II.
Búcsú Pesttől.
Újév második napjának éjszakája volt.
A személy és podgyász szállítás nem csökkent, sőt óráról-órára növekedett.
A menekülő közönség zúgolódott, amiért nem bocsátanak elegendő kocsit a közönség igényeinek kielégítésére.
Mindenki háborgott.
Csak Csányi nem vesztette el türelmét, csak ő állott nyugodtan, mint szírt a hullámtorlaszok között.
— Tisztelt uraim ! mondotta nem egyszer a türelmetlenkedőkhöz, legyenek gyugton.
Senki sem fog itt maradni.
Becsületemmel biztosítom.
— Hát arról ki biztosit bennünket, hogy addig Windischgrátz nem fog itt el bennünket ?
— Az országgyűlés küldöttséget menesztett hozzá alkudozás végett.
— Előre is tudjuk válaszát: »Mit Rebeben unterhandle ich nicht !«
( Lázadókkal nem alkuszom.)
— Lehet, hogy ez lesz a válasz, de azért — nap előtt nem jöhet a fővárosba.
— Igen helyesen mondja fókormány- biztos ur, szólalt föl egy úri kinézésű nő a tömegből, ha merne, azonnal jönne.
De a magyar hadsereg, dacára eddigi veszteségeinek, még mindig tekintély előtte.
Csányi fürkészőleg nézett az úrnőre.
Mintha ismerős lenne előtte.
Igazi spártai jellem, ki az ellenséggel szemben nem vesztette el bátorságát.Az úrnő kiválva a tömegből, egyenesen hozzá sietett.
— A kormánybiztos ur nem emlékezik régi tisztelőjére.
Csányi meglepetve tekintett reá.
Fölismerte.
— Oly ritkán van szerencsém ! mentegette magát, üdvözletül kezet nyújtva az úrnőnek.
— Kérem, szíveskedjék szobájába vezetni, sürgős közlendőim vannak.
Csányi egy karosszékre mutatott a szobában.
Méltóztassék helyet foglalni, hercegnő !
— Köszönöm, igen jól tette kormánybiztos ur, hogy odakivül ekép nem szólított, az ellenfélnek mindenütt kémei vannak.
— Az első meglepetés pillanatában csaknem akaratlanul kijött az ajkamon.
— Köszönöm, hogy nem tette.
A dolog érdemére térve, mit gondol kormánybiztos ur, mennyi időre van még szüksége, hogy mindent elvégezhessen?
— Azt gondolom, hogy még legalább két napra.
A hercegnő szabadon lélekzett föl.
— Akkor minden rendben van.
Beszéltem a tábornaggyal.
Régi ismerőse volt atyámnak.
Meghallgatta előterjesztésemet az önök haderejéről, Görgei titkos tervéről.
Ezek némi aggodalmat keltettek benne.
Minek következtében még, legalább pár napig nem mer a fővárosba bejönni.
— Annyira biztos vagyok, hogy elvállalom érette a teljes felelősséget.
— Köszönöm !
Ez nagy hasznunkra fog lenni.
— Amit a herceg segédtisztjétől megtudtam, a következő: Az alkudozókkal nem áll szóba, seregét azonban nem indítjaelébb a fővárosba, mig különböző irányban kiküldött földerítő csapataitól biztos értesülést nem nyer a helyzetre nézve, ez pedig — napot fog legalább igénybe venni.
Aggasztja különösen Görgei oldalmozdulata, mely esetleg veszélyessé válhatnék reá nézve.
— Ezt maga Görgei is igy számította ki.
— Intézkedjék tehát kormánybiztos ur — napig teljes biztonsággal és erélylyel.
Legyen meggyőződve, hogy az én jelentéseim a valónak teljesen megfelelők.
— Most megyek a városba.
Meg kell nyugtatnom a kormányzó urat is.
— Fogadja hódolatteljes köszönetemet a nyert értesítésért !
És folyt tovább a nagy, az emberfölötti munka négy nap és ugyanannyi éjjel szakadatlanul.
A kormánybiztos ez alatt emberfölötti erővel intézvén el mindent.
A gyönge testalkatban, mely a halál csiráját hordta magában, egyedül a hazaszeretet tartotta fönn nemes lelkét, a fárasztó küzdelemben.
Kossuth mellett ő fejtette ki a legnagyobb mérvű lázas tevékenységet a balsorsnak e szomorú napjaiban.
Négy nap és négy éjjel jártak a megterhelt dübörgő vonatok, tüzszikrákat szórva a fagyos levegőbe, erősen lihegve, dohogva, mint a túlterhelt állatok.
A Szolnok felé vezető hóval borított utón pedig az egész hosszú darabon, ameddig a látóhatár terjed, kanyargó vonalat képző fekete pontok mozogtak : utazó kocsik és mindenféle jármüvek.
Kossuth tengernyi elfoglaltsága között is minden nap kiment az indóházhoz, nehány szót váltott Csányival, személyesen is meggyőződve, hogy minden a legnagyobbrendben van és hogy mindennel pontosan készen lesznek.
Családját, nőjét és gyermekeit január -ánútnak indította, előzőleg Hunkár képviselő barátját kérve föl, hogy számukra a bizonyára túlzsúfolt Debrecenben valamely szerény lakásról gondoskodjék.
— Képzelem, mondotta a távozóhoz, azt a zavart, mely most Debrecenben lesz, midőn annyi ezeren óhajtják vendégszeretetét igénybe venni.
Három nap és három éjjel tartott a nagy népvándorlás, negyedikén már csak az államvagyon száUlttatott nehány elkésett utassal.
Kossuth maga január -án hagyta el a fővárost.
Fekete viseltes gallérköpenyben és kabátban, magával vitt kézi bőröndjében a legfontosabb állami okmányok voltak, melyeket egyetlen napig nem lehet nélkülözni.
Ki őt ekép látta, ha nem ismerte, valamely jámbor polgárnak gondolhatta, ki igyekszik féltettebb vagyonát az ellenség elől biztosítani.
Egyetlen titkára Kuthy Józsi kíséretében utazott.
Ennek mindkét keze tele volt becsomagolt irományokkal.
Midőn az indóháznál kiszállott kocsijából, az egyetlen Csányit kivéve, ki reá várt, senki nem ismerte föl és nem üdvözölte.
Mielőtt Kossuth az indulásra készen álló vonatra fölléjtt volna, szomorú búcsúpillantást vetett az elhagyott főváros felé.
Levette kalapját, mint midőn valakitől búcsúzunk, világló szép kék szemei kényekkel teltek meg.
Ki tudja minő gondolatai lehettek e pillanatban azon férfiúnak, ki egy ország nehéz gondjait vitte túlterhelt lelkében.
A csöngetyü szava hangzott.
Kossuth a túlfeszített munka, szellemi kimerültség, álmatlanság s talán még inkább a keblében váltakozó érzelmek vihara által elgyöngülve Csányi karján ment a váróterembe.
— Hü megbrzottaink közül többen itt maradnak, hogy időnkint értesítsenek bennünket.
Ha netán addig is valamely fontosabb hirt veszesz, sürgősen értesíts.
Légy éber és gondos továbbra is.
Tudod, hogy mindezt szegény hazánkért teszed !
Isten maradjon veled !
Harmadszor csöngettek.
Kossuth és titkárja fölszálltak.
A vonat elrobogott.
Csányi mindaddig lobogtatta, a távozó után fehér zsebkendőjét, mig a sürü köd a vonatot el nem fedte szemei elől.
— Az igazság Istene vezéreljen nehéz pályádon továbbra is.
Melletted vagyok, követlek én uram, én mesterem!
Nem hagylak el mig e hitvány porhüvely engemet el nem hagy !
Tanítványod s életedben és halálodban hü társad vagyok !
Január hó -én vonult át Budáról az utolsó honvéd csapat.
Huszárságból s egy üteg ágyúból állott.
Ezek után több honvédet nem lehetett látni.
Elvitték még a betegeket is.
Egy sem maradt itt.
Most már jöhet az ellenség szabadon.
Január -én éjjel ment el Csányi a Pestről induló utolsó vonattal.
Nem hagyott ott semmit az ellenségnek az ország vagyonából.
Távozta után a hátramaradt műszaki katonák fölszedték a lánchíd gerendáit és deszkáit, elrontották a hajóhidat, fölszaggatták a vasúti vágányokat, aztán a reájok várakozó utolsó katonai vonatra szálltak föl, időszakonkint meg-megállva s romboló munkájukat folytatva.A csak néhány nap előtt oly élénk főváros oly üressé, oly£ néptelenné lett, mintha kihalt volna, az utcák üresek, az üzletek legnagyobb része bezárva, az ablakok vas táblái becsukva, az ajtók belakatolva.
Csak egy-egy szegényes öltönyü alakot, nőt, vagy férfit lehetett látni, amint nagy sietve ment egyik vagy másik utcán orvosért vagy talán gyógytárba, vagy koporsóért.
Ezek elől nem lehet elszökni.
A közös nagy ellenség pedig minden pillanatban megérkezhetek.
Várták félelemmel és aggálylyal, várták egész napon át.
Nem jöttek.
Egyes lovas őrjáratok vagy földerítő csapatok eljöttek a budai külső városi házakig, ahonnan azonban ismét visszatértek.
Egy egész napon keresztül tartott ez igy.
Következő nap reggel óra tájban harsogó zene és dobszóval vonult be a császári sereg Budára.
Mintha az elhagyott, az elpusztult Akvinkumba jöttek volna.
Senki sem várta, senki sem fogadta őket.
A diadalmas fővezér büszke gőggel a királyi palotába, »Hollós Mátyás magyar király« lakába vonult be s ott szállásolta el magát.
— Vége a hitvány komédiának ! mondotta a hozzá tisztelgésre menő városi hatóságnak megvetőleg.
A nemzet legszentebb küzdelmét hitvány komédiának nevezte !
. . .
Messze, messze pedig a fővárostól ezerek vándoroltak a hóval, fagygyal borított utakon.
A fergeteg paskolta, a kegyetlen hideg jéggé dermesztette tagjaikat, de honszerelmök tüze égett szivük oltárán s ez lelkesítette, ez élesztette nehéz vándorutjokban.
A fagylaló hidegben messze távolból hangzott a nemzeti ima szent zsolozsmája :Balsors akit régen tép .
Hozz rá vig esztendőt, Megbünhödte már e nép, A múltat s jövendőt!
Aztán mint eget ostromló riadal, harsogott fel: