Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ FEJEZET.
I.
Abban az esztendőben, midőn katonáinknak fegyveres kézzel kellett bajlakodniok a mivelünk most már békés barátságban élő, akkoriban azonban még ellenséges és harczias természetü bosnyákokkal: oda lenn, hegyes Bosnyákországban is roppant hideg tél volt.
November közepe táján már mindenfelé bőséges havazások köszöntöttek be, s mire szent Karácsony hónapja - deczember - is eljött, a magas hegyekről lezúduló szélviharok oly rengeteg hófellegeket ontottak a völgyekbe , hogy gyalogszerrel jóformán meg sem lehetett járni.
A Čehotina nevü folyó mellé épült Staribrodác falucska girbe-gurba utczáin sok helyen három-négy arasznyira állott a hó.
A házak szalmás födele deczember hónapjának közepén szinte roskadozott a tél fehér ajándékának súlya alatt, amely dehogy is akart elfogyni - inkább még nőtt.
Havazott napról napra.
A Čehotina folyó zöld jégpánczélja is csak ott villant ki ebből a nagy fehérségből, hol az éjjelenként neki-nekizúduló , rendkivül erős szélvihar lesöpörte róla a havat és oda szórta a parton búslakodó fűzfák oldalához, hogy egynémelyiknek csak száraz koronája ágaskodott ki a hatalmas fehérségből.
A staribrodáci török mecset (templom) közelében tanyázó katonai őrség deczember 23-dikán, délután fél négy óra tájban inditotta utnak az aznap szolgálatban levő » napos« katonát, a század kapitányához intézett, czédula formáju irással, amit német szóval »Meldungs-Zettel « ‑ nek, magyarul »Jelentés « -nek hivnak.
Ebben a - mondom - czédula formáju irásban, jó kövér ákom-bákom betükkel az volt elmondva, hogy a legutóbbi huszonnégy óra alatt semmiféle néven nevezendő baj nem történt a várdán, s a sokféle néven nevezendő teméntelen katonai rend a legszebb tökéletességben diszlett.
A várda-épület két szük szobája ellenben »oly felette igen széljárós lévén «, hogy száz helyen is befütyül a szél, hiába dugdossák tele a nyilásokat szalmával, pokróczczal, rongygyal: alázatosan kérik ennélfogva a kapitány urat, hogy küldjön, ha lehet, még egy kis szekér fát a várda számára , mert ami volt, azt bizony már egy szálig felfütötték.
Meglévén az irás, az őrparancsnok a regula szerint pontosan kétrét hajtogatta , azután kirikkantott az ajtón a másik szobába, hol tizennégy katona ülte körül a meleg kályhát:
- Itt van kend, Kovács Mihály?
- Itt vagyok, káplár ur! - felelte a legény.
- És tehát készen van-é kend az utra?
- És tehát készen lévén! - válaszolta a napos, ki vérbeli magyar fiu volt Maros-Nyárád vidékéről, s szerette a czikornyás beszédet.
Minden mondatnak ki tudta csavarni a nyakát, főleg ha jó kedve volt.
No, most ugyan nem igen volt valami jó kedve.
Nem is diskurált többet, hanem átvette a czédulát, s fegyverét vállára csapva , nyakára huzta köpönyege gallérját.
Midőn ezzel elkészült, egy rövid »adj Isten ! « -nel kilépett az ajtón, s csakhamar eltünt szürke alakja a havazásban.
A lomhán tova úszó hófellegek e kifogyhatatlan bőséges ajándéka ellen ettől kezdve aztán jó hosszu háromnegyed óráig protestálhatott, - ha kedve tartotta - mig a Čehotina vizének baloldali magas partjára épitett Bajazid-erődöt megközelithette.
A czédulát ugyanis ebbe a Bajazid török szultánról elnevezett erődbe kellett vinnie, hol egy kapitány s két alantosabb rangbéli tiszt parancsnoksága alatt valami háromszáz fegyveres katona táborozott.
Ágyúk is őrizték az erőd vastag falait - összesen nyolcz.
Ezeknek meg egy tüzér főhadnagy parancsolt.
A kétféle fegyvernem jól megfért az erődben; »baka« és »kanonér« ritkán perelt össze, s akkor sem valami komolyan.
Ennek az volt az oka, hogy ugy a bakák, mint a kanonérok majdnem kivétel nélkül a Maros és Nyárád vidékéről kerültek szolgálatba.
Idegen ajku nemzetség alig volt több köztük háromnál-négynél.
Akadt egy hórihorgas, fekete képü czigánylegény is a században, becsületes nevén Dandóczi Ferkó, kit a nyárád-völgyi Rákolti-kastély udvaráról soroztak be az ármádiába.
De ez magyar fiu számba ment czigány létére is, mert annak tartotta magát és másoktól is megkivánta, hogy magyarnak tartsák, különben igy... meg ugy... fikom adta!
Ebben a dologban aztán nem is igen lehetett tréfálni ezzel a szinte koromfekete Dandóczi Ferkóval, mert irgalmatlanul erős legény volt, akár egy izmos, fekete bivaly.
Ő volt a század legmagasabb és legerősebb katonája - igaz, hogy a legcsunyább is; a katonáskodás viszont szörnyen nem tetszett neki.
Folyton azt hajtogatta, hogy »rugja meg a devla (ördög) az egészet!
Meglátjátok, hogy elsekek «...
Azonban nem szökött el, hanem beletörődött sorsába ő is, mint a többi .
Sok hasznát ugyan igy sem vették, mert nem állhatta a puskát meg a puskaporszagot, bár jól tudott bánni, ha akart, a fegyverrel is - csak hogy többnyire nem akart; megtették tehát trombitásnak.
Annak kevesebb dolga van a fegyverrel, meg aztán czigány ivadék lévén, tudhat hozzá.
Tudott is, de nagyon !
Amikor hatalmas tüdeje egész erejével belefujt a trombitába, elhallatszott ez az érczes harsogás gyakorta fél mérföldnyire is, s szinte megsüketült, aki ilyenkor mellette állott.
...
A várda czédulájával elküldött napos öt óra tájban érkezett az erődbe.
Ott átadta az irást a kapitánynak, azután szétnézett egy kicsit.
Meg akarta tudni : történt -e valami tegnap óta, nem ‑ e?
De bizony nem történt semmi.
Olyan volt minden ma is, mint tegnap és tegnapelőtt.
Egy ritka vendég tartózkodott ugyan tegnap délután óta az erődben; ez a vendég azonban nem érdekelte a legénységet.
Látták, hogy a császári postakocsin érkezett , megszállt a kapitány urnál, akivel nyilván valami atyafiságban lehet, mert megcsókolták egymást; többet azonban nem tudtak róla.
Ki lehet, mi lehet a kapitány ur fiatal vendége, nem kérdezték.
Nem is tartozott rájuk.
Az egyetlen, aki a fiatal ember megérkezésekor szinte tánczra kerekedett szertelen örömében: Dandóczi volt, a czigány.
No, azt látni kellett!
Egy ugrással az udvar közepén termett, ajkaihoz emelte az ifju kezét, s nagy örömében szinte feldöntötte a barátságosan mosolygó fiatal embert, aki vállára veregetve kérdezősködött sorsa felől.
- Megvágyok, nágyságos urfi, megvágyok én is, meg á Kovács Miska is!
Megvágyunk , hálá Istennek!
Jáj, csákhogy látom mán egyser ázs urfit!
Jáj, hát hogy ván odaházsá ázs én drága jó kegyelmes ássonyom?
- Köszönöm Ferkó - válaszolta nyájasan az ifju.
- Anyám egészséges és megparancsolta nekem, hogy neked is, meg Kovács Miskának is, akik, ha kiszolgáljátok a három esztendőt, remélhetőleg megint hüséges cselédei lesztek -
- Ázsok lesünk, ázsok lesünk!
Jáj, hogy ne lennénk!... integetett boldogan a czigány.
- Hát hogy mindkettőtöknek adjak fejenként tiz forintot az ő nevében, és intselek , hogy jól viseljétek magatokat.
Itt a pénz, Ferkó!
Vedd át a Kovács részét is és add át neki.
A czigány átvette a pénzt és hálálkodva dugta zsebre.
- Jáj, ázs én drága kégyélmés nágyássonyom!
Haj, be seretném már ázsokat ázs áldott jóságos kezseit megcsókolni!
De hát ázs urfi, kenyergem... ázs urfi?
Mit keres itten, instálom, áhol á madár se jár?
A fiatal ember arcza elborult.
- Átutazóban vagyok itt, Ferkó.
Fontos beszédem van a kapitány urral, aki szegény édes atyámnak közeli rokona.
Holnap aztán tovább utazom és nagyon messze megyek...
A czigány elszontyolodva pislogatott.
- Tán csák nem á nágyságos ur után mégyen az urfi?
- De igen!
Utána megyek...
- Sentsíges Teremtőm!... csák nem? - hüledezett meghökkenve a czigány, s összecsapta vaskos kezeit.
Tán csák ném ákár á nágyságos ur után - ázs urfi is odávesni?
Nem elég bánat, hogy á nágyságos ur elvesett, most már ázs urfi is el ákár pustulni?
Jáj, instálom, ne tegyen effélét!
Ne hozszson ekkora bánatot ázs én kegyelmes assonyom sivére...
- Ne okoskodj, Ferkó!
Anyám ismeri utam czélját és bármily nehezére esett is , könyörgésemre végre mégis csak megengedte, hogy utra keljek.
Föl kell találnom édes atyámat, kit végzetes vadász-szenvedélye és tudomány-szomja a »legsötétebb világrész« valamely távoli pontján veszélybe sodort.
Ez azonban nem a te dolgod .
Rád csak az tartozik, hogy Miskával együtt jól viseld magad és ne adj panaszra okot.
- Dehogy ádunk, urfi, dehogy ádunk! - fogadkozott a czigány.
II.
Midőn aztán most összetalálkozott az erőd folyosóján a napos katonával, aki nem volt más, mint kenyeres pajtása és sorsának osztályos társa: Kovács Miska, behúzta magához a szobába, s fekete arczán valóságos búslakodással mondotta el neki, hogy mindkettőjük fiatal gazdája és jövendő földes-ura tegnap óta az erődben van, a kapitány urnál szállásol, de még ma el fog utazni és rettentő messze mégyen.
Mert hogy föl akarja keresni az édes atyját... messze-messze valahol a világ másik végén, ahol menazsériába való, rút szerecsenyek laknak.
- Ne beszélj, purdé! ámult a napos.
Kovács Miska bármit mondhatott a nagyerejü czigánynak, nem haragudott érte.
Mástól azonban nem vette be az ilyesmit.
Nem is merte senki emberfia purdénak szólitani , csak éppen Kovács, akivel otthon, a Rákolti-kastélyban, azon-egy kenyéren élt és fog élni - katonai szolgálatának letelte után - bizonnyal holta napjáig, mint e nagyuri kastély többi régi, hüséges cselédei.
- De bizsony besílek! - erősitette Dandóczi nagy szomorkodva.
- Aunye, az árgyélussát!... csóválgatta fejét a napos, és a tiz forint, melyet, az ifju utasitása szerint, pajtása átadott neki, éppen nem okozott örömöt a szivének .
Eltette, de nem tudott neki örülni, inkább még búsitotta, hogy jóságos urasszonyuk egyetlen fia - imhol szintazonképen el fog tán veszni, miképen büszke, de mindig emberséges uruk: Rákolti Ferencz.
- Hát aztán csakugyan igy vagyon-é az, te Ferkó? - kérdezte hümmögetve, s eltünődött, elgondolkozott ezen a bánatos dolgon.
- Bizs igy! - bólintott fejével a czigány.
- Ejnye, ejnye - mondogatta még elmélyedőbb tünődéssel a katona, mintha valami nagy elhatározáson járna az esze, - holott pedig, mig otthon valánk, nékem sokszor mondá a nagyságos asszony, hogy ha az urfi majd egyszer utra mégyen idegen külső országokba, hát én leszek a jágerja (vadász, belső legény ), nem más.
Aztán most láss csudát világ!
Az urfi elmégyen - én pedig nem mehetek vele, hogy szolgáljam és ügyeljek minden lépésére odakünn az idegenségben.
Hej, az árgyélussát!
Te Ferkó, te... mondanék én valamit...
- Besílj, testvír - unszolta Dandóczi, aki a czigányos kiejtést nem tudta leszokni; hiába próbálgatta, hogy magyar helyességgel ejtse ki a szókat.
A szive helyén volt azonban igy is.
- Mondanám én, testvér - folytatta lassu hangon a legény és körülnézett nagy óvatosan, hogy nem hallgatózik -e valaki.
- Mondanám én... bár erősen fogas a dolog...
- Besílj már no! - türelmetlenkedett a czigány.
Kovács most egészen hozzáhajolt és suttogva mondá:
- Azt gondoltam, hogy rögvest (azonnal) vissza mégyek a várdára, a holmim után , azután iramodvást vissza jövök ide a várba és ha az urfi csakugyan elutazik innét... hát azt gondoltam... hogy akkor én is elutazok.
- Nene!
Utána ákárs sekni?
- Jól beszélsz, testvér - intett elszántan a legény - utána akarok szökni.
- Háthá elcsipnek?
- De nem csipnek!
Van nekem eszem.
- Egy kicsit fébe lűnek... ázs igázs - dunnyogta vállait vonogatva a cigány, - de ha té sekel, én is elsekek...
Kovács annyira természetesnek találta, hogy nekik kettőjüknek még a főbelövetés veszedelmével is szembe kell szállaniok, midőn arról van szó, hogy jövendőbeli uruknak segitségére és szolgálatára legyenek, hogy csak szó nélkül biczczentett a fejével és nyomban kisietett az erődből, hogy a staribrodáci várdán hagyott holmiját elhozva, vakmerő tervét titokban végrehajtsa.
Egyszerü lelke egy perczre sem akadt fenn a dolgon.
Katonai régula, szabály , büntetés... mind semmi volt a szemében!
» Nem járja és nem illendő, - igy gondolkozott - hogy kis urunk magára legyék, amikor itt vagyunk mi.«
Ebben olvadt föl minden egyéb.
Mint lesz, hogyan lesz, ezzel nem törődött.
Nyilván eszébe sem jutott, különben egy kicsit talán mégis csak meggondolta volna, hogy mi sors vár - háborus időben - a szökött katonára.
Utközben azonban nem ezen, hanem azon jártatta eszét, hogy ha fiatal »kis ura « , Rákolti György, elhagyja az erődöt, akkor okvetlen lovon fogja folytatni utját.
A postakocsi ugyanis nem megy tovább, ez az utolsó állomása.
Már pedig, ha a kapitány ur valamelyik lován indul el, az gyorslábu, kitartó és erős állat, azt ugyan gyalogszerrel soha ebben az életben utól nem éri emberfia.
Lovat kellene tehát szerezni valahogy... valahonnan... csak tudná, honnan?
Eközben sebesen gázolta a havat.
Midőn pár percz mulva egy keskeny tisztásra érkezett, a falu legszélső kunyhója felől sárga villanás csapott a sötétségbe, s utána csakhamar a lövés tompa dörejét is elkapta a szél.
- Nézd csak, nézd! - kiáltotta meghökkenve a legény, s egy szempillantás alatt végig hasalt a havon - majdnem kilyukasztott a semmirekellő...
Leemelte válláról fegyverét, s nehány pillanatig csendesen várakozott.
De semmit sem tudott észrevenni.
Közel és távol nem mozdult semmi, csak a szél fütyült a tisztás szélein látható szilvafák ágai között.
E tapasztalat után óvatosan föltérdelt, s szemeinek minden erejét összeszedte, hogy a havazásban valamit megláthasson.
El volt rá szánva, hogy a legelső emberformáju árnyéknak visszaküldi a feje fölött elszisszent puskagolyót; de hiába leskelődött, mert semmiféle árnyék nem mutatkozott.
Kovács Miska megcsóválta fejét.
- Az a herczegovácz, ki rám löve, jobban lát, mint én... gondolta némi nyugtalansággal.
Jóformán még be sem végezte amit gondolt, midőn ugyanaz a magányosan álló , legszélső kunyhó, honnan az imént a goromba üdvözletet kapta, egyszerre kigyult, s a heves szélben gomolyokban fölcsapódó lánggal égni kezdett.
Magasra felszálló szikra-tenger keveredett össze a hópelyhekkel, melyek milliónyi csillogó ezüstpénz gyanánt tünedeztek el az égő épület fölött kavargó tüzvörös forróságban.
A vastag , kormos füstöt hol fölfelé ragadta a szél, hol meg lecsapta a föld felé és végig kergette a tisztáson, mely a kihamvadt perje nagy tömegétől lassanként barnulni kezdett.
- Ugy nézem, hogy azt a viskót kész-akarattal gyujtották fel - dörmögte a legény , miközben nagyokat tüsszentett az orrába csavarodó gyantás füsttől.
- Lám, be fájn szurokszag!
Persze, hogy kész-akarattal gyujtogat az ellenség, csak tudnám - miért?
Megtudta hamarosan azt is.
A staribrodáci mohamedán mecset tájáról, hol a várda-épület állott, puskalövések hangzottak, s az égboltot pár percz mulva ott is elboritotta a vérvörös világosság.
- Ohó! - riadt fel talpra ugorva a katona - hiszen ezek a bugyogóban járó gonoszok tüzzel akarják elpusztitani az egész várdát!
Nem, ezt nem hagyhatja annyiban!
Hadd vesszen oda a holmija!
Most az az első, hogy visszafusson a Bajazid-erődbe és hirül vigye a veszedelmet, mely a várda legénységét fenyegeti.
Mindezt már utközben gondolta Kovács Miska, mert azonnal végrehajtotta, amit gondolt: megfordult és a szilvafák védelme alatt gyorsan gázolni kezdte a helyenkint térdig érő havat.
Besüppedt néha kötésig is, de csakhamar kivergődött belőle és tovább futott.
Midőn végre kibujt egy buczka-formáju, széles hótömeg mellől, nehány egymásnak felelgető, elnyujtott kiáltást röpitett füléig a szél:
- Hahó!
- Hahó!
Hahóóóó!...
Ösztönszerüen érezte, hogy a jeladó hahózás neki szól .
Meglátták, ebben semmi kétség, s most el akarják vágni utját, nehogy a veszélyben forgó várda sorsáról az erődbe hirt vihessen.
Nyilván nyomozzák is már mindenfelé , mint a kopók a nyulat, hogy lefüleljék s ott hagyják keresztül lőtt testét a hóban.
Harczias időben borzalmas kegyetlenséggel tudnak elbánni ellenségeikkel ezek a máskülönben csendes és jóindulatu hegyi lakók.
Ilyenkor a tigris határtalan vérszomja tüzeli őket, s boszuvágyuk szilaj áradása fékezhetetlen.
Kovács Miska tudta, hogy mi várja, ha fogságba kerül.
Rohant is, amint csak tudott.
- Huj, huj!
Huj... huj!... hangzott a távolságból.
A sürü havazáson keresztül látni lehetett, hogy négy-öt helyen is megvillant a sötétség, s minden rikoltó huj! után egy-egy puskalövés döreje csapódott vissza rövid, süket hanggal a közeli erdő felől.
- Huj, huj az árgyélussát! - kiáltotta, kedélyes marosvölgyi szójárással mindig azt a bizonyos »árgyélust« emlegetvén Kovács Miska, és nem tudta megállani, hogy ki ne süsse fegyverét a lövések iránya felé.
Azzal berohant az erdőbe és tovább futott.
Ugyan -e pillanatban azonban könnyü, borzongó nyilalást érzett nyakának baloldalán .
Valamelyik reczézett ólomgolyó az imént mégis csak megsuhintotta, s a bajt, ime , csak most vette észre, midőn a seb már sajogni kezdett, s mellének baloldalán az ágyékára szivárgó vér melegségét is megérezte.
A marosvidéki »virágszál« azonban azért szin-magyar gyerek, hogy ne ijedjen meg egykönnyen az árnyékától.
Kovács Miska sem ijedt meg, mert midőn kitapogatta, hogy a seb - inkább horzsolás - éppen nem komoly dolog: rá sem hederitett többé.
Kigombolta köpönyegét s leszakitva egy darabot a durva, szőttes kincstári ingből, rányomta a sebre és átgombolta rajta a köpönyeg-gallért.
- A várig csak eltart, gondolta fitymálva, miközben nekivágott egy lankás emelkedésnek, mely egész a Bajazid-erőd nyugoti bástyafaláig huzódott s eléggé járható volt.
Szaporán szedegette lábait, de alig pár percznyi gyors haladás után már azt is látta, hogy az ő hiradására a Bajazid-erődben ezuttal nincsen szükség .
Messzehangzó, éles kürt-harsogás zugott az erőd falai között.
- Ahá! ez a Dandóczi trombitája! - gondolta a legény.
Kiáltások, lónyerités, sürgető parancsok röpködtek a levegőben.
Az erődben észrevették a Staribrodác fölött magasan kóválygó tüzvörös fényt, s föl volt riasztva a gyalogsággal együtt a tüzérség is.
Kovács Miska csakhamar azt is látta , hogy az erőd északi kapuja kinyilik s tompa dübörgéssel két nehéz ágyu gördül ki rajta.
Előttük fáklyás lovasok vágtattak, utánuk - a kapitány személyes vezetése alatt - háromszáz baka szeges bakkancsa taposta keményre a havat.
Kovács Miska nyugodtan bólintott.
Jól van.
Azok a bugyogós gonoszok nem fogják megégetni a testvéreket.
( Az egy-vidékről való magyar katonagyerekek hivják » testvér « -nek egymást.
Ez egyik legszebb és legmelegebb megnyilatkozása az egymáshoz való tartozandóságnak örömben, szomoruságban.
Más nemzetségnek, oláhnak , szásznak, tótnak, rácznak, ilyesmi eszébe se jut.)
Midőn az erőd kapuján belépett, odabenn valóságos felfordult világot talált.
Lárma, kiabálás hangzott az udvaron.
Ott most a másik két ágyu elé kantározták nagy sietve a lovakat.
A sulyos tölgyfa-kapu ismét kinyilt s az ágyuk, mindenik hat-hat lótul vontatva, szintén kigördültek az erődből.
Egy óra mulva négy nehéz ágyu fogja végig-kartácsolni a szerencsétlen falut.
S hajh!... be szörnyü csendesség lesz a lassanként elhallgató ágyudörgés után Staribrodác utczáin és oh, be mohó sietséggel fogja beinni a megölt emberek vérét a frissen hullott hó, mely a jó embert és a rosszat, a könyörületest és a kegyetlent egyképen bevonja liliom-fehérséggel...
A zürzavaros futkosásban és tolongásban egyszer csak Dandóczival ütközött össze.
A czigány ki volt kelve a képéből.
Fekete feje szinte lángolt.
- Mi baj, Ferkó? - szólt rá, miközben a trombitájával ide-oda futkosó czigányt sikerült feltartóztatnia.
- Mi báj?
Hát ázs a báj, hogy ázs urfi elment!
- El-é?
- El hát!... mondotta most már elkeseredett hangon a czigány.
A kápitány ur odáadta neki á »Sólyom« lovát, ázsután elbucsuzott tőle, ázsután ázs urfi - már egy órája is elmult - kilovágolt a kapun és elment...
- Merre?
- Árrá né!...
Nyugatnak...
- Mért nem mentél utána rögvest... te füstös! - förmedt rá mérgelődve a legény.
Dandóczi szemei fölvillantak.
- Né komázz vélem, testvér - mondotta, majdnem komolyan megneheztelve.
- Utáná mentem volná én nálád nélkül is, há lovám lenne, de nincs!
- Van lenn az istállóban elég...
Dandóczi erre sarkon fordult és se szó, se beszéd... hirtelen eltünt szem elől .
Kovács Miska hagyta, hogy fusson.
Ő maga fölsietett az emeletre s lázas sietséggel készülődött.
Összeszedett mindent, ami keze-ügyébe került - egy csomó puskatöltényt és ennivalót akasztott a nyakába egy jó mély tarisznyában, - azután kirohant az ajtón, le a tüzér-istállóba, ott megnyergelt egy csontos, sárga lovat , hátára vetette magát s markába szoritva a töltött fegyvert... kivágtatott a kapun.
Egy lélek sem tartóztatta föl.
Az általános alarm (riadó) e zürzavaros órájában senki sem törődött a másikkal.
Azt hitték, hogy a többiek után ő is Staribrodác felé iparkodik.
Már pedig Kovács Miskának esze ágában sem volt, hogy a lángokban álló, boldogtalan falunak forditsa lova fejét.
Elvégzik ott az ágyuk és puskák a maguk dolgát nélküle is.
Amint kiérkezett az erődből, sarkantyuba kapta lovát s egyenesen a nyugatnak elterülő erdő felé vágtatott, mintha tudta volna, hogy Dandóczi Ferkó arrafelé lovagolt.
Sejtése nem is csalta meg, mert az erdő szélén csakugyan ott állt egy lovas árnyék, s a homályból csakhamar kibontakozott a herkulesi termetü czigány-trombitás alakja is.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE