ÖTÖDIK FEJEZET.
Egy erős tüzfallal ellátott, nehézkes ház előtt Rákolti megállást parancsolt embereinek, leszállt a nyeregből, s a legszélső vasrácsos ablakot háromszor jó erősen megkopogtatva, igy szólt:
- A kapitány ur utasitása pontos: ez a Dragutin háza.
- Alszik az ilyenkor, urfi.
- Mondtam már, hogy tudja megérkezésemet és remélem, hogy itthon is van.
Az albán nem sokáig váratta az ifjut.
Pár percz mulva nehézkes lépések zaja hallatszott, a kulcs megfordult a zárban, s mintegy negyven éves, olajbarna, izmos férfi világitott kis kézi lámpással az ifju szemei közé.
- Ki vagy? kérdezte fenyegető, nyers hangon.
- Nevem Rákolti György, válaszolta az ifju, kit a barátságtalan fogadtatás egy csöppet sem hozott zavarba.
Bráz Dragutint keresem...
- Én vagyok, uram!
Mondotta most már jóval szelidebben az albán, s marczona, sötét arczán elsimultak a fenyegető felhők.
Vártalak, de ugy látom, nem vagy egyedül.
- Nem.
Két hü emberem kisér.
- Jó emberek? kérdezte gyanakodva az albán, s hol Dandóczit, hol Kovács Miskát vizsgálta kutató, mély tekintetével tetőtül talpig.
Rákolti megnyugtatva intett.
- Mondom, hogy az én embereim.
Felelek érettük.
- Jól van, bólintott fejével Dragutin, s kinyitotta a kaput.
Lépjetek be!
Mindhárman bementek az udvarra, mely meg volt rakva mindenféle ládával, kosárral és bizony szeméttel is.
Itt gyalu-forgács, ott szalma-hulladék, deszka-darab és egyéb lim-lom hevert össze-vissza az utban.
Vigyázni kellett, hogy bele ne botoljék az ember.
A raktár és kocsi-szin előtt valami négy-öt markos ficzkó lebzselt pipázva a ládákon.
Dragutin intésére a ficzkók felugráltak, s átvéve a lovakat, bevezették őket a kocsiszinbe.
- Jőjj be uram a házamba, fordult most Rákoltihoz és mondd el, hogy mit parancsolsz?
Ő maga előre ment és világitott.
A szoba, ahová az ifju és emberei beléptek, elég tágas volt, de csupa rendetlenség, s valami édeses, nehéz illat terjengett a levegőben, mint amilyent a Kelet ópium-szivó tanyáin érez az ember.
Ládák és kofferek itt is szép számmal álltak az utban.
Olyan volt a szoba, mint egy zsufolt raktár, ahol - hely hiányában - egymás hegyibe van dobálva százféle holmi.
Dandóczi titokban Kovácshoz hajolt, miközben a szobába lépett:
- Nem seretem ember, sugta bizalmatlanul; olyán, mint á kánya...
- Ügyelni, Ferkó! sugta vissza a legény.
Nékem se tetszik a pofája...
Rákolti ezalatt röviden előadta, hogy mit akar.
Az albán figyelmesen hallgatta s szó nélkül bólintott: jól van, megértette.
Azután ő vette át a szót, s épp oly röviden felelt minden egyes hozzá intézett kérdésre, nem vesztegetvén hiába egyetlenegy fölöslegesnek látszó szót sem.
Végül kijelentette, hogy amivel szolgálhat, jó pénzért, mindent átenged.
A maga részéről azonban azt a tanácsot adhatja, hogy mivel a Kongó torkolatában ugyis van kereskedelmi ügynökség , ajánlatosabb, minél kevesebb podgyásszal útra kelni.
- Csak amit okvetlen el muszáj vinned, uram, azt vidd.
- De lovainkat csak elvihetjük?!
- Szó sincs róla! mondotta válaszképen.
Azon a földön, ahová indulsz, nem marad meg a ló.
Elhull mindjárt az első héten.
Rákolti belátta, hogy az albánnak igaza van, s ez okon lemondott róla, hogy a lovakat magával vigye.
Midőn az albán ajánlkozott, hogy a három állatot kész egy megbizható emberrel visszaküldeni a »Bajazid-erőd « -be - az ifju elfogadta az ajánlatot, s a dolog e része be volt fejezve.
Tökéletesen megbizott az albánban , ugy gondolkozván, hogy ismerőse a Bajazid-erőd parancsnokának, nem lehet gonosz ember, különben a kapitány sem figyelmeztette volna, hogy nem árt, ha ezt a tapasztalt embert fölkeresi, s egyben-másban esetleg gyakorlati tanácsait is megfogadja.
Alkalmas köntösökkel Dragutin bőven szolgálhatott.
Volt neki egész raktárra való.
Kovács Miska azonban csak immel-ámmal vált meg az »angyalbőr « -től, amelybe beleszokott, s szedegette magára a szellős vászon köntöst.
Dandóczi sem sietett az átöltözéssel.
Nehezen is ment neki ez a munka.
A könnyű vászonkalap, a kabát, a mellény és a hosszu eső-köpeny még csak fölfért rá valahogy, a nadrággal azonban sehogy sem tudott boldogulni.
- Kenyergem alássan, urfi, - fakadt ki végre hangos panaszkodással, igen revid ezs á pántálló!
Biz az a szerencsétlen pantalló éppen csakhogy lábikrájáig ért az ölmagas czigánynak, egy hajszállal sem alább, akárhogy huzogatta.
- Baj van, Dragutin - fordult az albánhoz, kinek komor vonásai hidegek és mozdulatlanok maradtak, mint a legkeményebb bronz - hosszu a legény.
- Látom uram, de ennél hosszabb nadrág nincs Cattaróban.
Kovács Miska visszaszólt a vállán keresztül.
- Le kell vágni vagy két araszt a testvérből, akkor elég lesz néki a pantalló.
- Nyelvedből kell lévágni két áraszt, - vágta vissza Dandóczi boszankodva.
- Csend legyen! némitotta el Rákolti a kötekedést, - ha nincs hosszabb nadrág , csizmába gyüröd és abban maradsz, amig lehet.
Az albán szolgált csizmával is, bár csak térden felül érő német, Ritter csizmái voltak raktáron.
Könnyebb fajtával nem szolgálhatott.
Dandóczi felhuzott egy párt, s ránehezedett kolosszus alakja egész sulyával az anyaföldre.
- Jó csizsmá, - biczczentett fejével - nyomhát vagy etven fontot.
Kovács Miska rápillantott a csizmákra, aztán a maga elnyütt formátlan bakancsára nézett.
Rákolti elértette a tekintetet; meghagyta tehát neki, hogy dobja le a bakancsait és válasszon ki magának ő is egy pár magasszáru, Ritter csizmát.
Parádézzon benne ha kedve tartja.
A legény nem mondatta magának kétszer.
A bakancs egy percz alatt lenn volt a lábáról, - nem is magyar fiunak való ez a formátlan jószág - s felkerült rá a csizma.
Ez aztán már beszéd!
Csizmában »otthon« van a nyárádszegi virágszál - bakkancsban csupán vendég.
Szinte megnőtt elégedettségében egy fejjel.
Némi hiányát érezte a derék-szijjnak, meg a róla lelógó fegyverszuronynak, ezt a hiányt azonban a derekára csatolt hosszucsövű Colbert-féle forgópisztoly sulya valamennyire pótolni tudta.
Midőn mindennel fölkészült, begombolta a vászon köpenyt, fejébe nyomta kalapját, s gondosan megvizsgálva sorsának hüséges osztályosát, a fegyverét, jelentette, hogy » alles richtig« (minden rendben van) - indulhat, akár rögtön!
- A fegyvereket el fogjuk pakolni, fiuk, - tegyétek le!
A legény titokban összesandított Dandóczival, aztán levette kalapját és igy szólt:
- Tessen megengedni, hogy - ne pakkolódjanak el.
- Miért ne?
Egyelőre nincs szükség fegyverekre.
Kovács más véleményen volt, s ezt rögtön ki is fejezte.
- Nem lehessen azt tudni, nagyságos urfi - mondta előrehajolva, gyanakvó halk hangon, s a szeme szegletéből rápillantott az albánra - hogy mikor kell a puska , mikor nem...
Mindétig jó, ha kéznél vagyon, - ugy -e Ferkó?
- Bizony jó, - hagyta rá gyorsan a czigány.
- Merthogy az én kezemben, meg ennek az én kéményseprő testvéremnek a kormos keziben, igen felette jó helyen vagyon egy ilyen jóféle »repetirger « ( Repetir-Gewehr = ismétlő fegyver) - hadd legyék hát mivélünk továbbat is .
Némelykor, instálom, tiszta égbül is leüt az istennyila...
Nem árt, hogy itten is, meg a többi idegenségben is vélünk legyék ez a furulya, kin én is, meg Ferkó is, fájnul ki tudjuk billegtetni a »trávermárs « -ot ( Trauer-Marsch = gyászinduló) ha ki - vesztire - meg akarná tudni, hogy miképpen szól.
Az albán félrehuzta a szája szélét, s oly hangon, melyről nem lehetett tudni, hogy kicsinylés, vagy valami durva guny érzik -e ki belőle jobban, igy szólt:
- Itt nincs szükség fegyverre.
Ha szükség volna - már nem állanál előttem és nem lenne módodban, hogy furulyádnak hasznát vegyed...
Volt ebben a mondásban eléggé világos fenyegetés is, s ez most már magának Rákoltinak is feltünt.
Jobban megnézte a marcziális termetü albánt.
Hát biz azon az emberen nem sok biztató volt.
- Megtartjátok a fegyvereket - fordult embereihez a szemle végén, melynél főleg az tetszett előtte érthetetlennek, hogy rokona a kapitány, miért tartotta megbizhatónak ezt az - ugylátszik - éppen nem megbizható albánt, kinek hideg tekintetéből semmi jót nem lehetett kiolvasni.
Igaz, hogy majdnem négy esztendő telt el azóta, hogy ez emberrel ismeretségben volt - de mégis csak különös, hogy egy tisztességesnek tartott férfi ekkorát változzék négy év alatt.
Elhatározta, hogy ezt az embert azonnal itt fogja hagyni.
- Számitsd össze, hogy a holmiért, melyet tőled vásároltam, mit fizetek.
Az albán pár pillanat alatt készen volt a számlával.
Rákolti, bár a végösszeget erősen borsosnak találta, szó nélkül zsebébe nyult, s egy tömött bőrtárczából kifizette az embert.
- Rendben uram! bólintott fejével az albán, miközben a tömött tárczára egy leirhatatlanul mohó tekintetet vetett.
A prédájára lecsapni készülő saskeselyü szeme sem villoghatott volna sóvárabb tüzzel...
Ez azonban tán egy lehelletnyi ideig sem tartott.
Az albán vonásain ismét megjelent a hideg közöny, miközben a pénzt egy gyors mozdulattal eltüntette, s kiment az udvarra, hogy emberei közül egyiket kalauznak rendelje Rákolti mellé, a kikötőbe.
Dandóczi, ki egy perczre sem tévesztette szem elől a neki »réttenetésén« gyanus albánt, most odaszólt - félhangon - Kovács Miskának:
- Nem jó, hogy ázs urfi mágánál tartja á sok pízt...
El kéne zárni.
Az ifju meghallotta a czigány megjegyzését.
- Igazad van, Ferkó - szólt helyeslő intéssel, s elébe lépve vállára veregetett, - mivel azonban záros pénz-szekrényt nem czipelhetünk, ezennel téged nevezlek ki pénz-szekrénynyé és rád bizom a pénzt, melyet erre az utra anyámtól kaptam .
Becsületes, derék fiu vagy, hármunk között a legerősebb.
Tedd el és vigyázz rá , hogy el ne vesszen.
Dandóczi engedelmesen átvette a tárczát, bedugta inge alá és keresztül gombolta rajta a mellényt.
- Ámig én élek, meg lesz á píz is.
Az albán most visszatért, s tudtára adta Rákoltinak, hogy kirendelte a kalauzt , indulhatnak, ha tetszik.
Tudomása szerint ugy egy óra mulva két gőzös is indul a Földközi tenger felé: a franczia »Alcaste« és a német »Kronprinz «.
Egyik szebb és kényelmesebb, mint a másik.
- Mivel azonban Gibraltár felé kell menned - fejezte be az albán - a német » Kronprinz« inkább neked való, mert az egyenesen odamegy.
- Jól van.
Hol az a kalauz?
- Künn várakozik az udvaron.
- Nos és mi lesz a lovakkal? - kérdezte rideg hangon az ifju.
Majd hozzátette : » Meggondoltam a dolgot és magammal viszem a lovakat is.«
Bráz Dragutin vállait vonogatta.
- Azt mondom, uram, hogy nem lehet - ismételte az albán - mert a lovakat egy negyedórával ezelőtt már utnak inditottam.
Holnap ott lesznek a kapitány urnál.
Rákoltinak ugy tetszett, hogy ez az ember megcsalja, s ez módfelett felboszantotta.
- Hátha most azt mondanám neked, hogy a lovak nincsenek utban, hanem még most is itt vannak, - mit felelnél rá?
Dragutin ismét vállat vont.
Egykedvüen, közömbös hidegvérrel, mintha semmi köze sem volna az egész dologhoz.
- Nem szoktam hazudni - mondotta nyugodt hangon - három ilyen ló, mint ezek, nem érdemesek három szóra.
Mivel azonban látom, hogy meg akarsz bántani tulajdon házamban és nem hiszel a szavamnak - itt van a három lóért ezer forint.
Tartsd magadnál kezesség fejében pénzemet, aztán majd ha látni fogod, hogy igazat mondtam - visszaadod.
Az albán ezzel benyult tüszőjébe és kivett belőle tiz darab száz forintos bankót .
Volt abban a széles tüszőben több is.
Rákolti nagyot nézett, s kissé megzavarodva, minden habozás nélkül visszautasitotta a feléje nyujtott bankjegyeket.
- Tartsd meg a pénzedet, Dragutin - mondotta engesztelve - sajnálom, hogy csak egy pillanatig is kételkedtem benned.
Elhiszem, amit beszélsz, pénz nélkül is.
- Amint tetszik - válaszolta egykedvüen az albán, miközben hanyag kézmozdulattal ismét tüszőjébe dugta a bankjegyeket.
Rákolti restelte a dolgot.
Ime - a külszin.
Mennyire megcsalja az embert.
Egy elhamarkodott pillanat és megtörténik a legnagyobb igazságtalanság, ami egy férfit csak érhet.
Szerette volna valahogy jóvátenni a dolgot, az albán azonban ugy állt ott, mint egy szobor, s nem látszott igényt tartani semmiféle jóvátételre.
- Ideje, uram!
Induljatok.
Rákolti kezét nyujtotta neki bucsuzóul.
- Ne neheztelj, Dragutin!
Módját fogom ejteni, hogy ezt a tévedést elfeledtessem veled.
- Nem haragszom - felelte közönyös arczczal az albán.
Kikisérte vendégeit az udvarra, s elé szólitva emberei egyikét, megparancsolta neki, hogy vezesse az ifjut és két kisérőjét a kikötőbe, s mutassa meg nekik a német »Kronprinz« gőzöst.
Az ég besötétült.
Hófellegek takarják el a holdat - szükség van a kalauzolásra, hogy a nemsokára utnak induló gőzhajóra még idejében fölszállhassanak.
A szolga talicskára emelte a két hatalmas utazó koffert, s oly gyorsasággal indult kifelé az aránylag sulyos teherrel, mintha kergették volna.
- Isten áldja meg, Dragutin! kiáltotta vissza a kapuból szivélyes hangon az ifju.
- Jó utat - bólintott fejével az albán.
Szemeinek baljós villanását senki sem látta a sötétségben, mely az iménti holdfényt hirtelen fölváltotta.
A szük utczákban oly sötét volt, hogy Rákolti is , emberei is lépten-nyomon megbotlottak, s alig tudták követni a podgyásszal előresiető kalauzt.
Félóra mulva künn voltak a kikötőben.
Alig hogy a rakódón levő számtalan láda, zsák, hordó és egyéb áru nagy tömegén keresztül vergődtek, a sötétségben megszólalt egy gőztülök rekedt bugása, s utána csakhamar megkondult háromszor egymásután a hajó-harang messze hallható szózatos jelzése is.
A gőztülök eközben is egyre búgott.
- Gyorsabban!
Gyorsabban! - kiáltotta a kalauz.
- A mi hajónk indul most? - kérdezte Rákolti.
- Igen, a »Kronprinz «! - felelte az ember, s szinte futva haladt a talicskán lévő podgyásszal.
Dandóczi világosan hallotta, hogy a gőztülök éppen ellenkező irányból hangzik , mint a merre a kalauz vezette őket.
Nem értette, hogy miért rohan ez az ember » csá « -ra, amikor »hojsz « -ra kellene mennie?
Oda is szólt, sietés közben, Kovács Miskának:
- Nem jól mégy ezs á csácsi - nem árrul bég a trombita!
- Jobban tudi az, mint te, hogy merre kell menni.
Egyébiránt ha nem tetszik , bégess te a trombitáddal, s majd arra mégyünk.
- Nem trombitálok, dé Jákáb legyek, há nem igázs...
- Hát ázs, hogy ném jól megyünk.
Kovács Miska nem tartotta válaszra érdemesnek a czigány Herkules gyanakvó kételyeit.
Nagyon elég volt, hogy fiatal ura »elnézte« imént az albánt, ki lám, be jóravaló embernek bizonyult, holott pedig ő maga is szentül meg vala róla győződve, hogy rettentőképpen hunczut egy fráter.
Pedig hát nem ugy volt és igy lenne, okvetlen, itt is.
Egy prücsök egy napra tehát éppen elég.
A rakodó-part lámpásai sápadtan pislogtak.
Tiz lépésnyire sem lehetett látni.
Botorkálva, szinte tapogatódzva haladtak igy valami öt-hat perczig a rengeteg árutömegek labirintusában, hol egy-egy hajólánczba, hol meg a karvastagságu hajókötelekbe ütközve, melyek aczélcsigákhoz erősitve huzódtak végig, kigyók gyanánt a parton.
A kalauz végre föltolta a talicskát egy meredek hajó-hidon.
A fedélzetre érve, pár szót váltott hazája nyelvén egy hórihorgas férfiuval, kezébe nyomott villámgyorsan egy papiroslapot, aztán éppen oly sebbel-lobbal, mint ahogy mindezt elvégezte , megemelte kucsmáját Rákolti előtt és a hajóhid felé futott.
- Ne szaladj, fiu! - kiáltott utána Rákolti, ki a sötétben jóformán tájékozni sem tudta magát, s csak azt látta, hogy az ember el akar futni borravaló nélkül - itt felejtetted a borravalódat!
Gyere vissza!
A kalauz azonban már tán nem is hallotta ezt a szives invitálást, mert nem jött vissza, hanem oly gyorsan tünt el a rakodó árucsomagjai között, mintha elnyelte volna a föld.
Rákolti ezt arra magyarázta, hogy a magát megbántva érző Dragutin bizonyosan megtiltotta neki, hogy elfogadja a szokásos borravalót.
Nyilván ezzel is ki akarta mutatni a marczona albán, hogy a méltatlan gyanusitást visszautasitja és még azt sem türi, hogy szolgája ajándékot fogadjon el a megbántójától.
Hosszasabb meditálásra azonban nem volt idő.
A hajóhid közelében álló rendkivül sovány, hórihorgas férfi, ki hegyes orrával , hosszu gólyalábával és apró, szürke, folyton hunyorgató szemeivel, főleg az első pillanatokban a lehető legkellemetlenebb benyomást tette, most gyorsan előrejött , s kezét sipkája fekete lakk-ellenzőjéhez érintve, katonás udvariassággal igy szólt.
- Bráz Dragutin bejelentette önöket nálam, uraim!
Van szerencsém önöket üdvözölni!
Rákolti hasonló udvariassággal emelte meg kalapját a férfi előtt.
- Az enyém Ritter Franz v. Cavalcanti.
Az ifju meglepetve nézett a »lovag« ur hosszu, sovány alakjára.
Cavalcanti ... villant meg agyában ez olasz névvel kapcsolatban egy rendkivül izgalmas bünpör , melyet valami három év előtt az ujságokban olvasott - csak nem ez a »Ritter« volt akkoriban a bünpör hőse?
A tengerész-kapitány mintha kitalálta volna Rákolti gondolatait.
- Nevem, ugy látszik, ismerős ön előtt - mondotta mosolyogva - van szerencsém azonban megjegyezni, hogy két Cavalcanti család van; egy az olasz Piemontban és egy Németországban.
Én a németországi ághoz tartozom.
- Tudom, uram! - vágott közbe a hosszu Ritter - nem ön az első, aki, ha nevemet hallja, össze ne tévesszen azzal a másikkal, kire e pillanatban ön is gondol.
Az azonban a piemonti ágból való és közönséges gyilkos, akit azonnal főbe kellett volna lövetni és nem adni neki alkalmat, hogy a büntetés elől megszökhessék .
Fájdalom - folytatta restelkedő hangon - ez az ember, ha távoli rokonom is, de mégis csak rokonom...
Ez azonban éppen nem akadályozna, hogy a szégyenért, melyet közös családi nevünkre hozott: én magam ne lövessem főbe ott, ahol megtalálom!
Rákolti ugy vélte, hogy ez a keserves história bizonnyal roszszul eshetik a tengerésznek.
Ezért gyorsan más tárgyra tért át, s pár szóval, röviden elmondta , hogy utjának végczélja a nyugat-afrikai Kongó.
Oda akar eljutni, embereivel együtt.
- Nagyon szép, - válaszolta könnyed fejbólintással a hosszu Ritter.
Majd Dandóczira mutatva, kinek fekete, oszlop-alakja mintha szemmel láthatólag meghökkentette volna, ezt kérdezte: az ön egyik embere - ugy látom - néger ?
Koloszszális alak!
- Nem biz az, kapitány, nem néger - felelte Rákolti elmosolyodva - hanem becsületes magyar cigány a Maros-völgyéből, neve Dandóczi Ferkó.
- Famózus ember!
Hosszabb, mint én!
- De három ily vékony felhőkarcoló, mint én - élcelt mosolyogva a tengerész - okvetlen kitelnék az ön cigányának nagyszerü csontjaiból.
Sapristi, valóban felséges csontok!
Kemény ember lehet!
- Igen, ha jó kedve van, a legerősebb lópatkót is kettétöri.
A kapitány vidáman csettintett nyelvével, s modora általában annyira udvarias , sima és lekötelező volt, hogy Rákolti az első kellemetlen benyomást, melyet a » lovag ur« rá gyakorolt, öt percnyi társalgás után már tökéletesen elfelejtette .
Magyar embernek - valamely nagy és komoly ok nélkül - különben sem természete a bizalmatlanság.
Feltünt ugyan neki a kapitánynyal folytatott diskurálása közben, hogy a sötétségben itt ott felbukkanó matrózok megint épp oly gyorsan eltünnek szem elől , mint ahogy felbukkantak.
Különösebb jelentőséget azonban nem tulajdonitott a dolognak.
Ahány hajó annyi szokás.
Egyiken ez a fegyelem, a másikon az.
A kapitány korlátlan ur a maga hajóján, olyan rendet kényszerit matrózaira, amilyen neki tetszik.
Senkinek ezen a világon nincs joga beleszólni.
Cavalcanti lovag most belefujt egy apró sipba.
- A kabinok készen várják önt és embereit - fordult Rákoltihoz - elfoglalhatják őket és pihenhetnek.
Azt hiszem uram, hogy ön el lehet fáradva.
- Nem tagadom, kapitány ur - válaszolta az ifju - csakugyan fáradt vagyok.
- Kipihenheti magát.
Minden egyébre később is ráér - folytatta lekötelező előzékenységgel; azután odafordult egy alig tizenhat évesnek látszó, karcsu fiuhoz, ki oly nesztelenül lépett a közelébe, mint egy macska és igy szólt: vezesd le az urakat és mutasd meg nekik a 3-ik számu nagy kabint.
- Értem, kapitány ur! - felelte a fiu.
- Viszontlátásra, uram! - szólt Rákoltihoz a kapitány, s könnyed, katonás szalutálás után eltünt hosszu alakja a sötétségben.
A fiu szó nélkül előre sietett és levezette Rákoltit és embereit egy keskeny lépcsőn a hajóközépre.
Itt valami négy hosszukás, fejedelmi fénynyel berendezett termen keresztül haladva, végre egy ajtó előtt megállt, kinyitotta és igy szólt hibátlan franczia nyelven Rákoltihoz:
- Ez, monsieur (uram) a Nro 3.
Méltóztassék!
Rákolti meglepetten tekintett a fiura.
Ni-ni!
Hisz e gyerek csinos, fiatal arcza nem fehér, hanem sötét-barna, mint a pörkölt kávé.
- Hogy hivnak, fiu?
Mi a neved?
- Abdul Aziz - válaszolta a fiu.
- Igen, monsieur!
Marokkói arabok vagyunk.
Dandóczi és Kovács Miska közelebb nyomult a fiuhoz.
Lássanak először életükben ők is egy eleven arabust, ha már annyiszor hallották, hogy »aki nem tud arabusul - ne beszéljen arabusul «.
E pillanatban tompa bummogás hangzott fel valahonnan a hajómélyből, utána gyenge rezzenés borzongott végig az egész hajótesten, s a gőztülök ismét megszólalt fenn a parancsnoki hidon.
- Indulunk, urak! - jelentette a fiu.
Rákolti megmagyarázhatatlan izgatottságot érzett, midőn a fiu többes számban válaszolt kérdésére, azt mondva, hogy »marokkói arabok vagyunk «.
- Az egész legénység arab? - kérdezte megütközve.
- Teringettét!
Arab legénység egy német gőzösön, melyet »Kronprinz « -nek hivnak !
Megfoghatatlan!
Az arab gyerek egy lépést hátrált, illedelmesen meghajtotta magát és igy szólt:
- Téved, monsieur!
Ez nem a »Kronprinz «.
- Megbolondultál!
Hát akkor hogy hivják ezt a hajót?
- »NEGRO« - felelte a fiu, s kisurranva halk nevetéssel az ajtón, eltünt szem elől a folyosó homályában, melyet csak itt-ott világitott meg egy-egy aprócska villamos lámpa.