ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Zigány Árpád

A parasztkirály : Történeti regény a XVI. századból

Keletkezés ideje
1902
Fejezet
11
Bekezdés
1212
Mondat
3365
Szó
61223
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

II.

A petrovinai völgy a vukomeri dombvidék egyik mellékvölgye és mintegy másfél órányira benyúlik az Uszkók-hegységbe is.
A vidék erdős; a fenyves örökzöldje mellett dúsan tenyészik a bükk-, a tölgy-, a cser- s a nyirfa.
Gazdag az erdő vadakban is; az őz és a szarvas, sőt a hiúz, vadkan és a medve is otthonos a vidéken .

Az ilyen zárt völgyeknek, hol messze környék egy-egy várat ural , mindig volt bizonyos territoriális jelentőségük, mert a kisebb dinasztiák mindig érvényesültek ezeken a nehezen megközelíthető ormokon.
Ez a vidék a XV. és XVI. században a Tahyakat uralta, kiknek emlékezetét még ma is néhány rom és alapfal hirdeti, míg hadaiknak fényes fegyverzetéből már csak egy pár rozsdás lándzsa maradt fönn, melyet az együgyü horvát paraszt kiszántogat a falak mellől .

Közel Petrovinához, meredek erdős orom tetejében épült a Tahyak családi vára.
Voltakép csak várkastély volt, megerősített családi ház, mely bástyáival inkább a véletlen megrohanást akarta megakadályozni.
Csak egyszerű várfala volt s a kastélytól kerítés választotta el.
A várkastély melléképületeit a várnépség lakta, míg az őrség, ha volt, a bástyák mentében tanyázott.
A kastély mellett épült a négyszögletü őrtorony, mely egyszersmind a kapu bejáratát is védte .

Maga a kastély alig kőhajításra volt a szegényes falutól, melynek szerény templomától csak a vásártér választotta el.
De az ősrégi, főnemes Tahy-család, melyből a mohácsi vész előtt nem egy vitéz törökverő kapitány sarjadt, most már csak nehezen tudta megvédeni birtokait a portyázó török martalóczok ellen, kik tűzzel-vassal dúlták Szlavoniát és a mit el nem rabolhattak, azt fölégették s minden évben töméntelen népet hajtottak el rabszíjon .

A mohácsi csatasíkon királyunk a fertőbe fúlt: abban veszett el, a mi életében is környezte.
Az emberek szétfutottak, mindenkit elfogott a félelem: de akkor még senki sem hitte, hogy ez a csatavesztés törökdúlásnál, királyhalálnál egyebet is jelent.
Habsburgi Ferdinánd még csak készülődött az új királyságra , mikor, alig hat héttel a mohácsi vész után, Szapolyai János már meg is koronáztatta magát.
És megindúlt a két koronás király harcza, a melyben János húzta a rövidebbet, mindaddig, míg a cseri barátok ki nem találták az evangyéliomból, hogy : a ki vele jót tészen, az az ő atyjafia .
Az atyafi pogány volt: s mert János király kezet csókoló fiává szegődött, segített is a jó szultán, de a megsegitett országot magának tartotta , kamat fejében .

Igy történt, hogy Buda eleste (1541 nyarán) másfélszáz esztendőre három központot teremtett hazánkban.
A magyar állam, midőn java részében a byzanczi örökségben ülő török hatalom körébe esett, megszünt önálló tényező lenni az európai államrendszerben.
Az ország Habsburgot uraló része a német birodalom nemzetközi politikájának az érdekkörébe tartozott, míg Erdély és részei magyaros jellegü török hűbérekké váltak.
Az uj szerződés pedig, a drinápolyi béke (1568 elején), az ország ama csekély maradékát is megnyitotta az ellenségnek, mely pusztító kalandozásaitól eddig rendszerint mentve volt .

E fejetlen állapot hatásait megérezte mindenki, de legsulyosabban a szegénység, a jobbágyrenden levő köznép.
Őt nemcsak a portyázó törökök, meg a fizetetlen idegen zsoldosok sanyargatták, hanem a saját földesurai is, a kik még embertelenebbül zsarolták, mint ellenségei.
Úgy bántak vele, akár az oktalan állattal, s ez a bánásmód lassankint csakugyan vadállattá is nevelte.
Az állam, az egyház, a földesúr, a végbeli kapitányok töméntelen adóval, szolgálattal, munkával terhelték, s megtakarított vagyonkáját, ha volt, az ellenség, vagy a védelmére rendelt zsoldosok rabolták el, - ha ugyan a földesura már előbb reá nem tette a kezét.
A mi kevés ideje a százféle robot és más egyéb sanyarú munka közt maradt, a csapszékben töltötte, hol borba fojtotta bánatát, de efféle mulatságait rendesen verekedéssel végezte .

Ezekben a nehéz, válságos időkben a Zágrábban székelő Tahy Ferencz zászlós úr alig követhetett volna el nagyobb könnyelmüséget, mint azt, a mit 1570. tavaszán elkövetett, mikor szoboszlai Petrás Farkas uramat küldte le várnagynak Petrovinára.
A durva és kegyetlen, de alapjában véve gyáva ember valóságos isten-ostora lett a kezére jutott vidéknek.
Rövid másfél év alatt jobban reszkettek a nevétől, mint magától az ellenségtől, s a szegény föld népe csak hajas töröknek nevezte kegyetlen, fekete lelke miatt.
Hite, Istene nem volt : lutheránusnak vallotta magát, hogy a kilenczedet is magának szedhesse s ha a sanyargatott nép Isten irgalmára hivatkozva könyörgött hozzá kegyelemért, durva gőggel szokta mondogatni: - az Istentől pedig én semmit is nem félek, mert a Dráván túl hagytam, - ezt pedig azért mondta, mert az előtt a kanizsai pasa zsoldjában állott.
A szegény jobbágyok hasztalan fordultak könyörgéseikkel Tahy Ferenczhez; a gőgös főúr kibotoztatta udvarából a panaszolkodókat, rájuk eresztette a hajdúit, mintha csak I. Ferdinánd hirhedt szójárását gyakorolta volna rajtuk : ebet ebbel maratok .

Az agyonzaklatott nép, mint a halálra üldözött vad, rettegve bujdosott az erdőkben és a hegyek között.
A rosz termés, az inség, meg az örökös háború annyira elkinozta a szerencsétleneket, hogy már a halált is többre kezdték becsülni, mint az ilyen nyomorúlt életet.
Nagy darab földön még csak Petrovina volt az egyetlen falu, a melyet föl nem égettek, de ezt meg már Petrás Farkas annyiszor megsarczolta, hogy a jobbágyság megőrölte a fakérget s korpából vegyítve abból sütött kenyeret.
Sőt az emberhúsevés is elterjedt: nemcsak a holttesteket falták föl, hanem az éhezők tulajdon gyermekeiket is levágták .

De ennek a halálra gyötört, elátkozott népnek minden csapásnál jobban fájt az a pokoli kegyetlenség, a melylyel Tahy uram várnagya Istenétől és templomától is megfosztotta.
Ez volt betetőzése minden szenvedésének, s mikor ezt is meg kellett érnie, feljajdúlt benne a lélek; és a mit nem tett meg mindaddig, a míg csak saját nyomorúlt életéről és vagyonáról volt szó, megtette akkor, midőn Istene és vallása forgott veszedelemben.
Mikor Petrás Farkas elűzte a petrovinai papot, megbotoztatta a misére járókat, s arra akarta kényszeríteni a jobbágyságot , hogy vele együtt hallgassák a lutheránus prédikácziót, mindnyájan, mint egy ember , megtagadták az engedelmességet, és inkább kinoztatták, gyötörtették magukat , mintsem hogy a vallásukat megtagadják .

Az ilyen erőszakoskodások a vallás dolgában gyakran előfordúltak akkor hazánkban; mert habár a reformáczió akkor még nem volt is egyértelmü az egyház positiv megtámadásával, mégis elég számosan akadtak főuraink között, a kik már erőszakkal alkalmazták a cuius regio eius religio elvét .

Épen ezért, talán sohasem imádták e haza földjén oly sokféle módon az Istent, talán sohasem élt rajta annyi régi és új, keleti és nyugati, keresztyén és nem keresztyén felekezet, mint a XVI. században.
És bármilyen elkeseredéssel álltak szemben az emberek s a pártok egymással, sohasem volt vallásosabb idő az akkorinál, és az Istenben való hit és bizalom sohasem hatotta át annyira a sziveket, mint épen abban az időben; mert hová is fordulhatott volna az örökké halálos veszedelemben vergődő ember, ha nem a vallásához?
Saját Istenétől várt mindenki oltalmat, saját Istenétől remélte mindenki, hogy jó Magyarországot esmét föltámasztja és esmét hatalmat ad .

Ezért, mikor Petrás Farkas erőszakkal lefoglalta a petrovinai kis templomot a lutheránus praktika részére, mikor elüldözte és később halálra kerestette a szegény jobbágyok katholikus papját, a fanatizmus legveszedelmesebb kitörését, a vallási gyűlölet viharát zúdította föl maga ellen.
A már mindenéből kiélt és agyonzsarolt jobbágyság, a melynek - a krónikás szerint - csak véresre vert meztelen teste maradt meg, rajongással ragaszkodott egyetlen, nem földi kincséhez, a vallásához és nem bírta elszenvedni, hogy megfoszszák szeretett papjától, a ki évek hosszú során át vele szenvedett s ezernyi bajában a fölülről jövő jutalom reményével bátorította kitűrésre.
Napok, hetek óta elzüllött, a zavarosban halászni szerető bujtogatók jártak kunyhóról-kunyhóra s izgatták , lázították a már különben is forrongó népet, melynek kedélye hasonló volt az izzó zsarátnokhoz: csak még a szélrohamra volt szükség, hogy lángra lobbanjon .

S ez a szélroham is megjött, a véres emlékezetü 1572-ik évbeli április második vasárnapján, az istentisztelet alatt.
Verőfényes, derűlt nap volt az, s a petrovinai jobbágyok a környékbeli föld népével, a szokottnál nagyobb számban ácsorogtak a kis templom előtti piaczon.
Reggeli nyolcz óra lehetett, s bent a templomban már javában állott a lutheránus istentisztelet, melyet valami messze földről elüldözött és ide szakadt prédikátor tartott, a kit a várnagy befogadott a kastélyba, részint a saját gyönyörűségére, részint a jobbágyok boszúságára.
A szegény jobbágyok a világ minden kincseért be nem tették volna lábukat a templomba, s inkább meghaltak volna, mint sem hogy a kegyetlen gyilkosok - így hívta Ferdinánd király a vallásujítókat - istentelen praktikáiban részt vegyenek; s nem is hallgatta ezt az istentiszteletet senki más , mint a várnagy, meg a családja és néhány hitéből kivetkőzött zsoldos hajdú .

A sűrű csoportokba összeverődő parasztság eleinte halkabban, később egyre hangosabban és tartózkodás nélkül panaszolkodott egymás közt, keseregve saját nyomorúságán és átkozva a várnagyot, a ki ennek az általános romlásnak a főokozója .

Vagy egy tuczat hetvenkedő, rablóképű hajdú kóválygott a csoportok közt, fél füllel hallgatózva, szóba-szóba állva a jobbágyokkal, kiket részint szép szóval, részint fenyegetésekkel arra akartak bírni, hogy menjenek be a templomba s vegyenek részt az istentiszteletben; de a parasztok sokkal jobban föl voltak bőszülve a várnagy ellen, mint hogy a szép szóra megjuhászodjanak, aztán meg sokkal többen is voltak, mint hogy egy tuczat fegyveres lator fenyegetései előtt meghajoljanak .

A hajdúk végre, mikor látták, hogy semmire sem mennek a parasztokkal , megszimatolva a közelgő zivatart, okosabbnak találták, hogy a vihar esetleges kitörésekor mind együtt legyenek, s ezért lassankint mind oda gyülekeztek a templom ajtaja elé, mintha őrséget állanának, s aztán, előbb erőszakkal, majd szép szóval azt akarták elérni, hogy a templomajtó közvetlen közelében állók vegyék le a süvegüket.
De ezek csak azért sem vették le, sőt, a ki addig a kezében tartotta , még az is föltette és a hajduk elé terpeszkedett, röhögve kidüllesztette a mellét , csurgóra vágta a süvegét, lökdöste a pajtását, a hajdúk elé köpdösött a földre , kiabált, fütyölt, lármázott és minden más kitelhető módon ingerelte a lándzsás poroszlókat .

A várnagy, a ki ott ült a szószék alatt és igen szépen kilátott a piaczra, sűrűn arra felé forgatta a fejét s mikor a folyton erősödő zsivajból, meg egyéb kézzel fogható jelekből észrevette, hogy a szokatlanúl nagy számú tömeg magatartása nem oly alázatos és meghunyászkodó, mint rendesen, egyszeriben nagyon szeretett volna otthon lenni a kastélyban, a bástyák mögött, fizetett hajdúi és zsoldosai közt, s magában átkozta azt a szerencsétlen és ostoba prédikátort, a ki csak húzta, nyújtotta az istentiszteletet; de azért, bár titkon félelmes aggodalmak gyötörték, igyekezett nyugodtnak látszani, nehogy pár hajdujába félelmet, a nagyszámú tömegbe meg bátorságot öntsön .

- Átkozott nemzetség! - kiabált a piaczon egy siheder; - roszabb , mint a pogány török !

- Miért is nem mégy Zágrábba, szép ecsém: hogy elmondanád ezt az uraknak is? - kérdezte gúnyosan egy marczona, hatalmas termetü paraszt és nagyot suhintott fütykösével a levegőben .

- Zágrábba, ugy-e? - csattant föl a másik; - talán bizony a Draskovics uram ő kigyelme elejibe, hogy a Dózsa apánk sorsára jussak ?

- Itt pedig hiába ordítsz, mint a koldús a búcsúban: úgy sem hallgat rád senki .

- Se'itt, se'Zágrábban nem hallgatnak ránk, - dörmögött egy vén pásztor, és görcsös botjára támasztotta az állát; - az urak mind egy húron pendülnek: holló a holló szemét nem vájja ki .

- Azért tegyünk magunk igazságot a bajunkban: még pedig hamarosan , hogy a testünk is, lelkünk is az ördögé ne legyen .

- Bizony pedig azé lesz előbb-utóbb, - szólt közbe keserüen az öreg Gubecz, a kinek ugyan nem nagy böcsülete volt a faluban, mert mindnyájan tudták , hogy Kopó, a fia, szintén a Tahyakat szolgálja, de épen ezért féltek is tőle egy kicsit .

- Bizony pedig azé lesz előbb-utóbb: imhol már hatalmat vőn rajtunk a pokoli fajzat és kárhozatba visz bennünket, mivelhogy kiverte a mi Istenünket az ő templomából .

- Közibünk szakadt a Luczifer és nyakunkra hozta a Béliál papját, a mi szent papunk helyett .

- Átkozott legyen minden nemzedéke ennek a koczkázó, gyilkos zsiványnak ...

- Az a! jól mondja kigyelmed: gyilkos zsivány!
Én magam láttam, hogy levelessé tették Zágrábban: tulajdon szememmel láttam a gubernátori ház kapuján egy nagy pöcsétes irást, és azt mondták, hogy a Petrás uram neve is rajt van , mivel hogy hamis pénzt csinált, rabolt, roszul esküdött ...

- És ha a jég elveri a szőlőt, ha a dér megrontja a gyümölcsöt, ha a rozsda meg az üszög megeszi a gabonát, ha a lábas jószág elhull: mindjárt a rosz időre, a plánéták járására fogják; pedig minden átkot, fekete halált, romlást ezek a gyilkos paterinusok hoznak az országra .

- Föl kell gyujtani a házát!
Meg kell égetni! tűzbe vele! akaszszuk föl! akaszszuk föl! - kiabált a tömeg zagyván és egyre jobban tolongott , hullámzott a templom ajtaja előtt .

Ebben a pillanatban vége lett az istentiszteletnek és a várnagy megindúlt a templomból kifelé.
Magához szólította hajdúit s azok közűl, a kik vele hallgatták az istentiszteletet, néhányat oda állított a templom ajtajába, hogy a bezárt kapuk előtt őrt álljanak.
Ő maga pedig a többi hajdúval - lehettek huszan , huszonöten - megindúlt a kastély felé.
A mint a tömeg meglátta, hogy a várnagy jön, még jobban tolongott és dühösen kiabált :

- Eretnek kutya!
Csaló tolvaj!
Körmös barát!
Hajas török!
Vérszopó !
Üssétek agyon!
Föl kell akasztani! - de azért senkinek még a haja szálát sem görbítették meg .

Azon a rövid úton, mely a templomot a kastélytól elválasztotta, a szitkozódó tömeg nyomon kisérte a várnagyot és egyre gyalázó szavakkal sértegette , halállal fenyegette.
Az a pár hajdú, a ki gyűrűt vont a várnagy és családja körűl , csak nagy nehezen tudott utat törni a rajló emberáradatban, a mely, ha a lándzsák erőszakos nyomására kénytelen-kelletlen szétnyílt is előttük, mögöttük megint rögtön összecsapott; különösen, mikor a kastély kapujához vezető keskeny, mély úthoz értek, a tömeg annyira összetorlódott, hogy a várnagynak meg kellett állnia s úgy látszott, hogy most csakugyan komoly veszedelemben forog .

- Siessünk! siessünk! - biztatta halkan a hajdúit, a kik maguk is szerettek volna bent lenni a kastélyban, hogy a falak mögűl bátorságban gúnyolhassák a parasztok tehetetlen dühét .

