Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
I.
Ezen az estén Gamba összes utczái ki voltak világitva.
A szabad tereken magasan lobogó tüzek égtek.
A lakosság sürü tömegekben zsibongott az utczákon, s elözönlötte a szabad tereket is.
Rendkivül eleven élet uralkodott a Dingán által teremtett uj közép-afrikai császárság fővárosában, mely mindenképpen méltó volt a »székváros« rangjára, czimére és előnyeire is.
A »városháza «, ellentétben a máshol látható viskószerü, szerény épületekkel , Gambában falazott alapokra emelt, tágas, csinosan ácsolt épület volt, - könnyüszerrel belefért legalább háromszáz ember.
Környéke is tisztán volt tartva , nem ugy, mint más néger »város « -ban, hol az ide-oda szaladgáló baromfiak , háziállatok és maszatos gyerekcsapat tömegén keresztül kell előbb utat törni, mig a vendég a neki ideiglenes szállásul rendelt épületet, nagy üggyel-bajjal, végre mégis csak elérheti.
A császári palota, számos melléképületeivel együtt egy emelkedésen feküdt, és helyzeténél fogva uralta az egész nagykiterjedésü várost.
Most a palota is ki volt világitva.
A »tüzáldozat« ünnepére készült egész Gamba.
Ezt az ünnepet a holdtölte tiszteletére minden hónapban megtartották.
Sötét babona és végtelen butaság nyilatkozott meg ebben is, mint oly sok másban még, ami a művelt ember erkölcsi lényének tiszta érzését fölháboritja.
A császári palota előtt levő tágas, nyilt udvaron tizennégy máglya volt fölállitva.
A középen kiemelkedő czölöpökhöz jobbról hét fiu, balról hét leány volt szorosan odakötözve, hogy a szerencsétlenek meg sem mozdulhattak.
Hadifogoly volt valamennyi.
Ki tudja mely vidékről hurczolták ide rabszijon a mindenfelé szerteszét csatangoló bankongók, hogy a havonként megtartott »tüzáldozat « mindenkor pontosan megkapja a maga boldogtalanait, kiknek a holdtölte tiszteletére ily rettenetes halállal kellett kimulniok.
Az udvar törpe palánkjai mögött álló sürü tömeget a császári ház diszbe öltözött lándzsásai szoritották vissza.
Minden egyes, illatos gyantával átitatott máglya előtt vörös köpenybe burkolt alak állt - Dingán udvari bakói - égő szövétnekkel kezükben, hogy adott jelre a máglyákat azonnal lángba borithassák.
Semmi emberi vonás nem volt e fekete pofáju gazok arczán.
Még röhögtek, midőn a cölöpökhöz kötött fiatal leányok egyike-másika szivtépő jajgatással könyörgött irgalomért.
A nézőközönség sem ismert könyörületet.
Hangos kaczajjal fogadták a szerencsétlen teremtések rimánkodását, s tapssal adtak kifejezést tetszésüknek a bakók röhögése fölött, mely irgalmat nem ismerő vadállati lényükkel tökéletesen összevágott.
Pár perczczel esti fél kilenez óra után messzehangzó dobpergés és általános , izgatott moraj adta hirül a várakozó tömegnek, hogy a gambai császárság rettegett ura: Dingán császár, elhagyta palotája belső termeit és egész udvara kiséretében a »tüzáldozat« szinhelye felé közeledik.
A menetet diszbe öltözött főemberek nyitották meg.
Utánuk kettesével, az állami méltóságok következtek.
Azután négy izmos rabszolga behozta a tigrisbőrökkel bevont trónszéket és elhelyezte a palota előtt levő emelvényen.
A trónszéktől jobbra, egy kisebb széket helyeztek el, mely finom szövettel volt letakarva.
Majd ismét egy csapat főember következett, nyomukban a császári ház herczegeivel , kik valamennyien fehér selyembe voltak öltözve, s diszesen kidolgozott ezüst-gombos pálczákat tartottak kezeikben.
Utánuk valami harmincz marczona testőr lépkedett.
Midőn a tetőtől-talpig fölfegyverzett testőrök a trónszéktől jobbra és balra elhelyezkedtek, s meztelen kardjaikat hegygyel a földre állitva, mozdulatlanul megállottak - éles kürtharsogás hangzott, s pár pillanat mulva megjelent a császár.
Óriási tapsvihar üdvözölte, majd - mintegy varázsszóra - mélységes csendesség támadt.
E nagy csendben lépett trónszékéhez a császár.
Midőn balkezével a trónszék karjához támaszkodva fölemelte fejét és derült tekintettel végignézett a gyülekezeten - az egész udvar leborult, mélyen a földig hajolva és ugy maradt addig, mig a császár egy kiséretében levő daliás, magas fehér embernek helyet mutatott a kisebbik széken - s ő maga trónjára ült.
Most mindenki jól láthatta.
A rettegett zsarnok fehér-selyemből készült, tógaszerü öltönyt viselt, mely széles redőkben folyt alá karcsu termetéről.
Nem lehetett idősebb huszonhat-huszonnyolcz esztendősnél.
Arcza az afrikai tipus legfinomabb jellegét viselte magán.
Tiszta , nyilt, szelid kifejezésü, mondhatni ártatlanul vidám tekintete szinte hihetetlenné tette lelkének benső sötétségét.
Fiatal homlokán messze csillogó aranyabroncsot viselt.
Mily elképzelhetetlen ellentét!
E szeliden mosolygó, vidám fiatal ember, kinek ajkairól egy pillanatra sem tünt el a pajzán mosoly, mely ifju arczának, mondhatni, kedvesen ártatlan kifejezést adott - az »ismeretlen« világrész bensejének legfélelmesebb despotája volt, ki kegyetlenség, rettenthetetlen bátorság, hidegen számitó ész és mindent letipró hóditó hatalmi vágy dolgában még Uganda hirhedt II. Mtéza császárján is tultett , pedig ez az emberi bőrbe bujt vadállat még az akkoriban ugyancsak sok embertelen kegyetlenséghez hozzászokott angol hóditók részéről is az »ugandai tigris« nevet érdemelte ki magának.
A trónszéke közelében ülő fehér ember mintegy ötven éves, szakállas, nemes tekintetü férfiu volt.
Magas száru finom sárgabőr csizmát és testhez álló szürke vászon ruhát viselt.
Büszke tekintetét végtelen megvetéssel jártatta körül a gyülekezeten, mely szemmel látható tisztelettel, sőt félelemmel bámészkodott rá.
Ő volt a császár »fehér embere «.
Renkivüli tekintélynek örvendhetett, hogy ime Dingán közvetlenül a saját császári trónja mellett jelölte ki helyét; ő volt az egyetlen ember a gambai birodalomban , ki a fiatal zsarnok jelenlétében leülhetett.
Oly megkülönböztetés, amilyenben még a császár szülei sem részesültek.
A hirtelen beálló ünnepélyes csendben Dingán futólag egy tekintetet vetett a máglyákon vergődő szerencsétlenekre, azután lehajolt és elég folyékony angol nyelven igy szólt a közelében ülő európaihoz.
- Fehér emberem ne haragudjék, hogy ma nem fogadhattam Mÿ dear hungarÿ friend ( kedves magyar barátom) tudja, hogy fontos ügyek tartóztattak...
- Négy évvel ezelőtt, midőn oly csufosan kifosztott és foglyul ejtett -
- Ne beszéljen, mÿ friend, a multról - vágott közbe mosolyogva a császár, - nem tettem -e jóvá a multat?
Nem részesül fehér emberem tiszteletben?
Mit kivánhat?
- Ön az én vagyonom segélyével lett azzá ami - folytatta nyugodt hangon a fogoly - népét az én vagyonom segélyével fegyverezte föl és vetette hatalma alá a szomszédos törzseket, megalapitván a legyőzött törzsek fölött a gambai birodalmat .
Igy lett ön az én vezetőmből - császár.
Elismerem, hogy a maga módja szerint hálásnak mutatkozott.
De ne feledje, hogy amit az egykori vezető megigért, azt a császárnak meg kell tartania.
Dingán mosolyogva bólintott.
- Igaz, hogy megigértem -
- Felséged megigérte - szakitotta félbe a fogoly, - hogy amint uralma megszilárdul és többé nem lesz rám szüksége, visszaadja szabadságomat.
- Igértem, - bólintott fejével másodszor is a császár.
- Ennek az ideje bekövetkezett.
- Még nem.
Avagy nem tudja fehér emberem, hogy az inglések hadat gyüjtenek Bindalában, Kauwában és a Nagy-Nianzán Gamba ellen?
Hol van Cavalcanti a fegyverekkel?
Hol vannak fiatal harczosaim a lőszerrel, melyet a portugéziktől vásároltam?
Nem bizonyos -e, hogy megtámadták őket és már nincsenek?
Nem fenyegette -e háboru északról és nyugatról?
Láthatja fehér emberem, hogy igéretemet még nem válthatom be.
- Igy akár sohase fogja megtenni ...
- Nem jól érzi magát Gambában?
Nincsen -e mindene, amit kiván?
Miért akarja elhagyni, mÿ friend, akik szeretik?
A fogoly különös tekintetet vetett az uralkodóra.
- Felséged tudja, hogy nekem otthon Magyarországon családom, fiam van, akik négy év óta még azt sem tudják, hogy élek -e vagy meghaltam.
Engedje meg, hogy hirt adhassak magamról.
A császár szeliden mosolygott.
- Várjon fehér emberem még egy évig.
- Ezt már két izben hallottam... mormogta sötét hangon a fogoly.
- Hallja meg harmadszor is és legyen vidám.
- Legalább arra ne kényszeritsen felséged, hogy ezt az emberkinzást itt végignézzem...
- Tüzáldozat fiai és leányai boldogok - hangzott a derült válasz, - hogy az éjjeli fényesség tiszteletére testük elég a tüzben.
- Távozhatom?
- Nem, - válaszolta mosolyogva, de hideg, éles hangon a császár.
Lelkének könyörtelen feketesége egy pillanatra épen ugy kivillant ebből az egyetlen rövid szóból, mint midőn viharfelhőket világit meg egy tovaczikázó villámsugár...
A fogoly nemes arczát harag és megvetés tette még sötétebbé.
Többé nem szólt egy szót sem.
Öklére támasztotta szürkülni kezdő fejét s merőn lenézett maga elé a földre, hogy ne kelljen látnia az elkövetkező borzalmakat.
Dingán vidáman tekintett rá.
Szemeiből ravaszságot, némi kárörömöt, de kétségkivül sok jóindulatot is ki lehetett olvasni.
Észre kellett venni, hogy ez a máskülönben kegyetlen, vérengző és rendkivül nagyravágyó ember - megkülönböztetett tisztelettel bánik foglyával , akitől nem hajlandó megválni.
Válaszaiból elburkoltan ugyan, de mégis eléggé érthetően ki lehetett érezni, hogy sohasem fogja elbocsátani Gambából.
Nyilván azt hitte, hogy a fehér ember jelenléte hatalmas talizmán, melytől uralma függ.
A legfeketébb néger babona dolgozott itt is, mint annyi másban.
Arra kész volt - meg is cselekedte - hogy foglyát mindazon kitüntetésekkel és előjogokkal elhalmozza, melyek helyzetét kivételessé és bakongó fogalmak szerint : utólérhetetlenül fényessé tették a császári udvar összes főemberei, herczegei , állami méltóságai és egyéb nagyszámu kiváltságosai között, - de arra már nem , hogy igéretét beváltva szabadon bocsássa.
Bizonnyal el sem tudta képzelni, hogy miként vágyódhatik el valaki, akinek minden meg van adva és minden szabad - az ő közeléből?
Dingán megcsóválta fejét.
Makacs fehér ember...
Azután hátradőlt trónszékében és intett.
Két főpap lépett elő.
Mindkettő egy-egy megkopasztott és kibontott madarat tartott kezében, hogy megkezdjék a madarak beleiből a jóslást.
Ez a hókusz-pókusz valami tíz perczig tartott.
A jóslatok természetesen mind kedvezően hangzottak.
Uj hatalmat, uj zsákmányt, uj rabszolgákat, az állam összes ellenségeinek leigázását és kiirtását helyezték kilátásba.
A főpapoknak volt eszük, hogy rosszat ne jósolgassanak.
Fejükbe került volna.
Végre visszavonultak.
A császár most fölpillantott a lassan emelkedő holdra...
II.
Mielőtt azonban a tizennégy máglya lángba boritására a szokásos halk taps jelet megadta volna, szeme sokkal nagyobb lángokon akadt meg, mint amilyenek a máglyákból fölszállhattak volna.
A város alsó része, mely a folyam mellett feküdt - tüzvörös fénnyel volt boritva, s az egymásután lángba boruló kunyhósorok fölött egész szikrafellegek röpködtek a levegőben.
Hogy mit jelent egy afrikai városban a tüzvész - könnyen elképzelhető.
Dingán fölemelkedett trónszékében.
- Tüz van! - kiáltotta messzehangzó, erős hangon, - népem siessen és oltsa!
A »tüzáldozat« embertelen látványosságához összesereglett tömeg, mely eddig semmivel sem törődve, feszült figyelemmel leste a palota udvarán történendőket - csak a császár figyelmeztető kiáltására vette észre, hogy őrizet nélkül hagyott kunyhóit a »Gonosz Szellem« végpusztulással fenyegeti.
Minden rend felbomlott.
Orditva, jajgatva, sopánkodva szaladtak szét.
Az eszeveszett rohanás közben elgázolt asszonyok és gyermekek sikoltozása minden képzeletet meghaladó őrült zagyvasággá nőtt, s a fejvesztett izgalom keresztül csapott magán a császári udvaron is.
A testőrök hiába erőlködtek.
A tömeg áttörte soraikat, s mindent magával sodorva rohant a tüzvész irányában a legrövidebb uton - közvetlen-közelben Dingán orra előtt, ki a perczenként megnövekedő, s most már csakugyan félelmesen nagy területre kicsapó tüzvészt elborult tekintettel nézte, s maga is megdöbbent.
Az óriási tolongásban feldöntötték a máglyákat.
A megpattant háncskötelékekből kiszabadult szerencsétlenek összevegyültek a tömeggel és eltüntek.
Senki sem törődött velük.
Itt egy nem eléggé gyorsan visszavonuló herczeget, amott három-négy testőrt egyszerre lökött föl a kétségbeesetten vágtató sokaság.
Ur, szolga, főember , asszony, gyermek összekeveredve, egy gomolyagban csak arra törekedett, hogy a palota udvaráról minél gyorsabban kiszabadulhasson és megmentse otthon, ami a hihetetlen sebességgel terjedő óriási tüzvészből egyáltalában még megmenthető.
E szörnyü kavarodásban valaki megragadta a fehér fogoly kezét, egy másik valaki - oszlopmagasságu, fekete óriás - utat tört a sokaságon keresztül...
Rohantak vele a tömegben, mely magával sodorta őket.
Egyik utczába be, a másikon ki.
Mindenütt lárma, kétségbeesés, s a gyámoltalanul ide-oda futkosó feketék tökéletes fejetlensége.
Némely utczákban egész csapata a megvadult barmoknak gázolt keresztül a jajgató embereken, még rettenetesebb zavart okozva, mint amilyen már ugy is megsüketitette őket.
A folyóhoz érve a fekete óriás keresztül rohant a fogollyal a tulsó partra vezető ingatag pallón, - ott aztán eleresztette a kezét és felkiáltott.
- Az én istenem hoztá nálunk a nagyságos urat!
Én vagyok, kenyergem, á Dandóczi Ferkó!
Tetszik rám emlikezni?
- Fiam, kedves fiam! - kiáltotta a fogoly, midőn a rohanás okozta kábulatból magához tért és karjai közé siető fiát fölismerte.
- Drága jó édes apám!
Soha tisztább és boldogabb öröm nem dobogtatta meg az apa és fiu szivét, mint a minőt Rákolti érzett, midőn édes atyját ily váratlanul, a szerencsés véletlen soha eléggé meg nem hálálható kegyelméből, karjai közé szorithatta.
Rákolti Ferencz alig értette, hogy mi történik vele.
A dolog oly hirtelen történt, hogy majdnem belezavarodott.
Az ő fia... itt Gambában!
S ezek az emberek, kik mindnyájan örvendve állják körül.
Dandóczi, Kovács Miska , az öreg Otombi, s ezek a fekete harczosok?
- Ezek a shekirik, édes apám! - magyarázta atyjának az ifju - barátaim és hü kisérőim.
Én fogadtam és fegyvereztem fel őket Upotóban.
A tábor itt fenn várakozik a fensikon a pálmaerdőben.
Dandóczi, Kovács, okos és hü vezetőm: az öreg Otombi, én, meg tiz válogatott shekiri harczosom - két órával ezelőtt fogtunk neki, hogy megszabaditásodra a tervet végrehajtsuk.
Az a gyalázatos ünnepély ott a palota udvarán éppen kapóra jött.
- Otombi lement és gyujtott! - mondotta gyülölködve az öreg - bakongó kutya égjen...
Rákolti Ferencz végre megértette az összefüggést.
Ismét és ismét megölelte és megcsókolta fiát, kezet fogott kisérőivel, s nyugodt , férfias szemeiből, melyeknek büszke kifejezését nem tudta megtörni a hosszu fogság - kiszivárgott egy meleg könycsepp...
- Köszönöm, édes fiam! nektek is barátaim, - mondotta egyszerüen.
A magyar ember lelkének hálás érzése szavakban rövid, de soha el nem muló.
Végig kisér az életen a sirig, s csak az elhidegülő szivvel tudja elboritani mindent megsemmisitő erejével a mulandóság.
- Később mindent elbeszélek atyám, most azonban sietnünk kell!
Tartok tőle, hogy eltünésedet idő előtt észreveszik...
- Előre, fiam!
Elindultak, s Otombi kalauzolása alatt oly sebesen hagyták el a tüzvörös fényben csillogó folyamot, a milyen gyorsan csak lehetett.
A bokrok és kaktuszok sürü tömegén áthaladva, jó félórai fárasztó erőfeszités után végre elérték a fensikon várakozó tábort.
Az öreg Otombi itt előre futott, hogy csendre intse a shekiri harczosokat, kik a vakmerő expediczió ily váratlanul sikeres és főleg ily példátlanul gyors eredményét bizonyára zajos üdvrivalgással fogadták volna.
Igy azonban csendben várakoztak a pálmafák alatt, s csak élénk és barátságos jelekkel iparkodtak örömüknek kifejezést adni.
Gamba egész alsó, folyamparti része égett.
A vörös fény messzire elvilágitott.
E félelmesen szép látványt a shekirik kárörvendő szemekkel nézték, s csak akkor fogta el sziveiket valami barbár és kegyetlen harag, midőn Rákolti Ferencz, ki majdnem négy évi fogsága alatt sok hasonló veszedelmet látott Gambában, kijelentette, hogy a tüz nehány óra mulva okvetlenül el lesz oltva.
A császár személyesen szokta vezetni az oltási munkálatokat.
A tüz tovaterjedésének utjában minden kunyhót és egyéb épületet leromboltat, s az igy elszigetelt tüzfészeknek aztán pár óra alatt magától is ki kell hamvadnia, mert nincsen semmi, ami a lángokat táplálhatná.
Gamba pusztulásáról szó sincs.
- Ezt az afrikai várost és császárját még sokszor fogja emlegetni a világ! - mondotta komoly hangon Rákolti Ferencz, midőn fia sürgetésére, ki legalább is ezer mérföldnyi távolságban szeretett volna már lenni Gambától - hátat forditott hosszu fogsága szinhelyének, s vállára vetve egy golyós fegyvert, a karaván élén utnak indult.
Az ifju izgatott hangon sürgette gyorsabb haladásra a shekiriket.
Most midőn élete legforróbb vágya és czélja el volt érve, s látta, hogy mily föltétlen bizonyossággal rohant volna vesztébe, ha fegyveres kézzel támadja meg a hasonlithatatlanul erősebb gambai császárt, - majdnem ijedtséget érzett a gondolatra, hogy Dingán esetleg üldöztetni fogja nyomtalanul eltünt foglyát, s messze terjedő hatalma egész erejével rajta lesz, hogy kézre is kerithesse.
- Gyorsan, Otombi, gyorsan! - sürgette türelmetlenül a feketét.
- Népem szomoru, Sir, - dörmögte fejét rázva az öreg, - bakongó jött pusztitni shekirit - shekiri nem fizet bakongónak...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE