem fog...
Ezt a méltóságos főkapitány úr az összes hivatalos urak részére állította ki.
Hogy megyek én tovább egy tapodtat is, ha nem vihetem magammal az iratot?
- És azt hogy képzelik az urak: én hogy tudom igazolni a saját felettes hatóságaim előtt, ha ebből a dologból olyan fejlődmények állanak elő, ahol felelősségre leszek vonva, hogy mertem ezt vagy azt közölni önnel?
- Erre igazán nem gondolt senki, hogy ilyen skrupulussal is találkozhatunk e kellemetlenül sürgős nyomozásban.
- Szóval: vagy itthagyja az iratot, s akkor én rendelkezésére állok, vagy megtagadom a felvilágosítást.
- Meg méltóztatik engedni, hogy a méltóságos főkapitányt felhívjam?
- Azt megteheti, de neki is csak azt fogom mondani, hogy az irat nélkül minden felvilágosítást kénytelen vagyok megtagadni.
Nekem a méltóságos főkapitány egyáltalán nem felettes hatóságom.
- Meg méltóztatik engedni - mondta a detektív, s a legnagyobb mértékben nehezére esett az udvariassági formulák használata -, tessék talán az alispán úr őméltóságát megkérdezni?
- Nem vagyok vele kénytelen, hogy őméltóságát ilyen csekély dologban zavarjam .
Ellenkezőleg: hívja fel kegyed a főkapitány úr őméltóságát, s kérje meg, hogy őméltósága hívja fel az alispán úr őméltóságát, s kérje meg őméltósága őméltóságát, hogy őméltósága az alispán úr telefonon utasítson, hogy minden fedezet és írásbeli igazolhatás nélkül álljak rendelkezésére a detektív úrnak ...
Hogy képzelik azt az urak...
Én nem fogom a nyakamat kitörni senkinek a szép szeméért, se a főkapitányéért, se a kegyedéért.
A detektív beharapta a száját.
- Hát jól van.
Én a magam felelősségére itthagyom az iratot.
Utóvégre csak hetvenhat kilométerre vagyok a főkapitánysági épülettől, hetvenhat kilométert futni egy másikért, igazán nem kunszt...
Tessék itt az irat...
Tessék most megmutatni nekem a lábnyomot.
- A lábnyomot? - morogta a jegyző.
- Mire az magának? a lábnyom?
Ezzel bezárta az iratot az asztala fiókjába.
A kulcsot is ráfordította a fiókra , de bennhagyta.
A detektív most már megjátszotta, hogy magánkívül van a felháborodástól.
- Bocsánat főjegyző úr, így nem lehet még egy tyúklopást sem kivizsgálni.
Hosszú prakszisom alatt ekkora ellenállást egy hatósági személy részéről: egy másik hatósági személy ténykedésével szemben nem tapasztaltam.
Én most azt hiszem , hivatali titoktartást szegek meg, mikor önnek kijelentem, hogy az a bizonyos sárga cipő, a gumitalpú sárga cipő ma a kezemben volt.
Én azt a cipőt láttam s megvizsgáltam.
Annak a cipőnek a talpán valóban van egy sérülés.
Vasba vagy kaszába, vagy nem tudom mibe lépett vele az, aki járt benne, s ez a valaki nem az Avary úr volt.
A vágás északkeleti irányban halad a cipőtalpon, ha az ember magával szemben tartja a talpat.
A jegyző elámult.
Ez már aztán mindennél jobban meggyőzte arról, hogy a detektív komolyan be van avatva.
Hiszen a cipőtalp mineműségét a világon senki sem tudja Fábján főszolgabíró úron kívül, akivel ők ketten állapították meg.
S a bíró, aki erről nem valószínű, hogy ilyen részletes magyarázatot adott volna a detektívnek...
- Azt nem mondhatom meg... annyit megmondok, kizárólag a főjegyző úr iránti bizalomból, hogy Anton az egész ruháját lecserélte s valahol egészen más és más természetű ruhát vett magára, de még a fehérneműjét is kicserélte... a bajuszát levágta s leborotválta: szóval a fickó úgy átváltoztatta saját magát, hogy az édesanyja se ismerne rá.
Ezt azonban elég marhául tette, mert a ruháját itthagyta a megyében, úgye ?...
Mondhatnám most már őrá akár nincs is szükség a tényállapot leírásához...
Nem igaz?
A jegyző nagyon meg volt döbbenve.
Szórakozottan felállott, s benyitott a másik szobába, s beszólította a bírót.
Elmondta neki, miről van szó, s kérte, hogy a másik kulcsot hozza be, s nyissák ki a páncélszekrényt.
A detektív ott ült a székén, és halkan fütyörészett.
Idegességét a legnagyobb nyugalommal leplezte.
Mintha neki teljesen közömbös volna az egész dolog.
Ő csak szolga, küldönc, mit érdekli őt ez az egész...
A bíró lassan meggondolva indult, hogy behozza a kulcsot.
Nagyon le volt hangolva.
Szívéből útálta ezt a detektívet, aki olyan volt, mint egy oldalgó farkas.
De ha a jegyző úr azt mondja, hogy muszáj, akkor muszáj.
A jegyző kinyitotta az íróasztala fiókját, kivette belőle az iratot, s mikor a bíróval közösen kinyitották a Wertheim-szekrényt, az iratot betette.
Kísértetiesen kínos és feszült csönd volt, mikor a bíró megfogta a lapátot s annak a sarka karcoló hangot adott a szekrény falán.
Letette a nagy asztalra középen.
Akkor a detektív felállott, odament a nyomhoz.
Ráhajolt.
Mindenkiben meghűlt a vér.
Egész fellélegzettek, mikor felegyenesedett.
Már látta, hogy eltévesztette a vonal irányát.
A nyomon ment a vágás keresztül északkeleti irányban - tehát magán a cipőn fordított irányban kell lennie...
- Kedves bíró úr, én nem akarok hozzányúlni, nem volna szíves az ablakhoz közelebb hozni, hogy nagyítóval megnézhessem.
A bíró lehajtott fővel, komoran állott.
Soká nem felelt.
De a jegyző maga is szerette volna nagyítóüveggel megvizsgálni, s intett, hogy vigye az első ablakba, ahol egy magas lábú kis négyszögletű asztal állott , virágcserép volt valamikor rajta...
Míg azt is ki nem dobta a jegyző , feleségével együtt...
A bíró meggondolta magát.
A legnagyobb nyugalommal és óvatossággal vitte a törött szemétlapátot a becses és annyira romlandó kinccsel az ablakba, s rátette a kicsi asztalra.
Most a detektív odaállott elébe.
De a bíró nem engedte el a lapátot.
A nyom bámulatos tisztán élt.
A fehéres ragasztószer, a mésztej, a homokszemcséket úgy egybekeményítette, hogy így szemre olyan volt, mint a kő.
Most három társadalmi réteg hajolt a negyediknek a lábnyomára.
A parasztság, a középosztály és a főrangúak közé befurakodott az ellenség: a pénzen vásárolt alkalmazott, aki a magánérdeket képviselte...
De hiszen mindnyájan magánérdeket képviseltek: a paraszt azon rettegett, hogy az elviselhető úr után ne jöjjön valami pogány földtulajdonos, aki mellett az egész szegénység visszazuhan a nyomorba...
A jegyző is magánérdekként védte "az igazságot" - amely az ő számára a hivatás teljesíthetésének szelleme volt.
- Ahogy mondtam - szólt a detektív -, északkeletről megy a vágás a talpon.
- A talpon? - eszmélt fel a jegyző: - csak a negatívon!
- Hát így mondom!
Erre van talán kelet - mondta a detektív, s a bal tenyerét kitárva a hüvelykujj felé húzta rajta a jobb körmét, hogy szinte felhasította a bőrét.
- Mit beszél - kiáltott a jegyző -, magának arra van kelet?
Bécs felé ?...
Nem hiába, hogy bécsi orra van.
Nem lehetett tudni, mit értett ezen a bécsi orron, de a detektív egyre fölöslegesebben vitatkozott, míg csak idején valónak nem látta, hogy meggyőzni engedje magát.
A jegyző már kezdett gyanút fogni, hogy a detektív nem is látta azt a bizonyos gumitalpú cipőt...
- Úgyláttam, mint most - kiáltotta el magát a detektív, s hevesen ellépett az asztaltól, amely abban a pillanatban megingott s utána dőlt.
A bíró az utolsó pillanatban elkapta a lapátot, s az ölében megtartotta, hogy nem zuhant le a földre.
- Mit csinálnak az urak?
Felelőssé teszem az urakat.
De a jegyző rettenetesen elkáromkodta magát.
Oly durván, mint egy őrmester, s a detektívet lehordta a sárgaföldig:
- Mit manipulált maga evvel az asztallal?
Láttam, hogy a fél keze folyton ott volt az asztal alatt...
Hallgasson, én azonnal megteszem a feljelentést ellene...
Maga őrült... vagy gazember...
Bíró úr... maga a tanúm...
A bíró kétségbeesve látta, hogy a nyom összevissza van töredezve.
Most már nem nyom, hanem törmelék.
Ezen már az Isten se igazodik el, morogta.
- Én nem vagyok felelős.
Rám akarják hárítani a felelősséget - ugatott a detektív győzelmét takarva, s szedte össze a holmiját.
Botját, kalapját.
- Majd én teszek följelentést a főkapitány úrnak...
Különben is ez nem az a nyom, amit én keresek...
Ezen egészen másképp volt a vágás, mint amit én keresek.
- Marha - ordított rá a jegyző.
- Maga azt hiszi, hogy a bűnjelhez fog valaha bűnt találni...
Ember, értse meg: ez volt a nyom...
Az egyetlen nyom... most már megeheti az egészet.
A detektív feltette a kalapját.
- Nem is lehetett nyom, főjegyző úr: mikor öngyilkosság történt.
- Ilyen barmot... ez még mindig az öngyilkosságnál tart - mondta a jegyző, s közel volt hozzá, hogy szétrobbanjon dühében...
A bíró volt legjobban lesújtva.
Hogy egy ilyen pernahajder túl tudott járni az ő eszén, mikor ő felderítő volt a háborúban.
A detektív is befejezte küldetését.
Motorbiciklije rohanhatott.