Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrai Károly
48-tól Világosig
Keletkezés ideje
1860
Fejezet
29
Bekezdés
2318
Mondat
3928
Szó
45077
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIV.
A néptribun.
Március hó -án szolkatlan zaj és nyugtalanság uralkodott a fővárosban, valamely balesemény bekövetkeztét jelentvén.
— Hallottad ?
— Olvastad ? tudakolták a polgárok egymástól izgatottan.
— Ki bitté volna, hogy Bécsben csak játszani akarnak velünk ?
— Hogy igy akarják széttépni a királyi hódolat nimbuszát.
— Hogy a királyi szó csak farsangi tréfa volt, mely fölött most az illetők nevetnek.
— Fegyverre !
Fegyverre !
— Nem játszunk többé komédiát.
— Talpra minden magyar.
Most már haszontalan a szóbeszéd !
Amott nagy csoport hallgatja egy néptribun előadását, ki egy odagörgetett hordó tetejéről tartott szónoklatot a sokasághoz.
— ügy van polgártársak, amint elmondottam, olyan igaz, minthogy Kenyeres János a nevem.
Elébb mindent megígértek, mi meg olyan együgyüek voltunk, hogy mindent elhittünk nekik !
Most pedig mikor rákerül a sor, mindent letagadnak.
Hogy is hihettünk nekik, mikor tudjuk, hogy milyen a német. . .
— Mindig huncfut! kiáltották többen a tömegből.
— De hát mit akarnak velünk megint Bécsben ? kiáltott föl egy pár hang zúgolódva .
— Ugyan magyarázza meg nekik Kenyeres polgártárs, kiáltott egy hang.
— Elmondóm.
Hanem aztán hallgassanak ki, ne kiabáljanak közbe, különben, tette hozzá fenyegetőleg, itt hagyom magokat, mint Szent Pál az oláhokat.
Erre többen nevetni kezdtek.
— Halljuk a szónokot! kiáltották többen.
— Példával magyarázom meg.
Hát a pénzügygyei úgy állunk, hogy ha valaki példáUl fizetett eddig vagy frt adót, azt elvitték Bécsbe, oda adták a németnek, ki abból kötelet és láncot vásárolt a mi számunkra, mi pedig csókoltuk a kezet, mely ezeket reánk fűzte.
Ha valakinek közületek érdemes polgártársaim fia van (nekem csak négy leányom van, isten bocsássa meg ), a fiukat mind besorozzák katonának, aztán elviszik Pólyák vagy Taliánországba, ott szekirozzák velők, ha béke van a szegény népet, mig velünk itthon a németek, taliánok és polyákok csufolkodnak.
De hát a nemzet végre belátta a hozzánk méltatlan helyzetet és hogy ez jövőben ne legyen igy, független, felelős magyar minisztériumot kiván a királytól, ami azt teszi, hogy ha már csakugyan kell adót fizetni, maradjon az a pénz saját országunkban, fordítsuk azt nemzeti célokra, ne a német használja föl, mert lássák polgár-társaim, ha én például ezt a húszast, melyet most fölmutatok, adóba fizetem : ha Bécsbe viszik, soha nem látom többet, de ha itthon marad, ismét visszakerülhet hozzám, újra az enyém lehet.
— De csak helyesen beszél.
— Nagy igaza van Kenyeres polgártársnak.
— Aztán, folytatta a népszónok előadását, hogy ha már fiainknak csakugyankatonának kell lenni, legyenek magyar katonák, maradjanak itthon hazájokban; minket védelmezzenek, nem a németeket.
— Mi is azt akarjuk !
— Igazítsa el kiki a maga baját, ahogy tudja.
— Nagyon helyes, mi is ezt óhajtjuk.
— Mert hát a múlt héten fönn voltam Pozsonyban, ott hallottam, hogy Kossuth a mi követünk és miniszterünk, kit az ur isten sokáig éltessen, épen ezeket mondotta csakhogy sokkal szebben, mintsem hogy azt én önöknek polgártársaim el tudnám beszélni.
— Csak ámítottak bennünket.
— Szégyen, gyalázat, ahogy játszanak egy nemzettel !
— Fegyverre !
Fegyverre !
— Most már saját katonáinkkal gyilkoltatnak berniünket!
Az egész nap ilyen és hasonló lázas izgatottságban folyt le.
Bekövetkezett az est.
Fáklyák lobogtak az éj sötétjében, népcsoportok s fegyveres nemzetőrök jártak fel s alá az utcákon, fáklyák lobogtak a szivekben, a szabadság eszméinek lángragyuladt fáklyái.
— Dér ist a Kéri! hangzott a háttérben sajátságos borízű hang, ezer forintot adnék, ha ezt ügyünknek megnyerhetném.
Ez aztán az igazi népszónok.
No majd megkísértem, hogy megvehető -e ?
A nép izgatottsága a szónok előadása folytán épen tetőpontjára fokozódott, midőn Klauzál, Szemere és Nyári odaérkeztek.
Szűnni nem akaró üdvriadozás hangzott fel, midőn a sokaság az ünnepelt hazafiakat, a felelős magyar minisztérium jelöltjeit megpillantotta.
— Halljuk a minisztereket !
— Halljuk Szemerét!
— Nyári Pál brszéljrn !
A népszónok Írszállott tribünjéről s intett Szemerénrk, a leendő minisztepolgártáésnak, hogy foglalja el helyét.
Szemrér nem vonakodott a néptribun után beszélni.
Nagyon kereste az időben a népszerüségrt.
— Ti nrm vagytok mrgrlégrdvr a királyi válaszszal, tisztelt polgártársak, kezdette beszédét.
— Nem tud ám arról srmmit a király.
— Gonosz tanácsadói akarnak azzal bennünket kijátszani, replikázott egy-két elégületlen a népből.
— Vesszenek !
— Halál reájok !
— Miniszterelnökünk, folyatta a szónok, úgy nyilatkozott a hirválaszra vonatkozólag, hogy az sem a nemzet törvényes igényeinek, sem az országos rrndrk méltányos várakozásának ígért nem tesz.
— Igaz ! ügy van ! harsogta a hallgatóság.
— Azért mindrn további indokolás nélkül arra kéri a fönségrs nádort, hogy hathatós közbenjárása által a királyi válasznak oly módoni átalakítását rszközöljr, hogy beváltassék ő felségének ama szava, miszerint Magyarországnak függrtlrn frlrlős minisztériumot kíván adni, mi ha meg nem történik, úgy maga mint társai nevében kinyilatkoztatja, hogy a felelős miniszterelnökségrt el nem fogadhatja.
— Éljrn Batthyány Lajos ! harsogott a tömrg.
— A nádor ő fönségr Batthyány szavaira frlrlvr, kérte a misztereket, hogy ily végzetszerü pillanatban ne mondjanak le azon frlettr fontos hivatalról, melyet őkrt az egész nemzet bizodalma hívta -e s ő fönsége ünnepélyes szavát adta, hogy azon észrevételeket, melyeket a felelős miniszterek ez ügyben vele közölnek, nemcsak előterjeszteni, de keresztül vinni is fogja és ha kell állását is függővé teszi tőle.
Hogy ne lelkesedett volna föl ily hazafias szavakra a nép.
— Éljen István nádor ! harsogott ezer és ezer üdvözlő hang.
Végül meg kell még említenem Kossuth nyilatkozatát.
Újabb még viharosabb, szűnni nem akaró éljenzés hangzott föl.
— Midőn, úgymond a szónok, a kerületi ülésben arról volt szó, hogy váljon a bécsi leirat újra fölolvastassék -e ? nagy hazánkfia következőleg nyüatkozott : Azt gondolom uraim, hogy eleget hallottunk, midőn kétszer hallottuk azt s e két felolva-sás teljesen elegendő volt arra, hogy minden becsületes ember határozott véleményt képezzen magának a dologról.
Hogy ezen leirat lázitó gúny s könnyelmű játéküzés a trónnal és hazával : azt akarják, hogy a magyar független minisztérium Budán ne legyen egyéb, mint alacsony postahivatal, mint volt a helytartó tanács.
És ezen emberek nem gondolnak az ausztriai ház jövőjével, nem a polgárvérrel, mely ily eljárás után patakokban fog folyni.
Ugyanazon percben, midőn a király kimondotta, hogy felelős magyar minisztérium lesz, előállanak a királyi szó szentségét megnyirbálni, nem kiméivé azon nimbuszt, nem azon pietást, melynek a királyi név körül lengeni kell ; ha csak azt minden fénytől és tekintélytől meg nem akarjuk fosztani s oda viszik a dolgot, hogy a nép hitét veszítse a királyi szó iránt.
Ezeket látva, lelkem mélyében megbotránkozom, hogy Bécsben még most is a Hardigok, Windischgraczek s Istentudja, hogy még kiknek befolyásától függenek dolgaink.
S olyan embertől, ki éveken keresztül a lélekvásárlás gyalázatos eszköze volt, minek következtében teljes bizalmat helyez ugyan a főherceg nádornak férfias elszántságába s reméli, hogy a nemzetnek ünnepélyesen adott szavát a legrövidebb idő alatt beváltja, de ha ez nem történnék : vessenek számot magokkal, kik ennek okozói voltak.
— Éljen Kossuth !
— Éljen Szemere !
Viharos tüntető éljenzés fogadta Szemerét, midőn a rögtönzött szószékről lelépett, vállaikra vették s éljenriadozással körül hurcolták.
A népáradat azonban nem elégedett meg ennyivel, még többet is akart hallani :
— Halljuk Nyárit ! harsogta ismét a népáradat.
— Igen, halljuk Nyárit !
Nyári végre is, bár nem szívesen engedett a nép kivánságának.
Fölállott a rögtönzött szószékre.
— Veszély borult, úgymond, hazánk egére.
A szabadság, melyért március . óta küzdünk, meg van támadva.
Ébren kell lennünk, készülnünk kell, de azon meggondolással, hogy itt nem egyes város, ha-nem az egész nemzet forog kérdésben ; nem szabad tehát elhamarkodnunk a dolgot, s éléstünkkel tán az egész nemzetnek sírját megásnunk.
Be kell vámunk az alkalmas pillanatot, midőn elkészülve léphetünk a harci sorompóba, jogaink s a nemzet szabadságának kivivására.
Az éj sötétjében ne rohanjunk bizonyos veszélynek.
Legyünk csendben, de ébren.
Éljen a haza !
Midőn a szónokok a népáradat éljenzéseitől kisértetve távoztak : Kenyeres uram ismét elfoglalta előbbi helyét.
— Minekutána tehát, mondotta fontoskodó képpel, a körülmények úgy állanak, amint azokat a tisztelt polgártársak megmagyarázták s miután most már mi ezen úgy sem segíthetünk : oszoljunk szét szép csöndesen.
Van sok derék okos emberünk, majd őrködnek azok városunk és nemzetünk felett !
S a polgárság tomboló éljenriadozás között oszlott szét.
— Éljen Kenyeres polgártárs, kiáltott egy pár tisztelője a népszónoknak, többet ér ő nekünk, mint akármely miniszter !
— Nem kell félni, mig ő őrködik felettünk !
— Szamarak vagytok ! kiáltott vissza Kenyeres uram.
Én csak közlegény vagyok Kossuth táborában, kit az Ur Isten sokáig éltessen !
— Szólani szeretnék Kenyeres úrral ! e szavakkal állította meg egy ismeretlen férfi a népszónokot, midőn az távozni akart.
— Mit akar ön ? kérdezte az érdemes férfiú az ismeretlent.
— Hallottam önt Kenyeres ur, mondotta ez tört magyarsággal, ön igazán nagy férfiú.
Kenyeres uram, úgy látszott, hogy egészen megszokta már az ily közönséges dicsérgetést.
— Mások is mondták ezt már.
— Nem kötnénk barátságot egymással.
Kenyeres uram végig nézte emberét.
— Nem ismerem önt/nem barátkozom ismeretlenekkel.
— Válthatnánk egymással előlegesen is nehány jó szót.
— Az sem volna lehetetlen, polgártárs.
— Nem lenne kedve benézni az Arany kézhez« egy pobár borra.
Kenyeres uramnak az igazat megvallvamár rég kiszáradt a torka.
Nem volt ellenére a szives meghivás.
Karöltve indultak tehát a nevezett bor és sörcsarnok felé.
Jó két óra múlt, midőn Kenyeres uram villogó szemekkel s kissé ingadozó léptekkel hagyta el az ismerkedési helyet.
— Igen, dörmögte magában, érzem, hogy nagy tettekre vagyok hivatva, hogy rendeltetésem polgártársaim előtt a szabadság zászlóját elől vinni.
Ö mondta ezt, kit maga Kossuth küldött hozzám, ő emlékszik reám, aki őt fogsága alatt többször meg-látogattam.
Hogy is ne emlékeznék Kenyeres Jánosra, levelet is vittem tőle a postára.
Ezt az én derék polgártársamat tehát ő azért küldötte hozzám, hogy ne utasitsam vissza bizalmát, legyek vezére a népnek, mely annyira hallgat reám.
Hát hogy ne hallgatna !
Akár ezt a fészket felgyujtassam, dörmögte fejével az »Ujépület« felé intve, mely mellett épen elhaladott, ha Kossuth parancsolja, ö nagy ember, de azt is tudja mindenki, hogy Kenyeres János sem utolsó !
No majd meglássa, hogy mit tehetünk.
Lesz macskazene akár Lederernek, akár magának a nádornak, ablakait is beverjük — hm — hát miért ne?Akár magát a nádort is elfogjuk, ha a haza azt parancsolja.
Mert a haza az első, azért hát éljen Kossuth Lajos !
Mert ő is első !
Ö sem második !
S erősen tántorgó léptekkel haladt a néptribün az utcákon, rekedt hangon kiáltozva zavaros gondolatai közé egy-egy csöndes élj ént
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE