Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
I.
Rákolti ezek után kijelentette uj barátainak, hogy kész velök elindulni.
Reggeli hat óra volt.
Az afrikai nap már jó magasan járt az égbolt fenségesen tiszta mély kékségében és ugyancsak bőségesen ontotta forró sugarait a földre.
Kovács Miska meg is jegyezte, hogy lám, be jó dolguk van ezeknek a szép feketére » kisubiczkolt, áfrikaországbéli« embereknek - nem veti fel őket sok ruhájuk okán a meleg.
- Bár igaz - tette hozzá fejcsóválva - hogy azon ágyékkötő helyébe, ki rajtok vagyon, egy szál nadrágot mégis csak fölvehetnének.
- Nem igén szigyenlések... - tóditotta Dandóczi is.
Rákolti intett, hogy hallgassanak.
Nincsen igazuk.
A dolog másképpen áll.
A különböző népfajok eredendő szokásain, melyek jórészt az éghajlattól, vagyoni viszonyaiktól és műveltségi állapotuktól függenek, csak ugy könnyedén, félvállról sohasem szabad megütközni.
Itt igy van - máshol amugy.
Az északsarki eszkimó fóka- és medvebőrbe bujtatja testét, hogy a rettenetes sarki hidegben meg ne fagyjon, - a négernek, főleg a szegényebbjének, elég egy többé-kevésbbé diszes, vagy egyszerü ágyék-kötő és egy szalmakalap.
A hőség nem tür sok ruhát - megsülne benne a forróságban.
A fő és döntő ok, természetesen az, hogy nincs ruhája.
Amelyik valamiféle ruhához hozzá tud jutni, abban büszkélkedik naphosszant, mint a páva, s ha még oly hevesen perzseli is benne a forró egyenlitői napfény.
A tulnyomó többség azonban annyira szegény és földhözragadt, hogy nem képes vászonhoz jutni , amiből némi ruhafélét csináljon magának, s ezért az esős évszak beálltával bizony eleget fázik, szegény feje, kunyhója szellős falai között.
Kitetszett ez az általános, nagy szegénység abból is, hogy a feketék, mielőtt a kis karaván elindult volna, az összetört csónak legkisebb darabját is gondosan összeszedték.
Egy forgácsot sem hagytak ott belőle.
Még a félredobott ujságpapirosnak is akadt gazdája, melyből Kovács Miska utolsó darabka szalonnáját kipakolta.
Az indulás dolgában Otombi intézkedett.
Quengeza király fennmaradt továbbra is az elefánton.
Nem háborgatták; hadd vigye vissza Basá-ja, ahonnan idehozta, - azután már ugy sem viszi többé soha.
És valószinüleg más állat sem viszi.
A buskomor törzsfő alighanem elérkezett élete utolsó mesgyéjéhez.
Rákolti két utazóládáját a feketék vitték.
Igen ügyesen kötözték össze pálmaháncsból font köteleikkel a sulyos utipodgyászt, s emelték a levegőbe aképpen, hogy elől is ketten vitték, hátul is.
Kovács Miska elismerte, hogy gyorsabban és ügyesebben semmiféle vásárhelyi »tróger« nem végezhette volna ezt a műveletet.
Röviddel azután az öreg Otombi jelt adott az indulásra.
A »Basa« vezetését egy fiatal négerre bizván, ő maga visszamaradt és a menet végén haladó Rákoltihoz és társaihoz csatlakozva, mindenképpen rajta volt, hogy a » hatalmas« (ezalatt nyilván azt értette, hogy vagyonos) fehér embert szórakoztassa.
Aki tudja, hogy a néger, előrehaladottabb korban, nem igen szokott sokat beszélni , mert amily közlékeny, gondtalan, vidám, sőt gyermekes, élete fiatalabb éveiben , éppen oly szófukar és mogorva lesz, ha a harminczötödik életévét meghaladja, az e már 50-ik életévét is betöltő öreg iparkodását méltányolni tudta.
Rákolti nagyjában tisztában volt a fekete fajok lelki természetrajzával, s ez okon méltányolta is e buzgó erölködést, bármilyen szánalmasan ütött is ki a dolog.
Az öreg szörnyü keservesen törte az angol nyelvet.
Portugál nyelven sokkal jobban tudott (törzse hübérese és adófizetője volt a portugáloknak, bár ez adófizetés nem haladta meg az évi 100 pesetas-t, - a mi pénzünk szerint 80 korona - de nem is kaptak érte viszontszolgálat fejében semmit) - ezt a nyelvet azonban Rákolti nem ismerte.
Meg kellett tehát maradniok az angol szónál, bármilyen nehéz munkája volt is vele az öreg Otombi-nak.
Neve a shekirik nyelvén azt jelentette, hogy - tüzhányó.
( Van is egy ilyen nevü tüzhányó az egyenlitőtől északra, amely ma is müködik és gyakorta rengeteg károkat okoz.)
A tüzet ugyan már nem igen hányta az öreg - előadása mindazonáltal szokatlanul élénk, értelmes és eléggé szines is volt.
Néha még szóképeket is használt.
Oly magas foka az afrikai müveltségnek, melynek messze földön nem akadt párja.
Keresztény volt ő is, mint ura, Quengeza király és a shekiri négerek tulnyomó része.
Ezt persze szintén afrikai értelemben kell venni.
Ez az aránylag művelt és értelmes öreg például csak annyit tudott a keresztény vallásból, hogy van egy isten, azt ugy hivják hogy God ( angolul) van egy fiuisten: Jézus és vannak clergy man-ek (papok.) Aki rossz, annak az itéletnapján God azt fogja mondani: go to the devil! (eredj pokolba ), aki jó volt, az bejut a kingdom of heaven-be (mennyországba) és ott jó dolga lesz.
Ennyi volt az egész.
A többiek még ennyit sem tudtak.
Kunyhóikban ott lógott a kereszt, egy-egy szentkép és más keresztény jelvény - a szivekben azonban nyoma sem volt a keresztény erkölcsnek.
Könyörületről , szeretetről, becsületességről mily más fogalmaik voltak!
Keresztet vetettek szentképeik előtt, de legfőbb istenségüknek »Szuku Vanange « -t ismerték és a » kiluluk « -tól (rossz szellemektől) féltek, kik patkánnyá, kigyóvá, féreggé tudják változtatni az embert.
A clergyman-ek is tiszteletreméltó férfiak (főleg ha egyik-másik misszióbeli lelkész pénzt osztogatott köztük) - de mennyivel hatalmasabb az ő »kimbanda « -juk ( varázsló ), aki el tud üzni minden betegséget, rá tud olvasni a »kiluluk « -ra és esőt tud csinálni, ha akar, a legszörnyüségesebb szárazság idején is.
Tudnak -e esőt csinálni a clergyman-ek?
Bizony nem tudnak.
No, ha még egy kis esőt sem tudnak csinálni, midőn a banán, papaÿ-a, kokus, rizs, dohány és a maniokgumó majdnem tönkresül a szárazságban - hát akkor mit akarnak?
Rákolti pár percz alatt tisztában volt a shekirikkel.
A főczélt mindazonáltal elérte.
A véletlen - mely a maga oly csodás bizarrságával már annyiszor eldöntötte egy-egy emberi élet egész jövendő sorsát - ezuttal kezére járt.
Utjába hozott ime, egy egész benszülött törzset, mely fiui szive nemes czéljának elérésében , okkal-móddal, segítségére lehet.
Ha jól meggondolja, hogy mit kell csinálnia és sikerülni fog azt a bakongók ellen elkeseredett törzset a maga czéljainak megnyernie, ugy talán módjában lesz meggyőződnie, hogy csakugyan hamis és képtelen nyomon jár -e ösztönszerü, titkos sejtése, mely állhatatosan azt sugja neki, hogy nyomtalanul eltünt édes atyját, Rákolti Ferenczet, ott kell keresnie, ahol Dingán van, - a gambai császár.
S ha százszorosan esztelennek látszik is ez a megmagyarázhatatlanul állhatatos gyanu: nem képes tőle szabadulni.
Csodálatos érzése az emberi szivnek!
Oly finom, annyira szent és titokzatos, hogy nem tűr semmiféle magyarázatot.
Oly tiszta, mint a hit: nem szabad érinteni, - s mint Mózes csipkebokra: magától ég a fiui sziv legbensőbb szentélyében.
II.
Mintegy két órai gyaloglás után Otombi jelentette, hogy Ambriz már csak egy negyedóra.
Ki kell azonban térni kissé nyugati irányba, hogy elérhessék.
Ez az irány, amelyben mennek, keletre, Upotóba vezet.
- Mikor érkezünk Upotóba? - kérdezte Rákolti.
- Nagy fényesség (ez volt a nap) lemegy, - válaszolta az öreg.
Tehát estére.
Most reggeli nyolcz óra volt.
Tiz-tizenkét órai gyaloglásra volt e szerint kilátás a legnagyobb forróságban.
Otombi észrevette, hogy ez a kilátás nem ragadja el tulságosan az ifjut, ezért azt az ajánlatot tette, hogy foglaljanak helyet a fehér emberek a »Basa« hátán.
Van ott hely bőven.
Quengeza királynak nem lesz ellene kifogása, s az elefánt már különben sem az övé.
De meg - ugy látja - alszik is ő felsége.
A fekete ur csakugyan aludt, sovány feje mellére esett.
A nyakában lógó gazella-szarvak összecsörrentek, de nem ébredt fel.
Érdekes öltözéke volt ennek a törzsökös fekete »király « -nak.
Fején szalmakalapot viselt; ruhája sötétzöld, igen bő, tógaszerü köntös volt, melyet fehér rojtos öv szoritott derekához.
Vállára egy szintén fehér, vörös és sárga csikos sál volt vetve.
Mindez igen diszes lehetett valamikor.
Most azonban szánalmasan kopott és szinehagyott volt az egész királyi öltözék; olyan mint valami kiselejtezett szinpadi kosztüm, amely handlé kezére került.
Rákolti méltányosnak találta, hogy 4800 korona fejében ne gyalogoljon, hanem vitesse magát.
Tudtára adta tehát az öregnek, hogy el fog helyezkedni a »Basa« hátán, embereivel együtt - Ambrizba azonban nem megy be, hanem itt fog várakozni, mig uj barátai a megvásárlandó élelmi szerekkel visszajönnek.
- Az ambrizi kereskedő portugallok - adta felvilágositásul; fölöslegesnek tartotta megmondani, hogy azért nem megy - mert azok az élelmes európai kufárok neki sokkal drágábban számitanának mindent, mint a feketéknek, kifosztani és megcsalni pedig nem hagyja magát.
- Fehér főnök nem szeret portugési? - kérdezte az öreg.
- Nem.
- Shekiri sem.
De Otombi néz, hogy ne csalják.
- Okosan, Otombi!
Bölcs és tapasztalt férfiu vagy.
- Otombi öreg, sokat élt, - válaszolta egyszerüen a néger.
Rákoltit meglepte ez az egyszerü válasz.
A dicsekvés egyik nagy gyöngéje a fekete fajnak és alkalmilag a leghányivetibb pökhendiség visszataszitó magaslatáig emelkedik.
Annál kellemesebben lepte meg, hogy ime, vannak kivételek is az általános szabály alól.
Ujabb tanulság, hogy azon egy kaptafára nem szabad huzni semmit.
- Hallgass ide, Otombi - szólitotta magához Rákolti az öreget, - midőn az élelmi szereket összevásároltad, megkérdezed a »portugési« kereskedőktől, hogy vannak -e eladó fegyvereik és ha igen, hogy adják őket?
Természetesen lőszerestül.
Azután megkérdezed, hogy mi az ára 1600 méter szürke vászonnak, 400 pár jó erős bivalybőr sarunak és 100 méter vörös posztónak.
Nem felejted el?
- Otombi nem felejt, - válaszolta az öreg - de Ambrizban nincs eladni tüzcső.
- Bizonyosan tudod?
- Yes, Sir, bizonyosan.
Rákolti kelletlenül legyintett a kezével.
Ez rossz hir volt.
Hiányosan fölfegyverzett expediczióval nehéz lesz behatolni a gambai császár országába.
- Mindegy!
Azért csak mégis kérdezd meg.
- Igen, Sir, - válaszolta engedelmesen a fekete, majd tiszteletteljes csodálkozással megkérdezte, hogy mire kell a hatalmas fehér embernek az a sok vászon, posztó és saru?
Hisz az valóságos kincs!
Roppant drága kincs!
Pompás kincs!
- Majd meglátod, hogy mire kell.
- Yes, - bólintott fejével az öreg - Otombi vár.
Ezzel intett társainak, s elbucsuzva Rákoltitól a feketék élén gyors tempóban elindult a nyugatnak eső Ambriz városka felé, mely régebben, a XIX-ik század közepén még igen élénk nyugat-afrikai kereskedelmi hely volt.
Később azonban jórészt egészen elvesztette jelentőségét, ugy hogy 1879-ben már csak egy-két módosabb európai kalmár lakott benne - a többiek vagy a német Kamerunba, vagy a délnek fekvő Angolába költöztek, hol több haszonra volt kilátás, s az éghajlat sem fenyegette őket oly természetü veszélyekkel, mint itt a Kongó alatt.
- Nos fiuk - szólt Rákolti, miután a feketék eltüntek egy kis pálma-liget sürüségében - lovagoltatok -e már elefánton?
- Soha én! - aggodalmaskodott Kovács Miska, - de nem is fogok...
- Én sé... vágta ki gyorsan Dandóczi is.
- Nem -e?
- Nem biz én, nagyságos urfi - rázogatta fejét a legény - már engedelmet instálok , de mondom...
Óperencziákra, pokolba és másegyebüvé megyek én jó szivvel az urfi után, azonban e rettentő nagy állat hátára nem kuporodok.
Merthogy - nem szoktam elefántyokon lovagóni.
Szét se tudnám vetni rajta a lábamat.
Rákolti nem erőltette őket.
Elmehetnek, elvégre, gyalog.
Kemény bakalegény mind a kettő; megszokhatták a »kincstári sétákat «.
( Igy hivják tréfás kaszárnya-nyelven a menetgyakorlatokat.)
Kovács Miska hol innen, hol tul kerülgette az elefántot, mely rengeteg füleivel nagy nyugalommal legyezgette magát, apró, bogárfekete, okos szemeivel mindent figyelemmel látszott kisérni, mi körülötte történt, - egyebekben azonban meg sem mozdult arról a helyről, hol két és fél órával ezelőtt sulyos czölöplábait megvetette.
- Aunye, be csuda egy állat csakugyan! - mondotta elismeréssel a legény - mekkora két hegyes, hosszu foga van.
- Elmenj té - intette Dandóczi, - megháráp!
- Nem harap e, nagyságos czigány, szelid e, mint bárány, ha éngem lát.
Azonban néked nem kommendálom, hogy itt lábatlankodj előtte, mert ha megláti a trombitádat, hát akkorát vág egyet fejedre a maga trombitájával, hogy menten elheveredezel.
- Orr az, té, nem trombitá!
- Trombita orr - erősitette komolyan Kovács, - hallám egyszer a menazsériában , ahol is akkorát trombitál vala véle egy ennél sokkal szigorubb (jelentéktelenebb , kisebb) elefány, hogy amennyi szeg volt a bódé deszkafalában, mind kihullott.
- Nágyon igáz - intett fejével Dandóczi, - bizonyosán ákkor hullott ki á té fejedből is á negyedik szég...
- Hm...
Látom, csillagot rug nagyságod az eszivel.
Azt gondoli tán, hogy most le tetszett engem főzni?
Dandóczi édesdeden kaczagott.
- Dehogy gondolom, Miská! - felelte ravasz gunnyal, s csippentett egyett szemeivel, - sokszor leféztek már tiged, mégis nyers marádtál...
Kovácsnak nem tetszett a csipős vágás.
Valami ügyes tréfán spekulált, mellyel a kissé csipősen vicczelődő Dandóczit visszaszurkálhassa.
Erre most bőséges ideje volt.
Szinte sok is volt már a jóból.
Órák teltek, mig Ambriz felől végre feltünt az öreg néger zömök alakja, a nyomában iparkodó feketékkel, kik egy mindenféle élelmi szerrel tetézve megrakott négykerekü taliga szekeret huztak és toltak előre valami rövidlélegzetü, vig nótát hangoztatva, melynek utolsó, ismétlődő két sora:
Sekir huav tom ben wawua
Sekir huav, tam, tam...
igen magasan végződött és ugy csattant, mint egy karikás ostor.
A feketék igen vigak voltak.
Vidáman beszélgettek, nevettek, tréfáltak, s oly könnyedén és boldogan húzták a sulyos terhet, mely a négykerekü, nyikorgó »miserikordium « -ra volt rakva, mintha csupa merő tollut vonszoltak volna.
Meglátszott szegényeken, mennyire el vannak telve a gyönyörüséggel, hogy a jószivü és hatalmas »fehér főnök« kegyelméből most az egyszer amugy isten igazában jól fognak lakni.
- Otombi mindent hoz, - jelentette majdnem földig alázkodó meghajlással az öreg, - vászon lesz, saru is, posztó is, minden, mit Sir kiván, - tüzcső (puska ) nincs.
- Hát ez bizony baj... mormogta elgondolkozva Rákolti.
- Van nyolcz tüzcső egyik merchant-nál (kereskedő ).
Otombi megnézte... paltrÿ ( silány ).
Otombi otthagyta.
- Jól tetted, botokra nincs szükségem.
Most azonban induljunk, öreg!
A megrendelt holmival egyébként hogy áll a dolog?
Ki hozza el?
- Merchant küldi mind Upotóba.
Otombi mondta, fehér ember Upotóba megy shekirikhez, plentiful (gazdag ), mindent fizet.
- Helyes!
Hát most már csak előre, derék Otombi, mert telik az idő!
- Sir, üljön »Basa« hátára, uram mellé!
- Nem ülök, barátom, meggondoltam a dolgot - válaszolta Rákolti, kit a hosszas várakozás amugy is kifárasztott, s szükségét érzette egy kis testmozgásnak, - gyalog megyek!
- Otombi szólott! - mondotta tiszteletteljesen az öreg, s a menet élére állva , csakhamar elinditotta a kis karavánt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE