Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Jegenyék a szélben
Keletkezés ideje
1921
Fejezet
7
Bekezdés
1176
Mondat
3196
Szó
34598
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Reggel félkilenckor a jegyzői irodában még senki mást nem lehetett találni , csupán Drabik Menyhért díjnokot.
Ámbár őt mindenki Menyusnak hivta s ezentúl mi is ezen a néven fogjuk szólítani.
Drabik Menyus egészen elütő egyéniség volt úgy külalakra, mint lelki konstrukció tekintetében.
Világszemlélete mélyebb elemzését egyelőre elhagyjuk s ezúttal csak külső megjelenési formáját fogjuk érinteni tüzetesebben.
Drabik Menyust az orra meg a bajusza után ismerte a legtöbb ember.
A bajusza tudniillik ott kezdődött, ahol más férfié végbeszökken, vagyis a szája két sarkán, ott kicsikét lecsüngött s azontúl nem volt folytatása, miáltal olyan benyomást keltett, mint egy mandarin-bajuszcsökevény.
Gumószerű fejének bubján néhány hajszál tengett , a balszemével félig hunyva és könnyezve pislogott s a gumószerű fej elülső negyedéből egy orr ugrott ki fenyegetően s mintegy harsogó tiltakozásul az ellen, hogy gazdájának nyolcórás körmölése dacára mindössze hatvan krajcár a napibére.
Ez az ormányzat végül ökölnyi dudorban ereszkedett le a szája fölé , olyan fényhatással, mint egy lilaszínű csutora.
Drabik Menyus ott ült tehát az irodában, egy zsebtükörben nézegette magát s néhány apróbb mitesszert nyomogatott az orrán.
Mert a kiadósabbakat vasárnap délutánra hagyta, amikor futja a szabadidejéből.
Kicsit szemügyre vette az arckifejezését s behajtván a tükröt, szokása szerint felsóhajtott:
- No, ezt a pofát másnak is albérletbe adhatta volna az Isten...
S felsóhajtván, munkához látott.
Először összegyűrt papírlapot tett maga elé , melyre vagy húsz név volt felírva, aztán húsz egyformára vágott cédulkát kapart ki az asztal fiókjából, a cédulákat most egymás mellé rakosgatta, később minden papirosszeletre felírt egy-egy nevet, majd betűrendes névmutatót vett le az állványról s végül a névmutató alapján betűszerint való sorban kezdte osztályozni a húsz darab cédulát.
Ekkor lépett be a szolgabíró.
Jött frissen, könnyedén és elegánsan, de hát ő teheti, mondaná Drabik Menyus, neki nem hatvan krajcár a napibére, mint Drabik Menyusnak.
Vadsörtés kalapját a feje tetejére taszította s vékony nádpálcával ütögette a lábaszárát.
Belépett s odavetette foghegyről:
- Na, hogy szuperál az egészségi mibenlét, Drabik!
Drabik háttal ült az ajtónak, de meg se mozdult.
A szolgabíró csettentett:
- Hogy milyen neveletlen egynémely ember...
- És egynémely szolgabíró is - tette hozzá nyugodtan Drabik.
- Hogy mondta?
Drabik megismételte:
- És egynémely szolgabíró is.
Mert ha belépünk valahová, köszönni is szokás .
Ehhez azonban intelligencia kell...
- Hallja, Drabik mester, de sokat fecseg maga az intelligenciáról!
- Lehet is, mert az van! - s az asztal lapjára hajolva tovább körmölt.
- S Drabik Menyus lehet napibéres csupán...
A szolgabíró mulatni kezdett a konok emberen:
- Mondja, kedves Drabik, miért nem beszél maga úgy, mint más rendesfejű ember ?
Miért mondja például, hogy napibéres?
Béres az, aki az ökrök körül dolgozik , maga pedig díjnok.
Drabik kész volt a felelettel:
- Nagy tévedés.
Először: más fogalom a díj s mást jelent a bér.
Én nem díjra pályázok, hanem bérért dolgozom mindennap: ennélfogva napibéres vagyok.
Nem is szólva arról, hogy a -nok, -nök képző helytelen.
Ezt viszont azért tudom, mert filozopter-koromban foglalkoztam mellesleg a nyelvalkotás szabályaival is.
A szolgabíró jól ismerte Drabik Menyust, tehát nem is kötekedett vele tovább .
Most már hozzálépett s barátságosan vállára tette a kezét:
- Hát jó reggelt kívánok, Drabik úr!
- Alászolgája, szolgabíró úr!
Lássa, ezen kellett volna kezdeni mindjárt, ahogy bejött.
A szolgabíró odanézett a cédulákra s összecsapta a kezét:
- Hát maga mit csinál, szerencsétlen!
- Az ujfalusi adóhátralékosokat írom össze névsor szerint.
- Névsor szerint? - s fölnevetett, de már bosszúságból.
- De ember!
Maga ahelyett, hogy egy kis fejmunkával ábécé szerint írná egymás alá a neveket, maga ahelyett először húsz cédulát irkál össze, azokat kirakja egymás után, aztán minden cédulára külön ír le minden nevet, aztán a névmutatóból külön keresi ki a betüket, aztán újra aszerint teszi össze a cédulákat és csak akkor írja le a végleges névsort.
Ember, de hiszen ez őrület!
Igy csődöt mond a közigazgatás!
Drabik Menyus nyugodt maradt:
- Lehetséges.
Sőt fölteszem, hogy erről Drabik Menyus is mélyen meg van győződve .
De Drabik Menyus húsz év óta változatlanul napibéres csupán, hatvan krajcárral .
Tessék Drabik Menyust kineveztetni irnokká s akkor beszélhetünk a részletekről...
A szolgabírót itt már elhagyta a türelme, így éppen kapóra jött neki a jegyző .
Bejött Suhajda István, vagyis inkább begurult.
S ha van valami törvényszerűség abban a sajátszerű hitben, hogy egy név ismeretlen gazdája s a név mögé elképzelt fogalom szinte kivétel nélkül egyezni szokott, ha például a jegyzői díjnok, mint olyan s a Drabik Menyus nevezett annyira-egy, hogy Drabik Menyus nem lehetett más, csak Drabik Menyus, akkor a Suhajda István elnevezés alá se születhetett más ember, csak Suhajda István.
Csak egy ilyen gömböchasú , kurtalábszárú pocak, széttúrt hajjal, kerek, nagy ábrázattal és puffadt szemmel .
Megállt Suhajda az asztal előtt s csak ekkor vette észre ijedten, hogy magánfelejtette a hálóinget és hogy kapkodás közben nem fűzte be a cipőjét.
A szolgabíró az iratpolcnak könyökölve játszadozott a pálcájával s ahogy félszemmel végignézett a lábát váltogató kis alakon, csaknem elnevette magát.
El kellett fordítania a fejét:
- Megint ittunk!
Mi?
Suhajda zavartan nézett bele a levegőbe s nem szólt.
Drabik viszont, hogy - legalább a maga számára - enyhítsen valamit a kínos pillanaton, félhangosan beszélt maga elé: - Csutka Gergely...
Csu-ut-ka...
Ez a Bakos János meg a ... hogyis?... meg a Fityera Mátyás közé jön a névsorban...
- Mennyi a hiány!
Hé!
- Harminchat forint ötven, - mondta szolgálatkészen a jegyző.
- Nem igaz! - csattant fel a szolgabíró.
- Negyvenegy!
Még most is hazudik , nyomorult ember?
Mit csináljak magával, a mindenségit, mit csináljak?
- A gyerekeim...
- Fogja be a száját s ne emlegesse a gyerekeit, mert felrúgom!
Egyszer a határban szedik fel tökrészegen, aztán szegény emberek adóját veri el a kocsmában s még a gyerekeire hivatkozik!
Piszok!
Nézze meg a gyerekeit: az utolsó zsellér nem engedi ki a magáét ilyen rongyban, betegen és mezitláb!
Van magának lelke?
Fuj , piszok!
Suhajda állt az asztal előtt.
Állt haptákban és zavartan hunyorgatott a levegőbe.
Ez a közömbösség még a szolgabírót is felbőszítette s ingerülten kezdett fel és alá járkálni a szobában:
- Ha nem a felesége, régen az árokban rothadt volna meg.
Most csak megvannak még .
De honnan és miből?
Hát nem ég ki a szeme?
Hát nem látja, hogy a Balogh úr kegyelemkenyerén tengődnek hónapok óta?
Kitartott ember! - s a szemébe ordítozott Suhajdának.
- Ki - tar - tott!
Itt észrevette magát s megállt.
A pálcával idegesen babrált s körülnézett az irodában:
- Szemétdomb!
Mikor sepertek itt utoljánál!
Mért hevernek az akták a sarokba hajigálva és a kályha megett!
Hát ez mi? - s találomra kikapott egy ügydarabot és belenézett.
- "Sürgős, mezőrendőri kihágás."
Pontosan másfélesztendős és sürgős!
- Épp ma akartam elintézni, - felelt angyalszeliden Suhajda.
- Épp ma?
Hogy a...
Elkáromkodta magát s kiment az udvarra.
Suhajda utánalesett s amikor látta, hogy a szolgabíró a konyha felé indul el, leült, fogta a tollszárat, belevágta a tintatartóba, nem azért, mintha most rögtön íráshoz látott volna, hanem, hogy bennehagyja a tintatartóban.
Aztán, mintha mi se történt volna, két könyökre tehénkedett s ásított Drabik felé:
- Mit szólsz ehhez a koszoshoz?
- Hólyag, - volt a Drabik véleménye.
- Az, - bólintott Suhajda.
- S még ő mer packázni azok előtt, akik végső eredményben a közigazgatás faktorai vagyunk.
Dzsentri! - tette hozzá, persze maró gúnnyal.
- De majd begyújtok én neki legközelebb, mert van már egy megfelelő ötletem.
Bekapja még a horgot a ficsúr, csak kis türelmet, Menyuskám , attól mehet oszt Piripócsra!
Négy év óta ígérgette már Suhajda ezt a szolgabíró alá való begyújtást, Drabik tehát most se vette komolyan.
Suhajda ezalatt felállt s a sarokbaszórt akták között kezdett kotorászni , hónaljig.
Aztán pecsétes üveget kapart ki a legaljából:
- Menyus...
Drabik odasandított:
- Benzin?
- Császárkörte, - somolygott Suhajda és Drabikra köszöntötte: - Az Isten adjon sok reménységet a magyaroknak!
- Szívemből kívánom, - így Drabik.
Aztán Drabik nyakalt.
Egy-két megjegyzést tettek az italra.
- Vérré válik az emberben, - vélte a jegyző.
- Mint barátban a lencse, - bólintott Drabik.
- De miről trafikálhat odabent az asszonnyal? - tűnődözött Suhajda.
- Mert igen főzik valamin a fejüket.
Te Drabik, tudod, mit gondoltam én?
Azt gondoltam, hogy Gabriella anyánk alighanem Balogh Marcsával akarja összeboronálni a főbírót .
Jól beszélek?
- Én pedig azt mondom, hogy abból semmisem lesz.
Ne faggass tovább, Istvánkám .
Csak annyit mondok, hogy ebbe a dologba bele fog pukkadni a főbíró is, Gabriella is.
- Az nagyon jó lenne, - hagyta rá Suhajda.
A főbíró és Gabriella asszony fesztelenül diskurálgatott ezalatt az első szobában.
A jegyzőné, miután megkapta az ígéretet, hogy ezúttal "még egyszer és utoljára" megmenekül Suhajda, teljesen megnyugodott.
De látszott rajta, hogy valami nagy dologgal készül kijönni, mert alig várta, hogy túlessen a látogatás hivatali részén.
- Van valami ujság? - kérdezte szokás szerint a szolgabíró.
- De még milyen! - legyintett a jegyzőné s az ujság ingere színt és elevenséget kölcsönzött rugókra járó arcának.
- Tegnap este Baloghékhoz érkezett Tarján László.
A szolgabíró nem sok érdeklődést árult el:
- Ki az?
- Ki az?
Csak így kérdezi a szolgabíró úr, ki az?
Hát másodunokabátyja Marcsának .
Tíz esztendeje, hogy nem látták, azóta egy csomó iskolát és világot kóborolt be s most meglátogatta az öregeket...
- Tarján...
Tarján László, - tünődözött a szolgabíró, mintha régi emlékei közt kutatgatna.
- Csak nem a fia annak a Tarján főszolgabírónak, akit megöltek , illetve aki maga lett volna öngyilkos?
- De az, az! - sietett örömmel a jegyzőné, mert az ujsághír s különösen, ha ő maga adhatta, tovább, mindig felvillanyozta Suhajdánét.
S azonfelül joggal remélte, hogy ezúttal egy kis szívbeli fájdalmat is szerezhet a szolgabíró úrnak.
- Hát most már jó lesz sietni egy kicsit, - tette hozzá anyai hangon.
- De miért sietni?
- Miért? - és elcsudálkozott.
- Egyszerűen azért, mert Tarján László csak huszonhat éves, azonfelül csinos fiatalember.
S nem tudjuk, meddig fog ittmaradni.
Mint rokon, amíg jól esik neki.
S azt, ugyebár, elhiszi nekem a szolgabíró úr is, hogy egy huszonhatéves úrfi nem igen fogja magát elunni Marcsa mellett.
Most tehát muszáj föllépni, mert csak tegnap este jött, de vacsora után már úgy bujtak össze egymással a diványon, mint...
- Mint két unokatestvér szokott, - nevetett a szolgabíró.
De aztán egyébre gondolhatott, mert csipkedni kezdte a bajuszkáját: - No, és az öreg?
- Az öreg?
Jól tudja a szolgabíró úr is, hogy az öreggel csak én tudok okosan beszélni, tehát amit én mondok, az úgy van.
Az öreg rossz viszonyban élt Tarján főszolgabíróval, aminek száz és egy oka volt s a halálában is az Isten büntetését látta.
Az öreg igen makacs ember s amit egyszer magába vett, az ég óvjon tőle, hogy azt valaki előhozza neki!
A fiatalemberre ő büszke, talán szereti is, de ha a lányát kérné, most még nem adná oda neki, csak ha majd kiismerte.
Tarján Lászlóról azt mondják ugyanis, hogy még bolondabb az apjánál , ettől tehát nincs mit tartani.
De hátra van még a lány!
Hátha a lány azt mondja három hét mulva: "én pedig csak Tarján Lászlóhoz megyek !?"
A szolgabíró szórakozottan nézett ki az ablakon s egyszer-egyszer simított a haján.
Aztán fölállt, kötekedve:
- Hát tudja mit, nagyságos asszony!
Mondjuk, hogy legközelebb meg fogom kérni a Balogh-kisasszonyt.
Nem mintha féltékeny lennék arra a derék és rokonszenves fiatalemberre, hanem mivel úgyis meg akartam kérni.
Azaz, mondjuk így : valószínű, hogy megpróbálom, - s a szeme közé mosolygott az asszonynak.
- S én addig is beszélek az öreggel, - ajánlkozott Suhajdáné.
A szolgabíró jókedvüen indult kifelé:
- Csak el ne rontsa a dolgomat, nagyságos asszony, mert túlbuzgóságból a kevés is árthat.
Az udvaron éppen a nemzetes úr jött szembe s a szolgabírót kereste.
Polyvával , törekkel volt tele: a cséplőgép mellől ugorhatott be.
A Párnahaj Miska-féle ügyben sietett befelé az öreg s egészen ki volt kelve magából, hogy egypár lova ma egész nap vesztegelni kénytelen a behordásnál.
Mert az az istentelen Párnahaj csakugyan odébbrúgta magától a szolgálatot s éppen a legégetőbb munkaidőben.
A szolgabíró az iroda felé kiáltott:
- Drabik!
Drabik kibújt:
- Mi kell?
- Intézkedjen csak, Drabik, hogy valami Párnahaj nevű legény délután ötkor ott legyen a nemzetes úr udvarán, mert várni fogom! - s a jegyzőnéhez fordult: - Legyen jó, nagyságos asszony, üzenje meg Koczák tanítónak, hogy nála leszek ebéden.
Addig Ujfalura hajtatok át egy kis szolgálati ügyben.
- Aztán kezet adott a nemzetes úrnak: - A viszontlátásra, Gyurka bátyám.
Kézcsókomat a nagyságos asszonynak meg Marcsának.
A nemzetes úr megelégedve fordult vissza a kazlak felé, mert tudta előre, hogy a szolgabíró ma délután le fog számolni Párnahaj Miskával.
Közbe az udvaron kellett átvágnia s a veranda ajtajában észrevette Marcsát.
Felkiáltott neki:
- Ozsonnára nálunk lesz a szolgabíró!
Marcsa biccentett, hogy megértette s visszafordult a verandába.
A szobából akkor lépett ki Tarján:
- Jó reggelt, kislány!
- Jó reggelt, nagylegény, - s összemosolyogtak.
- Egy pillanatra, Laci, mindjárt hozom a reggelit!
Tarján László egyet nyujtózott s jókedvvel tekintett ki az udvarra és a falu felé.
Az istálló előtt Handura Mátyás valami nyerget pucolt szorgalmasan s ahogy megpillantotta az úrfit, köszönt neki.
Verőfényes délelőtt volt, a nap tüzelve kapaszkodott a délpont felé, sehol egy felhő, a jegenyék mozdulatlanul álltak s köröskörül szinte égett a határ a perzselő hőségben.
Halott volt az utca, minden munkáskéz a kazlak körül serénykedett, csak lejjebb, az alvég felé kergetőzött néhány gyerek.
Tarján László a hosszú álom után frissen kelt föl s az egészségnek és nyugalomnak valami olyan érzése fogta el, hogy csaknem felujjongott.
Marcsa hirtelen megterített:
- Foglalj helyet, Laci.
Csak ketten leszünk, mert apa hajnal óta talpon van, mama pedig hátrament a gyümölcsöskertbe.
- Hát te még reggeli előtt vagy?
- No hallod, - csudálkozott a leány, - csak nem hagyjuk magára a vendéget?
Aztán nálunk nem úgy megy, Laci.
Akkor van reggeli és ozsonna, amikor éppen ráérünk.
Tarján László leült s csak elnézte a leányt, ahogy kedveskedve tett-vett az asztalon.
Takaros gazdasszony lett belőle mára.
Pettyes könnyű ruhában volt, egy csomó kulcs csörgött a kötényéhez fűzve s a fejére piros kendőt kötött, hátul másliba kapva.
Tarján Laci csak elnézte Marcsát: az égszínű szemét, a kedves csöpp állát s azt a sötét hajfürtöt, mely észrevétlen kikandikált a piros kendő alól.
Marcsa egy pillanatra magával volt elfoglalva s megfeledkezett, hogy a fiú elbámult rajta.
- Te, Marcsa, - tört ki belőle akaratlanul a lelkesedés, - azt mondom én neked...
A leány föltekintett s ahogy találkozott a szemük, megelőzte és leintette az úrfit:
- Csak semmit se mondj, mert nagy csacsiság jönne ki belőle.
Inkább arról beszéljünk, mit álmodtál, mert az első álom mindig be szokott teljesedni.
Mit nevetsz?
Vagy nem hiszed?
Tarján László ma kötözködő kedvében lehetett:
- Azon nevetek, Marcsa, hogy akkor én alaposan megjártam.
Álmomban ugyanis úgy volt, mintha megkértelek volna és te kosarat adtál nekem.
Marcsa először kiváncsian emelte rá a szemét, aztán észrevétlenül pirosba ment át az arca, utoljára leengedte a fejét.
Nagy csönd lett.
A vadszőllőn át egy ponton betűzött a napfény, odaesett Marcsa elé s Marcsa ezt a fénykarikát nézte szótlanul, majdnem szomorúan.
Csend volt, csak egy méhecske döngicsélt a sarokban s kétségbeesve erőlködött a veranda üvegfalán, mintha ki akart volna szabadulni szegény.
Később megszólalt a leány, de nem nézett föl:
- No várj, ezt elmondom apának.
A fiú gyönyörködni kezdett a leány zavarában s most már csak azért se engedte el:
- Hallottam, hogy ma itt lesz a szolgabíró.
Igaz?
- Igaz, - hagyta rá a leány.
- S aztán?
- Csak azért kérdeztem, mert azt mondják, hogy ő akar megkérni.
Haragszol érte talán?
Marcsa egyszerre visszatalált a hangjára.
Már mosolygott:
- Hallod, Laci, mi van ezen haragudnivaló?
A szolgabíró épp úgy eljárogat hozzánk, mint Koczák tanító, mint Drabik díjnok, vagy mint száz más fiatal és idősebb ember.
Hivatalos dolgai is vannak apával, aztán régi ismerős, azonfelül jó táncos és ha tudni akarod, hát csinos fiú is...
Tarján közbevágott:
- Csinos fiú!
Neked mindenki csinos!
Marcsa feltartotta az ujját:
- Mit szólsz bele, mikor nem is láttad még?
Igenis, csinos fiú!
S ha megtalálna kérni?
Istenem, ehhez joga van minden fiatalembernek, én csak nem akadályozhatom meg.
Igazam van?
- Borzasztó igazad van!
Tele vagyok az igazságoddal!
A leány felállt, elkacagta magát, a lelkéből, hirtelen kettőt fordult tánclépésben, akkor odaszaladt a fiúhoz s lekönyökölt eléje:
- Laci, tudod -e, miért szeretlek annyira?
Mert az egyik percben fölényes akarsz lenni, jegyezd meg: csak akarsz lenni, a másik percben meg úgy kétségbeesel miattam, mintha legalább is a nevelőapám lennél.
De azért jópajtások maradunk , ugye?
Most pedig - tette hozzá nyájaskodva - lemégy a nagymamához, de vigyázz s el ne járjon a szád, mert tudod, milyen asszony a nagymama.
Ő biztosan várni fog s ha ebédre is ott tart, az olyan kitüntetés, hogy büszke lehetsz rá.
Tarján László felállt:
- Valamit kérdezni szeretnék tőled, ha megmondanád.
Mért ment el hazulról Géza ?
Összekapott az öreggel?
- Semmiség az egész, - mondta a leány.
- Az érettségi után hazajött az öcskös , azt hitte, neki most már minden szabad, valami adósságot is csinált s tudod , hogy apa hamar megneheztel az ilyenért.
Összeszólalkoztak s Géza erre elutazott a nagybátyánkhoz.
Semmiség, majd hazakerül, ha ott is kap egy kis prédikációt .
No, szervusz.
Ozsonnára pedig okvetlenül itt légy.
- Okvetlenül?
- Ok - vet - le - nül!
Tarján Laci elindult tehát a nagymamához csakúgy könnyedén, kalap nélkül.
A falu végén volt a nagymama háza s a hátulsó szoba egyik ablaka már a temetőre nézett.
Mindnyájunk emlékében él egy ilyen öreg ház: az utca felől liceumsövény , két jegenyefával a két sarkán, a sövény mögött hervadt virágoskertecske, van benne piros verbéna, kerek ágyacska árvácskából, egy sor nenyuljhozzám, van lilaszínű harangcsa s két-három törpe kaktusz.
A régi ház előtt lombtalan szelidgesztenye bánkódik s délibb tájakra gondol, szegény.
A kertecske felé két ablaka esik az öreg háznak: muskátli van az egyikben, rozmaringszál a másikban .
A tető szalmazsupból való, de azon a részen, honnét az északi szelek jönnek , zöld moha az egész tető s a moharéteg fölött itt-ott szárbaszökken egy-egy jegecske.
Az udvart sok esztendő óta benőtte a fű, meg az egérfark, két ösvényke húzódik át rajta: egyik a kiskapúnak, másik a hátulsókertnek s az ajtóval szemközt eperfa álldogál.
Az ajtón a konyhába kerül az ember, hol három rézedény s több fazék csillog a tűzhelynél.
Az utca felől van az elsőház, a tisztaszoba , aranyszínű birsalmák illatával s ezzel csak ritka vendéget szokás megtisztelni , a temető felől a hátulsóház, vén óra a falon, minden órában kiröppen felette a kakuk s elkiáltván az időt, siető tiktakkal csúszik tovább a nagymutató.
A temetőre néző ablaknál divány is van, őszi koraestéken itt ül a nagymama, mikor a Szentek Hegedűjén elmélkedik félhangon, vagy durákot játszik egykor férjezett Misutánéval, ma egyszerűen az Úrban elszenderült útmester özvegyével, kivel a nagymama együtt viszi a zavartalan és egyszerű háztartást.
Az öreg ház mögött csenevész szilvafák vannak a térdigérő fűben, a sövény mentén novemberi estéken egy sor jegenye zúg, mikor is a nagymama felpislantván az órára, halkan figyelmezteti Misutánét: "térjünk aludni, lelkem ..."
Ó, mindnyájan magunkkal hordozunk egy-egy ilyen régi emléket s húsz-harminc esztendő múlva, ha szomorúság szakad a lelkünkre, de sokszor fölkeres az öreg ház képe!
Egyet sóhajtunk rá olyankor, mert a régi házacskából ekkorára rendszerint nem marad egyebünk a bánatos emléknél.
Tarján László sietve ment föl az udvaron.
A hátulsókert felől éppen akkor döcögött szemközt a nagymama.
Hanem megöregedett, összetöpörödött, a nézése bizonytalanra vált solyan volt már a haja, mint a decemberi hó.
Petrezselymet meg sárgarépát hozott.
A fiú nekipirult a sietésben:
- Kezét csókolom, Máli néni!
A nagymama szemügyre vette az ismeretlen fiatalembert s már kérdezni akart valamit, amikor elnevette magát az úrfi:
- Persze nem ismer rám, Máli néni.
Tarján Laci vagyok.
- Á, hát te vagy az! - lepődött meg a nagymama.
- Mindjárt gondoltam, csak az zavart össze, hogy hajadonfőtt jöttél.
Úriember nem jár kalap nélkül, - és szaporán mozdult a nyelve.
- Csak nem csaptad be talán a zálogba?
Vagy igen?
Itt a kezem, csókold meg, ahogy jónevelésű fiatalemberhez illik.
No, az arcomat is .
Hát fölkerestél?
Ezt igazán nem vártam volna tőled, Tarján, mert hűtlen kutyák vagytok egytől-egyig.
Szegény nagyanyád az édeshugom volt, te persze ezt is elfelejtetted már, hát ne szólíts engem Máli néninek, szólíts csak nagymamának .
Úgy sincs már senkid a világon, ki a szívéből gondolna rád.
Hát az a híres Balogh mit csinál?
Mert a nagymama vezetéknevén szólított mindenkit, még saját fiát, a nemzetes urat is.
Előretipegett a konyhába s azalatt élénken érdeklődött minden iránt:
- Persze, minek is kérdeztem Baloghot, mikor minden lépését ismerem a firmának , te pedig úgyse vallanál rá, igaz, hogy nem is tudsz róla semmit.
Még mindig nyomorgatja azt a szegény asszonyt, a földbirtokos úr?
Mert az apja csak gazdaember volt még, de ő már földbirtokos!
Úgy címezteti magának az ujságot.
Az úrfi meg, hallom, hogy elszökött, mert dorbézolgatott a kollégiumban s arra három pofont adott neki Balogh.
Ezt az egyet jól tette.
Hát a pipiske-kisasszony!...
Laci úrfi szólni akart, de a nagymama letorkolta:
- Csak ne beszélj, Tarján, ismerem én a mai lányokat!
Vagy talán neked is megtetszett már?
Mi?
No, ne makogj, úgyis tudom, de vigyázz, mert úgyse fogja hozzád adni.
Balogh halálos ellensége volt az apádnak, de igaz, hogy annak is hiányzott a félkereke, azért verte el mindenét.
Hol is hagytam el?
Igen, a kisasszony!
Olyan ártatlanul szokott belépni hozzám az angyal, hogy még engemet is majdnem megtéveszt, így édes nagymamám, úgy aranyos nagymamám s aztán farsangkor is olyan ruhában vitték a bálba, hogy majd kiégett a szemem.
Ha én olyan dáma lettem volna, sose vettek volna el, különben is az apám tépte volna ki a hajamat.
De hát Balogh ki akart tenni magáért.
Mit hallgatsz?
Talán nincs igazam?
S a nélkül, hogy lélekzethez engedte volna, leintette:
- Csak ne beszélj, Tarján, romlanak az erkölcsök.
Hát az a szárcsa mindig trónol még?
- Micsoda szárcsa? - bökkent bele Tarján Laci.
- Micsoda szárcsa?
Hát a jegyzőnő, mert én már csak úgy szólítom azt a gólyafészket.
No persze, Balogh éppen a párja!
Meglásd, Tarján, meglásd, nagy kavarodás lesz ott, ha megharagszok egyszer!
Itt már a haragtól pattogott a nagymama, de szerencsére közbelépett özvegy Misutáné rongyokba kötözött karral s vívósisakkal a fején.
Mint azonnal kiderült, hátul kirajzottak a méhek s Misutáné reggel óta e felszerelésben vívott ellenük szívós, de végül is eredményes csatát.
Misutáné csak ledobta magáról a sisakot s két karral szaladt Tarján Laci nyakába:
- Ilyen ujságval már régen nem szolgáltak nekünk!
Gondoltam pedig, hogy ma örülni fogok, mert éjjel nagy vizekvel álmodtam s úgy sírtam, de úgy.
Hanem hogy ráismertem mindjárt.
S micsoda legény lett, Istenem!
Tíz évekvel ezelőtt...
Misutáné ugyanis -val, -vel-lel beszélt.
De az áradozásban megszakította a nagymama:
- Nono, lelkem, lassabban a dícsérettel, mert én egyebeket is hallottam az úrfiról.
Bizony, Tarján, messzire elér a nagymama keze, de hát erre te aligha gondoltál Pesten, meg Lincbe, ugy -e?
Majd meghallod még te is a véleményemet .
Misutáné lelkem, terítsen csak az elsőházba, mert ma már magamnál foglak , Tarján.
Laci úrfi Marcsára gondolt: "ha ebédre is ott tart, olyan kitüntetés, hogy büszke lehetsz rá ".
Csendben ültek az asztalnál, csak itt-ott tett egy-egy megjegyzést özvegy Misutáné, akinek, mellesleg szólván, egy foga volt csupán legelől:
- Az édesatyját is jól ismertem, mert akkoriban sokszor felkerestük az uramval .
Jó ember volt, csak sok baja volt a zsidókval, meg másfajta ilyen emberekvel.
Végefelé jártak az ebédnek.
A nagymama mindeddig fürge madárkaszemmel vizsgálgatta a fiút, de most már beszédbe ereszkedett ő is:
- De mért volt baja, lelkecském, mért?
Ő kereste magának, ne beszéljünk most erről!
Nehogy valami ilyen ostobaságra gondolj te is, Tarján!
Elég volt egyszer a bajból, hallod -e?
A magad dolgaival törődj, ne úgy, mint az apád tette !
Hallom, hogy te is szeretsz a levegőbe gondolkozni, hogy terveket csinálsz, de nem úgy, mint az okos ember.
Majd egyszer elmondok mindent, hogy okulj rajta, de vigyázz, meg ne találj keseríteni, mert nincs egy jó embered, csak a nagymama.
S ha valamikor úgy fordulna, hogy nem tudnád hova letenni a fejedet, csak zörgess be a nagymamához.
No, ne nézz rám olyan furcsa szemmel, Tarján, ezt csak úgy mondtam, de jó lesz, ha ezt is tudod.
Mi ketten ledülünk most egy kicsit, mert meleg van, te pedig nézz hátra a kertbe.
Mondom neked még egyszer, Tarján, nem szabad a levegőbe gondolkozni!
Tarján Laci kiment, zürzavaros fejjel.
Vakító hőségben úszott a falu, köröskörül szinte égett a határ s a sövény alatt lihegve hasalt néhány tyúk.
Tarján Laci nem tudta hirtelen, hova induljon el, mert Marcsa csak ozsonnára várta vissza .
Eszébejutott ugyan Koczák, de ott most a szolgabíró ebédel s erre mégis csak a hátulsókertnek fordult.
Ezek a felvidéki hétszilvafás kiskertek!
A kiskapu után egy ribizli- és egy köszmétesor, oldalt két-három ágy zellerrel, kalarábéval s azontúl - sűrű árnyékot eresztve - girhes, csenevész szilvafácskák.
Olyan suták és szegényesek , mint a domboldal, melyből erőlködve szívják a kevés erőt, de annyi szerelemmel ragaszkodnak a sovány földecskéhez, mint a bocskoros magyarok, vagy a zsellér-tótocskák, akik addig veszkődnek egy-egy tenyérnyi földön, míg egyszer lehanyatlik a karjuk s maguk is a föld alá kerülnek, ahol nincs többet küzködés , kevéske jókedv, de végrehajtás sincsen.
És mégis kapaszkodnak a domboldalakhoz , mint a hétszilvafák.
Ott állnak ezek a fák az öreg kisházak hátában, alattuk lengőkalászos magas fű s ha szél fut át a görbe szilvafák lába alatt, annyi bánattal suhog, mint csak a sás a nádasban, vagy a fenyves a nagyuraik kastélyai körül.
Önkéntelen méla hangulat szállja meg az embert, ha belép egy ilyen bánkódó szilvásba s régi küzködések emlékei ragadják sziven.
A szilvás hátában ismét jegenyefák s egy gazdátlan széllegyintésre oly vadul orgonáznak, mintha a régenholtak minden haragja és kétségbeesése harsogna ki belőlük.
Ott még az erdők is máskép zúgnak: mennyi búskomoly intelem a szilaj orgonaszóban, mennyi dac és keserű elszántság...
Jaj, Felsőmagyarország!
Tarján László végigment az árnyékoson s aztán hanyattfeküdt a sövény alatt.
Egy darabig elbámult a jegenyefák tetején s az ég egy tenyérnyi derült foltján, mely lekandikált a fák között.
Bódult volt s néha úgy érezte, hogy el-elszédül .
Tegnap óta kétszer is felhozták az apját: este a jegyzőné, de olyan furcsa csönd lett rá a felelet, hogy Suhajdáné egyszerre bekapta a száját, most pedig Misutáné jött elő a nevével, de nagymama rögtön leintette.
Ugyan mit mond neki nagymama az apjáról, akinek példáján okulnia fog kelleni ?...
A felvégről olykor idáig-vánszorgott egy elnyújtott kakasszó álmosítóan, bágyadtan...
Nem tudta magát mire szánni, csak érezte, hogy most már meg fog tudni mindent.
Hisz a nagymama úgyis csak annyit árulna el, amennyit jónak lát s a nagymamából néha egyáltalán nem lehet kiokosodni.
Eszébe jutott hirtelen, hogy előveszi Drabikot , mert a vén díjnok évekig dolgozott az apja mellett.
Érezte, hogy a szeme nehezülni kezd s a feje lehanyatlik.
S olyan félálomfélében ismét látta magát egészen apró kisdiáknak...
Egy ősszel, mikor a felhők a toronytetőt súrolva görögtek a fagyos szélben, csak megáll Handura Mátyás a kollégium előtt, mert akkor még náluk szolgált az ócska huszár.
Matyi bácsi egész úton nem szólt semmit az úrfinak, csak a szürke felhőkre tekintgetett, vagy a lovat noszogatta gyorsabb ügetésre.
Ahogy hazaértek, a hálószobában holtan találta az édesapját , véres haját még akkor is ronggyal törülgette az édesanyja s magábafulva siránkozott.
Később annyit hallott félfüllel, hogy a főszolgabíró úr szerencsétlenül járt az erdő alatt, de Matyi bácsi még évek múlva is fenyegetődzött, hogy "de a pilátusát a gyilkosoknak, megölték, mert nem hiányzott egy golyó se a nagyságos úr puskájából, ő pedig megnézte még aznap ..."
Aztán lassú lebegéssel mintha az édesanyja bánkódó arca intett volna feléje...
Jóságos lélek volt a szegény, de a szerencsétlenség óta alig hallották a szavát s Tarján Lacinak könnyes lett a szeme, ahogy újra látta a szelid asszonyt, mikor már betegen és köhögve megsimogatta a fejét: "tanulj, fiacskám , tanulj, hogy ember lehessen belőled s maradj szófogadó, mert nemsokára eljön érted a keresztapád ..."
Tizenhárom éve mult már ennek is, jól emlékszik a temetésére.
És azontúl is, ha itt-ott felhozta valaki az apját, nagymama vagy keresztmama csak intett a szemöldökével s mindjárt másról kezdtek beszélni, ő elkerült messzi iskolákba, de most már tudni fog mindent, mert ezt a bizonytalanságot nem bírja el sokáig.
Még ma beszélni fog Drabikkal.
Igy maradt jóidőt s közben mintha elaludt volna.
Hirtelen csak arra lett figyelmes, hogy a kerítés mögött hangosan beszélgetnek.
Felállt s a sövényhez lépett: Koczák tanító, meg a szolgabíró haladt el a kertek alatt, élénk vitában.
Koczák meglátta Tarján Lacit s felujjongott:
- Szervusz, Laci pajtás, hallottam már, hogy megjöttél! - s odaszaladt és felvágta a sövény kisajtaját.
- Isten hozott közénk!
Igazán, rég nem láttuk egymást.
Gyere már közelebb, hadd mutassalak be!
Tarján kilépett a kisajtón, úgy, ahogy volt, széthullt hajával:
- Tarján László vagyok.
A szolgabíró barátságosan nyujtotta a kezét:
- Kende Pál szolgabíró vagyok.
Szervusz.
- Merre indultatok? - kérdezte Tarján.
- Elkísértem darabkát az öreget, - mondta Koczák, - mert valami dolga van még a jegyzővel s hozzátok is be akar nézni.
Te pedig addig is levizitelsz nálam, Laci pajtás, ezt az egyet már nem engedem el.
- Ezer örömmel! - s Kendéhez fordult: - Mi úgyis találkozunk még odafent.
A viszontlátásra!
Koczák és Tarján visszafelé fordult a dombon, amikor Tarján Laci egyszerre felkacagott:
- Micsoda gigerli lettél, te János!
Valóban, az volt János.
Bur-kalapot nyomott a fejébe, mely divatnak pontosan tizenkét évvel ezelőtt hágtak véglegesen a nyakára, de ezt most ne feszegessük körülményesebben.
Lüszterkabát volt rajta, bokorkendő a nyakán , hányiveti-másliban s e máslit különösen gyenge szélben kedvelte János, mert ilyenkor pajzánkodva repkedett a rojtos vége.
Zebraszín s alul felhajtott angolszabású nadrágját az újhelyi Braun szabta remekbe, igaz, hogy tizenöt forintért, havi törlesztésre és nem potyán.
A tenniszcipő fölött viszont kikacérkodott a lilábajátszó, áttört fuszekli ügyesen ráfércelt nyíllal.
- Egészen hódító a külsőd, Jánoskám, - mosolygott rá gyönyörködve Tarján Laci.
- Hallom, házasodni készülsz.
Koczák Jani vissza is akart mosolyogni, zavarba is jött, utoljára legyintett egyet, keserűen:
- Készülök?
Készültem!
De hányszor!
Ajaj!
- Neki kell vágni! - biztatta Tarján.
- Nem szabad megijedni!
Koczák sóhajtott:
- Hiszen nekivágtam, én eddig is, pontosan nyolcszor.
De az utolsó pillanatban - tudja a Jehova, mi van a lábammal! - csak megbicsaklott a bokám s gyenge szúrást éreztem az oldalomban.
Majd elmesélem odabent.
Igy értek a tanítói lakásig.
Milyen is egy tanítói lakás, különösen ha nőtlen még a tanító úr?
Ugyis tudja mindenki.
Elől a tanterem, aztán a tanító úr két szobája.
Az elsőben kerek asztalka, széle körül felpattogzott politúrral, a sarokban vaságy, mellette dívány (az anyjától kapta a tanító úr ), a falon önarckép, melyet fotográfia után rajzolt meg Koczák, aztán egy könyvespolcocska, rajta a Magyar Költők Kincsesháza, Jókai három regénye, hat-nyolc kötet Fantomas, a Néptanítók Lapjá-nak több száma, Eötvös báró Gondolatai, Mikszáthtól a Szent Péter esernyője, két Göre Gábor s legfeljebb néhány kotta még.
Egy tanítónak igazán nem telik többre.
A másik szoba üres (majd hoz bútort az asszony ), mindössze egy szekrény a falnál, szintén politúros, mellette a mosdóállvány s a sarokban a takarítónő seprüje.
De rozmaringbokor szomorkodik az első szoba ablakában , harmónium áll az ablak mellett, saroknak, hogy világot kapjon s a tanító úr, ha nagyon megtelik és elfacsarodik a szíve, leül a harmónium elé s kiengedvén a hangját, könnyít valamit a lelkén.
Tarján Laci körülnézett:
- Egyszerű kis lakás, Jánoskám, de boldog lennék, ha nekem csak ennyim volna.
- Laci pajtás, - sietett füligvörösen Koczák, - van teneked tízszer ilyen lakásod s milyen uri bútorokkal, csak az a baj, hogy sose akarsz hazamenni, - s boldog zavarában, hogy előkelő pajtása most így megtisztelte az ő szerény szobáját, nem találja a helyét, csak a tenyerét dörzsölgette.
Utoljára is a harmónium elé ült:
- Játszok neked egy kicsit.
Néhány futamot csinált, aztán belevágott teljes erővel s a hangját is nekieresztette:
Ki tanyája ez a nyárfás?
Nem hallik át a kurjantás...
Zengő baritonja volt Jánosnak s összefonódván a harmónium mély basszusával , szinte megrázta a négy falat, aztán kivágódott az ablakon s szétterült a kertek fölött.
S hallván ezt a szomszédasszony, felfülelt egy pillanatra, s bizonyosan azt gondolta magában: "a tanító úr megint házasodni készül ".
Harsogott a harmónium, de zengő búgásán át is átvágott a tanító úr feltornyosult keserűsége .
Tarján Laci lekönyökölt a díványon s maga is eltünődött.
Pedig nincs semmi az egész nótában, mindössze az kifogásoltatik benne, hogy odaát a tanyán semmikép se akarják meghallani a veszett kurjantást.
Vélni lehet ennélfogva, hogy más legény után kacsintgat már a tanyás leánya...
Ahogy elhalt az utolsó ütemfoszlány is, Koczák felugrott s tenyerét odatette a homlokára.
Pillanatra összenéztek s akkor azt mondta neki Tarján Laci, szinte apai hangon:
- Meg kéne házasodni, Jánoskám...
- Meg, meg, csak ne volnék olyan peches, - és odaült Tarján Laci mellé.
S most , hogy kicsit kiénekelte magát, eltünt a szórakozottsága is és természetes hangon fordult a pajtáshoz:
- Nézd, Lacikám, neked elmondok mindent úgy, ahogy van.
Kevés a jóemberem, de előtted szívemből fogok beszélni.
Hiszen meg kéne házasodni, tudom én azt, csak végigcsinálni nem bírom.
Ne mosolyogj, Laci, de engemet borzalmas malőr üldöz .
Értsd meg az Istenért, nyolcszor próbálkoztam már, de mindig gyalázatos eredménnyel!
Csak két esetet mondok el, mert a vége úgyis iszonyú blamázs lett mind a nyolcnak.
Legelőször Kisztének vágtam neki, tavaly nyáron, hogy megkérem Turbucz tanító úr lányát, az Annust.
De összeillettünk volna pedig!
Hát nekivágtam, már a faluba értem, az Annus-szívem már rám is mosolygott a georginák közül, pechemre azonban vasárnap délelőtt volt, templom után a ház előtt tereferélt mindenki, az egész világ tudta, hová megyek és milyen szándékkal, de az utolsó gondolatban úgy megijedtem, hogy görcs állt a térdembe .
Valahogy még meg bírtam billenteni Annuska felé a kalapot, hogy ; " kezétcsókolom ' ', aztán továbbmentem.
Szegényke, talán két napig is könnyezett a szégyentől.
Disznóság, milyen gyáva alak vagyok!
- Ugyan, Jánoskám, - mosolygott rá Tarján.
- Hagyd el, ne is mentegess!
A többi esetem is hasonló, csak a legutóbbit mondom el.
Június végén tanítóbál volt a fürdőben s hogy őszinte legyek, kicsit csapni szerettem volna a szelet a tanfelügyelő lányának, mert reméltem, hogy táncközben ez nem lesz olyan feltűnő.
S tudod -e mi történt?
Az első csárdásról lekéstem , mert Lenkét (így híjják a gyöngyömet) elkapta előlem a gróf Andrássy kasznárja , tudod, az a sárgalábszárvédős fika, de nem kezdhettem ki vele, mert nagy krakéler.
A második táncnál már az enyém lett volna Lenke, már derékon is kaptam, s nekiköszörültem a talpamat, de ekkor...
Jaj, még most is megráz a hideg!
Ekkor ugyanis az a betyár prímás belevágott a bosztonba.
Hüj, Lacikám !
Csak tátogtam, kivert az izzadtság.
Lenkének azt hazudtam hirtelen, hogy épp most hivat az édesapja az ivóba, csak egy percig várjon...
- S aztán? - sürgette kiváncsian Tarján.
- S aztán hazalógtam az erdőn át.
Itthon három napig borogatást raktam a homlokomra, mert nem ismerem a bosztont.
Hát ilyen hólyag vagyok én, Lacikám, - fejezte be teljes keserűséggel.
De itt már Tarján Laci is felugrott s nevetett, de úgy, hogy a könnye csorgott .
Aztán odalépett Koczákhoz, vállára tette a kezét s szeretettel nézett a szeme közé:
- Nincs neked más bajod, Jánoskám, csak tapasztalatlan vagy egy kicsit.
Mert a naiv lelkedért én is irigyellek.
De ezen segíteni fogunk.
Egy hét alatt megtanítalak a bosztonra s még meg is házasítalak, amíg itt leszek.
Koczák szemet meresztett:
- Lehetetlen!
- Ugyan, ne gyerekeskedj! - s hátbaütötte tréfásan.
- Meglesz, ha mondom!
Koczák Jani egyszerre olyan lett, hogy madarat lehetet volna fogatni vele .
Hálásan szorongatta a Laci pajtás kezét, aztán odament a könyvespolchoz , piroskötésű könyvet keresett ki.
Tarján Laci elé tartotta s felsóhajtott:
- Pedig mennyit tanulmányoztam ezt a kötetet!
Tarján László kezébe vette, ránézett a címlapra s fejet csóvált kedves bosszankodással.
A fedéllapon ugyanis cifra huszártiszt nyújtotta a karját egy erősen befűzött, legyezős delnőnek s a tetszelgő pár alatt szóról szóra ez állt:
A PESTI MÜVELT TÁRSALGÓ
Nélkülözhetetlen kézikönyv mindazok számára, kik a társaságban magukat megkedveltetni óhajtják.
Tartalma: Illemszabályok.
A régi Istenek neveinek jelentése.
Pas de quatre.
Kártyafortélyok.
Szeszély-szikrák (Anekdoták ) .
Humorisztikus.
Komoly költemények.
Egészen új virágnyelv.
Házassági ajánlatok .
Legnagyobb részben saját tapasztalása után szerzé
EGY PESTI ARSZLÁN
Ára 1 frt. ezüstben.
Tarján Laci lapozott pár oldalt s megint fejet csóvált:
- De Jánoskám, hogy az ördögbe adhattad magad ilyen szamárságra!
Pedig, látom , gyakran forgattad, mert sok benne az aláhúzás.
Koczák kínosan érezte magát:
- Muszáj volt Laci, muszáj volt.
Mert ha egyszer komoly tervei vannak az embernek, kurizálni is kell tudni.
Tarján fölnevetett:
- Persze, hogy kell.
De ki beszél ma szeszélyszikráról meg dalidóról s kinek fontos egy társaságban a Zefír Isten jelképi jelentősége?
Jani te, Jani!
No , majd eligazítjuk azt a kis családalapítást.
Aztán elbeszélgettek még sok mindenről.
Amikor Tarján László elköszönt, Koczák még utána is kiáltott:
- A Társalgót valahogy ne említsd Marcsának, mert kútba ölöm magamat!
Mire hazaért Tarján Laci, otthon már ozsonna után voltak.
Bort látott a veranda asztalán, a nemzetes úr éppen töltött, Kende szolgabíró felhevülve állt a középen s előtte, háttal az ajtónak, egy dacosképű fiatal legény.
- Hát mennyi pofont is kaptál összesen a nemzetes úrtól, Párnahaj Miska? - kérdezte a szolgabíró?
- Négyet, - mondta sötéten a legény.
A szolgabíró erre úgy vágta képen a legényt, hogy hátratántorodott:
- Ilyen volt az első, Miska?
A legény összevágta a fogát, düh lángolt az arcán, de nyugodtan felelte:
- Igenis, szolgabíró úr.
A szolgabíró most másodszor is pofonverte, de úgy, hogy a legény a falnak esett:
- Ilyen volt -e a második, Miska?
Párnahaj Miska itt már tenyerébe kapta az arcát s könyörögni kezdett, hogy ne bántsa tovább a nagyságos szolgabíró úr, inkább munkába áll s teljes hűséggel szolgálja tovább is a nemzetes urat...
- Mars ki s lódulj rögtön az istállóba, - ordított rá Kende, - mert csendőrökkel veretlek vasra!
Tarján Laci elképedve állt ezalatt a szoba ajtajának dűlve s ahogy elkotródott a legény, félhangosan mondta maga elé:
- Hallatlan...
A nemzetes úr poharat nyújtott neki is:
- Koccintsunk, fiam.
Látod, így kell elbánni az akasztanivalókkal!
- Köszönöm, keresztapa, nem iszom, - felelte.
- Veled pedig nem koccintok, Kende , mert komisz alak vagy.
Igy bánni el egy védtelen emberrel!
Kende ránézett, pillanatig mintha habozott volna, de aztán derüs képet vágott:
- Nagy idealista lehetsz te, testvér...
- Mint az apja volt, - tette hozzá a nemzetes úr és elnevette magát, de visszafojtott ingerültség volt a nevetése.
- Proszit, szolgabíró úr!
Tarján Laci szótlanul a szobájába ment, odaállt az ablakhoz, összefonta a karját s úgy bámult ki a kertbe.
Kint setétedni kezdett már, mikor arra ocsúdott, hogy valaki megérinti a karját.
Marcsa volt:
- Apa kicsit pattog, de jól tetted, hogy odamondtál neki!
Igazad van, mama is azt mondja.
Miért vagy olyan rosszkedvű, Laci?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE