I.
Csillogó szemü, karcsu pinty röppent be a kerítésről a kertbe.
Vigan csippent a körtefa egyik kihajló ágán, onnan rászállt a loncz bokorra, s onnan kiváncsi élénkséggel forgatta kecses kis fejét a nagyasszony felé.
Hess innen, csepp!
Esteledik, esteledik...
Eredj aludni rejtett fészkedbe és ne csipegj bolondságokat, mert nem értik azokat ma itten és nem hallgatják.
A néni tünődve áll a veranda éles zsölyéjében, a leány mélyen ráhajlik a himző rámára s egy kicsit fehér.
A veranda oszlopaira csavarodó sűrü vadszőlő levélzet között vékony napsugár-szál lopódzott keresztül, s egyenesen a nagyasszony arczára simult.
Szép , öreg arcza volt a nagyasszonynak, a patriarchális, régi nemes urnők tiszta vonásaival, csupa világosság és fény minden hajlás, csupa őszinteség, jóság és egyszerüség.
Egy áldott női arcz, amelyen rajta van a lélek diadalmas, büszke átlátszósága és nincsen sehol egyetlen homályos árnyék.
- Anna, édes leányom, nézd a pintyet.
Te is ilyen vig madárka voltál, Nusi, a mig nem búsitott meg valaki; de csak tudnám...
Ha megmondanád lelkem, hogy ki bántott, hamar eligazítanám.
A leány - husz éves, nyulánk, mint egy hajlékony ág, unoka hugocskája a nagyasszonynak - felnézett gyönge mosolylyal erre az unszoló szóra, s könnyü , leheletszerü sóhajjal mondta:
- Nem lehet azt megmondani édes néni; nincsen neve.
- Nem lehet megmondani, nem lehet... ismételgette kicsit duzzogva, szeliden, sok, sok szeretettel a nagyasszony és megsimogatta jó kezeivel a leány haját, - már nem hiszel nekem, édes leányom, miképpen ha nem volna bizodalmad hozzám.
Ha a falusiak közül tett ellenedre valaki, csak mondd meg bátran, eligazítom én a baját Nusi , tudom, hogy nem okvetetlenkedik többet.
- Ugy -e?
Hacsak az invalidus ur nem?
( Ez volt a szomszéd birtokos; öreg, elváczolt katona, nyugdijas állapotban; pár év előtt vásárolta mostani jószágocskáját, s azóta itt lesi borongós homlokkal a rosz időt és kiderült jó kedvvel a napfényt.)
- Csak azért édes Nusi, mert bolondos ur ez az invalidus ur nagyon.
Multkor, hogy itt volt, olyan furcsákat mondott összevissza, mintha most is katonás állapotban lévő volna, s őrnagyi mente a vállán.
Hanem ugy is megnéztem ám, hogy menten elhallgatott .
Szóbeszéd kerekedik az efféle dolgokból, ha többen is megtudják, hogy engedünk nyers beszédek dolgában az invalidus urnak, s ezt nem szeretem.
Az emberek szivesen vesztegetik olyan dolgok feszegetésére a fölösleges eszüket, a melyekből csak félkölesszemnyit tudnak; felfujják, ha lehet, aztán az ilyesmit akkorára mint ott ni - a hegy.
Ugy bizony, ugy...
Lőrincz fiam dolgát is felfujták.
Esztelen embernek nevezték, ki itthon ülhetne szépen a birtokon, gazdálkodhatnék, van hála Istennek miben ugy, miképpen boldogult édes apja, az én jó uram, nyugodjék...
Lőrincz ehelyett azonban fenn él a nagyvárosban, Pesten, dolgozik, töri magát a vármegyénél, mintha valami roppant szegény fiu volt, s nem jön haza.
A néni duzzogva integetett.
- Irigység mindez, Nusi.
Mindenki irigy most, nem ugy, mint régen.
A vén Rápolti tenger pénzt költött zsemleszinü fiára, utaztatta, csiszolta, faragta, de rosz materia volt az urfi, semmi se lett belőle, s most imhol egy szinére nézve szürke emberre marad a nagy Rápolti jószág, jó szerencse leszen, ha feleséget kap drága topánkás fiának az öreg, olyant, aminőt a familia kiván.
Irigykedéssel van eltelve szintazonképpen Gelenczeiné is, azért huzta félre minap az ajaka szélét, midőn előbb a főispánékról beszéltünk, azután Lőrinczkéről.
Sajnálja ez a gőgös teremtés, ki öt gyürüt hord kövér ujján, s olyan mindig, mint egy masamód kirakat Pesten, hogy az ő Henrik fia cseppet sem hasonlít a mi Lőrinczünkhöz; se teste, se lelke nem éri fel ennek a szeplős fiatalembernek az én fiamat.
Nem biz az, nem...
Persze azt veti mindjárt ellen, hogy az ő Henrik fia olyan, mint a cseppentett méz, nem csavarog el a szülei háztól, oda haza őrzi ősei nyomdokait hétről-hétre és ugy ért már a gazdasághoz, hogy még a legöregebb tiszttartót is kétségbeejti, - hallom, hogy a vén Csajági fel is mondott már, majd szóllok véle, - ellenben az én fiam igy, az én fiam ugy, csiri-csári...
Hallottam a főispántól, hogy Lőrincz napról-napra szórakozottabb , búsabb és izgatottabb, nem igazítja olyan akkorátusan kötelességeit a hivatalban , mint máskor.
Ki győzne ellene beszélni mindnek, kik efféle finoman kihegyezett, de csalánozó, de jól és ügyesen kikalkulált irigykedésekkel vannak!
Ugy -e, Nusi?
A leány felnézett szép, nagy szemeivel a nagyasszonyra, s tartózkodva kérdezett egészen másról:
- Miért nem jön még haza Lőrincz?
Irta, hogy ezekben a napokban eljön.
Korda Simi is megirta, s Lőrincz még mindig nincs itt.
- Gondolkoztam már ezen Anna én is.
Korda Simi lelki pajtása fiunknak, kitalálja még a szive kivánságát is abban a perczben, de sok homályos dolog van utolsó levelében , nem igen értek mindent.
Annyit tudok csak jól megérteni, hogy Lőrincz mostanában nagyon sokat dolgozik, s nem igen van érkezése még hosszabb levelek irására sem, hát még utazásra!
- Három hónapja nem láttuk...
- Holnap lesz három hónapja, - mondotta halk sóhajjal a nagyasszony s csendesen ingatta fejét, - jól emlékezel Anna.
Nem is tudom, de akkor sem volt régi rendes állapotában Lőrincz; kicsit szomoru volt s néha kesernyés megjegyzések is letévedtek ajkán, az Isten tudja...
- Inkább nyugtalan volt, - tünődött elgondolkozva a néni, s a kert fáira nézett , melyek hajladoztak susogó levelekkel a lágy esti szélben, - mintha nem lelte volna némelykor helyét...
Óh, én ügyeltem fiamat, meglátom, tudom, észreveszem legkisebb baját.
Én vagyok az anyja.
Drága, jó édes anya, a legjobb!
Olyan a nagyasszony, ellágyult, boldog arczával ebben a perczben, mint egy Madonna a templom oltárképén, ihlettel, vallásos alázattal megfestett képe a szűz anyának, csodás a maga egyszerüségében és fenséges az anyaság szárnyas diadalában, mely minden hadvezér győzelmes kevélységénél nagyobb önérzettel adja ezt az egyetlen büszke mondatot: én vagyok az anyja !
- Azt hiszem, azért sietett vissza tőlünk, mert szereti a dolgot; mondá is, hogy nem tud dolog nélkül lenni, - folytatta valamivel élénkebb hangon a néni.
El is hittem , el is hittem; persze azért nem kellett volna azt mondani a kesernyés Gelenczeinének , hogy itt nálunk faluhelyen csak fű van, veréb, szarkamadár és nagy por, mert van ám itten olyan is, a mi nincs Pesten.
Van itt olyan szál virág, a minőt nem nevel az a házakból zsúfolt Bábel, ha még két akkorára terpeszkedik is széjjel a Duna két partjának mentén, mint a milyen.
Ilyen leányka, mint te vagy, édes, nincsen ott egyse.
S a leány arczán gyenge hulláma suhant végig a vérnek.
Olyan volt, mint a rózsa.
- Nincs bizony Nusi, tudom én!
Mondotta az invalidus ur is, ki őrnagy vala a huszároknál, ért hozzá, jó szemü ember tehát, ki huszár volt; el is hittem neki , pedig ő nála nélkül is tudjuk, nem kell próféta nekünk ilyesmihez, megmondja a tükör is az igazságot, csak bele kell nézni.
Az is bizonyos egyébiránt, hogy az ilyen hallgató állapot, mint mostanában a tied, nem leánynak való, édes Nusi, rontja a szemeknek fényét, s ott hagyja csúf körme nyomát az arczodon is.
Víg légy Nusi, víg légy, azt szeretem.
A nagyasszony ránézett loppal, aggódva, tagadó mozdulattal.
Dehogy víg ez a bájos fehér rózsa, dehogy víg...
Olyan csendes és szótlan kedvü néhány hét óta, mintha valami nagy-nagy feketeség szorongna mellén, a melynek nincsen onnan kifelé útja addig, a mig nem virrad valahol az állomás felé vezető uton, a honnan fiát várja haza a néni.
Lőrinczet, a rosszat, ki nem jön.
- Nem vagy baba, nem bizony, - mondotta jóságos hangján a nagyasszony, - nem vagy te víg.
Elmúlt tőled a tréfa, nem nevetsz, nem énekelsz.
Hallgat a házunk.
Ha nem fütyülne csepp kanárink, azt hinném, nem vagyok itthon.
Már-már a kerttől is elment a kedved; bizonyosan tudom, hogy ma például még nem voltál lenn.
S a nagyasszony felállt.
Meg fogják nézni az új oltványokat, s ellátogatnak, ha futja az idő, a rózsákhoz is.
- Jőjj, Nusi: lehet, hogy hét órára Lőrincz is itt lesz.
Korda Simi világosan megirta, hogy Lőrincz okvetlen elutazik Pestről.
A hintót kiküldtem tehát az állomásra, hátha ma még is csak megérkezik.
Egyszer csak itt kell, hogy legyen; négy napja várjuk már...
Mennyi idő!...
Egy egész örökkévalóság az édes anyának, ki fiát várja.
Négy esztendő a nagyasszony szivének, melynek végtelen melege a nap fényének gazdag ömlésével árad gyermekére és erre a nyulánk, szép fehér leányra, kinek senkije a földön, csak ő.
Ah! álom, titkos álom...
A nagyasszonynak álmai vannak Annával és Lőrinczczel, bájos, gyönyörü álmai a két "gyerek " -kel.
Olyan minden szin ezekben az álmokban, mint a hajnali derengés átlátszó fénye.
Megszépül, megvilágosodik a nagyasszony arcza, midőn erre a kedves tervére gondol.
S karjába fűzi szeretettel a leány meleg karját, ettől függ az álom egyik fele.
Lenn a kertben csendesedett az élet.
A hangok sokasága szünő félben a bokrok között .
Esteledik lassanként; hosszabb, sötétebb árnyékok nyulnak végig a frissen öntözött pázsit zöldjén, a melyen csak itt-ott libben még egy-egy vékonyka sugár.
A sűrüségben madár csippent fészkén, fenn a felhők közelségében pedig most repül tova egy darucsapat.
Krakkogva, erős, gyors szárnycsapásokkal vágják a levegőt; messze még a nádas "Pokolszem" mocsár, aligha érik el estig.
- Milyen jó a madárnak, - mondotta séta közben a nagyasszony, - oda repülhet, a hová akar.
Hová repülnél Nusi, ha szárnyad volna?
- Nem tudom, édes néni, - felelte szórakozottan a leány.
- Nem ugy -e?
Itt maradnál velünk?
A néni elégedetten mosolygott, s még jobban magához szorította a leány karját.
Ez az egyetlen szócska tökéletesen elég.
Mit is akarna Annával a város, a Lőrincz "nagy város " -a?
Mezei virággal a kertész?
Mit tehetne vele , ugyan mit tehetne?
Mezei virág elszárad porczelán cserépben, szabad madár meghal aranyos kalitkában.
Anna szép, nagy leány, beleillő ide a hegyek közé, a hatalmas völgybe, s a falusi tornáczos udvarházba a kert közepén, beleillő a természet pompaságába a sebes vizű folyam mellett, a melynek minden kanyarulatát ábrándos regékkel népesítette meg a falusi ember mesemondó ajka; de nem illik bele a város bágyasztó, szürke levegőjébe, a fényes utczák párázatába, a házak díszes homályos , szük oduiba, a zajba, rohanásba, az embertömeg hullámzó áradatába, a melynek elrejtett háttere feketébb bizony néha a gyárkémények tágas öbléből kidőlő fekete füstnél...
Elveszne, elpusztulna ottan ez az "én leányom ", gondolta magában a néni és hitte is szentül, hogy ez volna szomoru sorsa Annának ottan.
Sok mindent beszélt Budapestről a vén Rápolti...
Uram, ne hagyj el, elég a fele is, hogy megborzadjon tőle minden ártatlan lélek.
Az állomás felé vezető úton, nagy messzeségben még, de már jól kivehetőleg gomolygott egy kis porfelhő a levegőbe.
Megállt, s egy cseppet összerezzent.
Egy kis porfelhő az úton, Lőrincz jön az állomásról; félóra mulva itt lesz.
- Azt hiszem, hogy az a mi kocsink ott messze az úton...
A nagyasszony szemei elé tartotta kezét, s egy perczig nézte.
- Nem látom valami jól, - mondotta, csendes mosolylyal - de úgy érzem, hogy a mi kocsink, még pedig nem üresen.
Megjött a fiam.
- Azt, kicsi bogár; valami súgja, hogy nem hiába várjuk Lőrinczet, itt lesz mindjárt .
Menjünk a verandára Nusi, onnan jobban látjuk.
S a nagyasszony ment; frissebben, élénkebben, mint a hogy jött, szinte sebesebben , mint a leány.
Jó arcza csupa izgalmas várakozás: hátha még ma is hiába várja fiát ?
Korda Simi ugyan megirta, hogy Lőrincz "okvetlen" elhagyja Budapestet, ki tudja azonban előre a holnapot, hátha közbejött valami megint?
S aztán az is benne volt a Simi levelében, hogy Lőrincz mostanában valami megmagyarázhatatlan igézet hatása alatt áll, mintha soha se volna egészen bizonyos benne, hogy nem változik -e meg az első perczre rákövetkező másik perczben...
Ez a része a levélnek nem hagyja békén a nagyasszonyt, elolvasta sokszor, felhangon is, hátha kipattan belőle valamiképpen, a mit, úgy látszik, nem mert egészen világosan megírni Korda Simi, - de csak nem akart megvilágosodni a titok így sem.
Korda Simi talpig derék fia az öreg Kordánénak, ki régi jó leánykori barátnéja a nagyasszonynak, megirhatta volna a milyen egyenes lelkű, helyes fiatal ember máskülönben, tisztára a Lőrincz dolgát, nincs benne semmi veszedelmes, ha szívbeli bajok vannak is a háttérben valahol, legfeljebb szomorúság... legföljebb gyász...
S a nagyasszony közelebb vonta magához a leányt.
Simogatta haját és nézte, addig nézte, a míg megjelent pilláin egy csepp.
- Édes néni... suttogta elfogódva a leány, s megcsókolta a nagyasszony kezét.
Azután nem szóltak egy darabig semmit.
Anna megérezte a nagyasszony szivét; tudta , hogy mire gondol.
Arra gondolt ebben a pillanatban ő is, ösztöne unszolta reá, hogy mosolyogjon, vigasztalja meg ezt az áldott lelket, mutassa, hogy nem fog fájni nagyon a csalódás, csak a leányi álom tündér házának pillérei rendülnek meg úgy, hogy romokba dől ettől a rázkódástól az egész és nem leszen se égen, se földön erő oly véghetetlen, hogy ezt a tündérházat mostani alakjában építse vissza az első szerelem sirja fölé, amelynek emléke halhatatlan.
- Beszélni fogok Lőrinczczel, Nusi, - mondotta a nagyasszony, - nem olyan dolog ez , hogy kerülgessük.
A leány mosolygó arczczal tiltakozott.
- Nem, Nem!
Meg akar alázni, nénikém?
- Téged, szívem!
Mi jut eszedbe...
- Nem úgy értem, édes néni, de igazán fölösleges.
Honnan tudja, hogy Lőrinczre gondolok?
Mit szólana hozzá, nénikém, ha azt mondanám, hogy én szeretem Lőrinczet, - unokahuga vagyok, s a rokonoknak szeretniök kell egymást, - de ezzel vége.
A mese bevégződik ezen a ponton és nincsen folytatása.
Lőrincz bizonyára szellemes, derék fiatal ember, a legintelligensebbek közül való, a kiket ismertem; két éves tapasztalataim azonban azt is bizonyítják, hogy Lőrinczben sok olyan dolog hiányzik , a mit én okvetlen meg fogok követelni, - nem kivánni, de követelni, édes néni, s ez nagy különbség - attól, a kire egész jövendő életemet bizom.
- Nem bizol Lőrinczben, Nusi! kiáltotta aggódva, majdnem megdöbbenve a nagyasszony .
Ez a gyors mondat olyan váratlanul érte ebben a perczben, mint a villám.
A leány nyugodtan nézett a nagyasszony ijedten felnyilt jó szemeibe, s mosolyogva, de hidegen felelte:
- Nem egészen, édes néni.
Lőrincz nem nekem való.
S oda simult a nagyasszonyhoz a leány; lehajtotta fejét és nem szólott többet.
A nagyasszony pedig csak simogatta hullámos, szőke haját, remegő kézzel, megzavarodva , mint a ki egyszerre ébred.
Nem tudta mit gondoljon.
Anna nem szereti Lőrinczet, a leány nem szereti fiát...
Ah! hát ő tévedt?
Az ő tervei gyöngék, az ő titkos ábrándjai hiábavalók, a szépek, s a napfényesek?
Lenn hintó kanyarodott az udvarra.
Lőrincz ült benne, a nagyasszony fia.
S ugyane perczben fölemelte a leány arczát a néni s örvendve, kiengesztelődve , majdnem diadalmasan kiáltotta, miközben magához ölelte ezt a szép nagy babát.
- Könyes a szemed, Nusi, édes!
Hát miért akartál megcsalni engem, te rossz...