7
Alkonyodni kezdett, mikor Fábján visszaérkezett a városba.
Azonnal jelentkezett Bátkyéknál, s Blankának átadta a gyűrűt.
Kérte, ő adja vissza Vilma kezébe.
Mondja meg, a gyűrű ott volt a Laci éjjeli szekrényén .
Bizonyára siettében hagyta ott.
Blanka elég hamar visszajött.
- Kedves Fábján, figyelmeztetem, hogy Baba nem normális.
Érti?
Nem normális.
Az ajtó nyitva volt, s beléptek óvatosan a másik szobába, amely most le volt függönyözve s félhomály volt.
Vilma nyugodtan ült egy fotelban s cigarettázott.
Fábján a közelébe ment s leült.
Blanka is leült.
Közvetlen Vilma mellett.
Egy pillanatra úgy tűnt fel Fábjánnak , mintha ápolónővér volna.
- Fábján, én el akarok magának valamit mondani - mondta Vilma elég nyugodtan.
- Valamit el kell mondanom, mert nem bírom tovább...
Nem bírom tovább - kiáltott fel, s egész testében megrázkódott.
- Kedves Vilma - szólt csöndesen Fábján -, ne izgassa magát...
Magának semmit se kell tennie, semmit se kell...
- Énnekem el kell valamit mondanom!
Vilma a két kis kezét az arcára szorította, és sokáig maradt így.
Csodálatos volt, mintha Fábján percek előtt ment volna ki a szobájából.
Nem reagált az időre, az idő múlására.
- Akkor éjszaka - mondta -, akkor éjszaka, mikor én a főkapitánynál voltam ...
Nézze, én két éve nem beszéltem vele, mondja meg, s miért jutott eszembe éppen ő.
Miért mentem én rögtön őhozzá, miért nem jöttem én haza.
Ide, Cicáékhoz.
Mért nem Bátkyval beszéltem, minek jutott nekem eszembe, hogy én a főkapitányhoz menjek akkor éjszaka...
- Vilma, kedves - mondta Fábján kimondhatatlan gyöngédséggel -, ez nagyon egyszerű.
Az ember nem azért tesz valamit, mert azt előzőleg alaposan elbírálja , hanem azért, mert ösztönök dolgoznak bennünk.
Magának ő volt az egyetlen ismerőse, akihez nyugodtan mehetett ilyen ügyben, mint szakemberhez...
- Magához is mehettem volna - mondta egyszerűen az asszony.
Fábján egy pillanatig hallgatott.
Akkor súlyos elhatározás támadt benne.
- Nekem akkor délután magánál kellett volna lenni, s nem mehettem el hivatalos dolgaim miatt, mert az alispán telefonált, s én értesítettem Lacit, hogy mentsen ki magánál.
Ő ezt nem végezte el, s valószínűleg beültetett a maga szívébe egy kis ellenséges érzést velem szemben.
Már tisztán van előttem, hogy nem adta át az üzenetemet.
- Maga telefonált? - kérdezte nagy szemet meresztve Vilma.
- Én, igen, telefonáltam.
Vilma dermedten nézett Fábjánra.
- Szóval maga volt az, aki ebéd után telefonált... - mondta csalódottan.
- Mit mondott a telefonba?
- Nem emlékszem szó szerint; azt mondtam, hogy megbeszéltem magával, hogy aznap délután ott leszek, de éppen abban a pillanatban kaptam az alispán telefoni utasítását, hogy azonnal menjek be a megyeházára.
Én a délutáni vonattal mentem be.
- Vonattal - susogta Vilma.
- Azt hittem, hogy Laci ebéd után alszik, s magával fogok beszélni, de ő jött a telefonhoz, s neki mondtam meg, s őt kértem meg, hogy mentsen ki magánál, hogy nem tudok elmenni.
S kérje meg magát, hogy mondja meg, mikor nem volnék alkalmatlan.
Vilma hallgatott, azután azt mondta igen halkan:
Fábján szünet után azt mondta:
- A végzet útjai - mondta Vilma.
- Szóval maga telefonált...
De mért lett Laci olyan hallatlanul izgatott?
Mit mondott maga valamit, hogy ő olyan izgatott lett?
- Nem mondtam semmit.
Semmi különöset, kedves Vilma.
Nyugodjon meg, nagyon jól vigyáztam minden szóra.
Semmi különöset nem mondtam.
- Kellett valamit mondania, mert Laci véghetetlenül izgatott lett.
Mindjárt befogatott s elment.
Csak mikor elment, akkor mondta odavetve, hogy "Fábján pedig nem fog eljönni ".
Valahogy így mondta: "Fábján pedig ma nem fog eljönni."
- Laci féltékeny volt.
Mindenre féltékeny volt, ahogy látom, még a fúvó szélre is.
- Mért nem mondta ezt maga idáig?
- Mikor mondtam volna ?...
A főkapitány előtt maga feltette a kérdést, hogy ki lehetett az, aki délután telefonált, de én a saját telefonálásomat annyira jelentéktelennek tekintettem, hogy nem akartam az előtt az ember előtt vállalni.
- Nem tudom, Laci mit olvasott ki a hangomból, bár én meg vagyok győződve felőle , hogy abszolút nyugodt s korrekt voltam, mert hisz nem volt semmi okom az ellenkezőre.
A maga meghívásában én valami üzleti ügy megtárgyalását sejtettem , s különben is...
- Úgy is volt.
Egy üzleti ügyet akartam magával megbeszélni.
Nem is az én ügyemet, hanem a Laci ügyét.
Véletlenül láttam magát, s meg akartam kérdeni a véleményét.
Tanácsot akartam kérni magától.
- Hátha itt van a dolog nyitja!
Hátha Laci tudta, hogy milyen ügyet akart tőlem megkérdezni!
- Akkor nem tudom.
De bizonyos, hogy magát ellenem ingerelte, önkéntelenül vagy szándékosan, azért nem juthatott eszébe, hogy rám gondoljon s engem hívasson , dacára annak, hogy mint főszolgabíróhoz hozzám kellett volna fordulnia .
Önkéntelenül eszébe jutott, ki az, akihez egy ilyen ügyben fordulnia kell, azért ment azonnal a főkapitányhoz.
Vilma ebben a pillanatban összerázkódott, s hisztériás görcsökben vonaglott össze.
- Rettenetes - susogta -, rettenetes...
Újra a homlokához kapott s görcsösen szorongatta.
- Valami rettenetest láttam, Fábján - kiáltotta.
- Valami iszonyút láttam akkor éjszaka.
Nem bírom, nem bírom kimondani!...
A főkapitány... jaj, nem bírom ... jaj, iszonyú...
Felugrott s végigfutott a szobán, aztán újra összeesett.
Egy másik székbe hullott le, mint a meglőtt madár.
Kimeredt szemmel nézett maga elé.
Kétségbeesve néztek rá, s nem találtak szavakat, hogy csillapítsák.
Blanka hozzásietett, átölelte, gyöngéd szavakkal csillapította.
- Gondolja? - riadt fel hirtelen Vilma.
Fábján értette mit gondol.
Hallgatott.
Szörnyű volt ezt a szenvedést látni.
- Börtönbe kerülök? - kérdezte most Vilma.
- Maga ?...
Az istenért!...
Hol vesz ilyeneket!...
- Azt mondta - suttogta Vilma.
- Nem tudom mért mondta - szólt erélyesen Fábján -, de az csak olyan ostoba fecsegés volt.
- Azt mondta, hogy le kell csukatnia.
- Akkor gazember.
Nincs is joga.
Micsoda beszéd!
Nem tartozik rá.
Hogy mer ilyeneket mondani!
Ezt csak a csendőrség parancsnoka mondhatta volna.
- Az mindegy - kiáltott az asszony rémülten -, akkor mégis...
- Dehogy; ugyan kérem!
Én is butaságokat beszélek, már elvesztettem a józan eszemet.
Mi köze neki az egész dologhoz.
- Van. - mondta az asszony vacogó foggal.
- Van.
Van.
Én láttam az arcán, akkor éjszaka!
Láttam az arcán, hogy neki köze van a dologhoz.
Az asszony egyszerre összeomlott.
- Nem tudom.
Nem szabad.
Nem bírom kimondani...
Fábján!...
Mondja el őszintén ...
Mindent mondjon el...
Engem tartanak a gyilkosnak?
- Az isten szerelméért!...
Hogy mondhat ilyet!...
Megvan a tanú!...
Egy magas , erős úriember lőtt...
Hosszúcsövű katonai revolverrel.
- Megvan a lábnyoma is.
Már minden tisztában van, csak éppen a tettes hiányzik , de az is meglesz, esküszöm magának, hogy meglesz.
- Nem engedem - mondta az asszony.
- Nem engedem megbolygatni...
Fábján látta, hogy nem szabad tovább folytatni ezt a rettenetes tortúrát.
Érezte , hogy az asszony egy nap múlva rá fog jönni magától, hogy bele kell nyugodnia a kérlelhetetlenbe, de ma még nem bírja el.
Határtalanul zaklatottak voltak.
De ő látta már a közvéleményt, ő látta már az emberek végletekig feszített izgalmát, s maga sem tudta mért, benne szenvedélyes elhatározássá vált, hogy az asszonynak kell megtennie az első lépést.
De hogy ?...
S nem lesz -e késő holnap?
Hosszú ideig csöndben voltak.
A forró levegő egyre elviselhetetlenebb lett .
Szeretett volna felállani.
Szeretett volna egy kicsit elmenni innen, s ürügyet keresett, hogy mehessen.
- Az enyém, az enyém - mondta aztán Vilma -, senkinek semmi joga hozzá.
Az enyém .
Mért akarják elvenni tőlem!
Hogy merészelik megszentségteleníteni!
- Kedves Vilma, az élet nagyon bonyolult.
Az ember nagyon sokszálú lény .
Számtalan szál köti az embert az emberiséghez.
- Nem.
Ő az enyém.
És én imádom őt.
És én nem akarom, nem akarom.
- Mindnyájan az Isten kezében vagyunk.
- Az Isten nekem adta őt.
- Akkor az enyém, csak az enyém.
- Akkor csak az történhetik, amit én akarok.
- Akkor meg kell tiltani az egész világnak, hogy az ő nevét hiába felvegye.
Később azt mondta, mintha önkívületben mondaná:
- Vilma!
Volt maguk közt valami?
- Az utolsó hónapban.
Boldog volt maga?
- Senkinek semmi köze hozzá.
- Drága Vilma, úgy látszik, minden ember az emberiség tulajdona.
Érti, hogy gondolom ?...
Csak ilyenkor látszik meg, mikor az életről van szó.
Az emberiség , minden ember, aki csak a legtávolabbi vonatkozásban is volt valakivel, egy ilyen helyzetben lelkiismereti felelősséget érez azért, akivel közülök baj történt.
- Nem!
Gazemberek és gyilkosok azok, akik erőszakkal beleavatkoznak a más lelki életébe.
- Ez igaz.
Ez is igaz...
S annál veszélyesebb.
Az ember élete nyitott könyv lesz az emberek szeme előtt, s akinek tiszta a lelke, csak egy kötelessége van : kitárni mindent s megmutatni magát.
- A maga szent és tiszta arcát.
Ki kell állani az emberi szemek elébe, s akkor elhallgatnak a kopók, akik űzőbe vették a vadat, s ha elfogják, könyörtelenül széttépik.
Most még itt van az ideje.
Mert csak egy sugár van, ami ezeket a vérszomjas kopókat vissza tudja riasztani: az őszinte és igaz ember pillantása.
- Nem tudom mit beszél, nem is akarom tudni.
- Őrült vagyok - mondja halkan Fábján.
- Engedje meg, hogy elmenjek.
- Nem.
Nem megy el.
Mindent el kell mondania.
Hát nem látja, hogy megőrülök, ha magamban maradok?
Mindent tudnom kell.
- Mindent, amit maga tud.
Mondjon el nekem mindent.
Fábján, ne kínozzon, legyen benne egy kis jóság, egy kis szív...
- Ezt nem mondhatja, kedves Vilma, nincs a teremtésben ember, aki forróbb szeretettel volna magához.
Véremet és életemet adnám, hogy magát megkíméljem ennek a kálváriának a stációitól, de nincs hatalmamban.
Itt csak maga tehet valamit.
- Ne kívánja, hogy beszéljek.
Minden szavam tőrdöfés a maga szíve ellen.
Pedig én csak jót akarok, s csak egy érzés van bennem: hogy megmentsem magát.
- Mitől akar engem megmenteni?
- De értse meg, hogy a legnagyobb szenvedés, ha sötétben kell ülnöm .
Megőrülök.
Fábján hallgatott.
Érezte, hogy az asszonynak igaza van, s mégsem tudott szólani .
Mit mondhat?
Se hallgatnia, se beszélnie nem lehet.
- Mondja - szólt hirtelen Vilma -, ki az a gonosz asszony?
- Milyen asszony? - mondta, és érezte, hogymegfagy a verejték a homlokán.
- Aki kavarja ezt a boszorkánykonyhát.
- Nem tudok semmiféle asszonyról.
- Aranyossyné?... - kérdezte rá Fábján.
- Mért mondja ezt a nevet?
Blanka szorosabban ölelte Vilmát, mintha vissza akarná tartani attól, hogy valaki, akit szeret, a vesztébe rohanjon.
- Mondja ki a nevét, mondja ki a nevét!
- Nekem ne hazudjon, nekem már mindenki csak hazudik.
Fábján!
Maga az utolsó barátom.
Senkiben se bízom, csak magában.
Rettegek.
Mondja meg, ki az?
Fábján hallgatott, de már az ajka mozgott.
Már azon a ponton volt, hogy csak egy szó, s beszél.
- Nem érdemes beszélni róla.
Egy undok, aljas perszóna.
- Ugye.
Mégis.
Az én érzésem!
Nem csal.
Mondja meg Fábján!
Vilma visszaesett, kitátotta a száját, s elmeredten, halálra váltan bámult a férfira a forró félhomályban.
Fábján szégyellte, hogy kimondta, bár érezte, nem tehetett másképp, s ennek meg kellett történnie.
- Mi köze hozzá! - rebegte Vilma.
Vilma mereven, soká nézett Fábjánra, azzal az asszonyi kettős nézéssel, hogy amíg néz, egyszersmind a múltat kutatja végig, szorgalmasan, gondosan , aprólékosan.
- Nem.
Ó dehogy.
Isten ments.
Kicsit megnyugodott.
A gyűrűhöz nyúlt, fölemelte, megsimogatta.
Arcához szorította...
Lehunyta a szemét, s gondolta, de hát mi köze hozzá?
Nem szólt , megijedt, hogy ha kérdi Fábjánt, el fog hallgatni vagy el fogja mondani...
Ez mindennél különösebb volt neki, hogy a jegyzőné hogy kerül bele ebbe az egész érthetetlen és szörnyű zűrzavarba.
- Csak mondja el, Fábján - szólt lemondással.
Fábján kényelmetlenül mozdult.
- Ennek az asszonynak az a rögeszméje jött, hogy ő a gyilkos.
- A jegyzőné! - kiáltott fel Vilma őszinte csodálkozással.
- Igen.
Rögtön a temetés után, ahogy a községházára bementem bizonyos ... kikérdezések miatt... mint az őrült rohant be, s mint egy tragikai színésznő lépett fel, s vádolta magát, tekintet nélkül arra, hogy parasztok vannak jelen .
Jónak láttam elhallgattatni, s megőrizni a látszatot, mert elképzelhető, hogy az emberek készpénznek vesznek efféléket...
S közben le s fel rohant benne a vér.
Soha egy pillanatra nem gyanúsította az urát ezzel az asszonnyal, de most eszébe jutott, hogy nagyon is elegáns volt ez a nő.
S szép is lehetett, akinek az ilyen magas fekete nő tetszik...
Világító fehér bőre volt, és soha nem ment a napra napernyő nélkül.
Egyszer beszélt is arról valahol előtte, hogy mennyire nem szereti a lesült testeket.
Ő akkor napkúrázott, s olyan lett, mint egy kreol nő...
S most hirtelen eszébe jutott , hogy Laci erre egyszer megjegyzést tett, hogy a mesterséges barnulás éppen olyan, mint az arcfesték.
S most már biztos volt benne.
Már biztosra vette.
Laci az ő arcfestését sem bírta, de ő valami veszedelmes játékból annál jobban forszírozta, bár nem volt szüksége rá, hiszen fiatal, s bár kissé halvány, de tiszta volt a teintje.
Őrület, hogy az a polgárasszony a műhalványságával belophatta magát a férje ízlésébe...
Ez mind csak valahogy villanásszerűen folyt le benne, s látta is a falut, a kastélyt, kedves csöndes magányával, ahol mindig valami lehetetlenséggel kellett agyonütni az időt, s azok ott lent a kis házakban vagy munkába, vagy ostoba ábrándozásba temették magukat.
- Miért nem beszél? - szólt Fábjánnak.
A fiatalember nehézkesen mozdult.
- Aztán kihallgattam az asszonyt, s ő mindent elmondott.
- Helyes - mondta Vilma, s azt hitte, a rémülettől meghal.
- Mi az, amit elmondott?
Mi az, amit elmondhatott?
- Valósággal megdöbbentő.
- Szegény Laci szinte úgy tűnt fel, hogy kettős életet élt.
Vannak ilyen esetek .
Vannak férfiak, akiknek kell az, hogy a legaljasabb és a legszennyesebb helyeken öntsék ki a szívüket.
Nem volt a számára más ez az asszony, csak ami a városban a hivatásos nő, aki a családi emberek izgalmi túlfeszültségének a lerakodóhelye .
Vannak esetek, hogy bölcs és nagyműveltségű férfiak teljesen tudatlan , műveletlen és egészen ismeretlen sarki nőkhöz mennek, s ott valósággal gyónnak .
Mint Midás a nádasnak.
Tudják, hogy azok, akiknek beszélnek, nem értik meg őket , s nem képesek megtartani az emlékezetükben, amit hallanak.
Egy nagy államférfiról hallottam egyetemi hallgató koromban, hogy mikor a parlamentben a leghatalmasabb csatákat vívta, közben felállott s elment, egy rossz konflisba ült, s elment egy hotel garniba, s hozatott egy nőt s annak kiöntötte a szívét .
Lehet erre azt mondani, hogy megcsalta a feleségét? vagy a politikát sárba taposta? vagy hogy az eszményeket megtiporta?
Nem, ő csak nem bírta már a merev és méltóságos magatartást, nem bírta a jéghideg álarcot, s kiszökött egy pillanatra, kibújt a bőréből, s elment vásott kölyöknek, s egy óra alatt, vagy egy éjszaka alatt kiútálta magát...
Akkor visszatért a régi életébe, s újra lett félelmes és merev és megközelíthetetlen nagyság...
Ez volt Lacinak, szegénynek , ez a falusi Hébe.
Csak ő ebben is peches volt, mert ez a jelentéktelen teremtés megőrült a nagyszerűségtől, amibe belekerült, s magának vindikálja a mártíriumot.
Azt hiszi, hogy neki szólt a titok, s nem tudja, hogy ő csak egy szegény eszköz volt, isten tudja, milyen nagy izgalmak lecsillapítására.
Vilma úgy hallgatta a beszédet, mint az orvos előadását a betegségről.
Nem értette, nem érdekelte, nem bánta.
Tudni akart.
Neki csak a rettenetes tény volt fontos, a fenyegető halál; s most azt várja, hogy minden pillanatban bekövetkezhetik a vég: a szerelem vége!
- Mit beszélt? - kérdezte ereje utolsó megfeszítésével.
- Mi történt maguk közt, Laci és maga közt május 26-án? - kérdezte Fábján.
Vilma a hajához nyúlt, olyan téveteg mozdulattal, mint aki nem érti a szót.
- Pünkösd szombatján - mondta Fábján.
Vilma még egy pillanatig mereven nézett maga elé, egyszerre úgy érezte , megbomlott az egész világrend.
Május 26.
Szombat.
Pünkösd szombatja.
Az ura ezt a napot többször említette.
Utolsó, rettenetes harc viharzott végig rajta.
Egy hónapja éppen.
Akkor volt utoljára nála a férj: ezt egy idegen asszony tudja ...
Mintha földrengésben összeomlik az egész világ, úgy omlott össze most benne minden.
Már biztos volt, már nem kellett többé bizonyíték.
Megszűnt a hit, a vallás, istenek halála volt ez a pillanat.
Elvesztette a maga istenét, az életét, a boldogság utolsó érzését, már nincs, többé senki sincs és semmi sincs , csak a fekete sötétség.
Csak nézett megüvegesedett szemmel, akkor felállott, két kezét felemelte, s végigvágódott a szőnyegen.
Fábján rémülten ugrott fel.
Blanka némán vetette magát Vilma mellé.
Vilma ott feküdt a földön.