- Vissza! vissza! - riadoztak a hajdúk, s rávetve magukat az elsőkre , kopjáikkal visszaszorították a tömeget.
A közel állók, a kikre, mint a jégeső , sűrűn hullottak az ütések, ordítozva, sikoltozva hátráltak, a mennyire lehetett ; rugdosták, lökdösték a mögöttük állókat, és könyökeikkel, meg lábaikkal segítettek magukon: a közbül esők pedig, a kiket meg hátulról előre nyomtak, káromkodva , átkozódva igyekeztek szabadúlni a két tűz közűl.
Végre a rettenetes tolongás alább hagyott s a hajdúknak sikerült kis szabad helyet csinálni a kapu előtt; a kastélybeliek hirtelen fölnyitották a kaput, a várnagy besurrant, utána tódultak a hajdúk is és az utolsók már lándzsájuk nyelével verték a tömeget, hogy be ne nyomuljon.
Mikor már mindnyájan belül voltak, hirtelen becsapták a kaput a tömeg orra előtt, eltorlaszolták és megtámasztották: aztán jó éjszakát!
A várnagy föl szaladt a toronyba és kinézett az egyik ablakon, de rögtön megdöbbenve kapta vissza a fejét: - Ah, milyen hangyaboly !

A háborgás, kiabálás és a zűrzavar most még fokozódott ugyan a kastély előtt, de aztán, mint a tarajos hullám, mikor útja végén tornyosúlva vágódik a parthoz és rögtön azután morajló zúgással hanyatlik vissza: úgy rajzott vissza a tömeg is a kastély falai alól a templom felé.
A piacz közepén, rozoga hordó tetején, egy elzüllött, marczona képü alak vad szenvedélylyel izgatta a népet.
Közvetlen közelében a csőcselék, a jobbágyok söpredéke, ez a semmivel nem biró, semmit nem koczkáztató s épen azért semmitől vissza nem rettenő gyülevész nép csoportosult: olyan kötekedő, törvényen kívül álló korcsmázó zagyva nép, a mely a bicskát kinyitva hordozta a tüszőjében, s a melynél mindig volt egy darab sós kenyérbél, hogy beköthesse a sebet, ha a verekedésben beverték a fejét .
Fölöttük, mint a boszú, a gyűlölet megtestesülése, ott állt az a tagbaszakadt , zordon alak és ingerelte a jobbágyságot, ezt a röghöz lánczolt fenevadat, hogy eltépje átkos bilincseit.
Mély torokhangja hörögve fuladt el néha dühében, mintha a kegyetlen, vérevő harag fojtotta volna torkába a szavakat s ilyenkor csak vértől aláfutott szemeinek vészes villámlásából lehetett látni, hogy átkozni akar .

Ez a vad, marczona demagóg Nelipics Mladen volt, a zsupán, a mint rendesen nevezni szokták: csavargó, lézengő rabló, a ki elkínzott lelke mélyéből gyűlölte a társadalmat, a mely kiközösítette őt kebléből.
Messziről szakadt ide , az Uszkós hegység déli aljáról, magával hozva gyilkos, boszuálló népének minden kegyetlenségét.
Álnok, furfangos és alattomos volt, jól értett a lappangó szenvedélyek szításához, szilaj féktelenséggel lázított mindenütt a fönálló rend ellen, mert a saját nyomorúsága, kiállott szenvedései, a vele elkövetett igazságtalanságok meggyűlöltették vele az összhangot, a békét, az egyetértést.
Azt beszélték róla, hogy az előtt ő is jobbágy volt s hogy szép, fiatal feleségét tulajdon földesura erőszakkal raboltatta el tőle.
Két álló évig forralt boszút ura ellen a vad uszkók, de soha sem férhetett hozzá; végre, a föltámadás szent ünnepén, az Úr házában, az oltár előtt szúrta le felesége csábítóját, épen abban a pillanatban, mikor a Megváltó testét akarta magához venni.
A rémület első pillanatában sikerült megugrania s azóta, mint a kivert fenevad, hajléktalanúl bujdosott a rengetegekben; de bárhol nyugtalankodott, lázongott a parasztság , azonnal ott termett, már a mozgalom legelső pillanatában, lesve, várva az alkalmas időt, hogy lángra lobbantsa a gyűlölségnek örökké izzó üszkét az elnyomott jobbágyok szivében .

A tömeg zajosan helyeselte a zsupán lázító beszédjét és újjongva tombolt, valahányszor egy-egy czifrább, szemen-szedettebb átkot hallott.
A demagóg pedig egyre ontotta magából a gyűlölség ízzó láváját, s végre, a mikor már elérkezettnek hitte az időt, hirtelen előkapott kebléből egy feszületet , kirántotta a tőrét és vad elszánással rohant a templom felé.
A kapunál őrt álló hajdúk a meglepetés első pillanatában nem is gondoltak a védelemre, a következő perczben pedig már nem volt rá idejük.
A botokkal, kövekkel fölfegyverzett tömeg , mint a gátjaiból kitört folyó, zúgó áradatként fogta körűl a hajdúkat s egy szempillantás alatt valamennyit maga alá gyűrte; rugták, ütötték, verték a szerencsétlen pribékeket: ki hajuknál fogva hurczolta őket a földön, ki pedig darabokban tépte le róluk a ruhát, s talán meg is ölték volna valamennyit, ha a végső pillanatban a döngetett templomajtó be nem szakad.
Ekkor, megfeledkezve a hajdúkról, a felbőszült tömeg hanyatt-homlok beözönlött az Isten házába .

A lutheránusoknak lefoglalt templom még megtartotta előbbeni , katholikus jellegét.
Még megvolt az oltár, rajta voltak a gyertyák, a tabernákulumban ott volt a szentségtartó s a képeket sem távolították el.
A tömeg nekiesett a padoknak és megkezdte az esztelen rombolás munkáját; a rozzant fapadokat néhány percz alatt föltépték, pozdorjává törték, s kint a templom előtt máglyába rakva fölgyujtották.
A zsupán fölugrott az oltár lapjára és keresztbe font karokkal, gyűlöletesen vigyorogva gyönyörködött a pusztításban.
Nézte a magasra csapó lángokat, nézte, a mint a máskor békés jobbágyok megittasulva a boszú mámorától, mindent izzé-porrá törtek, a mi csak kezük ügyébe kerűlt.
Mikor a képek is a lángok martalékaivá lettek s a tömegnek már nem volt mit szétrombolnia , ha csak a falaknak nem akart esni, a zsupán fölrúgta a gyertyatartókat az oltáron és a zendülők lármás zaját túlharsogva, dörgő hangon ordította :

- A kastélyba!
Ott a várnagy!
Tegyünk igazságot mi magunk !

- Akaszszuk föl!
A kastélyba!
Igazságot!
Igazságot!
Halál a várnagyra! - viszhangozta a vérszemet kapott tömeg, s közbe fogva a zsupánt , szilaj rohanással ragadta magával a kastély felé .

Mikor a komor, hatalmas falak alá értek, egy pillanatra meghökkenve , tanácstalanúl álltak meg; a hátulról jövők, neki lódulva a nagy rohanásban , ellenállhatatlan erővel nyomták előre a többieket, a kik viszont hátrafelé akarták szorítani a tömeget.
Ebből kusza dulakodás fejlődött, a melynek zsivajából nem lehetett tisztán kivenni, hogy egymás ellen acsarkodnak-e, vagy pedig a várnagyot fenyegetik; a borzalmas jajveszéklések, sikoltások, nyögések, átkok, szitkok , gúnyszavak egymásba vesztek és zűrzavaros üvöltéssé fajultak, mely dörögve , zuhogva viszhangzott a kastély termeiben, az üres udvarban s csak közbe-közbe lehetett kivenni egy-egy szót, a mely hatalmasabb torokból tört elő és túlbömbölte a vadúl hullámzó tömeg fenyegető háborgását.
Ezek a szavak pedig nem igen nyugtatták meg a várnagyot, ha ugyan hallotta őket :

- A várnagyot!
Élve-halva!
Akasztófára!
Hajas török!
Halál a várnagyra !...

A nyomorúlt ember halálra váltan, arczából kikelve járt szobáról-szobára és kezeit tördelve, kétségbeesetten könyörgött hajdúinak, hogy ne hagyják el, hogy mentsék meg, szöktessék meg ebből a veszedelemből.
- De hogyan ?
Mi módon?
- Fölment a toronyba, egy kis lyukon kinézett a térre és megdöbbenve látta, hogy ott alant ember ember hátán nyüzsög és ordítozva, átkozódva követeli az ő halálát.
Ezen még jobban megrémült és tántorgó léptekkel botorkált le megint a kastélyba, a hol kikereste magának a legbiztosabbnak vélt búvó helyet, feleségét pedig a nőcselédséggel együtt bezárta a pinczébe.
Aztán ott gubbaszkodott búvó helyén és lélekzetét is visszafojtva hallgatózott, hogy nem csillapúl-e a végzetes forrongás, nem hagy-e alább a fenyegető üvöltés: és mikor hallotta, hogy a tömeg vészes moraja nemcsak nem szűnik, hanem egyre nagyobb arányokat ölt, kétségbeesve tépte rőt haját és bedugta a füleit .

De, mint rendesen történni szokott, a szabadjára hagyott harag lassankint ülepedni kezdett, mivel sem útját nem állták, sem ellenkezéssel nem ingerelték.
A tömeg kezdett belefáradni a czéltalan és ok nélkül való tombolásba s talán ez a zűrzavar is, mint számos ilyen mondva csinált ártatlan vihar, szép csöndesen lecsillapult volna, ha a templom előtt meggázolt, csúfosan elvert hajdúk, a kik időközben a kastélyt megkerülve, a hátulsó kis ajtón belopóztak , ismét föl nem kavarják a nyugovóra hajló szenvedélyeket.
Ez a féltuczat léha martalócz, a kit nem csak a szenvedett kudarcz, hanem az is mód fölött boszantott , hogy nem üthet szét a háborgó csőcselék közt, a boszúvágy oktalan fölindulásában hamarosan fölszaladt a kapu őrtornyába s nyelvét kezdte öltögetni a párkányról , sőt le is köpdösött az alant hullámzó tömegre.
A lent állók eleinte csak még jobban kiabáltak és fenyegetőztek, de aztán a távolabb állók közűl néhányan kövekkel kezdték hajigálni a hajdúkat, s csakhamar meg is dobták egyiknek a karját.
Ez elfehéredett dühében, kitört egy fél téglát a torony falából és teljes erejéből lehajította.
Szerencsétlenségre a lezuhanó kő egy tíz-tizenkét éves fiucskát ütött le, a ki ott hanczúrozott többi pajtásaival; a szegény gyermek sikoltás nélkül, lélektelenűl roskadt össze és menten meghalt.
Még annyit sem tudott mondani: - Jézus Mária !

Ez a vadállatias, oktalan vérontás, a melynek egy ártatlan élet esett áldozatúl, olyan hatással volt a tömegre, mint mikor a puskaporos hordóba égő csóva esik: egyetlen kiáltás, hörgő boszú-ordítás tört elő a sok száz ember torkából, s valamennyien, mintha parancsszóra tennék, egy akarattal neki feküdtek a kapuknak; a roppant pántos tölgyfaajtók recsegve-ropogva szakadtak ki a sarkaikból, a mögöttük fölhalmozott torlaszokat, meg a bejárat védelmére oda siető hajdúkat a betóduló emberáradat egyetlen szempillantás alatt elsodorta, az ellentállókat letiporta, megkötözte s aztán elözönlötte az egész kastélyt.
Fönt , az emeleti termekben az ajtókat csapdosták, az ablakokat csörömpölve törték be, az asszonyok sikoltoztak, a hajdúk káromkodtak, a tömeg pedig bőszülten üvöltözött és tombolt .

Az a néhány kötekedő martalócz, a ki fönt volt a toronyban, ott nyomban áldozatúl esett a tömeg boszújának.
Még arra sem volt idejük, hogy keresztet vessenek, mert a fölrohanó jobbágyok már a dulakodás első pillanatában leteperték őket és rögtönös isten-itéletet tartva, egyenkint lerugdosták valamennyit a torony tulsó oldalán tátongó mélységbe, melynek kiálló szirtjein szörnyű halált szenvedtek.
Magát Petrás Farkast, a ki fejét vesztve szaladgált ide s tova a kastély termeiben, a többi húsz-harmincz hajdúval együtt szintén hamarosan legyűrték; csak néhány pribéknek, meg a várnépséghez tartozó asszonyoknak sikerült megszökniök a nagy zűrzavarban a kastély hátulsó rejtek-ajtóján, mely az erdőre nyílt .

A várnagyot szoros gúzsba kötötték s akkor tanácskozni kezdtek: minő halállal emészszék el, poroszlóival együtt?
Ki azt akarta, hogy a várnagyot is rúgják le a toronyból a mélységbe, kinek az akasztás tetszett volna, ki pedig azt ajánlotta, hogy a fejét vegyék s már néhányan el is szaladtak a czigányért: de a legtöbb mégis elevenen akarta eltemetni.
És úgy látszott, hogy ebben mindnyájan meg is egyeztek, mert már csak azon tanácskoztak, hol ássák meg a gödröt: az a gyáva lélek pedig égnek meredő hajjal, reszketve hallgatta, hogyan itélkeztek fölötte.
Olyan sápadt volt, mint a fal, rőt haja szinte csapzott a halálos verítéktől, szemei kitágulva révedeztek a semmiben, elkékült ajkai reszkettek, s mialatt a fogai vaczogtak rémültében, gépiesen hörgött :

- Papot... papot... papot ...

- Ah, lelketlen kutya! majd adok én neked papot! - kiáltott rá az egyik paraszt, s megforgatva fütykösét, hozzá ugrott, hogy majd főbe kollintja .

- Lassabban, hékás! - rivalltak rá többen, és még idejekorán lefogták.
- Nem vagyunk pogányok; ha papot kiván, hát kap: de a mi papunkat .

- Az ugyan meg nem gyóntatja .

- Miért nem ?

- Mert ez itt gyilkos eretnek, istenkáromló, gyehenna tüzére való .

- Azért mégis meggyóntatja, mert a halálos órában nem szabad evvel törődni .

- De ezek a gyilkosok nincsenek a halálos órában .

- Nincsenek?
Már hogyne volnának ?

- Mikor semmi bajuk nincs, csak egy kicsit nagyon meg vannak ijedve .

- Azért mégis ...

- No de még sem ...

- Hallgassatok! - kiáltott közbe a zsupán; - ha ezeket itt, mihelyt meggyóntak, rögtön a másvilágra küldjük, akkor most igazán a halálos órájukban vannak .

- Igaz, igaz!
Menjünk a papért !

Az öreg pap épen akkor jött az erdő felől és találkozott azokkal, a kik érte mentek.
Nagyon siethetett, mert egész arcza kipirúlt és ő maga is lihegett a fáradtságtól .

- Mi történt? mi történt? - kérdezte lelkendezve; - micsoda zaj és lárma ez? mi történt ?

- Csak hamar, csak hamar! - siettették a papot a jobbágyok.
- Betörtünk a kastélyba, megkötöztük azt a hitetlen pogányt és most, a halálos órájában, papért könyörög a nyomorúlt .

- Ah, szerencsétlenek! - kiáltott föl a pap kétségbeesve és a hajába kapott.
Aztán gyorsan, már a mennyire tőle tellett, futva sietett a kastély felé .

Mihelyt meglátták, azonnal nagy örömzaj támadt a jobbágyok között ; sokan elébe szaladtak, s mint legtermészetesebb, Istennek tetsző dolgot ujságolták neki a történteket, kérve őt, hogy most már csak gyorsan gyóntassa meg a várnagyot, meg a zsoldosait, mert még déli harangszó előtt szeretnének végezni velük.
A szegény, jámbor pap alig tudott hová lenni rémületében, és nem tudta , hogyan beszélje le híveit erről a rettenetes boszútervről; sírt, könyörgött , esedezett, hogy ne terheljék a lelküket újabb gyilkosságokkal, fenyegetődzött a földesúr pallosjogával, az örök kárhozattal, a Mindenható haragjával s mikor már belerekedt, beleizzadt a könyörgésbe, rábeszélésbe, lassankint alább hagyott a nép dühe is, és miután haragja már kitombolta magát, sőt elégtételt is vett a toronyból lehajigált hajdúkon: a visszahatás közvetlen elcsüggedésében, a vérboszúhoz, kegyetlenkedéshez nem szokott tömeg hirtelen magába szállt és eliszonyodott attól a vértől, mely a kezeire tapadt.
Mindenki szabadulni igyekezett erről a gyászos helyről, hogy kerülje társai, a sok tanú és czinkostárs tekintetét, hogy magába szálljon a lelkét terhelő nehéz váddal és otthon, az egyedüllét magányában fontolja meg: hogyan kerülhetné ki a rettenetes visszatorlást, a mely bizonyára nem késik soká?
És eleinte egyenkint, később nagyobb csoportokban, mind elszéledtek a kastélyból, a piaczról, a templom környékéről és ki haza ment, ki az erdőbe, a hegyek közé, mintha szégyenlené magát, vagy félne embertársai között.
Úgy hogy mikor a harangot délre kongatták , az egész falu olyan kihaltnak látszott, mintha a török dúlt volna benne .

Petrás uramnak mind a mellett nem volt annyi bátorsága, hogy a kastélyban maradjon: a föld égett talpai alatt, s még mielőtt delet harangoztak , összeszedte azt a néhány hajdút, a kit vele együtt a pap kértére szabadon bocsátottak, kieresztette a feleségét meg az asszonycselédséget a pinczéből , befogatott két szekérbe, fölrakatta legbecsesebb holmiját, ő maga pedig lóra kapott és pereputtyostól megindúlt torony iránt Zágráb felé, hogy jelentést tegyen Tahy Ferencz úrnak a rettenetes zendülésről.
Mikor aztán kiért a falu határából , megfordította a lovát és irtózatos szitkok, átkok közt fogadkozott, hogy: - jön még a kutyára dér! - s hatalmas esküvést tett, hogy egy hét leforgása alatt sóval hinti be Petrovina helyét .

*

Mikor azt a halált hozó végzetes követ lehajították a toronyból, az öreg Gubecz épen azt ujságolta néhány higgadtabb és idősebb jobbágynak, hogy fia , a Kopó, pünkösdkor alighanem haza jön pár napra és akkor, úgy lehet, majd a hajas töröknek is a körmére koppint .

- Bíz'itt volna az ideje, hogy megváltója legyen a tulajdon vérének , - szólt egy sokat megért, görnyedező pásztor, nagyot sodorintva deres bajuszán .

- Hejh, ha Karácsony György apánkat meg nem törik vala az urak Debreczenben, - mondta sóhajtva egy másik, - az óta már nagyot fordúlt volna a világ !

- Nagy dolgok járnak a kigyelmetek fejében, - csitítgatta őket az öreg Gubecz; - hogy is bírnánk mink az urakkal, mikor a török, meg a német együtt sem bírnak vele ...

Ebben a pillanatban hangzott föl a játszadozó gyermekek vérfagyasztó sikoltása, mely rögtön a nyomában fölzúduló boszúordítás rémes hörgésébe veszett .
A beszélgetők megborzadva fordultak arra felé, de egyelőre semmit sem láttak, csak azt, hogy a torony alatt valami történhetett, mert ott volt a legnagyobb tolongás .

- Meghalt!
Megölték!
A Gergőt!
Akasztófára!
Átkozott gyilkosok! - tombolt a felbőszült tömeg, s a következő pillanatban már betörtek a kastélyba, s a szerencsétlenség színhelyén csak néhány gyermek és öreg jobbágy sopánkodott .

A vén Gubecz, a kinek fülében különös visszhanggal csengett még ez a kiáltás: - A Gergőt! - a nyakát is előre nyújtotta, hogy jobban lásson , kimeresztette mind a két szemét, mert az az élettelen alak ott a földön nagyon is ismerősnek tetszett neki.
Alig húsz lépésnyire hevert a szerencsétlen gyermek, a kinek teste, a mint siránkozó kis pajtásai körülötte sürögtek-forogtak, hol egészen, hol részben eltünt az öreg Gubecz szemei elől.
A szegény ember nem mert mozdúlni sem; bizonytalan félelmében szeretett volna oda menni a gyászos csoporthoz, de valami névtelen ijedelem visszatartotta s egy pillanatra a tagjait is megbénította.
Nyögve tárta ki karjait, melyek erőtlenűl hullottak vissza az oldalára, még jobban kimeresztette a szemeit, de most meg már épen semmit sem látott, mert minden homályba borúlt előtte .

- Gergő! fiam, Gergő! - szólította reszkető hangon a fiát .

Mikor nem kapott feleletet, a kétségbeesés szilajságával rohant oda hozzá, s mikor melléje ért, a homlokához kapott, rekedten elkaczagta magát, egyet fordult maga körül és leroskadt melléje a porba.
De rögtön ismét fölélt, óriási erőlködéssel fölvonszolta elkínzott testét, leült a földre, ölébe vette a fia fejét és fölébe hajolva, tapogatta a mellét, keresve, vizsgálva, hogy dobog-e még a szíve; aztán egészen fölemelte magához, odaszorította szivéhez, csókolta az ajkát, a szemeit, a homlokát, és többször az arczába fújt, mintha életet akarna lehelni bele.
És a mint látta, hogy a gyermek nem tér magához, hanem egyre jobban meghidegül a teste, már nem csókolta, nem siratta, hanem fejét az ölébe fogva , csak nézte, egyre csak nézte, bambán, a fájdalomtól révedező, üveges szemekkel.
És a világ, meg minden, a mi körülvette, mintha nem létezett, mintha meghalt volna reá nézve .

A lázadó parasztok már oszladozni kezdtek és az öreg Gubecz még mindig ott ült a puszta földön, szorongatva a fia meghidegült testét.
Olyan rettenetes, szótlan fájdalmában olyan megdöbbentő volt ez a két alak, hogy még a feldühödött s különben vad, részvétlen parasztság is szánakozva állta körül.
A legtöbb, a gyávábbak, már elszéledtek: s a kik még ott maradtak, vagy barátságból az öreg Gubecz iránt, vagy pedig azért vettek részt a szerencsétlen ember gyászában, mert ez a szerencsétlenség elfeledtette velük, sőt némileg igazolta is saját kegyetlenségüket.
De vigasztaló szót egyik sem mert, vagy tudott megkoczkáztatni, csak a derék pap lépett egészen közel, azzal a szándékkal, hogy megkisérti ennek a kétségbeesett fájdalomnak a csillapítását.
Azonban ő sem az apához intézte szavait, mert érezte, hogy a gyermekét sirató apa megszentesült fájdalmát földi vigasztalás nem enyhítheti; ellenben gyöngéden reá tette kezét a kedves halott fejére, melyet az öreg Gubecz még mindig az ölében tartott, és mély , fátyolozott hangon szólt :

- Szegény kis Gergő!
Kedvelt tégedet az Úr, mivel mindig tisztelted parancsait és szeretted szülőidet .

- Ámen, ámen! - motyogta az öreg Gubecz, mintegy fölriadva rémes kétségbeeséséből.
- Én nem is érdemeltem ilyen jó fiút a Mindenhatótól .

- Ebben a szomorú siralomvölgyben, - folytatta a pap, - annyi veszedelem környékez mindnyájunkat, hogy örülhetünk, ha az Úr magához szólít bennünket.
És ime! boldog ez a gyermek, mert nem halt meg, hanem csak aluszik: és az ő tiszta, ártatlan lelke ott mulat az örök világosság fényességében .

- Oh! de hát mi az én életem ő nála nélkül? - jajdult föl a lélek az ősz apában.
- És mit mondjak az én jó Mártámnak, ha hogy azt kérdezi tőlem: hová tetted a fiunkat ?

- Feleld neki a bölcs király szavaival: «Az Úr pedig, a ki adta őt nekünk, most vissza vette tőlünk: mi pedig ne kutassuk az ő útait, hanem nyugodjunk bele szent végezéseibe, mivel csak hasznunkra vannak azok. »

Az öreg Gubecz égre emelte szemeit, melyekből sürűn hullottak a könyek és nyögve sírt föl elkeserült fájdalmában :

- Miért nem haltam meg én?... miért hurczoljam én az élet keresztjét , a ki fáradt és öreg vagyok... s miért kellett elmúlnia az én magzatomnak, a ki aggságom reménye, támasza, mindene volt?.. .

- Az Úr nem hagy el téged a te nyomorúságodban, - bátorította a jó pap gyöngéden.
- Ha reád rótta ezt a keresztet, erőt és malasztot is ád, hogy keresztényi türelemmel hordozhassad .

- Ámen, ámen! - motyogta ismét a szerencsétlen .

A körülállók megmozdúltak; néhány szánakozó paraszt faágakból hamarosan Szent- Mihály- lovát tákolt össze, s most rá akarták tenni a halottat , hogy haza vigyék az öreg Gubecz kunyhójába.
Gyöngéd erőszakkal elvették tőle és rá helyezték a hordozó-ágyra, mialatt az öreg Gubecz, elgémberedve a metsző bórától s talán még inkább a szivébe lopózott hidegségtől, fogvaczogva igyekezett lábra állani.
A jó pap megsajnálta a didergőt, lekerítette válláról a saját köpenyét és ráadta az öregre.
Ez pedig sem meg nem köszönte, sem vissza nem utasította a jótéteményt; egy darabig, úgy látszott, mintha észre sem vette volna, de mikor a karját megmozdítva, megérezte a köpönyeget, azonnal levetette és szerető gyöngédséggel betakarta, gondosan begöngyölgette vele a fiát .

Az ég derülten ragyogott felhőtelen kék boltozatával; a hűvös bóra zúgva, zizegve járt a még alig zöldelő erdőben, s lent a völgyben, föl egész a meredek domboldalig, tisztán lehetett látni a kis falu minden házát, minden kunyhóját.
Köröskörül érezni lehetett a szunnyadó természet ébredezését: a vidáman csicsergő madarak dalában, a fürge méhek zümmögésében, a rügyező, bimbózó bokrok és fák balzsamos illatában .

A természetnek ez a vidámsága és nyugodt hangulata nagyon is ellentétben volt az öreg Gubecz lelkében dúló fájdalom viharával.
Mikor a halottat vivők megindúltak, ő is utánuk ment s egy ideig szótlanúl, roskadozó léptekkel követte őket; aztán, mintha csak most eszmélne a valóra, - mintha a düh, a fájdalom és a kétségbeesés, mely eddig a szivét gyötörte, csak most jutott volna el az eszéig s csak most ébresztette volna rettenetes nyomorúsága tudatára, - fogcsikorgatva felordított :

- Átkozott, átkozott gyilkos! - de a következő pillanatban már hörögve bukott térdre és az eltiport féreg kínos vergődésével fölfohászkodott :

- Oh, Uram! segíts meg engem: és a te szent kezed legyen az én fejemen, nehogy kisértetbe esvén, erőszakkal rohanjak lelkem kárhozatába .

Fölkelt, megint nyomon követte az elül menőket és buzgón imádkozott ; de, mialatt ajkai gépiesen motyogták a könyörgések megszokott szavait, elméje visszaczikázott az elmúlt évek homályába és fölidézte a megboldogult életének minden mozzanatát, attól kezdve, hogy csecsszopó, aztán gyermek és végre siheder lett, egész a mai napig: és eszébe jutottak a kedves halott legelső gagyogásai, a sok szép remény, melyeket beléje vetett, a gyermek jósága, szelídsége, okossága és nagy szeretete.
Minden, minden eszébe jutott és az édes emlékek nyomán fölébredő kínos veszteség érzése halálra gyötörte sajgó szivét: mert, imhol, vigasztalan multjában csak sötét rémeket lát, s most már kialudt az utolsó reménysugár is , mely bevilágíthatná jövőjének gyászos éjjelét .

És a míg ezeket elgondolta, ajkai egyre az imádságok megszokott szavait rebegték, elkínzott lelke legmélyén pedig mint ijesztő árnyék tünedezett föl az öreg Márta jóságos, szenvedő arcza, a mint görnyedezve a fájdalomnak ily roppant keresztje alatt, szemrehányó hangon nyögi :

- Hová tetted a mi édes fiunkat ?

Megrebbenve, mint a puskalövés dörrenésére fölriadó vad, az öreg Gubecz előre akart szaladni, hogy értesítse, előkészítse a gyászra a szegény öreg asszonyt, a ki ebéddel várja mind a kettőjüket: de reszkető térdei megcsuklottak és ő maga eljajdúlva, lélektelenül roskadt a földre.
Az elülmenők megálltak , megvárták, míg az öreg lassan, lihegve fölkel, s aztán ismét megindultak; ő pedig tántorogva ment utánuk s egyre az imádságot motyogta, a mely épen oly egyhangúan és folytonosan pergett ajkairól, mint a lejtőn csergedező patak mormolása .

Igy értek lassankint a falu szélére, a hol, félig a hegyoldalban, a völgy egyik szeszélyes kanyarulatában épült az öreg Gubecz szegényes viskója.
Az egészből csak a szalmafödél látszott, durván összerótt kereszttel a gerinczén: a többit egészen betakarták két százados gesztenyefának a lombjai, melyek védőleg borúltak fölébe.
És a mint a kanyarulatból kiérve, arra a kis szabad mezőre jutottak, a hol Gergő katonásdit szokott játszani apró pajtásaival, látták, hogy nagy csoport népség csődült össze a kunyhó előtt: és a szerencsétlen apa látta azt is, hogyan fogják le erőszakkal a szegény Mártát, a ki fájdalmában őrjöngve verte a mellét, tépdeste szétszórt, galambősz haját, hasogatta elaszott arczát a körmeivel: és a hegyek, az erdők meg a falu nyögve visszhangozták a boldogtalan anya keserves zokogását, kétségbeesett, síró jajgatását .

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE