Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
I.
A tábori jellegü délebéd elfogyasztására forditott fél órát leszámitva aztán még jó erős hét órát kellett gyalogolni, mig ugy esti egynegyednyolcz óra tájban Otombi végre azt jelentette Rákoltinak, hogy még csak egy rövid óra és be fognak vonulni Upotóba.
Az ut gyönyörü vidéken vezetett keresztül.
Csupa erdő, bámulatosan szines növényzet, s egész dus tengere a legszebb zöld szinben pompázó fünek.
Rákolti szive megtelt csodálattal és lelkesedéssel.
Amit a világhirü utazók könyveiből összeolvasott, az e pillanatban mind szintelennek, erőtlennek és hiányosnak tetszett elragadtatott szemei előtt.
Mennyivel fenségesebb a természet , mint az irott betü.
S mily szegényes ecset még a legavatottabb kézben is a toll , midőn a maga gyöngeségében azzal akar hivalkodni, hogy a természet alkotásainak leirhatatlan bübáját megrajzolja!
Mily páratlanul tiszta gyönyörüséget érezhetett atyja, a hivatott természetbuvár , midőn az egyenlitői növényélet e bámulatosan sokféle pompáját megcsodálta !
Mennyire elragadhatta a növényi és állati élet e nagyszerü változatossága, melynek ily eredeti ős-megnyilatkozásában sehol a világon nincsen párja!
S mily gyötrelmes kinokat szenvedhet e passzionátus tudós és vérbeli nagy vadász, e minden izében nemes magyar ur, ha a kegyetlen sors őt is megfosztotta szabadságától, mint ami már annyi kiváló afrikai utazóval megtörtént és meg fog történni – fájdalom - ezután is.
Ha fogságban senyved valahol és nem menekülhet.
Ha napról-napra , hétről-hétre folyton azon töri fejét, miképpen szabadulhatna a »sötét« világrész belsejében élő vadak hatalmából és éreznie kell a borzalmas kinszenvedést, hogy a müvelt világtól, mely segitséget nyujthatna neki - ezer, meg ezer mérföldnyi szörnyüséges távolság választja el.
Livingstone-nak, az afrikai utazók tiszteletreméltó fejének, szenvedései kétségkivül nagyok voltak.
Ha van mártiromság ezen a világon - az övé minden bizonnyal az volt.
De nem volt fogoly.
Szabadon rendelkezett magával.
Jöhetett, mehetett a merre és amikor akart.
Rákolti azonban ugy érezte, szivének benső, titokzatosan mély sejtelmei azt sugták, hogy atyja nem rendelkezik szabadon önmagával, ha még életben van.
És - életben van!
Ebben egy pillanatig sem kételkedett .
Valami aczélos, fanatikus, rendithetetlen hit lobogott lénye egész bensejében , agyában, lelkében és összes vércseppjeiben, hogy atyja, az izmos, erős , nagytudományu férfi nem halt meg, hanem él.
De nem adhat magáról életjelt, mert fogoly.
Közönséges, mondhatni mindennapos história a sötét világrészben.
Az ellenséges feketék hatalmukba ejtik erőszakkal, vagy galád árulással a köztük megjelenő európai fehér embert és vagy azonnal feláldozzák bálványaiknak, vagy - ha valamelyes hasznát tudják venni - fogságra vetik és ott tartják maguknál, a mig él.
Szabadulás az ilyen fogságból, külső segitség nélkül, nem is képzelhető.
A fogoly esetleg megszökhetik, de ez jóformán sohasem jelenti a szabadulást; - a vadonságokban, élelem hiányában, vagy éhen pusztul, vagy a ragadozók zsákmányává válik.
Rendszerint azonban ismét fogságba kerül és sorsa ettől kezdve a legválogatottabb kinzások és szenvedések kimerithetetlen lánczolata.
* * *
Egy kis erdőcske szélén, hol gyönyörü páfrányok pompáztak a legsötétebb smaragd-zöld fényét csillogtatva csipkézett leveleiken - a karaván élén haladó öreg néger egyszer csak visszahökkent, s halk »oha !« kiáltást hallatva , megállt.
Abban a pillanatban a kissé oldalt haladó Dandóczi is megállt, s villámgyorsan lekapva válláról fegyverét, odaszólt Rákoltinak:
- Itt ván, kenyergem égy pár á komiszokból, - mondotta dühösen - ném repiltek á pokolbá...
Rákolti előre sietett, s maga is meghökkent, midőn gyorsan tájékozódva , észrevette, hogy az erdőcske tisztásán sátor van kifeszitve, körülötte négy vászonnal letakart taliga áll, s valami harmincz ficzkó tart esti pihenőt a füben : Cavalcanti lovag marokkói arabjai közül.
Megfoghatatlan!
Hogy kerülhettek ide ezek az emberek, midőn a »lovag« ur hajójának pusztulásában lehetetlen volt kételkedni!
A Negro tehát nem repült a levegőbe.
A szökött fegyencz ismét megmenekült az igazságszolgáltatás büntető keze alól, s megmentve nyilván hajója rakományának egy részét is, most kisebb csapatokra oszolva iparkodik elérni a gambai császár fővárosát.
Mindez egy pillanat alatt villant keresztül Rákolti fején.
Megtámadja őket?
Harmincz marczona ficzkót - ők hárman?
A csupán lándzsákkal fölfegyverzett feketékre nem lehet számitani.
Ekkor aztán valami képtelen dolog történt.
Dandóczi megbolondult...
Nem lehetett egyebet gondolni.
A düh elvette eszét.
Amint a füben heverésző arabokat megpillantotta, egyszerre eszébe jutott, hogy ezek miatt kellett halálos rettegést kiállania a törékeny lélekvesztőben órákhosszat, mig a »rétténétés« viz végre kiröpitette herkulesi tagjait a szárazföldre...
A szégyen, az elkeseredés , az átszenvedett »viz-iszony« képei mind egyszerre csapódhattak felbőszült agyára , midőn most kirántotta egy néger kezéből az összezuzott csónak egyik evezőlapátját, s valami artikulálatlan, bömbölő orditást hallatva, kirohant a tisztásra, s a hosszu, ruganyos evezőlapáttal irgalmatlanul verni kezdte a nyugalmukból felriasztott arabokat.
Borzasztó kavarodás támadt.
Az arabok rémüldözve kapkodtak fegyvereik után.
Dandóczit, dühtől eltorzult, rut arcza, vérben forgó szemei, oszlop-alakja és mindent elgázoló vad izomereje - egy fékvesztett fekete ördöghöz tették hasonlóvá.
Hármat-négyet ütött le az evezőlapáttal egy csapással...
- Mind méghaltok! - bömbölte rikácsolva.
Rákolti kezében előrevágódott a fegyver.
Rákiáltott Kovácsra:
- Vigyázz!
Tüzelj...
- Vigyázok! kiáltotta a legény, s gyakorlott, biztos kézzel töltve, a következő pillanatban az ő fegyvere is megdördült.
A fegyverdörgésre az arabok végképp elvesztették fejüket.
Egyik a másik után bukott el véres fejjel a földön.
Hét halott hevert már a sátor előtt...
A többiek riadozva menekültek, s oly bámulatos gyorsasággal tüntek el az erdő sürüségében, hogy alig egy fél percz mulva már egyetlenegyet sem lehetett látni.
Dandóczi hol ide, hol oda rohant utánuk mint a vadállat.
- Idé gyérték! - orditotta dühvel, - ne sáládjátok, hogy az erdeg vigyén el...
Rákolti most előresietett és rákiáltott.
- Vissza!
Megőrültél!
A szigoru hang magához téritette a felbőszült embert.
Megállt és körülnézett zavaros, bizonytalan tekintettel, mintha mély álomból ébredezett volna, s csak lassan ocsudnék föl.
- Itt vágyok, - kenyergem, mondotta nagyokat fujva, csendesedő, szinte meghunyászkodott hangon, - megtánitottam kicsikát ézéket, hogy mi á becsilet.
- Igy bolondjába nekimenni a veszedelemnek, - korholta az ifju - ugyan nem szégyelled!
- Szigyellem én... - felelte naivul a czigány.
- Hátha lelőttek volna!
- Igáz... lé is léhettek volna...
A feketék nem tudtak hová lenni a bámulattól.
Majdnem ijedt hüledezéssel álltak egy csomóban, s midőn Dandóczi feléjük lépett - egyszerre valamennyien hátrálni kezdtek.
Egyik-másik akkorát ugrott, hogy idejében kitérjen utjából, mint egy bakkecske.
Még Otombi értelmes arczán is meglátszott, hogy fél tőle, s csak nagy erőfeszitéssel tartja magát, hogy ő is ne hátráljon.
Dandóczi hiába integetett a huzódozó feketéknek - nem kell félni, nem eszi meg őket.
Nem szokott négert enni - csak arabot.
- Otombi! - parancsolta Rákolti az öregnek, - mondd meg embereidnek, hogy ne féljenek!
A shekirik talán nem gyáva férfiak?
- Népem bátor - válaszolá az öreg - de Nagy Fekete Bölény nem young man (fiatal ember ), hanem hellish devil... (pokolbeli ördög) Népem fél deviltől...
- No ettől nem kell félni, - biztatta Rákolti a huzódozó feketét.
Kovács Miska ezalatt az arabok sátrát és taligáit kutatta át.
A sátorban élelmiszerek voltak, a taligákban egy rakás uj fegyver, gondosan becsomagolva, s valami husz láda golyóstöltény.
Rákolti tehát helyesen okoskodott, midőn föltette, hogy Cavalcanti lovag a megmentett hajórakomány egy részét igy - kisebb csapatokra válva - iparkodik Dingán császárnak, Gambába szállitani.
Egy ilyen csapatot ime utjába hozott az arabok tájékozatlansága és a jó szerencse, melynek segedelmével eképpen négyszázegynehány egészen uj fegyverhez és vagy 20.000 puskatöltényhez jutott.
Örvendve szemlélte a zsákmányt.
Becses kincs volt ez czélja kivitelében, becsesebb minden másnál.
Remélte ugyan, hogy a Szent-Tamás erőd-ben fog találni fegyvereket, melyekkel a shekirikből összeállitandó expedicziót fölszerelheti, de biztosan erre nem számithatott.
A végtelen irgalmasságu Isten azonban ime, ugy rendelte, hogy czélja elérhetésének egyik hatalmas eszköze birtokába kerüljön .
Megtörtént, áldassék érte a világok Ura, - ennél nagyobb segedelmet az égtől, ily váratlanul, valóban nem is remélhetett.
Megveregette Dandóczi vállát.
- Ezeket a puskákat voltaképpen a te könnyelmü ostobaságodnak köszönhetjük, fiam ; máskor azonban meg ne próbáld, hogy fejjel menj neki a falnak!
- Nem á féjemmel, urfi - válaszolta kedélyességét ismét visszanyerve a czigány - hanem á csinákli lápáttal...
- Hát azzal sem!
A puskákért kapsz egyébiránt tőlem 100 forintot.
- Hajajá!
Nágyságos urfi - kaczagot édesdeden az óriás, énnyi pizért még eldengetek egy satorálja árábot!
II.
A puskaropogásra és lármára Quengeza király fölrettent a Basa hátán, le is bámészkodott az alant folyó csetepatéra, de aztán megint csak visszasülyedt álomkórhoz hasonló, egykedvü érzéketlenségébe és többé semmi iránt sem mutatott érdeklődést.
Otombi azzal magyarázta urának állapotát, hogy bizonnyal »az oroszlánt várja, a kibe átköltözik «.
Rákolti nem értette meg rögtön.
- Mit vár Quengeza király? - kérdezte az öregtől.
- A oroszlánt, ki jön, hogy lelkét vigye - magyarázta komolyan a néger.
Ugy!
Hát a lelkét.
Igy most már megértette az ifju, hogy miről van szó.
Ime, egy meglepő hasonlatosság, mely az egymástól sok ezer mérföldre lakó, s az egymás létezését talán nem is sejtő, különböző népfajokat - egy közös eszmében összeköti!
Az ázsiai hinduk szent elefántja - gyermekesebb vallási legenda (rege) alakjában ugyan, de lényegében ugyanazon jellemző babonás tartalommal, mely a lélekvándorlás vallási tételében csucsosodik ki : megtalálható az afrikai fekete emberfajoknál is.
Valamint a szegény, földhöz ragadt hindu, tudatlan elméje egész rajongó hitével meg van róla győződve, hogy a halott lelke nem semmisül meg, hanem érdemei, vagy érdemetlensége szerint valamely magasabb rangu, vagy alacsonyabb állatba költözik: azonképpen a legtöbb afrikai törzs is azt képzeli, hogy az elhunyt férfiak lelke élő állatba vándorol át és annak lelkévé válik.
A bátor és vitéz harczos, nemkülönben a »király« oroszlánná , elefánttá, gorillává hasonul át - a gyáva macskává, patkánnyá, vagy más alantas rangu állattá.
Afrika óriási területén csak igen csekély azon benszülött törzsek száma, melyek azt vallják, hogy »a halál után minden megsemmisül «.
Legtöbbje vakon hisz a lélekvándorlás ősi legendájában, s lényének egész erkölcsi tartalma e szerint alakul ki.
- Azt hiszed Otombi, hogy urad az oroszlánt várja?
- Yes Sir, - válaszolta az öreg - uram várja...
Más szóval: Quengeza király élete, ugy látszik, nemsokára véget fog érni, s a fekete uralkodó rövidesen megtér őseihez.
Most azonban egyébről volt szó.
A négy nehéz taligát el kellett vinni.
Otombi ugyan azt ajánlotta, hogy egyik emberét itt hagyja őrnek, aztán majd Upotóból ő maga hoz segitséget, hogy a drága zsákmányt el lehessen szállitani, Rákolti azonban nem tartotta tanácsosnak elfogadni ez ajánlatot.
A szétrebbent arabok esetleg visszatérhetnek.
Sátrukat és élelmiszereiket hadd találják itt, nem bánja, - a fegyvereket és lőszert azonban minden áron el muszáj vinniök, s ha még olyan vesződségbe kerül is ez a munka.
A néger fejét rázogatta, de csakhamar ismét felvidult.
- Otombi tudja, - mondotta diadalmasan.
Tudta is és el is végezte ügyesen, alig egy negyedóra alatt.
Összekötözte mind a négy taligát sorjában, egymásután, s a pálmaháncskötelek végét áthurkolta az elefánton.
- Basa erős!
Huz!
Képzelni sem lehetett egyszerübb megoldást.
Hiába!
Kolumbus tojásának esete lépten-nyomon ismétlődik.
...
Igy indultak el esti nyolcz óra tájban Quengeza király falujába: Upotóba.
A távolság rövid volt, de mivel Upotó az »Udina« nevü folyócska által képzett mocsarakon tul feküdt, - odajutni eléggé nehéz föladat volt.
Az Udina itt ugyanis számtalan ágra oszlott szét, melyek egymásközött valóságos sekélyes vizhálózattá szövődtek össze, s minthogy a számtalan kisebb-nagyobb sziget mind mangrove-erdőségekkel volt sürün benőve, s a viz-ereket a fák helyenként egészen átboltozták, a leggyakorlottabb erdőismerő éles látására van itt mindenkor szükség, hogy e hatalmas tömkelegből a biztosan keresztülvezető utat megtalálja.
Rákolti nem is titkolta emberei előtt, hogy nagy baj lesz, ha a feketék - bár hagyományos négerösztönük rendszerint csalhatatlan - esetleg eltalálják téveszteni a járható utat, s berekednek valamely oldal-labirintus sürüségébe.
Egy ily mangróve sürüségből a kivezető ösvényt megtalálni már csak azért is végtelenül nehéz, mert a mocsarak mindegyre más és más alakot változtatnak.
A fák aránylag szerfölött gyorsan nőnek, s a nemrégiben még nyilt ösvényeket egészen elzárják.
Sok helyen meg fástól-bokrostól nagy földdarabok válnak el a szigetektől, s lejebb csuszván, egy-egy csatornában megakadnak és a járható vizi utnak azon a ponton vége.
Rákolti akaratlanul is megborzongott, midőn eszébe jutott, hogy mi lenne, ha egy éjet e mocsarak közelében kellene tölteniök?
A mosquitók halálra csipik ilyen helyeken az eltévedt utast.
Nem történt azonban semmi baj.
Otombi biztos léptekkel haladt végig a sürüségeken átvezető egyetlen járható uton ; » Basa« huzta a taligákat, a négerek czipelték az élelmiszeres kordét és Rákolti podgyászát, s halkan dudolgatva lépegettek.
Csak akkor hallgattak el, ha Dandóczi véletlenül a közelükbe került.
Féltek tőle.
Nyilván csakugyan azt hitték, hogy ha nem is maga a főördög, de okvetlenül a legnagyobbik fia, a milyen magas és kemény , mint a legfeketébb mahagoni törzs.
Végre kiérkeztek a sürüségből, s a keleti égen éppen felbukkanó holdfényben látható volt a mintegy kétszáz kisebb-nagyobb kunyhóból álló Upoto, Quengeza király »városa «, a shekiri törzs székhelye.
A kelet felé eső kunyhók, palánkok, kaktusz és tüskés ananászsövények nagyrészt le voltak égve.
A tüz még a pálmák felső zöldjét is megperzselte.
- Bakongók ott jöttek... - magyarázta Otombi az ifjunak, s egyik fiatalabb társát előre küldte, hogy jelentse be érkezésüket Upotóban, nehogy közeledésük félreértésekre adjon alkalmat.
E »sötét« vidékeken mondhatni mindenütt a »bellum omnium contra omnes« (mindnyájuk harcza mindenki ellen) elve az uralkodó.
A néger falvak lakóssága minden közeledőben - kivált ha esti időben érkezik - ellenséget gyanit, s lándzsát , nyilat, lőfegyvert, harczi bárdot ragadva rohan elő, hogy azt visszaverje .
Kiállitott őreik éles füttyökkel jelzik a közeledő gyanus alakot, s jaj az idegennek, ha barátságos hajlandóságáról jóidején nem tudja meggyőzni a mindenfelől összesereglő feketéket.
Ezuttal Basa, az elefánt gondoskodott róla, hogy Upoto lakóssága megérkezésükről értesülve legyen.
Fölemelte ormányát, s oly fülsüketitő trombitálást hallatott, hogy a levegő is belerázkódott.
Száz repedt trombita hangja sem ért föl ezzel az egyetlen harsogással.
Kovács Miska mindakét fülét befogta.
- Hej, az árgyélusát, ez aztán beszéd, - mondotta elismeréssel, s hátba ütötte tréfásan a mellette lépegető Dandóczit, - ekképen trombitáljék kee, trompéter!
Ez aztán - hapták!
Ettől tudom istenem Jerikó »bundás « ( regruta) infánteristái is fölébrednének!
Upoto lakossága üdvrivalgással fogadta az érkezőket.
Minden oldalról összesereglettek.
Kicsinyek, nagyok, asszonyok, férfiak egy tömegbe verődve fogták körül a karavánt, s csak akkor csendesedtek el és nyitottak utat, midőn Otombi pár szóval felvilágositotta őket, hogy a hatalmas fehér főnök nem szereti a lármát és a beteg királynak is nyugalomra van szüksége.
Quengeza királyt palotájába vitték elősiető szolgái.
Rákoltit és társait Otombi kalauzolta a vendégek elfogadására is szolgáló » paláver-ház « -ba (városház ), mely vastag bambuszkarókból font széles és tágas épület volt, s szintén »palota« számba ment, mint a hasonló formában épült királyi-lak, azzal a különbséggel, hogy nem volt sövény-palánkkal körülvéve, mint Quengeza király palotája, hanem a község kellős közepén elterülő térségen egy óriási boábusz fa árnyékos lombjai alatt szabadon állott.
A feketék ide szállitották be Rákolti utazó ládáit, ide huzták be a fegyverekkel és lőszerrel megrakott négy taligát, s szolgálatkész buzgalommal sürögtek-forogtak, hogy »Upoto fehér emberei« semmiben se szenvedjenek hiányosságot.
Otombi nagy tekintélynek örvendett népe előtt.
Egy-két rövid szóval dirigálta a tömeget, s apraja nagyja csak ugy törte magát , hogy parancsait minél fürgébben hajtsa végre.
Rákolti körülnézett a »paláver ház « -ban.
Szellős, tágas épület volt.
Bezárható ajtók és ablakok ugyan nem voltak rajta, de erre az esti idő daczára is ugyancsak érezhető egyenlitői forróságban nem is volt szükség.
- Sir nyugodni safelÿ (bátran) - mondotta keresztbefont karokkal, mély meghajlással - Upoto népe tudja, Sir jött és ad enni, Sir jó és hatalmas - Shekiri mind szolgál és hü.
- Helyes, derék Otombi - válaszolta az ifju - mondd meg népednek, hogy szivesen jöttem Upotóba és örülni fogok, ha nem fogok megcsalódni a shekirik harczi erényeiben.
- Shekiri bátor, - ismételte ezuttal is az öreg.
- Megválik Otombi, jó éjszakát!
- Nyugodj, Sir, - mondotta az öreg, - népem fiatal emberei vigyáznak, hogy csendesség legyen, mig Sir alszik.
- Köszönöm öreg; good night! (jó éjt)
- Good night, Sir!
Az öreg egy ujabb mély meghajlással visszavonult és eltávozott.
Pár percz mulva a » paláver ház« közelében csakugyan oly csendesség volt, hogy még a tücskök czirpelését is meg lehetett hallani.
Az öreg néger odakünn suttogó hangon adott utasitásokat nehány fiatal shekirinek, s az ifjuk valósággal lábujjhegyen lopódzva foglaltak helyet a »paláver-ház« közelében, hogy Upotó fehér embereinek nyugalmát senki se merje megzavarni.
Lándzsáik hegye megcsillant a holdfényben.
Izmos fekete tagjaik szoborszerü mozdulatlansággal váltak ki az opálos estéli félhomályból.
Rákolti kiteritette gyapjutakaróit és előkészületeket tett a lefekvésre.
- Aludni, fiuk!
Biztonságban vagyunk.
Hálát kell adni Istennek, hogy ide elvezérelt.
- Dicsértessék... - mondotta Kovács, miközben töltött fegyverét gondosan maga mellé helyezve, szintén elegyengette pokróczait a földön.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE