Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tábori Piroska, Z.
Tökmag bandája
Keletkezés ideje
1934
Fejezet
23
Bekezdés
964
Mondat
2903
Szó
26026
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Pista, más néven Herceg, halkan köhintett.
Háta mögül a harmadik padból két koppantás felelt reá.
- Még tiz perc, - gondolta Pista herceg és a pad alatt óvatosan rakosgatta könyveit , a szíjat is keze ügyébe igazgatta.
Hogy a csengetés pillanatában, mikor a tanár úr feláll, ő is indulhasson.
Elsőnek!
Mert ha belekeveredik a kifelé tóduló kisebbek tömegébe, legalább negyedórát veszit.
Elég bosszantó volt így is, hogy az ötödik osztályt a legfelső emeletre tették, akármilyen gyorsan vágtat is le a kikopott lépcsőn, eltart három percig, míg a kapuhoz ér.
Onnan haza tizenkét perc, futva .
Anyu, az a drága, biztosan megtalálta a céduláját, amit a konyhaasztalon hagyott , akkor kész is az ebéd percre!
Bekapja és már mehet!
Megelőzi a polgáristákat !
Mindenkit!
Újabb köhintés, a Herceg minden holmija ott szorong a régi szíjkötésben.
Neki nincs újmódi táskája, amilyeneket az idén minden fiú kikunyorált otthon, legtöbben az édes apjuk, vagy bátyjuk használt aktatáskáját kapták meg.
De az is elérhetetlen gyönyörűség Pistának.
Úgy segít magán, hogy a könyvek fölé és alá, a szíj közé, két kemény táblát készített, ami megvédje hótól, esőtől.
Kitünő elrendezés, verekedősebb társai néha irigykedve nézik, mert ezzel a szijjon függő könyvcsomóval például sokkal nagyobbakat lehetne ütni, mint az aktatáskával, utóbbinak a megszerkesztésénél senki sem gondolt a diákokra, ami öreg hiba.
A Herceg inkább erőteljes két öklét használja verekedésre, ha már éppen muszáj.
A könyveket, iskolaszereket olyan nehéz, keserves dolog összeszedni.
Az ökle nem kopik meg.
És, ha mégsem egészen tevékeny részese a birkózásoknak, annak oka, hogy anyunak így is elég a gondja, baja, nem lehet szakadt, tépett, erőszakkal megtépett holmival búsítani.
Meg különben is tudjuk, hogy a mi ifjú Hercegünk szereti a csínt és rendet!
Csöngetnek!
Gere tanár úr, - Isten áldja meg a jó szokásáért - azonnal feláll.
Hosszú lábával két lépéssel felméri az utat az ajtóig.
Tökmag nyitja ki előtte, könyökéig ér hosszú tanárának.
Alig van ideje félre állani, Pista majd a lábára lép, úgy siet kifelé.
De megállítja Kepes Jóska, a Mackó dörmögő hangja:
- Hánykor? - mordul utána.
Pista három hosszabbat, két rövidet füttyent, aztán eltünik.
- Félnégykor, - sugja Mackó Balázs Gábornak, Keszeg néven ismert pajtásának; az értesítést megkapja Tökmag is, aztán az egész ötödik osztály megkezdi nem éppen csöndes kivonulását.
Szerencsére, a tanári szoba az első emeleten van.
És különben is!
Ki kívánja háromszáz egynéhány diáktól, hogy teljes csöndben vonuljon hazafelé ?
Ilyenkor még a nyolcadik is megfeledkezik méltóságáról és a serkedő bajuszukra büszke ifjak örülnek hangosan a szabad levegőnek, jó ebédnek.
Az egész ötödikből Tökmag a legkisebb, mégis ő éri utól a második sarkon Pistát .
Liheg erősen, de azért lépést tart a nagyobbikkal.
- Nem tudom, ott lehetek-e pontosan Hercegem - mondja futás közben, mert járásnak nevezni ezt a vad iramot nem lehet -, Nagyi ma nálunk ebédel.
- Persze, szerda van.
Kár volna.
Barics bácsi azt mondta, Geréb is indul!
- Geréb is?
- Tökmag olyan áhítatosan mondja ki ezt a nevet, hogy az csak egy nagyon szeretett regényhős, tanár, filmszinész, vagy - sportfiú lehet.
"Indulásról" esvén szó, utóbbira szavazunk.
És eltaláltuk.
Amint az a további, lihegve, szaggatottan történő beszélgetésből kiderül.
- Biztosan? - kérdi.
- Előversenyben?
- Ha Barics mondja!
Félek, hogy megemlítették a sárgáknak is.
Azért sietek.
Jobb, ha én ott vagyok!
- Jaj, Hercegem, akkor siess!
Szervusz!
Én is igyekszem!
Tökmag elkanyarodik.
Már a széles sugárútra értek, ők feljebb laknak a hegyoldalon , szép villájuk van.
Pista tovább lohol.
Szűk utcába fordul be.
A ködös őszi időben olyan sötét, csúf ez az utca, mintha egészen más világhoz tartoznék.
Kövezete girbe-görbe.
A házak faláról mállik a vakolat.
Az üzletekbe lefelé vezető lépcsőn kell belépni.
Minden kapualj sötét, fenyegető, nedves torok.
Pista észre sem veszi már mindezt, másfél esztendeje laknak itt, azóta megszokta.
Az első héten mindig meghökkentette a vaksötétség, amibe a kapu mögött szinte beleütközött.
Ma már tudja, hogy ott nincs egyéb csak nyirok és a lakók névjegyzékének láthatatlan táblája.
Amíg odáig ér, mégegyszer végiggondolja:
- Ha anyu galuskát készített, akkor csak levest kérek, mert a galuska sokáig fő ki és forrón nem is kaphatom be.
De ha főzelék van, akkor előbb jóllakom!
Hangos füttyszóval fordul be a kapun, tréfásan behunyja szemét.
Kis hugának szokta mondogatni, hogy sötétben úgy jobban lát az ember.
- Au! - valaminek nekivágódott.
Kinyitja a szemét.
Nagyra.
Nagyra, egészen kerekre .
Szólni nem tud.
Úgy érzi, hogy a falakról csepegő nyirok most a nyakába zúdul, hátán folyik végig, elönti, megdermeszti.
Mozdulni sem tud tőle.
Lerázni sem tudja.
Pedig csak az ijedtség, a saját szívéből szétáradó jeges rémület fagyasztja meg és szögezi oda a betett kapuszárnyhoz.
Hát különös látvány is most ez a sötét kapualja.
A gyenge villanylámpát meggyújtották, halványan derengi be azt az összevisszaságot, amely bármely zsibvásárba beillenék.
Aminek Hercegünk nekiment, az egy felfordított szenes láda.
Rajta keresztbefektetett vasalódeszka, üres befőttes üvegek, cserép muskátli.
Mögötte székek, régi, megkopott konyhabútorok és egyetlen karosszék.
Batyuban ágynemű, kosárba dobált ruhaféle .
Repedt nagy tükör, melynek aranyozását kikezdte az idő.
És egy kicsiny háztartás más , ezerféle holmija, mely a maga helyén, rendberakva nagyon csinos lehet, de most itt, a kapualjban egymásra dobálva, szánalmas, csúnya és olyan nagyon fájdalmas látvány!
Pista szíve egyre gyorsabban ver, már fent dobog a torka felett, a halántékában.
Zúg , zakatol.
Mégis hallja azt a halk, szipogó sírást, ami a ruháskosár felől hangzik .
Azon kuporog a kis huga.
Bogár.
Ő hívja így.
Különben Annuska a neve.
- És anyu?
Hol van anyu?
Hol az én egyetlen anyum? - zakatol Pistában a fájdalom.
Aztán őt is felfedezi az egyik konyhaszéken.
Nem sir.
De valami olyan megkövült fájdalom van az arcán, amilyent Pista csak egyetlen egyszer látott.
Templomban.
A halott Jézust tartó Boldogasszony arcán.
Annak volt ilyen fehér a szép arca, csukott a szeme, még a keze is éppen ilyen fáradt, kék eres.
- Talán - talán tűz volt a házban!
És azért, - próbál Pistában tiltakozni a lélek.
De hasztalan.
Ha tűz lett volna, akkor nemcsak az ő holmijuk heverne itt összedobálva!
És nem itt a kapualjban!
Ó, Pista nagyon jól tudja, mi történt.
Alapjában csodálkozik, hogy csak most került erre a sor.
Mikor már egy éve nem fizettek házbért.
Teljes éve!
Nem volt miből , igazán nem volt.
Az utolsó pénzt, ami apától érkezett, erre költötték.
Amit anyu keresett, abból ennivalóra és tüzelőre futotta csak.
De hiszen az az ügyvéd úr azt mondta, hogy ezt nem lehet!
Hogyha nem fizetnek, mert nincs, igazán nincs miből, nem szabad őket kilakoltatni!
Úgy bíztak a szavában.
Igaz , a háziúr már a mult negyedévben is megfenyegette őket.
Hogy akinek gimnáziumra telik , az fizessen házbért!
Aki urat akar neveltetni a gyerekéből!
Akkor ő mondta is anyunak, mindjárt mondta, mert hallotta, hogyan kiabált a háziúr .
Igen, azt mondta, hogy ő szívesen otthagyja a gimnáziumot, beáll inasnak, zsákot hord, akármit, de az ő anyujával ne kiabáljanak így.
Ne ordítsanak!
Így mondta.
És anyu meg is szidta, minek használ ilyen kifejezéseket.
És, hogy ő csak tanuljon , hiszen legnagyobb öröme, hogy jó gyerekei vannak, tanulnak.
És ne sírjon, mert azzal nem segít.
De muszáj volt sírni!
Dühében, igazán dühében sírt, hogy miért ilyen gyerek még, ha most nagy volna, egészen nagy, férfi ember, akkor keresne sok pénzt , kifizetné a háziurat és kényszerítené, hogy bocsánatot kérjen anyutól.
Térdenállva kérjen bocsánatot és csókolja meg azt a drága kezét.
Persze, anyu csak a könnyeit látta, azt hitte, a tanulást siratja, volt is benne valami, mert el se tudta volna képzelni az életet könyvek, Mackóék, meg a szürke , nagy iskolaépület nélkül.
Minden maradt a régiben, anyu dolgozott tovább, ahogy csak tudott, Bogár segített a kis háztartásban, ő, Pista is megtette, amit tehetett, még a cipőjét is megfoltozta maga, ahogy Jakabka, a féllábú suszter mutatta.
És még pénzt is keresett, mikor tanította a buta Dános Misit, meg mikor fát hordott fel az ügyvédéknek, meg a házmester helyett kitöltötte a nagy hivatalos íveket!
Mindent megtettek, mindent !
Csakhogy kenyér legyen és ne fázzanak.
Az utóbbi időben már nem is gondolt arra, hogy a lakással baj lehet.
Hiszen olyan csepp volt az a szoba, meg konyha!
Kamra nem is volt hozzá.
Ha anyu nem olyan ügyes , hát el se férnek benne.
De ő olyan szépen elrendezte, tisztán tartotta.
Az ő anyuja!
Pista érezte, hogy jaj, most mindjárt sírni kezd.
Nem sírni.
Bőgni, ordítani, ahogy gyerekkorában is szokott, ha valami nagyon fájt.
Nem, most nem szabad!
Nem lehet!
Rángatózott az arca, szegény anyu biztosan azt mondaná, hogy torzképeket csinál .
Nyelt.
Nagyokat.
Szerencse, hogy se Bogár, se anyu nem vették észre, egyik ott sírt a kosáron, egyre halkabb szepegéssel, másiknak az arcát, mintha a kő-Máriával cserélték volna ki.
Ha odaszaladhatott volna, ha megcsókolhatná!
Mondana valamit!
Csak ez a buta sírás ne volna!
Hirtelen sarkon fordult, lerázta magáról a jeges dermedést és futott, futott, ahogy a lába bírta, végig a szűk utcán, ki a szélesebb útra, beépítetlen telkek között, a nagy sportpálya irányában.
Valakinek nekiment.
Az félrelódította.
Két kis inas nevetve kiáltott oda:
- Mit loptál, hé?
Mit ordítasz, komám?
Akkor érezte csak meg, hogy egész úton hangosan kiabált.
Egészen berekedt már tőle.
Hirtelen hallgatott el.
És befordult a magas fakerítés mellett a rejtett kis sarokba.
Ott levágta magát a puha, felázott földre.
Egész hosszúságában.
Most nem törődött féltett ruhájával, semmivel.
És kitört belőle a jajveszékelő, gyerekes sírás.
Itt lehetett, nem hallotta, nem látta senki.
A verebek ijedten rebbentek fel.
Csak egy aranyhátú légy ült közönyösen a kerítésen.
Buta volt, csak az evésnek élt, nem tudta, milyen rettentő nagy fájdalom, emberi szenvedés otthont veszíteni el , akármilyen kicsi is volt az az otthon.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE