Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENHATODIK FEJEZET.
I.
A visszavonuló karaván egész éjjel és másnap egész napon át esti hét óráig a legmegerőltetőbb sietséggel vonult keresztül erdőségen, fensikon, völgyeken és hegyszorosokon, csakhogy minél nagyobb távolságot hagyhasson hátra.
A fiatal Rákoltinak nem volt nyugta.
A »Basa« hátán levő kényelmes ülést fölajánlotta atyjának, s ő maga gyalog ment , hogy jó példa adásával még gyorsabb haladásra ösztönözze a tovavonuló karavánt.
Dandóczi és Kovács Miska vigan masiroztak.
Tréfa tréfát ért a szájukon.
A tudat , hogy imhol most már »vissza felé kell előre nyomulni« és minden egyes lépés közelebb viszi őket a marosvölgyi Rákolti kuriához, hol holtuk napjáig becsületben és jó módban fognak élni - valósággal felvillanyozta őket.
Dandóczi fütyürészve szedegette vaskos lábait, a nyárádszegi »virágszál« meg oly délczegen lépegetett , mintha nem közép Afrika egyik ismeretlen vadonságában, hanem valahol otthon az » egreczérplacczon« (gyakorló tér) a brigadiros tábornok előtt »vágná ki« amugy istenigazában a parádés marsot.
Nem igy a shekirik.
A feketéknek határozottan nem tetszett a »gyáva futás «.
Zugolódtak, s ebből nem is csináltak titkot.
Nem fért gyapjas fejükbe, hogy ott voltak a gyülölt Dingán székvárosa előtt , látták a bakongókat, kiknek egy rabló hordája megtámadta és kifosztotta a falujukat - s még sem fizethették vissza a sérelmet, melyet el kellett szenvedniök.
Gyávaságnak tartották a visszavonulást, s szemmelláthatóan kimutatták Rákoltinak, hogy róla és hatalmáról egészen más véleménnyel vannak, mint voltak ezelőtt.
- Fehér embernek szája oroszlán - mondották gunnyal, egymásközt, midőn egy erdő szélén másnap este tábort ütöttek, s hozzáláttak a vacsora megfőzéséhez, - de szive egér...
Bakongó tüsszent, fehér ember elbujik...
Az öreg Otombi sem volt a régi.
Szótlanul járt-kelt, elvégzett pontosan mindent, amit magára vállalt, most is , csak ugy mint eddig, - de egész fekete lénye világosan elárulta, hogy nincsen megelégedve a dolgok folyásával s kevésre becsüli az eredményt, melyet az expediczió elért.
Még ez aránylag ritka értelmes néger sem birt a lelki érzelmek nemes bensőségében csak megközelitőleg is odáig emelkedni, hogy mi a gyermek szeretete apja iránt, s hogy a valódi férfiasság nem a vérontásban, hanem a fölösleges vérontás elkerülésében áll.
Ily keresztény erkölcsi magaslatra, e - mondom - ritka értelmes fekete sem volt képes emelkedni.
S még igen sok hosszu század fog letünni a történelmi idők mulandóságába, mig a számos millió lelket számláló fekete faj a lelki érettségnek bár azt a fokát fogja elérni, melyet nálunk, Európában, a legegyszerübb paraszt ember is már régesrég meghaladott.
Ezért is »sötét« az óriási kiterjedésü középafrikai föld és ez a legszomorubb sötétség, amely csak képzelhető...
Otombi maga is lenézte most már Rákoltit és általában a fehér embert.
Nem oly nyiltan, mint a többi shekiri, de annál határozottabban.
* * *
Másnap hajnali két órakor, szokás szerint, ezuttal is megharsant Dandóczi trombitája.
Előre !
Tovább, vissza, nyugat felé!
Oly gyorsan, amint lehet.
A karaván csakhamar megmozdult, s a visszavonulás, a szokásos menetrendben, ismét megkezdődött.
Rákolti Ferencz nem foglalta el az ülést az elefánt hátán, hanem egy megbetegedett shekiri harczost ültetett föl maga helyett, ami jó benyomást tett a titokban forrongó shekirik sorai között.
( Azt várták, hogy a járásra képtelennek bizonyult embert, afrikai hadi szokás szerint, a fehér emberek is egyszerüen főbe fogják lőni és otthagyják tetemét az utszélre vetve.)
Fia, Dandóczi, Kovács Miska és Otombi társaságában innen kezdve gyalog haladt a karaván élén.
Lovagias, derék magyar ur volt Rákolti Ferencz tetőtől talpig.
Egyike azon régi szabásu magyar nemes uraknak, kiknél a gondolkozás tisztasága és becsületessége szivük gyöngéd érzésével a legszebb harmoniába olvad össze.
Őszinte, bátor, szókimondó és mindenekfölött becsületes.
Ezt nem lehet elégszer ismételni.
Az élet sokféle baja, vesződsége, csalódása, kisértése és megpróbáltatása ezernyi tüzpróbát ró a férfi szivre.
Ebben a tüzben alakul ki a férfi jellem és aczélozódik meg a férfi erő.
De ha a kialakult jellem csak egyetlen halavány foltját mutatja is a gyöngeségnek, s az erő aczélján csak egyetlen nyoma van is a puhaságnak - már nem lehet föltétlen ur a semmiféle körülmények között meg nem ingatható magyar becsületesség, mely nem türi a gyöngeséget és halálos ellensége minden jellembeli puhaságnak.
Rákolti Ferencz, ez az őszülő, talpig magyar ur, ebben a dologban keményebb volt a legkeményebb aczélnál is.
És nagylelkü, megbocsátó, - sem bosszuállásra, sem gyülölködésre nem hajlandó.
Midőn röviden elbeszélte fiának, miként fogadta meg négy esztendővel ezelőtt expedicziója vezetőjéül Dingánt, a fiatal bakongó négert, ki rendkivüli értelmességével vonta magára figyelmét: előadásában nyoma sem volt a gyülöletnek .
S nem volt gyülölködő hang a továbbiakban sem.
Egyszerüen csak elbeszélte, hogy a » Szent-Tamás erőd « -ből - Dingán vezetése alatt - 1875. január 3-ikán, mintegy kétszáz bakongó teherhordó kiséretében utrakelt, hogy, mint már annyian ő előtte, részint tudományos czélból, részint vadászati szenvedélyének engedve - behatoljon Afrika belsejébe.
Nehány hétre tervezte mindössze ezt a kirándulást, a sors azonban másképen akarta...
- Elárult az a gazember, nemde atyám?
Rákolti Ferencz megrázta őszülő fejét.
- Nem árult el, fiam - mondotta minden harag nélkül, - én voltam a hibás ; véletlenül elárultam, hogy a sokféle podgyászon kivül, melyet a teherhordók czipeltek, még igen tekintélyes összegü angol pénz is van nálam, - s ez nagy hiba volt.
Ezek az emberek vagy cseréhez, vagy pénzutalványhoz vannak szokva, mely egyik, vagy másik tekintélyesebb afrikai kereskedő nevére szól, aki nekik az expediczió befejezése után a kiutalványozott összeget kifizeti.
Midőn a fiatal Dingán megtudta, hogy oly pénzösszeget hordok magamnál, mely az ő fogalmaik szerint megközeliti a dárius kincsét - megzavarodott, megszédült, nagyravágyó tervei egyszerre föltámadtak, s megfeledkezve a »kiszongó « -t (vezetőt) kötelező hüségesküről, emberei segitségével egy éjjel mindenemből kifosztott és szülőfalujába: Gambába hurczolt.
Fogságom első hónapjai - nem tagadom - nagyon keservesek voltak.
Néha még éheznem is kellett.
- Átkozott gazember! - fakadt ki indulatosan az ifju.
- Nem vagy igazságos - szakitotta félbe fiát az apa - meggyőződtem róla, hogy Dingán-nak erről nem volt tudomása, mert mihelyt megtudta, hogyan bánnak velem : valóságos vadállati kegyetlenséggel bánt el kinzóimmal, s ettől a percztől kezdve megkülönböztetett tiszteletben részesültem.
Nem panaszkodhattam.
Fogoly voltam, de olyan fogoly, akinek, a szabadságon kivül, mindene megvolt.
Dingán határozottan nagy hadvezéri talentum.
Szellemi képességei messze kimagaslanak az afrikai faj fölött.
Másodszor ismétlem és meg vagyok róla győződve, hogy erről a fiatal emberről még sokat fog beszélni a világ!
- Mit gondolsz, atyám - üldözni fog -e?
- Nem bizonyos, fiam; lehet, hogy futni enged, de az sincs kizárva, hogy császári hatalmának mértéktelen gőgjét látja megsértve, s minden követ megmozgat, hogy kézrekerithessen.
II.
A következmények később, napok mulva, csakugyan megmutatták, hogy Rákolti Ferencz ebben a föltevésében nem csalódott.
A karaván tizenkét nap alatt érkezett vissza a » Szent Tamás erőd « -ből, a Kongó mellé.
Három és fél nappal gyorsabban, mint amennyi idő alatt innen Gambába ért.
A bővizü, széles Kongó folyam rengeteg hullámokat képezve hömpölygött tova nyugat felé az egyenlitői nap forróságában.
A folyó szélein képződő nádas homokzátonyokon számos viziló fürdött a felettük áthömpölygő hullámokban s e nagy állatok oly buták voltak, hogy még csak meg sem mozdultak, midőn a népes karaván, alig husz lépésnyire tőlük, az erőd felé vonult.
Senkinek sem jutott eszébe, hogy vidám fürdőzésüket néhány golyóval megzavarja.
A shekiri harczosok haragja és elkeseredése nem lohadt, inkább még nőtt.
Minél messzebb tudták magukat a gyülölt bakongóktól, annál szabadabb szájjal adtak kifejezést elégedetlenségüknek és kicsinylésüknek a fehérek iránt, akiknek »szive az egér tüze «.
A »Szent Tamás erőd « -ben csend és békesség uralkodott.
Elviselhetetlen hullaszag többé nem borzasztott senkit.
A hiénák, saskeselyük és a forró napsugár - elvégezték a temetést.
Kiszáradt koponyák, fehér csontok mutatták mindössze az egykori vérengzés nyomait - de már ezek is a nagy gyorsasággal serkedő friss növényzet közé voltak rejtve, s csak itt-ott lehetett egy-egy »emléket« látni a multból.
A gabontulipánfa gyönyörü sárga virágai bóditó illatot árasztottak.
Rákolti látta, hogy ezuttal meg lehet maradni a romokban heverő erőd falai között , kiadta tehát a parancsot, hogy a shekirik tábora maradjon künn, az ő holmiját azonban hozzák az erőd udvarába, s itt üssék föl sátrát is, melyben az éjszakát atyja és emberei társaságában tölteni fogja.
Otombi szótlanul engedelmeskedett.
A sátort fölvonatta az udvar közepére, azután épp oly makacs szótlansággal, mint ahogy jött, távozni készült.
Rákolti Ferencznek végre is föltünt ez a szótlanság, mely minden némasága mellett is annyira beszédes volt.
- Mi bajod van? - kérdezte az öreget.
- Otombi szomoru - válaszolta a fekete, - mert látta bakongót és nem kifizette...
A fiatal Rákolti erre pár szóval megmagyarázta atyjának, hogy mi a shekirik baja .
Fájlalják, hogy »fizetés« nélkül kellett visszavonulniok Gamba mellől, s most nyilván szörnyen gyávának tartják őt is, embereit is.
- Téged is, atyám - végezte be mosolyogva - mert látják, hogy te vagy köztünk a legidősebb és a legokosabb.
- Ugy?
Hát ez a bajuk?
- Ez.
- Isten ne adja, hogy a »fizetés « -re alkalmuk legyen.
Dingán harczosai kemény legények.
Fájdalom - tette hozzá sóhajtva - az én utasitásaim szerint vannak kiképezve, mert hiszen hogyan is álmodhattam, hogy a magam tudása valaha még esetleg ellenem is fordulhat...
- A shekirik sem utolsók - válaszolta az ifju, - s ne feledd, atyám, hogy mindennel bőven el vagyunk látva.
Ez a rövid párbeszéd valamivel esti 7 óra után folyt le.
Nehány perczczel később , egy negyed nyolcz óra tájban, az öreg Otombi zömök alakja ismét megjelent a sátornyilás előtt.
A fekete arcza most szinte sugárzott a gyönyörüségtől.
Szemei mély tüzben fénylettek, ajka elégült mosolyra huzódott, s remegett, mint a ragadozóé, amelyik érzi, hogy nemsokára jól fog lakni.
- Bakongók jönnek, Sir, - jelentette kárörvendve, - Dingán sakálok jönnek erdőből...
A fiatal Rákolti megrezzent, midőn észrevette, hogy atyja arczán e hirre sötét borulat jelent meg és nagyon elkomolyodva lép ki a sátorból, hogy a fenyegető veszély nagyságáról közelebbi értesüléseket nyerjen.
Az udvarra érve perczekig látcsövezte feszült figyelemmel a keleti irányban tovaterjedő erdőséget, mely mintegy két kilométernyi távolságra lehetett az erődtől, - mig végül összetólta a messzelátót és igy szólt:
- Dingán nincs ugyan velük, a veszély azonban ezért nem kisebb; egyik legügyesebb vezére: Matenkuza, vezeti őket.
Vele van, amint látom, egy Cavalcanti nevü olasz kalandor is, aki fegyvereket és lőszert szokott Dingánnak becsempészni.
- Ismerem ezt az urat! - jegyezte meg élénken az ifju, s pár szóval elmondta , miként került, gonosz ármánykodás folytán a Negro-ra és miként akarta ez a jeles férfiu kifosztani.
- Jól esmérjük, instálom, azon »gólyakirályt« - mondotta Kovács, miközben fegyverét megtöltötte - no megállj, madár...
- Jáj, az erdeg vigyé... - lobbant ki Dandócziból a méreg, midőn a hosszu Ritter nevének emlitésére a tengeri viharban kiállott »viziszony« szenvedései most ismét eszébe jutottak, - miattá kelletett csináklizni...
Jáj, há megfoghátom!
Jáj, hogy megszorongátom!
Minden tollát kitépem!
Rákolti Ferencz még megjegyezte, hogy visszavonulásuk utját és irányát valakinek okvetlenül el kellett árulnia a bakongó csapatoknak, mert bármily ravasz és ügyes hadvezér is Matenkuza, lehetetlen, hogy ily gyorsan és ily biztos pontossággal érkezett volna ide erdőkön, völgyeken, hegyszorosokon és a füves vadonon keresztül, - vezető nélkül.
- Egy idegen feketét láttam oldala mellett.
Nem tudom miféle törzsbeli.
Hogy nem bakongó, az bizonyos.
A fiatal Rákolti gyorsan szemeihez emelte látcsövét, azután élénken fölkiáltott:
- Otombi!
Jöjj csak ide!
Az öreg pár lépéssel közelebb jött és igy szólt:
- Otombi tudja.
- Mit tudsz?
Nézz csak bele ebbe a csőbe...
- Nem, Sir! - válaszolta a fekete, s elháritotta magától a messzelátót - Otombi látja prince Lobengulát bakongókkal...
Prince Lobengula árulja Sirt bakongónak , árulja shekirit bakongónak...
Oha, oha!
Prince Lobengula nagy varázsló!
- Nagy gazember, akarod mondani! - fakadt ki indulatosan az ifju, s e pillanatban mélyen fájlalta, hogy fiatalos heve által el hagyta magát ragadtatni Upotóban és bántalmazta ezt a veszedelmes embert.
Le kellett volna kenyerezni.
Ime, igy boszulja meg magát egy könnyelmüen elhamarkodott cselekedet, melyet, bölcs önmérséklettel, könnyü szerrel elkerülhetett volna.
A megbánás azonban most már késő volt.
Cselekedni kellett.
- Ferkó!
Fujj riadó-t!
Az egész tábor vonuljon ide az erőd falai közé az udvarra és a falakra .
Dandóczi és Kovács gyorsan elsiettek.
Az ő feladatuk elkövetkezett.
Itt az idő , hogy megmutassák, miként »abriktolták« ki az upotói nagy réten a shekiri harczosokat.
Pár percz mulva megharsant odakünn Dandóczi trombitája, melyet a forrongó tábor üdvrivalgással fogadott.
- Ne kiabáljanak!
Minél kevesebb lárma, fiam; ismétlem, Matenkuza ügyes ember, - intette fiát Rákolti Ferencz.
- Rendelkezz mindnyájunkkal, atyám - válaszolta tiszteletteljesen az ifju, - téged illet itt az elsőség, nem engem!
Az apa megsimogatta fia arczát és elmosolyodott.
- Nem, kedves barátom, - válaszolta nagy melegséggel, s egy pillanatig szeretettel legeltette szemeit a fiatal ember daliás alakján, - amibe egyszer belefogtál, azt végezd is be becsülettel, amint magyar fiuhoz illik!
Ez az életnek is egyik legelső szabálya.
Nem járná, ha az én fiam kivonná magát e szabály alól.
- Nagyon is büszkévé teszel, édes apám!
- Sőt meg is követelem - válaszolta nyomatékosan az apa - hogy erre mindenkor büszke légy.
Az ifju meghajtotta magát és elsietett.
A shekiri harczosok ellepték az erőd udvarát, fölmásztak a csonka falakra, a romokban heverő épületek tetejére, s vélekedésük a fehér emberek bátorságáról néhány percz alatt ugyancsak megváltozott.
Már nem mondogatták, hogy »a szive egér «.
Rákolti, Kovács és Dandóczi erős kézzel, szigoru, heves hangon, a legkeményebb katonai parancsszóval kényszeritették csendre és engedelmességre a harczi tüzben égő feketéket.
Kovács Miska itt-ott kézzelfogható argumentumokat is »alkalmazott «.
Az udvar hátuljában a teherhordó öszvérek és Basa, az elefánt, voltak elhelyezve.
Az állatóriás békésen lóbálta rengeteg testét, s éppen nem érdeklődött a készülőfélben levő ütközet sorsa iránt.
Az öszvérek sokkal nyugtalanabbak voltak.
Füleiket hegyezve szimatolgattak a levegőben .
Egyiket-másikat meg is kellett kötni, hogy egy helyben maradjon.
Az általános készülődés és elhelyezkedés között Rákolti Ferencz ismét elővette látcsövét, s az egész Kongó völgyet a leggondosabb vizsgálat alá vette.
A bakongó csapatok kijöttek az erdőből.
Szétszóródva, egymástól jókora távolságban, ugynevezett rajok-ban huzódtak rendkivüli óvatossággal az erőd felé.
Rákolti Ferencz szomoruan látta, hogy tanitása - fájdalom - nem veszett kárba.
Az európai harczmodor fogott rajtuk.
Nem jöttek - néger hadi szokás szerint - egy tömegben, mint a birkanyáj, hanem elszórtan, tizenként, széles tüzvonalat képezve, hogy minél kisebb czélpontokat szolgáltassanak.
Számra nézve körülbelől kétszer oly erősek lehettek, mint az erőd védői, s ez volt még az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben.
Az erőd nagy előnyt biztositott .
Jól kihasználva, esetleg döntő befolyást gyakorolhatott az ütközet sorsára.
Sulyos kérdés maradt azonban, hogy nem érkeznek -e vajjon más irányból is bakongó csapatok?
...
Nyugat felé, jókora messzeségben, mintha füst emelkednék a Kongó fölött...
A folyó azon a ponton hatalmas kanyarulatot képez.
Nem lehetett kivenni, hogy a gyanus füstfelleg a jobb, vagy a balparton van -e?
Ha az innenső, baloldali parton van, ugy majdnem föltétlenül bizonyosra vehető , hogy ott egy bekeritésre kiküldött bakongó csapat huzódik fölfelé a folyamparton , mert nyilván meggyőződött róla, hogy »a császár fehér embere« semmi körülmények között sem kelhetett át a megáradt Kongón, melynek hatalmasan hömpölygő hullámain , ebben az időszakban, nemcsak rendes gőzhajó, de még egy ágyunaszád is bátran feljöhet, aminthogy - Rákolti Ferencz tudomása szerint - a »Her Majestÿ« angol czirkáló naszád már nem egyszer megtette ezt az utat , fölhatolván egészen a Victória-vizesésekig.
III.
Midőn a bakongók körülbelől nyolczszáz lépésnyire megközelitették az erőd alsó falait: megkezdték a tüzelést.
Rákolti parancsára erre a shekirik is lövöldözni kezdtek.
Dandóczi háromszoros vigyázz !- t trombitált, azután hátára vetette vissza kürtjét , kezébe ragadta fegyverét és lesietett az alsó falakhoz, melyeket az ő »kompániája « tartott megszállva.
Magyarul biztatta kemény ellentállásra fekete harczosait, s a világért sem mulasztotta volna el, hogy ezuttal is ki ne fejezze méltatlankodását , amiért »kompániá « -ja egy szót sem értett az egész dikczióból.
- Hogy ném szigyelitek! - korholta a nagy buzgalommal czélozgató shekiriket - minden becsiletes émbér tud mágyárul, csak ti ném, bibasok...
Hapták!
Abfajérn ! ( tüzelni ).
Azután neki támasztotta oszlop testét egy düledező falnak, s pár pillanat mulva már az ő barna kezében is megdördült a fegyver.
Egy negyedóra mulva a tüzelés általánossá vált.
Rákolti hol ide sietett, hol oda, s harsány hangon intette óvatosságra és nyugalomra a lázban égő shekiriket, kiknek egyik-másik csapatával alig lehetett birni.
Mindenáron ki akartak rohanni a biztos védelmet nyujtó falak közül, hogy szuronnyal vessék vissza a most már zártabb sorokban előre kuszó bakongókat.
Féktelen gyülölettel voltak ezek az emberek eltelve a gambaiak iránt.
És bátrak voltak, az bizonyos.
Az öreg Otombi nem tulzott, midőn népe bátorságával eldicsekedett.
Rákolti kénytelen volt azzal fenyegetni őket, hogy a parancsai ellen vétőt azonnal főbelöveti, - különben elhagyták volna a falakat, s kirohantak volna a bizonyos pusztulásba.
Igy is csak a legnagyobb szigorral és erőfeszitéssel lehetett megakadályozni, hogy meg ne tegyék.
Kovács Miska a balra huzódó falakon és romhalmazokon tanyázott »bundásaival« (igy nevezte a feketéket) s most is szertelen jó kedve volt.
Mindegyre átkiabált Dandóczihoz, hogy vigyázzon, mert »ehol gyön -e« hosszu lábaival a »gólyakirály« és bekapja.
- Csak már látnám! - kiáltotta vissza a czigány, - mondtám, hogy mindén tollát kitépem!
- Hát én már látván, testvér!
- Hol ván? - kérdezte mohón Dandóczi.
- Ott -e lenn, a viz partján!
- Hol té?
- Lenn a sás mellett! - vicczelődött a legény, - ottan gázolja a vizet és észi a békát!
Dandóczi megfenyegette a tréfálkozó virágszálat.
Kovács azonban bolond jókedvvel folytatta a szerinte nagyon talpraesett vicczelődést, s csak akkor hallgatott el , midőn egy puskagolyó csapódott közelében a falba, s egy csomó kőpor egyenesen az arczába repült.
- Aunye, az árgyélussát... - mormogta meghökkenve, - ugy nézem, hogy azok odalenn nem tréfálnak...
Ettől kezdve aztán ő sem tréfált.
A feje fölött tova suhanó golyók hideg szisszenése lelohasztotta benne a bolondozásra való hajlandóságot.
Rákolti éppen átsietőben volt az erőd nyugati oldalán elhelyezett shekirikhez , midőn a bakongó csapatok felől mélyhangu dobolás hangzott.
- Mit jelent ez, atyám?
- Matenkuza általános rohamot rendel, - válaszolta Rákolti Ferencz, s elborult arcczal nyujtott kezet fiának.
- Ha többé nem találkoznánk, kedves fiam...
Isten veled!
- Atyám az égre! - kiáltotta felindultan az ifju - védelmezni fogjuk magunkat!
- Ezt én is megteszem!
El kell azonban készülve lennünk a legrosszabbra.
- Miért?
A shekirik bátor férfiak, lőszer elég van és isten nem engedheti, hogy most, midőn ismét szabad vagy, ezek az emberek nemcsak a szabadságtól, de még az élettől is megfosszanak!
Mit vétettünk nekik?
Miért törnek életünkre és miért nem hagynak békében elvonulni?
- Ez, fiam, az emberi vadság, melyet a te szived becsületes fölháborodása nem fog megváltoztatni.
Isten veled, György!
- Nem atyám, nem!
Meglásd, hogy győzni fogunk!
- Meglehet.
Nem bizonyos, - válaszolta nyugodtan az apa.
Az élet e minden körülményei között büszke és szilárd magyar ur vissza tudta fojtani lelke fájdalmas szomoruságát, melyet fia miatt érzett, aki előtt még egy egész hasznos és szép élet áll... de mi van megirva róla a sors könyvében?
Vajjon nem kell -e itt, az afrikai vadon e távoli pontján befejeznie fiatal életét, melyet oly férfias bátorsággal tett koczkára, hogy őt fölkeresse és megszabaditsa ?
Mélységes gyász borult apai szivére.
- Istenünk, édes atyánk, légy velünk... gondolta megindultan.
De ez a megindulás csak egy pillanatig tartott.
A Rákoltiakat - apát és fiut - egészen más anyagból formálta keze az alkotónak , semhogy a veszély válságos perczeiben kétségbeestek volna.
A magyar faj jellemzetes vonása: a szilárd akaraterő nagyon is ki volt bennük fejlődve.
Rákolti Ferencz megvizsgálta fegyverét, s maga mellé intve az öreg Otombit , fölszólitotta, hogy kövesse.
Az ő szemei már nem elég élesek, - mutassa meg tehát a néger, hogy hol tartózkodik a bakongók vezére: Matenkuza.
Ez a lelke és feje az egész ostromló seregnek.
Ezt kell ártalmatlanná tenni.
A néger fejét rázta.
- Bakongó főnök nincs, Sir! - válaszolta haraggal, - Matenkuza gyáva ... elbujik...
- Nem gyáva az öreg, hanem bölcs, - válaszolta Rákolti Ferencz, s a fekete kiséretében lesietett a falakhoz.
* * *
A mélyhangu dobok szakadatlan bummogása között kusztak mindig közelebb és közelebb a bakongó csapatok a falakhoz.
Harczi énekük visszaverődött a falakról és összevegyült a fegyverropogással.
Mozgásban volt az egész sereg.
A shekiriket erre a látványra ismét oly szörnyü izgalom fogta el, hogy Rákolti már-már kénytelen volt végrehajtani fenyegetését és saját kezével lőni főbe a legelsőt, aki a falakat el meri hagyni.
Fenyegető hangja harsogva kiáltotta tul a puskaropogást; szemei villámokat szórtak.
- A legelsőt, aki megmozdul - agyon lövöm!
Dandóczi és Kovács végső erőfeszitéssel tartották embereiket.
A czigány óriás hármat-négyet lökött vissza karjának egyetlen legyintésével a tüzben égő shekiri harczosok közül, kik puskáikat marokra kapva ugráltak le a falakról, hogy szuronnyal rohanják meg gyülölt ellenségeiket.
Mindhiába!
A lőporfüsttől, fegyverdörgéstől és gyülölettől megittasodott feketékkel nem lehetett birni.
Mintha egyszerre száz ördög bujt volna beléjük, ugy tolongtak ki most a falak közül.
Alig ötven-hatvan maradt vissza, - a többi rohant.
Odakünn dörgő sortüz fogadta őket.
A bakongók jól használták fegyvereiket és bámulatos fegyelmet tanusitottak.
A boldogtalan shekirik közül sok elesett, a többi azonban föltartóztathatlanul rohant előre, s szuronynyal vetette magát a bakongók első, tömött tüzvonalára , melyet pár percznyi heves küzdelem után csakugyan szét is szórt és megfutamadásra kényszeritett - de milyen áron!
Megtizedelve, sebekkel boritva vonultak vissza az erőd falai felé.
A bakongók ujabb tüzelésére aztán már futva iparkodtak elérni a falakat, honnan oktalan dühük kivitte őket.
A kudarcz tökéletesen leverte szegényeket.
Lesütött fejjel, hallgatva, komoran kullogtak be.
Könnyü volt rajtuk észrevenni, hogy a szurony, melyben sokkal jobban biztak, mint a fegyverben, elvesztette varázsát, - többé abban sem biznak, mert cserbenhagyta őket.
- Vissza a falakra! - kiáltotta Rákolti.
A parancsnak azonban már csak immel-ámmal engedelmeskedtek.
Az öreg Otombi biztatása nélkül talán meg is tagadták volna.
Harczi kedvük előbbi szertelen lángolása helyét most elszontyolodás, rossz kedv és bizalmatlanság foglalta el .
Hiába!
Négerek voltak, s fajuk ismeretes benső tulajdonságait nem tagadhatták meg.
Az órákig tartó lelkesedés után most napokig tartó csüggedés és levertség fog következni.
Faji jellemvonás.
Közös mindnyájukkal.
A bakongókat vezérük, Matenkuza, uj rohamra vezette.
Csak most tünt ki, mily kitünően vannak szervezve, s mily sokan vannak.
Rákolti elkeseredve nézett a közeledő végveszély elé.
Atyja nyugodtan, hidegen állt egy kőfal közelében.
Büszke arczán egy vonás sem mozdult.
Tudta, hogy nincs menekülés.
Példát akart adni rendithetetlen nyugalmával a többieknek.
Ugy állt ott lövésre emelt fegyverrel a kezében, mint egy kemény bronzból kiöntött szobor.
A puskaropogás közé pár percz mulva belevegyült Dandóczi orditása.
A czigány Herkules tombolt örömében.
Kalapját magasra felhajitotta, s diadalmas kiáltást hallatott.
- Megbolondultál, testvér? - kérdezte Kovács.
- Mégsántult, mégsántult!
- Kicsoda, te?
- A gólya! - kiáltotta győzelmesen a czigány, s lemutatott a Kongó partjára, hol egy hosszu alak biczegett sántitva a fák felé.
Ott lehajolt megsebesült lábához , de ugyanabban a pillanatban össze is rogyott.
A távolság daczára is látszott , hogy két-három bakongó harczos mint siet hozzá, mint akarják fölemelni, s mint hagyják ott megint elterülve a füben, hogy csapatukhoz visszasiessenek.
- Mondtám, hogy kitépém á tollait! - kiáltotta elégedetten Dandóczi, miközben gyorsan töltött, hogy uj czélpontot keressen magának.
Cavalcanti lovagot » elintézte« - most Lobengula herczeg ő fekete fenségére fájt a foga, de bármint erőlködött is, az áruló shekiri princzet sehol sem tudta megpillantani.
Erre különben most már nem is volt idő.
A végső küzdelemre kellett készülni.
A bakongó csapatok nyomról-nyomra lassan, de a biztosan lecsapó zivatar erejével közeledtek a falak felé, hol a vigasztalan csüggedésbe esett shekiri harczosok részéről ugyan kevés ellentállásra számithattak.
Rákolti atyjához sietett, s odakiáltotta Dandóczit és Kovácsot is.
Maradjanak együtt a végveszély perczeiben.
Az öreg Otombi dühösen szidalmazta népét, néhányat hátba is vágott a puskatussal , hogy harczra serkentse őket, de nem boldogult a bizalmukat vesztett feketékkel .
Valami hatvanan még lövöldöztek a falakról, a többi lehorgasztotta gyapjas fejét és vállait vonogatta.
- Ne haragudj rájuk, fiam - csititotta fiát Rákolti Ferencz, - Isten ilyeneknek teremtette őket, tehát nem lehetnek mások.
- Igy megcsalódni bennük!
Ennyire megcsalódni!
- Az élet örökös csalódással jár, - válaszolta nyugodtan az apa, - nagy hiba, ha valaki figyelmen kivül hagyja, hogy meg is csalódhatik...
A közeledő bakongó csapatok száma 1000-1200 főnyi lehetett.
Négy különálló vonalban jöttek.
Ki lehetett számitani, hogy legkésőbb husz percz mulva már megfogják rohanni az erődöt, s az általános vérontás - inkább mészárlás - elkezdődik.
- Atyám! - kiáltotta kétségbeesetten az ifju, s atyjához rohant, - menekülj !
Legalább te menekülj!
- Hacsak szárnyakon nem, fiam, mert innen másképpen nincs menekvés! - válaszolta ellágyult hangon az apa, s karjaiba ölelve fiát, megcsókolta.
Azután szembefordult a gyorsan közeledő feketékkel és várakozott.
...
A másik pillanatban ő is, a többiek is a Kongó felé kapták a fejüket.
Onnan ágyudörgés hangzott.
Mindnyájan a falakhoz rohantak.
A Kongó hömpölygő hullámain egy pánczélos ágyunaszád fehér alakja látszott .
Kéményeiből könnyü füst szállt az ég felé.
( Ezt a füstöt látta Rákolti Ferencz ezelőtt egy órával, nyugati irányban a folyó hajlásán tul.)
- A Her Majestÿ! - kiáltotta kimondhatatlan örömmel a fiatal Rákolti, s csillogó szemekkel lengette kalapját a hajó felé.
A naszád oldalt fordult.
Vastag füstkarikák csapódtak fehér aczéltestéből a levegőbe, - utánuk rövid , csattanó dörgések következtek oly erővel, hogy a levegő még fenn az erőd körül is rázkódni látszott.
A bakongók egy ideig megzavarodva állták az ágyuzást, de midőn ujabb, meg ujabb gránátok robbantak szét a fejük fölött, s vágódtak le soraik közé - nagy gyorsasággal hátrálni kezdtek.
Visszavonulásuk nem volt fejvesztett menekülés .
Szaladva, de rendben iparkodtak vissza az erdőbe, s ott is csak akkor bomlott föl soraikban a fegyelem, midőn a naszád ágyui kartáccsal kezdték végig söpörni az erdő szélét.
Ezt már nem tudták kiállani.
A visszavonulás innen kezdve rendetlen futássá fajult, s egy negyed óra alatt be is fejeződött.
A halottakon és sebesülteken kivül egyetlen bakongó négert sem lehetett többé látni az egész Kongó völgyben.
* * *
A fiatal Rákolti, atyja, Dandóczi, Kovács és az Otombi után kullogó shekirik társaságában, leirhatatlan örömmel sietett le a folyamhoz, hogy a Her Majestÿ parancsnokának köszönetet mondjon.
Az angol tisztek csónakot bocsáttattak a vizre és kiszálltak a partra.
A naszád parancsnoka katonás rövidséggel biztositotta az urakat, hogy a gambai császár » rablóbandái« ellen minden angol alattvaló köteles azonnal segélyére sietnie bárkinek is, aki e segélyre rászorul.
- Örülök, uraim, - fejezte be a kölcsönös bemutatkozások után, szükszavu dikczióját az angol, - s ha esetleg még valamiben segitségükre lehetek, szivesen teszem.
Figyelmeztetem azonban az urakat, hogy husz percz mulva visszaindulok.
- Vissza a tenger felé? - kérdezte gyorsan az ifju.
- Igen uram - válaszolta az angol, - parancsom ezuttal az volt, hogy a Kongót idáig a »Szent-Tamás erőd « -ig tisztitsam meg, amennyiben ennek szüksége mutatkozik.
Ez megtörtént.
A parancsnok órájára nézett.
- Tizenkilencz percz mulva indulok, - mondotta röviden.
- Megengedi parancsnok ur, hogy atyám, én és kisérőim az ön hajóján tehessük meg az utat a tengerpartig, ahol egy Európába induló gőzösre átszállhatnánk ?
Végtelenül boldoggá tenne!
Az angol udvariasan meghajtotta magát.
- A Her Majestÿ szerencsésnek fogja magát érezni, uraim, ha önöket fedélzetén üdvözölheti.
- Köszönöm, parancsnok ur!
- Szivesen, uram!
Figyelmeztetem azonban, hogy tizennyolcz percz mulva indulok.
Rákolti elmosolyodott e pedáns (szőrszálhasogató) időkimérés fölött, de ehhez képest gyorsan is intézkedett, mert tapasztalatból tudta, hogy Albion szőke fiai ( az angolok) ebben a tekintetben nem értik a tréfát, s az egyszer kimondott szóhoz a legmerevebben ragaszkodnak.
Magához intette az öreg Otombit, s kezet nyujtva neki, vállára veregetett.
- Derekasan viselted magad, öreg - mondotta szivélyesen, - nem tehetsz róla, hogy néped nem mindenben hasonlit hozzád.
Haza tudod innen vezetni népedet Upotóba?
- Haza, Sir, - bólintott fejével az öreg, - Upotó nem messze.
- Helyes!
Tehát figyelj ide.
Basát, az elefántot , nemkülönben a teherhordó öszvéreket is, neked ajándékozom.
- Óh, Sir, - hálálkodott az öreg, - jó lenni Otombihoz...
- A shekirik tartsák meg fölszerelésüket és tanuljanak engedelmességet, hogy ugy ne járjanak, mint ma.
Nem haragszom rájuk.
Mondd meg nekik, hogy éljenek boldogan Upotóban és emlékezzenek rám mindannyiszor, valahányszor egy fehér ember Upotót fölkeresi.
Ferkó, a tárczát!
Dandóczi előresietett, s kivonta inge alól a pénztárczát.
- Itt van még 200 font, öreg - folytatta az ifju és átadta Otombinak a bankjegyeket.
- Osszad szét néped között igazságosan és őrizzétek meg jó emlékezetben az időt, midőn magyar embereket kisértetek a földrész belsejébe.
- Hurrá Hungarÿ! - kiáltotta lelkesedve az öreg, - hurrá!
- Hurrá! - kiabálták kalapjaikat lengetve az egycsomóba összegyülekezett shekiri harczosok is.
- Még tiz percz, uram! - jegyezte meg udvariasan az angol.
- Készen vagyok, parancsnok ur!
Rákolti mégegyszer kezet fogott az öreg feketével, barátságosan intett a közelében álló shekiriknek, s elrendelve, hogy két utiládáját vigyék a naszádra - atyja és emberei társaságában helyet foglalt a csónakban, mely a Her Majestÿ-re szállitotta őket.
A csónak azután még egy fordulót tett, s öt percz mulva az ágyunaszád tisztjei is a fedélzeten voltak.
A nyugvóra készülő forró afrikai nap megaranyozta az egész Kongó völgyét, s csillogó játékkal verődött vissza a hatalmas folyam nyugat felé hömpölygő hullám-fodrairól.
Rákolti örömmel szorongatta atyjának kezét.
- Sohasem leszek boldogabb, mint most vagyok, - édes apám!
- Én is boldog vagyok fiam, hogy ilyen derék fiuval áldott meg az ég, mint te, - válaszolta büszke örömmel az apa.
Dandóczi és Kovács Miska kalapjaikat lengették a parton hurrázó shekirik felé.
- Jól csudálkozzék rá kend, nagyságos trompéter, ezekre a szerecsenyekre, mert ahajt, ki tudja, látván -e még valaha ennyit egy csomóban!
- Isten iltessé őket, bár bizsony ném magyarok ézék, testvér... ámi elig szigyen , nem igáz?
- Hát biz a szégyen, no de majd megtanulnak tán magyarul is, merthogy mostan látták, hogy uri magunk lévén a világ legeleje!
Öt percz mulva a Her Majestÿ megfordult.
A gép működni kezdett.
Vastag füstfellegek gomolyogtak ki a kéményekből, s a naszád sebesen szelte a Kongó hullámait nyugat felé.
A parton álló shekirik még sokáig integettek, Otombival élükön, a nagy gyorsasággal lefelé uszó ágyunaszád után, mig végre elmosódott fekete alakjuk a homályos messzeségben.
* Egy földrajzi fok = 15 mértföld, vagyis 105 kilométer .
Egy földrajzi fok a délkör 1/360-ad része.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE