V.
Másnap reggel Lőrincz volt először talpon.
Gyorsan felöltözött és kitárta ablakait.
A legszebb nyári reggel köszöntötte.
Csupa szín, csupa hamvas frisseség és illat.
Óh , ez a megbecsülhetetlen falusi illat!
Leng, leng könnyü szárnyon a reggeli szélben, a nagyváros fia nem tud betelni véle.
Lőrincz odaállt az ablakba és kiterjesztett karokkal üdvözölte:
Az volt.
A réten harmat csillogott a napsugárban, a fák nedves lombbal hajladoztak a kertben; minden mosolygott, élt és lelkesített.
E pillanatban nagyon kicsinynek érezte minden nagyravágyó czélját.
Mi az a teremtés roppant arányaihoz képest?
Mi az apró emberi nyü kevély önérzete és lelkendező vágyakozása a hír és koszorú után, a midőn itt van előtte a Föld, a mely összetöri óriási tömegével szárnyát és rákényszeríti, hogy megalázkodva húzódjék vissza arra a fekete útra, a mely a megsemmisülés felé vezet.
Pontban hat órakor megkopogtatták az ajtót; morfondirozásnak vége, itt az élet!
Lőrincz az ajtóhoz sietett és kinyitotta.
A nagyasszony állt ott.
- Jó reggelt, anyám, készen vagyok.
- Mi is, mi is.
Nusi már a kávét is üvegbe szűrte.
Kalácsot szoktál enni a kávéhoz , édes fiam, vagy zsemlét?
- Az jó, mondotta mosolylyal a nagyasszony, mert zsemle az nincs, kalács van, még pedig jó.
Anna sütötte.
Ismersz leányokat a városban?
- Azok persze csak klaviroznak.
- Meg a puccz, a promenád, a szinház...
Nem tudnak kalácsot sütni.
Olyanok azok a városiak.
No, hanem most gyere édes fiam!
Mihály befogja a lovakat, fölteszi a nagy kosarat, s indulhatunk.
Ne feledd itt a szivarjaid se!
- Hozd is!
Boldogult édes atyádnak az volt a legnagyobb szomorusága, ha otthon felejtette a szivarjait, - folytatta a visszaemlékezés derült enyhületével a nagyasszony, miközben kifelé ment Lőrincz karján az ebédlőbe.
- Egyszer bált rendeztek az önkéntes tűzoltók, a hová mink is elmentünk.
Olyan szépek voltunk, hogy no!
Te még kicsike voltál...
Apád meg csak ott vette észre, hogy gondosan szárított , pettyes szivarjait itthon felejtette.
Hogy mérgelődött!
Végül aztán ráfogta a felső kabátjára, hogy bizonyosan annak a pötyögős zsebéből hullottak ki.
Kabátot pedig nem is vittünk.
Miért is nem lépsz édes atyád örökségébe, fiam?
- Nem hagyhatom ott a hivatalomat, felelte gyorsan, habozva Lőrincz.
- A hivatal...
Hiszen csak tejes nótárius vagy édes fiam, - firtatta tovább a nagyasszony, itt benn néhány év alatt alispán lehetnél.
Az öreg Keresztszegi nagyon törődött ember, kivárna, a mig megmelegednél a megyeházán.
Ismer mindenki a vármegyében, könnyü volna.
Megválasztanának, Lőrincz, bizonyosan tudom.
- Igaz, igaz, valami azonban mégis csak hiányzik itt a megyében...
- A nagyváros, anyám, - felelte könnyedén Lőrincz. - s Annához sietett mosolyogva.
A nagyasszony titokban sóhajtva gondolt reá, hogy minden igyekezete hiában van.
De hát, - tünődött duzzogva - miért is nem ügyeskedik jobban ez az Anna...
Kedves , csinos leányka.
Olyan a teste, mint a remekbe formált, hótiszta márvány, szeme tündöklő buzavirág, s az ajaka, a válla, a haja, fénylő, meleg haja ez az arany szőke gyönyörü tenger...
Úgyis lesz az szentül, hogy Lőrincz nem ügyeli eléggé ezeket a leányi szépségeket, különben lehetetlen volna, hogy ilyen hevület nélkül való tekintettel nézze.
Hátha figyelmeztetnék?
Hátha azt mondaná neki, hogy nézzed fiam ezt a húsz éves, szép szőke leányt, a kinek elhaltak jó szülei, s immár senkije, csak mi ketten, vedd el feleségül, bizony nem bánod meg.
Idestova harmincz éves leszel , vagyonod elég van hála Istennek, a lánynak is van, éljetek együtt fiam meglásd, olyan gyönyörü gyermekeid lesznek, hogy az igazi csoda lészen...
Hajhó! álom, régi anyai álom,...
- Minden készen van, édes néni, - mondotta Anna.
- Menjünk, gyerekek.
Anikó, hol vagy?
A cselédleány ott settenkedett a nagyasszony körül.
Előugrott frissen a hívásra: itt van ő kéznél.
- Parancsoljon, tekintetes asszony?
- Ügyelj a házra fiam, a mig visszajövünk.
Délire süssetek egy csomó kalácsot az embereknek, egy kis pecsenyét is tálalj, annyit, hogy jól lakjanak Anikó, sok pecsenyét...
Adj kenyeret, sót, a pinczéből bort.
László ispán majd megmondja, ha idejön, hogy mi kell.
Azt akarom, hogy vigan legyetek mind, s szépen, csendesen mulassatok.
- Rend lesz itt, instálom.
- Legyen is leányom, legyen is!
Azzal lement az udvarra a nagyasszony.
Elfoglalta helyét a hintóban, maga mellé hivta Annát, s figyelmeztette Lőrinczet, hogy velük szemben az ülés közepét foglalja el .
Azután jelt adott Mihály kocsisnak: mehetünk Miska!
- Kezeit csókolom! kiáltotta az Anikó leány.
- Isten áldjon, fiam; ne feledd megöntözni a virágokat.
A leány mutatta, hogy igen is, kezeit csókolom, értem.
A hintó erre kirobogott az udvarból keresztül a patak hidján, a plébánia felé.
Mihály kocsis parádézott.
Olyan peczkesen ült a bakon, mintha ott se lett volna az isaszegi mezőn, a hol három muszka palacsint kapott a derekába és még se konfundálódott bele.
Nem is látszik rajta.
A hintón azonban meglátszik, hogy most az "urfit" viszi: a nagyasszony fiát.
Ragyog és villog még a keréktalp is, a lovak fényesre kikefélt szőrrel fujják a tüzet, s a hám szikrákat szór.
De meg is van győződve róla az öreg kocsis, hogy ezzel a fogattal még abban a "kényes pesti városban" se vallana szégyent.
Megbámulná a sok szájtátó pesti bugris, nyakán fityegne álla mindnek.
A plébánia ablakai ki voltak nyitva.
Maga a plébános már künn járkált széles szalmakalapjával kerti oltványai között, s barátságos hajlongással köszönt.
A néni viszonozta s a "Mária családi" erdő felé intett.
Ez azt jelentette, hogy ha kedve van, jöjjön ki ő is.
A plebános elértette a czélzást, mert a templomra mutatott: nem jöhet, isteni tiszteletet kell, hogy tartson; délután litániát.
- Igen derék ember, - magyarázta fiának a nagyasszony, - kitünő kertész, s a mi fő , mindig be meri vallani, ha valamit nem tud.
Az út mindössze fél óráig tartott.
Mihály kocsis szintúgy röpítette lovait, s az erdő szélén olyan ügyesen oda kanyarodott a tisztás elé, mint a parancsolat.
Lőrincz leugrott, lesegítette anyját, s leemelte az elemózsiával megrakott kosarat is.
- Itt volnánk, fiam.
Kend haza mehet Mihály, estére jöjjön ki ide.
- A kocsi lámpákat pedig meggyújtsa kend.
Multkor, hogy fiamat hozta az állomásról , nem gyújtotta meg.
Valakit elgázolhatott volna.
Effélét ne produkáljon kend többet.
- Elfelejtém, tekintetes asszony.
- Máskor ne felejtse.
Most itt van ez az üveg bor, vigye.
Otthon kap kalácsot , pecsenyét.
Értette!
Menjen!
Mihály kocsis felkapaszkodott a bakra, s visszaindult lépésben a falu felé.
Lőrincz nevetve mutatott utánna.
- Látom, felelte mosolyogva a leány.
Látta bizony azt jól a nagyasszony is, mekkora öblös kortyokban temeti odafenn a bakon a bort az öreg.
Egészen hátradől az üveggel, még lepottyan.
- Vén totyó, - duzzogott a nagyasszony, - de mit csináljak vele?
Ha bor nincs , pálinkát iszik a szerencsétlen...
Nos, fiam, hát milyen az erdő?
- Bizony!
Pesten nincs ilyen.
Délután Anna elvezet a vizeséshez, azt nézd meg, édes fiam.
Pesten olyan sincs...
Lőrincz elértette ezeket az apró czélzásokat, de nem védelmezte magát.
Leheveredett a fűbe, szivarra gyujtott, s a kávé kiosztásánál segített közben Annának is.
Tiz percz mulva vége volt a reggelinek; a nagyasszony sétát indítványozott.
Szép ám ez a leveles erdő benn is.
És járták derült beszélgetés közben az erdőt.
Délben ebéd volt , délután öt óra felé uzsonna.
Lőrincz ezalatt természetesen legalább százszor elismételte kötelességszerű udvariassággal, hogy ezzel a fölséges erdei levegővel most már beéri bőven karácsonyig.
- Hátha még mindig szívnád, - jegyezte meg gyorsan a nagymama, - nagyon jól néznél ki, nem volnál olyan fehér.
- Nagyon fekete vagy édes fiam, mint a vászon.
Hanem hát majd, majd...
Eredj most és nézd meg a vizesést, Lőrincz, megérdemli.
Elmennék véletek jó szivvel, de én már fáradt vagyok.
Itt van a közelben, Anna megmutatja.
Lőrincz készen állt.
Elhagyta a leánynyal a tisztást s az erdőség belseje felé tartott.
Szálas, nagy levelű tölgy erdő volt ez, átlátszó kék párás homálylyal a szétterjengő lombok alatt, s ezer meg ezer jószagú fűvel és virággal az érintetlen pázsiton.
Békés szomszédságban pompázott itt a csipkézett páfrány és a bársonyos levelü harangvirág .
Nyugalmas egyetértésben a demutka és az örökzöld.
A levegő illatot hordott , mozdulatlan volt és meleg.
- Ki szoktak ide járni, Anna?
- Minden hónapban egyszer, - felelte visszafordulva a leány.
Miért kérdi?
- Oda ritkán.
Külömben még csak egy kis türelem Lőrincz, - folytatta alig észrevehető, szelid szemrehányással a leány, - és ottan leszünk....
Ha akarja, vissza is fordulhatunk.
- Nem azért mondtam...
Legyen meggyőződve róla kedves Anna, hogy önnel szivesen megyek akár meddig.
Ez a hang hideg, s Lőrincz úgy találta, hogy fölösleges is.
Nem emlékszik, hogy okot adott volna reá.
- Magam sem tudom kérem, akaratlanul jön...
Akárhogyan van egyébiránt a dolog, ne nehezteljen reám soha.
Nagy szükségem van reá, hogy bár két ember legyen ezen a világon, kik irántam jósággal vannak.
Anyámnak hiába mondanám meg, hogy mi az, a mi Budapesten tart, önnek megmondom.
A vizesés mellett álltak.
A barna sziklafalról bömbölve zuhogott le tajtékzó fehér hullámokkal a viz a mélybe .
A leány felé se nézett.
Lőrincz sem.
Megállt egy fölpattogzott kérgü tölgy mellett , levette kalapját s nyugtalanul intett.
- Maradjunk néhány perczig.
- Lőrincz, - mondotta szilárd hangon a leány, - ne feledje, hogy én nem kivánom tudni az ön titkait.
- Nincsenek titkaim, - mormogta békétlenül a férfi, - czéljaim vannak a jövendőben , ennyi az egész.
Hiába közölném őket anyámmal, ő nem értene meg engem.
Neki idegen világ a komédia.
A leány meghökkenve lépett vissza.
- Szinház ?...
Ön, Lőrincz.
- Nem vagyok szinész és nem is leszek; nem így értem a dolgot, Anna.
Irtam egy komédiát, a melynek sorsát várom.
Anyámnak persze hiába mondanám, hogy komoly hivatás vonz erre a pályára.
Igen, igen, - folytatta naiv rajongással Lőrincz s majdnem kipirult bele, mint egy gyermek, - erőt és mindent megrázó szenvedélyt tudok magamban megragadni és megsebezni az emberek szivét úgy, hogy velem érezzék azt a lázas mámort, a mely szikrába élezi az én véremet és eltölti lángoló hevülettel az én lelkemet.
Egy egész forradalom volt az, tele fájdalommal és vergődéssel , kétségbeeséssel és gyötrelemmel, mig hangot és formát tudtam adni annak a benső ösztönzésnek, a mely ellenállhatatlan erővel ragadott a szinpad felé.
Két hónap alatt készen voltam....
Munkámat elfogadták.
Deczember elején lesz az első előadás...
- Értem, sóhajtotta halkan a leány.
- Belátja úgy -e, hogy ilyen körülmények között vissza kell nekem oda mennem mindenáron és belátja azt is, hogy egy szinházi est dicsőségéről, vagy gyalázatáról hiába mondanék beszédet az édes anyámnak.
Elhallgattam előtte a dolgot: nem neki való...
Önnek megmondtam Anna; nem akarom, hogy félreértsen.
Azt akarom, hogy tudja , miért nem érdekel most engem semmi a világon és mi az, a mi lelkemet lekötve tartja .
Ajándékozzon meg kérem barátságával továbbra is.
Abban a küzdelemben, melyet az irigységgel, gúnynyal, a szemtelen roszakarattal és a nyilvánossággal folytatni fogok, jól esik nekem, ha ön részvéttel kiséri futásomat.
Ezen az úton csak a szívtelenség jelel látható nyomot; legyen barátsággal hozzám és érdeklődjék kissé sorsom iránt.
Hiszem, hogy győzni fogok, meglehet azonban, hogy bukás lesz osztályrészem...
Ki lát el holnapig?
- Még nem tudom.
Talán hazajövök.
- Ne jőjjön, mondotta vállat vonva, nyugodt, érzéketlen hangon a leány.
Lőrincz meglepetve nézett reá.
- Nagyon egyszerü.
Ha arra határozza magát, hogy állandóan itthon fog lakni, akkor én el kell, hogy hagyjam a házat.
Ne szakítson félbe!
Mindjárt készen leszek...
Őszinte akarok lenni, hiszen ön is éppen olyan jól tudja, kedves Lőrincz, mint én, hogy a néni régtől fogva egymásnak szánt minket, s titokban nagyon elégedetlen, hogy ez az ő kedvencz terve még mindig a kezdetlegesség legeslegelső lépcsőjén áll.
Ha ön hazajön, - a megszokás nagy szemfényvesztő - lehet, hogy a néni kedvéért is... nem lehet tudni...
De lássa, én éppen olyan kevéssé óhajtom, mint ön, hogy mint a juhok az akolban, egyszer csak összeszokjunk .
A leány leplezetlen őszinteséggel beszélt.
Lőrincz meglepetve hallgatta és nagy figyelemmel nézte.
Különös...
A kifejezésnek ez az egyenes durvasága egyszerre lekötötte; jobban, mint egy szekér szóvirág, jobban, mint a köny, mint a kérés .
Csalódott volna?
Más az Anna, mint a mit mutat?
- Legyen nyugodt; nem jövök haza.
- Nem azért mondtam, hogy ilyen hangon feleljen, - folytatta nyugodtan a leány, - ön hazajön, ha akar.
Ismerje be azonban, hogy az, a mit mondottam, nem lehetetlen.
Istenem! a néni olyan jó, szeretete olyan határtalan, épen nem volna benne semmi rendkivüli, ha ön is Lőrincz, meg én is, mindent megtennénk a kedvéért, a mi csak tőlünk telik.
És lássa, én meg vagyok róla győződve, hogy idővel , talán egy, talán két, talán - nem tudom - tiz esztendő mulva végre is neje lennék önnek...
Lőrincz megragadta az alkalmat, hogy elvegye ennek a kényes dolognak élét.
Nevetve mondta:
- S ez nagy szerencsétlenséget jelent!
- Nem édes Lőrincz, de az az egész...
- Mondja Anna!
Sohasem lesz figyelmesebb hallgatósága, mint a milyen e perczben én.
- Annyi az egész, hogy ön egészen más világhoz van szokva, mint én.
Mi itten végtelenül szimpla, talán tapasztalatlan, talán nagyon kiskorú, de nagyon elégedett emberek vagyunk.
Szeretjük a falut, szép hegyeinket, az erdőt, a csendet, mindent, a mi megelégedésünkre emlékeztet, ön is szereti ezeket Lőrincz, de meddig?
- Lássa, hogy igazam van.
Szereti két hétig, három hétig és azzal vége.
Hiányzik itt az ön éltető levegője, a nagy város a maga fényével , izgalmával és szerencsétlenségével, a mely ott bőven terem.
Ön álmokért rajong , nagyravágyó, férfias, de kétséges tervei vannak, babérról ábrándozik, örök életről , tömjénről, halhatatlanságról; én nem szeretem e veszélyes mérgek egyikét sem.
Egy ideig csak megvolnánk valahogy, - ön sem mutatná, hogy elégedetlen, én sem, inkább meghalnék, - később azonban elviselhetetlennek találnók az életet mindaketten.
Ön azzal vádolna, hogy képtelen vagyok önt megérteni, én meg azzal vádolnám, hogy képtelen élni, mert ön nagyon rosz férj volna, Lőrincz.
- Bizonyosan tudom, felelte szilárd hangon a leány és odanézett bizalommal a férfi szeme közé.
Önnek ábrándjai volnának elsők, a szereplés , a nyilvánosság, a füst és csak azután - ha ráérne - a hitves és a család.
- Hanem a nőtől; tudom.
Régi köve a bölcseségnek, már fölfedezték...
De az csak képzelődés és gyöngéd csalás.
Mit tegyen a nő?
Mit tennék például én?
Érzem, hogy nem tudnék más lenni, mint a milyen vagyok és férjemtől se kivánhatnám, hogy búcsút vegyen kedvemért attól a sok verőfényes rajongástól, miket a szivén melenget és a melyekben hisz.
Akarja, hogy ne beszéljünk erről többet, kedves Lőrincz?
Keresse föl a nagyvárost, a hol czéljai vannak, szivemből kivánom, hogy elérje őket és várja meg , a mig majd én is elmegyek innen.
- Istenem, hát igen!
Csak nem gondolja, hogy vén leány akarok maradni?
- S a leány mosolyogva intett, óh, nem!
- Erre a szomorú szerepre nem érezek magamban tehetséget , s van ime elég bátorságom is arra, hogy ezt nyiltan is kimondjam önnek.
Ki nem állhatjuk itt az álszenteskedő embereket.
A néni megveti őket, - én is, - folytatta élénken, s lassan visszaindult a vizeséstől.
Lőrincz hallgatva lépte oldala mellett a füvet.
- Nagyon szeretetreméltónak találom, Anna, - felelte a férfi.
- Találjon őszintének Lőrincz; erre a falusi vonásra mi itten roppant kevélyek vagyunk.
Kimondjuk nyiltan, hogy mit várunk, mit akarunk, hogyan, kivel, vagy ki ellen akarjuk, mert nem szorultunk reá, hogy a tettetés finom fegyvereivel csaljuk egymást.
Miért is tennők?
A nő czélja a házasság és a család, mondja a néni és én tudom, mert ösztönszerűen érzem, hogy igaza van.
Ezt a "királyi" czélt aztán mindenki úgy igyekszik elérni, a hogy legjobban tudja.
Az egyik kerülő úton, lassan, sok ravasz számítással és még több óvatossággal, a másik nyiltan, őszintén és egyenes uton, mint például én.
Nem tagadom, hogy igenis férjhez akarok menni, csakhogy nem mindenkihez.
Megvannak nekem is a magam titkos követelései és nem szigorú mértékem is arra, hogy milyen legyen az a pánczélos dalia, kire egész jövendő életemet bizom.
Ha találkozik ilyen ember, akkor minden habozás nélkül hozzá megyek.
Ezt megmondottam a néninek és ő helyeselte.
- A néninek mindig igaza van, - felelte komolyan a leány; abban is, hogy nekem már nincs túlsok időm a várakozásra: húsz éves vagyok.
Erre elnevette magát a leány.
- Ez a nyár, kedves Lőrincz, a nyár!
- És a legveszélyesebb évszak.
Ne vigasztaljon cousin, ne vigasztaljon!
A húsz éves leány vigasztalhatatlan, ha erről a súlyos kérdésről van szó.
A húsz év, kedves Lőrincz, önöknél is fordulópontot jelent, hát még nálunk!
A külömbség persze nagy és szembeötlő, mert a mig a férfi önbizalmat érez, terveket sző és küzdelemre készül , addig a nő ebben a korban igen gyakran esik gondolkodóba a jövendőről, s néha még arra is élénk hajlamokat érez, hogy engedjen valamit azokból a követelésekből, a melyeket jövendőbeli férjének személyes tulajdonai iránt táplált...
Mindebből pedig az derül ki, hogy ön a mi szép vizesésünket még most sem látta.
- Már nem érdekel, édes Anna, - felelte éppen annyi finom csipőséggel a férfi.
- Persze, a nagyvárosban!
- Valljuk be, hogy az ő szempontjából igaza van a néninek, midőn azt óhajtja, hogy ön hazajöjjön.
- Nem állítom az ellenkezőt.
- Nem is lehet.
A néni már nem 20 éves, a gazdaság, kitünő cselédek mellett is igen sok fizikai fáradsággal jár, nagyon jól esnék bizony a néninek, ha letehetné vállairól azt a nagy terhet, a melyet az ön érdekében áldott jó szivvel zúgolódás nélkül visel.
- Mit csinálnék én itt Anna?
Lőrincznek ott röpködött a kérdés az ajakán, hogy hát kinek gazdálkodnék, de nem mondta ki.
Megtehette volna pedig, mert kitalálta magától a leány.
- Azt akarta mondani nemde, hogy minek önnek az a vagyon, a midőn senkije nincsen, a kiért pénz után törje magát?
Ebben igaza van, de csak öntől függ, hogy legyen.
- Miért ne?
Lássa cousin, - folytatá rábeszélő hangon a leány, s a férfi karjába fűzte karját, - hitesse el valahogy a nénivel, hogy ön már választott magának élettársat s ébressze fel kiváncsiságát is.
Ez a legjobb módszer arra, hogy fölhagyjon mostani terveivel és nyugodjék bele abba, a mi - előbb vagy utóbb - elkerülhetlen.
Így időt fog nyerni, s mig a néni találgatni fogja, hogy ki lehet az , a ki az ön szivét meghódította, addig ön valósággal is találni fog egy kedves tündért.
Ez a legegyszerűbb.
- Meglátja, hogy így jó lesz.
Gondoskodni fogok róla, hogy megszeresse ezt az eszmét .
Kössünk szövetséget; akarja?
- Így ni!
A nénike be fogja látni, hogy minket nem szükséges összekötni, mert mi majd magunk is megtaláljuk a nekünk való delejt.
Lassanként visszaérkeztek az erdőszélre, a hol a nagyasszony már útra készen várta őket.
Esteledik; haza fognak menni.
A kocsi is itt van.
Mihály kocsis virító jókedvvel fetreng a bakon s erősen keresztbe lát.
Éppen az imént beszélte el, hogy milyen felséges mulatság esett odahaza az udvaron, még tánczoltak is.
Katkó és Povilka Sipi úgy orrukra potyogtak vala, hogy jaj...
Elsőnek a nagyasszony ült fel.
Alig hogy elhelyezkedett, már megkérdezte, hogy milyen hát a "Mária családi" vizesése, tetszett -e, nem -e?
- Nagyon tetszett, - felelte mosolyogva Lőrincz.
- Gyönyörü, úgy -e?
- A legszebbek közül való, - integetett fejével a nagyasszony, - valld meg, hogy ilyen még Pesten sem igen akad.
Azt gondolom...
- És ilyen jó levegő, ilyen drága nyugalom?
Anna is beleszólt a társalgásba.
Ezt mondotta:
- Ne fárasszuk magunkat dicsérgetéseinkkel, kedves néni, Lőrincz javíthatatlan.
Nem tarthatjuk idehaza még akkor sem, ha csupa friss mézeskalácsot igérgetünk is neki...
- Ne fordítson fel Mihály! - intette öreg kocsisát a nagyasszony, midőn a fordulónál tulságos gyorsasággal kanyarodott be a falu felé.
Azután Annához fordult, s élénken kérdezte:
- Nem tudom, édes néni.
Lőrincz megmondhatná.
A nagyasszony fiára nézett.
- Majd megmondom anyám, később, felelte mosolyogva Lőrincz, s nézte az Anna arczát, a mely derült és nyugodt.
Nem villant semmi a szemeiben s az ajakán egyetlen hevesebb ige.
Csodálatos dolog, Lőrincz boszankodni kezdett.
Sértette ez a modor, vagy egyéb nem tetszett?
Vagy semmi sem tetszett ebben a perczben....