11.
A weimari Altenburgban egy hatvan esztendős öregúr üldögélt.
Hosszú fehér haja a vállát verte.
A nagy küzdő volt ez, a modern zene titánja, a Wagner-apostol, az egész világ számára a zongora félistene.
És most már reverendát hordott.
Most nyitotta fel a napi postát.
Rengeteg levél érkezett hozzá a világ minden tájáról.
A nyitott ablakon a májusi napfény ragyogott be.
Az asztal másik oldalán ült barátnője, Sayz-Wittgenstein hercegnő, leánynevén Carolyne.
Életének harmadik Karolinja.
Egymásután bontotta fel és dobta félre a temérdek levelet.
Minden második levél rajongó vallomást tartalmazott.
De most egy gyászjelentés következett.
Kinyitotta.
És dermedten pillantott a névre.
Gróf D'Artigauxné született Saint-Cricq Caroline grófnő meghalt.
- Mi az? - nézett fel a hercegné.
Az öreg abbé szótlanul nyújtotta át neki a gyászjelentést.
A hercegné felsikoltott.
- Szent Isten!
Tudtam, hogy valami ilyen hír jön.
Menyasszonyi fátyollal álmodtam.
- Kérem, most ne tegyen idegessé a babonáival.
A hercegné sértődötten elhallgatott.
Az abbé csak pár másodpercig várt.
Aztán bocsánatkérően érintette meg a hercegné kezét.
- Ne haragudjék.
De ez a hír nagyon lesújtott.
Hiszen maga tudja, ki volt nekem ez a nő.
Mindent elmondtam róla.
Azt merném mondani, hogy az isteni malaszt legtisztább megnyilvánulása ő volt a földön.
A világ semmi öröme nem tudott felérni hozzá.
Az ő lelkéhez csak az volt méltó, amit most megkapott: a végtelenség.
Felállott.
Szeme nedves volt.
- Hova megy? - kérdezte a hercegné.
- Templomba megyek.
Hálát adni Istennek.
- Igen.
Hogy annyi szerelmem között megajándékozott egyszer egy hófehérrel is.
A hercegné ellenségesen vetette fel a fejét.
De ő nem gondolt most a hercegnével .
Szótlanul ment kifelé.
És ahogy lehaladt a lépcsőn és átsétált a lombos udvaron, egy hajdani gyermekleány tiszta tekintetű, édes arcát idézte maga elé.
S azt gondolta magában, hogy ő, a jelenkor leghíresebb szerelmese, sohasem szeretett igazán senki mást, csak azt a hajdani leányt, akit meg sem csókolt soha.