Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Mikszáth Kálmán
A beszélő köntös
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1122
Mondat
3195
Szó
22940
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
MÁSODIK FEJEZET ÚJ FEŐBÍRÓ. ÚJ KÖRNYÜLÁLLÁSOK
Az elkeseredés nőttön-nőtt.
A város ügyei egyre rosszabbul néztek ki.
A törvénykezés szünetelt, mióta a vásárokat eltörülték, mert nem volt honnan bírákat fogni, pedig Kecskeméten a fogott bíróság volt úzusban.
A vásárra jött idegenekből állították össze a törvényszéket.
[1] Most pedig, hogy Szűcs János a főbírói pálcát letette, nem akadt, aki utána nyúljon .
Hiszen nem evett nadragulyát senki!
Négy-öt rendeletet kapni napjában, csupa lehetetlen kívánságokkal, s azzal a nyájas postscriptummal: »mert különben karóba húzatom kegyelmedet« (amilyen bolond világ van, meg is cselekszik).
Az emberek hangosan zúgolódtak.
- Vagy költözködjünk ki innét, vagy haljunk meg itt, de így nem élhetünk.
- Csinálni kell valamit.
- De mit?
A törököt csak nem verhetjük ki az országból mi magunk, ha a császár se bírja.
Amint ekképp tanácskoznának gondterhelten a szenátorok a városházán, egyszerre csak bekiált a nyitott ablakon egy hang:
- Már én pedig azt mondom, hallja kegyelmetek, hogy nem elkergetni kell a törököt , hanem idehozni Kecskemétre.
A szenátorok mind fölnéztek:
- Ki az a vakmerő?
Ki beszél odakint?
- A Lestyák szabó fia!
- Hogy mer az a mi beszédünkbe belekotyogni - méltatlankodék Zaládi Márton (s intett a hajdúnak): - Csukja be kend az ablakot.
Porosznoki Gábor fölugrott, mintha valami villamos erő lökte volna fel.
- Én pedig azt mondom, nem kell elkergetni a fiatalembert, hanem ide kell hozni, hogy meghallgassuk.
A komoly városi atyák a fejeiket csóválták, de a legtekintélyesebb szenátornak nem mertek ellentmondani, csak Ágoston Kristóf duzzogott:
- Az apja is bolond ember, a fiú is az.
Egy diáktól kérjünk consiliumot?
Persze van neki, mert ő már kapott.
- Mit? - tudakolta a kíváncsi Kriston Ferenc.
- Consilium abeundit, hahaha.
- Kicsapták Nagyváradról.
Hadd adjon tanácsot, igenis .
Úgyse sok tekintélyünk van, hadd legyen még kevesebb.
Aztán elbeszélte, hogy az apja hőbölygős; egyik kereke hiányzik.
Minap a derék Brunó atya elküldte hozzá a kabátját, hogy vegye ki belőle a zsírpecsétet.
Ki is vette, de úgy, hogy a pecsétes helyeket kivágta ollóval.
Szegény Brunó atyát jó hogy a guta nem ütötte meg.
Pintyő Gyuri, a hajdú, lelkendezve hozta be ezalatt a Lestyák-gyereket.
Csinos, szikár kamasz volt, olyan sertehajjal, mint egy kartácsoló kefe.
- Fiam - szólt hozzá nyájasan Porosznoki -, az imént bekiáltottál valamit, ami az én fülemet megütötte.
Ne restelld bővebben kimagyarázni.
Lestyák Miska nem jött zavarba, világosan, értelmesen szőtte-fonta a szavait:
- Én bizony azt gondoltam, nemzetes urak, hogy aminő viszonyok közt a mi édes szülővárosunk van, nem sokat érnek a holt fermánok, írásbeli biztosítékok, százszor többet érne egy eleven bég, vagy legalább csausz, aki köztünk lakván, igen sok apró kellemetlenséget elhárítana a fejünkről.
Szabad város vagyunk, nemzetes urak, de szabadságunk láncokból van kovácsolva.
Keressünk magunknak egy zsarnokot, hogy megélhessünk!
A tanácsnokok összenéztek, ámultan, megbabonázva.
Ilyen szép meleg szavakat rég nem hallottak, ilyen szép érces hang még nem csengett ebben a teremben.
Reggel óta ülnek itt tanácstalanul, s íme mintha váratlanul egy fáklya gyúlna ki a sötétben.
- Vivát! - kiáltá Puszta Máté.
- Ez aztán okos beszéd.
- Igaza van! - mondá az ősz Pató György, ezüst menteláncát megrázva.
- Tiszta búzaszemet kapart ki a polyvából.
Porosznoki Gábor felkelt helyéről, odajárult Lestyák Miskához és megveregette a vállait.
- Voksod van, fiú, ezentúl - szólt ünnepélyesen.
- Üljön le kegyelmed, Lestyák Mihály uram közibünk.
(Éppen volt a zöld asztalnál egy üres szék: a Szűcs Jánosé.)
A lelkesedés tört ki erre.
A magyar emberek szeretik a meglepő fordulatokat, s ez az volt.
A városatyák felugráltak, kezet szorítani a kamasszal.
Még Ágoston Kristóf is békülékenyen dörmögte Kriston Ferenchez hajolvást:
- Csak az a kecske apja ne volna!
- Ugyan hagyja el kegyelmed - válaszolt Kriston uram kesernyésen.
- Hisz a város címerében is kecske mekeg.
- Jó, jó, de az apja még bocskoros tótnak jött be Kecskemétre.
- Éppen nem látszik meg a gyereken.
Valóban mindenki olvashatta egy orvosi szakközlönyben nemrég, hogy ha egy fehér ember sebét (orvosi nyelven: bőrfolytonossági hiányát) egy szerecsen bőrével toldják ki, a kis fekete bőrdarab lassanként megfehéredik a fehér emberen, és viszont a fehér bőr fekete lesz a szerecsen testén.
Ez a processzus folyik századok óta a nagy magyar városokban.
Egy-egy idegen család teljesen beforr a magyar testbe, sőt még a színét is fölveszi.
Az öreg Lestyák szabó úgy néz ki fakó hajával, kerek fejével, mint egy ostyépka, míg Miska már tojásdad kemény arcával, melyen az agyafúrtság látszik , dióbarna szemeivel, vékony bajszával igazi kun, aki úgy venné ki magát e teremben, ha becsületes ruhában lenne s nem ingujjban, mint a falon függő ős szenátorok valamelyikének unokája.
Nagy lendülettel indult most meg a tanácskozás.
Kimondták egy lélekkel, hogy Kecskemét ez idő szerinti politikája oda megy ki: minden áron törököt szerezni.
Majd új tárgyra tért át az »elölülő« Porosznoki:
- Hátra van még a főbírói szék betöltése.
Boldog időkben jutalma ez a polgári virtusoknak.
Az egész város részt vesz a választásban.
De ma, midőn a főbírák egész sora mártíromságot szenvedett, egyet karóba húzatott a budai szandzsák-basa, egy a konstantinápolyi Jedikulában senyvedt el bús rabságban, egyet a kurucok szurkáltak agyon pikáikkal, a negyediknek a hitvesét rabolták el, ma, mondom, hősies önfeláldozás a főbírói pálca elvállalása, s egy polgártársunkat sincs jogunk választás útján odadobni a szerencsétlenség torkába.
Mert kire adnák ma szavazatukat az egyesek!
Arra-e, akit sokra becsülnek?
Lehetséges-e, hogy nem a közbizalom, hanem a közgyűlölet emelne a közügyek élére embereket?
Én lehetségesnek tartom, nemzetes urak.
(Zajos tetszés.)
- Igaz!
Úgy van!
- Ily circumstantiák közt, miután a főbírónak a szenátorokból kell lennie, az az egy modus vivendi van, ha kegyelmetek közül önként vállalná valaki a főbírói tisztet…
Nyugtalanul indítá el tekintetét köröskörül.
Templomi csönd honolt a teremben.
A szenátorok meg se moccantak.
- Senki? - kérdé elboruló homlokkal.
- Akkor hát a legvégső eszközhöz kell nyúlnunk , melyet akkor rendelnek ős szokásaink, ha valakinek végzetes kimenetelű feladatot kell a szenátorok közül vállalnia.
Hozza be Pintyő az ólomládát!
A hajdú egy kis ólomládikát hozott be a szomszéd benyílóból, melynek mind a négy oldalán egy-egy halálfej volt, keresztbe tett kaszákkal, kiverve.
- Itt van a tizenkét kocka - szólt Porosznoki tompán, s kigurította őket az asztal közepére, melynek zöld mezején pajkosan játszott, ugrált a beszűrődő őszi napsugár.
- Egy fekete, tizenegy fehér!
Aki a feketét húzza, az a főbíró.
A kockákat újra a ládába rakta vissza.
- De csak tizenegy szenátor van jelen - szólt közbe Kriston uram reszketeg hangon -, az egyik kocka fölösleges.
- Kivévén, ha Lestyák uram is húz.
- Ha voksa van, húznia is kell - vélte Zaládi uram -, a jogok köpenyege kötelességekkel van megbélelve.
- Hadd húzzon! - dönték el egyértelemmel.
A Lestyák Miska szeme megcsillant, arca kigyulladott.
- Bárcsak a feketét húznám - gondolta magában.
Ezalatt a hajdúk révén kiszivárgott a künn ácsorgó tömegbe a Miska esete: hogy ültek ott a szenátorok reggel óta megdermedt ésszel, hogy jött Miska az ablak alá, s üres tereferéjük alatt mint dobta közéjük a bölcsesség szikráját, mire fogta magát Porosznoki Gábor, behívatta az utcáról, és odaültette a zöldasztalhoz a város vénei közé.
Hallott már valaha valaki ilyen dolgot?
De iszen Porosznoki Gábor mégis derék ember, aki a bagoly csőrében is észreveszi a fényeset.
A nép élénken hullámzott az épület előtt.
Néha egy-egy hang kivált a zsongásból : Éljen Lestyák Miska!
Lássuk Lestyákot!
Hallani akarjuk!
Fábiánné asszonyom egy nagy csoportnak magyarázta élénk mozdulatokkal, mintha köpülne:
- Megnyilatkozott az esze.
Isten álmában adta tudtára, mit kelljen mondania, szegény városunkat hogyan kell a gonosz pogánytól megmenteni.
Hogy miért szemelte ki az isten éppen őt, kérdezi kegyelmed, Létasiné asszonyom.
Mert ő szent felsége mindig a mesteremberek gyermekeivel dolgoztat.
Krisztus urunk ácsmester fia volt, ez meg egy szabómester fia.
De ahol jön, ni!
A szomszéd házikóból szapora léptekkel csörtetett elő Lestyák Mátyás uram, dühösen lógatva egyik kezében a rőföt, a másikban egy búzavirágszín mentét, melyen még ott voltak a fércek.
- Hol az a kölyök, hadd ütöm agyon! - kiáltozott hevesen.
- Ide jött, itt kell lennie.
- Bent van a szenátusban.
- Kicsoda?
A Miska?
Hát hogy ment az oda?
Előlem bújt el?
Hanem iszen bevárom én , amíg kijön.
Majd adok én annak az imposztornak.
Pozdorjává töröm a gézengúzt.
Odaadom neki a vasat ezelőtt egy órával, hogy melegítse meg, mert még ma haza kell vinnem ezt a mentét a halasi polgármesternek, aki deputációba mégyen abban holnap Pest megyéhez Nógrád megyébe .
[2] Most aztán bekiáltok a konyhába: »Miska, hozd be már azt a vasat!«
Hát se vas, se Miska.
Ne pukkadjon meg aztán az ember mérgében?
Pártját fogta Miskának Katona Bálint, a szűrszabó.
- Nem lehet ám már az ilyen felnőtt legényt szabóinasnak befogni, vasalómelegítéssel kínozni.
- A saját portájáról ítélkezzék kend - vágott vissza nyersen a szabó.
- Hát mit tegyek vele, ha nem való másra a sehonnai?
Előbb-utóbb is felakasztják.
Persze , mindig városi ügyek után hajkuráz.
Majd adok én neked városi ügyeket!
Kékre verem a gazembert!
- Abból ugyan semmi sem lesz! - szólt bele újra Katona Bálint, a fiú mai nagy érdemére gondolva.
- Itt süllyedjek el, ha föl nem képelem.
Katona Bálint már éppen magyarázni akarta puhább anyagban dolgozó pályatársának , hogyan jutott be Miska a szenátusba, mikor nagy robajjal megnyílt a tanácsterem ablaka, s nemzetes Porosznoki Gábor uram kihajolt:
- Tiszteletreméltó népei Kecskemét városának! - szólt a tömeghez stentori hangon , mire síri csend állt be.
- Jelentem kegyelmeteknek a tanács nevében, hogy e mai naptól számítva egy évre a város főbírája törvényeink és szokásaink szerint , nemzetes, tiszteletreméltó és vitézlő Lestyák Mihály uram lett.
A meglepetés fölszisszenése nyisszant végig a tömött csoportokon.
Az első száj hahotára nyílt talán: »hahaha«, »Lestyák Mihály, hehehe!«
Az első hang tán még így indult, de egy másik hanggal találkozott útközben, egy, meglehet szokásból , elszabadult »éljen« -nel, minélfogva részint elakadt, megtompult, részint éljenné hegyesedett ki.
És utána a sok száz meg száz hang mind-mind éljennek csatlakozott a kidomborodó, az uralmat magához ragadott első éljenhez, nagy széles és hömpölygő kiáltássá dagadva a levegőben… Ám ha az első »éljen« szerényebb és az első »hahaha « frissebb, akkor az éljen szakadt volna ketté, és most a fellegverő ordítás úgy hangzanék, mint a mélységes pokol kacaja: hahaha, hihihi.
A »pigra massa« minél nagyobb, vaskosabb, annál könnyebb, mint egy lágy pehely, melyet az első fuvallat visz, visz a magasba, hemperget, himbál jobbra-balra.
A harsogó éljenzésekre az utcák önteni kezdték a népeket.
Mindenünnen kíváncsiak rohantak elő.
Némelyek csáklyákkal, vizes vödrökkel: »Hol a tűz?« vagy pedig efféle kérdésekkel: »mi az? mi történt?«
A városház kapuja megnyílt, s a szenátorok kettesével jöttek, közbül Lestyák Mihály.
- Jön!
Jön!
- Rémítő tolongás támadt.
Mindenki hozzá akart férkőzni.
Kevélyen, méltóságteljesen lépdelt, mintha nem is a régi lenne.
A fiatalság pírja égett arcán, szemeit mosolyogva hordozta meg a tömeg közt, ahogy illik a szerencse fiához.
Két oldalt egy-egy hajdú aprózott mellette, magasra emelt pálcával, miként a római konzulok liktorai.
Ez volt a hatalom külső jelvénye Kecskeméten.
De rá is fért nemzetes bíró uramra - mert egy kicsit furcsán festett az ezüst gombos dolmányú tekintélyes szenátorok közt egy huszonkét éves suhanc, vedlett mellényben , ingujjban.
Vagy hogy ezért volt ez érdekes látnivaló, amelyre ujjongásban tört ki a nép.
Az öreg Lestyák hol elhalványodott, hol bíborvörös lett.
- Istenem, istenem, álmodom-e? - és megdörzsölte apró szürke szemeit, vagy hogy talán az előszivárgó könnycseppeket törülte el.
- Fogjon meg szomszéd!
Csakugyan összeesett volna, ha Katona Bálint fel nem tartja.
- No, most náspángolja már el kegyelmed a város főbíráját, ha olyan nagy potentát!
Nem felelt semmit, kezeiből erőtlenül hullott ki a rőf, szemeit behunyta, de a sötétben megérzé a főbíró közeledését, egyszerre hozzá ugrott, mint egy hörcsög és ráteríté a vasalatlan új mentét, melyen még a fehér cérnák, meg a krétavonalak is rajta voltak.
A tömeg ezt is élénk, zsibbasztó tetszésrivalgással fogadta, csak Katona Bálint kurjantott fel tréfásan:
- Hollá, Mátyás bácsi!
Miben megy most már a halasi polgármester Fülekre?
Az öreg szabó dölyfösen felelte:
- Menjen őkelme szűrben.
Kis ember ő arra, hogy én varrjak neki mentéket.
S ezzel, mint egy öklelőző bika, utat vert magának a csoportosuláson, rohant egyenest haza, a házikója előtti kis kertbe, hol egy nagy körtefa lógatta kívánatosan rozsdapiros gyümölcseit; az alátámasztott hatalmas ágak kifelé csüngtek az útra.
Mint az evet, oly gyorsan mászott fel egész a koronáig, s eszeveszetten elkezdte rázni a felső gallyakat.
A fölséges zamatú körték, az ő féltett kincsei, sűrűn potyogtak a tömeg közé, »cup, cup«.
Gyerekek, asszonyok összeröffentek, és a gyümölcsre vetették magukat, mint mikor koronázáskor aranyakat hány szét a tárnokmester.
Meglett férfiak is lehajoltak a guruló körték után.
- Egyetek, lakmározzatok! - rikácsolta az öreg, s rázta szilajan, egyre rázta a vén fát, míg csak egyetlen körte volt rajta.
…Így tartotta meg a fia installációját.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE