ELTE regénykorpusz

Ugyanaz nap, s majdnem azon órában, hol Irma uj és biztosabb boldogságnak küszöbén állt, Berlinben, ama szerény szállásban, hol Konrád és Berta évek óta laktak, egészen más nemü jelenetnek lehetünk tanui.

Konrád igazat szólt, midőn Ebersteinnek azt mondta, hogy nem fog sokáig várni, mert napjai meg vannak számlálva.

A szép nyári idő dacára ereje napról napra inkább fogyott, ugy, hogy leckéiről le kellett mondania, később rövid sétáiról is, és végre midőn az első sárga levelek hullni kezdtek a fák lombjairól, Konrád ágyát sem hagyhatta el többé.

Nem szenvedett sokat, az orvos azt állitotta, hogy állapota inkább az életerő lassu, de feltartóztathatlan apadása, mint valódi betegség, de gyógyitásról szó sem lehetett, arról ő maga ugy mint körözete nem kétkedhettek többé.

Mit szenvedett Berta, midőn végre e meggyőződést nem volt többé képes leküzdeni, mindenki képzelheti, ki valaha szeretett lény halálos ágya mellett állt; de legyőzte fájdalmát, hogy Konrád végnapjait el ne szomoritsa.

A haldokló ifju, mert Konrád alig volt több ifjunál, nyugodtan, s nemével a megelégedésnek, látta erejét apadni, s érezte halála óráját közeledni.

Ő most vidámabb lőn, mint ezelőtt, és gyakran emlegette Bettyt, mit soha sem tett, mig aránylag egészséges volt.

Egy estve, september hó első napjaiban, Berta a beteg ágya mellett ült.

Az ablak nyitva állt, s a lágy szellő a szobába lengette a virágok gyenge illatát, melynek az ablak párkányán diszlettek, mert Konrád szenvedélyesen szerette a virágokat, s azért ezek soha sem hiányoztak ablakán.

A két testvér hallgatott, mindketten gondolatjaikkal voltak elfoglalva.

Konrád szó nélküli bucsut vett a leáldozó naptól, melyről alig hitte, hogy még gyakran látni fogja, s kérdezte önmagától, vajjon ott, a más világon, hová lelke készül, lesz -e nyugalom, lesz -e megpihenés számára?

Berta küzdött fájdalmával, mondanók kétségbeesésével, mert a gondolat, testvérét elvesziteni, oly irtóztató volt, hogy most is igyekezett azt elháritani magától.

Mintha gyászlepel ereszkednék fiatal életére, mintha az egész természet elsötétedett volna, oly búsak valának az érzések, melyek keblében ütöttek tanyát.

E sötét éjben csak egyetlen csillag mutatkozott néha-néha, s e csillag Eberstein szerelme volt.

Igaz, hogy Max nem szólt hozzá szerelemről, de hol a sziv, mely nem érzi ösztönszerüleg, ha szerettetik?

Egyszerre az előszoba csengetyüje szakitotta félbe a mély csendet, s pár perc mulva az öreg Elsbeth s egy fiatal ezüst hang közt élénk beszélgetés folyt a mellékszobában, de melynek szavait nem lehetett érteni.

A beteg fülelni kezdett, végre könyökére támaszkodván, félig fölemelkedett ágyában, s akadozó lélekzettel kérdezett: ki az Bertám? oh ki az, ki ott künn Elsbethhel beszél?

- Nem tudom Konrád; felelt Berta, ki elmélyedve gondolataiba, nem vigyázott e szokatlan zajra, de megtudom mindjárt, ha kivánod.

Ezzel fölkelt s az ajtó felé ment.

- Berta! szólitotta őt meg a beteg, Berta, ha ő találna lenni, ő, bár nem tudom micsoda varázs hozhatná őt ide, ereszd be hozzám, oly közel vagyok a halálhoz, hogy szabad őt még egyszer meglátnom.

Berta jól értette, hogy ki az, kiről Konrád beszél; de oly hihetlenek látszott neki, hogy Betty lehetne az, ki a mellékszobában van, mikép hitte, hogy a beteg álmodozik.

Mind a mellett a mellékszobába sietett, hol Elsbethet találta, s egy fiatal, mély gyászba öltözött hölgyet.

- Berta! kiáltott föl az idegen, a leány elébe lépvén.

Oh ereszszen be testvéréhez; tudom, beteg, sulyosan beteg; azért jövök, azért vagyok itt! ha egészséges volna, nem merném küszöbét átlépni.

Ön ezt érteni fogja, folytatá pár percnyi szünet után hiszen tudja mennyire, mennyire szerettem!

- Betty! kiáltott föl Berta, tehát valóban ön!

Konrád hangjára ismert, s azt mondta ereszszem be hozzá! én pedig azt hittem, hogy félrebeszél.

- Ő azt mondta, hogy ereszszen bé? ismételte az idegen, oh jöjjön, jöjjön; ne vesztegessünk el egyetlen pillanatot sem!

A két hölgy a beteg szobájába lépett, mig Elsbeth az ajtó mellett időzött.

- Betty! kiáltott föl Konrád, karjait a leány elébe nyujtván, Betty, életem, mindenem! jer hadd öleljelek még egyszer ez életben!

Betty a beteghez sietett s ágya mellett térdre ereszkedett.

Konrád karjait fonta nyaka körül, feje mellére hajlott.

- Oh! hála neked, irgalmas ég, hogy igy, Bettym karjai közt szabad meghalnom! rebegte, mig a leány haját simogatta s egy csókot nyomott halvány homlokára; s Berta könytelt szemekkel e csoportozat mellett állt.

Aztán csend lőn a szobában; Konrád behunyt szemekkel pihent kedvese keblén, kinek könyei hajzatára hulltak.

Igy telt el fél óra; egyszerre a beteg föltekintett: - Isten veletek Betty - Berta - ne itéljetek el - viszontlátásra!

Szeme megmerevült - lélekzete megállt - Betty éles sikoltással rogyott össze Konrád holt teste mellett.

Jósika Júlia

Konrád

XVI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Júlia

Konrád

XVI.