Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
10.
Sok esztendő telt el a júliusi forradalom után.
Aki akkor siheder volt, az most harminckét éves érett férfi gyanánt járta a világot.
Szívében egy nagy, kéjes , viharos, majd elhalványult s végre teljesen megromlott szerelem kiábrándító emlékével.
Ha utazásai közben visszanézett eddigi életére, olyan sikereket tudott glédába állítani emlékei között, amilyenekkel a történelem kezdete óta művész még sohasem dicsekedhetett.
Ő volt a világ lehíresebb művésze.
Dőlt az ölébe a pénz.
Az egész földkerekség az ő tapsaitól hangzott.
És pályája útját csábító női mosolyok szegélyezték.
Laprunarède grófné, Plater grófné, az újra feltalált Unger Karolin , George Sand, Camilla Pleyel, Charlotte Hagn, Kalergis grófné, Szolnczevné, Lola Montez és a többiek véghetetlen sorában Marié d'Agoult grófné, akivel hosszú évekig élt együtt, s aki három gyermeket szült neki.
A nők, a nők...
Számtalanszor felidézte magában haldokló apjának utolsó szavait, aki féltette a nőktől.
Akkor értetlenül bámult ezen a megjegyzésen, ma megértette, azóta elporladt apja élesen látó és emberismerő bölcsességét.
De mit csináljon?
Úgy született, hogy csókra vágyjék és hogy a csók keresetlenül kínálkozzék számára .
Önmaga mivoltából nem léphetett ki.
És ebben a tépelődésben, ösztönei és érzései között való tanácstalan, világtalan botorkálásban feltűnődött egy hajdani arc a tisztaság sugárzó fényével: Saint-Cricq grófnő.
Akinek emléke most elemi erővel rázta meg, mert utazása odavitte, ahol Liline lakott.
Francia vidéki városok után Spanyolországba kellett utaznia s így került Pau városába.
D'Artigaux grófék birtoka ott volt Pau mellett.
Ezt ő nem tudta.
De a paui hangversenyen a hallgatók első sorában meglátott egy arcot és azt hitte, hogy a villám sújtott belé.
A Liline arca volt, tizenhat év alatt alig változott valamit .
Rettenetes erőfeszítés kellett hozzá, hogy leküzdje felindulását és zongorázni tudjon.
Mikor aztán a távozók tolongásában ott állt vele szemtől-szemben, ajka reszketett és alig tudott szólni.
Csak tartotta kezében a finom, fehér kezet és nézett az imádott szép arcba.
- Nem tudom elhinni... azt hiszem, hogy álmodom...
- Én is, Franci... nekem is olyan...
Hallgattak, minduntalan szólni akartak, de tengerként áradó érzéseik nem kaphattak szóra.
- Hogy van? - csak ezt mondhatták mindketten, nem feleltek, nézték egymást.
Nagynehezen végre beszélgetni kezdtek.
Liline egyedül jött be a hangversenyre, férje hosszabb vadászkirándulásra ment, a grófné egy szomszéd birtokos házaspárhoz csatlakozott.
Megbeszélték, hogy Franci másnap kilátogat a D'Artigaux -kastélyba.
Alig aludt valamit, azt is csak úgy szenderegve, minduntalan visszatérve az ébrenlét gondolatai közé az álomképek gomolygásából.
Sokkal korábban felkelt, mint tervezte , tétlenül lézengett az utcákon a navarrai uralkodók emlékei között, míg az indulás kitűzött ideje elérkezett.
Rázós hegyi úton vitte végre a kocsi a pirenéi bércek között.
Aztán elétűnt a kastély s a bejáratnál a szívdobogtató női alak.
Mikor ott ültek egymással szemközt, megint csak szótlanul szemlélték egymást , végtelen meghatottságban.
És egyszerre kezdtek el sírni mindaketten.
Bőségesen és mélyen ömlött mindkettőjükből a zokogás, de mindössze kezök szorította egymást.
Nem borultak össze, a testi érintkezéstől való szigorú tartózkodás még most is erősen élt bennök.
Mikor felszárították könnyeiket, végre megindult a beszélgetés árja.
Mohón kapkodták egymás szavait, alig tudtak rendet teremteni a társalgásban.
Előbb Liline mondta el élete folyását.
Az nagyon szomorú volt.
Mindjárt házassága elején született egy kisleánya, aki, mióta élt, folyton beteg volt.
Csípőjének és térdeinek izületeit támadta meg valami betegség, az orvosok gyógyíthatatlannak tartják.
Vitte már mindenféle fürdőkbe, próbáltak húszféle gyógymódot, minden hiába, a béna kislány állapota nem javult.
Különben csendes, eseménytelen házaséletet él, férje jó ember .
Visszavonultan töltik éveiket ebben a kastélyban; ha kimozdultak, az csak a beteg kislány miatt történt.
Liline be is vezette a vendéget a beteg gyermekhez.
Csenevész, finom arcú, sápadt leányka volt, tágra nyílt szemmel bámulta a világhírű embert, akiről anyja nyilván sokat beszélt neki.
Franci néhány vidám szóval felélénkítette, nevettek mindhárman .
De mikor homlokon csókolta a kis beteget és kijöttek a nyomasztó, orvosságszavú szobából, mindketten megint könnyekre fakadtak.
Aztán Francira került a sor.
Elmondta a maga történetét, fájdalmas és rút végű regényét Marieval.
Nem szépített semmit, inkább sajátmagát vádolta.
Hosszú volt az elbeszélés, múltak az órák.
S mikor Franci befejezte a gyónást, oly hosszú idő után az elsőt, mély csend következett.
- Gondolt rám néha? - kérdezte aztán halkan, gyáván.
- Én szüntelenül magára gondolok, Franci.
Tizenhat éve nem volt egyetlen nap, hogy ne imádkoztam volna magáért.
Még aznap is, mikor a gyermekem született.
Az a szerelem , amelyet maga iránt éreztem, most is él.
De ismeretlen magasságba emelkedett és semmi földi nincs benne többé.
Most már a valláshoz hasonlít.
Ez segített nekem annyi szenvedésen átvergődni.
Ha már nagyon kellene lázadoznom, magára gondolok és meg tudok nyugodni Isten akaratában.
És maga?
Jutottam néha eszébe?
- Egész őszintén felelek.
Mikor egyesítettem az életemet D'Agoult grófné életével és nagyon feltettem magamban, hogy egy leszek vele és hű leszek hozzá, akkor igyekeztem nem gondolni magára.
Eszembe jutott, de elnyomtam a gondolatot.
Később volt idő , mikor könnyű kalandok, szív nélkül való csókok között megint csak nem akartam magára gondolni, mert úgy éreztem, hogy ezzel megsértem az emlékét.
De mostanában annál jobban fölidéztem magamban.
Elmondhatatlan kincs nekem a maga emléke, Liline.
Ez az egyetlen tiszta pont az életemben.
Nincs a lelkemben már semmi, ami ellen ne vétkeztem volna.
Anyámhoz voltam már gyengédtelen és igazságtalan.
A gyerekeimmel voltam türelmetlen és nyers, ha nagyon idegessé tettek.
Még a művészetem ellen is vétkeztem, mert például egyszer megzenésítettem egy berlini színésznő versét, nem a vers, hanem a nő miatt.
Maga az egyetlen, aki ellen nem vétkeztem soha.
A maga emléke bennem hófehér, mennyei és szeplőtlen, mint az imádság.
És ilyen is marad, amíg élek.
Ketten voltak, senki nem zavarta őket.
De egyiköknek sem jutott eszébe, hogy a földi szerelem törvényei szerint egymáséi lehetnének.
Életök és sorsuk mártiromságának szent tisztasága lebegett felettök.
Most már elhallgattak néha beszélgetés közben, de a csend a boldogság liliomcsendje volt: szerelemmel tudták egymás testetlen jelenlétét.
Később Franci leült a zongorához is.
Eljátszotta azt a reggeli imát ; amelyet gyermekeinek komponált.
Ott volt kora délelőttől alkonyatig.
Mikor végre felszedelőzködött, Liline elhatározta, hogy egy darabig elkíséri gyalog.
A hintó üresen poroszkált az úton, ők ketten mendegéltek mögötte.
A hegyi tájak friss és messzi csendje borult az alkony közeledő homályára, amelyben baktattak.
Pau felől ekkor megszólalt az Angelus harangszava, a szellő hol gyengítve, hol erősítve játszott vele.
Ők megálltak .
Keresztet vetett mindakettő.
De Liline imádság helyett egyebet mondott.
- Ígérjük meg egymásnak, Franci, hogy valahányszor az esti harangszót halljuk életünkben, egymásra fogunk gondolni.
Franci szótlanul kezet nyújtott.
Ezzel a kézszorítással búcsúztak is.
- Vajjon látjuk még valaha egymást az életben? - kérdezte Franci.
- Nem fontos, - mondta Liline komolyan, - én úgyis magával maradok utolsó lehelletemig.
Maga keressen majd valakit, jót, szelídet, kedveset, vegye el feleségül, dolgozzék egy nyugalmas otthonban és legyen boldog.
- Boldog?
Akkor lettem volna boldog, ha maga mellett élhettem volna.
Maga az egyetlen emberi lény, akit magammal egynek tudtam volna érezni.
Maga nélkül társtalan magányosságra vagyok ítélve örökkön-örökké.
- Tudom, Franci.
Isten így rendelte, hajtsuk meg a fejünket.
Most menjen és ne nézzen vissza.
Franci kezet csókolt.
Sírt.
Lilineből megint kitört a zokogás.
A hintó, amelynek kocsisa nem figyelt rájuk, közben jó előre haladt.
Franci a sírástól nem tudott kiáltani utána, tehát futni kezdett.
Nem nézett vissza.
Mikor már a kocsihoz ért , akkor sem.
Csak maga elé képzelte a homályban alig kivehető karcsú alakot, magát a boldogságot, amelyet a sors megmutatott neki, hogy megtagadásával annál fájóbb sebet üssön.
A kis vidéki szállónak nem volt zongorája.
De azért késő éjjel, gyertyafény mellett leült komponálni.
Herwegh verseivel sokat foglalkozott mostanában, többet megzenésített belőlük.
Most, szokása szerint lapozgatván a kötetben lefekvéskor, nem tudott odafigyelni és éppen le akarta tenni a könyvet, mikor egy strófán megakadt a szeme.
Átfutotta, majd elolvasta mégegyszer.
Aztán hálókabátot kapott magára és leült az asztal mellé.
Dúdolgatva rótta a kottafejeket.
Úgy múljak el, miként a nap leszáll,
Miként az alkony napja indul szépen, -
Ó nem érzett, könnyű, szelíd halál, -
Elvérezni az öröklét ölében.
Csak úgy vázlatosan odavetette a dallamot és harmóniáit, aztán visszafeküdt.
Elfújta a gyertyát és a sötétben képzeletben elkezdett zongorázni.
A jobbkézzel "sotto voce " vette a dallamot, a balkézzel "dolcissimo staccato" hintette el a feldarabolt harmóniák részeit.
Képzeletben pompásan játszott, a szerzemény és az előadás felett való megelégedett öröm s a fájdalmas dal szomorú mosolyával aludt el.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE