Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrai Károly
48-tól Világosig
Keletkezés ideje
1860
Fejezet
29
Bekezdés
2318
Mondat
3928
Szó
45077
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Santissima Maria ora pro nobis
(Szent Szűz könyörögj érettünk.)
A szép Olaszországnak egyik legszebb városába Milanóba, a világhírű büszke dóm városába megyünk át, mely az időben a lombard-velencei királyság fővárosa volt.
A város központjának nagy terén emelkedik a királyság gyöngye, a műépítészet remeke, a több mint háromszáz év előtt épített dóm.
Minden legkisebb része fehér márványból kifaragva, kicsiszolva, egy-némelyek oly finoman, hogy a napsugarak átszürődnek rajta, mint az üvegen.
Akkor senki nem törődött a dómmal, sem annak művészetével.
Egy lelkesedéssel hangoztatott, sokszor vérbe fojtott és ismét föltámadt jelszó röpködött a levegőben, mely körül a hazafiak rajongó lelkesedéssel csoportosultak ; az »unita Italian Egyesült Olaszország ez volt a főurnak fényes álma, a szegénynek reménynapja, ezért imádkozott a főpap s áldozott a szent misében a főpásztor, ezért adta oda a gazdag vagyonát, kincsét, a szegény vérét és életét, ez volt a jelszó, mely az Apenninek csúcsáról azok sarkáig visszhangzott, havasokon és rónákon át, ezért alakult a »Carbonárik «, a »Fratellik« s több titkos és nyilvános társulatok szövetsége, ezért gyűlölte az olasz halálosan a »tedeszkát« (a németet ), ezért hangzott egész Itálián át a legnépszerűbb név varázshatása »Eviva Pió nono pontifico máximo (Éljen IX-ik Pius pápa !) .Villanyszikra volt ez, mely végig futotta s felgjrajtotta az egész Olaszorssággt!
Metternich éber kormánya remegett a láthatatlan ellenségtől, tudta, hogy küzdeni fog ellene.
Csak jönne minél előbb az idő !
Tudta, hogy a mozgalom élén a keresztény vüág legnépszerűbb főpapja : a pápa áll és hogy ha ezekkel szemben csatát veszt : elveszti egyszersmind olaszországi királyi birtokait is.
Radeczki tábornagy ezer emberrel tartotta megszállva a lombárdvelencei királyságot, a mélyen gyökerező nemzeti gyűlölet minden nap élesebbé lett.
Az osztrák uralom valódi vulkánon nyugodott, melynek kitörése minden pillanatban várható volt.
Mindenütt panaszok hangzottak föl az osztrák önkényuralom ellen, végre is a milánóiak látva, hogy panaszaik meg nem hallgattatnak, azt tették föl magokban, hogy az osztrák pénzügy kárára dohányozni többé nem fognak !
Ott ártanak a német-nek, ahol és azzal, amivel lehet.
A katonaság dacolt a néppel.
A tisztek csak azért is szivarozva jártak-keltek az utcákon.
Egy termetes kapitány órahosszat föl s alá sétált a dóm-téren, erős füstfelleget fuva kihivólag nézegetve maga körül.
Mintha mondotta volna itt vagyok, csak azért is szivarozom !
Akár tetszik a taljánoknak, akár nem.
Tegyenek róla . . .
Nagy csoport kisérte a hivatalos dohányzót.
Lepisszegte.
Oda sem nézett neki.
Egy mellékutcából elegáns külsejű úri nő közeledett a dohányzó tiszt felé.
Épen jókor.
Ennek is megmutatja ez bátorságát.
Füstöt fog fújni a képére.
Igen, úgy fog tenni.
Es a pökhendi zsoldos úgy tőn, amint elgondolta.
Amint az urinő közelébe érkezett, tele szívta pofiáját füsttel és azt egyenesen a mellette elmenő arcába fújta.
Hanem abban a pillanatban olyan csattanós pofont kapott, mely a sziporkázó szivart messze kiröpitette szájából.
A nép evivázott! éljenezte az urinőt, mig a kapitány felforrott dühvei kardot rántott.
Abban a pillanatban azonban a felbőszült tömeg reá vetette magát, kardját összetörték, magát földre rántották, összetiporták.
A kaszárnyákból katonaság tört ki fölszegzett szuronyokkal.
A megtámadott népből valaki elkiáltotta magát építsetek torlaszokat S a következő percben gyermekek és aggok, férfiak és nők kővel, téglával, fa- és bútordarabokkal s gerendákkal síelitek elő , hogy az építkezést teljesítsék.
Cassari gróf polgármester megkísértette a kibékitést.
A katonák elfogták, tömlöcbe hurcolták.
A város legnépszerűbb embereinek és a katonaság küldötteinek csak nehezen sikerült ideiglenes fegyvernyugvást eszközölni.
Ez történt január hó 26-án .
És ettől fogva minden este minden toronyban megkondultak a harangok.
Egész Milanóban reszketett a lég, több mint harang zúgásától.
A szentegyházak megteltek áj tatos hívekkel s messze kihallatszott a szent zsolozsma karéneke.
De profundis clamavi ad te domine !
Domine exaudi vocem meam !
A mélységből kiáltok Uram hozzád !
Hallgasd meg Uram kérésemet!
S magokban utána suttogták az úri ima szavait:
— Szabadíts meg Uram minden gonosztól.
S hozzá tették : a leggonoszabbtól pedig a némettől ments meg Uram minkee!
Hárompap és három éjjel zúgott Milanóban, Firenzében és Kómában az esteli ájtat osságra hivó ima és tömve voltak a szentegyházak, senki nem maradt el; elmentek még a kicsinyek is elrebegni az imát, a »sanctissima Maria, ora pro nobis« (Szent Szűz Mária könyörögj érettünk !).
Radeczki tábornagy magában boszankodott e nagy áhitatosság fölött, mely valóságos őrjöngéssé fodozódott ezeknél a »polenta« evő taljánoknál, amint őket az osztrákok gúnyosan hívták.
De hát inkább imádkozzanak, mint késeiket köszörüljék.
Január -én este az agg katona Radeczki már idegessé lett a szűnni nem akaró harangozástól.
Harangozást, isteni tiszteletet betiltani szentségtörő merénylet lett volna.
Egyik segédtisztjét mégis elküldte az érseki irodába, megtudni a sok harangozásnak az okát.
— Ö szentsége a római pápa nehány nap múlva encyklikát fog kibocsátani, a szent hitért vértanúhalált szenvedett hívők lelkiüdveért, volt a válasz.
— No hát csak hadd imádkozzanak a kegyes papok ezen derék lelkek örök nyugalmáért és üdvéért, mondotta a tábornagy gúnyosan, jobb , mintha velünk lenne bajok.
Ki tudja , vájjon a szellemek nem hagyják -e el néha bizonyos időkben fényes lakhelyeiket, hogy a nép közé vegyülve küzdjenek ama szent eszméért, melyért . év előtt nagymesterük is vértanúhalált halt: az emberiség szabadságáért.
Az agg fővezér bizonyosan nem gondolt ilyenre.
Ha tudta volna, hogy ez a zugás az ő halotti harangjának kongása ? !
És valóban úgy volt.
Hét napon át egész Olaszországban éjjel-nappal harangoztak.
Ez volt a jel azáltalános szervezkedésre és készülődésre ; midőn pedig a -ik napon éjfélkor megszólaltak : ez volt a jel az általános fölkelésre és támadásra.
Mindenütt zúgni fognak a harangok, arra fogják fölhivni az olaszokat, hogy eljött az idők teljessége, melyről a próféták jövendöltek.
Itt az idő, most vagy soha !
Törjék össze bilincseiket, dobják el a német jármot !
Ezt hirdették a harangok, erre buzdították a templomi csöngetyük, ezért imádkozott minden olasz, férfi és nő a templomban, ezért celebrált a milánói érsek a szent oltár előtt, mig a nép otthon puskáját szerelte, kardját köszörülte harcolni és meghalni az »unita Italia « -ért a szabaddá lett egységes Olaszországért.
— Si Deus pro nobis, quis contra nos !
Ha Isten velünk, ki ellenünk ! így szólott a pápai encyklika egy pontja.
Isten és szent angyalai legyenek veletek !
Oltalmazzanak és segéljenek !
Én imádkozni fogok érettetek !
Ezt mondotta IX. Pius pápa a harcba készülő olaszokhoz.
Ö is olasz volt !
Éljen Olaszország!
Éljen IX. Pius pápa!
A podestánál, Casari grófnál a dómtéren levő palotájában éppen fényes estély volt, palotája tündérfényben úszott, az osztrák katonák azt gondolták, hogy ezeknek a könnyüvérü olaszoknak egyébre sincs gondjuk, mint a mulatságokra.
Egész Olaszország forrong.
És ime a nagy hazafi, a polgármster fényesen kivilágított termeiben ujjonganak és táncolnak.
A nép pedig evivát, éljent riadoz !
Ha tudták volna, hogy alant a kivülrő, jól elsötétített pincében ez alatt a kardokat, a tőröket köszörülték ? !
Benn a termekben fényes társaság volt, a város szine-java, virága, egyházi és világifőméltóságok, előbbiek lila és biborszinü taláraikban hullámozva föl s alá a termekben s vidáman társalogva a többi vendégekkel, úgy látszott, mintha mindnyájan mulatnának, pedig mindnyájának arcán bizonyos titkolózás s szorongó várakozás kifejezése ült.
A nagy teremben a szépek szépei, az olasz főváros legszebb válogatott hölgyei táncoltak : Olaszországnak legdelibb tündérei ; mindenik egy-egy szirén, mely elcsábít, magával ragad a hetedik égbe, vagy a pokolba.
A zene vígan szól, a tündérek el-el- tünedezve röpülnek, mint illik a kivilágított sírok felett.
És ki tudja, avagy nem sírok fölött táncolnak -e ?
Olykor egyik vagy másik el-eltünik lovagjával együtt a teremből.
Ki tudja, hova menekült heves vérü lovagjával ?
A januárvégi levegő oly enyhe, oly illatos, az olajfák, a tavaszi virágok kábító árja terjeng a termekben ; és az eltűnt ifjú pár talán most mond valamely bizalmas helyen örök Isten hozzádot egymásnak !
Éjfél felé az egyházi férfiak egy része eltünedezett, a netán tudakozódóknak jelentik, hogy a büfé és thea-termek már megnyíltak, s vannak, kik ide vonultak.
És ez valóban úgy volt.
Az estünnepély legtekintélyesebb férfiai, a társadalom, a politika legkiválóbb alakjai kivonultak a teremből, mint mondották : üdülni.
Néha egész csoportok tették ezt.
Közelgett január 20-ika.
Nagy nap az olasz nemzet életében.
Tanácskozni kell az akkori teendőkről.
Mikor a tüzakna fölrobban, mindenkinek ott kell állani helyén, s tudni teendőit, hogy minden pontosan egymással egybevágóig történjék, hogy az mnita Italianháromszin zászlója diadallal emelkedjék ki a szent harcból.
A palota egyik félreeső helyén, éppen a muzeum mellett van egy kívülről egészen sötéten hagyott terem.
Belülről egyszerűen de gondosan világítva.
Ide jöttek a vezetők, vezérek, hogy együttesen beszéljék meg azt, ami még hátra van.
És aztán az utolsó harangszóra föl magasra az »unita Italia« fenséges zászlóját.
Előre!
Csatára a szent szabadság oltalmára !
Győzünk vagy halunk ! . . .
És aki meghal is, örökkön örökké él !
Többnyire öreg férfiak, kik már bizonyára sok vihart láttak, több politikai átalakulást éltek át, kiknek jó tanácsaik egy- egy segélycsapattal értek föl, kik mindenütt előljártak, hol tenni kellett a hazáért és elsők voltak, hol meg kellett halni érette.
Előttük asztal, megrakva a büfé válogatott ételeivel és italaival, ha itt valaki meglepné is őket: félrevonultak, hogy szabadabban mulathassanak.
Szabadabban találják egymás között magokat.
— És ha nem győzünk, ha az ellené lesz a diadal, hova vonulunk ? kérdezte az egyik.
Erről első helyen kell gondoskodni.
— A legbiztosabb helyre, viszonozta egy másik.
A föld alá.
— Ah!
Ah!
Ez az utolsó ut mindig nyitva áll előttünk !
— A fölsőbb kincseket, a fölszerelési és hadi cikkeket előre elszállítottam az abruzzók közé.
Kereshetik ott akár évekig.
— Helyes, szükség esetén ott magunk is várhatunk jobb idők földerültóig.
— És ha a német megostromolja ez utolsó menhelyünket ?
Társa gúnyosan mosolygott.
— Tessék ! . . . ha egy-egy brigánti csapat az Abruzzókban éveken keresztül dacol a fegyveres hatalommal, mennyivel inkább megteheti ezt az egész olasz nép.
Csak töltésben ne legyen hiány.
— És nem lesz közöttünk senki áruló ?
A németeknek kilenctized részét megveszik minden terveikkel és titkaikkal egyetemben.
Olaszt erre nem találnak !
— Nem lesz hiányunk semmiben, mondotta egy másik.
Vannak társaink, kik a lőporgyártással foglalkoztak, ólom van bőven.
Magunk készítünk lőport és golyót.
E pülanatban az előszoba kis csöngettyüje szólalt meg.
— Valaki jön !
És siettek a férfiak poharat, a nők süteményt venni kezeikbe, mintha épen azokkal lennének elfoglalva.
Az ünnepelt házi kisasszony lépett be, fiatal magyar huszárkapitány karján.
Casati Angela alig éves gyönyörű szűz volt, az arcán a fiatalság üdeségével és zománcával, szemeiben mélyen lángoló érzéssel, mely sokkal inkább hódit, mint a perzselő tűznek lobogása, arcán annyi szelídség és ártatlansággal, mely mindenkit meghódított.
Amint a szobában levők az osztrák katonatisztet meglátták, csaknem mindannyian fölháborodtak ; az elégületlenség csöndes moraja zúgott ajkaikon.
— Bocsánat uraim, mondotta a hölgy, hogy minden előleges bejelentés nélkül mutatok be önöknek egy idegent : Komis Kázmér gróf jegyesemet.
Többen udvariasan meghajoltak, s kezöket nyújtották a fiatal huszár tisztnek, mig néhányan még mindig tartózkodó állást foglaltak el vele szemben.
— Azt hiszem, folytatta a grófhölgy, hogy további ajánlatom fölösleges.
Halk helyeslés volt a válasz.
Mig a huszártiszt a hazafias liga tagjainak bemutatkozik, oda kivül egy másik teremben két osztrák tiszt igen bizalmas beszélgetést folytat egymással.
Egyik őszbe vegyült tábornok melle érdemrendekkel borítva, másik vértes főtiszt, kik az átellenes folyosó oszloppillérjei mellett, s ettől árnyékban tartva állottak, egymással bizalmas beszélgetést folytatva.
— Ezek most valami nem jóban törik a fejőket ! mondotta a vértes főtiszt a tábornokhoz fordulva.
Nem ok nélkül rendez a podesta most ily ünnepséget.
— Azt hiszem, válaszolt a tábornok, hogy ezek az olaszok nagyon szeretnek mulatni, semmi más okot nem látok.
— Bocsánat tábornok ur, mióta itt vagyok, folytonosan figyelem őket.
— Mi ide, válaszolt a tábornok, mint vendégek vagyunk hiva, a kémkedés nem hivatásom.
A vasas főtiszt nem akarta tovább folytatni a kényes beszélgetést.
Okosabbnak tartotta benézni a büfébe, mely gazdagon el volt látva finom pecsenyékkel, halakkal, süteményekkel és pezsgővel, melynek élvezete a társaság egy részén már meglátszott.
Az összekocintott poharak és serlegek csöngtek, az arcok derultebbek lettek, legalább ezzel akarták eltávolítani arcaikról a szorongó aggályt.
A jelenvoltak csaknem mindnyájan sejtették, hogy egymástól valamit titkolnak.
Csak azt nem tudta senki, hogy mit.
A félreeső büfében pedig ez alatt a legélénkebb társalgás folyt.
Angela atyja beszélt a fiatal huszárkapitánynyal.
Ügy látszott, hogy valami nagyon fontos ügyről tárgyaltak.
Leendő após és vő.
— ön azt mondja, hogy századával együtt hozzánk állana s velünk küzdene a szabadságért.
— Nincs egyetlen emberem, ki ezéirt örömmel nem áldozná föl életét.
— S tudna ön egyúttal ügyünknek propagandát szerezni, harcos honfitársai között ?
Az ifjú kapitány pillanatig gondolkodott.
Itt túlnyomó számban vannak idegenek, vegyest a magyarokkal.
Igen kockáztató vállalat ezekkel oly eszméket értetni meg, melyekért egy egész ország, egy nemzet szive dobog hangosabban.
A magyar huszár azonban a műveltebb osztályhoz tartozik, szolgálja a királyt, de nem hagyja magát rabszolgaként fölhasználtat, él-hal a szabadságért, különösen az alföldi huszárezredek ifjai, ha én ezeknek azt súgom, hogy most ide jövünk a szabadságért harcolni : mind jönnek velem.
Egytől-egyig.
Ezekért jót állok.
A csehek, morvák, németek idegen népfaj, a százados szolgaság által elbutitva.
Egyetlen egyért nem mernék kezességet vállalni.
Egyedül a magyar huszárokért merném kezemet a tüzbe tenni!
— Derék vitézek !
— Van közöttük, ki már két kapitulációt kiszolgált, ki már a katonai életbe annyira beleszokott, hogy attól el nem bir válni.
Ez adja majd koporsóját is.
— Európa első katonái !
— Bátor harcosok.
Engem szeretnek és követnek minden poklokon keresztül.
— És mi lesz szegény leányomból, ki ily viharral szembe akar nézni ? !
— Angela lelke oly erős, mint szerelme s hiszem, hogy minden akadályokon keresztül diadalmaskodni fog.
A podesta kétkedőleg ingatta fejét.
A viharnak előjele már mutatkozik, a láthatáron fekete pontok jelzik közelgését, majd megtudjuk, hogy hova fog fejlődni, addig legyünk a legjobb reménynyel.
— És szerelmünk ?
— Határozzon Angéla tetszése szerint.
Egyetlen óhajtásom, hogy a kivívott szabadság örömünnepén legyetek Isten előtt egyek !
E pillanatban Angéla lépett a beszélgetők elé, habzó pezsgős poharat vevén föl, egy inas által körülhordott tálcáról s mosolyogva erőszakolván azt a kapitányra, hogy igyék.
A tábornok és a vértes ezredes léptek be a terembe.
Az ezredes alighogy egyetlen pillantást vetett a teremben levőkre, a tábornoknak szemével intett, mintha mondta volna :
— Ugy -e itt vannak !
A kapitány tisztelet telj esen köszöntötte a tábornokot, mig Angéla az inasnak intett, ki a frissítőket hordta.
— Méltóztassék, fordult aztán a tábornokhoz most, tette hozzá mosolyogva, nem pénzért adom.
Egy héttel előbb jótékonysági célra pénzért osztogatta Angéla ezt, s ha még egyszer annyi lett volna is, mind elfogyasztották volna.
— És most mennyiért adja ? kérdezte a tábornok jelentőségteljes mosolylyal.
— Kardjáért, tábornok ur !
Miután mi mint ellenfelek állunk egymással szemben.
Meg akarjuk önöket hódítani.
A vértes főtiszt valamely kemény feleletet akart adni, de a tábornok megelőzte.
— Hy gyöngéd hatalommal szemben lerakjuk a fegyvert, kényre, kedvre föltétlenül hódolunk.
A vértes tiszt magára erőszakolt mosolynál mondta.
— Követem vezérem példáját, kapitutálok.
A huszártiszt átható tekintetet vetett reá, de hallgatott.
Magában talán azt gondolta : nekünk még külön számadásunk is lesz egymással.
— S miért vonulnak önök félre a társaságtól, kérdezte az ezredes a kapitányt.
— Mert ezek az urak szükebb körben szeretnek mulatni, válaszolt a kapitány fölvilágositólag, hogy netáni kitöréseik is kevésbbé legyenek föltűnök.
Es én, tette hozzá édes mosolylyal, napom körül forgok.
Az előteremben a főkomornok körül gyűltek össze a politikus lakájok, kérdésekkel ostromolva a jól értesült férfiút.
Előbb azonban szétnéztek, ha nincs -e közöttük idegen. így nevezték a nem olaszokat, különösen a gyűlölt tedeskót: németet.
Csak miután meggyőződtek, hogy a levegő tiszta, folytatták suttogva a beszélgetést.
A válságos körülményeket említették, melyek nemsokára lángba borítják Olaszországot ; a szabaditóról, melyet a szent szűz fog segélyökre küldeni s melyet az egész olasz nemzet allelujával fog fogadni; a szent atyáról : a pápáról, ki megáldja a fegyvereket, melyek az Istennek tetsző ügy védelmére emeltetnek, melyet Isten »nem hagy el.
» Si Deus pro nobis, qui contra nos.»
( Ha Isten velünk, ki ellenünk !)
Hogy ő szentsége a pápa imádkozik az olasz nemzet diadaláért és hogy a nagy nap már holnap lesz, suttogták még nagyobb titkolózással.
Ez lesz az Ítélet !
A föltámadás trombitája fog hangzani, hallatszik az uj életre keltő szózat, mely összetöri a zsarnokság bilincseit, egybe olvasztja a nemzeteket, hogy legyen egy akol és egy pásztor, egy állam az appeninni félszigeten : az »Unita Italia !«
A hallgatóság mélyen meg volt hatva a főkomornok hazafias tüzes elbeszélésére, a szemek szikráztak, az idegek feszültek.
Minden pillanatban a kitöréstől lehetett tartani.
Egyedül egy öreg huszár, a kapitány legénye állott az idegenek között hideg vérrel, kardjára támaszkodva.
— A magyar huszárt nem nézték az olaszok ellenségnek, inkább jó barátnak.
— És ön mit mond ehez? interpellálták mjnden oldalról a huszárt.
— Semmit, felelt ez, nekem a kardom szokott beszélni.
Azt pedig tudták, hogy véres nyelvvel szokott társalogni.
— És ki mellett lesz?
— Ahol a kapitányom !
Életben-halálban együtt vagyok vele !
— Éljen ! üdvözölték a huszárt egyhangúlag, s a főkomornok több pohár pezsgőt egymásután töltött a vitéznek.
— Az pedig tudom, hogy mind pokolba kergetné a németet minden pereputtyával együtt, mondta tovább a huszár lassankint tüzbe jőve.
Nagyon elhitték neki.
Angela grófnőnek a vőlegénye nem lehet az olaszoknak ellensége.
— Én már a zászlót is láttam, suttogta egy belső komornok, melyet a grófnő maga hímzett ; nemzeti szinü lobogó közepén nagy fehér kereszttel, ezüst fonállal kivárva.
— Legyen a szent Szűz oltalma és segedelme velünk.
— A kapitány is a német sereghez tartozik, vélekedett egyik, hátha az utolsó órában meggondolja magát és ellenünk harcol.
— Magyar ember megtartja szavát.
Aztán hamarább mond le életéről, mint arájáról. . .
— ügy legyen !
Éjfél felé járt az idő, midőn a vendégek oszlani a csillárok kialudni kezdettek.
A zajos palotában most már csak a rendes személyzet maradt ébren, hogy minden szükségest előkészítsenek a holnapi naphoz.
Holnap lesz a forrongó akna fölrobbanása : az osztrák katonaság megtámadása Milanóban és ezzel egyidejűleg az egész Olaszországban, a férfiak, az erősök kardokat, lándzsákat köszörülnek, kaszákat ütnek egyenesre, ez is kitűnő fegyver a bátrak kezében !
A gyöngék : a leányok, asszonyok, gyermekek imádkozzanak a szent Szűz istenanya előtt, hogy könyörögjön érettünk.
Sanctissima Maria ora pro nobis !
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE