Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENHARMADIK FEJEZET.
I.
A következő nap reggelén Rákolti azonnal hozzálátott, hogy az expedicziót szervezze, s Upotóból lehetőleg gyorsan kelhessen utra a gambai császárság felé .
Kivánságára az öreg Otombi már reggel hét órakor nagy »paláver « -re (gyülésre ) hivta össze Upotó férfiait.
A hosszukás, rendkivül erős hangu lármadobok a község minden pontján megszólaltak.
Mielőtt azonban a palávert meg lehetett volna tartani, Rákoltinak előbb még egy kinos ügyben kellett minden tekintélyét latba vetnie, hogy a mélységes néger babona ismét ne irtson ki a földszinéről egy ártatlan embert.
Quengeza király palotájából, mely dus incindera fák között egy lankásan emelkedő dombon állott, ugyanis rossz hirt hoztak a szolgák.
A királyt egész éjjel lázak gyötörték.
Elvitték hozzá a tudós fétis-embert is, de a beteg törzsfőnök baján az sem tudott segiteni.
A paláverre összegyülekezett shekirik erre a hirre nyugtalankodni kezdtek, s minthogy a négerek a betegséget oly szerencsétlenségnek tekintik, melyet mindig valamely gonosz ember befolyása, vagy pedig egy ily emberrel bünös szövetségben levő gonosz szellem idéz elő, most már az volt a föladat, hogy kikutassák azt a gonosztevőt, akinek lelkiismeretét Quengeza király betegsége terheli.
Meghivták a gyülésbe a fétis-embert is, s ez aztán mindenféle idétlen hókusz-pókuszok között szerencsésen kisütötte, hogy a boszorkány-mester nem más , mint egy Suzi nevü hófehér fürtü öreg ember.
Ennek a szegény ördögnek sem rokonai , sem közelebbi barátai nem voltak és immár mindenkinek terhére éldegélt a faluban .
A fétis-ember bölcs állitása általános tetszésre talált.
A tömeg fel volt tüzelve , s oly izgatottságba jött, hogy az egész jelenet a legvadállatiasabb düh sötét arczulatát viselte magán.
Néhányan erre elfutottak, kiránczigálták viskójából a halálraitéltet, odakötözték egy czölöphöz, s az egyik néger a közelben álló legmagasabb fára fölkapaszkodva, oly hangosan kezdte kiabálni a shekirik ördögének » Foku « -nak nevét, hogy az egész piacz visszhangzott bele.
Ennyit ért köztük a keresztény vallás tanitása...
E válságos perczben érkezett oda Rákolti, s megpillantván a czölöphöz kötözött aggastyán eltorzult arczát és hallván rimánkodását, melylyel ártatlanságát erősitgetve, életét iparkodott a feldühödött tömegtől visszakönyörögni, heves haragra lobbant.
- Mi történik itt? - kérdezte messzehangzó érczes hangján, s szemei villámokat szórva tapadtak a tömegre.
Otombi lesütötte fejét és hallgatott.
Kovács Miska és Dandóczi nem vártak parancsra.
Neki mentek a tömegnek, s leoldozva a halálra itélt kötelékeit, odavezették Rákolti elé, ki az előtte térdre eső boldogtalant védelmébe fogadva, ősz fejére tette kezét és igy szólt:
- Quengeza király betegségét nem ez az ember okozta, hanem a »tüzes viz « ( pálinka ), mellyel mértéktelenül élt.
Ne adjon neki háznépe csak vizet és tejet - és meggyógyul.
A fétis-ember, ki tekintélyét látta veszendőben az ifju föllépése által, most vakmerően eléje lépett s a legnagyobb arczátlansággal kinyujtotta rézkarikákkal telefont karját az agg után, hogy elrántsa Rákolti elől.
- Ferkó - parancsolta az ifju Dandóczinak, - távolitsd el innen ezt a kuruzslót.
- Röpitsd, testvér... - sugta Kovács mérgesen.
Dandóczi erre nyakon ragadta a rug-kapálódzó fétis-embert, megcsóválta félkézzel a feje fölött, s oly kegyetlen erővel röpitette keresztül a tömegen, hogy egészen messze ki a tulsó oldalra, egy pocsolya kellős közepébe zuhant.
Az óriási izomerő e produkcziójára a bámulat és meghökkenés moraja zugott végig a tömegen.
Akik közelebb álltak a czigány Herkuleshez, ijedten ugráltak hátra.
Rákolti körülnézett.
- Ki tart még igényt ehhez a boldogtalanhoz? - kérdezte szigoru hangon.
Otombi hüségesen tolmácsolta a kérdést.
A tömeg mozgolódott, de senki sem jelentkezett.
A pocsolyából kieviczkélő, nyöszörgő fétis-ember sorsában senki sem akart részesedni.
- Menj haza és élj békével - mondotta most Rákolti a még mindig reszketve álló aggnak - meg fogom látni, hogy a shekirik közül, kikről azt hallottam, hogy bátor férfiak és nem gyáva asszonyok, ki mer rád kezet emelni tudtom, hirem és beleegyezésem nélkül!
Az öreg Otombi ambrizi kisérői ezalatt ugy látszik már elbeszélték, hogy mit tett a »Nagy Fekete Bölény« az arabokkal, mert még a leghátul lebzselő növendék fiuk is felágaskodtak, hogy Dandóczit megbámulhassák.
A felnőttek pedig jó messzire huzódtak tőle.
Az agg Suzi bántatlanul vánszorgott haza kunyhójába.
Rákolti pár perczig várt, azután fölszólitotta Otombit, hogy nyissa meg a » paláver « -t és adja elő népének, miért jött ő két kisérőjével a shekirik városába , Upotóba.
Az öreg engedelmeskedett.
Felállt egy csonka fatörzsre, s oly gyorsasággal kezdett beszélni a mindegyre feszültebb érdeklődéssel figyelő tömegnek, mint egy valóságos nagypénteki kereplő.
A shekirik azonban, nyilván, az ilyen éktelen hadarást tartották a szónoki művészet utólérhetetlen remekének, mert helyenként tetszést jelentő tapssal adtak kifejezést helyeslésöknek, s a szédületes gyorsasággal hadaró öreget a maguk lármás módja szerint ugyancsak ünnepelték.
Végül aztán oly általános, erős tapsvihar keletkezett, mint bármely európai szinházban, ahol a közönség egy-egy hatásos jelenet végén, elragadtatását tapssal fejezi ki.
Rákolti látta, hogy a tömeg nem idegenkedik az expediczióban való részvételtől.
A csattanó egyébiránt csak most jött.
Otombi ujra hadarni kezdett, s most még sebesebben, mint az imént.
Kézzel, lábbal hadonázott.
Hangja indulatossá vált.
Fekete arczát a harag és keserüség tette még sötétebbé.
Szemei vadul forogtak üregeikben, midőn karjával a falu keleti részén romokban heverő, leégett kunyhókra mutatva, felhivta népét, hogy ragadja meg a jó alkalmat, álljon bosszut a bakongókon és jelentkezzék tömegesen Upotó fehér emberénél, ki azért jött, hogy megmentse a shekiriket az inségtől és hadat vezessen Dingán gambai császár ellen.
Tovább nem hadarhatott az öreg.
A »paláver« egyszerre összekavarodott.
Orditozva, visitva, kurjongatva , lándzsáikat rázva kiabált össze-vissza az egész gyülés, az ember azt hihette volna, hogy nehány száz őrült tombol a düh legféktelenebb vadságában.
Otombi elégedetten tekintett Rákolti felé, s izzadó homlokát törölgette.
Látszott rajta, hogy büszke szónoklatának sikerére.
Ime, tombol, zúg, kavarog, ordit és fel van dühösitve Upotó apraja-nagyja.
Pár percz alatt az általános harczias forrongás ki fog hatni a legszélső kunyhókig is.
Rákolti kezével intett az öregnek.
- Jól van, derék Otombi! - kiáltotta barátságosan, - ha mindenben kezemre jársz , te leszel Upotóban a leggazdagabb ember!
Az öreg mindkét karját kiterjesztette a tömeg feje fölött és lelkesedve hangoztatta:
- Népem mind megy Gambába és harczol!
Shekiri ölni megy bakongót és fogni Dingánt!
- Dingán!
Dingán! - orditozta a tömeg, s a gyülölt gambai császár nevének hallatára ujra meg ujra a legszenvedélyesebb zajongásba tört ki.
Rákolti szivét komor gondolatok tették nehézzé, mig a felizgatott feketék forrongását szótlanul megfigyelte.
Micsoda fenevad lehet az uj gambai néger birodalom császárja, ha csak nevének puszta emlitése is ennyire fel tudja korbácsolni ezekben az emberekben a legkegyetlenebb bosszu szomját?
Mennyi vér és mennyi köny tapadhat e névhez, hogy ily dühitő hatása van?
S hátha édes atyja éppen ennek az embernek a hatalmában van?
Összerázkódott erre a gondolatra.
Egy tudományosan művelt, lovagias magyar ur - egy vadállat körmei között !
Föltevésnek is rettenetes...
II.
A »paláver« befejezése után Otombi kihirdette, hogy a shekiri harczosok egy óra mulva már jelentkezhetnek a fehér ember előtt.
Ott meg fogják hallani, hogy minden egyes harczos mire számithat és azt is, hogy mit várnak tőle.
A tömeg erre lassanként oszladozni kezdett, s Otombi visszakisérte Rákoltit és embereit a városházára.
Ott egy büszke tartásu fekete »ur« várakozott reájuk.
Párduczbőr ágyékkötője valamikor szépen kidolgozott prémdarab lehetett.
Nyakáról ezüstlánczon két - ezüstbe foglalt - oroszlánköröm lógott alá, mig karját és lábait négy-ötszörösen összefont vastag rézgyürük szorították össze.
Fején turbánszerüleg megcsavart sokszinü kendőt viselt, vörösre festett strucztollakkal.
Az erőteljes zömöktermetü, de bizony szánalmasan lerongyosodott fekete ur ugy látszik, már jó ideje várakozhat, mert rókafarkkal diszitett, rézveretü lándzsájával időnként ugyancsak türelmetlenül döfölte a földet.
Pár lépéssel odább valami husz meggörnyedt alak állt.
Valószinüleg a szolgái ; toprongyos, piszkos alakok egytől-egyig.
Otombi már messziről észrevette a zömök fekete urat.
- Quengeza király öccse, - mondotta halk hangon az ifjunak, mig szemei nem a legjobb indulattal villantak meg - Lobengula prince... (herczeg ).
- Hallád é, testvér, - csippentett szemeivel Kovács, - az ottan é egy princz...
Dandóczi elmosolyodott.
- Hát hiszén, szerecseny princznek elég szép... - mondotta kedélyesen.
- Ügyeljünk ennek a körmire, te... - figyelmeztette Dandóczit a legény, midőn jobban megnézte a fekete urat, - nem tetszik nékem ez a vércse szemü princz...
Dandóczi szótlanul bólintott.
Csakugyan olyan szeme van, mint egy éhes vércsének .
No, majd ügyel rá ő is.
- Mit akarhat? - kérdezte Rákolti az öreget.
- Nem tudom, Sir, - válaszolta, a néger, - prince Lobengula rossz...
- Ugy?
No, majd végzek vele.
- Sir vigyázzon, - sugta halkan az öreg - prince Lobengula boszut áll...
Shekiri mind fél Lobengulától.
Prince nagy varázsló...
Rákolti már tudta, hogy mit kell az alatt érteni, ha valakiről itt azt mondják , hogy nagy varázsló.
A méregkeverést értették alatta.
Elhatározta tehát, hogy a veszedelmes urat lehetőleg ugy fogja lerázni nyakáról, hogy ne érezze magát megsértve.
Ez sokkal eszélyesebb és a jelen körülmények között tanácsosabb is , mintha egy ilyen »magas állásu« néger méltóságot maga ellen ingerel.
Midőn közelebb értek, udvariasan, a szokásos »bokuetu « -val üdvözölte, - Lobengula herczeg azonban nem viszonozta a köszöntést.
Ellenkezőleg!
Fejét még magasabbra emelve, valami oly utánozhatatlanul gőgös és impertinens arczkifejezéssel nézegette végig Rákoltit, mely tiz ember közül kilenczet okvetlen kihozott volna a sodrából.
Kovács Miska keze ösztönszerüen ökölbe szorult, s ránézett Dandóczira, mintha azt kérdezte volna, hogy az árokba kell-é vajjon belökni ezt a pöffeszkedő szerecsenyt, vagy elég, ha fölfricskázódik?
Rákolti visszaparancsolta a legényt, azután előrelépett és mosolyogva még egyszer megemelte vászonkalapját a kevély fekete ur előtt.
- Kérdezd meg, Otombi, hogy mit méltóztatik ő herczegségének legkegyelmesebben óhajtani?
Az öreg mély meghajlással végezte a tolmács szerepét.
Lobengula éles hangon vágta oda, hogy mit akar.
Nem sokat teketóriázott .
Meglátszott rajta, hogy magas méltóságának ugyancsak önérzetes tudatában van és tisztában van azzal is, hogy mit tartson a »halványarczu ördögök « -ről.
- Prince Lobengula hiszi - tolmácsolta sunyi alázatossággal az öreg - hogy Quengeza király ha pénzt kapni, ő is kapni.
- Szivesen adok.
Mennyi kell ő herczegségének?
- Kétszer száz font.
- Tehát annyi, mint amennyit a király kapott.
Nagyon szivesen!
De mit ad érte ő herczegsége?
Lobengula herczeget felbőszitette ez a kérdés.
Rikácsolt, mint egy indulatba hozott pávián.
- Prince Lobengula mond - tolmácsolta az öreg - hogy semmit ád.
Rákolti elnevette magát.
Furcsa fogalmai lehetnek e fekete urnak az enyém és tiedről, ha ily határozottan kijelenti, hogy a követelt summa fejében nem ad viszonzásul semmit.
Ez a nevetés aztán oly dühbe hozta Lobengula herczeget, hogy fölragadta lándzsáját és megrohanta vele Rákoltit.
Dandóczi és Kovács elszörnyedve kiáltottak fel.
A támadás oly villámgyors volt, hogy jóformán azt sem tudták, mi történik.
A fekete gazember azonban elszámitotta magát.
Rákolti épp oly gondolatgyorsan csapta félre karjával a lándzsát, mint amily gyors volt a mellének irányzott szurás, azután megragadta a fekete urat, jobbról és balról hatalmasan pofon ütötte és eltaszitotta magától.
Mehet!
Az ilyen orvtámadó egyebet nem érdemel.
A fekete ur nem ment, hanem repült.
Dandóczi fölkapta és éppen ugy bánt el vele , mint a fétis-emberrel.
Lobengula herczeg nagyot nyekkenve zuhant orditozó szolgái közé, kik felemelték véres orru parancsolójukat a földről és mindenképpen mutatták, mennyire föl vannak háborodva.
Mozdulni azonban egy sem mozdult, hogy a szörnyü megaláztatást megtorolja.
Inkább ugy tetszett, mintha egyik-másik titokban még el is vigyorodott volna.
Lobengula herczeg vérbosszut esküdve távozott, s csakhamar eltünt zömök alakja a királyi »palotá « -hoz vezető ut egyik fordulójánál.
A pórul járt fekete méltóság szerencsére nem volt kedvelt személyiség Upotóban , különben nagyon megjárták volna vele.
Igy azonban még az öreg Otombi is örült , hogy a »prince« - aki, mig vagyonát és hatalmát el nem fecsérelte, s a bakongók által legyilkolt befolyásos párthivei életben voltak és támogatták, teméntelen gazságot követett el a shekiriken - végre megkapta a magáét.
- Vigyázni, Sir, - intette másodszor is komoly hangon az ifjut - Lobengula nagy varázsló...
- Vigyázni fogunk, - bólintott fejével Rákolti.
Aztán beszólitotta az öreget, s rövid tanácsot ülve, megbeszélte vele az expediczió fölszerelésének részleteit, Otombi - kinek szolgálatai valósággal megfizethetetlenek voltak - biztositotta az ifjut, hogy mindent megértett és rajta lesz, hogy az előkészületeket minél gyorsabban be lehessen fejezni.
Legkésőbb három-négy nap alatt minden rendben lesz.
* * *
Ez a kilátásba helyezett három-négy nap azonban éppen tizenhat napra nyult ki .
Ennyi időbe került, mig Ambrizból a megrendelt vászon, posztó és saru-szállitmány Upotóba érkezett, s az expediczióban résztveendő shekiri harczosok családjai a ruhákat elkészitették.
Szalmakalapja mellé minden egyes harczos négy tenyérnyi széles vörös posztószalagot kapott, s ugyanily széles övet a derekára is.
Kapott mindenik egy-egy pár erős bivalybőr sarut, egy fegyvert szuronyostól és fejenként 150 éles töltényt.
Midőn az igy fölszerelt »hadsereg« - összesen valami 450 ember - kivonult a község mellett elterülő szabad térségre, hogy Dandóczi és Kovács Miska vezetése alatt az ismétlő fegyverrel való bánást elsajátitsa, s Dandóczi trombitájának egy-két kürtjelét is betanulja, egészen helyes látványt nyujtott.
Otombi mindenütt jelen volt.
Utbaigazitott, tolmácsolt, magyarázott, a veszekedőket rendreutasitotta, a tulságosan büszkélkedőket egy-két gunyos szóval leszállitotta hiuságuk magas paripájáról.
Mert büszkék voltak, szerfölött büszkék külsejök sohasem álmodott fényére a » hatalmas fehér ember« shekiri katonái.
Semmiféle ős-nemes spanyol grand nem lépkedett oly büszke méltósággal várának termeiben, mint vörös öves vászonruháikban Upotó négerei.
Meg kellett azonban adni, hogy feltünő értelmességet is tanusitottak.
A shekiri törzs határozottan Afrika legtanulékonyabb s a művelődésre legtöbb arravalóságot mutató népcsaládai közé tartozik, - erről Rákoltinak lépten-nyomon meg kellett győződnie.
Könnyen és aránylag igen gyorsan tanultak.
Igaz, hogy a gyerekes babona is mindegyre fel-felütögette fejét.
A lőfegyvert például nagyrabecsülték, sok tisztelettel bántak vele, - de a napfényben csillogó szurony sokkal jobban megnyerte tetszésüket.
Kovács Miska szuronyrohamokat is rendezett velök, s az ilyen harsány hurrá! orditásokkal füszerezett, viharos szuronyrohamok - Dandóczi trombitájának rivalgó harsogása mellett - látható gyönyörüséget okoztak nekik.
Ugy rohantak föl egy-egy kiszemelt dombra, mint az ördögök, s ott hirtelen frontot változtatva sortüzet adtak, vissza az elhagyott területre.
Ezek a gyakorlatok kitünően sikerültek.
Rákolti valósággal meg volt lepve, midőn Dandóczi és Kovács Miska az »abriktolás« (kiképzés) eredményeit neki időnként bemutatták.
Ilyenkor aztán dupla menázsi járt ki a fekete harczosoknak; dohányt is kaptak hozzá , egy-egy ital »tüzes viz « -et is (enélkül nem ment ).
Amelyik azonban le találta magát inni és garázdálkodott: azt vagy Kovács fenyitette meg, vagy Dandóczi.
Dandóczi volt a szigorubb.
Féltek is tőle még mindig, bár már nem annyira, mint az első időkben, midőn csak messziről merték megbámulni.
A tizenhatodik napon Otombi végre megjelent a városházán és ő maga is tetőtől-talpig utra készen, bejelentette Rákoltinak, hogy ha a fehér ember akarja - indulhatnak.
Minden készen áll az utra.
A harczosok lenn sorakoznak a szabad téren; a teherhordók felosztották egymás közt az összes podgyászt; a sulyosabb élelmiszereket és a lőszert öszvérek viszik , Rákolti utazóládáit és emberei holmiját »Basa« az elefánt fogja szállitani.
- Indulhatunk, Sir!
Rákolti gyorsan felkészült, s Otombi oldalán, az Upotó utczáiról elébe sereglő idősebb férfiak, nők és gyermekek élénk üdvrivalgása között, sietett ki a nagy térségre, hol a tekintélyes létszámra rugó tábor ekkorra már minden ponton sorakozni kezdett.
Az öreg Otombi gyönyörködve tekintett szét a sokaságon.
Valami meghatott öröm és büszkeség dagasztotta a fekete szivét, midőn felkiáltott:
- Shekiri boldog harczos!
Shekiri első!
A mi nyilván azt akarta jelenteni, hogy a shekiri törzsnél jobban és szebben fölszerelt néger-ármádia nincs több az egész Afrikában.
Ebben a fölkiáltásban volt is sok igazság.
A shekiri harczosok igy egy tömegben, szuronyaik sürű erdejét villogtatva, katonai szempontból sem megvetendő erőt képviseltek.
A tábor a teherhordó csapattal és a sátorhordókkal együtt, mintegy 700 főre rugott.
Ehhez csatlakozott 18 spanyol öszvér, melyeket Rákolti szintén Ambrizban vásároltatott össze.
Dandóczi és Kovács Miska generálisok gyanánt igazgatták »mars riktung « -ba (menet irányba) a harczosokat.
Pontban reggeli hat órakor Rákolti elfoglalta helyét a »Basa« hátán, hogy e magas helyről könnyü áttekintése legyen az egész tábor fölött.
Az elefánt diszes uj szerszámot kapott.
Uj takarót, uj sátorülést rengeteg hátára , szép csillogó diszt óriási fejére, mely minden lépésnél megcsörrent, s szemmelláthatóan tetszésére volt az állatkolosszusnak, mert minden lépésnél rázott egyet-egyet a diszes, aczél csörgőkön, hogy csilingeljenek.
Az elefántok előszeretete a csecsebecsék és diszes szövetek iránt ismeretes.
» Basa« sem volt kivétel.
Igen önérzetesen és igen nagy méltósággal emelgette vaskos lábait.
Rákolti most leszólt magas üléséről az elefánt közelében tartózkodó Otombinak:
- Indulhatunk, mÿ friend! (barátom) Vezess Dingán császár birodalmába, Gamba felé!
- Yes, Sir! - bólintott komolyan a fekete, - Otombi vezet Gambába!
Dandóczi trombitájának messzehallható, érczes előre ! jeladására most az egész tábor megmozdult, s az elefánt hátán legelől haladó Rákoltival és Otombival élén január 22-én elindult az Upotótól keletre eső Gamba felé, mely az ujonnan alakult »gambai császárság« székhelye gyanánt az ott már valóban »legsötétebb « -nek nevezhető világrész távoli bensejében feküdt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE