X.
A fiatal ügyvéd, a Lénárt-ház emeletére fölérve, mosolyogva tette a mutatóujját az ajakára, s halkan szólott az ismerős szobaleányhoz :
- Egyedül van az asszonya ?
- Igenis, a te kintetes asszony az ebédlőben olvassa az ujságot...
Csak tessék bemenni, bizonyosan nagyon megörül...
Hiszen oly régen nem láttuk már a tekintetes urat ...
Pethő megveregette a szobaleány arcát, - Mariska a régi bizalmasa volt, - aztán dobogó szívvel belépett az ebédlőbe.
Lénártné, aki csipkés pongyolában lustálkodott a kanapén, s az ujság tárcáját olvasta, ijedten fölugrott, ahogy meglátta ...
- Maga az? - szólott megdöbbenve, miközben egészen a homlokáig elpirult .
A fiatalember szó nélkül magához akarta öle lni volt kedvesét, mint egykor, amikor még a szerelmesek túlzásával esküdtek meg arra, hogy sohase lesznek hűtelenekké egymáshoz.
De az asszony egy erélyes mozdulattal elhárította magától ezt a kedveskedést .
- Mi jut az eszébe ?...
Ha azt akarja, hogy azonn al ki ne menjek a szobából, hát viselkedjék tisztességesen, ahogy illik...
Mivel megigértem, hogy egy félórát magának szenteljek...
De figyelmeztetem, hogy a legelső illetlensége után azonnal egyedül hagyom idebenn ...
Helyet foglalt az egyik bőrszékben, s Pethőnek is intett, hogy üljön le.
Az ügyvéd kissé bambán engedelmeskedett, de pár percnyi hallgatás után ismét kitört belőle a hónapok óta magába fojtott szenvedély .
- Komolyan az a szándéka, hogy most már mindig így fog bánni velem ?...
Igazán azt hiszi, hogy becstelenséget követtem el, amikor megházasodtam ?...
Hát jó, én mindenben megnyugszom, amit maga kíván, csak az az egy óhajtásom van, hogy nyugodtan végighallgasson.
És ha azután is az lesz a véleménye, hogy jellemtelen vagyok, akkor csakugyan jobb, ha mindörökre búcsút mondunk egymásnak ...
Izgatottan közelebb húzta a székét, s most már tajtékozó áradat módjára zuhogott ki belőle a legkeservesebb önvallomás .
- Igen... nem tagadom... sokáig küzdöttem magammal... mert hónapokig az volt a hitem, hogy két nőt szeretek egyszerre.
Ha tudná, mennyit töprengtem, mennyi álmatlan éjszakát töltöttem el azzal, hogy érzelmeimmel tisztába jöjjek!...
Néha azt hittem, nem lesz erőm ahhoz, hogy magáról lemondjak... másszor meg majdnem sírva fakadtam arra a gondolatra, hogy Sárikát egy idegen férfi veszi feles égül...
Végre is abban állapodtam meg, hogy energikusan kettévágom a csomót, s a köznapi morál törvényei szerint fogok dönteni a sorsom fölött ...
A becsület kívánta, hogy úgy tegyek, ahogy tettem, legalább nekem úgy rémlett , hogy az a becsület...
De most bo rzadva látom, hogy hallatlanul könnyelmü voltam.
Azt hittem, lesz erőm hozzá, hogy elfelejtsem magát, s most rémülten tapasztalom, hogy keservesen csalódtam...
A két szerelem közül az volt az erősebb, amit maga iránt érzek...
A feleségem édes és áldott te remtés, de ha magáról le kell mondanom, bizonyosan belepusztulok...
Talán gonosz és szívtelen vagyok, de ez az igazság.
És abból a nagy fájdalomból ítélve, ami az én szívemet eltölti, bizonyos vagyok benne , hogy maga is csak annyit szenved, mint én ...
Megragadta az asszony kezét és szenvedélyes csókokkal borította el, miközben a könnyei ki csordultak a szeméből.
Lénártné arcáról is eltünt most már a szigorúság, vonásai megenyhültek és lágyabbakká lettek, részvéttel, fájdalmasan nézett a fiatalemberre, akinek őszinteségét nem lehetett többé kétségbevonnia ...
- Ne sírjon, - szólott, s a keze it nem vonta vissza Pethő kezei közül, - mert a fájdalma engem is kétségbeejt.
Elhiszem, hogy szenved, hiszen az én szívem is csordulásig tele van a visszafojtott könnyekkel...
De nem szabad, hogy még egyszer meghallgassuk egymást, mert rettenetes bűnt kö v etnénk el mind a ketten...
Maga most már másnak tartozik az életével...
Akármilyen nehezére is esik, kötelessége, hogy elfelejtsen, hogy mindörökre lemondjon rólam...
Ugyebár belátja, hogy igazam van ?...
És ugyebár lesz esze a jövőben ?...
Hiszen a fájdalmát elviselhetőbbé fogja tenni az a tudat, hogy az én sorsom se rózsásabb, mint a magáé ...
Gyöngéden, szeretettel simogatta meg a Pethő tüzelő arcát, mintha csak ez lenne a legjobb módja annak, hogy egy szép asszony egy szerelmes férfi szívét elidegenítse magától.
Csak most látszott meg, hogy mennyire érti a csábítás művészetét: a jóság, a részvét álarca alatt lobbantotta új lángra a kedvese szenvedélyét.
Amíg bársonyos ujjai hízelkedve babráltak a férfi hajfürtjei közt, forró pillantással, de alig hallhat ó hangon susogta még egyszer :
- Legyen esze, mindenre kérem, hogy legyen esze ...
Ez a felhívás, - mint a szerelmesek évszázadok óta tudják, - föltétlenül eredménnyel jár, s Pethő is bebizonyította, hogy van esze.
Behunyt szemmel, szinte magánkívül szorította magához a gyöngén ellenkező asszonyt, s míg a lélekzete gyorsabbá vált, a szeme csillogott, majdnem eszeveszettül szólott :
- És ha becstelenné is leszek, akkor se tudok lemondani rólad ...
Az enyém fogsz maradni, még ha a halálommal is kell megfizetnem a boldogságomért...
Szeretsz és mindörökké szeretni fogsz, mert úgy akarom ...
Az asszony behunyta a szemét, de a karjai szorosabban kulcsolódtak a férfi nyaka köré, az arca pedig lángolt a belső felindulástól.
És mintha álmodnék, halkan, szakgatottan, szinte lázban égve súgta a kedvese fülébe :
- Óh édes fiam... édes fiam... ne kívánd tőlem...
Óh, Istenem ... hát légy jó... hát könyörülj meg rajtam...
Fiacskám... édes fiacskám ... mennyire szeretlek ...
Pethő most már nem szólt többet, mert a szíve dobogása elfojtotta a szavát.
Csak vasmarokkal magához szorította a reszkető asszonyt, aki többé nem is tett kísérletet, hogy ellenkezzék vele .