Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I. (EGY ELSZÁNT LEGÉNY)
Reggel, alighogy kinyitja a szemét, felül az ágyban s izgatottan kérdezi:
- Aputa, medvan a jovam?
- Megvan, - nyugtatom meg félálmosan.
- Nem vitte ej a téménszepjő?
- Nem vitte el, - mondom neki.
Mivel az apai állitások iránt nem nagy benne a bizalom, lefelé indul az ágyról:
- Mednézem.
A hintamén ott áll a sarokban, a varrógép tőszomszédságában.
Fejét fölvetve nyerit, olyan megborzolt sörénnyel, mintha most menne attakra a szatanovi orosz sáncok ellen.
Az egyik kengyel a nyergébe csapva föl, mint a megbokrosodott hátaslovaknál általában.
Akkorára lecsuszott már az ágyról, a paripa előtt áll s tünődözve gyönyörködik benne.
Aztán az este összerakott ruhái alól kihuz egy darab kenyeret s a ló elé teszi, hogy abrakoljon.
Mert enni az ő lovának is kell, ha mindjárt fából van is.
Később elpiszmog körülötte s nagyokat sóhajt aközben, mint az olyan ember , akit gondok gyötörnek.
Amire fölhajlok az ágyból, a huszársipka már a fején begyeskedik, gombján az I. F. J. (Első Ferencz József) s a körömkefével serényen vakargat a ló hátán.
- Mit csinálsz, János?
- Medteféjem a jovat.
- Hagyd abba, mert meghülsz!
Azonnal az ágyba!
- Mindájt, apuszi, szat ticit puszojom.
- Ne pucold egy kicsit se!
Itt van a kéményseprő!
Abban a szempillantásban oldalthajit huszársipkát, körömkefét s lihegve trappol az ágyba.
Egy másik szempillantás alatt mellémbujik s akkor be, a paplan alá , hogy csak a feje bubja látszik valamicskét.
Susogva faggat aztán:
- Hoj van a téménszepjő?
- Az előszobában.
Meg ne mozdulj, mert elvisz!
A kéményseprő személye körül általában bajok vannak.
Vagy két hónappal ezelőtt lépett be egyszer az előszobába, vállán a drótkarikával, annak végében a nagy kefével.
János éppen lovagolt, fején hegyesen a sipka s lábát nekinyomva a kengyelnek, nagypeckesen feszitett, amikor a félig behajtott ajtón át megpillantotta a fekete embert a nagy kefével.
A gondolat feletartama alatt lepattant a csataménről s egy másik félgondolat alatt - zsuppsz - az ágy alá !
Mint az ijedt kis béka, mikor a viz alá cuppan.
Nem lehetett visszaráncigálni .
Csak kuksolt az ágy alatt s hiába volt a huszársipka, négykézláb drukkolva leselkedett kifelé.
Amikor semmi csalétek nem fogott rajta, az önérzetére próbáltak hatni:
- Nem is vagy te igazi huszár...
- Huszáj vadot! - kiabált vissza az ágy alól.
- Hát akkor mért bújtál el?
- Mejt féjet...
Ezuttal nem sokat értem el az önérzetére apellálva, ami pedig sok más esetben a leghathatósabb eszköznek bizonyult idáig.
Mert öntudatos legény egyébként, aki nehezen nyeli le a sértést s - az apját kivévén - vissza is szokott vágni.
Sőt egyizben feleselt is a kisnénje tanitónőjével és pedig az uccáról az iskola ablaka felé adresszálva a tiszteletlen nyelvelést.
Ez azonban oly jelentős eset volt, hogy kénytelen vagyok kissé körülményesebben kitérni a dologra.
Még szeptember vége táján történt, hogy egy délelőtt, miután az édesanyja kellőkép kicsinositotta, sétára vitte magával a leány.
Tudni kell, hogy a lakástól nem messze esik az iskola, amelynek uccai magas földszintjén van az elemi első-osztály, annak nebulói között figyelget a tanitónénire az Ágnes nénje is.
Ágnes kisasszony eddig többizben mesélt már neki az iskoláról, amit János karikáratágult szemmel hallgatott.
Azonfelül el is kisérte néhányszor az osztályig és igy nem lehet csodálni, ha alaposan megjegyzett magának mindent.
Azon a délelőttön, mikor a botrány történt, az enyhe időben tárva volt az elsőosztály valamennyi ablaka.
Amikor János - a leány kezét fogván - az iskola elé ért volna, az ucca tulsó felén megállt s aztán, ahogy csak fért a torkán , átkiáltott a nyitott ablak irányába:
- Ádnesz, deje ti!
Ágnes persze nem jöhetett ki az osztályból, mert a tanitónéni éppen arról beszélt nekik odabent, miért kettő az egy meg egy, de meghallván az öccse hangját, a nyitott ablakhoz lépett (az ablaknál ül történetesen) s intett a kezével, hogy hallgasson el.
De János annál indulatosabban kiabált az uccán keresztül:
- Deje szétájni!
Ne tanujjáj mindid!
A zenebonára figyelmes lett a közelben posztoló rendőr, ám egyelőre nem avatkozott közbe.
A lárma azonban akkorára élénk föltünést keltett a tanteremben is, elannyira, hogy utoljára az ablakhoz lépett a tanitónéni s szelid hangon átszólt a renitens ember felé:
- Kisfiu, ne kiabálj, mert zavarod a tanitást...
Több se kellett neki!
A méregtől veresen nyelvelt vissza:
- Tiabájot!
Mivel az ifjuember viselkedése ekkor már a csendháborítás jellegét öltötte magára, némi habozás után a rendőr is arravette utját, megfontolt lépésben.
A helyszinére érvén, rendreutasította komoly szóval:
- Kisfiu, menjen tovább, mert bekisérem az ügyeletre.
Nyugodtan mondta ezt a rendőr, de közbeavatkozása csak olaj volt a tüzre .
Harmadfélesztendős legény mindössze János, mindazáltal szembefordult a kötelességét teljesítő hatósági közeggel.
Kivetette a mellét, végignézett a rendőrön:
- Mada netem ne becéjjen!
- Hát akkor mér kiabál az iskolába? - kérdezte meglepődve a kardos ember.
- Azij!
Amikor azt mondta: »azér «, hátatforditott a rendőrnek s faképnél hagyta.
A biztos ur aztán a posztjára indult vissza, de utközben többször megfordult s fejét csóválta a dacos kis emberen, aki akkor már elérte az Andrássy-utat s aközben a leánnyal folytatott élénk szóharcot.
Mert dacos egyéniség s makacsságával csak a leleményessége érhet föl, különösen ha bajba kerül.
Ám a leleményével is zsákuccába szorul rendszerint.
Ülök minap az iróasztalnál, az asztalon a fapipa.
Egyszer csak rámnyit s megáll az asztal sarkánál, haptákban.
Mert a jelentkezés formája szigoruan katonai jellegű: a sarkak összecsattantatnak, kézfej a combhoz szoritandó, a fejet viszont föl kell vágni.
Tiszteleg s azt mondja:
- Apuszi, add netem a pipát.
Anyuszi monta...
- Mikor mondta anyuci?
- Moszt.
Behivom az anyját.
Kiderül persze, hogy szó sem volt soha a pipáról.
Érzi már , hogy megfogták, de nem hagyja magát.
Nyel egy nagyot s rávágja:
- Ádneszte monta.
- Ágneske nem mondhatta, hékás, mert ő az iskolában van.
Másodszor is megfogtam.
Mégse hagyja magát!
Látja, hogy egyre jobban belegabalyodik, de már kész a mentőötlettel:
- A hászmesztejné monta.
- Ugyan, ugyan!
Hisz a házmesternét nem is láttad még ma!
Szabad igy hazudni?
- Nem szabat, - pillog ijedten.
- Hát akkor hogy mertél hazudni?
- Azij, - mondja szemrebbenés nélkül.
Természetesen a bün megtorlása következik ezután, ami abban áll, hogy ki kell térdepelni a sarokba, háttal a szobának.
Ott gubbaszt aztán, konokul leszegett fejjel.
Gubbaszt már vagy öt perce s maga elé suttog valamit.
Megunom az inkviziciót s abban a föltevésben, hogy a büntudat terhe alatt megigéri a javulást, odaszólok neki:
- Jó fiu leszel ezentul?
- Nem jeszet, - szól vissza egy vállrántással.
- Hát akkor rossz maradsz?
- Jossz!
Nincs többé probléma és kétség: itt minden nevelési rendszer csődöt mond.
Aközben kissé megfeledkezem róla.
Papirost, tollat készítek elő: valami apróságot kellene irnom.
Egyszer csak megszólit:
- Apuszi vót tatona?
Fölnézek.
Már nem térdepel, ahelyett azt a katonaképemet vizsgálgatja nagy elmerüléssel, amely előtte függ a falon.
- Voltam katona, - mondom aztán.
Elhallgat, mintha tünődözne valamin.
Később előrukkol az uj kérdéssel:
- Apuszi vót a catába?
- Csatában?
Hogyne!
Nem szól vissza mindjárt.
Azalatt kisimitom a papirost s azon vagyok, hogy mielőtt nekiülnék, elrendezzek egy-két gondolatot.
Egyszer csak azzal zavar föl:
- Apuszi féjt a catába?
A kérdés kinos.
Akaratlanul olyan térre siklottunk át, amelyről nem szivesen nyilatkozik az ember.
A kölyök most már feltünően ismétli meg a kérdést:
- Apuszi féjt a catába?
- Már az attól függött, hogy mitől az ütközetek különböző fázisaiban, - mondom rá némi köntörfalazással.
Szerencsére nem érti meg.
Talán ezért is van, hogy sokáig maga elé néz, mintha nagy dolgok felett tünődözne.
Ahogy megszólal mégegyszer, nem minden célzás nélkül bólogat magának:
- Én szentitüj sze nem féjet.
Ha valaki azt hinné ezekután, hogy Jánosból teljesen hiányzanak a nemesebb természetü alapvonások, súlyos tévedésben lenne.
Itt van, tegyük föl, a vagyongyüjtés szenvedélye, ő is gyüjt.
Igaz, hogy az egész ház érzékeny hátrányára.
Történt, hogy egy alkalommal - elég könnyelműen - igy szóltam hozzá:
- Jegyezd meg, hogy minden komoly ember gondol a jövőjére!
- Hogy dondoj? - nézett rám nagy szemekkel.
- Ugy, hogy másnapra is félretesz a pénzből...
- Ej teszi a pénszt?
- El hát!
Erről az apai utbaigazításról röviden megfeledkeztem, de - ugylátszik - annál jobban megjegyezte magának ő.
Vagy egy hét mulva arról panaszkodik az anyjuk , hogy érthetetlen módon nyomavész a pénzének.
Bevásárlás után hol az iróasztalról, hol a varrógép sarkáról tünik el a visszamaradt pénz.
Mivel a gyanus lopások megismétlődnek, nagytitokban házinyomozást inditunk meg.
A leány most jött először faluról, föltétlenül megbizható, a két gyerek még nem nyul pénzhez.
Érthetetlen a dolog!
A lopás ismétlődik minden alkalommal.
Röviden előkerült a tolvaj.
Amikor faggatni kezdtük, kertelés nélkül, férfiasan vallott.
Egy reggel ugyanis, takaritás közben, észrevette a leány, hogy a középső könyvesállvány egyik réséből, ahonnét már régebben vettem ki egy könyvet, valami pénz kandikál ki a csücskével.
Ahogy benyult a kezével, százharmincezer koronát huzott elő.
Kitünt egykettőre, hogy a pénzt János lopkodta rendszeresen.
Arra a kérdésre, mimódon csuszhatott le ennyire az erkölcsi bázisról, egy nagyot nyelt:
- Apuszi monta, hod ej tej tenni a pénszet.
- De nem a másét, hékás!
Ő mindazáltal szenvedélyesen gyüjt továbbra is és tíz koronától százezresig mindent begyömöszöl a könyvek közé, mint cérnát-rongyot a kis egér.
S ha olykor megszorul az anyja, csak benyul a dugaszhelyre: ott mindig talál valamit.
Most persze időelőtti lenne még találgatni is, mi válik belőle valamikor?
Ő lakatos szeretne lenni egyelőre s azonfelül élénk hajlamokat árul el irodalmi téren.
Ha íráshoz készülök: ő is papirt, ceruzát kér.
Ideülök az íróasztalhoz, ő is helyet foglal a maga asztalkája előtt.
Szokásom, hogy olyankor ráfüstölök a hosszuszáru pipára.
Erre feláll, hozzámjön s a kurta fapipámat kéri.
Odaadom neki, csak hagyjon már békében!
Munkaközben sok mindenről megfeledkezik az ember s nem igen figyel oda, mi történik körülötte.
De néha föltekintek az irásból.
Látom, hogy János is dolgozik.
Mellette a pipa, balkezével a papirost fogja le, a másikkal krikszkrakszokat rajzol ki a papirra.
Később felnéz, pontosan ugy, mint én , félkönyökre támaszkodik, hogy félreduzzad tőle a balarca s maga elé töpreng , összehuzott szemöldökkel.
Isten tudná, micsoda gondolatok kavarognak a homloka megett!
( 1926.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE