Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Az öreg Csikojtó bácsi már megint, és most már harmadszor találkozott azzal a csodálatos emberrel, és pedig akkor, midőn a csőszkunyhót készítgette.
Sehogy sem szerette a dolgot; mert a fejébe vette, hogy az nem jót jelent.
Ha ez az ember a vidéken jár: okvetetlen valami nagy szerencsétlenségnek kell történni.
Idegen, szokatlan formájú, öltözetű ember volt; - megállt az ember esze, hogy valósággal parasztember -e?
Tavaly nyáron a Szent-háromság vasárnapján látta először és sajátságos furcsa külsejét nagyon megbámulta.
Lassan, csendeskén bódorogta a falut; keresni, kutatni látszott valamit, a nélkűl, hogy szóba állt volna valakivel .
Azután megállt a templom mellett, épen a Szent Jánoska alatt, s nézte, szemlélte asszonyról-asszonyra, leányról-leányra a templomból jövő népeket.
Azután elballagott onnan; ott ment el mellette s a felvégi nagy utcán végig kiment a faluból; - és azután kedden délután elverte azon az oldalon az egész határt a jég; meg azután rá a Szent - István - nap előtt való szombaton történt a Matus Örzsi gyászos esete.
Matus Örzsi szép fiatal menyecske volt, ha nem is a legszebb, de mindenesetre a legjobb szivű, legnyájasabb, áldott jó lélek a faluban, mint különben általában Matusék valamennyien.
Dologra párját nem lehetett találni, a keze nem pihent soha ; mert szegény özvegy asszony leánya volt, és szegény ember felesége; és mégis olyan módos, takaros volt szegényke, mintha mindig ünneplő ruha lett volna rajta.
Parázs Palinak volt a felesége.
Jól járt vele; mert keresve sem találhatott volna annál különb asszonyt, a kinek a háza tája mindig olyan tiszta volt, mintha a fal alját minden reggel frissen mázolta volna.
De meg is érdemelt ilyen jó asszonyt, mert maga is derék, jó dolgos ember volt.
Kranczer ur beszélhetett volna legjobban ügyes és szorgalmas munkásságáról, a kinek a cséplőgépénél már harmadik esztendő óta volt etető; soha egy rossz szó ki nem jött a száján és a szegény Örzsit nagyon szerette.
Képzelni lehet tehát azt az irtózatos fájdalmat, a mely érte, midőn hírűl vitték neki, hogy a szegény Örzsivel mi történt.
Hogy elment a felvégi agyaggödrökbe sárgaföldért, s ott rászakadt a part, a mint az odúban a tövét vájta.
Szörnyet halt abban a pillantásban.
S az egészben az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy egy kéthónapos kisdedet hagyott maga után; pedig ugy szerette, ugy csókolgatta azt a szegény kicsikét, hogy a dologból minduntalan odafutott vele játszadozni, az első játékra, a mosolygásra és incselkedésre tanítgatni.
Ekkor is százat csókolt rajta , mikor elment; pedig esze ágában sem volt gondolni, hogy nem csókolja meg többet.
Talán nem is történt volna meg vele az a szerencsétlenség, ha rossz sorsa utjába nem hoz egy másik menyecskét; mert hiába, vannak, a kikkel, - akarják, nem akarják, - már együtt jár a veszedelem; - ki azután, volt dolga, nem volt dolga, utitársul mellé szegődött, s mint ahogy szokás ez már az asszonyoknál, ha jó szívekre akadnak, kik őket meghallgatják, s mivelhogy ez a szerencsétlen, megvetett bujdosó jószág meg épen örűlt, ha valaki idegen földön jó szót adott neki, - eltartotta szóval, beszéddel , panasszal, maga mentségével, dicséretével, s elkisérte egész az agyag-gödrökig.
S talán még inkább nem történt volna az a szerencsétlenség, ha Szent-háromság vasárnapján annak a csodálatos embernek a szavára ráhallgat az a bujdosó asszony .
Mert hiába, csak bujdosó asszony az, ha se országa se hazája, s csak ugy kerűl elő valahonnan, isten tudja honnan, csak ugy odavarrja magát valamely tanyára, emberek közé, kik azelőtt soha sem látták, hirét sem hallották s csak ugy dohányos bojtárként, napszámosként éldegél; ha szép, fiatal kackiás menyecske is, mégis csak bujdosó jövevény az, ha nem akarjuk épen csavargónak nevezni.
Pedig nagyon szép volt.
Épen azért terjedt el olyan egyszerre a hire, épen azért lett olyan ismerős egyszerre.
De a miket megbámult mindenki a faluban, nagy fekete szemei , tüzes pillantásai, gyönyörű sürű szemöldöke, piros ajaka, ragyogó fehér fogai , cédrus-termete, gömbölyű tagjai, egyszersmind árulkodtak, gyanúskodtak ellene, hogy ennyi szépséggel miként válhatott világ bujdosójává.
Nagy okának kellett lenni arra .
Az a piros, egésséges csecsemő, kit koronkint a karján láttak, nem látszott elegendőnek ahhoz.
De hát mit mondott neki, mit beszélt vele Szent-háromság vasárnapján az a csodálatos ember, a kit az öreg Csikojtó látott a Szent Jánoska alatt, s kimenni a felvégi nagy utcán a faluból.
Mikor kiért a faluból, leült az árokpartra.
Tudta, hogy az, a kit vár, arra fog jönni.
A kackiás menyecske csak döbbenve állott meg, még ajkai is nyitva maradtak ámultában , amint meglátta.
De azután csakhamar fel sem vette, vállat rántott, keserűn mosolygott, s bátran a szemébe nézett.
- Ugy -e csodálkozol, Marcsa, hogy rád akadtam?
- No bizony.
Ez nem nagy mesterség volt.
- Igazságod van, - felelt az öreg.
- Mert a cséplőgép széles nyomot hagy maga után .
Hát utba tudott igazítani.
Merőn ránézett; de ez azt a célzást nem vette magára.
Daccal kérdé tőle:
- Hát azután mit akar kegyelmed velem?
- Vissza akarlak vinni, ha szép szóval nem, hát erővel.
- Engem? - felelt hetykén a menyecske, s még mosolygott is hozzá gúnyosan.
- Abból nem lesz semmi.
Az ember nem haragudott meg; sem szeme, sem hangja nem mutattak fölindulást; hanem azért határozottabban, keményebben folytatta, a legnagyobb ingerültséget , boszankodást mutató szavakat higgadt nyugodtsággal mondta, mint a ki bizonyos a maga dolgáról.
- Vissza foglak hajtani magam előtt, mint a csürhét, ostorral, bottal.
A menyecske ismét csak azzal a lenéző önbizalommal felelt, mellére téve a kezét:
- Engem?
És még hozzá el is nevette magát...
- Már mint engem?
- Kinevette.
- Nem hiszed?
- Igenis nem hiszem; mert lefekszem a földre, s inkább készebb vagyok magamat ott fekvő helyemben agyonveretni, mint oda visszamenni.
Szavai végén már villogott a szeme.
- S mégis azt mondom, megmutatom neked, hogy vissza fogsz jönni.
Visszaviszlek.
- Holtan! - felelt az könnyedén.
- Nem, hanem a magad lábán.
- No már akármilyen ezermester kegyelmed, még sem olyan boszorkánymester, hogy azt a mesterséget meg tudná cselekedni.
Az öreg erre sértett önhittséggel felpattant s félig tréfásan, félig komolyan, fontos méltósággal, mely szinte beillett tréfának, dicsekedett:
- Nem tudnám megcselekedni?
Én, a ki megállítom a tehénen a tejet, s ha akarom, ujra megindítom; ha akarom, veszett kutyát eresztek el, s a kit megmar, meggyógyítom, a mit egy doktor sem tud a világon megorvosolni; ha az ujjamat ráteszem a zárt lakatra , az leesik magától; az emberekre, állatokra ráolvasok s elhagyja betegségök; az elveszett jószágra a rostával és szent Péter, szent Pál igazságával rámutatok: hol van s kivetem, ki lopta el; ha menyecske megkér, legyen fiatal, legyen vén , megcsinálom neki, hogy utána bolondul, a kit akar, ki azelőtt rá sem nézett, s ha akarom, megútáltatom egymással azokat, kik egymást legjobban szerették; ha akarom, a kocsi elakad a legjobb, legjártabb csinált uton, s ha akarom, a döglőfélben levő ló is sárkánynyá, táltossá válik.
Ha akarom, eltéved fényes nappal a vándor, ha akarom , nem tud mozdulni arról a helyről, a mit a botommal körűlkanyarítok; ha mesterségemet megvetem, a kit akarok, utánam jön, mint a szófogadó gyermek; ha akarom, utánam jön a templom is.
- Ugyan úgy -e?
- Ha akarom, a zivatar, a jégeső jár a nyomomban.
Mert én ismerem, látom, a mikor akarom, a garaboncás diákot, a sárkányt, a mit más ember fia nem lát.
Ha valaki sírba vitt titkot akar megtudni, előhozom neki a ki elvitte s megmondatom neki.
Értek álomhoz, valósághoz, csodához és boszorkánysághoz.
Kezemben van a hazajáró lélek, a lidérc, a fejetlen borjú, a fejetlen barát, az éjjeli kódorgó disznó kilenc kocájával, a fekete kutya, a fehér gerenda, az embert nyomó berzes macska, a tört fülű sántikáló lábas, a beszélő bagoly, a csörömpölő tányér a falon, a magától dobálódzó papucs, a mi a pofához repűl; a sétáló gyertyaszál, a nyöszörgő szúszék, a csattogó láda, a ropogó almáriom, a falon járó fényesség, s az a suttogó, láthatatlan szél, mely bejár az ajtó alatt a küszöbön, nyög, sir, végigszalad az álmot aluvón , ugy, hogy nemcsak fázik, de megfagy minden porcikája.
Mindezeket mind a kezemben tartom, s oda fordítom, a hová akarom, kit hová találok alkalmatosnak, s mihelyt idejét találom és akarom.
Ezt én mondom, a Gyárfás apó!
Mikor azt gondolta, hogy már jól ráijesztett, az akkor kacagott fel ismét a legjobb izűen:
- Tud -e még többet kegyelmed édes öreg apám?
Az öreg erre egyszerre összevonta szemöldökét, majd azután érzékenyen nézett a menyecskére, mintha sajnálta volna.
- Ne kivánd, hogy elővegyem rád a mesterségemet; most még nem érdemled azt meg olyan nagyon; de előre látom, előre gondolom, hogy nagyon is érdemessé fogod rá tenni magadat, ha rám nem hallgatsz, hanem e helyett mégy azon a rossz uton, melyen megindultál?
A menyecske összevonta szemöldökét és boszankodva kérdé:
- Micsoda rossz uton?
- Azt gondolod, nem tudom minden lépésedet, minden szándékodat, hogy egyik hibádat a másikkal tetézed?
Rossz vagy, megátalkodott rossz vagy.
- Miért?
- És még azt kérdi: miért?
Mert elhagytad az uradat.
- Nem igaz.
Ő csapott el, ő kergetett el.
- Hallgass, elhagytad; mert nem elégedtél meg egy hibáddal.
Most megint egy másik ember után vetetted magadat.
Azt is tudom, ki után.
Az után az ember után, a ki a cséplőgéppel odafönt volt nálunk a majorban.
Nem néztél se istenre, se emberre, még annak az ártatlan kis csecsemődnek a sorsára sem, hogy apjától fosztod meg, mikor a házát elhagyod, hanem csak hajlottál a magad bűnös indulatára...
Eljöttél, utána szöktél egy embernek, a kit az előtt soha sem láttál életedben.
- Nem igaz.
Hazudott, a ki mondta.
- Hallgass!...
Én mindent jól tudok.
Annak az embernek felesége van, most már hát azoknak a békességes életét akarod megháborítani...
Az asszony türelmetlenűl, mérgesen közbevágott:
- Ihol van ni!...
Mintha csak előre tudtam volna, hogy már meg ezzel fog összekötni az a bolond eszeveszett ember, kinek nem állt az egész élete egyébből, mint csupa gyanuskodásból.
- Mert bizonyosan volt is oka rá!
- Nem volt a legkisebb sem.
Sem azelőtt nem láttam, sem azóta; talán meg sem is ösmerném, ha elébem kerűlne.
S dacosan felvetette a fejét s az arca fényben lángolt.
- S ha még ugy volna is, ha még összehozna is vele a sors: ez az egy ember az a világon, ezen a rossz világon, akinek még valami jóval tartozom.
- Tudom.
Kivett az urad kezéből, mikor meg akart verni.
A menyecske ismét közbevágott s beszélt lázas haraggal:
- Megölni akart, nem megverni; oda futottam előle a szérűre a csépesek közé; utánam szaladt a késsel, letepert a földre, rátérdelt a mellemre, rácsavarította a hajamat az öklére...
- Nagy oka volt rá, azért a szörnyű vétkedért, hogy megcsaltad.
- Nem igaz!
Nem csaltam meg.
Ha lánykoromban hibás voltam is, azóta, hogy hozzá kerűltem, hűséges voltam hozzá, s mikor elkergetett is, olyan ártatlan voltam, mint a ma született gyermek.
- Ejnye, Marcsa!
De már ez csakugyan nagy szemtelenség, mikor még a napnál világosabb igazságot is eltagadod.
Hiszen nálad találta a leánykori szeretődet; alighogy elbirt osonni a gyönyörű madár; pedig megfogadtad, ugye, hogy nem is gondolsz többet erre a szégyenedre és mégis azt mondod, hogy olyan ártatlan voltál, mint a ma született gyermek.
A menyecske felmérgesedett:
- Azt gondolja kelmed, hogy nem békén meghagytam volna magamat ölni, ha bűnös lettem volna; de igy szerencséje, hogy nem én voltam az erősebb.
- Az igaz, kutya egy természeted van.
- Tehettem én arról, - folytatta az asszony mérgesen - hogy odajött az az istentelen ; én nem csaltam magamhoz.
Az uram tehetett volna róla, hogy ne én rajtam töltse a bosszúját.
Ne lett volna olyan bolond, hogy mindig csak veszettűl gyanúskodjék utánam, s mikor vétkes nem voltam, meggyalázott, és maga helyett rám hagyja, hogy megöljem azt a gyalázatost, a ki oka minden szerencsétlenségemnek.
Vagy elvesz feleségűl, vagy megölöm.
- Ostoba, hiszen ha akart volna, elvehetett volna lánykorodban.
- No hát megölöm; ha száz élete volna is, megölném mind a százat, ha ott megnyilnék alattam a fekete föld, ha ott szállana rám az isten haragos mennyköve, ha ott vernének is agyon, mint egy rossz dühödt ebet, mégis megölném, ha el nem vesz.
Az öreg ember önkénytelenűl is elővette olvasóját.
- De ez már szörnyű dolog, a mit beszélsz...
Meg vagy bolondulva, vagy már az ördögé vagy egészen?
- Nem vagyok én megbolondulva, hanem el vagyok szánva az utolsóra, a halálra , mindenre, - még a pokolra is.
- Istentelen!
Azután nem nézesz a gyermekedre sem?
- Nem nézek én semmire a világon.
Az öreg nagy botránkozással csóválta a fejét, s dorgálni kezdé:
- Ha ugy volt is, mint ahogy beszéled, azért nem kellett volna ugy elszánni magadat , hogy a világot a nyakadba vegyed.
Még a határon is vissza kellett volna fordulni , megalázni magadat, meghunyászkodni, akár bűnös voltál, akár nem, bocsánatot kérni s megcsókolni azt a kezet, a mely megfenyített...
- Megcsókolni azt a kezet! - förmedt fel bősz haraggal a menyecske.
- Akkor nem ösmer kend engem...
De már arra meg, hogy én kérjek bocsánatot, még ha hites uram lenne, se tudtam volna ráadni a fejemet.
Még mit nem beszél itt kegyelmed össze-vissza?
- No látod, milyen erkölcsös vagy.
Uram, teremtőm! mennyi a te hibád.
Látod, nemcsak hogy szivesen nevetkőzöl az emberek szeme közé, de épen ez a kegyetlen fejes természeted az oka, hogy még eddig nem esküdött meg veled, s épen ez a szilaj , akaratos kevélységed visz minden rosszra, melynek elébb-utóbb - meglátod - nem jó vége lesz.
Nagy igazsága volt a te uradnak; mert már csak igy nevezem, mivelhogy a gyermekednek apja, - hogy azt a csökönösséget ki akarta belőled verni; mert tudom azt, ha csak egy bocsánatkérő szót ejtettél volna, nem igy történt volna a dolog ...
És még - mondom neked - most sem késő, ha a szavamra hallgatsz...
A menyecskének folyvást duzzadt, emelkedett a keble a dühtől, haragtól.
- No hát hallja kegyelmed, most már hát én beszélek megint.
Ha megesküdött volna is velem, s én is megesküdtem volna, hogy soha el nem hagyom: még sem jött volna föl soha és nem is jön soha az a nap az égre, a melyik egy fedél alatt, egy abrosznál együtt látott volna, vagy együtt lásson bennünket valaha.
- Mert rossz vagy, egy cudar vagy; szeretős vagy.
A menyecske mérgesen dobbantott a lábával:
- Ne mérgesítsen, öreg apám...
Ha nem tudja kegyelmed, hát lássa, hogy nem azért , hanem mert olyat cselekedett velem, melyet - inkább sülyedjek el - mintsem elfelejtsek, vagy megbocsássak valaha életemben.
Nem voltam én rossz, hanem ha ugy kell lenni épen, hát rossz leszek ezután.
S a nyomorult - kikelve még a szinéből is, - szörnyű nagy indulattal letépte piros kendőjét a fejéről a lábaihoz, s utána vágta a tutyit is, hogy hajadon fővel álljon az öreg előtt.
- Levágta a hajamat! - ordított fel keservesen és arcára csapva kezeit, sírt , átkozódott égő, lángoló dühében.
Az öreg ember közömbösen csak azt mondta neki, a rossznak:
- Hiszen kinő az a haj megint.
Lángaló arccal, gúnyos fájdalommal tekintett amaz reá, és lázas elkeseredéssel felelt a hideg vigasztalásra:
- Az kinő, de az az érzés, a mit vele egyszerre vágtak el a szivemben, az a becsület , az az én becsületem, az a gyermekem becsülete, az nem nő ki többet...
Utálom az egész világot.
Szikrázó szemmel fordult felé s ádáz gyűlölséggel kérdezte:
- Most már azután én hány embert öljek meg ezért?
Az öreg ember botját emelte föl.
- No most már mit kezdjek én itt veled, csakugyan a porig, a vérig verjelek, mig csak egy lélekzetet tudsz venni?
Engem nem bolondítasz azzal el, hogy most már neked áll feljebb.
De azért, hogy ezt mondta, titokban az olvasójához nyult, titokban egy könycseppet törűlt le szeméből, azután az ég felé tekintett...
Talán azért is, hogy indulatját a másik le ne olvassa szeméből.
- Rossz pára!
Jobb ha istenhez térsz, haza jössz velem, hol minden meg lesz bocsátva , ha megbecsülöd magadat.
- Nem megyek haza, és nem is térek istenhez, nem is imádkozom; mert ez nem nekem való.
Ha igazságomat elvesztettem, hadd veszítsem el a hitemet is.
Az öreg erre nagy haraggal tört ki.
- Majd kérsz te még, hogy vigyelek haza, vezesselek haza.
Majd kérsz te még, hogy imádkozzam veled.
Maradj hát!
Adok egy fél esztendőt neked.
Addig csak kinő a hajad is, megjön az eszed is, csak megnyugszik hóbortos szived is.
Hanem annyit mondok , hogy valami gonoszságot el ne kövess se magaddal, se mással, mert akkor velem gyűl meg a bajod s az aztán nagy sor...
Sötéten, élesen nézett rá szúró szemével.
- Akkor nem jó lesz ezekbe a vén, boszorkányos szemekbe tekinteni.
- Már miért ne; hiszen kend sem ördög, öreg apó!...
Az egész komolysággal rámondta, hogy csak félig, nem egészen s a mint botjával megfenyegette, vetett rá egy olyan villámot, mely annak egész lényét áthatotta s hátat fordított neki.
S a mikor aztán hátat fordított, szabad folyást engedett könyeinek, de nem törülgette azokat, hogy az a rossz pára, ha utána néz, mig tova mendegél, még csak ne is gyanítsa, hogy megsiratja.
Na ennek ugyan talán az esze ágában sem volt ez.
De az már azután teljesen bizonyos, hogy ha ráhallgatott volna az öregre: a szent István napja előtt való szombaton csakugyan nem állott volna a felvégi agyag-gödröknek partja tetején, s annak, a mit már oly régen lesett, s a mit most véletlenűl megpillantott, nem tombolt volna, nem ugrált volna örömében épen azon a parton, a melynek a tövében a szegény Matus Örzsi a sárga földet vájta.
A mit megpillantott akkor, s a minek ugy megörűlt, semmi sem volt más, mint egy uri lovas, azaz olyanforma.
Az az ember, a ki az ő minden szerencsétlenségének okozója volt, s a kinek életére , halálára esküdött.
Csakhogy megtalálta.
Mikor messziről meglátta, örömében felfutott a lejtőn a partra; mert az országút ott vonúlt el.
Arra kellett jönnie, s mikor aztán felugratott a part gerincén, odaért egészen az ő közelébe, csábitóan a szemébe mosolygott, hogy megismerje.
Az megugratta a lovát ott gavallérosan, a mint oda ért.
Visszamosolygott az is , megösmerte.
Táncolt, tapsolt ádáz örömében s azután még soká utána nézett, soká kisérte szemével .
Mindent szeretett volna róla tudni egyszerre.
Hol lakik, merre van a járója, milyen sorsa van, az ispán urnak talán fel is vitte az isten a dolgát... és azután száz meg százféle gondolat, szándék váltotta fel egymást a fejében.
Míg szive sebesen vert, egy nagy, boldog, elégűlt sohajjal emelkedett a kebele.
Gyorsan lefutott a partról.
De itt egyszerre csak megdermedt attól, a mit látott.
Azután megborzadt és felsikoltott.
És egyetlen emberi lény sem volt ott a közelben, a ki segítsen.
Csak egy kicsiny, borzas fekete kutya, a szerencsétlen asszony kutyája volt ott az egyetlen élő kivűle.
Az ott ült az omlásnál, reszketett, s olyan kínosan nyöszörgött , olyan különösen nézett rá, hogy szinte megképzett tőle.
Azt sem tudta, elfusson -e vagy maradjon.
Tekintgetett mindenfelé s a parton is megakadt a szeme.
A partnak tetejétől egy repedést látott húzódni le egészen az omlásig.
Erre egy kínos, borzasztó gondolat futott agyán végig, melytől azután még jobban megdöbbent, úgy, hogy ereiben meghidegűlt a vér.
Olyan hitvány, olyan vékony repedés volt az, mint a cérnaszál, hogy más talán nem is látta volna.
És ő mégis látta.
- Nem, nem; én nem ott álltam, hanem amott.
Felfutott a partra, s azután maga sem tudta többé, hogy hol állott akkor.
Hanem a partról azután látott egy embert, kiáltozott neki réműlten, nagy sikoltással.
Az öreg Csikojtó volt az, a kit látott messziről, s jó hosszú időbe kerűlt, mig az oda cammogott.
Legalább hosszúnak tetszett az neki nagyon.
Azt azután ott hagyta, s maga befutott a falu felé a szomorú hirrel.
A legelső lépésnél, a mikor a gödrökből kiért, ismét találkozott azzal a lovassal, ki bámulva állította ott meg a lovát; de most rá sem nézett, elfutott mellette sebesen.
Gondolkozott: elmenjen -e a temetésére?
Mégis csak elment.
S csak elbámult, hogy kit látott ott a koporsó mellett, levett kalappal kezében keservesen zokogni.
Az az ember volt az, a kiről azt mondta, hogy csak ez az egy ember az, a kinek még valami jóval tartozik a világon.
Mit mondott volna erre az a csodálatos öreg ember, ha most látta volna őt!
Bizonyosan kitalálta volna, hogy nem a bánattól dobbant meg a szive.
Pedig az nem illik össze a temetéssel.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE