X.
Ágnes mozdulatlanúl feküdt a kényelmes kereveten és csak keblének lihegő hullámzása mutatta, hogy él - és szenved.
Az alkonyat homálya fátyolt borított halvány arczára, kinosan vonagló ajkaira.
Mélyen beesett szemeiből időnkint fölvillanó sugarak törtek elő, de aztán lezárultak nehéz szemhéjai , mintha végkép be akarnának csukódni a világ előtt.
Néha fájdalmasan szakadt föl egy-egy hörgő sóhaj a szegény leány kebléből s ilyenkor egész testét összerántotta a görcsös vonaglás .
A szobában senki sem volt kivüle: de nem volt senki az egész palotában sem, mert valamennyien a falakra, az utczákra tódultak, hogy részt vegyenek a győztes Migazzi ünnepélyes bevonulásában.
Csak Ágnes nem volt ott: csak a menyasszony nem sietett vőlegénye elé, - sőt, talán egész Zágrábban egyedül ő nem örült Migazzi jövetelének .
Attól a naptól kezdve, a mikor megtudta, hogy a zsellérek megölték Schwarzenbachot, rettegve gondolt vőlegényére.
Nem birta kiverni fejéből azt a borzasztó gyanút - a mit különben többen is osztottak - hogy Migazzi készakarva hagyta cserben a német lovagot, s föláldozta megmentője életét saját dicsvágyának , vagy - a mint Ágnes hitte - aljas féltékenységének.
Mert Ágnes csakugyan azt hitte, hogy Migazzi megmenthette volna Schwarzenbachot és csak azért hagyta veszni, hogy ezen az úton kényelmesen és a gyanú árnyéka nélkül megszabadulhasson vetélytársától .
Ez a föltevés mindjárt akkor átvillant Ágnes agyán, mikor a rettenetes hirt először meghallotta: de a gondolat akkor háttérbe szorúlt fájdalmával, kétségbeesésével szemben.
Úgy érezte, hogy egyszerre minden romba dőlt körülötte.
Álmai, reményei oly hirtelen hagyták el, mint a virágok a fát, ha a szél megrázza az ágakat: s a mint a virágok örökre elvesznek a fára, úgy vesztek el rá nézve is álmai és reményei, melyek boldogságba ringatták addig a lelkét.
De megmaradt helyettük egész erejével kitörő szerelme és végtelen kétségbeesése .
Csak most, hogy elvesztette, látta és érezte át egész, szédítő nagyságában a boldogságot, a melyért epedt.
Csak most, hogy a német lovag daliás alakja örökre eltünt közeléből: csak most érezte, mily nagyon, mily igazán szerette őt.
Eddig, a jóleső barátság mindennapos megszokásában öntudatlanúl élvezte a boldogságot, a nélkül, hogy nagyságát, vagy értékét fölbecsülni érdemesnek tartotta volna; de most, hogy ez a boldogság, hogy annak éltető napja örökre a halál éjszakájába merült: most dermesztő hideg lopózott szivébe; és kétségbeesetten vergődő lelke halálkinjánál csak az a borzalom volt rettenetesebb , a melyet akkor érzett, ha Migazzira, a vőlegényére gondolt .
A nap már régen leszállt és Ágnes még mindig mozdúlatlanúl hevert a kereveten.
Lassankint feljött a hold és kigyúltak az égen a csillagok.
Lent, a városban zúgva, zsibongva tolongott a nép s az ablakokat meg-megrázta a hozsánnát kiabáló nép újjongó ordítása.
A horvát kapitány már a Te Deumot is végig hallgatta és most, taraczkok és ágyúk durrogása, muskéták sortüze mellett vonult be az újvárosi palotába... abba, a melyben egykor Schwarzenbach lakott... a melyben egykor Ágnes kiragadta a német lovagot a halál torkából .
Ágnes fölkelt és a verandára nyiló szárnyas ajtó felé ment.
Léptei ingadoztak.
Az övvel átszorított bő ruha meg-meglibbent testén, a mint elcsukló térdei hozzáverődtek.
Kétszer is megállt és a falba, a bútorokba kapaszkodott .
Lihegő lélekzete néha sipolva tört elő kebléből és a nyögés, vagy hörgés, mely ilyenkor kisérte, olyan volt, mint a halálra sebzett vad utolsó szava, midőn a végsőt vonagló állat szeme már megüvegesedik .
Most odaért az ajtóhoz.
Remegő keze lesiklott a kilincsről és csak nehezen tudta kinyitni az ajtót.
Aztán kitámolygott a verandára, szinte vonszolta fáradt testét a párkányig, a melyre leroskadt és mialatt reszkető térdei nagy koppanással estek a kőre, arczát kezeibe temetve, heves, fuldokló zokogásra fakadt.
Egy másik éjszaka: egy másik holdas éj: a szerelem, a boldogság szent- iván- éji álma jutott eszébe, a melyet ugyanezen a verandán ért meg... de az , a ki akkor szerette, vigasztalta... a daliás német lovag nem volt többé !
Oh! szép volt az az éjszaka! szép volt, mint a teremtő álma: ragyogó csillagok ezrei rajzolták le a véges emberésznek és a szeliden égő hold vetett rá ezüstös világot; a virágok illatában fürdő esti szélt a rózsák hazája küldte dél felől s kettőjük körül ott suhogtak a szerelem angyalának szárnycsapásai , melyektől gyorsabban kering a vér az erekben és menyországra válik ez a viseltes világ ...
Oh, szép volt az az éjszaka! boldogsága sajgó fájdalommal kelt föl az emlékezet nyomán és még ijesztőbbé tette a sivár jelen, a kietlen jövő keserűségét.
Ágnes megborzadva ugrott föl.
Lenézett az alant tomboló városra és a kín, mely eddig elfacsarta szivét, hirtelen daczos gyülöletté változott.
Már úgy tetszett neki, hogy nem szenved: összetört szerelme, mint a szárnya szegett madár , fájdalmasan vergődött elkínzott lelke legmélyén, - de a gyöngülő érzés nyomán végtelen erővel lobbant föl benne a megvetés, az utálat, a gyülölet hatalmas szenvedélye .
Utálta, gyülölte az alatta tomboló várost, mely csak örülni tudott és egyetlen egy könynyel sem adózott a hős emlékének, a ki hónapokon át megvédte a külső és belső ellenség ellen.
Utálta, gyülölte ezt a várost, a mely elfeledte az iszonyatos pestis borzalmait és nem törődve a rokonokkal, testvérekkel, szülőkkel , kiket száz számra kaszált le a fekete halál: most gondtalanúl örül és isteníti azt, a ki nyomorúlt életét pár szorongással, nyomorúsággal teljes esztendőre megmentette.
De legjobban utálta, gyülölte azt, a kit a tömeg újjongva ünnepelt : mert az a Migazzi, a ki ma diadalmasan bevonúlt a fölmentett városba, nemcsak az imádott lovag dicsőségét bitorolta és homályosította el, - hanem az ő szivében is annak a helyét akarta elfoglalni .
És a mint ez az utálat és gyülölet lassankint egész valóját betöltötte, megborzadva gondolt a jövőre, a mely, mint a levegőben megsuhintott pallos, sötéten vetette lelkére vészteljes árnyékát.
Látta, a mint a fekete képű , marczona horvát paraszt dölyfösen elébe lép: látta, a mint a durva harczi zajban megkövesült mogorva arcz ránczai mosolyra torzulnak: látta, a mint a kapzsi, villogó szemek lángolva tapadnak rá, mintha a ruháján keresztül is csókolgatnák szüzies testét : érezte a szenvedélyes férfi forró lehelletét, a mint lihegve folyta körül az ajkát, a nyakát: hallotta a gyönyör remegésében megrekedt hangot, a mely parancsolva, durván követeli a testet a testnek... és mikor mind ezt látta , hallotta, érezte: éles sikoltással tántorodott vissza, mintha kigyóra lépett volna és lélektelenül roskadt a hideg márványra .
Ott találta meg a nagynénje, Tahy Borbála fejedelemasszony, mikor késő éjszakán hazatért a püspök lakomájáról.
És hogy a magához tért gyermeket szórakoztassa, beszélt, sokat beszélt neki Migazziról: a fényes fogadtatásról, a roppant tiszteletről, a nagy lakomáról - és az irigységről, melyet Ágnes szerencséje, hogy ily vitéz kapitány neje lesz, mindenkiben felköltött.
Aztán beszélt még a csatáról, beszélt a daczos, vakmerő parasztkirályról, a kinek büszke, dölyfös, megátalkodott lelkét nem birta alázkodásra győzni semmi: sem a csatavesztés, sem ezer meg ezer gyilkos czinkostársa eleste, sem az elfogatása , sem a rémes itélet, a melyet holnap hajtanak rajta végre ...
És, a mint beszélt a parasztkirályról, Ágnes fölvetette kék szemeit és a borzadás kiváncsiságával, lázas érdeklődésével hallgatta.
Mint a madár , melyet a kigyó megbűvöl és ellenállhatatlanúl magához húz, bár a szegény áldozat borzad és iszonyodik: úgy vonzódott Ágnes is ehhez a kegyetlen, de vitéz zsellérhez, a ki megölte mindenét, halálra sebezte szerető szivét.
Hallani akarta , hogyan pusztította el Schwarzenbach seregét: és mialatt hallgatta nagynénje beszédét, úgy tetszett neki, hogy látja a hatalmas hajdú szálas alakját, a mint keresztül-kasúl törtet a csatamezőn és szörnyű rendet vág az útjában állók közt : és látta, a mint a kaszás zsellérek, élükön ezzel a félistennel, reá zúdulnak a zsoldosokra és elborítják őket, mint a rohanó áradat... aztán már semmit sem látott, csak vért, sok vért, melynek hullámzó tetején ott úszott a rettegett hajdú és villogó, vágyakozó szemekkel nézett reá ...
Villogó, vágyakozó szemekkel nézett reá: mint akkor éjjel a kolostorban, mikor először állt vele szemtől-szemben, mikor poharát a Tahy-család egészségére ürítette, mikor fölgerjedt szivében a végzetes szenvedély, mely romlást, pusztulást hozott reá: ... mint akkor éjjel a hálószobájában, mikor Kopó élete koczkáztatásával belopózott a várba, elment hozzá, hogy bevallja neki a szerelmét... és látta a vad, szenvedélyes férfiút, a mint négy embert egymaga eltipor, a mint szembe száll az egész város lakosságával, csak azért, hogy láthassa őt, és százakat, meg ezreket gyilkolt le, roppant területeket pusztított el tűzzel-vassal: csak azért, hogy közelébe juthasson, hogy a szerelmét megszerezhesse... és mikor mind ezt látta, érezte: Ágnes már nem gyülölte a hajdút, noha az ölte meg Schwarzenbachot.
És egész Zágrábban talán csak ő volt az egyedüli, a ki sajnálta a parasztkirályt: a mint bizonyára ő volt az egyedüli, a ki gyülölte Migazzit ...
Mióta Kopót elfogták, a zágrábiak folyton azon tanácskoztak, hogy a halálnak milyen nemével emészszék el.
Először azt tervezték, hogy elevenen megnyúzzák, forró ólmot öntenek a beleibe, vagy pedig halálra éheztetik.
Némelyek azt tanácsolták, hogy egész testét, a bőr alatt, olajba áztatott kanóczokkal kell megspékelni s aztán meggyújtva, vad bivalyra ültetni: - már szinte látták is, hogy a megvadúlt bivaly bőszült rohanása nagyobb lángra lobbantja a kanóczokat és az áldozat, mint eleven fáklya végig rohan az egész városon .
Mások azt kivánták, hogy olyan halállal pusztítsák el Kopót, a melyben az egész városnak része lehet: kegyetlen kinzásokat eszeltek ki, hogy izenkint tépjék darabokra, hogy órákig elnyujtsák halálkínja gyötrelmeit, hogy boszút állhassanak rajta, habár csak kis mértékben is, a kiállott szenvedésekért .
Végre az urak azt határozták, hogy a hajdút Dózsa György módjára végzik ki; s ezt az itéletet a zágrábiak is nagy örömújjongással fogadták .
A főtemplom előtti teret, hol a kinzatásnak és kivégeztetésnek végbe kellett mennie, még a nagy napot megelőző éjszakán megszállották.
A nép, hogy ideje korán jó, kényelmes helyhez jusson, föláldozta az éjszakáját és jó előre letelepedett a katonai kordon mögött.
Sokan székeket, kényelmes ülőhelyeket hoztak magukkal és mivel a látványosság estig is eltarthatott, senki sem feledkezett meg az élelmi szerekről, míg a bort és egyéb italokat kóbor csaplárosok hordozták körül öblös korsókban .
A házak ablakai zsúfolásig tömve voltak köröskörül: de tömve voltak maguk a háztetők is, és a roppant tömeg morajló zsibongása ritmikusan zúgott a levegőben, mint mikor a csöndesen zajló tenger hullámverése a part szikláit paskolja.
Jobbra, a Tahy-kastély tágas erkélyén számos asztalt és széket állítottak föl: a zágrábi urak onnan szándékoztak végig nézni a ritka élvezetet, a melynek hirét apáiktól gyakran hallották.
Elül, egészen a párkány mellett, külön kis asztalka volt négy székkel: Tahy Ferencz uram, Tahy Borbála fejedelemasszony , Migazzi és - Ágnes számára, a kinek szintén részt kellett venni a borzalmas ünnepélyen: - hiszen ez leendő férjének a diadala volt !
A nap már fölkelt és sugarai fénynyel árasztották el a teret.
A közepére nagy kényelmes karosszéket állítottak föl - vasból: az ülőjét és a támláját pedig apró, hegyes szögekkel verték ki.
Aztán a bakók ágast ástak a földbe, mindjárt a szék előtt: alája pedig kemenczét ástak, melyben hatalmasan lobogó tűzet gyújtottak.
Odább, oldalt, megint nagy tüzet raktak és a fahordó szolgák görnyedeztek a roppant tölgyfa hasábok alatt, melyekkel a tüzet szították .
A nép zsivaja lassankint alább hagyott: a növekvő izgalom mindnyájukat szótlanabbá tette és valamennyien lázas türelmetlenséggel várták a kinzás kezdetét.
Hirtelen dobok pörgése és tárogatók harsogása törte meg a csöndet: a rendet föntartó katonaság érkezett meg és tágas kört vonva a kinzóhely körül, hátrább szorította a tolongó tömeget .
A székesegyház órája hetet kongatott.
Ebben a pillanatban föltárultak a Tahy-kastély verandájára nyiló szárnyas ajtók és az urak kiözönlöttek a tágas verandára.
Elül Migazzi, a ki karján vezette Tahy Ágnest: aztán az öreg kegyelmes úr és Borbála fejedelemasszony, majd Draskovics György, a püspök, aztán a zászlós urak, egyháznagyok... káprázatosan csillogó, pompás társaság, mely mind a szegény hajdú rettenetes kinzására csődült össze .
A lent tomboló nép őrületes, féktelen újjongásban tört ki.
Egyik a másik hátán tolongott, lökdösték, taszigálták egymást, mert mindegyik látni akarta a menyasszonyt... és, miután meglátta, mindegyik megdöbbenve nézett a szomszédjára.
Ágnes halvány volt, mint a viasz; vértelen arcza olyan volt, mint a márvány: kemény, rideg és élettelen; mélyen beesett szemei révedezve forogtak üregeikben s időnkint fölvillanó fényük olyan éles, szúró volt, mint a tőr hegye .
Nem szólt, nem mosolygott, sőt úgy látszott, hogy roppant bánata van, melynek terhe megtöri, megbénítja minden idegét.
Ellenben Migazzi ragyogott a büszkeségtől, a diadaltól.
A népkegy kitörő lelkesedésétől megszédülve, mámorosan állt ott az erkélyen és lenézve a nevét ordító tömeg ezreire, dölyfös arczának jeges keménysége fölengedett és elégedett mosoly derítette föl komor vonásait ...
Most Ágnes hirtelen félre fordította a fejét, mintha valaki szólította volna.
A várbörtön megvasalt kapújának két szárnya kicsapódott és a sötét nyilás küszöbén egy meztelen ember állott.
Hátára facsart karjai miatt mélyen meghajolva lépett ki és földúlt arczán az a csüggedő, buta kifejezés ült , mint a sokáig fogva tartott vadállatén, melyet hirtelen szabadon bocsátanak.
A rég nem látott nap káprázatos fénye elvakította.
Néhány pillanatig mozdulatlanúl állott.
Aztán, a háta mögött álló bakók egyike durván nagyot taszított rajta s ekkor megtántorodva megindúlt a vesztőhely felé .
A tömeg azonnal ráismert és valamennyien visszafojtották lélekzetüket.
A szerencsétlen Kopó teste valami különös, csaknem tiszteletet, sőt félelmet keltő hatással volt rájuk.
Mindnyájan, de legkivált az asszonyok, előre hajoltak, hogy jobban lássák.
Buja vágy gyötörte őket, hogy megnézzék, megismerjék annak testét, a ki férjeiket, gyermekeiket halomra ölette és gyülölséggel teljes lelkük legmélyén gyalázatos kiváncsiság fakadt: hogy lássák, egészen lássák a testét, hogy annál jobban utálhassák és gyülölhessék .
Aztán, a mint Kopó nyugodt léptekkel közeledett feléjük, egyetlen , egetverő ordítás rázkódtatta meg a levegőt és több perczig meg-megújulva bömbölt .
Mind az a gyülölet, mind az a szenvedés, mind az a félelem, a mit ez a gyáva város hat hónapon keresztül a falain belül táplált és magába fojtott, most egyszerre kitört és az őrjöngéssel határos tombolásban nyilatkozott.
Utálatos, ocsmány szitkokkal illették, gúnyolták, átkozták, ökölbe szorított kezekkel fenyegették , fogaikat vicsorgatták reá: s mintha a reá váró kinzás iszonyatosságait keveselnék , a pokol, a túlvilág borzalmaival rémítgették a szerencsétlent .
Egy-egy csúfnevet, durva átkot, ocsmány szitkot az egész nép perczekig újjongva ismételt.
A falakat alapjukban megreszkettette ez a vad ordítás és Kopónak néha úgy tetszett, hogy most már rárohan az egész város, a magasba emeli és darabokra tépi a levegőben.
És a mint szembe nézett a sok ezer fejű szörnyeteggel, emlékezett, hogy egyszer már régen, régen, szintén szembe nézett ezzel a dühöngő, vérszomjas tömeggel.
De akkor szabad volt, akkor mindenki tágult előle, mert ezeren és ezeren várták parancsait - s erre a visszaemlékezésre, a mely egyre tisztábban, világosabban ujúlt föl lelkében, végtelen ölő szomorúság fogta el, árnyak vonúltak el szemei előtt, a város keringett, forgott körülötte : azt hitte, ütött a végső órája.
A térdei reszketve csuklottak meg és Kopó lassan , lankadtan a földre roskadt .
Ekkor az egyik bakó nagyot rúgott rajta, a tömeg pedig tapsolva újjongott a baromi kegyetlenségen és Kopó megint talpra állt.
Aztán a mint körülnézett, tekintete az erkélyre tévedt, - meglátta Ágnest.
Heves reszketés fogta el minden tagját és néhány pillanatig mozdulni sem tudott.
Majd hirtelen kiegyenesedett, homlokán és halántékain újjnyi vastagságra dagadtak az erek és nagy melle ijesztő módon zihált.
Hirtelen szétvetette két lábát és oly irtózatos erőfeszítéssel akarta széttépni bilincseit, hogy a kötél mélyen bevágódott keresztben hátára facsart karjaiba és vére messzire föcscsenve csurrant ki .
Ezen közben odaértek a vesztőhelyre.
Öten-hatan is megragadták Kopót , fölkapták a levegőbe és durván rálökték a vas-karosszékbe.
Aztán erősen hozzákötözték az ágashoz és szítani kezdték a tüzet a trón alatt.
Most a bakók sós vízbe áztatott, czafrangos végű bikacsökkel vesszőzni kezdték és oly dühösen és oly sokáig verték, hogy - mikor már belefáradtak - valamennyiről csurgott a veríték.
Kopó azonban, úgy látszott, teljesen érzéketlen: csak az ajkai vonaglottak, mintha fázott, didergett volna, a fogai pedig néha vaczogva verődtek össze .
A nép iszonyodva hökkent vissza és összezsugorodott a rettenetes látvány előtt; sokan elájultak, mások őrjöngve rohantak el, míg némelyek, kiket a vér és az esztelen kinzás látása felbőszített, mint vadállatok marták, harapták szomszédjaikat.
A szunnyadó vadállat fölébredt a tömegben s miután már vért látott és vért szagolt, reá akart rohanni áldozatára, hogy darabokra tépje: a körülálló katonaság csak nagy erővel tarthatta vissza a népet .
Ekkor a várbörtönnek még mindig tárva-nyitva maradt kapúján különös csoport lépett ki.
Elül egy csapat csimpolyát fúvó katona, aztán nyolcz-tíz egészen meztelen, tántorgó, csontvázhoz hasonló kiéhezett zsellér, aztán megint egy csomó katona, a kik nádsípot fújtak és hegedültek.
Ezek voltak azok a szerencsétlen jobbágyok, a kiket a döntő csatában élve fogtak el s azóta a börtönben éheztettek.
A kegyetlen birák undok szerepet szántak a nyomorúltaknak, a kiket a halál csak azért kimélt meg, hogy a gyalázatuk nagyobb legyen: kegyelmet igértek nekik, ha megpörkölt vezérük testéből esznek .
A nép dühe és vérszomja most ért a tetőpontra.
Vad dulakodás támadt az első sorokban, mert mindenki előre akart tolakodni, hogy jobban lássa a kegyetlen kinzás legkimagaslóbb aktusát: a koronázást.
Háromszor törte át a csőcselék a katonai kordont s a zsoldosok és hajdúk háromszor szorították vissza , meztelen fegyverrel vágva, szúrva a tolongókat.
És mialatt a sebesültek jajongó sivalkodása betöltötte a levegőt, hogy azt lehetett hinni, hogy a tömeg szenvedi a kinzatást: Kopónak egyetlenegy izma sem rándúlt meg s az urak, fönt az erkélyen , megdöbbenve csodálták, mily türelemmel szenved .
Az egyik bakó most hosszú fogóval fehér izzásig hevített vas-koronát vett ki a tűzből.
Hét pántból készült ez a korona, mely lent kerek volt, míg fönt ívalakban hajtották meg a pántokat; az egészet lent és � magasságban köröskörül odaszögezett durva abroncs tartotta össze.
A rettenetes korona villogott , sziporkázott, a mint a bakó magasra emelte, hogy mindenki lássa; aztán még egy fogóval megfogta, odaállt Kopó elébe s a mint a hajdú mereven föltartotta fejét , reá illesztette a tüzes koronát.
Rögtön fehér gőzökkel vegyes sűrű, fekete füst csapott föl az áldozat fejéről; a haja egyszerre lobbot vetett s a levegőt nehéz , kellemetlen szag töltötte be, mint mikor a zsir kifecscsen a tűzhelyre, vagy a szárazon hagyott hús megég .
A csőcselék egy pillanatig várt, remélve, hogy az embertelen kinzás alázkodásra győzi a hajdú lelkét.
De hiába vártak: Kopó nem nyögött, nem ordított ; csak az ajkait szorította össze és inainak rémítő vonaglása mutatta, mily iszonyú fájdalmakat szenved.
A tömeg melléből az eliszonyodás rekedt hörgése tört elő ; azért jöttek ide, hogy örvendezzenek Kopó rémítő kinjain, hogy tomboljanak, ha majd nyög és rimánkodik: s ime, a hajdú hidegen marad a rettenetes kínok közepette, a melyeknek csak a látása is beteggé tette őket .
De a szánalom, a bámulat helyett csak haragjuk és boszúvágyuk növekedett.
Ez az átkozott hajdú még az utolsó órában is daczol velük: még most is megrontja örömüket és makacs kitürésével fittyet hány a bakóknak, a kik már szinte belefáradtak kínzásába és lihegve törülgették verítékes homlokukat.
Tompa , vésztjósló üvöltés morajlott végig a tömegen: félni lehetett, hogy a várakozásában csalódott csőcselék reárohan a parasztkirályra és saját kezével tépi darabokra .
Migazzi intésére a bakók most Kopó trónjához bocsátották a halálra éheztetett zselléreket, a kiknek kezébe tüzes harapó-fogót adtak.
Egyszerre fölharsant a zene: s a nyomorúltak tánczra kerekedtek.
Nádsíp és hegedű hangjaira meg füttyszóra « a maguk módja szerént » járták a toborzót, vagy hajdú-tánczot s minden körülforgás után egyet-egyet haraptak és nyeltek volt vezérük testéből.
« Mely pedig nem akarta harapnia, kit megismertek, ha a szája vírtő veres vót, vagy nem vót, az azon helen levágatott .
»
A zene hangjaira a csőcselék is tánczra kerekedett a kordonon kivül .
Egymásba kapaszkodva féktelen újjongással lejtették a vad hajdú-tánczot s minden fordulónál rekedt üvöltéssel borúltak egymás karjaiba.
Némelyek sírtak és a férfiak száraz ugató zokogása egybevegyült a vén asszonyok kesergő rikácsolásával .
Mások a fogaikat vicsorgatva duhaj módra marták, harapták a közelállókat, míg a tömeg le nem tiporta, el nem gázolta a dühöngőket.
És a míg ez a féktelen , vadállati kitörés tartott, a hány barát, pap, vagy más ahhoz értő csak jelen volt , mind a Te-Deum laudamus -t üvöltötte !
A bakók most föloldozták Kopó bilincseit és szabaddá lett kezébe odasütötték az izzó királyi jogart.
A hajdú megmarkolta a vasat; keze sisteregve szenesedett meg, de nem törődött vele.
Odanyomta a sziporkázó eszközt ahhoz a kötélhez, a melylyel a trón elé ásott ágashoz kötözték; a kötél füstölögve gyúlt meg és csakhamar elégett: Kopó szabadon állt és egész magasságában kiegyenesedett .
Előre lépett, a veranda felé.
Ágnes önkénytelenül fölállt és merevedő, üveges tekintetét a hajdúra szögezte.
Csakhamar egészen kiveszett öntudatából a való élet fogalma: a külvilágot nem látta, nem érezte maga körül, - szemei csak Kopót látták.
Lelkében minden meghalt, minden lecsendesült s olyan örvény támadt benne, a mely egyetlen gondolat, egyetlen emlék, egyetlen tekintet nyomása alatt az egész világot elnyeli.
Az a férfiú, a ki onnan alulról fölnézett reá, ellenállhatatlan erővel vonzotta magához őt .
Kopón, a szemeit kivéve, már semmi emberi sem volt.
Teste egyetlen , véres czafrangokban lelóggó idomtalan hústömeg volt, melyből itt-ott már a bordák is kilátszottak.
Elpörkölt bilincseit átáztatta a vér s a mint a testéből patakként omló vér végigcsurgott rajtuk, azt lehetett hinni, hogy ezek is tagjaiból kiszakadt idegek.
Két nagy szeme egészen kidülledt üregéből és lángokat szórt, a melyek gyújtottak és égettek.
S a mint ezek a rettenetes szemek Ágnesre meredtek, a leánynak egyszerre eszébe jutott minden, a mit Kopó érette áldozott és szenvedett.
Nem az elkinzott haldoklót látta maga előtt, hanem a daliás hajdút, a ki családja egészségére ivott a Száva szigetén, a ki betört hozzá éjjel palotájába és szerelemtől ittasan a lábaihoz borúlt ...
És Ágnes epedve óhajtotta, hogy még egyszer hallja a hajdú hangját , hogy még egyszer ott lássa a lábai előtt, szerelemtől ittasan - és nem akarta , hogy meghaljon!...
Ebben a pillanatban Kopó magasra emelte kezében a jogart és fölnyitotta száját: szólni akart.
De hirtelen görcsös remegés rázta meg egész testét - arczczal előre lebukott a földre és nem mozdúlt többé ...
Mialatt Ágnes félig eszméletlenül visszaroskadt székébe, az egyik bakó hirtelen a hullához ugrott.
Egy csapással leszelte a fejét, melyet hosszú lándzsára szúrva fölmutatott a tömegnek.
Most egyetlen, perczekig tartó, őrjöngő üvöltés szállt föl az égbe és mint az orkán, alapjában megrázta az egész várost .
Az épületek megreszkettek a fölzúduló ordításban, melyet sem a harangok zúgása , sem az ágyúk dörgése nem birt túlharsogni .
A nap már nyugovóra szállt.
Végső sugarai tűzvörös fénynyel öntötték le a várost és száz ágra törtek a lándzsa vasán, melyre Kopó fejét tűzték.
Az egész város, mint egyetlen élő test, görcsösen rándult össze titáni örömében és a kielégített boszú minden szívbe új reményeket oltott.
És fönt, az erkélyen, a mindenektől ünnepelt hős, a horvát paraszt , megkábulva a tömeg riadó lelkesedésétől, mely úgy hatott rá, mintha nagy pohár erős bort hajtott volna föl, ragyogó arczczal hajolt le mátkájához , hogy keblére ölelje: - de a leány ájultan, eszméletlenül hevert székében és csak alig pihegett ...
Tahy Ágnes soha sem ment férjhez.
Még abban az évben fátyolt öltött és fiatalon halt meg a Száva szigetén, a szent Orsolya-szűzek kolostorában .