MÁSODIK RÉSZ
I.
A széplaki-út gyalogjáróján egy kis zömök ember sétált.
Puha nemezkalapja mélyen a szemére volt húzva, de azért semmi sem kerülte el figyelmét.
Minden szemközt jövőt megnézett, s ha csinos asszony haladt el mellette, megállt s úgy tekintett utána.
De még a körülötte zsongó élet iránt is telve volt érdeklődéssel; itt egy csigát tett gyöngéden odébb, hogy valaki reá ne lépjen, ott egy pókhálóba tévedt katicabogarat mentett meg a biztos haláltól.
Közbe némán, sőt néha - félhangon is - mindenre és mindenkire megtette észrevételeit.
" Fogadom" - nevetgélt, mikor egy feltünő szép, de korán vénült úriembert látott közeledni, - "fogadom, hogy ez most valami rosszban sántikál ".
- S nagy volt öröme, midőn feltevése bizonyságául, egy pirosképü, gömbölyü kis polgár asszonyka surrant el oldalánál, aki túlzott meglepetéssel hebegte hogy: "nini?!
Báltelky gróf! milyen véletlen ".
A kis zömök úr pedig sietett a poros országútra kilépni , hogy elkerülje a szerelmeseket.
Most már szaporább léptekkel igyekezett előre.
Eszébe jutott, hogy Széplakon könnyüszerrel megtudhatja, hol lakik Szőnyi Ilona grófnő.
Éppen az Anna-hídra lépett, mikor egy öblös "haó !" kiáltás félreugrásra kényszerítette s még fel se eszmélt meglepetéséből, midőn a kocsiból egy örömteli , nevetős "Dánosy?
Maga itt ?" hallatszott s ő szemtől-szembe találta magát Szőnyi Ilona grófnővel.
Fél perc mulva már a pompás négy erdélyi félvér röpítette őket Csorba irányába.
Mindketten őszintén örültek a találkozásnak, s egymást kergették a kérdések és feleletek, mint jongleur kezében a lapdák.
- Tudja mióta nem találkoztunk? - kérdezte a báró.
- Tudom.
Négy egész esztendeje, - felelt Ilona elmélázva.
- Négy egész esztendeje?! - visszhangozta Dánosy.
- Hogy fut az idő!...
Emlékszik még...
- A mi "haramiakői" találkozásunkra?
- A báró szótalanul bólintott rá igent.
- Lássa, amitől akkor féltünk, megtörtént... és...
Se Bethléri, se a felesége nem haltak bele az elválásba...
- Azt hiszi?
- Ilona lassan emelte fel vállát, aztán elgondolkozva, inkább magának súgta: - Néha nem vagyok benne biztos.
Kivált Judithnál nem.
Sőt sokszor azt képzelem, hogy ő benne tulajdonképpen minden meghalt, amiért élni érdemes...
- Úgy értsem ezt, hogy még mindig szereti Bethlérit?
- Most már Ilona bólintott egy szomoru és csaknem bocsánatkérő igent, mire Dánosy mélységes mélyet sóhajtott és azt mondta, hogy: - Hja, bizony!... ha csak halottaink volnának.
De a kisértetek?! ez a borzasztó!...
Ilona grófnő elnevette magát:
- Dánosy, csak nem szerelmes még mindig abba a... akarom mondani Bethléri Adriennebe, mi?
De erre a kis ember őszinte megbotránkozással ugrott egyet ültő helyében.
- Én? - kiáltá.
- Aztán még nagyobb nyomatékkal: - Én ?...
- Majd újra odafordult Szőnyinéhez: - Hát lássa, kedves grófné, - bölcselkedett roppant komolysággal, - az olyan feleség, mint amilyen Adrienne, az lehet ám az igazi kísértet!...
- Igaz.
A miatta elkövetett bűnnek a hazajáró lelke...
Mi?
- A szép asszony nem állta meg, hogy el ne biggyessze ajkát:
- Úgy hallom, egészen jól él az új "menage" - nevetgélt megvetéssel, mire Dánosy nem késett csodásan engedelmes homlokbőrét le s föl mozgatni, ezzel adva kifejezést őszinte kételyeinek.
- Dehogy hiszem!
Sőt kizártnak tartom.
- Oh, ez borzasztó lenne, - már a kis leány miatt is...
Dánosy megadással vont vállat.
- Hja, a szép Adrienne nem azért jött a világra, hogy egyet boldogítson, hanem azért, hogy...
- Sokakat szerencsétlenné tegyen... - fejezte be mondatát Ilona haragosan.
- Ugy -e így gondolja?
- Így.
Máris hallottam, hogy...
- Miért hallgat el.
Mondja kérem, hisz tudhatja mennyire érdekel.
- Nos, úgy beszélik, hogy máris ugyancsak belémarkolt az Andor vagyonába.
Örökös mulatság, toalettek, automobil, legújabban a Báltelky tanácsára "meute " -öt szerveznek.
Ilona hangosan nevetni kezdett.
- Ne mondja?
Szegény Bethléri!
De hát akkor mikor jut könyvei megírásához?
- Soha.
Örökké telve a házuk udvarlókkal, ingyenélőkkel.
- Tűri.
Mert nem tehet egyebet.
Mert ha szól, Adrienne rögtön azzal áll elő, hogy " azért áldoztam fel érted mindent, jó nevemet, szabadságomat, mindent, hogy még csak ennyit se tégy meg a kedvemért ?"
- Még ő.
Ez csak természetes.
Minden szívuzsorásnak ez a hüvelyk-szorítója, amivel áldozatából a kamatokat kicsikarja...
- Szörnyü!...
És... és ráadásul még udvarlókat is tart magának?
Dánosy újra füléig húzta vállát, kezét pedig tiltakozva ég felé emelte:
- Erre már nem felelhetek.
Ezt asszonytól tessék megkérdezni, - mondta visszahúzódva.
Ilona grófnő a napernyője végével sietett a kiterjesztett öt ujjára koppantani.
- Ez a magáé, - nevetett.
- Most aztán még csak azt mondja meg, hogy az Adrienne anyja...
- "Muri mama "? - hahotázott Dánosy.
- Á!
Muri mamáról már igen jó híreket mondhatok.
Egy hónap előtt reájuk költözött...
Ilona szótalan irtózattal nézett reá.
- Igen, igen, - ujjongott a jólelkü kis ember.
- Reájok.
- Igaz, hogy erre már Andort is elhagyta a türelme, de legyűrték.
- És most, amíg Adrienne chaffeur-leckéket vesz Váray Elemér gróftól...
Szőnyiné diadalmasan veregette meg a meglepett emberke vállát.
- Brávó Dánosy! tehát mégse volt szükségem asszonyhoz menni útbaigazításért ... mi ?...
Péter báró tréfás szégyenkezéssel húzta magát össze és nem adott választ.
- Tudja, hogy Judith grófnő itt van Tátrafüreden? - szakította meg aztán a csöndet.
- Azt mondják, senkit sem fogad.
- Oh, minket biztosan.
De válása óta...
- Elég rosszul teszi, ha elzárkózik... - kiáltott a báró.
- Ha én volnék a szép, a gazdag Mikey Judith, tudom istenem, hogy...
- Dánosy, maga bosszúálló ?!... - nevetett Ilona.
- De hát nincs igazam? - erősködött Dánosy.
- Nézze, ott van az a becsületes, jó Marán, mindnyájan tudjuk, hogy évek óta szerelmes Judith grófnőbe és az én szerény véleményem szerint...
- Különb embernek tartja Bethléri Andornál?
- Ezzel még nem mond nekem semmit, mert mi asszonyok arra a keserü tapasztalatra jöttünk, hogy a férfiakban lehet ugyan különbség, de a férjek...
- A férjek mind egyformák, - itélkezett a szép asszony haragosan.
Dánosy tréfás megbotránkozással rázta a fejét.
- Hogy lehet ilyet mondani ?...
Hát nem hiszi, hogy én...
Szőnyiné hirtelen reá nézett, aztán félig nevetve, félig komolyan felelte:
- Maga? hát... látja, igaza lehet, sőt valószinü, hogy igaza van...
Erre aztán a báró ujjongva kapott az Ilona keze után, s míg szapora egymásutánban néhány tucat hangos csókot cuppogtatott reája: - azt hiszi? ugy -e hiszi?... - ismételte boldogan, lelkesedéssel.
Szőnyinét csaknem meghatotta a hódolatnak ez a közvetlen megnyilatkozása és életében először jutott eszébe, hogy Dánosy saját magáért is birhat létjogosultsággal ezen a világon.
Eddig mindig csak úgy gondolt reá, mint valaki másnak a jó szellemére (vagy a hordárjára, ami sok esetben egészen egyre megy ) .
Szinte sajnálta, hogy véget ért a kocsizásuk, de ott állt már ezidőszerinti otthona, a szép kis vadászkastély, melyet nevetve mutatott a bárónak.
- Ime, itt lakom.
És most, - rendelkezett, miután könnyedén kiugrott a kocsiból, - az öreg Károly magát szépen haza fogja vinni.
- Mikor szabad tiszteletemet...
- Holnap nem... holnapután Csorbán leszek... de tudja mit, holnap délután Judithnál találkozhatunk.
Jó?
- Milyen asszony! - lelkesedett aztán, s amint utána nézett, szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől.
És ennek meg idő előtt özvegységre kellett jutnia! - lázadozott, mialatt a kocsi a kavicsokon súrlódva, Tátrafüred felé fordult.
- De...
Tulajdonképpen!... - fűzte gondolatait tovább, - olyan nagy baj az, hogy Szőnyi a hurik paradicsomába költözött?
Olyan nagy baj az?
Hát nem.
Hát éppen nem... - határozza el.
- Sőt, - dupláz rá, mert egyszerre úrrá lett fölötte egy eddig nem sejtett érzelem, amely most bizonytalansággal és mégis boldog reménységgel töltötte el egész valóját.
Másnap, tíz perccel öt előtt már ott volt a Mikey-ház kapujában, és kíváncsi jóakarattal pillantgatott be a sűrü rácskeritésen.
Judith, aki az erkélyről látta, hozzásietett.
- Jőjjön, jőjjön, - kiáltotta jó messziről, - nagyon örülök, hogy maga az én legeslegelső vendégem...
- Boldog vagyok, - hebegte a báró, aki üdvözlés közben se szűnt meg őt vonásról-vonásra szemügyre venni.
- Mily jól néz ki! - lelkesedett aztán őszinte örömmel.
- Ha nem...
- ...látná az ősz hajszálaimat...
- azt hinném, hogy tegnap találkoztunk utoljára...
De ne beszéljünk a tegnapról, - nevetett túlzott jókedvvel, - hanem inkább azt kérdem, meddig szándékozik itt maradni?
- Én?
Oh, valószínüleg késő őszig.
Hiszen most ez az otthonom...
Dánosy, aki most sem állta meg, hogy a más dolgát komoly fontolóra ne vegye, némi szemrehányással kérdezte:
- Mondja, grófné, mire kellett magának ez a nagy ház?
És ez a kert? egy erdő ...
Ilyen luxus?!..
Judith jóízüen fölkacagott:
- Maga még mindig a régi! - kiáltá harag nélkül.
- De ha megmondanám, se hinné el okaimat...
- Hát elhiszi, hogy azért építtettem ennyi szobát, mert arra vágytam, hogy mindenik telve legyen napsugárral?
- Ugy -e mondtam.
S ahhoz mit szól, hogy ez a nagy kert azért olyan nagy, hogy sok madár, meg mókus, meg zsongó bogár elférhessen benne ?...
Dánosy elkomolyodva hajlott meg előtte.
- Most már értem, - mondta halkkal, elgondolkozva.
Magában pedig még azt is hozzátette, hogy: "és mégis, ha száz szobába csalogat is napsugarat, a szíve éppen úgy sóvárog melegség után, mintha egy nyomorult kis pinceszobában tengetné az életét, s a madarak zsibongása dehogy is eleveníti meg azt a nagy némaságot , amitől vágyva-vágyik szabadulni ! "
Szerencséjére ezeket a részvétteljes tünődéseket a Szőnyi-négyes ezüst csengetyüi hamarosan kiűzték a fejéből, s ő boldogan tekintgetett arra, amerről mintha üzenet szállna feléje.
- Menjünk elébe, - indítványozta Judith.
- De még mennyire! - helyeselte a báró, s egész arca sugárzott az örömtől, midőn a csupa fehér szövetekbe, csipkékbe öltözött szép jövevényt megpillantotta.
S hogy az özvegy övéből rózsaszín szegfűk bólogattak szerte a világba, ezt valahogy magára nézve nagyon jó "ómen " -nek vette.
A látogatás különben rövid ideig tartott.
Csak éppen végigjárták a ház minden zegét, zugát s őszinte örömmel hallgatták a Judith hiúságtól nem ment magyarázatait.
De aztán, egy elfeledett rendeletre hivatkozva, Ilona búcsúzni kezdett, amit Dánosy sietett utánozni.
S amikor újra kettesben találták magukat az erdei úton (a kocsit előre küldték Széplakra ), azzal igyekeztek rossz lelkiismeretükkel megalkudni, hogy folyton Judithról beszélgettek.
- Oly jól esik tudni, hogy nevetése még a régi, - jegyezte meg Ilona elérzékenyedve.
- Tényleg.
És azért mégis... olyan csönd van körülötte.
- Ugy -e? - hagyta rá Szőnyiné.
- És az a ház?
Újdonatúj, és mégis, valahogy ... hogy is mondjam ?...
És napok teltek anélkül, hogy egyiküknek is eszébe jutott volna újra bekopogtatni abba a magányos házba.
Pedig folyton a régi lelkesedéssel emlegették Judithot, de azért mégis mindig újabb és újabb ürügyet találtak a távolmaradásra.
" Én nem tudom, hogy van az, de Judith egészen megváltozott ", magyarázta magának Ilona teljes őszinteséggel, és nagyon meglepte volna, ha valaki arról világosítja föl, hogy nem barátnője változott meg, hanem az ő érdeklődési köre, érzelemvilága van átalakulóban.
Pedig semmi kétség; annak a jólelkü, nőiesen gyöngéd kis embernek a szeretetreméltó egyénisége napról-napra közelebb férkőzött szívéhez és a szép fiatal özvegy, akinek pedig csak sértő emlékei maradtak a házasságból , lassan, észrevétlen újabb bilincsekről kezdett álmodozni.
Dánosy azonban már az első kocsizásuk óta tisztában volt magával.
Csak azon töprengett, hogy mi módon adja Szőnyinének tudtára lángoló szerelmét.
Egypárszor arra is gondolt, hogy Judithot titkába avatja, de mégse volt hozzá bátorsága, így tehát csak valami kedvező alkalomra várt, s hogy ezt még megkönnyítse , Tátrafüredről Széplakra költözött.
Igy csak néhány kilométer választotta el attól a szép kis kastélytól, amelyet az özvegy egy német bárótól bérelt ki ezidénre.
Most már legtöbbnyire Csorba felé vezetett az útjok.
Judith pedig folytathatta azt az életet, amelyhez immár csaknem négy év óta szoktatja magát.
Igaz, hogy most már kevesebb lázongással, de cseppet sem kevésbbé érezve egész sivárságát.
Külsőleg azonban már vidámnak látszott.
Nevetett is néha.
Lehet, hogy többet és határozottan hangosabban, mint azelőtt.
És, ki hinné? hosszu vándorlásai alatt éppen ezért a nevetésért akadt annyi jó barátja.
" Mikey grófnő az embert mindig fölvidítja ", mondogatták új ösmerősei hálás meggyőződéssel.
De leginkább a gyermekek szerették érette.
Volt olyan kis csokoládébaba ott messze Bahiában , akit az anyja csak mindenféle cselek alkalmazása után bírt a karjából visszahódítani.
Egy tunisi háremben pedig két kis fürtösfejü apróság ragadt a ruhájába és inkább hagyták magukat ide-oda vonszolni az uszályon, semhogy elengedjék azt a meleghangu, édes kacagásu idegent...
- Képzelem, milyen jól esik az ilyesmi - jegyzi meg a hűséges Adéle, amikor úrnője ezeket az apró eseteket elbeszéli, Judith pedig nem felel, mert ki értené meg , hogy éppen az ilyen jelenetek adják meg az ő elhagyatottságának a teljes mértékét.
Majdnem három évig volt oda.
Körüljárta a világot.
Aztán, mikor már olyan nyugodtnak érezte a szívét, hogy esküt mert volna tenni teljes nagy közönyéről , hazajött és hozzáfogott háza építéséhez.
Miért éppen Tátrafüreden?
Azért -e, mert egy virágillattal teli tavaszi délután Marán Istvántól hozott levelet a japáni postás, és abban a levélben ez állt:
" Hallom, messze jár.
Miért?
Ha tudná, mily nagyon várjuk vissza, a nagy fenyvesek , meg én.
Miért is ment el?
Hogy feledjen?
Hát lehet azt ?...
S ha lehet is, - nem gondolja, hogy a feledésnél van egy ezerszerte jobb orvosság: visszatekinteni a multra, miután kinőttünk belőle.
Ez az.
Ki kell, hogy a saját multunkból nőjjünk , mint ahogy kinőjjük a gyermekcipőinket, annyira ki, hogy egy idő mulva csodálkozva kérdezzük: nini, hát ez a cipő valaha szorította a lábunkat? valaha fájt? de hiszen ma a kisujjunkra se bírnánk fölhúzni, hát akkor hogy fájhatna ?..."
Mikey Judith százszor is elolvasta ezt a levelet és jól esett tudni, hogy van, aki így ír - neki.
És mégis, nem ez a levél késztette arra, hogy új otthonát Tátrafüredre és nem Zermuthbe, Párisba vagy Mentonba építse.
Nem, nem ez a levél , hanem az a tudat, hogy Tátrafüred közelében van az a hely, ahol néha, kora nyári estén föl-fölcsendül a kis szürke rigó hangja...
Pedig az, akivel hallgatta, már rég közömbös előtte, s ha egyáltalán van valaki közel a szívéhez, az (úgy hiszi legalább) csakis egyedül annak a jóleső levélnek az írója.
És éppen ma gondol reá szünös-szüntelen, mert ma történt meg először, hogy Szőnyiné megállás nélkül hajtatott el kapuja előtt.
Judith akkor mindent megértő mosollyal tekintett utána, de azóta nem tud az elhagyatottságnak nyomasztó érzésétől szabadulni.
Milyen más lenne, ha Marán itt volna! és hálával gondol a hajdani sétákra , melyeknél a hallgatag ember némán is megérté, és e megértéssel vergődő lelkét erősebbé tette.
Azóta sok idő telt el.
A lázongásnak, vergődésnek vége, de jött a lelkébe valami , amit akkor még alig sejtett: a magányosságnak rémes sivársága.
És ez napról-napra több epedéssel tölti el szeretet után.
Vagy talán még ennyire se vágyik.
Csak hogy egy emberi lénynek szüksége legyen reá.
Hogy legyen, aki a hangjának hallatára földerül, aki lépte zajára megörül, aki hívja, aki várja.
Akiért virrasszon, akit vigasztaljon, akitől magára vegye a gondokat, akinek az örömében része lehessen .
Igen, minderre vágyik, és csak egy szavába kerül, hogy mindezt elérhesse, mindezt megkaphassa.
Hiszen tudja jól, hogy van egy férfi a világon, aki különb minden más férfinál, akit valaha ösmert.
A Sors ellen föl-föllázadozva ösmeri el e fájó igazságot.
Különb.
Hűségesebb.
Hát akkor miért tétovázik?
Hányszor kérdezte ugyanezt magától; és mindannyiszor kettős volt a válasz: "Mert nem becsület ennyi szerelemért csak annyi szeretetet adni."
Igy hangzott az egyik.
Míg a másik, olyan halkkal, hogy Judith még maga előtt is letagadta, hogy hallja, azt súgta, hogy: "Mert a szíved úgy van megalkotva, hogy csupán egyetlen egy szerelem befogadására képes."
Pedig ez volt az igazibb.
Nem mintha Bethléri Andort még mindig szeretné.
Ezt legalább is kizártnak tartja; mi több, bűnnek minősítené.
De házasságra lépni egy második férfival, amikor az elsőnek csókját még el nem feledte ?...
Nem.
Erre mindeddig képtelennek érezte magát.
De ma másképpen kezd látni.
Mikor legjobb barátai is elhagyják, mint ahogy fészekrakáshoz kezdő madarak elhagyják a párjavesztett társat.
II.
Ha írnék Maránnak? - tünődik most is, míg lépteit arra a nagy erdőirtásra irányitja, mely balra az országúttól, egészen a Zsákóczy csőszházig húzódik.
Ölnél magasabb füvek vadonja zárult körülötte.
Balról patak zúgása hallatszott, jobbról , az erdőszélhez közel, őzek jelenlétét jelezte a száraz galyak időnkinti halk roppanása.
És valahányszor feje fölött szeles sietéssel egy-egy zümmögő bogár villant át a napsugárral telített nagy kékségen, valahol a bozótban apró ökörszem-fiókák ijedt csipogása felelt rá, meleg pelyhek pihegését, dobogó kis szívek közelségét sejtetve a közelben.
" Mily szép ez itt !" - suttogta Judith hálás örömmel és egy levágott fatörzsre lépve, kiváncsian tekintett körül.
És ekkor ámult csak igazán a látott csodától .
Mert ime, a lejtőn, mértföldeket kitévő széles hosszúságban, egy ragyogó szőnyeg terült el előtte.
Vagy tán nem is szőnyeg, mert hiszen hullámzott.
Tengerhez hasonlóan.
Ugy mint mikor, az, - alkonyat jöttére, - az esthajnali ég biborával játszik.
És itt csupa bibor, rózsaszínnel átszőtt, izzó lángolása; itt is fehér habok foszló széthullása.
Csakhogy ez a tenger virágból alakult.
A füzike-virág , sok millió selymes, zománcos szirmának napimádatából.
Mikey Judith sokáig nem bírt e látványtól megválni és mikor végre , alkonyatszálltára, hazafelé indult, kevésbé gyötörte a magányosság érzete, mint máskor.
" Mégis érdemes élni !" - mormolta és hálásan gondolt mindarra a szépre, mit a virágzó rétről a lelkébe nézett.
Már ismét ott járt a saját kertje környékén, midőn a szemközti erdőből halk sírás ütötte meg fülét.
- Ki jár itt? - kérdezte.
De szavára legott elnémult a panasz.
Judith tehát csak találomra kezdett a bozótban keresgélni.
De mikor megállt, hogy hallgatódzék, újra és egész közelről hangzott föl a bátortalan s mégis keserves szipogás.
Judith most már biztos tájékozódással sietett egy sziklatömb túloldalára kerülni , és itt valóban meg is lelte azt, akitől a sírás eredt.
Egy göndörhaju, nagyszemü kis leány képében.
De milyen elárvult állapotban!
Pedig drága himzésü fehér ruha volt rajta, csakhogy ágtól-bokortól megtépve, összegyűrve.
Egyik kis selyemharisnyája lecsúszott vékony lábacskájáról s most a cipő alá került, minden lépést akadályozva.
Homlokán pedig, a hanyagul kötött Velazquez-csokor alatt, egy krajcárnyi kék folt domborodott.
De ami legijesztőbbnek látszott, az a sok megaludt vér volt, mely arcát és kezét ellepte.
Első tekintetre Judith azt hitte , hogy egy tátongó seb vonul a szája mellett, de szerencsére csak az orrocskájából szivárgó vércseppeket mázolgatta piszkos kis kezecskéjével erre-arra.
A grófné minden további gondolkozás nélkül hajlott a gyermekért, s kapta az ölébe.
- Nem, nem nem! - sivított az rémült védekezéssel, de legott megnyugodott, mert a szép néni egy gyönyörü kis igazi majomról suttogott, amely ott vár reánk ni, abban a nagy házban.
Így tehát övé lett a győzelem s most már folytonos biztatással, becézéssel futott is vele a patakokkal, szökőkúttal bőven ellátott kert védelmébe, s míg batiszt-kendővel gyöngéden mosogatta a kis pityergő, könnyel, vérrel bemaszatolt arcocskát, igyekezett a leánykából kitudni, hogy honnan jött s hogyan tévedt el ily messze a fürdő-telepektől.
És a kusza feleletekből végre össze is állított magának egy csomó valószínűséget .
Hogy a kis leányt a pesztra (aki eprészni ment egy Józsi nevezetü egyénnel) egy málna-bokor alá ültette, ráparancsolván, hogy meg ne merjen mozdulni, - hogy azonban egy pillangó repült el a feje fölött és ezt - ugy -e? - muszáj volt elfogni.
De mivelhogy ez nem sikerült, virágszedéssel kezdte magát kárpótolni .
Ment mendegélt sokáig.
Mindig előre, mindig más virág, vagy más pillangó után bandukolva, de egyszer csak egy nagy kutya szaladt vele szemben és ekkor rémülve igyekezett egy kő mellé menekülni; hanem elcsúszott a síkos füvek között, s fejét a kőbe ütve, terült el a földön...
A baba sírt, sírt... de Mari nem jött... - panaszolta saját sorsán elérzékenyedve.
Judith sietett e szomorúságot egy csodamódon előteremtett cukorkával felderíteni.
- És hogy hívják a babát? - kérdezi a már ismét mosolygó nagy szemekbe nézve.
- Sziszinek, - feleli a kis leány, csodálkozva, hogy létezik valaki, aki ezt nem tudja.
- Sziszinek?
Jó.
Szeretem.
Hát a papát?
Sziszi kisasszony most már hangosan fölkacagott, aztán büszkén, magától értetődő dicsekvéssel adta meg a választ:
- Úgy?
- Judith kezdett a gyermekszoba kanári nyelvétől elcsüggedni.
- Úgy?
Hát a mamát?
Erre azonban a durcás kis ajkakról halkkal, kelletlenül jött a felelet:
Judith finom hallása egy egész kis tragédiát sejtett meg e hangváltozásból, de azért még mindig tanácstalanul állt védencével szemben.
Most már kézenfogva a házhoz lépkedtek.
Félelemnek nyoma sem maradt a bájos, de túlságosan átlátszó kis arcon.
S ha a gondosan újra kötött rózsaszín pántlika alatt nem dudorodik az az árulkodó kék folt, semmi sem emlékeztet a kiállt fájdalomra.
Sziszi baba különben már teljesen ki volt békülve sorsával.
Nagyon megszerette ezt a kedves, cukrot adó nénit.
Az ujjain csillogó gyűrűk is fölötte érdekelték.
Természetesen ennyi rokonszenv a kérdések özönét csalogatta ajkára.
Judith türelemmel és illő komolysággal igyekezett rájuk felelni.
Közbe ő is kérdezett és roppant gyönyörűséggel hallgatta azt a madárcsicsergést, amivel a kis leány a jó báburól meg a rossz báburól mesélt fontoskodó bizonykodással.
- A rossz bábúnak nincs orra, azért jó, - jelentette ki, nagyot toppintva apró lábával.
Aztán magábaszállva, bölcselkedve magyarázta meg az esetet.
- A rossz bábút lehet büntetni, fejét az asztalhoz verni, sokszor, sokszor.
Mégse sír.
Nem .
Soha.
De a jó bábu nagyon rossz.
Didi adta.
Piros a ruhája.
Selyem.
Ha földhöz vágják, Didi haragszik...
Pacs-pacs Sziszit.
A nagy kék szemek daccal, haraggal villannak föl e visszaemlékezésre.
Judith siet habos csokoládét rendelni, hogy újra hallhassa azt az édes kacagást.
S míg névtelen kis vendége két kézzel fogott csészéből hangos szürcsöléssel élvezi a jó italt, Judith növekvő érdeklődéssel tünődik kilétén.
Nagyon vágyik tudni, s mégis örül, hogy nem tudja.
Hiszen amíg Sziszi kisasszony egy kis senki, egy az áfonya-bokrok közül fölszedett kis "talált gyerek ", addig a Judithé.
Joga van hozzá.
Kényeztetheti.
Hallhatja a hangját.
Az ő háza visszhangzik a kacagásától.
Az ő szívét tölti el meleg érzésekkel.
De ha reá lelnek?
Elviszik tőle.
Kimegy az életéből.
Pedig, hiába fél tőle, minden pillanatban ennek kell történni.
Judith ösztönszerüleg lehajlik a mellette ülő kis leányhoz s tiltólag, védőleg magához szorítja.
Fürkészve néz aztán a kert utaira, hogy csalóka reménnyel, gyáva önbiztatással azt mormolja: "Még nem."
- Játszunk, - inditványozza most zsarnok kis vendége.
- Helyes.
Játszunk, de mit?
- Bujócskát, - rendeli Sziszi, s máris egy függöny mellé igyekszik.
S megindul a játék.
Nemsokára a nagy "hall " -ban egy szék sem marad a helyén, mert bujócska után szembekötősdi következett.
S mikor ebbe is beléfáradtak, arannyal átszőtt piros paszomántból (melynek földi rendeltetése egy diván-párna diszítése lett volna) gyeplőt kellett varrni s ezt Sziszi a türelmes néni derekára tette.
És ekkor diadalmasan újjongva: "Gyí te, Ella!...
Fány!
Gyűű teeee !" kiabálja.
Judith nevetve engedelmeskedik.
Parancsszóra áll meg, fejével bólogat, és hagyja, hogy a szobákon végig kergessék, hajszolják.
Már a harmadik szalón bútorait taszigálták széjjel, és most ismét a tágas előcsarnokba igyekeztek.
Sziszi teljes erejével pattogtatott egy hevenyében összebogozott kis ostort, közbe vastag, durva hangon , melyet valamely kocsistól lesett el magának, nógatta, biztatta képzelt lovacskáit .
Pedig nem igen lehetett nagy panasza rájuk, mert Judith becsületes odaadással szegte fejét a mellére, mozgatta szájszéleit, mintha zablát rágna, s poroszkált előre.
" Ha Ilona látná !" - gondolta elmosolyodva, mert saját magát is mulattatta az a tudat, hogy ő milyen kómikusan néz ki.
De azért amig kis vendégének öröme telt benne, abba nem hagyta volna a játékot egy királyságért.
- Hóó!
Hahó! - kiáltja most a kis leány, mert a játék hevében egyszerre az emeletre vezető lépcsőnek szaladtak.
Judith nevetve fordít a gyeplőkön, s balra csap át, a kijárat felé, melyet eddig, éppen a lépcsőzet miatt, nem láthatott.
De ebben a percben gyökeret ver a lába, mert ime, a kertben, a nyitott ajtó előtt , alig öt lépésre attól a helytől, ahol ő van - Bethléri Andor áll.
És nem szóltak egy szót sem.
Se elutasítólag, se üdvözletképpen.
Mert e pillanatban haragon, sérelmeken áthatolva, úrrá lett lelkükön az a mélységes , megszentelt, örömteli csönd, amely hasonlatos lehet ahhoz a nagy csöndhez, amely új világok keletkezését szokta megelőzni.
Ezzel szemben minden emberi akarat , küzdelem, rendezkedés hiábavaló, mert hiszen megelőzi a tudatos gondolkozást.
Ha sejtették volna, hogy egy vidéken vannak, az a gondolkozás már előre valamelyes álláspontra helyezi őket.
Legvalószínübben elkerülik egymást.
Vagy ha találkoznak, a nagyvilági rutin jő segítségükre.
De így nem Bethléri Andor állt a Mikey grófnő házának küszöbén, de két szenvedő ember került szemtől szembe, aki egymást egykor lelkéből szerette.
Hogy mennyi idő telt el, míg új életviszonyaik minden nyüge, tilalma, érzelme jogaiba lépett, egyikük sem tudta.
Alkalmasint nem több néhány pillanatnál, csak éppen annyi, míg a kis leány, aki elejtett ostoráért visszamaradt, szintén odafutott, hogy újjongva vesse magát Bethléri karjába.
- Nini!
Nini!
Édes Nini! - ismételgette, mialatt kényeztető csókokkal , cirógatásokkal igyekezett nagy örömét kifejezni.
Mindketten hálásak voltak Sziszinek, aki jelenlétével, víg csacsogásával időt adott nekik igazi énjük elrejtésére.
Most már csak egy kis elfogódás rezgett a Bethléri hangjában, amikor, szavait Sziszihez intézve, magyarázni kezdte, hogy: "Milyen régóta kereslek, kis szökevény!... mennyire meg voltunk ijedve...
Már a csendőrök is kutatják az erdőt ..."
És még Mariról is beszélt, aki halálraváltan jött jelenteni a kis leány eltünését.
Szava suttogásba vész, amelyre csak Sziszi nevetése felelget néha-néha.
Judith jóformán mindezt nem is hallja.
Hiszen nem mindegy az, hogy minő körülmények láncolata tette lehetségessé, hogy ő a Bethléri Adrienne gyermekét becézze? s hogy a még nagyobb lehetetlenség megtörténjék: az, hogy Bethléri Andor az ő házába lépjen?
Igy történt.
Ez a tény.
És ennek következményeitől kell majd védekezni...
Kell ?
Miért kell ?...
Judith daccal siet magával elhitetni, hogy erre nincs is szükség, mert hiszen mi neki Bethléri Andor?
Ki lehet neki a Valéry Adrienne férje.
Senki.
A senkinél kevesebb.
S ha mégis némi érdeklődéssel fürkészi arcvonásait, ez onnan van, mert a megőszült hajról és a száj mellett húzódó két mély barázdáról szánalmat gerjesztő gyötrelmeket olvas.
És mialatt mindez kikristályosodik a gondolatában, ő nyugodt egyszerűséggel fogadja vendégét.
Felel a kérdéseire.
Elmondja, hogy a kis leányt milyen állapotban lelte ott kint az erdő szélén, sőt még azt is megvallja, és nevet is hozzá, hogy Sziszivel ketten az egész házat össze-vissza forgatták a nagy játszás közben.
- És nem volt nagyon terhére ez a kis hivatlan vendég? - kérdezte Bethléri elnézést kérő hangon.
Mire Judith mosolyogva csak annyit felelt, hogy:
- Kinek volna terhére az ablakon berepült kis fecske csicsergése?
Bethléri zavarral mormog reá valamit.
Talán köszönetet, de legott jó szóval , szigorral unszolni kezdi kis leányát: "Siessünk, siessünk!
Várnak odahaza ... "
Sziszi éles ellenvetéssel símul Judithhoz, oltalmát, biztatását várva, de nagy csodálkozására nincs, aki visszatartsa.
Lám, az a jó néni, aki az előbb még minden szeszélyét örömmel teljesítette, most alig pillant reá és amint forró kis száját kezéhez tapasztja, az a kéz jéghidegen, remegve húzódik el tőle...
Most már Sziszinek sincs kedve tovább itt maradni.
Nagy gyermekszemében könnyek gyülekeznek, s ahogy az ajtó kinyílik előtte, sértődve, szégyennel, szótlan duzzogással kullog apja után.
Bethléri egypár, nehezen előkeresgélt, búcsúformulát ismételget.
Meglátszik rajta , hogy idegességének lassu a gyermek tipegése; ezért alighogy a kertbe lép, szinte durván kapja azt ölébe, s mintha menekülne, úgy rohan vele a kijárat felé .
Szerencséjére éppen egy üres kocsi jő vele szemközt.
- A "Viola-villá " -hoz, - rendeli, míg Sziszit maga mellé ülteti a kopott vörösbársony ülésre.
Judith pedig sokáig áll ott a nagy ablak mellett, s tompult érzékekkel, fájó idegekkel bámul a távolodó két alakra.
Még csak nem is gondolkozik.
Csak érez, és tudja, hogy szenved.
És percről-percre nő szívében az elkeseredés, a méltatlankodás, amiért mindennek így kellett történnie.
Azután szobájába vánszorog.
Lehet csak azért, hogy helyet változtasson, lehet, hogy valamit akart onnan kihozni, de amint öltözőasztala mellett elhalad, szemközt találja magát a tükörrel.
És ekkor kimerülten veti magát egy karosszékbe, majd képmására szegezve tekintetét, kétségbeesett öncsúfolással kezd nevetni, nevetni, hangos kacagással , görcsös zokogással.
III.
Ezalatt a kocsi lassu kocogással vitte elcsöndesedett utasait a megjelölt irányba .
És már elő is tűnt az a csúnya faalkotmány, amely hamistégla-falaival, sehová se látó tornyával éppen annyit ront le a közelében álló fenyők szépségéből, mint amennyit ront üde arcon egy éktelen nagy bibircsó.
Bethléri Andor szinte undorral tekintett reá.
Igaz, hogy eddig se szerette.
De nem volt miben válogatni, s mivel öreg háziorvosuk határozottan kijelentette, hogy a Sziszi kezdődő szividegességének egy tátrafüredi nyár lesz a legjobb orvossága, még örülhetett , hogy a Viola-villa tulajdonosa kegyeskedett az ő fejedelmi ajánlatát elfogadni.
A bérletet megelőző tárgyalásokat levelezéssel intézte el.
A fürdőbe pedig csak előző estén érkeztek meg, így eshetett meg tehát, hogy a Mikey Judith házáról , jelenlétéről csak éppen ő nem bírt mindeddig tudomással.
Mikor legutolszor hallott róla, úgy mondták: Indiában van és nem is készül vissza Európába.
Az a kis francia attasé, aki mindezt elraccsolta, még olyasmit is mondott, mintha "vôtre belle compatriote, la comtesse Mikée - la connaisez vous? - egy gyönyörü kis "bungalow" miatt alkudnék valahol Simla környékén.
Azóta senki se ejtette ki a Mikey Judith nevét előtte.
Még Adrienne sem.
Ő legkevésbbé.
Tapasztalatból tudta, hogy ezzel csak a saját érdekeit rontaná.
" Mert elég, hogy Andor előtt azt a nevet valaki kiejtse, hogy utána napokig teljesen " intraitable" legyen."
Igy szokta magyarázni.
A mai találkozás tehát Bethlérit egészen váratlanul érte.
S most még mindig meglepetve, kétkedéssel gondolt reá vissza.
Pedig mi volt abban olyan hihetetlen ?
Sokkal csodálatosabb, hogy sohasem vette e lehetőséget számításba.
De most, hogy mégis megtörtént a dolog, lám, az ő szívében nem lázadt föl a nehezen odacsalogatott békesség, hanem inkább rég nem érzett megnyugvás szállott a lelkére.
Pedig nem is mert egy újabb találkozásra gondolni, még kevésbbé arra , hogy ügyét-baját, úgy, mint hajdan, el-elmondja néki, és mégis, valahogy jobban ki volt békülve sorsával, amióta tudta, hogy az a melegszívü asszony itt van a közelében.
Végre megállt a kocsi, s a cselédek mosolygós örömmel fogadták a kis leányt, de ő nem sokat tudott róluk.
Ezért Bethléri egyenesen az emeletre sietett vele, és a bűnbánó Mari segítségével ágyába fektette.
Közben megtudta, hogy sem felesége, sem anyósa nem tért még vissza Lomnicról.
Megkönnyebbülten sóhajtott föl.
Pedig nem gyávaság riasztotta vissza attól a gondolattól, hogy Adriennek Judithról beszéljen, hanem ugyanaz az érzés, amely ösztönszerüleg arra késztet, hogy meg nem értő elől elrejtsük kedves könyveinket.
- Sziszi pedig egy szót sem fog szólni, - jegyezte meg magának keserűn; mert nemcsak ő, de az egész háznép tudta, hogy anya és leánya közt sohasem fejlődött ki a ragaszkodásnak még csak árnyéka sem.
A kis leány legzsengébb kora óta babonás félelemmel húzódozott attól a szép nénitől, aki mindig módot talál arra, hogy míg a komorna egy ruhát kapcsol a derekára, vagy míg fehér fogai között két-három drágaköves kalaptű csillog, kemény szóval, még keményebb érintéssel gáncsoljon, büntessen.
Nem, Sziszi nem fog csacsogni, a cselédek pedig, saját érdekükben, tartózkodnak majd a fecsegéstől.
Bethléri még egyszer körülnézett, hogy minden rendben van -e a gyermekszobában .
Azután, vigyázva, lábujjhegyen kiosont a kis alvó mellől.
Földszinten volt az a helyiség, amelyet sajátmagának tartott fönn a ház beosztásánál.
S hogy megrövidítse útját, felesége hálószobáján keresztül igyekezett a folyosóra jutni.
De alig tudott a sok nyitott láda, földön heverő doboz, ide-oda szórt papiroshalmazok között tovább haladni.
Bethléri türelmetlenül csöngetett a komornának:
- Miért nem csinál itt egy kis rendet? - kérdezte kurtán.
- Mert a méltóságos asszony azt parancsolta, hogy hagyjak mindent így, - felelte a tudatosan borzas kis pesti nő sértődötten.
Bethléri vállat vont, de nem állta meg, hogy azt az érett sárgadinnyét, amely ott illatozott a takarítatlan fésük tőszomszédságában, egy más asztalra ne tegye.
- Ezt csak nem parancsolta!
- A méltóságos asszony egyáltalán nem szereti, ha a holmijaihoz nyúlnak, - felelte Jolán sunyi alázattal.
- Csináljon rendet.
Rögtön, - szólt reá Bethléri.
S bár alig mondta ezt suttogásnál hangosabban, Jolán legott sietett szótfogadni.
- Micsoda kis szoba ez? - kérdezte Bethléri, midőn azt látta, hogy a megfélemlített leány reszkető kézzel nyit ki egy rejtett ajtót.
- Azt hiszem, seprőtartónak volt szánva, - felelte, mialatt a már ott fölhalmozott üres bőröndök és skatulyák tetejébe tele öllel vitte, öntötte, dobálta a cipőket , papirokat, ládákat, amelyeket útjában talált.
- Dohos egy fészek.
Miért nem szellőztetik?
- Mert nincs ablaka, méltóságos uram.
IV.
Bethléri örült, mikor újra a saját szobájában lelte magát; itt legalább öreg komornyikja a régi szokások szerint igyekezett rendet tartani.
Mire odaért, már minden könyve, hírlapja éppen úgy volt odakészítve, ahogy ő szerette s a lámpa is ott hivogatta csöndes munkálkodásra, elmélkedésre az öblös tintatartó mellett.
- Hja!
Ha dolgozni tudnék, - sóhajt, míg a nagy karosszékbe veti magát, és szégyenkezve számolgatja azt az időt, amikor utoljára látták a nevét egy könyv címlapján.
- Négy esztendeje...
Ki hinné, hogy azóta már négy esztendő mult el ?.. .
- De az az "azóta" nem fényes irodalmi sikerét juttatja eszébe, hanem azt a nagy íróasztalt, éppen itt, Tátrafüreden, csakhogy egy másik házban, és mellette, az összegyűjtött és aprólékos gonddal rendezett jegyzethalmazokra hajolva, újra látni vél egy asszonyt.
A szerény munkatársát, a boldog élettársát...
Azután megszégyenülve, önváddal telten gondol a kínos végső jelenetre.
Ejh! minek azokat az emlékeket bolygatni ?...
Bethléri idegesen nyúl postája után és a sok fölösleges papiros között csakugyan talál is egy levelet, amely rögtön leköti figyelmét.
Keszegi Márton írta, a hatalmas Lobogó még hatalmasabb szerkesztője.
" Tegnap egy kis "családi" értekezletünk volt, - írta a nagy ember, - és az összes belmunkatársak megegyeztek abban, hogy a kivándorlás történetét csakis te tudnád megírni, és ezért neked kell azt megírnod ..."
Még egyéb is volt abban a levélben : kérések, ígéretek, érvelések, de Bethlérit csakis ennyi érdekelte.
- Megírom! - mormolja, mialatt jóleső izgalommal lépked föl s alá szobájában.
- Megírom.
- S eszmeláncolatok, konkluziók máris rendezkednek, rajzanak fölhevült agyában.
Szinte csodálkozik, hogy a kért vezércikkek nem pihennek máris megirottan asztalfiókjában; hiszen "már akkor" foglalkozott e kérdéssel és gyűjtötte hozzá a jegyzeteket.
- Igaz, hogy "azóta" nem igen jutottam íráshoz, - hazudja magának.
De mind hiába .
Nagyon is jól tudja, hogy nem ideje hiányzott, de munkakedve.
Mert négy év óta nem volt aki serkentse.
Mert nem volt, aki azt, ezerféle kedves formába rejtve , csókolja az ajkára, sugdossa a fülébe, nevesse a szeme közé... úgy, mint valaki tette... hajdan.
Bethléri íróasztalához menekül és repülő tollal papirra vetett jegyzésekkel igyekszik emlékeitől szabadulni.
Nemsokára tényleg egészen belemerül munkájába.
Föl sem tünik neki, hogy mily szokatlan csönd van körülötte.
Csak amikor végre egy kocsi áll meg a ház előtt , néz föl ijedezve...
Egy-két pillanatig kedvetlenül hallgatódzik, de mivel nem hall semmi gyanusat, megkönnyebbülten hajlik ismét írására.
Már újra feledni kezdte mindazt, ami nincs szoros kapcsolatban munkájával, midőn nagy robajjal pattan föl az ajtó, s nehéz bársonyruhában, bólogó tollakkal kalapján, özvegy Valéry Istvánné áll előtte.
Bethléri szótlan ámulattal csapja össze kezeit.
Majd félig bosszankodva, félig nevetve kérdi:
- Talán lakodalomban volt, hogy ilyen parádéba tette magát?
Anyósa felelet helyett csak félvállát emeli gyorsan füléhez, azután messze hallható fejhangon támad vejére:
- Egész délután vártuk magát.
Miért nem jött?
- Lomnicra?
Még reggel megmondtam, hogy nem megyek.
- De hiszen sürgönyöztünk magáért.
- Egy okkal több, hogy itthon maradjak.
- Milyen kiállhatatlan megint!...
Bethléri felelet helyett újra munkájára hajlott, de anyósa rögtön a háta mögé került.
- Mit ír? - kérdezte gáncsolódva, panaszosan.
- Bár igazat mondana!
Zsidónak való ez az örökös irka-firka, nem egy kamarásnak.
- Teljesen osztom nézetét.
Valéry Istvánné úgy érezte, hogy most valami nagyon nagyot kell, hogy odakiáltson , de fölindulásában csak egy szó fért ki a torkán, az, hogy:
- Jujj?
Szabad tudnom, hogy miért "jujj "? - érdeklődött Bethléry szelid mosolygással.
Erre Valéryné még vörösebb lett és még izgatottabb.
Eszébe volt mindaz, amit négy év óta vágyik vejének a szemébe kiáltani, mindaz, amivel sérthet, amivel bánthat , és mégis, talán éppen mert annyira tülekednek torkában az elsőbbségért, ismét csak egy szó bír utat törni magának, egy még élesebb, még gyilkosabb: "Jujj !..."
Bethléri most már fába vésett nyugalommal hajlik írására.
A toll serceg, nyikorog a keze alatt.
Pedig csak értelmetlen ákum-bákumok maradnak nyomában.
Szerencsére, Valéryné sokkal haragosabb, semhogy ezt megfigyelje.
Dühtől reszkető kezekkel kapja uszályát jobbra is, balra is előre, hogy a fehér harisnyákba bújt bokák szögletesen, idegesítő csúnyaságban világítanak ki a hozzájuk tapadó fekete fodrok közül; aztán suhogós gőggel siet ki a szobából.
Ám az ajtóban megáll, s félvállról dobja vissza a diadalmas csatakiáltást:
- Adrienne is itthon lesz rögtön, a - többiekkel, - s az ajtó máris robajjal csapódik be utána.
Bethléri azon volt, hogy utána iramodjék, de idejekorán észretért.
Minek adná meg neki azt az elégtételt?
Elég ideje lesz megtudni, kik azok a "többiek ", ha már megérkeztek.
Tíz perccel később kocsik zörgése, csengetyűk bongása verte föl Újtátrafüred éjjeli csöndjét, s a Viola-villa előszobája legott hangos lett ide-oda repülő parancsszótól, kacagástól, ajtócsapkodástól.
- Erre, erre! - hallatszott az Adrienne kellemesen izgatott hangja, és egy csapat fiatalembertől, asszonytól kísérve, lármás kíméletlenséggel rontott be férje szobájába.
- Mit szólsz ehhez? - kiáltá, míg nevetve, dicsekedve fényes kíséretére mutatott.
Bethléri, aki magát egy kicsit háziúrnak, főként azonban csapdába esett vadnak érezte, erőltetett szívélyességgel fogadta vendégeit.
Mélyen elrejtve forrt benne a harag.
Ezt különben Adrienne már az első szónál kiérezte hangjából.
De nem törődött vele.
Ő neki ma egyébre volt gondja; mert ma nagy dolgok történtek odaát , a Palace Hotel híres szép halljában.
Ott ugyanis, jótékony célra, "bazárt " rendezett néhány előkelő, ösmert nevü asszony, s bár Bethlériné, későn érkezvén a Tátrába, mint elárusítónő már nem szerepelhetett, mégis nyugodt lélekkel elmondhatja, hogy élete nagy vágya végre teljesült, mert ő társadalmilag teljes sikert aratott.
Még őfensége, a Wolfenzottel-i nagyhercegnő is elhalmozta végtelen kegyével.
S ahogy visszagondol a mai szép délutánra, gőgös örömmel határozza el, hogy még Mikey Judith grófnőt se fogadhatták volna szívélyesebben.
És ezt tudni, nagyon jól esik.
De Adrienne még egyebet is tud, azt, hogy a mai nap sikerét nem csupán egy jól alkalmazott ezerkoronás bankó hozta meg, hanem, - és elsősorban! - a Váray Elemér gróf méltatása.
Igen, a szép, a kedves, a híres Mérmér grófé, aki egy pillantásával többet bír egy asszony hírnevén rontani, mint öt esti ujság, de akinek megadatott az a donjuani ritka tulajdon, hogy amely asszonyt kompromittál , azt egyúttal divatba is hozza.
Talán ez a titka páratlan sikereinek.
Ma is, alighogy gyönyörü autóját fehérkeztyűs kézzel a hotel elé kormányozta , rögtön nagy mozgalom támadt a szépek soraiban.
Sőt még a hatvan éven fölüli hölgyek is siettek igazítani a kalapon, s helyrebodorítani a gallérok lankadt csipkéit.
Nem kacérkodásból tették ezt, talán nem is öntudatosan, de éppen olyan ösztönszerüen, mint ahogy a Nemzeti Múzeum rokkantjai kihúzzák magukat, ha generálist látnak közeledni.
Váray Elemér grófot különben senki sem vádolhatta azzal, hogy holmi szellemi erők kifejtésével hajtja igába a szíveket.
Nem.
Váray Elemér gróf egyáltalán nem törődött szellemiekkel.
Enélkül is elég foglalkozást biztosított neki jó sorsának két nagy adománya: szép (bár kissé vizenyősen kékes) szemeinek álmatag nézése és utánozhatatlanul bájos mosolygása.
Ha, például, belépett egy bálterembe, arcán mindenkor csupa gond és komolyság honolt, mintha élete örök bánatára, mindeddig hiába kereste volna azt az egyetlenegyet, akit álmában imádott... de, ahogy a keresésben kifáradt, s már nézni se vágyó tekintete únott közönnyel végigsiklott a fehér vállakon, pihegő kebleken, egyszerre csak lám, fölismerte őt! és ekkor legott az egész ember átváltozott.
Szemét tágra nyitotta a viszontlátás öröme, lelkesedése; piros ajkán pedig hálásan, üdvöt ígérőn kezdett játszadozni az a szívet dobogtató híres szép mosoly.
Hány asszony gondolt erre heteken, hónapokon át, s minő áldozatokra érezte magát késznek, csakhogy az a mosoly őt illesse és ne mást.
Váray nagyon jól tudta ezt, de mindig igyekezett az öntudatlanság látszatát megőrizni, ezért senki sem volt (kivált olyan nőkkel szemben, akiknek kegyeire nem vágyott) olyan hódolatteljes, olyan szelíd, egyszerü és minden jó szóért hálás, mint ő.
Volt valami a behízelgő hangjában, csaknem alázatos kézcsókjában, ami olyasmit fejezett ki, mintha azt mondaná : " Bocsássatok meg nekem, oh ti, nem szép asszonyok, de, lássátok! igazán éppen olyan kevéssé tehetek arról, hogy ilyen ellenállhatatlan vagyok, mint ahogy nem tehet: pézsmakecske az illatáról ..."
És megbocsátottak neki.
Mi több, annyira természetesnek találták, hogy ő olyan , amilyen, hogy még azok az asszonyok is, akiket ő hozott hírbe, egészen más beszámítás alá estek, és rendesen az járta meg, aki pálcát próbált törni felettük .
" Milyen nevetséges prüdéria !" méltatlankodtak a legszigorúbb öreg dámák is.
Csak akkor ítélkeztek a szokott szigorral, ha olyan asszonyról volt szó, aki nem tartozott a szorosan vett társasághoz.
Bethléri Adrienne nagyon jól tudta ennek a véleményárnyalatnak a létezését, de bízott csillagában, és abban a körülményben , hogy kamarásnak lévén a felesége, Báltelky szerint, máris a "küszöb " arisztokráciához tartozott.
Onnan már csak egy ügyes lépést kell megtenni, hogy az ember "teljesen bent legyen ".
Ám ezt a lépést sokkal könnyebb lesz a Mérmér gróf útmutatására megtenni , mint Bethléri karján.
- Négy év óta még egyszer sem jutott eszébe, hogy tulajdonképpen kötelessége volna az én poziciómat megkreálni! - panaszolta anyjának Adrienne ma is.
De, az ellen már csak magában lázadozott, hogy Bethléri minden effajta fölszólalást egy keserü : - "Magamnak vettelek el " -lel szokott visszautasítani.
Férjére tehát nem számíthatott, így, első időben Báltelkyre gondolt, akinek négy nővére uralkodik a budapesti "nagy világ" fölött.
Ámde hamarosan kiérezte, hogy a vénülő Győző grófnak már semmiféle társadalmi befolyása sincsen.
Sőt ellenkezőleg .
Mert a hajdan fényes gavallér rohamos vedlésnek indult, s ma már ösztönszerüleg csak ott érezi magát igazán jól, ahová a kopott tollazatu kakadut szokás relegálni: a portásék kis leányánál.
S hogyha mégis be-betéved egy szalonba , szomoru azt látni, hogy mennyire nincsen már ott semmi keresnivalója.
Ilyenkor csupa unalomból, idegességből bőbeszédü lesz és kellemetlenül jó emlékezőtehetségü.
Bethléri Adrienne ezek után igyekezett mentől ritkábban találkozni hajdani barátjával.
Mégis, így hozta a sors, hogy Báltelky mutatta be neki Váray Elemért.
- S ezért tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, - vallotta be magának a szép asszony.
Mert csalhatatlan ösztönnel rögtön megérezte, hogy ez a korán kopaszodó , kissé bárgyu, de nagy "prestige " -ü ember az, akire neki szüksége van.
Nem is nyugodott, amíg teljesen és tökéletesen magához nem láncolta.
És különös! ez a nagy hódítás jóformán még áldozatába sem került.
Ezen azután ő maga csodálkozott legjobban, bár egy csöppet sem bánta, hogy az ellenállhatatlan férfiu beéri a látszattal.
Igy történt, hogy míg a világ jóleső szörnyüködéssel sok mindent tudott róluk "egészen biztosan "; Adrienne kezdett a saját erényének sziklaszilárdságával kérkedni.
Sőt, már annak a sziklának a törmelékeivel sietett minden olyan asszonyt dobálni, támadni, sebezni, akinek akár jelenében, akár multjában a hibának legkisebb paránya lappangott.
Maga részéről ezt annál nyugodtabb lelkiismerettel tehette, mivel az ő hajdan oly sokat igérőn forró vére hihetetlen gyorsan meghiggadt.
Ma már éppen olyan kevéssé érdekelte az élet érzéki oldala, mint a jövő élet nagy problémája.
( Férjének ezt leplezetlenül és számtalanszor adta már tudtára.)
De azért, a látszatért, szorgalmasan udvaroltatott magának és szorgalmasan járt a templomba is.
- Miért teszed? - kérdezte néha anyja, mikor, pénteki napon, spenóttal kellett , hogy beérje.
- Mert semmi sem "placieroz" egy asszonyt jobban, mint egy jól választott udvarló , és a vallás külsőségeinek betartása.
- Ebben igazad van, - hagyta reá Valéryné megadással; de mivel titkos düh lepte el valahányszor arra gondolt, hogy leányát a házasság nem helyezte "ab ovó" a spenót kényszere - fölé, arról kezdett beszélgetni, hogy tulajdonképpen a Sors nagyon mostohán bánt el velük, amidőn csak Bethléri Andort vezette útjokba.
Miért is nem akkor, rögtön Váray Elemért?
De hátha most sem késő ?...
Történtek ennél még nagyobb csodák is...
És a Valéryné önzetlen anyai szíve nagyokat dobbant e gondolatokra.
V.
Már nagyon vígan folyt a mulatozás a "Viola-villa" szűkös ebédlőjében.
Egy-két túlbuzgó pár szinte-szinte ráköltözött a cimbalomra, olyan lelkesedéssel izgett-mozgott a "Vékony deszkakerítés" hangjaira.
Még Borstenhorst Alvine grófnő is, a Wolfenzottel-i nagyhercegnő udvarhölgye, kezdte elhinni, hogy az a kalimpálós, kapkodós ide-odatipegés, amellyel éppen annyi dolgot adott erre-arra bólogatott fejének, mint lábainak, már magyar fogalom szerint is valóságos csárdás-számba megyen.
Csak a háziúr nem akart földerülni.
Szívesen látta vendégeit, már amennyiben öntötte beléjük a pezsgőt és kinálgatta a hölgyeket Gerbeaud-cukorkával, - mindig volt néhány kiló az Adrienne közelében, - csakhogy összeszorított száján , kényszermosolyán meglátszott, hogy nincs jó kedve.
Két forduló között oda is ment hozzá a felesége, és olyan arccal, mintha azt mondaná: "csak téged imádlak ..." halkkal súgta a fülébe:
- Ne legyen már olyan medve, - azután, mielőtt még Andor felelhetett volna: - Persze, jobban mulatott ma délután Mikey Judithnál... vagy nem ?... - s ezzel egy csókot lehelve mind az öt ujjára, nevetve, kedveskedve fujta azt férje szemébe.
De a következő percben már ott állt a szoba másik végén és a "Víg özvegy " keringőjének dallamára kezdte a "fejest" járni Váray Elemérrel.
Mindenki kitért az útjokból.
Lassankint abba is hagyták a táncot, hogy jobban nézhessék.
Adrienne pedig, ennyi bámuló tekintettől megrészegülve, utólérhetetlen bájjal, szilajan, eszeveszetten adta át magát diadalmámorának.
Hófehér tarkóját beléfektette táncosa két tenyerébe s forgott, forgott vele félig lehunyt szemekkel, pihegő ajakkal.
- Milyen asszony!
Csupa esztétika!...
Csupa szenvedély!... sugdosták az urak, éhes pillantásukkal követve minden mozdulatát.
Bethléri is ott állt egy ablakmélyedésben, és nézte a felesége Salome-táncát , haraggal, nehezteléssel, tiltakozásra készen.
De ekkor egyszerre egy kéretlen igazság ékelődött öntudatába, az, hogy ez az asszony minden szavával, minden tekintetével, minden mozdulatával folyton-folyvást csak hazudik...
Rémes beösmerés.
Szégyen.
Undor.
Meghasonlás, de mindenekfölött könyörtelen világosság támadt a nyomában.
Bethléri Andor szédülő fejjel osont ki a szobából.
Érezte, hogy ha tovább is itt marad, nem tud úrrá lenni fölindulásán.
Pedig mit akarhat?
Csak nem kiálthatja oda ennek a becsipett társaságnak, hogy: "Nézzétek, nézzétek.
Ez az a hazugság, amivel az életemet megrontotta."
Aztán jött a még keserűbb önvallomás:
- De méltók vagyunk egymáshoz, mondhatom; mert, kérdem: mivel volna különb Adrienne, ha tényleg olyan lenne, mint amilyennek most mutatja magát?
És én, akit ezzel a hazugsággal, vagy ezzel az igazsággal lehetett megrészegíteni ?...
Gyönyörü ok a megbolondulásra, mondhatom, de még gyönyörűbb az ok, amiért kijózanodtam .
Remek.
Mert ez az.
Vége...
De mióta ?...
Csak ma ?...
Nem.
Évek óta...
Emlékeiben kezdett keresgélni.
Mikor volt?
Hogy történt?
Igaz -e, hogy csupán csalódott érzékisége okozta az elidegenedést?
- Hát mégsem, - jött reá a válasz a szíve mélyéről.
És újra látni vélte azt a szobát, amelyben selymes csipkés párnák között pihen a fiatal anya: és hallja a haragos, sértődött hangját, amellyel rendelkezik:
- Vigyék innen.
Látni sem akarom, hiszen csak - leány!...
Emlékszik, milyen fölháborodással kapta ki a kezéből a sivítós apró jószágot, s hogy suttogta a fülébe: "Ne hallgass reá, egyetlen gyönyörűségem, tréfából beszél így... majd ha fölgyógyul, ő is olyan nagyon fog szeretni, mint ahogy én szeretlek.
De azóta hányszor, amikor Sziszi éles sírása, dacos védekezése ütötte meg fülét , hányszor gondolt vissza e jelenetre...
Hányszor kérlelte Adriennet, hányszor vezette hozzá a duzzogó, vagy rémült kis leányt, s érette, vele könyörgött bocsánatért, szeretetért.
Mindhiába...
Adrienne sohasem érzett iránta ellenszenvnél egyebet.
És Bethléri lassan-lassan belátja, hogy amit az előbb a lényegesnek hitt, csak egy körülmény a sok közül, de, hogy ami életét megmérgezte, ami ellen nincs orvosság se a tűrésben, se a lázongásban, amit sem paranccsal, sem engedékenységgel el nem érhet, az abban a tényben rejlik, hogy Adrienne szívét nem tudja és nem fogja tudni soha gyermekük számára megnyerni.
- Talán nem is tehet róla... - folytatja keserves töprengéseit.
- Ilyennek született... s ezzel vége...
De én?
És gondolatai ismét odaviszik abba a napsugaras házba, ahol az lakik, aki legjobb barátja volt, de aki ma már még csak nem is ellensége többé, annyira közömbösek lettek egymáshoz.
De miért gondol erre?
Miért vágynék a jó barát szavára, mikor azt, amit most érez , úgy sem mondhatná el senkinek?
Mert mi állhat még előtte ?...
Csakis unalomban , ridegségben lemorzsolt napok beláthatatlan sokasága...
Bethléri ijedve ösmeri be, hogy már azt se bánná, ha ezután teljesen idegenül élnének egymás mellett.
És ez az elfásult közöny egyszerre mértékét adja elhidegülésének.
Pedig szép volt Adrienne.
Még ma is a legszebb minden asszony között, de Bethléri most már alig vette ezt észre.
Kivált ma, amikor annak a másik asszonynak a képe kísértett emlékében.
Egy kevésbbé szép asszonyé, de akinek ezüst hajszálak simulnak homlokához.
Időelőtti, sok titkos szenvedést eláruló, hullámos ősz hajszálak.
Mily más lenne az élete, ha csak egyszer megérinthetné őket, ha csak egyszer ott érezné a bocsánatkérő-csókjai alatt...
A hajdani önsajnálatnak nyoma sincs már benne.
Könyörtelenül szaggatja érzéseit , gondolatait darabokra, s mentül jobban vizsgálja, mentül mélyebben tekint a saját lelkébe, annál nagyobb lesz meghasonlása, megbánása és kijózanodása.
De egyúttal annál nyugodtabb elszántsággal tekint a jövőbe, ahol ezután csak egy kötelessége van: gyermeke fölött őrködni, nevelni és szeretni - az édes anyja helyett is.
VI.
- Ilona?
Te itt?!
- Mikey grófnő meglepetve siet a belépő elé.
- Azt hittem, már elutaztál.
- Megérdemlem, hogy így büntess, - s a szép asszony szégyenkezve viszonozza barátnéja ölelését.
- De...
- Eltaláljam ?...
Nem értél rá hozzám jönni, mert... menyasszony lettél.
Igaz?
Ilona némán bólint rá igent, azután, bár nevetni próbál, szaván mégis átrezdül meghatottsága:
- Gratulálj, Judithom, mert... nagyon... nagyon boldog vagyok...
Judith egy percig teljesen megfeledkezik a saját gondjairól.
- Csakhogy végre rászántad magad, - mondja örvendezve.
- Péter csak tegnap nyilatkozott, - védekezik a fiatal özvegy elpirulva.
- Oh... óh, maga kis képmutató.
Mintha bizony hetek óta nem tudná, hogy szegény fiu milyen keservesen lesi azt a pillanatot, amikor nyilatkozhat...
- Na lásd, én pedig hetek óta gyötröm magam azzal, hogy hátha nem is tetszem neki...
- Ennyi nehézség után, persze ezer szerencse, hogy egymásra leltetek...
- Ne csúfolódj, édes...
De tényleg mérhetetlen szerencse az, ha két ember egymásra lel.
Judithnak sürgős dolga akadt.
Egy pillangót kellett az ablakról a szabadba engedni.
Ilona ajkába harapott.
De mikor oly nehéz is itt ebben a házban boldogságról , jövőről beszélni, s még sok más mindenről is.
Igazában ez volt az oka, amiért oly régen nem volt Judithnál.
Pedig mennyi őszinte szeretettel ragaszkodik ehhez a sápadt asszonyhoz.
De ez az... csak minden tizedik szót lehet előtte kimondani, s még akkor sem biztos az ember, hogy nem érintett -e titkos sebeket a lelkében.
Judith szakítja meg a csöndet:
- Bethléri Andor tegnap itt volt nálam, - mondja, a tova repülő pillangó után nézve.
- ...Nem tehetett róla, - és rövid mondatokban adja tudtára a Sziszi megtalálását .
Azután, el-elakadó szóval, a viszontlátást mondja el.
- És most mit fogsz cselekedni? - kérdi Ilona aggódva.
- Elutazol?
Szőnyiné tágranyílt szemekkel bámult reá.
- Jól értettem?... azt mondtad, hogy...
- Igen.
Marán Istvánt várom.
- Még nem... de... de fogok.
Vagy inkább sürgönyzök neki... ez gyorsabb...
Ilona minden mozdulatát aggódva figyeli meg.
Ez Judith lenne, akinek erős akaratát, önfegyelmét már gyermekkorában példaképül vette.
Judith volna ez a remegő kezü asszony, akinek csak a két szeme ragyog ki lázas idegesen krétafehér arcából ?...
Még a hangja is más, mint szokott lenni.
S még ő beszél arról, hogy "idehívok valakit ..."
De hiszen nagybeteg néz úgy ki , mint ő, vagy pedig valaki, aki nagyon, nagyon szerencsétlen.
Ilona föláll és odamegy hozzá:
- Édes, - súgja, amíg elébe térdel.
- Hát még mindig olyan nagyon szereted And ... azt a másikat?
- Ebben benne van a feleleted... te drága, szegény, szegény Judithom... - és Ilona, fejét azokra a szép, hófehér kezekre hajtva, csöndesen, megértőn együtt sír a magános asszonnyal.
- Tudod, hogy Bethlérit Adrienne nagyon szerencsétlenné teszi?... - kérdi azután , Judith szemébe nézve.
- Nem igaz! - kiált Judith szinte támadólag.
- Győződj meg róla magad.
Nézd meg jól, és arcának minden vonásából ki fogod olvasni...
- Nem nézem.
Nem akarom látni.
Nem akarom tudni.
Mi közöm hozzá?... - jajdult föl a kétségbeesés védekezésével.
Hisz tegnap már megsejtette az Andor lelkiállapotát , s most fokozta vergődését az a tudat, hogy akit annyi éven át gondozott , vígasztalt, lelkesített, ahhoz többé soha egy jó szava sem lehet.
Hogy soha, soha egy kézszorítással nem jöhet segítségére, hogy abból a szeretetből, amelyet immár hiába próbálna a szívéből kiirtani, egy tekintetet sem szabad neki juttatni , meleget árasztva vele a szívében...
- Mégis, - suttogja inkább saját magának, - egyet jól esik tudni, hogy ő mégsem lehet olyan szerencsétlen, mint... hogy ő mégse lehet egészen szerencsétlen, mert ott van Sziszi.
Ilona minderre egy szóval sem felelt, de most föláll és szembe nézve a grófnővel:
- Judith.
Hallgass reám; lásd én mindebből egy tanácsot vonok le.
Judith, édes , fogadd meg a tanácsom: ne hívd ide Maránt.
- Nem, édesem, Mikey Judithnak nem szabad gyáván viselkedni.
Pedig, ha ide hívnád...
És hidd el, csak a gyötrődéseidet tennéd még kínosabbá, ha bevennéd őt az életedbe?
És éppen most.
- De... ha megmondanék neki mindent?
- Mit használnál vele?
Oh, nagyon jól tudom, hogy Marán megértene téged és csak még jobb, még gyöngédebb lenne hozzád...
- Erre vágyom! - vágott szavaiba Judith szenvedélyesen.
- Hogy ne legyek mindig , mindig így egyedül, ilyen elhagyatva...
- De éppen ez az, amiért nem hívhatod...
Judith?!
Hát nem érted? nem gondolsz arra soha, hogy - Marán szeret!...
Mikey grófnő néma irtózattal temette arcát kezébe.
- Na, látod!... - sóhajtott Ilona.
Judith megadással vont vállat.
- Jól van, nem írok neki... most nem.
Talán néhány nap mulva.
- Ez az, - kapott a szón Szőnyiné, - "talán néhány nap mulva ..."
- És a nyert csata kellemes érzését viszi magával, amikor elbúcsúzik.
Judith elgondolkodva néz utána:
- Ha ma nem... valószinüleg sohasem, - mormolja elszoruló szívvel.
- Pedig fáj az a gondolat, hogy egyetlen jóbarátomat elveszítsem... mégis, ha egy intő szó elég arra, hogy elhatározásomban megingasson... volna -e jogom őt magamhoz láncolni ?.. .
Másrészt ez a rémes magány...
Ejh, igaza van Ilonának, várok.
Hátha idő multával másként fogom látni a dolgokat.
VII.
És ismét napok teltek idegölő egyformaságban.
Judith nem mert a házból kimozdulni .
Félt a találkozásoktól.
Mi lenne, ha valamely ösvényen Sziszi futna a karjaiba .
Nem, nem, ennek sem szabad többé megtörténni.
És lehetne kellemetlen találkozása is Adriennel, vagy éppen - vele...
De egy délután, ablakából kinézve , megpillantotta Bethlérinét anyjával és egy nagy társasággal Csorba felé kocsizni , Sziszit ilyenkor valószinüleg otthon őrzik, a multkori eset óta...
Dánosy pedig , csak úgy mellékesen említette, hogy Bethléri tegnap Budapestre utazott.
Ma tehát veszély nélkül járhat-kelhet az erdőkben.
És mikor ott volt újra a rengetegében, úgy élvezte a fák törzsein játszó napsugarat, mint aki sokáig volt börtönben.
A teljes csönd után oly jól esett a patak zúgását, fenyősuttogást hallani.
Ma nem a hegyekbe vágyott; s ezért az útról balra, irtások, rétek felé vette útját.
Több ott a madárszó, mint följebb, a gránit hangtalan birodalmában .
Még itt is, a kevésbbé mohos fenyők között, eseményszámba megy, ha egy-egy mókus ugrándozik az ágakon, vagy ha fiókbagolynak panaszos nyiszorgása hallszik.
De mégis, mentül közelebb a falvakhoz, annál több a nyüzsgés-mozgás az erdőkben, és Judith ma erre vágyott.
Nemsokára ott bolyongott az erdő legmélyén.
Rejtett utacskák kereszteződtek lába előtt.
Ki tudja, hová vezetnek?
Ember lakhelyére?
Dúvad odujához?
De szép mindenik.
Itt kék harangvirágok bólogattak mellette, ott kövér, bársony hátu "úri-gombák " üldögéltek.
S mindenütt, mindenütt puha mohapárnák hivogatták békés pihenésre.
Judith keztyűit, kalapját maga mellé dobva, egész hosszában végigfeküdt a füben s belebámult a felhőtlen kék égbe.
Magasan, magasan két sas keringett.
Judith elhitette magával, hogy érdeklődik irántuk, pedig igazában egész másra gondolt, s ez a két szabad madár csak néha-néha villant bele a tudatába.
És ime, lassan, fájó gondolatai is eltompultak , s mivel napok óta alig pihent egy-két órát, most csendesen, jóltevően elnyomta az álom.
Mikor újra fölébredt, nyoma sem volt napnak, madárnak és az erdő sötéten hallgatott körülötte.
Judith összeborzongott.
Hideg volt.
Haza vágyott , kivilágított meleg szobáiba.
De hogyan?
Az ösvényt már nem láthatja, az erdőn tehát nem mehet vissza.
De talán ha keresztbe vág rajta, az országútat mégis megtalálja.
És nem soká keresgélt.
Csak egy réten, s egy dombon átvezető ritkáson kellett áthatolni, s máris ott állt a hegy alján lévő kereszt mellett.
Itt mindjárt kevésbbé ijesztette a magány.
Lám, minden lépten kocsik lámpása tűnik , csillan, és szekerek zöreje hallatszik.
" Esetleg valamely jármű üres lesz, és én felülhetek" - gondolta Judith, most már a széles úton igyekezve hazafelé.
De minden kocsi, amely mellette elhaladt, telve volt utassal.
" De mégis... ott jön egy... úgy látszik üres."
- Hé, barátom! - kiáltá Judith jó messziről.
- Álljon meg.
A kocsis azonban int, hogy nem teheti.
" Ebben is van valaki ", - jegyzi meg magának Judith bosszankodva.
De ekkor, éppen mikor egy magasságba ért vele, a kocsi belsejéből két erélyes kéz kap a gyeplők után, s egy erős rántással megállásra kényszeríti a lovakat.
- Parancsoljon, - kiált ugyanekkor egy jól ösmert hang és Bethléri Andor, levett kalappal, a kocsira mutatva, máris ott áll mellette a poros országúton.
Judith meglepetve hökken vissza.
- Köszönöm... de... nem fogadhatom el... - hebegi zavarral, türelmetlenül.
- Akkor engedje, hogy felkisérjem.
De Bethléri mintha nem is hallaná tiltakozását:
- Csak hajts előre, - rendeli a kocsisnak, - a "Viola-villához ", - Bocsásson meg , - fordul aztán Judithhoz, - de éppen most hallottam, hogy kóbor cigányok járnak erre.
Nem engedhetem, hogy ily késő este magában bolyongjon.
Judith önkénytelenül elmosolyodik.
Egy hang a múltból; amikor még Bethléri minden lépését vigyázta, védelmezte.
" De most mi jogon szól bele a dolgomba ?" - lázadozik legott.
- Igazán fölösleges a félelme, - mormolja hidegen, kelletlenül, de belátja, hogy most már nem tehet egyebet, minthogy lépteit a Bethlériéhez alkalmazva induljon fel az úton.
- Budapesten volt? - kérdi, miután jó ideig haladtak szótlanul.
- Igen.
Pár órára.
Szerencsémre nem kellett három napig ott maradni, miként hittem.
- Mily kellemes.
- Judith csak gépiesen mondja ezt, de nyelvét az a kérdés égeti , hogy Adrienne, visszatértét, tudja -e? várja -e?
S mivel ezt nem kérdezheti , bosszankodva veszi észre, hogy semmi más mondandó nem jut az eszébe.
Bethléri lopva nézeget át hozzá.
Csak határozatlan körvonalakban láthatja.
De még így is önkénytelen elégtétellel jegyzi meg magának: Milyen sugár az alakja, mily ruganyos a járása.
És az arcéle még mindig olyan, mint egy érem; szabályos, nemes .
Igazán gyönyörü...
Ej, jobb lesz beszélgetni.
- A kaszinóban ebédeltem, - kezdi tehát könnyedén.
- Persze ilyenkor Budapest Tugurtnál sivatagabb.
- Azért mégis, - képzelje!
- Találkoztam egy ösmerőssel.
Csend.
Judith némán fordítja el a fejét s néz bele a sötét erdőbe.
De Bethléri egész biztosan tudja, hogy a név hallatára összerezzent.
Villany-ütést nem érzett volna meg élesebben.
És egyszerre oktalan düh, irigység szállja meg ez ember iránt, aki talán ennek a szótalan asszonynak minden gondolatát betölti...
Hiába tudja, hogy nincs joga a féltékenykedésre, hogy a becsülete is közönyösséget parancsol, mégis ott érezi torkában a haragot, a méltatlanságot s körmeivel véresre kínozza marokra szorított tenyerét, hogy ne jöjjön ki száján a sértő, a nevetséges, az árulkodó szemrehányás.
Nagy meglepetésére azonban Judith kezd Maránról beszélni.
- Rég nem láttam, - mondja egész nyugodtan.
De ekkor egyszerre egész lénye megváltozik s most már rosszul palástolt izgatottság rezdül a hangjában: - Nem említette, hogy nemsokára ide jön? - kérdi.
- Igen.
- És újra hosszu hallgatás áll be közöttük.
Judith sokáig forgat egy gondolatot agyában.
Megmondja?
Ne mondja ?...
Mégis, jobb lesz kimondani... határozza el és a szíve hangosan kezd dobogni: - Igen, kimondja : mert hátha az a kimondott szó végre elhatározássá érlelné benne azt, amitől fél , azt, amire vágyik.
- És így történt, hogy szinte kihívólag kiáltá oda a mellette haladó férfiúnak, aki tulajdonképpen neki senkije, hogy:
- Igen.
Marán!
Hiszen ő, ő a vőlegényem...
Bethléri földhöz gyökerezve áll meg.
Egy pillanatig értelmetlenül bámul Judith felé, de aztán, minden illemszabályt elsöpör fékevesztett fölháborodása.
- Nem igaz, - kiáltja tompán, elfúló hangon.
- Nem igaz.
Judith szinte megijed szavainak hatásától, de mivel már kimondta, nem akarja visszavonni többé.
Miért is?
Bethléri azonban egész közel lépett hozzá, s mivel a hold most már nappali fénnyel világított a fehér útra, odahajolt Judithhoz, és a szemébe nézve, kérve , könyörögve ismételte:
- Igaz lesz... - súgta Judith, lelke mélyéig megrendülve, de látszólag megmásíthatatlan elhatározással.
De Bethléri mégis ujjongani szeretne örömében.
Tehát még nincs kimondva az a szó .
Tehát még Judith nem a másé...
A másé?
Eddig sohasem jutott eszébe ez a lehetőség, s most, hogy reá botlott , elviselhetetlen előtte még az árnyéka is.
Mert igaz, hogy rútul viselkedett vele szemben, de végre is, ő férfi.
És ő tulajdonképpen csak úgy tett, mint ahogy millió és millió házasember tesz nap-nap után ezen a világon; egyszerüen megcsalta a feleségét.
Hogy az ő cselekedete súlyosabb következményeket vont maga után , mint az átlag megcsalások szoktak, az más lapra tartozik.
De ha százszor megcsalta is, de ha százszor elhagyta is, Judith asszony, - és az ő asszonya.
Mert az övé ma is.
Lélekben föltétlenül az.
Lehetetlen, hogy másképpen legyen.
Egy olyan asszony , mint Mikey Judith, testben, lélekben hű marad... még ha az ellenkezőt hiszi is , mondja is.
De hátha megtenné?... ébred a kérdés, mély barázdát vágva önzésén, önérzetén .
Bethléri fölriad:
- Miért mondta, hogy "igaz lesz ..." ugy -e nem mondta komolyan ?...
- De igen, nagyon is komolyan foglalkozom ezzel a gondolattal...
De... nem is tudom, miért beszélünk mi ketten ilyesmiről?
- Hát miről beszéljünk? - tör ki Bethléri indulatosan.
De szelid engeszteléssel jő reá a válasz:
Bethléri megszégyenülve vonja a Judith kezét ajkához:
- Édes kis Sziszi, - sóhajt azután.
- Ha tudná mennyire aggódom miatta...
- Nem éppen, de mindig az az érzésem, hogy az egészsége csak ajándék, s hogy egyszerre csak össze fog lankadni előttem, mint egy kis törékeny virág.
- Oh, dehogy!
Csak úgy kell vele bánni, mint egy kis törékeny virággal.
- Úgy kellene, - siklik ki a Bethléri száján, - úgy kellene!...
Judith siet másról beszélni.
Most már úrrá lett elfogultságán, bár élesebb megfigyelő talán a bőbeszédüségét vehetné gyanuba, de Bethléri olyan hálás érte .
Oly jól esik ezt a rég hallott édes hangot hallani.
Gyönyörködni benne.
Földkörüli útjáról beszél, elevenen, színesen.
Ennél a tárgynál nem érheti veszedelem, s ezért egész lényét beleviszi előadásába, mesél a japáni virágszüretről, s a newyorki utcaforgalomról, ahogy jön, ahogy emlékében egyik kép a másik után előretolakszik...
Észre sem veszik, hogy már Ófüredet is elhagyták, s hogy az a lámpás, amely az útra veti fényét, a Viola-villa ablakából világít.
De a Judith kalapjához egy ág verődik.
S hogy Bethléri utána kap, s szolgálatkészen kezdi a belé bogozódó fátyolt kiszabadítani, ez a mozdulat, ez a csekélység elegendő arra, hogy egyszerre belehelyezze őket a jelenbe, fonák helyzetük tudatába, s az ezzel járó kellemetlen elfogódottságba.
- Óh, köszönöm, - hebegi Judith elhúzódva, s búcsúzóul bizonytalanul, ügyetlenül nyújt kezet.
- Ha megengedi, hazáig kísérem, - mormolja Bethléri félszeg meghajlással.
- Nem.
Köszönöm.
- S ez már hidegen, elutasítón hangzik.
Andor megérti, hogy nincs joga ellenkezni.
S Judith néma fejbólintással folytatja vándorlását.
De Bethlérit ellenállhatatlan vágy sarkalja, nyomába iramodni.
- Csak még egy szót engedjen, - kiáltja a holdvilágos nyári éjszakába.
Judith mereven áll meg hangjára.
Minden mozdulata visszautasító tiltakozás.
De mivel Bethléri úgy érzi, hogy ha most, valami varázsszóval nem tud összekötő kapcsot teremteni a kettejök lelkivilágában, akkor soha többé nem lesz rá alkalma... a vízbefúló mohóságával kap a Judith fehér keze után.
- Egy szót... kérek... - mondja alázattal, - megengedi -e, hogy néha, úgy, mint ma... ha véletlenül találkoznánk... hogy akkor ismét... elkísérjem?
Mivel pedig Judith úgy érezte, hogy minden idegszála külön lüktet a boldogságtól , a kétségbeeséstől, tompán, ridegen csak azt felelte, hogy:
VIII.
- Pista, hol vagy?
Még elkésem miatta!
Pedig a nagyhercegnő nem szeret várakozni!...
Pista?
Gyere már.
Szaladj rögtön a padlásra.
Keresd meg a bőröndöm kulcsát.
Hát a plaidem hol van ?...
Egy-kettő... rohanj!
- Igenis, - s a gyorslábu kis csiffincs máris hármonkint lépi a nyiszorgós falépcsőket.
" Mert, amikor ilyen napra ébredünk, mint ez a mai, jobb rögtön szótfogadni ", - gondolja bölcs előrelátással.
De azért nem állja meg, hogy fölérkezve, kissé vissza ne kandikáljon.
Hiszen olyan pompás hely ez a felsőemeleti tornác a megfigyelésre, hallgatódzásra.
Úgyszólván az egész ház mozgását, nyüzsgését szemmel lehet onnan kísérni.
S ha valaha, úgy ma van odalent érdekfeszítő ide-odajárás, szaladás, hangos szó és zene-bona.
Ime, most is reccsen a Viola-villa rozoga följárója.
Vajjon ki szalad rajta?
Ni , ni, Jolán.
A gyönyörüséges, de, oh, mily iszonyatosan "rátartós" komorna.
Onnan a magasból, óriás arányu kócos hajviselete igazában olyanforma, mintha egy fölfordított gólyafészek indult volna útnak, ám Pistának - titkon - így is roppant tetszik.
Ezért nagyot dobban a szíve mikor, - alig, hogy Jolán a Bethlériné szobájába érkezett - onnan éles sikítás, kiabálás és lefelé rohanó léptek zaja hallatszik.
A kis inas majd átesik a korláton, annyira kihajlik.
De azután megkönnyebbülten legyint a semmibe:
- Csak a Mari kapott, - dünnyögi, és többé nem érdeklődik iránta.
Még Sziszit se nagyon bántja, s csak úgy szokásból néz le hozzá egyszer vagy kétszer és azután megadással megy a dolga után.
A kis leány pedig, aki pesztrájával egyszerre került ki anyja szobájából, most a lépcsőzet két faoszlopa közé ékeli sápadt arcocskáját, s végtelen szomorusággal tekint arrafelé, amerre játszótársa eltünt.
Olyan ijesztőn egyedül érzi magát .
Azután meg olyan különös ma itt minden.
Mióta papa hajnalban odajött kis ágyához és megcsókolta, folyton-folyvást történik valami; már például az is, hogy senki sem gondolt az ő személyével.
Se fürdőt nem készítettek, se tiszta ruhát nem adtak néki, de még a kávéjából is kifelejtették a cukrot.
És amikor mindezt követelte, Mari is, Jolán is durván kiabáltak reá.
- Hagyjon nekem békét, mintha nem elég dolgom volna a méltóságos mamájával! - mondta a komorna.
A pesztra meg a nagymama szobája felé mutatva, azt súgta a fülébe:
- Ha sokat "szekéroz ", neki mondom meg!
E fenyegetés után Sziszi igyekezett is olyan csöndesen és illedelmesen viselkedni , akárcsak a bábu ott ni, a játékszekrény polcán; de nehéz föladat volt.
Nem is járt sikerrel.
Hogy volt? hogy nem volt? de tény, hogy mióta a mama szobájába vitték , mintha minden egyes tárgy életre ébredt volna körülötte.
Székek gurultak erre-arra.
Kalapok, cipők vándoroltak kanapéról az ágyra és vissza.
Szekrények nyikorogtak.
Fiókok ontották a drága csipkék, szines szalagok garmadáját .
Sziszinek ellenállhatatlan vágya támadt a sok szépség között rendezgetni , turkálni.
De legott két kemény kéz, messziről, magasból lecsapott reája, s hangos tiltakozása ellenére, vitte a legtávolabb eső zugba; s minden alkalommal valaki azt is mondotta, hogy: "legyen már csöndesen !"
Hát nem.
Ma... nem.
Lehetetlen.
Akárhogy próbálja, nem teheti.
Ez a sok szapora beszéd, mindenfelé repülő parancs, új meg új tárgyak megjelenése, eltünése, mind , mind arra ösztökélték, hogy ő is lármázzék, ő is munkálkodjék, ő is mozogjon erre-arra.
Sőt nem tudja, hogy miért, de folyton táncolni, kacagni, nagyokat kiabálni volna kedve, bár ugyanekkor keresve-keresi az okot, hogy elpityeredjék.
- Hogy ez a gyerek milyen rossz ma! - ismételgette anyja minduntalan, s hol egy nyitott láda, hol az íróasztala mellől terelte el több-kevesebb gyöngédséggel .
Végre is elvesztette türelmét: - Vidd már el az utamból, - adta ki a rendeletet Marinak.
De mivel Sziszi nagyon szépen kérte, mégis megesett rajta a szive:
- Jó.
Nem bánom.
Ha csöndes lesz... de, ha meg se moccan!
Érti?!...
Oda ülhetnek Marival, ni.
Jó?
De ha csak egy szót hallok...
A többit Sziszi szó nélkül is megértette s megilletődve, némán húzódott meg pesztonkája mellett.
Lassankint mégis suttogásba fogtak.
Mari a gerlice meg a szarka meséjét kezdte.
Gyönyörü mese az.
Tulajdonképpen nem is mese.
Csak arról van szó benne, hogy a szarka hogyan tanitotta a galambot fészket rakni, a szarka mindig azt mondta: "csak így, csak úgy ..." a gerle meg mindig azt felelte rá , hogy: "tudom, tudom ..."
Ők ketten ott a Bethlériné szobájában, egy ablakmélyedésbe húzódva, még érdekesebbnek vélték, ha elosztják a szerepet.
Mari volt a szarka, Sziszi a gerlice.
Aztán fáradhatatlanul, mindig megújuló örömmel mondogatták egymásnak: "csak így, csak úgy... tudom, tudom ..."
Eleinte suttogva , félénk pillantásokkal a mama felé, aki egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy az ékszereire lehelgetett, huhuholgatott s finom szarvasbőrrel fényesítette az amúgy is csillogó drágaságokat.
De aztán...
Sziszi még most se érti, sohasem is fogja megérteni, hogy hogyan jött az egész.
Tény, hogy elfeledkeztek a tilalomról, s nagyon gyakran és nagyon is hangosan nevették egymás szeme közé, hogy: "csak így , csak úgy ", "tudom, tudom ..." ezért nem hallották meg, úgy kellett lennie, hogy ezért nem hallották meg a szigoru parancsot, hogy: "most aztán csönd legyen !... "
Nem.
Nem hallották meg, és így villámszerüen érte őket a meglepetés, amikor azt látták, hogy Bethlériné fölugrik helyéről és, míg Sziszit félrelöki az útjából , Marinak égető, csattanós ütéseket mér szájára, arcára.
Ami azután történt, olyan, mint egy álom.
Mikor lépett Jolán a szobába?
Mikor szaladt el Mari?
Hogy jutott Sziszi a folyosóra ?...
Mind, mind összekúszálódó , fájó gondolat fejében...
Mintha arra emlékeznék, hogy valaki azt kiáltja: "Mars ki ! ", de ugyanakkor egy nagyon érdekes, aranynyal átszőtt világoskék selyem csoda is lebbent át a szemhatárán, hogy egy nyitott láda belsejében eltünjék...
Valóban nagyon, nagyon különös nap ez a mai...
Sziszit ott kint a sötétes folyosón most már kezdte kínozni a kis gyermek vigasztalan unalma.
Mit csináljon, hogy elűzze magától ?...
Ki nem mehet, esik is az eső, bent a házban pedig kihez szegődjék, amikor reggel óta mindenki csak ide-oda taszigálja?
És ekkor újra eszébe villant az a kék selyem látomány.
Ha megkeresné.
Ha újra láthatná!...
De mama?
Biztosan nagyon, nagyon haragudnék, ha Sziszi visszamenne hozzá... mégis, mégis... az a kék gyönyörüség...
Sziszi földerülve hurcolt elő egy zsámolyt, s tette az ajtóhoz... mert azok a csúf kilincsek!... de még mielőtt célt érhetett volna, letett szándékáról.
Mert ime , ott közeledett "Ágnes néni ", a terjedelmes, jó, öreg szakácsné, akinek mindig akadt egy kis csokoládétörmelék, vagy mazsola a kötényzsebében.
Ma azonban nagyon rosszkedvünek látszott.
Folytonos zsörtölődés között dolgozta föl magát a meredek lépcsőkön; de ekkor megpillantotta Sziszit és egyszerre mosolygóvá változott egész ábrázatja.
- Aranyom, lelkem, - kérleli.
- Nézze, drágám, egy sürgönyt hoztak a nagymamának .
Vigye be neki.
Én nem érek rá, nem is az én dolgom... de a sok haszontalan... - szava elvész abban a kiadós csókokban, melyeket a távirat átadása közben Sziszi kis kezére cuppantgat.
- Ugy -e megteszi, cukrom?
Sziszi csak némán bólint a fejével, s máris szalad a folyosó tulsó oldalára.
Örült ennek a küldetésnek.
Büszke is volt reá nagyon, mert egészen felnőttnek érezte magát általa.
Igy történt, hogy életében először közelített a nagyanyja szobájához félelem nélkül.
Odaérve, élesen, öntudatosan hangzott a kiáltása:
- Nagymama!...
Nyissa ki az ajtót!
Valéryné azonban csak egy bizalmatlan "Na? mi az már megint ? " -tel fogadta és minden további szó nélkül kapta ki kezéből az írást.
De lám, egyszerre olyan különösen kezdett viselkedni, hogy Sziszi meg is ijedt tőle, mégis mulatva nézte.
Mert alighogy a táviratot elolvasta, rögtön azt kiáltotta, hogy: "Uram segits !... " és a két öklével verdeste saját homlokát; aztán újra leült, újra olvasott és újra beszélni kezdett.
Sziszi bámulva hallgatta, bár egy szót sem értett hangos panaszából.
- Ikrek! - rikoltozta Valéryné, s olyan dühösen nézett Sziszire, mintha őt tenné felelőssé a káros esetért.
- Ikrek!...
Na hát ez szörnyüség, s még hozzá... - s Sziszi mellett elrohanva, egyenesen leányához törtetett.
A kis leány tehát ismét egyedül maradt volna, ha kíváncsisága nem vonzza nagyanyja után.
Igy azonban, ügyesen, mint egy félénk és mégis vakmerő egér, surrant anyja szobájába s lopta magát a kék ruhát rejtő láda közelébe.
Ezalatt Valéryné növekvő izgalommal olvassa föl a sürgöny tartalmát:
" Két leány.
Emma rosszul.
Orvost Budapestről várok.
Mamáért mely vasuthoz küldjön kocsit:
- Hagyd már abba azt a kiállhatatlan pakkolást.
Beszélni se tudok, ha egyszer egyik sarkában vagy a szobának, máskor meg a másikban.
- Sajnálom.
De tudod, hogy a fenség nem szeret várni.
- Kérlek! ne kezdd rá a sírást...
- De hátha szegény Emmám.
Pedig már hatodszor...
- Útálatos...
Sziszi, mit csinál maga?
- Én?... én csak nézem.
Igazán csak nézem...
- Hozzá ne merjen nyúlni!...
Ki az?
Pista félénken dugja be a fejét az ajtón:
- Tessék parancsolni.
Itt a kuffer kulcsa.
- Tedd le.
És most szaladj a kocsimért.
De Valéryné még idejekorán galléron fogja a szolgálatkész gyereket:
- Előbb eredj vissza a padlásra, - rendeli, - s hozd le az én ládámat.
- Pista, mondtam, hogy a kocsiért szaladj.
Mit bámulsz úgy reám.
Nem hallod ?...
- De nekem pakkolnom kell! - panaszolja Valéryné, most már igazán sírva fakadva.
Bethlériné türelmetlen vállvonítással felel, azután ékszereit kezdi egy kézitáskába rakosgatni.
Közben rendelkezik:
- Jolán, menjen a garderóbe-szobába, és a második szekrény, első...
- De ha mondom, hogy nekem pakkolni kell... - vág közbe Valéryné, mialatt a komornát igyekszik lefoglalni.
De Bethlériné órájára nézett:
- Jolán!
Maga most semmi mást nem fog tenni, mint nekem segíteni.
Érti ?...
Siessen csak Pista után.
De nem...
Hívja be Jánost... vagy tudja mit ?...
Ugyanekkor Valéryné is odaállt melléje:
- Jolán.
A barna ruhámat, meg a bársonykalapomat... tudja...
- De mama, hagyj már Jolánnak békét! - kiáltja Adrienne türelmetlenül.
- Ha olyan sürgős a dolgod, hívd be magadnak Marit és punktum.
- Csak előkapjam!...
Mari-i ?!!... - s a folyosóra kirohanva, mértföldekre hallható hangon ismétli: - Mari?!
Mari-i!!!...
Utána Adrienne is kisiet, s legott az ő hangja is fölharsan a hátulsó lépcső korlátjánál:
- János?!...
Pista!...
Erzsi !... - kiabál rendre.
S mintha tűzre harangoznának, úgy perdül elő a ház minden zugából egy-egy siető , szuszogó, titkon szitkozódó cseléd.
Még Ágnes asszony is előkerül a pincék tájáról, s neki Adrienne is, anyja is az emeletről lebeszélve adják ki a parancsokat.
És ismét nyiszorognak a lépcsők, újra csapkodják az ajtókat.
Ráadásul most már Valéryné és Adrienne szembeállt egymással, s éles fejhangból, dühös pillantásokkal, ökölre szorított kezek hadonászásával igyekeznek egymással megértetni, követelni, rábizonyítani, hogy kinek az indulása a fontosabb, s kinek a parancsa előbbre való.
Ezalatt a ládákkal, dobozokkal telt szobában a kis Sziszi nagy lelkitusát harcol ; mert valahányszor a legnagyobb ládába pillant, mindig ott látja annak a mesebeli kék ruhának a csücskét selyempapirosok tömege közül kikandikálni...
Milyen gyönyörü lehet úgy egészben.
Ha semmi sem takarja...
De nem szabad...
Mama megmondta, hogy hozzá ne merjen nyulni...
És nem.
Nem is fogja tenni...
Csak egy kicsit...
Csak éppen hogy megérinti... abból csak nem lehet baj ?...
Körülnéz.
Sehol senki.
Az ajtó betéve, azon túl éles, de távoli zajongás.
Lám , most... most még messzebb mehettek.
Igen.
Ez a kellő pillanat...
Sziszi lábujjhegyre áll, s úgy próbálja imádata tárgyát elérni.
De nagyon nehezen megy ...
Szerencsére itt is akad zsámoly...
És egy-kettőre ott terem vele a láda sarkánál .
Most már sokkal könnyebb lesz a dolog.
( Siettében nem is veszi észre, hogy a kis szék egyik lába alá egy cipősámfa került.
Ki gondolna most ilyen csekélységre ?)
Lehajlik.
Szíve hangosan ver az izgatottságtól.
Keze már ott van a csillogó aranycsipkék fölött.
De ekkor, egyszerre, úgy érzi, hogy kiszalad a föld lábai alól.
S hogy ösztönszerüleg kap valami támaszték után, teljes erejéből markolja meg a kék selyemruhát.
Csakhogy ez se védi meg a hátrazuhanástól; sőt inkább, ezer ráncba gyűrődve , formátlan hosszu sávban folyva utána, temeti a kis leányt suhogó selyme, tépett aranydísze alá.
Egy félpillanatnyi teljes csönd.
Aztán az ijedtség és fájdalom éles sikoltást csal a kis leány elfehéredett ajkára.
Az egész háznép rémüldözve tódul a szobába.
- Jézus Mária! - jajdult föl Valéryné kezeit összecsapva.
Adrienne azonban máris ott termett leánya mellett, s míg erélyesen hámozta ki a ruha és papiros tömkelegből, durván lábra állította, aztán fejétől lábig végigtapogatta.
- Na.
Ne bőgjön már.
Hol fáj? - kérdezte.
Sziszi bűntudatában felelni is alig mert, mégis, hogy anyja szigoruan ráparancsolt:
- Itt, - suttogta s remegő kis kezével odadörzsölt, ahol rendesen ülni szokott.
- Hát csakis ott fáj, mi?
- Nahát, az fájhat még jobban is... - és büntető keze máris vaskapoccsal ragadja meg a kis gyönge vállat.
De mielőtt még térdére fektethetné áldozatát, egy postaszolga lép be a küszöbön.
Adrienne, Sziszit eleresztve, lángvörös arccal ugrik föl helyéről.
- Mi kell magának? - támad a szolgára.
- Bocsánat, senkit se találtam, akinek átadhattam volna az üzenetet.
- Telefonüzenetet, Lomnitzról.
A fenséges asszony udvarhölgyétől.
- Hogy a fenséges asszony egy óra mulva indulni kiván.
- Feleljen vissza, hogy pontosan ott leszek.
Nagy örömében egy percre el is feledi haragját, de amint visszafordul, s újra szeme előtt látja kétezerfrankos párisi ruháját hasznavehetetlen állapotban , egyszerre még indulatosabban förmed leányára:
- Nehogy azt higyje, hogy a verést elengedem magának!
Csak most nem érek rá!
De majd ha visszajövök!
Majd meglátja, hogy mit kap!
Csak várjon!
Jolán, siessünk !...
Maga pedig, szófogadatlan, rossz gyerek, itt fog engem bevárni, látja? - s ezzel már vonszolta is a minden erejéből tiltakozó kis leányt ahhoz a benyílóhoz, amit valaha seprük befogadására építettek a Viola-villa rendszerető gazdái.
- Nem, nem, nem!
Mama édes, sohasem teszem többet... mama... félek! - sikoltozott a halálra rémült gyermek, de Adrienne szó nélkül dobta be a molyos téli bundák és fürdőköpenyegek közé; aztán megkönnyebbülten zárta rá az ajtót.
- De Adrienne! ha olyan nagyon fél... talán mégse...
- Ejh mit! - szakította félbe Valéryné szavát Bethlériné.
- Egy fél óra mulva ereszd ki.
Érted? - rendelte Pistához fordulva.
S azzal ki-ki, lázas sietséggel kezdte az elindulást szorgalmazni.
Most már Valéryné is kapott segítséget, Ágnes asszony személyében.
Mari még mindig nem került elő búvóhelyéről.
Negyedóra mulva kocsin volt minden utikészség.
Ekkor jutott Adriennek eszébe, hogy esetleg nem csupán komornájára, de Pistára is lehetne szüksége.
Ezért "hamar, hamar! hozd a kalapod, keztyüid, és ülj föl a bakra ..." parancsolta.
Még pár percnyi ide-odafutkosás, rendelkezés, izgalom, aztán a Viola-villa egyszerre, mintegy varázsütésre, elcsöndesedett.
Ágnes asszony a szokatlan hajlongástól kimerülve, vonult szobájába egy kis bóbiskolásra.
János egy pohár sörre szaladt át a vendéglőbe, a szolgáló pedig fölhasználta a kínálkozó alkalmat , és - egy kis maradék ételre - beintette magához a kertészbojtárt.
Hogy ezalatt odafönt, az elsőemeleti benyílóban mi történhetett, erre nem gondolt senki.
Nem rosszakaratból, de egyszerüen azért, mert teljesen megfeledkeztek Szisziről és rabságáról.
S mikor - az esőtől hazaűzve, - Bethléri úgy déltájban visszaérkezett, meglepetve nézett körül; - Mintha egy lélek se laknék ebben a házban, - gondolta.
De mikor tolvaj kulcsával az ajtót fölnyitotta, s ennek nyikorgására se mozdult semmi körülötte, kellemetlen érzéssel futott föl a lépcsőn.
Azt tudta, hogy Adriennet nem fogja itthon találni.
Hiszen három nap óta csakis a nagyhercegnő meghívásáról beszélgetett anyjával, de hogy se cseléd, se anyós, se Sziszi... nem siet elébe ?
Legkivált Sziszi? aki valahogy mindig meg szokta érezni apja közeledését, s örömmel, csókzáporral ugrik az ölébe.
- Sziszikém? hol vagy? - kiabálta, szobáról-szobára menve.
De semmi felelet.
Bethléri most már igazán aggódni kezd.
Csak nem veszett el újra, mint a minap ?...
Felesége szobáján áthaladva, szórakozottságában megbotlik valamiben.
- Az új párisi toalett?... - jegyzi meg közönyösen.
Még az is átvillant gondolatán, hogy: "be furcsa?! vajjon miért nem vitte magával ?..." de ekkor a kályha közeléből mintha gyönge nyöszörgést hallana?!...
Egy szökéssel ott terem.
- Sziszi?! - kiáltja kétkedve, s mégis örömmel, mert az jutott eszébe, hogy a kis bohó valószínüleg bujósdit játszik vele.
- Sziszi, te vagy itt? - s keze máris nyitja a tapétaajtót, de legott ijedve hátrál; mert víg kacagás helyett, Sziszi sápadtan, szederjes szájszéllel, tágranyílt szemekkel, némán bámul reá, aztán fölsikolt és görcsösen, mintha ezer rémtől keresne nála oltalmat, veti magát karjába, kapaszkodik a nyakába, fonja lábait derekára, ahogy éri.
- Sziszim, aranyom! térj magadhoz, - unszolja csókokkal halmozva arcát, kezét, de a kis leány csak még jobban tapad hozzá, hogy szinte fojtogatja ölelő karjával.
És sírás nem jő elkékült ajkára, csak folyton ismétlődő rémült sikoltozás.
Bethléri tehetetlenül cirógatja az átizzadt szőke hajat, s becéző szóval vigasztalja, biztatja a kis leányt.
De mindhiába.
Végre is csönget.
De amint siető léptek zaja hallatszik.
Sziszi még élesebb sikoltozással védekezik:
- Nem... nem... ne jőjjön be!
Sziszi szemei szinte elfehérednek a rémülettől.
- Nem, nem, nem...
Didi mama... nem, ne jőjjön...
Nini... félek!...
Didi mama ... ver... nem, ne jőjjön! - kiabálja őrülettel határos izgatottsággal.
- Mi történt itt? - kiált Bethléri a belépő Jánosra, s mialatt növekvő aggódással figyeli meg gyermekét, felbőszülve hallgatja a komornyik védekező, vádoló elbeszélését.
Aztán vizet hozat, de Sziszi összeszorítja fogait s nem enged betölteni szájába egy kanálnyit sem.
Most már eltorzult arcán is szederjes foltok támadnak, s karja erőtlenül hull a Bethléri vállára.
- De igen, méltóságos uram, valami túrista-szerencsétlenség történt a Jégvölgyi csúcsnál, s mind a két Füredről odavitték az orvosokat.
Magam láttam, amikor elmentek.
- De Istenem... csak nem nézhetem, hogy gyermekem...
Menjen csak...
Nem.
Ne menjen, - parancsolja hirtelen elhatározással, és máris ő maga indul, gyermekét két karral ölelve magához.
- Hová tetszik vinni?... - kiált utána az ámuló öreg, de Bethléri feleletet sem adva rohan, a legrövidebb ösvényeket keresve, futva, félőrülten, de tudva azt , hogy ha van segítség, ott meg fogja találni, ott, ahol annyi éven át mindig talált vigaszt, segítséget - Mikey Judithnál.
IX.
Harmadnapja, és még mindig semmi javulás!...
Feleletképpen Judith szomoruan von vállat, aztán kisiet, mert messziről az orvost látja közeledni.
Mit is felelhetne?
Az igazat?
Azt, hogy kizártnak tartja Sziszi fölgyógyulását?
- Igen, ha nem lett volna máris szívbajos, - mondta az orvos tegnap is.
- De így...
És higyje el, - tette hozzá mély sóhajtással, - higyje el, ha már idáig jutott szegényke...
A többit nem az orvos mondja ki, de a Judith szeméből lepergő könnycseppek.
De Bethlérinek nem szabad megtudni a valót.
Még nem.
Az utolsó percig nem.
Mert aki remél, az mégsem gyötrődik annyira.
Igy is éveket öregedett kétszer huszonnégy óra alatt.
Judith is, - amikor senkisem látja, - kimerülten hunyja le szemeit, hiszen, amióta az a szakadásig megrázott csengő fölriasztotta, mióta azt az elalélt gyermeket leemelte a zsibbadó karról, egy pillanatnyi pihenést sem engedett magának.
Átvette.
Lefektette.
Ápolta... és... nem kérdezett semmit.
Azóta ő és Bethléri két nap és két éjjel éltek egy életet; aggódtak egy szeretettel.
De, éppen mivel annyira csak annak az egynek éltek, nem is férkőzött öntudatukig az a gondolat, hogy ők most szokatlan körülmények közé kerültek.
Sőt , éppen azt találták ösztönszerüen természetesnek, hogy amikor nagy bánat, nagy aggodalom szorongatja a szíveiket, ők így együtt küzdjenek, ők így együtt viseljék a gondokat.
Csak mikor Judith az orvostól elbúcsúzva visszatért, és másutt járó gondolattal azt kérdezte:
- Mit gondol? mikorra érhet Adrienne Tátrafüredre? - akkor egyszerre, minden átmenet nélkül, mint mikor egy sürü fátyol hull le valamiről, szűnt meg öntudatlansága, és ő, pirulva, a világ szemével látva , tekintett helyzetére.
De legott gőgösen húzta ki magát.
Mit bánja ?...
És bár kellemetlen volt az a gondolat is, hogy pár óra mulva szemtől-szembe fogja magát találni Valéry Adriennel, de még ettől az érzéstől sem engedte magát lenyügözni; mert, igazában, most csak egyetlen egy kérdés bírt előtte fontossággal: a Sziszi állapota.
De ha lelkének legrejtettebb mélységeibe pillantott volna, talán őt lepi meg legjobban a fölfedezés, hogy aggódás, gond, idegesség alatt még valami lappang : öröm.
Pedig ott volt, s ha nem is vette tudomásul, ha nem is hitte el, hogy az ad erőt a virrasztásra, az adja szájába a vigasztaló szót, az teszi olyan bársonyossá kezét, amikor a kis beteg szívlüktetését számlálja, mégis ott volt az mindig és halkkal suttogta: "Itt vagyok, mert ő is itt van újra te melletted."
De öntudatos énje, a fegyelmezett, az önmagával szigoru, ám mások iránt méltányos én, egészen mást beszélt, és ezért Judith látszólag teljes nyugalommal tekintett órájára.
- Kinek? - riadt föl Bethléri tépelődéseiből.
Judith hirtelen szemébe szegezte a tekintetét.
Miért?... oh milyen férfihoz illő fölkiáltás volt ez!...
Miért?
Mert jól esnék neki.
Bethléri homlokán mintha mélyebbre vésődnének a barázdák.
De Judith úgy tesz , mintha nem venné ezt észre, s csak úgy, inkább magának folytatja:
- Végre is, minden gyermek úgy nő fel, hogy sarokba állitják... megbüntetik .
Hogyan juthatna tehát valakinek még csak eszébe is, hogy ebből ilyen nagy baj lehet ?...
Nem, igazán senkinek... - de mivel a Bethléri arcáról újra és újra föllobbanó haragot olvas, most odalép hozzá, s kezét feléje nyújtva: - Menjen , kérem... és... mondja meg Adriennek, hogy várom...
- De a kis leány? nem gondolja, hogy ha majd anyját felösmeri...
- Ha?!... felösmeri! - sóhajtott Judith kétkedőleg.
- Egyelőre Adriennet nyugtassa meg... kérem.
Bethléri szerette volna azt felelni, hogy: hátha nem is nyugtalan; de mielőtt kimondta, máris szégyelte sivár gyanusítását.
Aztán, miután még egyszer benézett csöndes - milyen kétségbeejtőn csöndes! - kis betegéhez, szó nélkül hagyta el a házat.
Mire a Viola-villába érkezett, Adriennet már átöltözködés közben találta.
- Már biztosan tud mindent, - gondolta, és örült, hogy megkésett.
S valóban, felesége izgatottan futott elébe:
- Hogy van Sziszi? - de mielőtt még Bethléri felelhetett volna, fölényesen azt is megkérdezte, hogy: - Remélem, rögtön hivatott orvost ?...
Bethléri karja önként lehanyatlott.
- Minő kérdés?! - felelte kedvetlenül.
Adrienne azonban, minden további érdeklődés helyett, haraggal, durván szólt oda hozzá:
- Magától minden kitelik, az is csak magának juthatott eszébe, hogy Sziszit elvigye hazulról.
- Egy üres lakás nem "haza ".
Adrienne ajkába harapott; de legott annál több rosszalással kiáltotta:
- De olyan állapotban!...
Bethlérit elfutotta a harag:
- Talán én? - csattant föl Adrienne.
- Tudtam, hogy reám fogja fogni.
Tudtam .
Pedig mi történt?... hogy én, félig büntetésből, félig tréfából... igen, igen , félig tréfából! egy félórára bezártam Sziszit a benyílóba...
Hát aztán? máskor is megtörtént...
Arról már nem tehetek, hogy egy félóra helyett egy órát... jó... hát mondjuk: másfelet! töltött benne... az se olyan nagy dolog...
De ekkor hazajön maga, és ég tudja milyen képpel, milyen lármával nyitja ki ezt az ajtót.
És mikor látja, hogy Sziszi kissé rosszul van, - tudjuk, hogy szívbajos, - meg is mondta az öreg Adler, hogy olyankor ágyba kell fektetni és hideg vízzel borogatni... de nem !
Hanem maga, mint egy őrült... mint az "Erlkönig " -beli apa, fölkapja, és szalad vele árkon-bokron keresztül.
Most aztán rosszabbul van.
Valamivel nehezebben gyógyul, mint más alkalommal.
Ez baj.
Ez szomoru.
De ki tehet róla?
Maga vagy én?
Bethléri összefont karral állt egy asztalhoz támaszkodva, és magára erőltetett nyugalommal egyszer se szakította félbe.
Csak tekintetét szegezte reá kérdő csodálkozással.
- Van még valami mondanivalója? - kérdezte egész szeliden, és előre lépett.
Hanem Adriennet szokás szerint éppen ezzel a nyugalommal hozta ki sodrából.
- Hát van!! - kiáltotta, s ő is közelebb lépett.
- Tudja mi ?...
Az, hogy Sziszit még ma haza fogja hozni.
- Már pedig én követelem.
- Követelem.
Érti, követelem.
- Adrienne, maga nem is álmodja, hogy Sziszi milyen nagybeteg...
- De értse meg, meg se szabad mozdítani...
- Nem tudom.
Nem kérdem.
Talán sokkal tovább tartana a betegsége... talán...
Adrienne egy székre roskadt ennek a ki nem mondott szónak a súlyától.
- Nem.
Nem igaz! - jajdult föl füleit befogva.
Bethléri ismét közelebb jött hozzá s önkéntelenül kitárta karját:
- Adrienne, - súgta gyöngéden, - ne hallgass reám.
Lehet, hogy nem is igazat mondtam.
Lehet, hogy Sziszi nem is olyan beteg...
- Ugy -e nem?... mondja... kérem, könyörgöm... mondja, hogy nem is olyan beteg? - zokogott Adrienne, és Bethléri sohase érezte őt oly közel a szívéhez.
" Hát mégis szereti !..." gondolta, sok esztendőnek titkos keserüségét megbocsájtva , elfeledve.
S míg remegő kézzel simogatja lüktető homlokát, forró szemhéjait, életében először csókolja meg, nem a szeretőjét, de a feleségét.
Hanem Adrienne már újra odaáll elébe, s míg türelmetlen mozdulattal törüli le könnyeit:
- Csak képzelje! - mondja összeborzadva.
- Ha meghalna Sziszi...
Rémes még elgondolni is.
Volnának olyanok, akik engem vádolnának a halálával.
Engem!...
Bethléri összeszorítja fogait, nehogy egy szó kiszaladjon a száján.
De Adrienne rá se néz többé, hanem izgatottan kezd a szobában ide-oda járni.
- Most aztán mi lesz? - kérdi érdes, kihívó hangon.
- Mit, "mi lesz "? - felel Bethléri és most már nyoma sincs nála az előbbi ellágyulásnak.
- Maga oda fog velem jönni a Mikey grófnő villájába... és...
Adrienne sértőn, gúnyosan fölkacagott:
- Az Istenért!
Adrienne, ne beszéljen ilyen képtelenségeket.
Már hogyne jönne oda...
Sziszihez.
- Hozza el.
Mondtam az imént: hozza el.
- De nem hallotta, hogy...
- Hiszen éppen most mondta, hogy: "nem igaz, ne hallgass reám.
Nem is olyan beteg."
- (Mindezt a Bethléri hangját utánozva.) - Nahát?!...
Bethléri türelmetlenül állt vele szemben.
Mit magyarázhat egy asszonynak, aki nem akar érteni ?...
De azért mégis megkérdezte:
S ekkor Adrienne önzése egész öntudatlanságával felelte:
- Mert az nekem nagyon alkalmatlan.
- Maga nagyszerü.
Hát nem elég az?
De, ha tudni akarja, van más okom is.
- Én csak egyet akarok tudni: jön, vagy nem jön? mert én megyek.
- Jó.
Hát én is megyek.
De azt mondhatom, hogy sohasem bocsátom meg magának...
- Hogy odakényszerít a... a kedveséhez.
Kimondta.
Pedig nem volt szándékában, mert maga sem hitte.
S mikor tegnap Báltelky a fülébe súgta, csak jót nevetett a képtelen ujságon.
De most mégis kimondta.
És örült, hogy megtette.
Ez legyen a bosszu ezért a kényszer-vándorlásért.
Nem mintha Sziszit nem szívesen menne ápolni, - szegény kis leány, ki hitte, hogy annyira gyöngék az idegei? - de így, ország-világ láttára, beállítani Mikey Judithhoz?
Nem.
Ez nem kellemes!
Lopva tekint át férjére, hogy szavainak hatását kifürkéssze; Bethléri azonban egy fél pillanatra egészen közömbös arccal lépkedett mellette.
Meglátszott rajta, hogy szórakozottságában nem fogta föl rögtön a szemébe dobott vádat.
Azután se felelt egy szót sem, csak hosszan, összehúzott szempillák alól nézett át Adriennere.
De ebben a nézésben annyi fölény, és annyi semmibevétel összpontosult, hogy a fiatal asszony megszégyenülve kapta el tekintetét.
Most már sokért nem adta volna, ha visszavonhatja rágalmazását; hiszen nem férjét szégyenítette meg vele, hanem ő érezte úgy, mintha egyszerre eltörpült volna, s messze, messze maradna el mellőle.
Mily kétségbeejtőn kellemetlen érzés.
Kivált ma, hogy a legutóbbi napok emléke járul hozzá.
Sírni szeretne idegességében.
Miért is engedett a Váray unszolásának, s ment el vele, - míg a nagyhercegnő a zakopanjei nőiparkiállítást tekintette meg, - ahhoz az elhagyott vadászkunyhóhoz?!
Most már nem is érti, hogyan történhetett.
Igazán, egy húszéves asszonyka se viselkedhetett volna könnyelmübben, ostobábban.
Másfél év óta megérték, ő és Váray, azzal, amit "amitié amoureuse " -nek szerettek nevezni, s most egyszerre...
Miért?
Mert a lengyel vendéglősnek erősebb volt a pezsgője ?...
Útálatos!
- És ha legalább hasznom volna belőle ?...
De mi? - lázadozik elégedetlenül.
És hogy mindettől a gyötrő, kellemetlen és izgató gondolattól szabaduljon, úgy tesz, mintha máris feledte volna előbbi mondását.
S, ahogy a Mikey-villához sietnek, idegesen, túlzott szóbőséggel elkezd Szisziről kérdezősködni:
- Hogy van?
Mikor volt az utolsó rohama?
Vajjon meg fogja -e anyját ismerni?
Közben, tekintet nélkül arra, hogy Andor figyel -e szavára vagy sem, a nagyhercegnőről beszélt.
Elmagyarázta, hogy az első két sürgönyt azért nem kaphatta, mivel a fenséges asszony egészen másképpen rendezte a kirándulást, mint ahogy előre meg volt határozva.
Dunajec helyett Zakopanjéba mentek, és onnan Krakóba.
És mindenütt bál, diner, mulatságos piknikelés az erdők szélén.
- Persze, ha tudtam volna!... - sóhajtja közbe-közbe.
Pedig tulajdonképpen már félig-meddig kibeszélte magából aggodalmát a jövőben és megbánását a multra nézve .
Önzése, mulatási vágya egész életén át mindig diadalmasan küzdött minden ellen , ami kellemes izgalomnál több terhet rótt volna az érzelmeire.
Igy most is.
Ezért , még mielőtt azt a házat megpillanthatta, melyben beteg gyermeke feküdt, ő máris elhitette magával, hogy férje is, a cselédek is túloztak elbeszélésükben.
Titkon inkább azon tünődött, mi módon kerülhetné ki a Judithtal való találkozást.
- Siessünk, Adrienne! - rázta föl gondolataiból Bethléri türelmetlenkedése.
- Igaza van, - felelt engedékenyen, s míg most már ő is csaknem futásba kezdett , biztatással, meggyőződéssel kiáltotta oda férjének: - Majd meglássa, két-három nap mulva egészen, de egészen jobban lesz Sziszi.
Én az ilyet előre érzem!...
Éppen kanyarodott az út, amikor ezt mondta, ezért megdöbbenve állt meg, amikor közvetlen közelből jött szavaira a válasz:
- Eltalálta, méltóságos asszonyom!
Kis betegünk máris egészen, de egészen jobban van...
Mit jelent ez?
Ez a hang?
Az a szomorúság az orvos arcán?
Ez a néma kézszorítás ?
És a Bethléri elsápadása, följajdulása?
Nem.
Nem lehet.
Tévednek.
Őrültek.
Rosszakaratu gnomok egytől-egyig...
Adrienne mindent s mindenkit gyülölséggel taszítva félre útjából, rohan be a házba.
Nem is kérdi, merre kell menni.
Túlizgatott idegei biztos ösztönnel útba igazítják.
Egy kis fehér ágy mellől nyulánk alak áll föl.
Judith, - ötlik az eszébe, - de máris feledi.
Senkit se lát meg.
Senkit sem figyel.
Se Andort, aki utána lépett a szobába, se Judithot, aki hangtalan léptekkel távozott mellőlük.
- Sziszi! - sikoltja az ágy mellé vetve magát.
- Sziszikém, egyetlen angyalom !
Miért mégy el? miért szomorítod így szegény jó mamádat?
Térdre roskadva, arcát a takaróba temeti.
De, mint egy sebzett állat, pillanatra sem találja helyét.
Fejét folytonos nyögéssel, fájdalmas föl-följajdulással teszi idébb-odább, hogy fekete hajába mindig belekeverednek a kék gencianák, melyeket Judith az imént szórt a takaróra.
Most ügyefogyott kézzel, oda se tekintve, a kis halott keze után keresgél, de mikor megleli, de mikor hidegsége érinti az ő lázas ujjait, egyszerre egy még vadabb sikoltással hátrahanyatlik, s élettelenül terül el a szőnyegen.
Bethléri, aki eddig saját bánatába mélyedve állt az ágy szélénél és néma kétségbeeséssel tekintett a kis fehér arcra, most fölriadva hajlik őt fölemelni.
Ám Adrienne csak órák multával tért kissé magához, de akkor se annyira, hogy környezetét tudomásul vehette volna.
Kábultan, gondolat nélkül hagyta, hogy hordágyra tegyék, s vigyék, lassan, minden lépésre vigyázva, a Viola-villába.
X.
Két hét telt el, mióta Bethléri, millió csillag közömbös ragyogása elől is rejtegetve, bujva, kilopta a könnyü kis koporsót a Mikey-házból.
Mint valami rettenetes nagy bűnnek a bizonyítékát, úgy kellett, eltitkolni, úgy kellett takargatni.
( Nehogy a fürdőtelep betegei vagy mulatós vendégei megütközzenek azon, hogy Halál őfelsége itt, a közvetlen közelükből merészelt valakit magához rendelni.)
És lent Szalókon, a kis falusi temetőben se fejthettek ki semmi pompát, mert akkor tova rebbenhetett volna a hír, hogy idegen határon halottat vittek keresztül, és ez újra sok emberben ébresztett volna lázongó méltatlankodást, mert úgy tartják: amerre halott elhalad, ott mindent el fog verni a jég.
Amióta azt az egyszerü kis koporsót leeresztették a sírba, Bethléri csak gépiesen vesz részt házanépe életében, de ő maga nem érdeklődik semmi iránt.
Csak békét, csöndet keres.
Csak a magány esik jól neki, aki annyira egyedül érzi magát.
Még Judithnál se volt azóta.
Szégyelt részvétet koldulni tőle, akinek már úgyis annyi hálával tartozik.
Azután meg egy-két nap mulva elutaznak úgyis, és neki kötelessége a feleségével tartani.
Bethléri önváddal telve gondol Adriennere.
Mennyire félreismerte.
Mennyit vétkezett ellene, amikor gondolatban szívtelenséggel, könnyelmüséggel vádolta .
Pedig lám, ha nem érezne ő is mélyen, igazán, megviselhette volna -e így a csapás , mint ahogy megviselte?
Hiszen még a temetésre se mehetett a gyöngeségtől.
Ma az első nap, hogy egyáltalán a chaise longueról föl tudott kelni.
És az az idegesség, ahogy rendeleteit egymás tetejébe adja, mindig visszásan , mindig megsemmisítve egyiket a másikkal, mindmegannyi bizonysága annak, hogy lelke egyensúlyát még mindig nem tudta visszanyerni.
És mégis!
Honnan van az, hogy ugyanegy kedves halottat siratva, ugyanegy bánattól gyötrődve, ők ketten mégse tudnak egymásra találni ?...
- Én vagyok a hibás.
Lehetetlen, hogy ne én legyek a hibás! - töpreng Bethléri és elmondja magának százszor is, hogy csak az ő beteg agyának a képzelődése az is , hogy valahányszor felesége a kis leányról kezd beszélni, egy-egy mozdulata, s ahogy fölsír, ahogy a bútorokba kapaszkodva vonszolja magát a szobán keresztül , mindig újra és újra azt a jelenetet juttatja eszébe, amikor ott látta a halott Vihar Ernő mellett, kacérkodva a könnyeivel, tőkét csinálva a bánatából.
- Ocsmányság tőlem ezt a két esetet összehasonlítani! - korholja magát, - de azért hiába próbálja, nem tud Adriennel kis halottjáról beszélni.
Aztán azok a gyászruhák.
Biztosan minden asszony ugyanúgy fogja föl a kérdést , mint az ő felesége, mégis olyan jól esnék, ha Adrienne nem törődnék velök olyan behatóan.
Ki hinné, hogy ilyen nagy fájdalom közepette fontossággal bírjon az, hogy a gyászfátyol földig ér -e vagy csupán térdig, s hogy a crèpe-el szegett ruha empire- vagy reform-szabás szerint készült?
Mégis emiatt két hét óta elképzelhetlen mennyiségü sürgöny- és telefonüzenet jött és ment Budapestről a Viola-villába és vissza.
És egyszer Adriennet csaknem sírógörcsök között találta, mert a " jet " -nyakék törve érkezett meg egy híres bécsi cégtől.
Reggeltől estig tele a ház csacsogó, sajnálkozó asszonynéppel, akik ott ülnek az Adrienne nyugágya körül.
S folyton hallszik az Adrienne hangja is, amint panaszosan, méltatlankodva elismételgeti, ahogy volt, ahogy történt.
- Én... én... én... - vegyül minden szavába.
Mert tulajdonképpen sokkal kevesebbet beszél kis halottjáról, mint saját magáról.
Mindez oly zavarón hatott Bethlérire.
Mert mindig elrontotta azt a képet, amit az új Adrienneről magának alkotott.
Vagy mégis csalódnék?
Csupán ő képzeli, hogy van egy új Adrienne?
Holott új, - csakis a körülmény, melynek ürügyéből - eddig ki nem élvezett izgalmakat él át ?...
És mikor Bethlérit ezek a gondolatok kínozzák, csupa ellentétes érzés rágódik a lelkén.
Hogy győződjék meg az igazságról?
És hogy vezekelje le vele szemben, hogy gondolatban annyiszor megrágalmazta?
De ha ösztöne még sem csalta volna meg, hogy éljen vele ezután is, most, amikor már nincs többé az, aki egymáshoz láncolta őket?
Sokszor vágyott bizonyságra, de még többször rettegve riadt vissza tőle.
- Csak azt tudnám, hogy őszinte -e nagy bánata?... - tépelődött, bár szégyelte tépelődését.
Egy délután azzal a szándékkal nyitott az Adrienne nappalijába, hogy megkérdezze : elég erősnek érzi -e magát Szalókra kocsizni, és elbúcsúzni leányuk sírjától.
El volt rá készülve, hogy feleségét chaise longueján fekve fogja találni .
Meglepetésére azonban a szoba üres volt, hanem a nyitott ablakon át behallszott nevetéssel teli szapora beszéde.
Bethléri megütődve állt meg.
Lehetséges ez?
De ekkor egész tisztán hallotta , amikor Adrienne valakinek kacérkodva mondja:
- Azt találja?
Oh dehogy!
A fekete senkinek sem áll jól.
Alig is várom, hogy kihámozzam magam belőle.
S rá egy férfihang, kérőn:
- Minő kérdés! - hangzott az asszony izgatott nevetése.
- Legalább hat hónap mulva.
- Nem úgy értem.
De mikor - nekem ?...
Bethléri egészen az ablak mellé húzódott.
Tisztában volt ugyan azzal, hogy ő most ocsmányságot művel, tekintve, hogy hallgatódzik.
De vannak körülmények, amikor a legtökéletesebb kultur férfi se cselekszik másképpen, mint a legprimitivebb férj.
Azok pedig ott künt, a napsugártól beragyogott erkélyen, mit sem gyanítva közelségéről, gyügyögtek, suttogtak, tervezgettek tovább.
De egyszerre, anélkül, hogy lépteit hallották volna, előttük állt Bethléri, és Várayra szegezve tekintetét, nyugodtan mutatott a kijárat felé.
A szép Elemér gróf csodálkozva, nevetgélve nézett föl reá, de nem mozdult helyéről.
Azonban Bethléri most már egészen mellé állt, s mint akit álmából ébresztenek, nyújtózkodva egyenesedett ki, aztán unott hangon, de melynek tompa suttogásában megmásíthatatlan elhatározás rezdült:
- Szeretném, ha saját erejéből hagyná el házamat... mégis kevésbbé lenne kellemetlen...
Nem gondolja ?...
Most már Adrienne is odafutott hozzá, s karját megragadva:
- Megőrült? - kérdezte a dühtől, szégyentől elfehéredve.
- Váray gróf a nagyhercegné megbízásából van itt, hogy részvétét...
Bethléri, aki egy erélyes vállmozdulattal lerázta magáról az Adrienne kezét, még mindig ott állt előbbi helyén, és le nem vette tekintetét Várayról.
A gróf végre is belátta, hogy nevetséges helyzetéből csakis visszavonulással menekülhet.
- Rendelkezésére állok... - hebegte, kalapját keresgélve.
Bethléri szótlan nyugalommal hajlott meg előtte, s kifogástalan udvariassággal nyitotta ki az ajtót.
- Szerencsétlen! - kiáltotta Adrienne, mikor magukra maradtak.
- Mit csinált?
Hát nem tudja, hogy Váray...
- Kilövi ama bizonyos példabeszédes ászt a kártyából ?...
Tudom.
Hát aztán?
- Arra gondol, hogy az én ügyességemről is ez a legenda van elterjedve ?...
Legyen nyugodt, ha ő nem lő le engem, én életben hagyom őt - magának, és a magához hasonlóknak.
- Hagyjuk, kérem.
Négy évig hallgattam.
Maga már azt hitte, hogy egy teljes papucshőst nevelt belőlem...
Igaza is volt.
Csak egyet felejtett el, vagy nem is tudott soha: hogy a leányomért tűrtem és hallgattam.
De most már - leszámolhatunk...
Maga is jobban jár így... nem gondolja?
Szabaddá teszem.
Vagy Váray szabadítja meg tőlem, de szabaddá lesz; ezt igérem... - s ezzel nyugodtan , ahogy jött, semmit se hallgatva az asszony védekezéséből, könyörgéséből , eltávozott.
XI.
Szánok csilingelése szakítja meg a téli alkony csöndjét.
- Érkezés ideje, - jegyzi meg valaki a Grand Hotel törzsvendégei közül; s legott kíváncsian lesik, hogy ismerős fog -e a mázsás bundákból kibontakozni.
- Ha jól látom, - örvendezik Pratersteinné, - az ott, jobbra, Bethléri Andor, - s már föláll, hogy üdvözölje, de mást gondol.
- Nem, mégis megvárom, hogy ő szól -e hozzám, - magyarázza őszinte jóakarattal.
- Ki tudja, hátha jobban szeret teljesen magának élni... mert, úgy mondják, hogy a párbaja óta még mindig betegeskedik.
- Még mindig?! - lázong a bankigazgató, - nahát, azt kérdem én, hol itt az igazság?!
A férj sebesül meg, az udvarló pedig ép bőrrel menekszik.
Pratersteinné kárörvendezve kacag:
- Csak várjon, kérem, várjon, és meg fogja látni, hogy mégis Váray Elemér a halálos sebesült.
- Úgy, hogy ő többé soha, sohasem fog Valéry Adriennetől megmenekedni.
- Lehetetlen?!...
Azt hiszi?
- Ösmerem őket.
Ezért, akar velem fogadni, hogy mához egy évre a szép Adrienne Váray grófné lesz?
- Ha ilyen határozott hangon állítja, dehogy is fogadok...
Inkább azt indítványozom, hogy menjünk bridgezni...
Ezalatt Bethléri az emeletre ért.
- Parancsol még valamit, méltóságos uram? - kérdezi a pincér, miután szobájába vezette.
- Köszönöm, semmit... de megálljon csak: mindig idefönt kívánok étkezni.
Bethléri egy karosszékbe veti magát.
- Végre nyugalom!... - sóhajtja megelégedéssel, mert olyan jól esik.
Félév óta még egyszer sem élvezte fájdalom nélkül, s még azon az áron is csupán a párbajt követő első pár hét alatt.
De aztán, folytonos hajsza; folytonos zaklatás.
Ujságírók .
Ügyvédek.
Bíróság.
Orvosok.
A társadalmi rend összes őrei...
Sőt egyszer, - az öreg Sándory grófné túlbuzgó gondoskodása folytán: - pap is.
Bethléri elmosolyodik e visszaemlékezésre.
Szegény jámbor kapucinus!
Milyen rémülten nézett reá, amikor megsúgták neki, hogy az, akit utolsó kenettel el akar látni - luteránus...
Csak egy valaki nem jött.
Nem is jöhetett.
Nem is várhatta.
Semmi joga sem lehetett hozzá.
De éppen ez az: nem a sebe, de ez a folyton-folyvást a lelkén rágódó tudat tette őt beteggé.
Oh, mert az az eljátszott jog be' kegyetlenül, be bosszuállón is büntet néha!
És most már hónapok teltek el, amióta a szanatóriumot elhagyta.
Azóta ismét beszélt jóbaráttal, ellenséggel, s most már azt is tudja, hogy Judith a Sziszi halálát követő héten külföldre utazott.
- Hová? - faggatta a minap Dánosyt.
De a mindenttudó kis ember csak a kezével integetett, hogy: messze, messze.
És akkor Bethlérit egy elviselhetetlen gondolat kezdte kínozni:
- Egyedül? - kérdezte elsápadva.
Hanem a báró, aki már előre örült annak, hogy miként fog minderről a feleségének beszámolni, egy jós közönyével felelt:
- Azt tudom, hogy Marán is külföldön van, de hogy Judith grófnővel egy világrészben?... - a többit kérdőjelnek használt s fülig fölhúzott vállaival fejezte ki.
Bethléri szerette volna megfojtani.
Egy más alkalommal azt is mondta Dánosy, hogy a grófnő elutazása előtt teljesen föloszlatta tátrafüredi háztartását.
- Mindegy.
Mégis ott találok leghamarább valakire, aki tudni fogja, hogy nyugatra ment -e vagy keletre; - s ezért ahogy Budapestről szabadulhatott, rögtön Füredre indult.
Első éjjel keveset aludt.
Túlsok emlék virrasztott mellette.
De fölkelve, mégse érezte magát fáradtnak.
Talán mert olyan reggelre ébredt, amilyenről csakis azok tudnak, akik a téli Tátrát ismerik.
Aki nem járt ott, aki nem látta még azt a fényt, azt a ragyogást, az el se hiszi, hogy olyan kék lehet az ég, s hogy annyi aranysugara van a napnak.
És természetes, hogy nem hiszi el, hisz mind ennek a fogalma is hiányzik még a lelkéből.
Bethléri szótlan megilletődéssel nézett ki ablakán.
Ő, aki évek óta ismerni vélte ezt a vidéket, most egyszerre egy új, soha nem sejtett Tátrában találta magát .
Micsoda arányok, micsoda távolságok.
Mennyivel szélesebb a völgy hóval boritottan , és a hegyóriások mily hatalmasok így, midőn őrtállón, fehéren, megközelíthetetlen nyugalommal emelik fejöket a mérhetetlen kékségbe.
S ahová csak szem láthat, hó , érintetlen, tiszta, szivárványszínekben csillogó hó mindenütt.
Az borítja a fák minden egyes ágát, az takarja az utakat, az szilánkol gyémántporhoz hasonlón a napsugárral telített levegőben.
Csupa tisztaság, csupa fény, csupa derü minden.
Egy ilyen tátrai téli nap nem tud küzdelemről, s hogy elnémítsa a lét kérdéseit, gondosan hóval borít minden talpalatnyi földet, ami munkára, gondra, haszonra, salakra emlékeztetne.
- Kristályvilág, - jő a jellemző kifejezés Bethléri ajakára, s egy pillanatra feledi bánatát, tépelődéseit, hogy teljesen belemerüljön az örökszép pogány élvezetébe.
De ekkor víg nevetés hatol fel ablakáig, s ez legottan megtöri a jóleső varázst.
- Hogy mulatnak! - mormolja félig irígykedve, félig megvetéssel, majd messze kikerülve a szánkót, bobot, tobbogant válogató lármás csoportokat, kilopja magát a fogadóból.
Nem szeretné, ha valaki látná, hogy merre veszi útját.
De amint a Mikey-házhoz ért, száz gúnyos megjegyzésnél mélyebben vágott lelkébe az a csend, ami ott fogadta.
Járatlan, síma hómezők az utakon, pázsiton, hótorlaszok a ház falához tapadva.
S ami mindennél jobban megérttette a nagy elhagyatottságot, az a számtalan állatnyom volt, mely zavartalan ismétlődéssel csipkézhette be a fehér térségeket.
Bethléri megkereste a felügyelő lakását és ott bekopogtatott:
- A méltóságos grófnét tetszik keresni? - nevetett rá egy jól megtermett tót menyecske.
- Az nincs.
- Jön ?...
Talán jön... talán nem jön, ki tudja?
Mert grófné egyszer írja: jövök , és itt van.
Máskor meg írja: jövök, és nincs itt...
Most még semmit sem nem is írta, de azért én várok őtet.
Szoba befűtve, ház tiszta... jöhet, amikor akar.
- Tehát nincs itt, - mondja magának Bethléri csalódottan, és úgy érzi, hogy neki sincs itt ezentúl keresnivalója.
Miért is maradna itt tovább?
Éppen itt, ahol minden kínzó emlék még kínzóbb, mint másutt.
Ő legalább most úgy hiszi.
Igen.
Másutt.
Ez a fő.
Csak el, el innen!...
De előbb még egy útja van.
- Szalókon a temetőhöz kívánok menni, - rendeli, miután már jó ideig csilingelt szánja a néma erdőkben.
- Csakhogy nem tudok odáig hajtani, - szólt vissza a kocsis hosszu gondolkozás után.
- Hajts, ameddig lehet.
Azontúl gyalogút csak lesz?
- Lesz, méltóságos uram.
Gyalogút mindig van a temetőkhöz.
- Mindig... - hagyja rá Bethléri halkan.
Mégis, mintha e szó riasztaná fel pihenésökből, lám, nagy fekete madarak - hollók -e vagy csókák? - rebbennek fel itt is, ott is a csillogó hóról, hogy azontúl hangtalan röpüléssel, fáradhatatlan szárnnyal kövessék, kísérjék.
- Itt tessék kiszállni, - indítványozza a kocsis, miután a falutól balra tartott.
Bethléri szó nélkül bontakozik ki a bundákból, s indul a temetőhöz.
Mennyi emlék szakad reá, amíg így, meggörnyedt háttal küzdi fel magát a síkos domboldalon.
Sohasem érezte még ily céltalannak életét, mint most, amikor annak a sírjához közeledett, aki tartalmat adott beléje.
Most már odaért a kőfal tövéhez.
Egypár lépés és bent lehet a sírkertben.
De vajjon, - ötlött eszébe, mivel körülötte emeletnyi hófúvások domborodtak mindenütt, - eljuthat -e Sziszi sírjáig?
S bánta, amiért nem rendelte, hogy egy kis ösvényt vágjanak ki hozzá.
Hanem, amint a kapun belépett, meglepetve állt meg.
- De hiszen van útja!...
Ez a mesgye határozottan odavezet, és elhullatott rózsaszirmok piroslanak rajta...
Ki járhatott itt?
- Adrienne ?...
Őrült gondolat.
Adrienne, úgy mondta Dánosy, már hetek óta Nizzában van a Váray anyjával...
De hát akkor ki ?...
- És önkénytelen egy másik név tolakszik ajkára, de azt nem is meri kimondani.
Sietve, gyorsabban lüktető halántékkal igyekszik a virágszirmok nyomán, és amikor odáig jut, ahonnan a sírhoz láthat, egyszerre diadalmasan tör ki lelkéből a kiáltás:
A fejfára hajló alak összerezzen, mintha bűnös cselekedeten érnék, s kezéből szertehullanak a rózsák a sírra, a hóra; aztán megfordul és szemtől-szembe áll ismét Bethléri Andorral, úgy, mint már egyszer, hónapokkal ezelőtt.
És most se felel mindjárt.
Hangosan dobogó szíve tán nem is engedné, hogy szóval beszéljen.
- Judith?! - ismétli Bethléri s mindkét kezét kérőn, vágyakozással nyujtja feléje.
Judith pedig, mintha az másképpen nem is lehetne, odalép melléje, hozzásímul lágyan:
- Sziszi vett el tőlem, Sziszi ad most vissza, - súgja könnyes szemmel, boldog mosolygással.