ELTE regénykorpusz

Nagy izgatottság uralkodott Pozsonyban.

A rossz kir szárnyon jár! tartja a példaszó.

A követek közül többen leveleket kaptak Bécsből, hogy ő felsége a küldöttséget hidegen fogadta, hogy az udvar teljes-séggel nem hajlandó a nemzet óhajtásait teljesíteni.

A magyar nemzet kívánsága lehetetlen! mondották azok, kiket az uralkodó kegye állított a legmagasb hivatalok élére.

A birodalom egyes részei között századok óta fönnálló kapcsok szétszakadását s a birodalom fölbomlását vagy legalább alapjában való megrendülését fogná ez maga után vonni. ígéretet tettek azonban a jövőre nézve, hogy a magyar nemzet minden jogos igényeit figyelembe fogják venni s ő felségének urunk és királyunknak atyai jó szive elegendő zálog arra nézve, hogy az ígéret nem fog mint üres szó a pusztában elhangzani.

Mindig a megszokott sima hang.

A csalogató sipláda szava.

Hanem a magyar nemzet, mely Szent István apostoli kettős kereszttel díszített koronáját önként tette föl a Habsburgok fejére, mely vért és életet annyiszor áldozott a fenyegetett és megtámadott trón roskatag részeinek összetartására s mely már oly gyakran csalatkozott az udvari Ígéretekben : nem volt hajlandó most ezekkel megelégedni.Neki a király által szentesített törvény kell s az ennek alapján alakult magyar nemzeti kormány, mely jövőjét biztosítsa a fejlődésére gátlólag ható ausztriai örökös tartományok túlkapásai ellen.

S ezt egyedül egy felelős magyar minisztérium képes eszközölni.

Ez üdvös gyógyszer hatását a százados bajok ellen magok a bécsi kormányférfiak is igen jól ismerték és épen ezért nem akarták azt a nemzetnek megadni.

A követeknek indokolt elkeseredett- ségök mindenütt eléggé hangosan nyilatkozott, az izgatottság pillanatonként növekedett Bécsben.

Valóban félni lehetett, hogy a március -iki véres jelenetek ismétlődése fog bekövetkezni.

— Egyetlen embert kellene megnyerni, mondották egymás között a bécsi államférfiak, ez egyetlen lelke az egésznek, fő vezetője a mozgalomnak, ha ennek lángleikét és ékesszólását megnyerhetnék vagy megvehetnők: a többivel sokkal könnyebben boldogulhatnánk.

Mintha az idők rohanó kerekét egyetlen ember, bár a legmagasb röptű szellem is megállíthatná, mintha a tűznek, mely egész Európát átfutotta, parancsolni le-hetne, hogy csak eddig és ne tovább !

A követek Kossuth lakásán jöttek össze tanácskozni.

Mindnyájának arcán aggály s hazafiui gond fellege ült, ismerték a pillanat fontosságát, mely a magyar haza jövője fölött fog dönteni.

Hosszú és heves vita volt.

Azt mindnyájan tudták, hogy a nemzetet Ígéretekkel többé kielégíteni nem lehet s hogy kevesebbet, mint amennyit kértek, el nem fogadhatnak.

És mit fognak akkor tenni, ha a bécsi kormány makacsul ragaszkodik régi ismert rendszeréhez, hogy mindent ígér és semmit nem ad ? !

Akkor a tűz, mely végig nyargalta egész Európát, egyetlen pillanat alatt lángba borítja magyar hazánkat is és akkor Isten legyen irgalmas mindnyájunknak !

Szálljon minden ártatlanul kiontott vér- csöpp azoknak fejére, kik azt előidézték.

Ez utóbbi igen nagy súlyú szavakat Deák Ferenc mondotta.

Éjfél múlt, midőn a követek lakásaikra tértek nyugodni.

— Nekem az éj csöndes órái nem nyújtanak pihenést, mint rémkép vonul föl a jövő sötét képe előttem ! sóhajtott Kossuth, midőn egyedül maradt.

Izgatottan járt föl s alá szobájában, kínzó eszméivel tépelőd ve.

Majd ablakához lépett, föltárta annak szárnyait, hogy hüs szellő érintse forró homlokát.

Alatta terült el a még mindig zajló, pezsgő, virágzó és hatalmas császári főváros.

Tudomány, művészet, ipar és kereskedelem tette ezt ily nagygyá és virágzóvá ; ide halmoztak föl minden vagyont, minden gazdagságot, minden kincset, mig szegény hazánkat mindentől megfosztották.

Mivé lehetne Magyarország fővárosa, fűzte tovább gondolatait, ha ott egy nemzeti kormánynak ennyi előnyt biztosíthatna részére, mellette a hatalmas folyam, mely a világ legnagyobb hajóit képes hullámain elhordani, központja a német, lengyel és romániai kereskedésnek, vasúti hálózatok szeldelnék át gazdag tereit minden irányban s szállítanák ki milliókat érő terményeit, fejlesztenék müiparát, fokoznák kereskedelmét s terjesztenék az átalános jó-létet a haza lakosai között.

Igaz, hogy honfitársaink közül többen még kissé idegenkednek a foglalkozástól, de idővel, látva a jólét és haszon áldásait, legyőzik ez ellenszenvet és lesznek kitűnő munkás iparosok, tevékeny és vállalkozó szellemű kereskedők, okos gazdák, kitűnő művészek, ez utóbbiak az előbbieknek árnyában s oltalma alatt növekedvén.

És látva a virágzó világvárost Pestet, a Felsődunasoron épülő pompás palotákat, márvány homlokzataikkal, a messze elágazó dockokat, melyeknek földalatti csarnokaiban milliókat érő árukincsek vannak fölhalmozva, a gazdag és hatalmas népet, mely a hazának fővárosát s magát az egész hazát lakja.

S mindez egyedül magyar nemzeti felelős kormány alatt létesülhet.

S ha a bécsi kormány nem akarná belátni ennek szükségét, ha megtagadná a nemzet legforróbb óhajtásának megadását, melynek valósítása épen nem ajándék, hanem csak jogtalanul elkobzott régi jogok visszaadása, melyet ha ősi tulajdona nem lenne is a magyarnak, a trón érdekében századok óta tanúsított rendületlen hüségök és áldozatkészségük következtében rég megérdemlettek volna — ha tovább is dacos makacssággal megmaradnának avult politikájuk mellett. . .

Akkor ? . . .

Lelke előtt iszonyú kép tárult föl.

Kezét szeme elé tartotta, mintha nem akarná látni a vért, a gyászt és pusztulást, mit a zsarnokság hazánkban felidéz !

Melle nyugtalanul emelkedett s ajkain elfőjtott kínos sóhaj tört ki.

— Az ég ura őrizze meg ettől hazánkat és őrizzen meg mindnyájunkat !

— Levél a nagyságos követ ur részére !hangzott a háta mögött a szoba-pincér hangja, ki azt egy tálcán nyújtotta.

— Levél ? lássuk szólott Kossuth, elfogadva a szokatlan időben érkezett iratot.

— Kitől ? tudakolta aztán, miután látta, hogy nem postán jött.

— Aki hozta, kívül várakozik, küldőjét nem nevezte meg.

Kossuth pár pillanatig gondolkozva állott, kezében a fölmetszett levéllel.

Aztán gyorsan átfutotta tartalmát.

— Legyen való vagy nem, mondotta magában, lehetetlen visszautasítani.

Küldje be a levélhozót, mondotta a szobapincérhez.

— Uram fontos okokból még ma óhajtana nagyságoddal találkozni, mondotta ez, s miután meg van fosztva a szerencsétől, hogy nagyságodnál tiszteleghessen, kénytelen látogatásáért esedezni.

— Ismeretlen, de igazi barátja kéri e találkozásra, volt a levél további tartalma, talán hazája jövő sorsa függ ettől.

Ne tartson semmitől, életét áldozná önért, ki ez első s lehet hogy utolsó kérését intézi önhöz.

Finom női kézvonások voltak a levél betűi.

Kitől jöhet ez ?

Durva köznapi kaland nem lehetett.

Erre sem ő, sem múltja, sem egész élete soha senkit föl nem jogosított.

Merénylet pedig ellene föl nem tehető.

Avagy nem valamely kieszelt terv -e, melyet ellenei megbuktatására vagy nevetségessé tételére eszeltek ki ?

S mit jelentsenek a női kézvonások ?

A leghatározottabban visszautasítaná a fölhívást, ha hazája sorsát nem tűzné ez ki a találkozás céljául.

Ezért pedig elmenne a világ végéig, kimenne a világból, leszállana az alvilágba.

Hazájáért semmi áldozattól nem riadna vissza.

Ezen bécsi uraknak karjók messze elér és titokban működik.

Az eszközökben nem igen szoktak válogatósak lenni, fűzte tovább gondolatait.

Ha elmegy, lehet, hogy ki fogják nevetni a vigyázatlant, ki látva az eléje tett együgyű csapdát és mégis önként be-lépett abba.

És hogy ha az alvilágnak minden elszabadult ördöge várna is ott reám, mégis elmennék, — mondotta Kossuth magában határozottan.

— Tudja ön a levél tartalmát?

— kérdezte Kossuth a kézbesítőtől, kinek arcából inkább jóakarat, mint ravaszság tükröződött.

— Nem, nagyságos uram !

— S ha elfogadom ajánlatát, ön lesz kísérőm ?

Az illető meghajtotta magát.

— Inasomat elvihetem magammal?

— Utasításomban ez nem foglaltatik.

— S minő biztosítékot nyújtanak nekem, hogy nem valami szerepet akarnak velem eljátszatni?

— Esküszöm, uram, hogy ennek még gondolata is távol volt attól, ki parancsolt velem, hogy e levelet nagyságodnak kézbesítsem.

— Felette érdekes volna tudni, ki tisztelt meg ily szolkatlan időben meghívásával.

Az illető arcán pillanatra gunymosoly vonult keresztül, mely egészen elkerülte Kossuth figyelmét.

— Az ily fontosabb titkokat csak gyanitani lehet, nagyságos uram.

Sajnálom, hogy nem szolgálhatok fölvilágositással.

— Jól van.

Megyek önnel.

E levélben hazámról tesznek említést, melyért a poklokkal is kész vagyok szembeszállani . . . .

Ha holnap reggelig, folytatta inasához fordúlva, vissza nem jönnék, e levelet ahova címezve van : kézbesíteni fogod.

Induljunk.

A vendéglő előtt elegáns fedett kocsi várakozott reájok, mely miután Kossuth felült, azonnal elrobogott.

Miután több utcán haladtak át, a kisérő megszólalt :

— Engedje nagyságod, hogy szemeit befedhessem.

— Hogyan ?

Ez nem volt a föltételek között.

— Magán utasításom.

— Melyeknek nem fogom magamat alávetni . . .

S vannak -e önnek még több ily titkos utasításai is személyeme illetőleg.

— Ez egyetlen volt nagyságos uram !

Nincs több.

— Tehát Isten neki !

Végezzen !

— Az idegen finom selyem kendőt vont ki egy kis táskából, melylyel befedte Kossuth szemeit.

Mintegy jó félorai sebes menet után, mely alatt Kossuthnak úgy tetszett, mintha több körfordulatot tettek volna, ugyanazon helyen a kocsi megállapodott.

— Méltóztassék karját nyújtani, nagyságos uram !

Helyen vagyunk.

Csak pár pillanatig esedezem még becses türelméért.

Megindultak.

— Előbb hosszú ivezetes folyosón haladtak át, majd valami előszobába, vagy csarnokba léptek, innen keskeny csigalépcsőn az épület első emeletébe, Kossuth a lépcsőket számolta.

A selyemkendő dacára Kossuth a világosság folyamáról, mely homlokát érintette, érezte, hagy kivilágított teremben vannak

— És most méltóztassék megengedni, hogy szemeiről eltávolít hassam a köteléket

Pazar fényű bútorozott szalonban találta magát Kossuth, a falakon remek olajfestmények voltak régi olasz és németalföldi mesterektől, gazdag aranykeretekkel, nagyszerű porcellán vázák gyönyörűen diszlő virágokkal, melyeknek átható illata betöltötte a termet ; gazdag gobelinszőnyegek, melyeken a lépteknek legkisebb nesze sem hallatszott; vastag virágos selyemből készült divánok keretekkel, duzzadó apró vánkosokkal, mig a mennyezetről lefüggő rózsaszínű gömblámpa árasztott bágyadt fényt a teremben !

— Isten hozta uram ! hallatszott e pillanatban a háta mögött s amint Kossuth meglepetve tekintett vissza : fiatal sugár termetű hölgyet látott, a legizlésesebb szalonöltönyben, arcát selyem álcával fedve, felé lebegni.

Isten hozta !

Legyen üdvöz nálam !

Kossuth meglepetve tekintetűt a hölgyre.

Termete karcsú volt, mint a legkarcsubb pálmáé, melle gyönyörűen domború, lábai kicsinyek, keskenyek, kezei finomak, vékonyak és hófehérek, hangja szelid, mint a fuvola halk zengése.

Selyem álcája alól két lángoló szem tüzfénye ragyogott.

A hölgy némán mutatott helyet Kossuthnak egy zsölyeszékben, mig maga vele szemben egy másikban foglalt helyet.

— Bocsásson meg uram ! kezdette a hölgy beszédét.

Kossuth szó nélkül haj tóttá meg magát.

— Vannak ügyek, melyeket levélre bízni nem lehet.

Egyedül szóval elintézni.

Azért voltam bátor.

Kossuth sietett a dolog érdemére térni.

— Egyedül a hozzám intézett levél ama szavaira, hogy hazám jövője függ e találkozástól, siettem az ismeretlen urhölgy fölhívására megjelenni.

— Köszönöm, hogy nem utasította vissza kérésemet, tudtam, hogy önre nézve

ez az egyetlen varázsszó, melynek hangja önt bárhova is elvezetheti.

— És még mindig megfoszt a szerencsétől, hogy ismerve tisztelhessem.

A hölgy szemei szikráztak, mint égő tűz.

— E pillanatban, mondotta suttogva, máskép tennem lehetetlen.

Szólítson egyszerűen barátnőjének, habár ezt a címet még eddig nem érdemlettem meg.

— Ki hazám sorsa iránt érdeklődik, méltán tarthat igényt e nevezetre.

— Magyarországon egyszer voltam.

Körülbelül egy év előtt.

Néhány napi ott létem azonban elegendő volt, hogy e lovagias nemzet iránt szivemben fölgyuladt rokonérzet lángja állandóan fönmaradjón.

— A magyar nemzet tisztelője a gyöngéd nemnek.

Engedje barátnőm, hogy rokonszenvéért nemzetem nevében mélyen érzett köszönetemet kifejezhessem.

— Nemde, szólott a hölgy, mig hangja reszketett a felindulástól, ön előtt e pillanatban sajátságos színben tűnöm föl.

— Pillanatig sem kételkedem, hogy kegyedet nemes barátnőm, azon kiváló jóindulat, melylyel nemzetem és hazám iránt viseltetik, hatalmazta föl e merész lépés megtételére.

— Igen, suttogta a hölgy, egyedül a szent cél.

Különben önök ügye e pillanatban a királyi udvarban azon a ponton áll, hogy elejtessék.

Kossuth homlokára a fájdalom felhője borult.

Ezt ők már otthon is sejtették.

— Tudom, hogy elleneink nem hiányzanak, de a jog és igazság mellettünk van.

— Melyet azonban a diplomáciai ármány és az érdek politikája legtöbbször le szokott győzni.

— Udvari cselszövények messze kiható szálait látjuk ő felsége késlekedésében, melynemzetem kivánataitól megtagadja legmagasabb beleegyezését.

Mi tudunk várni !

Félő azonban, hogy a nép türelmének vékony szála szakadni fog.

— S hiszi ön uram, ki a politikában is oly kitünően jártas férfiú, hogy kívánalmaikat minden utógondolat nélkül meg fogják adni ?

— Ki merné a királyi szó szentségét, mely azokat jóváhagyta, egyetlen pillanatig is kétségbe vonni ?

— Nem a királyt értettem !

— ön bizonyosan ismeri a jólelkü, de gyönge beteges uralkodót, akinek nincs más óhajtása, minthogy népei birodalmának minden határán boldogok legyenek.

— És volna párt, mely elég vakmerő lenne ő felsége akaratának ellenszegülni ?

— ön saját szempontjából mérlegeli az udvari életet, ön szerint, ki előtt a király dicsfénytől övezve magasan áll : lehetetlen volna, hogy ily párt létezzék.

— A régi reakcionárius fő-főhivatalnokok bukott seregét tartom első helyen ilyeneknek, élükön a király legelső hűtlen tanácsadójával, kiket a szabad idők fölébredt szellemének lehellete lesöpört magas állásaikról.

A hölgy idegein gyönge rángás vonult keresztül.

— Lehet, de ezek másodrendű tényezők, egészen más egyénekből áll a király mellett álló párt, a legmagasabb személyekből, kik mindnyájan önök ellen szövetkeztek.

— Egy nemzet ellen, mondotta Kossuth.

A magyar nemzet ellen.

— Elismerem, hogy nagy erő rejlik egy nemzetben, tudom, látom, hogy egyetértő akarata mai időben trónokat forgat fel, övé a hatalom.

De az idők változhatnak shigyje meg uram, hogy ármány és erőszak a legszentebb ügyet is megbuktathatják.

— Akkor oly nagy sirt kellene ásniok melybe az egész magyar nemzetet beletemethessék, mert mig azon a földön, melyet hazánknak nevezünk, avagy csak egyetlen magyar lesz, nem késik az hazája és alkotmánya védelméért életét és vérét is föláldozni.

Kossuth szavaira a nő csüggetegül hajtotta le fejét; az pedig lelkesedéssel folytatta.

— Velünk lesz, segedelmünk lesz az igazságos és erős Isten !

A nő kevés idő múlva csaknem habozva folytatta.

— Egyetlen eszközt látok, hogy a jövő veszélyeitől menekülhessenek !

— És az ? tudakolta Kossuth.

— Mérsékeljék e pillanatban kívánságaikat.

Minden fontosabb eszmének érni kell.

És erre idő szükséges.

— Méltóztassék világosabban kimagyarázni szavait.

— Hallja tehát.

Az udvarból ered, tehát hiteles forrásból.

Ott azt beszélik, hogy örömmel lennének hajlandók önök kivánalmainak legnagyobb részét megadni s tennék ezt őszinte szívvel, minden utógondolat nélkül.

— S mi lenne, mit ezért kívánnának tőlünk.

— A pénz- és hadügyi tárcák.

— Hogyan ?

E két legfontosabb, melyek nélkül a többi alig több, mint gyermekjáték.

— Az ausztriai birodalomnak tetemes adóssága van, melyet saját erejéből többé ki nem egyenlíthet.

— Melyből egyetlen fillért nem fordítottak Magyarország javára.

— De melynek terhe alatt az ausztriaiörökös tartományok össze fognának omlani.

— Tehát ők erszényünkkel és vérünkkel óhajtanak továbbra is rendelkezni, azért szeretnék önző politikájukat érvényre juttatni, ősi jogainkat folyvást bitorolni, kizsarolni az eddig is harácsolt néptől utolsó fillérét, idegen dicstelen csatamezőkön áldozni fel a nemzet színét, javát, virágát !

Nem úrnőm !

E két tárca életere a nemzetnek, melyet feladni annyi lenne, mint lemondani mindenről, szándékos öngyilkosságot követni el, ami a nemzettől nagy gyávaság lenne.

— Önök tehát el vannak határozva nem engedni ?

— Ha ezt tennénk, megcsalnánk nemzetünket, mely kezeinkbe bizalommal tette le jövendő sorsát.

Az úrnő mélyen fölsóhajtott.

— Akkor legyenek önök mindenre készen s fontolják meg, hogy egyedül önerejükre támaszkodhatnak.

— Európa és az egész világ rokonszénvére, a társnemzetek szövetségére és támogatására.

— Rokonszenv ? mondta a nő keserű hanggal, gondoljanak önök szegény Lengyelországra !

Egész Európa rokonszenvvel kisérte harcukat a három nagyhatalom ellen, mely őket egymás között már előlegesen felosztotta, rokonszenvvel kiséri idő-közönként meg-megujuló fölkeléseiket, melyek őket még mélyebbre temetik.

— A lengyel nemzet, úrnőm, föl fog támadni.

Népeket kiirtani, megölni ma már többé nem lehet.

És most engedje meg, hogy kegyességéért, mely a bekövetkező vészre figyelmeztetett, köszönetemet ismételten kifejezve távozhassam.

— Maradjon !

Csak még néhány pillanatig ! suttogta a nő lázas izgatottsággal.

S hangjában annyi melegség, annyi forró szivérzelem, annyi titkolt óhajtás rezgett, mely Kossuthon kivül bárkit is meghatott volna.

Kossuth hidegen állott föl.

— E nőt a magyar-ügy ellenei bérelték föl ! gondolta magában.

— És e gondolatra a harag villámai gyuladtak föl szemeiben.

A nő látta e gondolatot Kossuth szemeiben, olvasta fölháborodott arcvonásaiban.

— ó ne vádoljon ön !

Ne Ítéljen el, esdeklett a nő reszkető kis kezével megragadván Kossuth lázas kezét s erősen tartván azt, mint fuldokló a hullámtörött hajó egy darab roncsát, melyhez életének utolsó reményszálát kötötte.

Kossuth keserű gunynyal szólott.

— Úrnőm remekül teljesítette föladatát.

Valóban senki nem vádolhatja a siker hiánya miatt.

A nő büszkén emelte föl fejét.

— Hanem bizonyára kegyes leend nekem megengedni, ha nemzetem szeretetét többre becsülöm, mint a leglángolóbb női szivet, föltéve, hogy ennek oltárán nem a politika-posvány lidérctüze, hanem a legtisztább szentoltár tűz lobog.

A nő keble lázasan emelkedett, mint tenger, melynek felszínét vihar korbácsolja hullámhegyekké, mig szemeiben a harag villámai cikkáztak.

Hevesen lépett Kossuth elé.

Szólani akart, valamit óhajtott mondani s nem talált remegő ajka szavakat, melyekkel érzelmeit kifejezhesse.

A forró SZÍV lázas ábrándképe, mely őt eddig boldogította, az eszménykép, mely a szerelem dicsfénye által körülsugározva élt keblében, összetörve dőlt össze lelkeelőtt, szétzúzta azt ez érzéketlen férfiú jéghideg gúnyos szavaival, mint vihar összedönti a gyönge alapra emelt épületet.

— Igaza van önnek, suttogta, az ön élete egy szent ügyé.

Menjen ön !

Legyen nemzetének apostola ; de magasztos miszsziójának teljesítése közben ne feledje, hogy az apostolok nagy része már életében mártirkoronát nyert.

És hogy ez alól a mai kor látnokai sincsenek kivéve.

Isten önnel !

S mielőtt Kossuth észrevette vagy megakadályozhatta volna, megragadta kezét s forró tüzes csókot lehelt arra.

— Isten önnel ! suttogta ismételve, mig szemeiből könyek omlottak.

Sem könyek, sem a leglángolóbb érzelem el nem tántorították Kossuthot az úttól, melyen a honszerelem vezércsillaga ragyogott előtte.

Első a haza, mondotta szilárd elhatározással.

A fiatal hercegnő volt, ki Kossuth kocsijába, annak érkeztekor amaz értékes koszorút dobta.

Arcán most lázas pir égett, szemeiben a szenvedély lángja lobogott.

Kimerülve rogyott pamlagára, melynek vánkosát forró könyeivel öntözte.

Óriási tűz égette keblét, óriási lángtenger, mely még csak kevéssel előtte gyönge fénysugár volt.

— Ah ! zokogta, ő sokkal nagyobb, mintsem érthetné, mi a földi szerelem !

Nem is fogja tudni soha !

— És én még sem tudok róla lemondani.

Nekem mégis elérhetlen eszményképem marad! sóhajtott lemondólag.

Ábrai Károly

48-tól Világosig

X.

Éjjeli találkozás.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrai Károly

48-tól Világosig

X.

Éjjeli találkozás.