ELTE regénykorpusz

Eberstein nemcsak más nap jött el Elsbeth után tudakozódni, de többször is, a nélkül, hogy Konrád ez ellen kifogást tett volna, sőt nem sokára a két férfiu közt benső barátság fejlődött ki, bár viszonyaik, állásuk, s még némileg gondolkozásuk is a legkülönbözőbbek valának.

Eberstein egészséges, csinos, vidám kedélyü férfiu, alig huszonhat éves, jó, ha nem is fényes nemesi családból, szép vagyonának teljes birtokában, élvén Berlinnek legjobb társaságában.

Konrád szintén fiatal, de megtört egészséggel, búskomoly kedélylyel; szegény falusi papnak fia, homloka verejtékében szerezvén mindennapi kenyerét, és élvén szegényes szállásban, magánosan, s nélkülözve minden társadalmi élvezetet.

Létezhet -e nagyobb ellentét?

És mind a mellett e két férfiu kevés idő mulva annyira megszerette egymást, mikép nem telt el nap, melyen legalább rövid időt nem töltöttek volna együtt.

Többnyire Eberstein látogatta meg Konrádot, az esteli órákban, mielőtt szinházba, vagy estélyekbe ment, s midőn Konrád már elvégezte a nap teendőit.

Akkor együtt ültek a kis nappali szobában; Konrád és Eberstein pipázgatva vagy szivarozva a nagy vaskemence mellett, melyben a tüz dübörgött, s Berta a szoba közepén a kerek asztal előtt, elárasztva a lámpa fénye által, s elfoglalva varrással, vagy himzéssel.

A két férfiu beszélgetett könyvekről, politikáról, napi eseményekről; Berta csak ritkán vett részt a társalgásban, de azért nem vesztett abból egy szótagocskát sem.

Vajjon Eberstein szemei nem fordultak -e gyakran a kerek asztal felé? - nem tudjuk - mert a kemence melletti szögletbe csak kevés világosság derengett át.

Igy telt el a tél.

Tavaszkor Eberstein kénytelen lőn Berlint elhagyni, mert vagyona nagyobb-részt földbirtokból állván, gazdasága után kellett látnia.

A két testvér egyenlően fájlalta távollétét: Konrád nyiltan s minden tagadás nélkül - Berta titkon, de aligha nem még nagyobb mértékben.

Azonban Eberstein, vagy Max, a hogy Konrád őt nevezni szokta, szántóföldjei s juhnyájai közt, nem felejtkezett barátjairól.

Gyakran irt, sokkal gyakrabban, mintsem Konrád, ki nagyon el volt foglalva, felelhetett, s minden héten legalább egyszer, a vasut társzekere megállt a testvérek lakása előtt s hozott számukra Schloss-Ebersteinről - ez volt Eberstein jószágának neve - gyümölcsöt, zöldséget, vadat, - szóval mindent, a mit baráttól elfogadhatunk, a nélkül, hogy önérzetünk az által sértve legyen.

Mind a mellett Konrád, bár a nyár mindig jóltevőleg hatott rongált egészségére, ez egyszer azt hosszunak találta s az ősz után sóhajtozott, mely meghozandja barátját.

Berta hallgatott, de aligha ő is nem látta örömmel a fák leveleit elsárgulni, nem hallotta benső megelégedéssel az őszi szelek zugását, s a tüz első dübörgését a nagy vaskemencében, ott a szögletben, mely annyi csendes, boldog órákra emlékeztette.

Végre, az első fagyokkal együtt, beállt Eberstein is; és a viszontlátás közte és Berta közt, mindkét részről oly benső volt, s annyi örömet árult el, hogy Konrádnak szemei nyilni kezdtek.

Nem sokára azon meggyőződésre jutott, hogy Berta és Max szeretik egymást.

Örült -e e fölfedezésnek, vagy kellemetlen benyomást tett reá? nehéz volna elhatározni, ugy látszott, hogy a két érzés fölváltva uralkodott kedélyében.

De akadályt nem görditett a két szerető sziv közé, s Eberstein, ugy, mint a mult télen, az estéknek nagyobb részét a két testvérrel töltötte; csak hogy az idén Berta több részt vett a társalgásban, s Max nem egyszer igen melegnek találta a kemence melletti szögletet, s a kerek asztalnál foglalt helyet.

Igy mult el a tél s érkezett meg a tavasz.

Mielőtt Eberstein ujra távozott, megkérte Konrádtól Berta kezét.

Egy sugára az örömnek vonult el Konrád vonásain, de melyet tüstént sötét búfelleg követett.

- Szóltál -e már erről Bertának? - kérdezte aztán.

- Nem; - felelt az ifju, - hiszen jól tudod, hogy soha sem láttam őt egyedül.

- Mielőtt felelnék ajánlatodra, - folytatá Konrád, - multunkról kell, hogy szóljak neked; s főleg némely balnapról, szegény Bertám életéből, melyek sötét felhővel boritották vidám kedélyét.

- Ez szükségtelen; jegyzé meg Eberstein, mig pir vonult férfias arcán át.

- Miért szükségtelen? - kérdezte Konrád meglepetve.

- Mert ismerem Berta multját, - talán jobban mint te magad.

- Hogyan? te barátom ismered Berta multját?

- Legalább azon részét fiatal életének, melyre céloztál.

- Lehetetlen!

- Igen is lehetséges, mert akkor hadfi voltam osztrák szolgálatban a ***huszároknál, s Thein századában.

Csak egy évvel azután hagytam el a katonaságot, idősb testvérem halálának következtében.

- Thein századánál? kiáltott föl Konrád nemével az irtózatnak, Thein századánál? tehát Késmárkon voltál, midőn ez ember oly gyalázatosan bánt szegény Bertával, s midőn - midőn -

- Midőn halva találták egy reggel szobájában; egészité ki, Konrád beszédét, Eberstein.

- Tudom jól, milyen ember volt e Thein, s épen oly jól tudom azt is, hogy minden, a mit akkor Bertáról beszéltek, hazugság, s hogy kedves nővéred oly ártatlan, mint az ujonnan született gyermek.

Én irtam neked akkor Heidelbergbe ama névtelen levelet, melynek következtében Theinnak irtál, mig ő feleletre sem méltatott; én irtam Bertának is, és én szólitottam meg az öreg Elsbethet az utcán.

- Meggyőztelek -e, Konrád, folytatá Eberstein némi szünet után, hogy e dologban tisztábban látok mint te magad, s hogy Berta sorsát nyugodtan bizhatod reám?

- Meggyőztél arról Max; felelt Konrád komoly bensőséggel, tudom, érzem, hogy ha valakivel a világon, Bertám boldog leend veled; és még is, még is arra kérlek, ne szólj neki még szerelmedről; várj csak még pár hónapig, talán egy évig, mig én kiszenvedtem, s kivisznek utolsó lakhelyemre, a csendes sirkertbe.

Ha nem vagyok többé, ha elolvastad azon levelet, melyet Bertának irni fogok, de mely csak halálom után fog kezeibe jutni, s ha aztán még mindig vágyol kezére, akkor, oh akkor legyen legbensőbb áldásom rajtatok, a két emberen, kit leginkább szeretek e földön, egyen kivül, tevé hozzá majdnem hallhatlanul.

Eberstein darabig hallgatott, küzdvén érzéseivel; aztán szólt: - Legyen a te akaratod szerint, Konrád; hallgatni fogok a mint eddig hallgattam, mig magad nem oldod fel nyelvemet.

Mert Isten mentsen, hogy szavaid beteljesüljenek, s hogy oly közel legyen hozzád a halál, mint hiszed.

- Köszönöm barátom; szólt Konrád, felelet nélkül hagyván Eberstein utolsó szavait, köszönöm nemes önfeláldozásodat; nem fogsz sokáig várni; érzem, hogy napjaim meg vannak számlálva.

Jósika Júlia

Konrád

XIII.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Júlia

Konrád

XIII.