Ádám úr eszi a kuni tokányt.
Ádám úr tehát végre se kerülhette ki sorsát: hozzálátott a nevezetes ételhez és óriási kínok között rágta a szőrös bőrt.
Még meg is dicsérte, hogy leplezze arca kínos vonaglását, amiért bizonyára megharagudnának a kunok .
- Ejnye, de pompás étel, jajjaj Istenem, de felséges! - mondta a mumiaképü gulyásnak, aki is dölyfös önérzettel nyugtázta az elismerést .
- Ugyan mi lehet benne, - folytatta Ádám úr halotthalványan, - ami olyan - rémségesen pompás, - ami olyan felségesen mar, százszor jobban, mint a paprika ?.. .
A vén múmia ravaszul mosolygott és nagy kegyesen belesúgta a titkot az Ádám úr fülébe :
- Hát instállom, - cikornyázta ki illendőképpen, - hát instállom , azt gondútam, hogy ki tudja, mikó tisztőhetjük esmég a métsás urat nálunk, - ne menjen el a nékü ', hogy hótta napjáig meg ne emlegesse a kúni tokánt.
- Hát - folytatta hamiskásan hunyorgatva, - gyüjtöttünk bele egy kis pipalevet is, hogy egész jó legyék .
- Pi - pi - pipalevet ?!...
Tovább nem folytathatta Ádám úr, úgy lefordult trónusáról, hogy meg se moccant ...
És Kati most már őszinte könyeket sírt érette, elátkozván egyben a kunokat, akik megmérgezték urát kuni tokánnyal, még mielőtt írást adhatott volna neki a kakasi puszta elajándékozásáról .
És most már Dangli is konstatálta a halál beálltát: befogta a nemes báró orrát, belenézett a fülébe és azt mondta :
A kunok ünnepe tehát tragikusan végződött: agyonkínozták és a végén agyonetették ünnepeltjüket .
Legalább Dangli szerint (aki csalhatatlan) halált mutatott az Ádám úr füle .
Föltették tehát saraglyára és az éppen előállott György kocsis bámulatára a hintójába emelték a jó úr tetemét .
Kati a reménynek némi halvány csillámával szívében helyet foglalt kegyes gazdája mellett .
És elindult a kocsi a gyászoló kunok néma sorfala között.
Egy se sírt közülök (mert sírni nem tud a kun ), de őszintén sajnálta valamennyi a jó urat .
- Kár, kár! - rebegték a derék emberek és tiszteletük jeléül levették süvegjüket, valamerre a hintósfogat elléptetett, aztán -
Hát aztán megülték mindjárt a torát is.
Csak vissza kellett ülniök az asztalokhoz és folytatniok, ahol elhagyták, reggelig.
( A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy nem a másnapi reggel értendő ez esetben, hanem a harmadnapi.
Addig tartott a jó kunok tora.)
Sose is lesz nekik olyan ünnepük .
Ugyan honnan fognának hozzá méltó ünnepeltet ?
Tisztelik is jó Lamberti Ádám úr emlékét ma is a madarasi kunok , ha szó esik róla, süvegelnek és azt mondják :
- Ü volt az utolsó kun király, álgya meg az Isten !
Nem kell félni: a történet nem végződik tragikusan.
Mert nem halt meg Ádám úr, legalább is föltámadott .
Tehát nem volt halálos a kuni tokány, csak utálatos.
Dangli, a csalhatatlan, csalódott ez egyszer, becsapta az Ádám úr füle .
A Kati reményének utolsó csillanása beütött: sikerült a nemes bárót fölélesztenie.
És sikerült őt arról is meggyőznie, hogy életét neki köszönheti .
A bőkezü nagyúr hálája nem maradt el: megkapta a kakasi pusztát az ördöngős szép leány.
Még restelte is a derék báró, hogy csak aféle kavicsos jószágot ad vele neki.
Meggyötört agya ugyanis beleszuggerálta, hogy látta a pusztát s hogy az csakugyan kavicsos.
Váltig csupa kavics cikkázott szeme előtt később is, valahányszor csak kakasi pusztájára gondolt .
Hanem amikor a kunokra gondolt, már nem kavics cikkázott a szemében, hanem villám: dühbe gurult, valahányszor valaki csak ajkára is vette a kun nevezetet.
Hogyne!
Mint rettenthetetlen oroszlán ment be a község egyik kapuján és mint tépett bárány jutott ki a másikon.
Lehet -e ennél nagyobb megalázás, mélyebb fájdalom ?
Barátjai tisztelték is Ádám úr fájdalmát mindközönségesen.
Pedig , hej, milyen sok jó tréfa telt volna ki belőle!
Vissza lehetett volna neki adni mindama csintevéseket, amiket másokon elkövetett.
De nem tették.
Kivéve, hogy egyszer E-y gróf hazárd jókedvében megkockáztatta a tréfás kérdést :
- Hát hogy is volt az, Ádám, a kunok között ?
De megjárta E-y gróf, Ádám úr görcscsé szorította hatalmas öklét és úgy gyomron nyomta vele a kiváncsi urat, hogy menten elájult .
- Így valahogy, - felelte aztán és többet ez életben nem váltott szót a gróffal .
Ennek a történetnek, amelyet egy 85 éves vén kun beszélt el nekem ( egyike azoknak, vagy talán az egyedüli élő, aki jelen volt a híresnevezetes madarasi királyválasztáson ), ennek a történetnek, mondom, tanulsága is van.
Az , hogy okos ember jól nézze meg hová teszi lábát, különben könnyen kitörheti .