8
Alkonyodott.
Kinyitották az ablakokat, s betódult az esti por.
Már ilyenkor szokás az egész városban ablakot nyitni, abban a naiv reményben, hogy az alkonyat hűvösséget, hoz.
A nagy ház olyan némán hevert az utcán, mint a pihenő jószág.
Nyitott szájjal lihegett, s mintha kipárolgott volna belőle a betegség, a láz, amely betöltötte a háznak minden zegét-zugát.
Nyugalmas, nagy utca volt ez, s csupa derék, nagy, villaszerű ház volt benne .
Terebélyes épületek, amelyek kényelmes életet biztosítottak a lakóknak.
Jómódú polgári házak, magasabb tisztviselők lakásai, vagy nagy kereskedőházak otthona , a városnak volt némi kereskedelme is, különösen burgonya- és búzakereskedés , amely nagy tőkéket foglalkoztatott.
De a Balkán felé, sőt Törökországba is volt valami összeköttetés, s úgy tűnt fel a homokvilágnak ez a nagy, forgalmas városa, mintha valami önálló, külön világ lett volna, beleékelve a megye régi , fáradt világába.
Ezek a városi polgárok nem tartoztak a vidéki dzsentrikhez .
Egészen más élet volt, amit ebben a városnegyedben éltek, mint amit a megye élt .
Odakint a tágas nagy birtokokon s az apró parasztfalvakban szinte századokkal elmaradt régi élet folyt.
A pompásan vagy régimódiasan berendezett kastélyok úgy éltek, mintha valóban nem is volna semmi közük a mához.
Azonban a földek nagy része már zsidó bérlők kezén van, sőt a régi kúriák is sorra új tulajdonost kapnak, s a roggyant tanyák helyett kitűnő téglaépületeket építenek, s még lukszuriózusabb életet élnek az autózó zsidóasszonyok, a nagyobb jövedelem szerint, mint a dzsentriasszonyok, akik beérték az exkluzivitás örömeivel.
De vannak már fiatal földbirtokosok, akik okultak az új gazdák dolgán, s mint Bátky is, közéjük telepedik, és versenyt kezd a piacon velük.
De ezekbe a szomszédházakba szinte csak a levegővel jut be ebből a világból valami hír.
Most is, amint egymás mellett, a nagy tükörüvegablakok megnyíltak, mintha ezeken szállott volna be az Avary-kastély felkavart életének a híre.
Mindenki arról beszélt.
S a kereskedők családjai, kizárva a megye illusztrisainak köréből , összebújva s suttogva s túlozva beszéltek azokról a furcsa és szörnyű esetekről , amik a kastélyok utolsó maradványaiban le szoktak játszódni.
Ezek a nagy családok annyira szem előtt vannak, hogy ha náluk valami történik, az egész lakosság fel van dúlva, s csak azon rágódik, mintha mindnyájuk sorsáról volna szó.
A Bátky-ház előtt kocsi állott, vidéki földbirtokos kocsija.
Maga Bátky, mint atyafi, a legtöbb földbirtokosnak ügyvédje volt máris, bár fiatal volt, de ő maga élelmes és elszánt ember volt, s bizalmat tudott kelteni maga iránt .
Csaknem minden házban volt itt egy-egy ügyvéd, aki kis tyúkpöreivel mind a földbirtokosok ügyészi állása után reménykedett, mert hisz az az utolsó hely , ahol még lehet keresni.
Ott a közhit szerint mindenütt zavarok vannak, s hiába , az ügyvéd csak a zavarosban tud halászni.
A tőszomszédban is ügyvéd lakott, egy fiatalember, aki rosszul házasodott .
Sajnos, csak házassága alatt jött rá, hogy neki is van nemesi előneve, sőt kettő is van, amint egy kúriai bíróval való rokonsága alapján kiderült, de már bizony késő volt, a kis erdészlány, akit feleségül vett, már el volt intézve a város társadalma részéről; nem tudott meghívókat kapni vizitek nélkül az elit bálokra , hacsak nem akart szerényen a fal mellett üldögélni, míg a vezető családok asszonyai mindenben bennfentesek voltak.
Ez az ügyvéd most jött hazafelé vacsorázni, üres aktatáskával s meglehetősen lógó fejjel, de mikor meglátta, hogy biciklin fut át az utcán egy Mecsky-fiú, nagy barátsággal és bizalmassággal integetett neki, hogy az le is állította a biciklit, s féllábbal lelépett a járdára.
- Nagyszerű színben vagy, barátom.
- Sokat kell szaladni - nevetett a Mecsky-fiú.
Ingatlanforgalommal foglalkozott ez a Mecsky, akinek az ősei szintén sok-sok ezer holdasok voltak a megyében, s most parcellázási ügyben fut, fárad és verbuvál.
- Na, mit hallasz - mondta neki a kis ügyvéd, s megfogta a fiatalember kabátja gomblyukát -, mi van? - s felpillantott a szomszéd házra, a Bátky-villára.
Mecsky titokzatosan mosolygott.
- Most beszéltem a főjegyzővel; azt mondja, hatalmasan kavarodik a dolog.
- Nem gondolod, hogy kicsit siettek a temetéssel?
- Igazán semmit se tudok.
- Azt mondja a főjegyző, az orvosnak az lett volna a kötelessége, hogy feljelentést tegyen.
Volt már eset, hogy egy ilyen gyilkosságot a halotti látleletet kiállító orvos állított be.
- Ezt mondta? - kérdezte Mecsky, s bizalmasan csak a keresztnevéről említette a főjegyzőt.
- Nem - tagadta le rögtön az ügyvéd -, ezt csak úgy beszélik.
Mindenki csak arról beszél.
- Nem lehet semmit se tudni.
- Állítólag a halotton semmi elváltozás nem volt, pedig én láttam egy öngyilkost , aki főbe pukkantotta magát, ott volt Oláh-Weisz, a gabonás, annak bizony az egész fejét szétvetette a golyó.
Hogyne, kérlek - s felemelte balkezét, amely a háborúban kapott seb miatt el volt torzulva, s két ujj hiányzott róla, s ez szakértővé tette őt minden lövési esetben -, azt mondják, hogy legalább tizenkét vagy húsz méterről kellett jönni annak a golyónak, amelyik érte.
Csupán egy kerek lyuk volt a bal halántékán.
- Igen ?...
Én a balt hallottam.
- Nem, a jobb halántékon volt.
- Hát, kérlek szépen, sok gyanús dolog van itt.
Némely ember magaviselete is igen gyanús.
Mindenesetre az egész megyére nézve kompromittáló a dolog.
Barátom, úgy is tekintenek ránk, hogy itt egész eldurvult erkölcsök vannak.
A megye becsülete megkívánja, hogy tisztaság legyen ebben a dologban.
Ebben a percben kijött a Bátkyék kapuján Korday Zoltán, a kordai birtokos , fessen, komolyan s kocsiba ült.
Mecsky Feri háttal állt, hogy ne kelljen köszönni, de az ügyvédnek érdeke volt, hogy Korday lássa, hogy milyen jóban van egy Mecskyvel, s atyáskodva karon fogta Mecsky Ferit, és egyúttal odaköszönt a távolba Kordaynak.
Korday észre se vette, vagy csak úgy tett, s nem viszonozta a köszöntést.
- Ez jól áll - mondta az ügyvéd -, ez egy mintagazda, ez a Korday Zoli.
Ő biztosan többet tud most, mint mi ketten.
- Nem is lehet itt semmit se tudni.
Azt már igazán csak az exhumálás fogja kideríteni.
- Miért?
Szó van az exhumálásról?
- Hogyne.
Azt mondják, meg is történt a feljelentés, és vizsgálóbíró fog kiszállani.
Azt beszélik, Pestről hoznak le orvosprofesszort.
Bűnügyi szakértőt.
Most a sarkon befordult a főkapitány, s egyenes léptekkel közeledett.
Elhallgattak.
A főkapitány a Bátky-ház előtt megállott s becsengetett.
Odaköszöntek neki, aztánmindjárt kezet fogtak, a Mecsky-fiú felült a biciklijére , és karikázva elmenekült.
Az ügyvéd bement a kapuján, s csóválta a fejét.
A felesége az udvaron volt.
- Barátom - mondta neki -, egész megőszült.
- Kicsoda? - kérdezte a kövér fiatalasszony, aki az ügyvédi jómódban, amely az ő régi, otthoni életéhez képest valóban úri élet volt, mert nem kellett baromfit nevelnie és malacot hizlalnia, s a kényelemben hamar hízni kezdett, csak a profilja volt finom és nemes, olyan, amellyel megbabonázta a kis ügyvédbojtárt annak idején.
- Jesszusom! - mondta az asszony.
- Hát tudod fiam, nem szól szám, nem fáj fejem - szólt az ura -, de ez a Papp Béni egész aggastyán lett.
Vakmerő dolog, vakmerő dolog.
Belekapaszkodni az igazság kerekeibe.
Egy kliens állott a tornácon, egy falusi ember, aki már három óra óta várja az ügyvéd urat, s ő sietett elintézni vele a dolgát.
Hátha hozott egy kis pénzt.
A főkapitány bement az ajtón.
Igazán kényelmetlen volt neki az utcán oly sokáig állani.
Bizonyára kinézett valaki, úgy eresztették be.
A főkapitány bement, egyenesen az irodába.
Ott volt Bátky, aki le s fel járt a szobában, s úgy fogadta a főkapitányt, ahogy a virrasztó házban szokás fogadni az embert.
Alig pillantott rá, s alig üdvözölte.
Egyáltalán nem csodálkozott rajta, hogy újra itt van.
Szívta a szivarját, s azt mondta:
- Ez a Fábján nagyon felizgatta s elájult.
- Sajnos, nem voltam bent.
De én már nem bírom ezeket az izgalmakat.
Nekem már elég volt.
Már az idegeimre megy.
- Négy nap óta, barátom.
Nem eszem, nem alszom, egyik rémület után a másik.
Most ez.
Vilma úgy fekszik, mint egy darab fa.
- De hát ez rettenetes, mit csinált vele az az ember.
Mindig mondtam, hogy ez egy tapintatlan ember...
Én sem tudok nyugodni...
Egészen fel vagyok forgatva.
Ezek a nagyképű filozopterek.
Ilyen embert a közigazgatáshoz ereszteni.
Én is voltam főszolgabíró.
Biztosítlak, hogy ha alattam történik egy ilyen dolog , tapintatosabban intéztem volna el, arra esküszöm.
- Meg kell menteni tőle - morogta a főkapitány.
Leültek.
Soká hallgattak.
- Te Béni!
Azt gondoltam, hogy mégis, nem lehetne valamit csinálni azzal a halotti anyakönyvel?
Engem az egészben legjobban ez a húszezer dolláros veszteség bánt.
- Az anyakönyvhöz nem lehet nyúlni - mondta komoran a főkapitány, s idegesen gyújtott rá egy cigarettára.
- Azt már megmondtam.
És hiába is vakarnád ki, az nem elég.
Ha gyilkosság van bejelentve, az nem üres szó.
Akkor le kell folytatni a vizsgálatot.
- Hát folytassátok le, minden megvan.
A nyom, a koronatanú s a jegyzőné, aki annyi mindent tud, hogy fele is sok.
- Fábján elmesélte, hogy a jegyzőné volt Lacinak az utolsó szeretője.
Mindent elbeszélt neki.
Kivétel nélkül mindenkiről mindent tud, hogy kivel milyen viszonyban voltak.
Véleményem szerint itt nincs többé szó sem rablógyilkosságról, sem bosszúról, mert olyan ember nem létezik, aki bosszúból lőtte volna le.
Itt csak egy eset van, szerelmi gyilkosság.
- Figyelj ide.
Valaki megérkezik autóval.
Az autót megállítja a kert alatt, annál a kis földvárnál, ami ott van a lucernás közepén.
Ott is megy keresztül a lucernáson, tehát csak olyan valaki lehet, aki ismerte a helyet, de ahogy a parasztok elmondták, biztosan már régen nem járt erre, mert nem jó úton ment .
Keresztül is ment a szántáson.
Ha a homok el nem nyelte volna, akkor még az autónyom is megmaradhatott volna.
De ez mindegy.
A megyében nincs olyan sok autó.
Ki lehet hallgatni az összes sofőrt.
Nem egy ember járt ott magában, hanem legalább kettő.
Most már, kinek van autója az ismerősök s az ismeretlen imádók közül...
Mert az illető leszállt a kocsiból, a fák alatt lement, s abban a pillanatban jelen volt, mikor Laci fegyvert fogott.
Ha az illető valóban szerelmes volt Vilmába, akkor ösztönszerűleg vette elő a revolverét.
Még ez is nevezetes, mert nem valami browningot vett elő, hanem egy hosszúcsövű katonai fegyvert, ahogy gondolom, olyan ismétlőfegyver lehetett.
Olyan kis gépfegyver , vagy valami ilyen.
Ez sincs akárkinek.
Hiszen a fegyvertartási engedélyekből ezt is meg lehet állapítani.
No és a cipőnyom.
A gumitalpú cipő nyoma, amely ott van a községházán elzárva.
A talpán keresztül a vágás...
Ezt a gyilkost nem lehet meg nem találni.
S az a húszezer dollár nem maradhat a biztosító markában, mikor itt olyan égető szükség van rá.
Büszkén nézett fel, érezte, hogy logikus és világos az egész kép, amit felállított.
Így szokott mint ügyvéd védőbeszédet tartani, annyira egyszerűen és józan ésszel, hogy a bíróság rendszerint elfogadta az indokolását.
Semmi frázissal nem töltötte az időt; olyan volt, mint egy véreb, amely csalhatatlanul megy a nyomon, s ha megragadja a tettest, akkor azt többet nem ereszti ki a kezéből.
A főkapitány soká hallgatott, aztán élesen felnevetett:
- Azt hiszem, igazad van.
- Na látod.
De az asszonyokkal nem lehet bírni.
Igazán arra gondoltam ma, hogy gépek vagyunk, de nem ismerjük ennek a gépnek a törvényeit.
Tele van zavarral az élet, de ezt a zavart mindig az asszonyok csinálják azzal, hogy nem elégszenek meg az élet egyszerű tényeivel, hanem mesterségesen romantikát kevernek bele .
Itt van például ez a Fábján eset.
Vilma és Fábján.
Ha a dolog kivizsgálását Fábjánra bízzák, akkor az sose lesz kivizsgálva.
Mert ez az ember nem reális ember.
Ennek egyszerre száz dolog jut az eszébe, s nem tud választani, hogy ha keresztútra ér, melyiken menjen tovább.
A nem fontos dolgot nem tudja megkülönböztetni a fontostól.
Idecipeli ezt a szerencsétlen találmányát, a jegyzőnét, akit véleményem szerint egészen ki kell küszöbölni a dologból.
A jegyzőnére csak abból az egy szempontból van szükség, hogy tud -e nyomot adni a gyilkos személyét illetőleg.
Mire az, hogy pletykát termeljen, hogy itten megútáltassa Vilmával az urát.
Egy lépéssel nem viszi tovább a dolgot .
Legfeljebb annyi értéke van, hogy ha Vilma elszakad attól a fantazmagóriától , hogy az urának az emlékéhez mint valami szentséghez ragaszkodik, akkor könnyebben belemegy abba, hogy a följelentést megtegye.
A főkapitány újra nevetett.
- Szóval most már hajlandó.
- Hogy a följelentést megtegye.
- Nem.
Még nem.
De én azt hiszem, az lesz a vége.
Csakhogy én ezt nem szeretem .
Én nem akarom azt, hogy ő megútálja szegény Lacit.
Hát istenem, mindnyájan férfiak vagyunk.
Fene bánja, tetszett neki az a falusi ártatlanság; talán éppen azért is, mert buta, jólesett neki elkotyogni olyan dolgokat is, amit nem kellett volna.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem szerette a feleségét.
Hát ki nem jártatta már a száját...
Én egy jó családapa vagyok.
Két gyermekem van, de megtörténik, hogy az ember lát egy szoknyát, s kíváncsi, hogy...
Na...
Útálatos , de ha az ember a feleségét kímélni akarja...
Mert ugye, az asszony nem mindig hajlandó arra, hogy az ember túlságosan kifárassza.
Szóval, egy asszony kevés, egy ilyen jó koszton élő és vérbő és tettre kész embernek.
De ha a feleségemet megcsalom, ahogy mondják, barátom, olyan bűnbánóan, olyan megalázkodva jövök vissza hozzá.
Annál jobban imádom.
Imádom, barátom, nem tudok jobbat mondani.
Úgy imádom, mint az oltári szentséget.
Kálvinista vagyok, de valósággal oltárnak érzem, mikor megtérek hozzá.
Hát Laci is így volt.
Nem szabad ebből olyan nagy dolgot csinálni; én tudom, mi volt neki a felesége.
Egy bánata volt, az, hogy nem volt tőle gyereke.
No, de ez a jegyzőné, az is meddő .
Meddő tehén.
A biblia pedig azt mondja, hogy három dolog elérhetetlen, nem tudom pontosan, ki prófétálta: három telhetetlen dolog van a világon.
A föld, amelyik minden vizet eliszik, az ég, amelyik minden csillagot befogad, s a meddő asszony, aki megtörüli a száját, és táncolva elmegy.
Neki csak egy időre kellett az a teremtés.
Az őt nem elégítette ki.
Az csak olyan lelki kipakolás volt.
Kár volt.
Mert nem szabad olyan közel keresni a megkönnyebbülést.
Nekem van egy elvem, az, hogy: cselédekkel soha...
A házban lévő többi nő, az nekem nem nő , hanem háztartási alkalmazott.
Felőlem az Isten angyalát szerződtetheti a feleségem, én azokat nem látom meg.
Az engem nem izgat.
S ez volt a baj ennél a szegény Lacinál, hogy ő nagyúr volt.
Egy igazi régi vágású nagyúr.
Ő valahogy úgy képzelte, hogy őt megilleti a jus primae noctis.
Minden nő, aki az uradalmában volt, az ő tulajdona volt s kellett neki.
Én ehhez polgár vagyok .
No, de ezt Vilma is tudja.
Én beszéltem már erről Vilmával egyszer, két vagy három évvel ezelőtt, mikor kiderült, hogy egy béresének fia van s azt a fiút Laci taníttatni akarja.
Megmagyaráztam neki, hogy ezt nem szabad úgy fognia fel .
Ez nem hűtlenség.
Ebben az emberben volt egy igen nagy érzés: utolsó tagja volt a családjának, s utódot akart.
Voltak neki ilyen esetei legénykorából, van egy bécsi nő, valami táncosnő, aki zsarolta, s ő engedte magát zsarolni, mert ott is volt valami, egy gyerek.
A mi társaságunkbeli nő tudja, hogy a férfi nem szent , annak múltja van.
Istenem, ha nekik nem volt trónörökösük, akkor el kellett fogadni azt, aki volt, feltéve, hogy józan ész szerint elhihető az apaság.
- Mit akarok ?...
Pörölök ezzel a buta Fábjánnal, aki összebonyolítja a dolgokat...
Nem szeretem ezeket a zavaros embereket.
Menjen az ilyen ember poétának, avagy festőnek, vagy miniszteri titkárnak, de hagyja békén a becsületes közigazgatást.
Itt nekünk emberekre van szükségünk, akiknek nincs hangulatuk.
Itt ilyen emberekre van szükség, mint te meg én meg a többiek , egészséges, józan emberek kellenek, akikkel nem történik ilyen kisiklás ...
Mondok valamit: ez az ember nekem gyanúsabb mindenkinél...
Becsületszavamra , hajlandó volnék, ha hatalmam volna rá, rögtön letartóztatni.
De hát persze semmi alapom nincs rá.
Először is, honnan vett volna ő autót.
Aztán ugyanaznap jött be az alispán úrhoz vonaton...
Hátradőlt a székében, s hogy végre kibeszélte magát, megnyugodva s kipihenve ült a forró sötétben.
Kintről az utcai lámpák világítottak be.
- De igen - mondta a főkapitány, s egy új cigarettára gyújtott.
Ahogy a láng fellobbant, az arca sápadt volt és gyűrött.
A szemei furcsán , kancsalul néztek a kicsi lángba.
Most kinyílt az ajtó s Blanka jött be.
- Hallod - mondta az urának -, te itt sötétben vagy?
Blanka kicsit felsikoltott.
Aztán felgyújtotta a villanyt.
- Mér' ijed meg tőlem? - kérdezte a főkapitány.
- Éppen azért jövök be, mert Vilma arra kért, hogy telefonálj - szólt az urához fordulva - érte -, s rámutatott a főkapitányra.
- Na lám.
Már itt is vagyok.
- De valamire akarom kérni.
Arra, hogy nagyon kíméletes legyen.
Vilma nincs jól.
- Már megint valamit csinált az a hólyag? - mondta fesztelenül Bátky.
- Fábján nagyon derék ember - mondta Blanka meggyőződéssel.
- Hiszen ha az asszonyokra volna bízva, hogy ki a derék ember - morogta Bátky.
- Szíve van - mondta Blanka.
- Fantáziája van, nem szíve - mondta Bátky, s leütötte a cigarettája hamvát a hamutálcába.
Mikor Blanka elkísérte az ajtóig, csöndesen azt mondta:
- Egyedül van.
Vigyázzon.
Vilma pongyolában ült az ablak mellett egy fotelben.
Feje fölött a sarokban állólámpa világított, s vörös fényt vetett rá.
A főkapitány tág szemmel s ijedten nézte, oly sápadtan s leromlottan ült ott , mint aki elvesztette az élettel való kapcsolatát.
Megállott az ajtóban, onnan nézte.
Kimondhatatlan szép volt, szemei lehunyva, de úgy érezte, mintha a lecsukott pillákon keresztül is nézne.
A szépség maga volt ez nő.
Rőt barna haja aranyosan csillogott, arca kendőzetlen volt, s mégis úgy tűnt fel, mintha az egész nő csupán szépség volna.
A vonalai , a formái, az árnyékok a szeme alatt, fehér bőre, a kivágott ruhában , elefántcsontszerűen tündöklő nyaka és melle, gyönyörű lába a körömcipőben, a selyemharisnya testszínű fénye, színe, illata, az egész teremtés, mintha arra volna szánva, hogy ennek ne legyen szíve, ne legyen lelke, ne legyen benne semmi, ami más, mint maga a szépség, a fizikum csillogó, édes gyönyörűsége.
Vilma felemelte az ujját kicsit, s intett, hogy jöjjön közelebb.
Ez az intés is olyan volt, mintha ezért magáért hálát kellene adni az Istennek, hogy ez a kicsi mozdulat megtörtént.
Olyan volt, mint valami életentúli lény, akiért meg lehet halni.
Nem is tudott magának számot adni, nem bírta az érzéseit gondolatokkal követni , engedte, hogy fásultan és kábultan lüktessen a szíve, s vadul és rendetlenül verjen a pulzusa.
Ahogy közeledett az asszonyhoz, minden kis lépéssel mintha meghatványozódott volna a hősége, vérének az izgalma, s mikor leült előtte egy párnázott székre , úgy érezte, leszédül.
- Látja, így vagyok - mondta Vilma kedves halk és különös hangján.
- Olyan vagyok, mint egy igen-igen öreg asszony.
El is mosolyodott hozzá.
S az a mosoly ott maradt az arcán, s mégis úgy tűnt fel , mintha maga a fájdalom mosolyogna.
Felemelte a két kezét, s mindkettőnek az ujjaival elfésülte homlokából a hajat, s ottmaradt két gyönyörű keze az arca mellett, szelíden, mint a kis bárányok az anyjuk mellett, összebújva, összesimulva.
Arcát ráhajtotta a két keskeny kézre , s maga elé nézett soká.
- Valakinek segíteni kell rajtam, mert én nem tudok segíteni.
Nem tudom, mi lesz - mondta aztán -, egyelőre kiestem az életből.
- Az nem történhetik meg - mondta dübörögve a főkapitány.
- Maga az élet!
A maga számára van az élet.
Vilma mélyen, betegen hallgatott.
- Maga most más - mondta csöndesen -, egészen más, mint akit akkor láttam ... akkor éjszaka...
A főkapitány lehajtotta a fejét, s a Vilma cipőire esett a tekintete.
Ezek a cipők halványak voltak s keskenyek.
Oly különös volt elgondolni, hogy fehér és rózsaeres láb van bennük, vékony ujjacskákkal, akik mint a rózsabimbók vannak felfűzve, s ahogy a szemét emelte, hirtelen oly merészen szökkent fel a karcsú lábszár, hogy beleszédült.
A feleségére gondolt, akinek olyan volt a bőre, mint a tömött lúdé, olyan fehér, s telve puffadásokkal.
- Mit csinál a felesége? - kérdezte Vilma.
A férfi megdöbbent, vére leszállt, megint felrohant, az arca vörös lett: ez is arra gondol?
Kitalálta a gondolatát?
- Vénül - mondta mogorván.
Négy és fél évvel öregebb nála, de hússzal látszik vénebbnek.
- Gazdag volt... neki köszönhettem, hogy a társaságba bejutottam, mert az én apám néptanító volt, s igen messze voltam az aranykulcsos királyi kamarásságtól...
De így egyszerre kész ember lettem, s egyenes úton mehettem előre...
Vilma kitátotta a száját, s mély lélegzetet vett, megborzadt, s rettegett, hogy a férfi olyan dolgokat fog mondani, amit most nem bírhat el.
Ha neki ilyen férjjel kellett volna...
Hirtelen szökött a gondolata.
Mikor Berlinben jártak, megvette márványban egy görög szobor, a "diszkoszdobó" másolatát, és sohase mondta meg, mért...
Laci volt.
Egészen az ő alakja, karja, finom sporttermete...
Csak nemrégen is megnézte, s nevetett, hogy még most is ugyanaz.
Pedig nagyon elhanyagolta magát , az utóbbi időben már egészen úgy mozdult, mint aki nem törődik többé az életével.
Lehunyta a szemét és szédült.
Mély csönd volt, a bánat és rémület csöndje.
Szó e csöndben nem illett.
- Hány gyereke van? - kérdezte a férfit.
- Nem tudom.
A feleségemtől kettő.
Vilma megrezzent szemmel nézett a férfira.
Nem kellene véget vetni ennek a beszélgetésnek?
Úgy érezte, ingoványba megy.
Rettegett, hogy bárdolatlanságoknak teszi ki magát.
A férfi a maga módján zokogott.
- Azt hiszi, a feleségem bánja ?...
Nem...
Ő úgy bánik velem, mint az anyám .
Mintha az volna.
Képes volna minden nőt leányának fogadni, akiről megérzi, hogy nekem tetszik.
Ma már mindent elkövetett, hogy eljöjjön magához; a legnagyobb kegyetlenséggel kellett elbánnom vele, hogy megakadályozzam.
A férfi hallgatott.
Vilma azonban valahogy megérezte, hogy brutalizálta .
Összerázkódott.
Megszédült vele a világ.
Ha őt valaha megütötték volna...
- Maga nem ismeri, mi a nő - szólt goromba bizalommal a férfi.
- Az egy szörnyű találmány.
Aki olyan közelről ismeri a nőket, mint én.
Tudja, a nő, alapjában véve valami állat.
Nem több, mint egy nőstény állat, csak éppen beszélni tud.
De nem azt teszi, amit mond, amit beszél, hanem azt, amit az a nőstény állat tesz , aki nem tud emberi nyelvet.
Ha a praxisomban nőkkel volt dolgom, én azokkal nem is törődtem különben, csak egy módszerem volt velük.
Úgy nézni őket, mint az állatokat.
Például nem volt még eset rá, hogy egy nőbűnösből emberi vallomást lehetett volna kivenni, vagy egy női tanú bármit mond is, akár terhelőt, akár nem terhelőt, hogy én azt egy pillanatig is komolyan vettem volna.
Én csak azt néztem, hogy mint állat, milyen fajhoz tartozik.
Emse, vagy kecske, vagy béka , aszerint fogadtam a vallomásukat.
Az semmi, amit mond a nő.
Valamit akar.
Azt kell megtudni, hogy mit akar.
Akar, vagy nem akar.
Vilmának lúdbőrözött a háta.
Mért mond ez neki ilyen szörnyűségeket?
Mit akar?
Nem saját magáról beszél ez , hogy valaki állat? s hogy nem azzal kell törődni, mit mond, hanem, hogy mit akar?
- Három éve annak, hogy maga mitőlünk olyan hirtelen elment?... - mondta neki.
A férfi elhalványodott.
A szeme lobbot vetett.
Mért emlékezteti őt ez a nő a most három éve félbeszakadt szerelemre?
Vilma kinézett az ablakon.
Az ablak alatt gömbakác volt s annak a kerek lombja éppen az ablakot takarta.
Poros és zsugorodott levelek voltak a száraz, vékony , sűrű gallyakon, s hervadtan hullott már a sárguló apró levél, pedig még nyár dereka sincs.
- Mért kérdi ezt? - mondta rekedten a főkapitány.
- Hhh... mért - mondta Vilma -, asszony vagyok, nem az a fontos, mit mondok , hanem az, hogy mért?
A férfi lihegve nézett.
Szederjes volt az arca, s fekete szemei villogtak , égettek, mint a farkasé.
- Azért hagytam ott olyan hirtelen, mert szerelmes voltam, s nem állottam jót magamért, hogy mi lesz.
Vilma mosolytalanul nézett maga elé; nem is hallotta, nem is bánta, mit mond ez a férfi.
De a nézéséről az ura jutott eszébe, a szegény ugyanígy nézett rá, de még gyilkosabban, mikor ő azt kérdezte tőle egyszer a napokban, mért hagyta el pünkösd éjszakáján: - Magának gyöngédség kell, s nem állok jót magamért, mikor töri szét a rácsot a vadállat.
Érdemes élni?
Ennyi hát az élet?
Ezért élni, s ezért meghalni?
Innen indul ki, s ide jut a férfi élete, s erre való a nő?
Felbiggyesztette a száját, oly fájdalmasan tiszta bánat.
És most, ahogyan visszanézett, hosszú sorát látta a férfiszemek ilyen felvillogásának - ezért?
Fázósan összehúzódott : neki nem kellett, őbenne ez sose volt.
Ő tiszta volt, tisztának érezte magát ...
Ezen a poklon túl kereste, várta az életet...
S az a szegény ott ment tönkre mellette, elégett és kedvét veszítette...
Roncs lett...
Céltalan élet ...
Miért ?...
S itt ez az idegen férfi, akit gyűlölt...
Vagy azt is gyűlölte ?...
Gyűlölte, mert kínozta...
Mindeniket gyűlölte, akiben ezt a lángot észrevette.
Ketten ölték meg magukat érte...
Az elsőt is, aki még kislánykorában üldözte ezekkel a szemekkel...
Kielégült, mikor meghalt...
Félt, iszonyodott, reszketett a következményektől, de titokban kielégült és kacagott a könnyek alatt...
S mikor a második ember agyonlőtte magát az ajtaja előtt, ugyanaz ismétlődött benne .
Félelem, rémület és kacagás...
Erre a férfira nézett, s ahogy nézte , kimondhatatlan vágy volt benne az után a gyötrődő, rémületes és titokban kacajos érzés után...
Leereszkedett szempillákkal nézte.
- Mondja...
Papp... azóta... hány nő volt... az életében?
- Maguknak mindegy.
Maguknak, férfiaknak.
Nekünk nem mindegy.
Nekünk, nőknek.
- Én belevetettem magamat az életbe - mondta a férfi vadul.
- Mindent.
Egyiket a másik után.
Mindenfélét.
Még a feleségemet is.
Ha azt az egyet nem lehet, akit akarok, akkor mindegy.
Akkor az egész világot.
A férfi megtorpant.
A szája is megnyílt.
A férfi hallgatott.
Még az elébb úgy érezte, most azonnal megragadja, széttiporja ezt a nőt.
Most egy pillanat alatt vége volt minden hőségnek, s csak szégyellte magát.
- Azért, mert szabad ?...
Mert maguknak, férfiaknak lehet?
- Senkiről sem beszélnek annyi pletykát...
- Mint rólam? - kiáltott a nő, és szédült.
Ily nyílt és vad támadásokat nem kapott soha életében, mint ettől a durva férfitól most.
S belement a harcba .
Gúnyosan szólt: - Ez bőszítette meg?
Mindenki?
Csak maga nem?!
Oly véghetetlen gúnnyal nézett rá.
Ebben a pillantásban az egész férfinem megvetése benne volt.
A férfi bámulva nézett föl.
Egyszerre, egy pillanat alatt tökéletesen megváltozott minden benne, az asszony körül...
Lehetséges volna ?...
Hogy az egész csak pletyka ?...
Hát hiszen sport volt az Avarynéról pletykálni ...
Lehetséges az, hogy ez az asszony tragikus ártatlansággal gyászol?
Előrehajolt és döbbenetes aggódással mondta:
A asszony beteges pici hangot adott, s kinézett az ablakon.
- Milyen hamar hervadnak a levelek - mondta.
- Erre feleljen; igaz, vagy nem igaz?
Hisz az ura párbajozott magáért, hiszen emberek költöztek el a megyéből maga miatt.
Családok lettek boldogtalanok , asszonyok lettek földönfutók, férfiak öngyilkosok.
- Egyszerre csak összezsugorodik, s akkor a legkisebb szellőre lehull.
A falevél.
- Tudja, hogy én mi tudtam volna magáért lenni? - szólt a főkapitány.
Vilma nem kérdezett semmit, csak nézett.
Nagy szemeivel komolyan, s a férfi elveszett a nagy szürke szemek imbolygó lápvilágán.
Mintha belesüllyedt volna ebbe a zöldesfényű távolságba, a vére kigyúlt, s érezte, hogy süllyed, süllyed a nádasban...
S elvesztette a gondolatát, el a szót, amit ki akart mondani, s már csak emlékben élt, mintha nem is élne...
Valami iszonyú bánatot érzett...
- Ha egy nő szeret egy férfit, akkor az a nő él és vidám és mindenkivel tud nevetni és csacsogni és kedves lenni, mert a lelkében boldog...
A férfiak nem érthetik azt meg, hogy a nő csak abban az esetben érzi magát függetlennek s mindenkivel szemben fesztelennek, ha tudja, hogy szeretve van?
Akkor lehet .
Akkor úgy érzi, hogy olyan szabad, mint a madár.
De a madár is visszajön estére a fészkébe.
Nem?
Olyan egyszerű volt, hogy még a férfi is megértette.
Igen, rájött valamire, amire sose gondolt életében: elhitte, hogy igaz, amit ez a gyönyörű nő mond.
Eddig ő csak úgy gondolta, hogy egy ilyen gyönyörű nő arra való, hogy minden férfi szeresse, s el sem tudta volna képzelni, hogy nemet tudjon mondani egy udvarlónak ez a nő, aki olyan könnyűnek és lebegőnek látszott, mint a pehely.
De hátha csakugyan így van: azért volt ilyen lebegő és könnyű, mert boldog volt ...
És ha boldog, akkor csakugyan nem kell neki semmi...
Hiszen mindene van...
Csak éppen játszik az élettel...
- Maga szerelmes volt az urába? - kérdezte hirtelen komoran.
- Nekem nem kellett szerelmesnek lenni - mondta Vilma egyszerűen -, hiszen ő volt szerelmes belém.
A férfi beharapta az ajkát.
Összehúzta a szemöldökét.
Hogy érti ezt ez a nő .
Lehet, hogy igaza van.
Hiszen az, hogy: "szerelem ", a vágyat jelenti, a kielégítetlen vágyat.
Lehetséges az, hogy a szeretett nő nem érez vágyat?
Mire is vágyjon, ha mindene megvan ?...
- Maga nem volt szerelmes másba?
Senkibe ?...
- Igen.
Mindenki magába volt szerelmes - hörgött a férfi hangja.
- Talán ha lett volna valaki, aki után nekem kellett volna szaladni...
De nem ismertem olyat...
A gazdagság csúcsán lebegő boldognak a szava volt ez.
Akinek nincsenek elérhetetlen dolgok az életben.
- Egyszer éreztem a szerelmet, egyszer mégis megéreztem - mondta Vilma halkan, s két kezét arcára szorította.
- Most.
Most.
Tegnap és ma...
És tegnapelőtt ...
Azóta mindig.
Mióta nem volt, akit szerethettem...
Mióta elérhetetlen lett...
A férfinak ez már sok volt: a nő kiforgatja biztos útjáról.
Soha nem élt gondolatoknak, álmoknak, ábrándoknak.
Mindig egyszerű cél után ment egyenesen előre.
Itt most olyan útvesztőbe kezdtek süllyedni, amelyben el lehet veszni ...
A sötétben, a fulladt melegben, a bizonytalan fények alatt valami új élet zsibongott, de ettől ő megijedt.
Úgy érezte, neki nem lehet letévedni a prózai egyenes útról, mert ez a halál.
Máris ott tartott, hogy szerette volna levetni magát a földre, az asszony lába elé, s letenni a homlokát annak a kis cipőjére , és sírni vagy elheverni, mint egy gyermek, vagy egy kis eb.
De nem lehet, nem lehet.
Mindenkinek lehet, csak neki nem.
Fölrázta magát s azt kérdezte:
- Nem... én magát nagyon gyűlöltem...
Most nem gyűlölöm.
- Nem.
Közömbös nekem.
Most, e percben, mindenki közömbös számomra.
Mindenki.
- Igen...
Akkor hívattam magát, mikor megéreztem, hogy Fábján is; tudni akartam , hogy útálom -e még magát? vagy félek -e, vagy gyűlölöm -e?
- Nem...
Mindegy...
Mióta Lacit elvesztettem, azóta mindenki mindegy...
Az ujján volt a zöldköves gyűrű.
Azt forgatta.
A főkapitány szeme ott maradt azon a nagy zöld smaragdon; régi gyűrű a fiatal kézen.
Úgy érezte, mintha valóban ilyen közönnyel forgatná az ő lelkét is az ujjain.
Az egész életét.
- Nincs többé az életben, amire vágyjak - mondta a fiatal nő.
- Nézze, milyen csodálatos! - kiáltott fel.
Nyitott arccal várt egy pillanatig, akkor azt mondta:
- Mért? - mondta Vilma.
- Gondolja meg.
Kim van nekem ?...
Anya régen meghalt.
Apa régen meghalt.
Józsika testvérem régen meghalt.
Van Blanka.
De Blanka boldog .
Boldog anya.
Blankának férje van.
Derék ember.
Ők jól vannak.
Persze, nekem nem kellene.
De nekem más se kell.
Mért kelljen ...?
Nekem volt...
Nekem volt egy olyan férfiemberem, aki nekem kellett...
Most elinduljak megint, keresni ?.. .
Nézze, én mikor utoljára kint voltam Oporán, mikor eljöttünk, azt mondtam, hogy ide nem jövök többet...
De már mikor mondtam, éreztem, hogy az nincs úgy...
És akkor bennem csakugyan el is múlt az ijedtség és a harag.
Én úgy éreztem, hogy ellenkezőleg: csak az az egy lehet, hogy én visszamegyek a házba, s ápolni fogom a sírt...
Ez még volt valami, mert ott minden őrá emlékeztetett volna, s én el tudtam volna magammal hitetni, hogy ez az ábránd valami...
No de azt nem bírtam volna el, hogy Lacit kitemessék, orvosok felboncolják, rendőrök, csendőrök, s azt még kevésbé, hogy ez nekem húszezer dollárt hozzon; szegény Bátky nagyon boldogtalan volna, ha hallaná, de ez igazán szintén nem tetszett nekem...
Aztán jött ez a derék jó Fábján, ez az angyal, és beadogatta nekem a méreglabdacsokat .
Nem tehet róla, de most úgy érzem, hogy injekciót adott, s ez beszüntette bennem a szívet...
Már csak élettanilag van...
Elvette tőlem a férfit, akit szeretni kezdtem.
Nézze: egy férfi, aki az éjszakáim titkait elmondja egy másik nőnek, az nem is volt az enyém... legalábbis akkor már nem volt az enyém...
Én öltem őt meg...
Én nem tudtam, hogy ilyen könnyű dolog ölni...
Ő, látom, olyan férfiféle volt, amilyenről maga beszél: ha a nő nem adja meg magát, akkor ő megy s talál más nőt odáig, amíg kivárja ezt, aki mégis komolyabb neki...
Igen komplikált s megérthetetlen...
De így van...
Sőt, én elhiszem azt, hogy ő boldogtalan volt ...
Egy hónapon keresztül nem tudott hozzám jutni... hevesebben alkoholizált, sokat volt távol.
Ha megjött, hideg és udvarias igyekezett lenni.
De szenvedett .
Nagyon mélyen, s nagyon fájón szenvedett.
S ennek én voltam az oka...
A férfi komoran hallgatott.
Érezte, hogy véghetetlen távolságban van tőle ez a nő, s nagyon csüggedt volt , mert önmagát támadta, hogy annak idején nem másképp kezelte.
Egyszerű, szinte állati érzéseivel nem értette a nő halk tragédiáját, csak azt, hogy nem volt az övé, s nem is lesz az övé.
Kielégíthetetlen bírásvágy volt benne, s a vére lüktetett.
Mint a kandúr a vinnyogó egeret, amint fut előle a szénában, úgy nézte biztos ereje tudatában, ha egy nő előtte sírt.
A könnyek csiklandozták a vérét, s a duruzsoló lágy hang borzolta a vágyát.
- Oh, maga szegény - mondta fojtott hangon.
Érezte ő maga is, hogy nem tud azon a nyelven szólni, ahogy ő beszélt, érezte a barbárságát vele szemben.
Neki soha nem voltak ilyen finom és komplikált érzései, ő egy ős és vad állat volt, aki évek óta kegyetlenül szenvedett amiatt , hogy ez a nő a szépségével annyira hat rá.
Hisz ő soha nem válogatott, neki mindegy volt, a csinosabb cselédlány éppen olyan zsákmány volt neki, mint a bajba keveredett úriasszonyok.
Isten őrizte azt, aki az ő szobájába került, s ezt akkor is kieresztette.
- Szegényke, szegényke, magát nem értette meg soha az az ember - mondta, ahogy másoknak szokta mondani.
Nem tudott másképpen dalolni, csak ahogy szokott.
Vilma kicsit felfigyelt.
Hirtelen megsejtette, hogy elfeledkezett arról, aki vele szemben ül, s gondolatait önmagának mondta el.
Ennek a férfinak a hangja oly nyers volt, s a lefojtott hang mögött olyan állatian vad valami lobogott, hogy megriadt.
Fábján annyira belevitte őt valami szelíd muzsikába, hogy már mindenkiben legalább annyi szívet akart látni, mint ami abban volt.
- Drága, drága, nem e világra való szent! - mondta a férfi.
Benne iszonyat támadt, végigvonaglott, és egész teste rémült volt.
- Idefigyeljen - mondta a férfi, s visszafojtott hangon valami nagyon szépet akart mondani.
- A maga ura, az, szegény, egy beteg ember volt.
Valljuk be őszintén, degenerált típus volt.
Régi betegség volt benne.
Az ősei bűnei voltak benne.
Nem magának való volt.
Maga egészséges ember.
Maga egy isteni nő.
Olyan maga, mint egy virág.
Nem tudott magával mit kezdeni.
Vilma, Vilmácska, kedves kis angyal!
Jöjjön velem.
Legyen a feleségem.
Vilma nyugodtan nézett a férfira.
Nézte annak a vibráló, remegő arcát.
A vágytól , az elepedéstől remegett annak minden vonása.
S az a fekete bajusz a kemény orra alatt, s ahogy a száját kinyitotta, mint egy fekete barlang nyílt ki, a fehér fogai fekete közökkel.
A dohánytól átitatva s kemény kefével tisztítva olyan volt, mint egy éhes farkas, aki a fülemile hangján akar énekelni, hogy megtévessze s bekapja a kis madarat.
Csak ült nyugodtan s egész testében iszonyattal.
Kezdett rájönni az ismert érzésre, kezdett biztos lenni a dolgában.
A férfit félrevezette a pillanatnyi gyöngeség, s szemével rárohant, mintha semmi erő nem volna, ami ellenállhatna neki.
- Vilma, Vilmám! - mondta, s a szeme oly fényesen égett, mint a tűzokádó.
- Most tudom, ki vagyok.
Kiszakítom magamat az egész világból.
Magát akarom.
Maga az enyém.
Nincs itt se asszony, se gyerek.
Mindent kidobok, csak maga kell nekem.
Vilma nyugodt volt, s most eszébe villant, hogy ez a férfi becsukta az ajtót a rendőrségen...
De most nyugodt lett, mint a bíró, aki halálos ítéletet mond ki.
- Kérem.
Hagyjon magamra.
- Soha!
Koporsóm bezártáig - mondta a férfi.
- Én a magáé vagyok, maga az enyém.
- Gyilkos!
Maga a gyilkos!
Ebben a pillanatban belépett Blanka, és sikoltva futott nővéréhez s átölelte.
Blanka heves zokogásban tört ki.
A férfi tétován nézett körül.
Az volt benne, hogy fel kell gyújtani ezt a házat , vagy romba dönteni, vagy...
Meglendítette a fejét.
Érezte, hogy elvesztette a csatát örökre.
Még egy percnyi várakozás után egy szó nélkül megfordult s elment.
Vilma a szoba hátsó részébe indult, nővére vele ment, ölelte és vitte.
Vilma egy halott nyugalmával mondta:
Aztán a szemei tágra nyíltak, s legyintett, mintha valami igen nagy dologról mondana le.
- Semmi.
A bosszú is semmi.
Minden semmi.