Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZEDIK FEJEZET.
I.
Rákolti tisztában volt vele, hogy ennek a két, máskülönben derék fiunak, ugyan hiába iparkodik valamelyes világosabb képet nyujtani a földről, hová indulni fognak: elhanyagolt föld ritkán adja vissza a magot ugy, hogy a fáradtságot is kifizesse.
Elhanyagolt nevelés nem tesz fogékonnyá a tudás iránt.
Abbahagyta tehát a csekély eredménnyel kecsegtető fölvilágositásokat és most már csak a saját emlékezete számára olvasott végig futólag még nehány jegyzetet , melyeket legnagyobb részben az angol »Földrajzi Társaság« világhirü jelentéseiből állitott össze.
E jegyzetekből tájékozódva, megjegyezte magának, hogy Ambriz falu környékén, észak felé és keletre - tehát éppen az ő utja vonalában, terjedelmes mangróve-erdőségek vannak, mig beljebb a szárazföld felé a Gabon-tulipánfa jelentkezik sürübben, mely évenként kétszer, felségesen szép narancssárga virágokkal van boritva.
E pompás természeti gazdagságból azonban itt is hiányzik az élet.
A falu viszonylag elég régi - 1810 táján keletkezett - egy-két európai kereskedő is lakik benne, kik jórészt elefántcsont, kaucsuk és ébenfa kiviteli üzletekkel foglalkoznak - a lakosság nagyrésze azonban most is néger, még pedig javarészt a művelődés iránt eléggé fogékony »shekiri« törzsből, amelynek főnöke, az Upotó nevü faluban székelő Quengeza király a keresztény vallást is fölvette - persze csak külsőségekben, haszonlesésből és korántsem lelki meggyőződésből.
Arra számitott, hogy igy »jobban jön ki «.
Midőn Sir William Walker angol természetbuvár és geografus 1861. szeptemberében előbb Ambrizban, majd Quengeza király falujában látogatást tett, a jó évszak éppen vége felé járt.
» A hőség - irja jelentésében - nem volt tulságos; estefelé a tengeri légáramlatok eléggé enyhitették, az éjszakák pedig üdék és inkább szárazak, semmint harmatosak voltak.
Az esőzés szeptember közepén kezdődik , eleinte lassu, gyakran félbeszakadó esővel, de később ugy neki eredt, mintha sohasem akart volna véget érni.
Hatalmas záporokban, szörnyüséges mennydörgések kiséretében mindegyre hullott az áldás, - a rákövetkező három hónapban viszont a nedvességnek legcsekélyebb paránya is eltünt.
A forróság általán véve nem tulságos, de igen tartós.
A hőmérő higanya Reaumur szerint a +38 és +23 fok közt ingadozik, - középállása +28 fok.
A légmérséklet a nedvesség és villanyos feszültség folytán némelykor azonban majdnem elviselhetetlenné válik, s ez a kényelmetlen állapot még fokozódik a rossz évszak beálltával, midőn a már ugyis ellankadt szervezet még jobban kimerül.
Az ember akkor sem piheni ki magát ilyenkor, ha mozdulatlanul ül, vagy fekszik, s az álom nem nyujt se üdülést, sem megenyhülést.
E sajátszerü jelenséget egyébiránt nemcsak a hőség idézi elő ; létrehozásában számtalan más ok is közremüködik - bizonyos csak annyi, hogy az ember lelkileg-testileg tökéletesen kijön a sodrából, s ugy érzi, mintha a legnagyobb erőfeszitéssel sem lenne képes fölemelni - egy szalmaszálat.
Ilyen vidéken a fehér ember elélhet ugyan egy nehány évig, de állandóan le nem települhet.
Igaz ugyan, hogy vannak e vidékeken is hittéritők, kik már igen régóta laknak ott, de ez egyházi férfiak egyhangu, visszavonult, nyugalmas életmódot folytatva, nem kénytelenek az éghajlattal oly közvetlenül megküzdeni, mint a tengerészek, a földmüvelők, vagy a »sötét« földrész belseje felé csereberélő kereskedők «.
Rákolti összehajtogatta és eltette jegyzeteit.
Egy dolog minden esetre valószinünek látszott, - az, hogy az éghajlattal, ha lesz is egynémely baj, - komolyabb akadálya azonban nem lesz az előnyomulásnak, s ez roppant fontos és jelentős kérdés volt.
Porlandó földi ember csak igen rövid időre és csak nagyon gyarló fegyverzettel veheti föl a harczot a természet ellen.
- Készüljetek fiuk, elindulunk! - adta ki a parancsot jó kétórai pihenés után.
- Látogatást teszünk Ambrizban!
Onnan Upotóba, Quengeza király falujába megyünk.
Kovács Miska összeszedte ruháit, s miután meggyőződött róla, hogy megszáradt minden alaposan, felöltözött.
- Ugy se láték még szerecseny királyt; lássak hát vagy egyet olyat is!
- Lehet, hogy látni fogod.
- Hanem a városát, azt csak meglátom, ha őt nem is?
- Azt igen - bólintott fejével az ifju, - valami nagy dolgot persze ne várjatok se Upotó-tól, se más néger »város « -tól.
Faluk ezek mind; kisebbek-nagyobbak és jórészt szegények is.
Az egy-két sorban épitett kunyhókat kivülről pálmaágakkal czifrázzák föl - a belső berendezés azonban korántsem felel meg a tetszetős külsőnek.
A kunyhó belsejében néhány fából összetákolt pad, egy-két törpe szék , pár darab európai konyhaedény, s igen sok láda és koffer látható, bár ezek legjavarésze üres.
A kunyhó ura - ki a nap legnagyobb részét átalussza és lusta , mint egy lajhár - azt hiszi, hogy a sok koffer emeli tekintélyét.
Hadd higyje az idegen, ki nagyritkán kunyhójába téved, hogy gazdag ember, kinek tiz-tizenkét nagy, záros kofferre is szüksége van, hogy félteni való holmiját elhelyezhesse és megőrizhesse.
- Svindlér! - mondotta Kovács és jóizüen elnevette magát,- olyan -e, mint a zágoni Gergő nemzetes uram praktikája, - az is, amilyen rátarti szegénység volt, ménkő nagy sifónyokkal szúrta ki az emberek szemit - s hát nem üres vala a négyből három?
Sohse lehetett azt kitudni, hogy miért akará elbolonditani az üres sifónyokkal (ruhaszekrény) a falut, holott pedig senki se kivánta tőle, hogy ő legyék tehetős mód dolgában és fösvénységben az oláh püspök.
Nóta is vagyon róla , hogy aszongya:
» A zágoni Gergőnek
Négy sifónnya vót,
Négyük közül háromban
Szhaj! semmise vót!
Egyben vala két ködmen,
Szhaj! de csupa fót!
Dróttal rángatá össze
A kettőt egy tót,
Szhaj! de gyütt egy kis hideg
S megfagyott a tót !«
Rákolti elmosolyodott a jól ismert, tréfás nóta hallatára, és intett, hogy ez a gunyoros versezet nagyjában a néger kunyhók uraira is talál.
- Ha belépünk egy ilyen fekete ur »palotájába« - mondotta, miközben előkészületeket tett az indulásra, - a háziur talán föláll tiszteletünkre ; azonban, ha véletlenül törzsfőnök a nyomoruságos kunyhó tulajdonosa, méltóságának kevély érzetében meg se moczczan, sőt ugy tesz, mintha egyáltalában észre sem vette volna, hogy gyanus tisztaságu portájára, mely tele van ide-oda futkosó baromfival, fűhulladékkal, szeméttel, banána-kötegekkel, manióka-gyökérrel , kókuszdióval, gyantával, kaucsukkal és más többé-kevésbbé használható, vagy merőben haszontalan lim-lommal - vendég érkezett, kit a mi fogalmaink szerint , minden jóravaló magyar ember a legnagyobb örömmel, barátsággal és tisztességgel fogad.
No, a néger ur - hogy jól megértsétek a dolgot - nem magyar ember.
- Ne is legyék! - tiltakozott Kovács, - nem közibénk való az efféle fekete ivadék .
Hm...
Hallád -e trompéter...
Vagy mit mondok - hallá -e Nagyságod, hogy mit beszélek?
Dandóczi nem vágott vissza az ingerkedésre.
- Mondtám, testvírem Miska, - felelte vállat vonva - hogy há nem szerétém beszídet hallok - nem pipázol.
- Hej!
Egy szót se szóltam!
- Hát csák azért... - válaszolta félvállról Dandóczi, majd Rákoltihoz fordulva , megkérdezte, - hogy mire oly ilyen »biske« (büszke) hát voltaképen az a fekete képü »fének« (főnök ), ha szegény ember?
- A méltóságára, Ferkó fiam, - válaszolta az ifju, - a tekintélyére, amelyre sokkal többet tart, mint az európai fehér ember.
Ez a tekintély diktálja neki , hogy ha belépsz a kunyhójába, jó darabig rád se nézzen.
Ott ül keresztbevetett lábakkal, nagyszámu ingyenes, léhütő, szolgaseregtől környezve, kik csak meggörbített háttal, hason csuszva a földön, vagy négykézláb mászva közeledhetnek feléje - s ha végre észrevesz, nagy kegyesen jobb keze mutatóujját nyujtja az érkező vendég felé.
Azután méltóságos mozdulatot tesz, mintegy jelezni akarva , hogy a vendég, ha széket is hozott magával, arra leülhet, ha nem hozott - akkor leülhet a földre, mert székkel ugyan nem kinálja meg, bár egy fehér ember látogatása mindig nagyban emeli tekintélyét a faluban, s némi ajándékot is hoz a konyhájára.
Aki egypár pipa »ingléze« vagy »portugézi« (angol, vagy portugall) dohánnyal kedveskedik neki - föltétlenül megnyeri kegyeit.
Aki vásznat vagy lőfegyvert ajándékoz - az már ritka kitünő férfiu az ő szemében.
Egy palaczk »tüzes viz « -ért (pálinkáért ) viszont kész az ilyen fekete ur az egész családját odaadni.
- Tyü, aki fogalmazta! - fakadt ki Kovács - be pocsék egy szerzet!
- Az élet olcsó ezen a földön, Miska fiam, - olcsóbb, ugyszólván minden másnál .
Rabszolga, cseléd Afrikában bőven akad.
Az itteni »cseléd« azonban nem a mi cselédünk.
A mienk dolgozik; az afrikai ur csélédje azonban még sokkal lustább és kényelmesebb, mint a gazdája.
Ha nálunk vendég érkezik a házhoz - talpon van , sürög-forog és buzgón igyekszik minden cseléd, - itt?
Itt még a fülét sem mozditja a házi cselédség a fehér ember látogatásakor.
Olybá veszik, mintha ez kutya-kötelessége volna - ők meg semmi viszonzással nem tartoznának.
Ott sütkéreznek valamennyien a tüzhely körül, melyen sohasem alszik ki a parázs.
A képződő füst elüzi a legyeket és a szunyogokat; ott füstölik a halat, a vadhust, e mellett főzik meg ebédjüket, készitik erjesztett kukoriczából a kimbombó-t (kukoricza sör, rendkivül bóditó afrikai ital) és e mellett foly óraszámra a pletyka és az ezerféle oktalan babonából szőtt mesélgetés.
A tüz körül nehány asszony is guggol; banánát és ignamot tisztitanak, maniók-gyökér lisztet gyurnak lepényekké, vagy pedig éles késsel az ananász-levelek rostjait vakarják le.
Mások rézgyürüiket fényesitgetik czitromlével, vagy pedig hajdiszök » fölépitésén« fáradoznak.
A Kongó-melléki néger asszonyoknál a hajdisz fontos szerepet játszik: egy egész napba telik, mig egyetlen ilyen hajdisz elkészül, de ha egyszer egy csomó enyv, festék és ragadós, illatos gyanta segedelmével elkészült, akkor el is tart egy nehány hétig.
- No már instálom - kottyantott közbe a legény, - ha nem fésülködnek azon fehércselédek egynehány hétig - nem is lennék én itten tánczbahivogató!
- Nem is lehetnél, Miska fiam - válaszolá az ifju, - mert a fekete asszonyok nem tánczolnak.
Dandóczi most hirtelen előrelépett, s kinyujtott vastag jobbjával északi irányba mutatva, igy szólt:
- Valami népek kezelednek, urfi... - mondotta gyanakodva.
S rögtön fegyvere után nyult, nehogy a »népek« közeledése készületlenül találja.
A vizet nem szerette ez a herkulesi termetü czigány, a »csinákli « -tól is örökre elment a kedve, - a szárazföldön azonban, hol csizmába bujtatott oszlop-lábait szabadon megvethette, s hüséges társa, fegyvere, kezében volt: a legkeményebb » virágszál « -lal is fölvette a versenyt.
Mihelyt kemény talajt érzett lábai alatt - olyan lett egyszerre, mint a görög rege Antaeusa: megujhodott, felfrissült , bátorságra kapott és nem félt az ördögtől sem.
II.
Szem előtt tartva a mindenkor jól bevált hadielvet, hogy idegen földön mindenki ellenség, mig be nem bizonyitja, hogy jó barát - Rákolti is azonnal fegyveréhez nyult, s ugy várakozott az Ambriz felől közeledő kis karavánra, mely valami tiz feketéből és egy rengeteg nagyságu ázsiai elefántból állott.
Az elefánt lassu, méltóságos léptekkel közeledett.
Fehér agyarain megcsillant a napfény.
Előtte egy már öregrendü néger férfi lépkedett, ki vékony bambusz-bottal kormányozta az engedelmesen lépkedő állatóriást, melynek felcziczomázott hátán , kék szövettel bevont sátorszerü emelvény alatt, egy mintegy hatvan-hatvanöt évesnek látszó, törődött, beteges arczu néger ült és egy pálmalegyezővel fáradtan legyezgette magát.
- Huh! - bámult Kovács Miska a lassan közeledő elefántra - mekkora állat...
- Valjon jót ákárnak -e? - gyanakodott Dandóczi, s lövésre kész állásba helyezkedve, feszült figyelemmel leste a karavánt, amelyről azonban rögtön észre lehetett venni, hogy semmiféle ellenséges szándékai nem lehetnek.
Rákolti látta, hogy nincs mitől tartania.
Inkább kiváncsian, semmint gyanakvással találgatta tehát, hogy ki lehet a felcziczomázott elefánton ülő fekete »ur« és mit akarhat?
A kis karaván szörnyü lassan közeledett.
Beletelt jó negyedóra, mig végre a vezető szerepét játszó, komolyan lépkedő öreg néger megállitotta az elefántot, s hazája mély torokhangu nyelvén valamit fölkiáltott urának, ki erre aképpen bólintott fejével, mely nyilván azt jelenthette, hogy: »jól van «.
Az öreg néger erre pár lépéssel előrejött, s karjait mellén keresztbe fonva , egymásután háromszor »bokuetu ! « -t kiáltott Rákolti felé.
Az ifju már ismerte ezt a szót olvasmányaiból.
Azt jelentette, hogy »béke veled !«
Lábhoz eresztette tehát fegyverét, s jobb karját magasan a levegőbe emelve , messzehallható érczes hangon visszakiáltotta nekik a szokásos üdvözletet:
- Bokuetu!
Jöjjetek közelebb!
Az öreg néger erre ismét fölkiáltott valamit urának, ki másodszor is megbólintotta fejét.
A fekete ugy látszik engedélyt kért, hogy ezekkel a fegyveres idegenekkel szóba ereszkedhessék.
Midőn az engedélyt megkapta, megint előrejött, s akadozó , de eléggé érthető angol nyelven igy szólt:
- Hatalmas uram, az »elefántok fia« azt akarja tudni tőled Sir, hogy ellenség lenni -e, vagy barát?
- Jóbarát! - válaszolta azonnal az ifju.
- Hatalmas uram, az »elefántok fia« azt is kérdezni, hogy inglése (angol) vagy -e , Sir, vagy portugési (portugál )?
- Egyik sem - válaszolta Rákolti - hanem tősgyökeres magyar... a trueborn Hungarian!
- I thank you, Sir, - (köszönöm) mondotta a néger, azután fölnézett az égre és ugy tett, mintha emlékei között keresgélne.
Ez olyan udvariassági forma volt, melynek elmulasztása - szerinte - a legdurvább sértésszámba jöhetett volna.
Rögtön is megmondhatta volna, hogy világéletében bizony eddig csak ingléseket és portugésikat látott, - azonban ragaszkodott ez udvariassági czeremóniához, s csak hosszas gondolkozás után jelentette ki, hogy nem ismeri a »hungarian « -okat.
Rákolti türelmesen várakozott.
Feltünt neki, hogy ugy az öreg, ki az angol nyelvet keserves erőlködéssel kerékbetörte és az egész kis csapatban legértelmesebbnek látszott, nemkülönben a többi fekete is, igen kopott, levert, sőt határozottan szomoru ficzkó.
Ugy állingáltak ott az elefánt körül, mintha az orruk vére folyna .
Az »elefántok fia« meg éppen bánatosan együgyü alaknak látszott.
Most aztán, midőn az öreg végre kijelentette, hogy nem ismeri a magyarokat, ő intézett hozzá kérdést.
- Kik vagytok?
- Shekiri törzsbeliek Upotóból - válaszolta a fekete.
- Ambrizból jövünk és Fernandez-ba megyünk.
Az én nevem Otombi.
Az én uram neve: Quengeza.
- A király! - kiáltotta meglepetve Rákolti.
- Yes Sir - ismételte a néger - King Quengeza of Upoto (Quengeza király Upotóból ).
Dandóczi és Kovács összenéztek.
Nem szóltak egy szót sem, de mind a kettőnek ugyanaz a csalódás, sőt kicsinylés látszott az arczán.
Hát ilyen egy szerecsen király?
No, már ennél csak különbnek képzelték.
S hát - ilyen!
Mondhatni: rongyos, - mert lám, még az elefánt hátára, nyakára és hatalmas homlokára akasztott czifraság is csupa merő haszontalan czafat, ha jól megnézi az ember.
Nem ér az egész »ékesség« többet két pengő forintnál, az is csak ajándékképpen.
Rákolti is megcsóválta fejét.
Szörnyen szegény ur lehet ez a beteg afrikai uralkodó.
- Miért mentek Fernandez-ba? - kérdezte tovább.
- Eladni »Basa «.
- Eladni az elefántot?
- Yes, Sir! (igen, uram) Uram megy eladni »Basa «, mert Ambrizban nem senki megvette.
- Aztán miért akarja urad eladni a Basát?
- Élni akar, - válaszolta busan a néger, - uram nem élhet, tehát eladni »Basa « ...
Upotóban nincs enni.
Nincs banána sem otthon... földek pusztitva.
Sok ház tüzben elégett, sok harczos halott.
- Háborutok volt talán?
A fekete fejét rázta.
- Nem volt - mondotta komor hangon - shekiri nem harczolt.
Shekiri nem tudta, hogy jön éjjel bakongo és mindent rabol, mindent öl, mindent visz, mit lát.
Mire népem verte harczi-dobot, bakongo már nem Upotóban volt .
Elmentek vissza erdőkbe, hegyeken tul, hol van Gamba város és a bakongok emperor-ja van ur.
- Hogy hivják a bakongók emperor-ját (császárját )? - kérdezte hirtelen Rákolti.
- Dingán! - kiáltotta gyülölködő hangon a néger.
Erre a névre az elefánt körül álldogáló feketék egyszerre felocsudtak szontyolodásukból, s lándzsáikat levegőbe emelve, oly éktelenül dühös orditásban törtek ki, mintha mindenikbe legalább is tiz ördög bujt volna.
Határtalan gyülölet és a legszenvedélyesebb elkeseredés lázitotta ezeket az embereket.
Szemeik vadul forogtak üregeikben, s máskülönben eléggé rendes arczvonásaikat valósággal eltorzitotta a szilaj felbőszülés.
Látszott, hogy mindegyiknek van valami siratni valója.
Rákolti szive megdobbant.
Dingán! gondolta épp oly sajátszerü benső felindulással , mint aminőt már a »Negro« fedélzetén is érzett, midőn ugyanezt a nevet Cavalcanti lovag szájából hallotta.
Dingán!
Igy hivták édes atyja egykori vezetőjét ...
Megfoghatatlan érzés!
Majdnem sejtelemszámba vehető, - pedig ha hidegvérrel gondolkozik a dolog fölött, el kell vetnie lelke gyanuját, mely azt sugja neki , hogy Dingán, az egykori vezető és Dingán, a gambai császár - ugyanegy személy .
Cavalcanti lovag nagy gazembernek mutatkozott - ebben a dologban azonban neki volt igaza és nem az ő lelke titkos gyanujának: sok minden lehetséges a »sötét « világrész bensejében, - de hogy egy egyszerü Kiszongó-ból ( vezető, tolmács) messzeföldön rettegett császár legyen, kinek elkalandozó csapatai még ide le a távoli nyugatra, Upotóba is betörjenek - ez már csakugyan oly meseszerü képtelenségnek látszik, hogy még a legeslegsötétebb Afrikában sem lehetséges.
A kárvallott shekiri négerek orditozása csak lassan csillapodott.
Az öreg Otombi nem kiabált velök, de egész lényén meglátszott, hogy szivvel-lélekkel velük tart az elkeseredésben és gyülöletben.
Rákolti viszont nem volt képes legyőzni a szivében lappangó különös és - minden bizonnyal - képtelen gyanut.
Ösztönszerüen e gyanu hatása alatt gondolkozott és cselekedett.
- Otombi! - szólitotta meg most már nevén az öreget, - kérdezd meg uradtól, hogy mennyiért adja el az elefántot?
- »Basa« fiatal és erős, - mondotta a néger - sokat ér.
- Nem azt kérdeztem, hogy mennyit ér, hanem, hogy mi az ára?
- Otombi tudja, - szólt a néger - uram huszszor tiz fontot kér.
» Basa« éri huszszor tiz fontot.
Fiatal, bölcs, erős.
- Kétszáz angol font sterling, 4800 magyar korona, - számitotta Rákolti, s ez aránylag olcsó ár hallatára most már csakugyan nem kételkedhetett benne, hogy Dingán császár portyázó harczosai mily alaposan kifoszthatták a szegény Quengeza királyt.
- Mond meg uradnak, hogy megveszem a Basát, mert teherhordó állatra amugy is szükségem van, - de csak az alatt a feltétel alatt, ha megengedi, hogy én és embereim Upotóba bevonulhassunk.
A néger sóhajtva csóválta fejét.
- Upotóban nincs enni, Sir - mondotta leverten - mit csinál fehér ember Upotóban ?
Ambrizban van enni.
Odamenni jó - Upotóba menni rossz.
- Kérdezd csak meg előbb uradat, hogy ad -e engedélyt, vagy nem?
Még egyebet is akarok mondani.
Otombi mély meghajlással váltott nehány szót a tökéletesen buskomornak , közönyösnek és minden iránt végtelenül fásultnak látszó Quengeza királlyal, ki most is csak szótlanul bólingatott, s száraz egykedvü tekintetével valahol a messzeségben révedezett.
Nem érdekelte már ezt a fekete urat, ugylátszott , semmi.
- Uram, az »elefántok fia« szivesen látja fehér embert Upotóban! - jelentette pár pillanat mulva az öreg.
Rákolti intett, hogy megértette és köszöni.
- No most aztán hallgassátok meg te és társaid a következőket is.
A »Basa « vételárán felül, amely uratoké, ti is kaptok tőlem annyi pénzt, hogy Ambrizban megrakodhattok élelmiszerekkel.
Az ott élő fehér emberek jó pénzért mindent adnak, amire nektek és nekem szükségünk lehet, - azért kereskedők.
Jó lesz ?
Elhozzátok -e hát Ambrizból az én élelmiszereimet is, - igen, vagy nem?
Az öreg eleinte ámulva hallgatta a nagylelkü ajánlatot, azután látható izgatottsággal közölte társaival a dolgot és végül felkiáltott:
- Oh, Sir!
Shekiri mind szolgál neked!
- Helyes!
Ez az egyik, - folytatta Rákolti - a másik az, hogy bátor férfiakra van szükségem, kik tisztességes fizetésért nehány hónapig az én harczosaim lennének és odakisérnének, a hová parancsolom.
Vannak -e ilyen bátor férfiak Upotóban?
- Shekiri bátor, - válaszolta komolyan az öreg - shekiri nem fél nguÿalá-tól ( gorilla) sem, de shekiri szegény.
Fegyvere nincs, bátorsága van.
- Hány ilyen bátor férfira számithatok?
- Számitani mind, - mind bátor!
- Jó, jó, elhiszem - firtatta Rákolti, - de mégis!
Mondj, öreg Otombi, valami számot, hogy ugy hozzávetőleg tájékozni tudjam magam.
A néger egy pillanatig gondolkozott.
- Upotóban száz és ötven harczos.
Mind shekiri harczos ha jön: van négyszer száz.
- Tehát 400 férfi.
- Több is van lesz, - számitgatta az öreg - harmincz vadászni ment »paku « -t ( viziló ), tizenöt vadászni ment »koli « -t (kaffer bölény ), nyolcz portugésinek vitte adót...
Rákolti félbeszakitotta az öreget.
- Jól van Otombi, egyenlőre elég!
A többit majd meghányjuk-vetjük nálatok Upotóban.
De hogy van az, hogy uradat nem kisérik a shekiri főemberek?
- Nincsenek, Sir, - válaszolta a néger, - bakongók megölték éjjel...
- Ugy?
Az más.
Hát ez bizony a legczudarabb orgyilkosság lehetett.
Igazi afrikai hadviselés.
Egy csomó fegyveres kalandor ráüt orozva, éjjel, egy békés gyanutlansággal szunnyadó falura; gyilkol, fosztogat, gyujtogat, azután fölkerekedik és épp oly gyorsasággal megint eltünik, mint ahogy jött.
Utálatos tigris-tempó.
Fölháboritja és indulatba hozza az embert.
- Ferkó! - intette magához Rákolti a czigányt, kinek hatalmas alakját a feketék észrevehető tisztelettel bámulgatták, - add ide a pénztárczát!
Dandóczi kigombolkozott, benyult inge alá és átadta a hüségesen őrzött » bugyelláris « -t.
Rákolti átvette, s a kemény bőrtárcza azon rekeszéből, hol az idegen államok bankjegyei voltak elhelyezve, kivett három darab angol 100 fontos bankjegyet .
Azután magához intette a feszülten várakozó négert és felmutatta néki a bankjegyeket.
- Ismered ezeket a pénzeket?
Az öreg nagy respektussal bólintott: igenis, ismeri.
Urának is volt már egy ilyen drága papirosa, Ambrizban is látott.
Tudja, hogy azért az ambrizi fehér kereskedők mindent adnak.
- Hát ha ismered, akkor itt van!
Két ilyen papiros uradé, a királyé - ez a »Basa « vételára.
Egy papiros a tied és társaidé, s arravaló, hogy Ambrizban vásároljatok össze mindenfélét, amire szükségetek van, s ami Upotóban hiányzik.
- Oh Sir! - hálálkodott a néger, - jó lenni népemhez...
- Szivesen teszem!
De előre kijelentem, hogy ha hálátlanságot tapasztalok és urad , vagy ti, vagy bárki is a shekirik közül, ellenséges szándékkal talál közeledni hozzám, azt ez az én fekete óriásom (s itt Dandóczira mutatott ), kinek testében a » Nagy Fekete Bölény « ereje és lelke lakik - azonnal szét fogja tépni.
A néger tiltakozva emelte kiforditott tenyereit arcza elé.
- Shekiri hű és bátor, nem sakál, nem bakongo - mondotta komolyan.
- Fehér ember ne féljen.
Nagy Fekete Bölény nem tépni fog shekirit.
Shekiri férfi - nem asszony.
Ennél nagyobb dicséretet nyilván már nem tudott mondani népére az öreg, mert elhallgatott és átvéve a bankjegyeket, előbb urának tett jelentést, azután társaihoz lépett, s korához képest rendkivül élénk és beszédes gesztusok kiséretében mondotta el nekik, hogy miről tárgyalt a fehér emberrel és hogy mi lett a tárgyalás szerencsés eredménye.
A feketék látható örömmel, de csodálatosan illedelmes, mondhatni: szerény modorban adtak örömüknek kifejezést.
Körülfogták az ifjut, megérintették ruháját , egyik-másik meg is csókolta kabátja szárnyát, de minden tolakodás, durvaság és ildomtalanság nélkül.
Azonnal észre lehetett rajtuk venni, hogy nem először látnak fehér embert és jól tudják, miként kell magukat viselniök, hogy ellenszenvesekké ne váljanak a körükben megjelenő európai előtt, ki »a pénznek, a vászonnak és a raki « -nak (pálinkás rum) hatalmas ura.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE