Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Török Gyula
A zöldköves gyűrű : Regény
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
3
Bekezdés
2626
Mondat
7207
Szó
82731
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
Második rész
1
Őz Józsefné beköltözött tehát az elhagyott és rideg házba, ah ol egy csapásra megváltozott minden.
A szobák bútorait felforgatták, némely megszokott, kedves darabok a padlásra kerültek, és újakat állítottak helyükre.
Deborah számos bútordarabon kívül elhozta mindazt, ami összeforrott egyhangú és elvonult életével.
Könyvszekrénye egész falat foglalt el, de magával cipelte hosszú zongoráját, kanárimadarait, rózsaszín farkú zöld papagáját és angóracicáját is.
A szobák földjét felfestették, a padlóra új sz őnyegek, a falakra új és idegenszerű képek, ismeretlen hölgyek és férfiak fotográfiái kerültek.
Minden megváltozott, a régi szakácsnőt elküldték , Terkát is csak a tanácsnok kérésére tartotta meg Deborah.
És az egész lakásban az új asszony parfümje lengede z ett alig érezhető finomsággal.
Mindössze egy szoba maradt meg változatlanul: a szalon vékony lábú francia bútorait, régi képeit nem mozgatta meg senki sem.
Két régi bútordarab került ide az új környezetbe mindössze.
Az egyik az Antónia zongorája, a másik az elköltözött asszony íróasztala volt azonmód lezárva és fiókjai érintetlen tartalmával, ahogyan a büszke Józsa leány itthagyta .
Kora reggel vidáman fürödtek a kanárik a friss vízzel telt üvegmedencében, a zöld papagáj pedig recsegő hangon üdvözölte úrnőjé t:
- Bon zsur...
Bon zsur ...
A gyermekek még szunnyadtak, a tanácsnok pedig az aktáit rendezgette frissen mosdatott kézzel, mikor a felesége már ott tipegett lenge pongyolában a madarak körül, megfürdette a kanárikat, megfésülte Briseist, a selyemszőrű ang órát .
Reggelire díszesen és pompásan teríttetett.
Virágokat rakott az asztalra karcsú vázákban, és maga töltötte, merte nagy ezüstkanállal a kávét és párolgó tejet.
Ha Antal elcsöpögtette vagy kiöntötte a csészéje tartalmát, egy kicsit idegesen rezzent össze :
- Fiacskám - mondotta, és mégis megsimította a gyermek kopaszra nyírt, kemény fejét -, kedves fiacskám; vigyázni kell az ilyen nagy legénynek ...
Néha felugrott, és szalvétát kötött kis Lujza meg Lina elébe, ha takarosan kiöltöztette a kisleányokat.
Megtörtént azonban, hogy ugyanekkor odaugrott a papagájhoz is .
- Cukrot - gurgulázta a görbe orrú madár .
- Nézze, Józsi, milyen kedves ez a haszontalan - mosolygott, és egy darabka fehér cukrot dugott a színes fecsegő csőrébe .
Briseis rózsaszínű orrát felfelé tartva ott ült mellette, és Deborah gyakran hajolt le hozzája: sokszor megsimogatta, és óvatosan hűtögette a tejecskét, amit lenyújtott neki.
Máskor az ölébe emelte óvatosan az állatot , becézgette, és beszélt hozzá :
- Hogy aludt, kedves kisasszony?
Álmodott -e a csúf patkányokról ?
A reggeli órákban általában feltűnően kedves volt Őz Józsefné .
Sokszor kikérdezte a leányokat, és ha akadozott Lina a leckemondásban, tréfásan megfenyegette :
- Őz Karolin meg fog bukni, és elmegy suszterinasnak .
Kis Lujzával szemben másként viselkedett.
Csodálatosképpen nem avatkozott bele az öltözködésébe, és a ruhaválasztásoknál is megkérdezte, hogy tetszik -e neki a szövet.
Ha pedig leckemondásnál vagy zongoraleckénél lesütötte a szemét a gyermek, és konokul hallgatott, elfordult tőle, és nem óhajtotta megszólalásra bírni.
A legmelegebb érzések Antalhoz fűzték.
A kisfiút gyakran költögette reggelenként.
Megcsiklandozta a gyermek bársonyos nyakát, megcsípte tejszínű arcát, és a fülébe súgta :
- Kisfiú, kisfiú!
A kakas rég felkelt .
Antal behunyt szemmel nyújtózkodott, és félálomban suttogta :
- Kezi'csókolom ...
Deborah megpacskolta a gyermek gyenge húsát, és nevetve vette ölébe :
- Mit álmodtál, Tónika ?
- Azt, hogy Lina leejtette a kefét ...
- Hahaha - nevetett igaz szívből Őz Józsefné -, hát ez is álom !
Karjaiban a hosszúinges kisfiúval megjelent a tanácsnok előtt :
- Józsi kérem, hallotta, mit álmodott ez a legényke ?
Őz úr nyitott szemmel járt-kelt a megváltozott szobákban.
Tisztán látta a viszonyt, amely gyermekei és neje között kialakult már az első napokban.
Tudta, hogy Karolinnal sohasem lesznek különösebb bajai Deborah-nak .
A gyermek élénk, vidám és néha makrancos, de az érzései könnyen váltakoznak, és sohasem olyan mélyen járóak, mint a kis Lujza érzései.
Karolin tud toppantani a l ábával, ha haragos, de kis Lujza csak a szemét süti le, a nyakát hajtja le, és hallgat, mint az olyanok, kik nyugodtan tűrik, hogy tövist szúrjanak a körmük alá.
Figyelte, hogyan kémlelik egymás mozdulatait, a gyermekleány és az érettségen régen túl levő a sszony.
Megsejtette, hogy szoros és őszinte barátság sohasem fog létrejönni kettőjük között, de mégsem nyugtalankodott.
Hiszen hányszor fordul elő, hogy az édesanya, aki a maga teste újjászületését látja a leányaiban , fiaiban, különbséget tesz magzatai kö zött, és kedvez egyiknek vagy másiknak.
Antónia is majd meghalt kis Lujzáért, Karolint sokszor hidegen szólította meg, a csöpp fiúval pedig néha egészen furcsa volt.
Pedig hát éppen Karolin hasonlított hozzá a legjobban külsejében .
Most pedig mintha megvált ozott volna a sorrend.
Antal került előtérbe, és Deborah sokszor kézen fogva vezette át a boltba a kisfiút, akit mintha megbabonázott volna az üzlet légköre .
- Nézze, kérem - szólt az első segédhez -, Martin úr, legyen gondja erre a kisfiúra.
Vigyázzanak r eá egy kicsit .
A fiú pedig érezte, hogy a leghathatósabb fennhatóság alatt áll .
Bátran mozgott a bolt rejtélyes zugaiban, és vígan kutatott a száz fűszerszámosfiókban.
A legtitokzatosabb holmikat hordta haza, gyömbért , szerecsendiót, garasos pipát, lámpabelet, kékítőkockát, keményítőt, herbateát gyűjtött kirándulásai alkalmával a zubbonyába.
Otthon azután kirakta mindezt , és áruba bocsátotta a leányoknak .
- Tessék parancsolni - hadarta, amint a segédektől hallotta .
- Tükör van? - kérdezte Karolin ravaszul .
Antal zavarba jött, és elhatározta, hogy tükröt is fog szerezni .
- Még nem érkezett meg - mondta, azután szóról szóra utánozván , amit az üzletben hallott -, nemrégiben rendeltünk friss árut .
Kis Lujza versenyt nevetett Karolinnal :
- Friss tükröt?
Hallotta, Lina?... friss tükröt rendelt .
Ekkor azután felindult a gondos kereskedő, és a leányok felé kezdte dobálni az árukat, az agyagpipát és a tengerentúlról hozott fűszerszámokat.
Egy ilyen boltbeli jelenet játszódott le éppen a hálószobában , mikor az ebédlő felől zajos kavarodás, sikoltozá s és kutyavonítás hallatszott.
A gyermekek ijedten rohantak ki .
A sarokban felborzolt háttal, tüsszögve állott Briseis, és gyűlölködő szemekkel nézett Brittre, amelyet a tanácsnokné kétségbeesetten ütlegelt egy vas kályhapiszkálóval .
- Vakmerőség - lihegte Deborah -, gyalázatos féreg.
Briseist mered megtámadni.
Takarodj előlem.
Terka...
Terka, dobja ki ezt a kutyát ...
A következő pillanatban kis Lujza már megfogta a vasbotot, és bal kezével a megrémülten szűkölő vizsla hátát simogatta.
Deborah megdöbbenve né zte a kisleány nyugodtságát, de mikor Terka berontott a zajra , újból felgerjedt benne a harag: - Kergesse el a háztól .
Karolin villámló szemekkel lépett a mostohaanyja elé.
Kezeit védően terjesztette a végleges kiátkozás veszélyében forgó állat felé :
- Dobja ki ezt a kutyát.
Többet ne lássam itt .
- Nem - mondta.
- Ne tessék, ez az én kutyám .
- Terka!
Kergesse ki .
- Én kaptam, mikor meggyógyultam - folytatta durcásan Karolin .
Deborah küszködött magával egy kicsit, azután eszébe juthatott valami, mert csendesebben mondta :
- Csak vigye ki, kérem.
A konyhában megmaradhat, meg a kisasszonyok szobájában, de ide nem teszi be többé a lábát .
Mikor a kutya kisomfordált az ajtónyíláson, az új mama összeráncolt szemöldökkel, rettentő szigorú arccal mondta ki a parancsot :
- Lujza, Karolin, ma nem kapnak uzsonnát, és hét óráig gyakorolni fognak.
Tessék négykezest játszani...
Tónika, maga velem jön .
A következő percekben már felhangzott egy gyermekded zongoralecke , amit Karolin és Lujza együtt petyegtetett ki a zongora billentyűin.
Őz Józsefné pedig kézen fogta a kisfiút, és levitte magával az üzletbe.
Csak éppen átadta Martin úrnak, és visszafordult az ajtóból, mert újabban még kevesebbet óhajtott a boltban tartózkodni, mint leánykorában .
Mikor visszatért, a zongoralecke hangjai már nem peregtek gépies szomorúsággal a rózsaillatú szobákban.
Lábujjhegyen ment végig a szőnyegeken , és a kisleányokat a konyhában fedezte fel.
Az ajtó mögül leste, hogy m i történik .
Karolin könyörgött valakinek :
- Adjon szegénykének egy kis tejet.
Úgyis megmarad a mi uzsonnánk .
A szakácsnő kereken kijelentette, hogy ebből nem lesz semmi .
Most kis Lujza hangja hallatszott :
- Terka kérem, legyen szíves egy kis tejet adni Brittnek .
Két perc múlva tapsolni kezdett Karolin :
- Hű, hogy lefetyel...
Hű, de nagy nyelve van .
- Hát nem sokkal különb ez, mint az a nyavalyás macska - vélekedett Terka - meg az a rusnya madár...
Na nem tudom, mit akar azzal a zsidóorrú kacsával.
Úgy babusgatja, mintha a magzatja lenne .
Deborah nem bírta tovább.
Visszavonult, és zokogva sírt azon a díványon, amelyet hazulról hozott magával.
Megérezte a nagy távolságot, amely közötte és a gyermekek között van.
Amíg könnyeit szárítgatta a finom csipkekendőjével, visszagondolt elmúlt életére, és elszorult torokkal jutott eszébe, hogy akkor érezte magát így valaha, mikor az első estén otthagyták a zárda idegen környezetében.
Teljesen elhagyatottnak érezte magát.
Mégis, a történtekről mit sem szólt az urának.
Őz József előtt örök titok maradt ez az első összecsapás .
Ettől a naptól kezdve azonban jól tudták a titkos ellenfelek, hogy egymással szemben állanak.
Deborah kettőzött figyelemmel kísérte a leányok minden lépését, és minduntalan éreztette velük gondoskodó s zigorát .
- Tessenek tanulni menni!
Karolin, fűzze be a cipőjét!
Feküdjön le, kis Lujza!
A kötőjüket vegyék fel!
Már megint pecsétes a ruhájuk ?
Szégyelljék magukat ...
A parancsok egyre hangzottak, és a gyermekek engedelmesen teljesítettek mindent.
A nemrégiben még elhagyott ház szobáiban szigorú rend , feszült csend és kínos tisztaság uralkodott.
A leányok kezdtek állandóan suttogva beszélni, és diskurzusaikba nem avatták be Antalt.
Külön szövetséget alkottak, és mintha megérezték volna, hogy ezentúl mindig szükségük lesz egymásra, sohasem veszekedtek.
Ha Karolint megdorgálták, odamenekült a kis Lujza karjai közé, ha pedig Lujzát érte bántódás, Lina villogó szemekkel , könnyezve bújt melléje .
- Ne sírjon, kis Lujza - vigasztalta a nagyobbikat, és szemei könnybe lábadtak -, ne sírjon, Lujzika .
Sokszor gyengének bizonyult velük szemben Deborah.
A két gyermek kileste gyengéit, öltözködése titkait, és a mostoha kénytelen volt néha békét kötni, szelíd szavakat ejteni előttük, mert félni kezdett szemük fürkésző pillantásától.
Egy napon ugyanis észrevette, hogy a gyermekek a turnürrel játszanak, máskor pedig az arcfinomító kenőcsöt csodálták meg .
- Ugyan, kis Lujza - mondta ilyenkor -, hogy lehetnek ilyen kíváncsiak?
Legalább magának kellene egy kicsit okosabbnak lenni .
Az ilyen napok délutánjain azonban mégsem vette túlságosan szigorúan a zongoraleckét Deborah, sőt esténként mesemondásra is vállalkozott .
Karolin azonban nem nyugodott.
Ha csak tehette, egyre kutatott, keresgélt, és egy este, mikor valamiféle színielőadásra ment el Őz úr nejével, diadalmasan jelent meg a nénje előtt.
Lujza az asztalon könyökölt, és a gyertyák szelíd fényénél a leckéjét ismételgette .
Vastag, fekete füzetet tett elébe Karolin és a fülébe súgta :
- Itt van...
Megtaláltam; a varróasztal mellett volt a földön .
Elfelejtette elzárni ...
- Ez az ?
- Ez hát.
Ebbe szokott mindig irkálni, ha apa nincs itthon .
Kis Lujza felnyitotta a naplót, és lapozgatni kezdett benne.
A lila tintával írott sorok vég nélkül sorakoztak egymás alá a számozott lapokon ; Burger Deborah legféltettebb kincse volt ez a könyv.
Él ete folyásának hűséges tükre, igazi hű kísérője volt a rózsaillatú füzet, amelynek meggyónta minden gondolatát, vágyát és reményét.
Rajta kívül még senki sem pillantott a feljegyzések közé.
Az édesapja szinte babonás félelemmel tolta félre a fekete füzete t , ha véletlenül a kezébe került.
Deborah pedig nem mutatta Őz Józsefnek a gondolatait és múltja temetőjét.
Valósággal lakat alatt őrizte, és mikor vékony ujjaival a régi lapokat pergette, nem volt szabad a gyermekeknek a szobájába lépni .
A gyermek apró keze izgatottan kutatott a könyvben.
Kis Lujza érezte, hogy tiltott dolgot cselekszik, de nem bírt ellenállni a csábításnak .
Különben is Karolin átölelte, és a válla felett a naplóba tekingetve mondta :
- Olvassuk!
Kis Lujza, olvassuk hamar, mert vissza kell tenni .
Az első lapon naiv tájkép díszlett.
Halványan satírozott hegyek és zöld erdők lombjai felett fecskék repültek a kék égen, és távolabb darvak húztak V alakban.
Karolin tovább lapozott, és egy lepréselt művirágot, egy mirtuszt talált fehér szalaggal odaraga s ztva a papírlap közepére.
A lap aljára meg ez az egy sor volt írva: "Első áldozásom emléke.
1842. május havában. "
Még egynéhány apróság , szentkép, egy régen elmúlt gyermekkor pár összeszedett emléke következett , azután jöttek a feljegyzések :
Szerda, július havában
Éppen egy hónapja, hogy itthon vagyok.
És ez alatt az idő alatt semmit sem csináltam.
Olvasok, bámulok a kis lugasból az ég felé, nézem, hogyan repülnek a fecskék a napsugaras levegőben, miként zümmögnek a méhek az apró virágágy körül.
Néha kézimunkázom is, csipkét horgolok, de ezt nem tudom sokáig csinálni, mert gondolataim repülni kezdenek, mint a fecske, és eszembe jut , hogy ősszel, mikor piros lesz a lugas a vadszőlőtől, és midőn oly tisztán ragyognak a csillagok, nem fut velem ismét a kocsi , és nem vándorolunk Pest felé.
Burger Deborah kisasszony itt marad , és elvegyül a közönséges szellemek között.
A vidám és kedves társnők elszéledtek, boldog fészkekbe kerültek.
A mindig mosolygós, erős Margit úgy távozott az intézetből, mint menyasszony.
T u lajdonképpen én is gondolhatnék erre, de jobb a jövő fátyolát nyugodtan hagyni.
Annyi bizonyos, hogy itt vagyok, és itt fog lefolyni életem , ebben a kis faluban ...
Vasárnap, július hó
Itt, a bizalmas füzetke hallgatag lapjaival szemközt , megvallhatom, hog y egy kicsit unatkozom idehaza.
És ilyenkor, vasárnap délután a legunalmasabb.
Ide hallani a polgári lövészegyletből a puskák csattanását, egy kis muzsika is szűrődik valahonnan, és azután semmi más.
Legalább egy ember lenne, akivel néhány francia szót lehetne váltani.
De hát ebben a fészekben franciául igazán én tudok egyedül.
Szegény papa büszke is rá, de én már mit érek a tudományommal?
A helybeli kisasszonyok észre sem vesznek, a csizmás gavallérok pedig biztosan megmosolyognak érte .
És ez helyesen is van, mert semmiképpen sem illek az ő világukba.
A kisasszonyok itthon érzik magukat, és hogy egészen őszinték legyünk, mégiscsak mi vagyunk a jövevények.
De ez nem baj.
Majd csak megleszünk valahogy.
Végre is nem olyan rossz társaság az, ha az ember ma gával cseveg itthon egyedül ...
Kedd, augusztus hava
Kint voltam szegény megboldogult, drága anyám sírjánál .
Bármennyire tartozom is ezzel a szívem nyugalmának és kegyeletének, mégis megbántam.
Ez volt az első, nagyobb sétám, mióta itthon vagyok, és hogy a kezemben vittem a két cserép muskátlit, mindenki utánam fordult .
Mit bámultak?
Vajon a virágok nem tetszettek nekik, vagy azért fordultak meg , mert nem öltözöm elmaradt divatjuk szerint?
Mit lehet tudni?
Istenem, ha ezeknek az embereknek a gondolataival ke llene törődnöm...
Inkább arra kellene gondolnom ahelyett, hogy a Wilhelmine levelet írt.
Milyen nagy boldogság nekem ez a levél.
Az imént a sarkon hallottam, amint ketten beszélgettek rólam.
Az egyik paraszt azt kérdezte, hogy ki vagyok, a másik meg azt f e lelte: "A bótos jánya. "
Istenem, mennyi durvaság egy ilyen mondatban?
Ők persze nem tudják, hogy a "bótos jányának " grófkisasszonyok írnak leveleket, akikhez nem méltó itt egyetlen hölgy és egyetlen férfi sem.
Milyen gyengéd és kedves minden sora.
Levélk é jébe egy kis képet csúsztatott.
Ő maga festette.
Szent Józsefet ábrázolja a gyermek Jézussal.
A kisded felmutat az égre, ahonnan Mária tekint reájuk.
Mily leheletfinomak a vonásai, a kisded teste rózsaszín és ragyogó ... ah, ha ezt látnák a csizmás gavallé rok ...
Szerda, szeptember ...
Milyen szép itt az ősz.
Még sohasem voltam itthon ősszel gyermekkorom óta.
Sokat sétálok kint a kiserdőben és a temető szélén.
Ilyenkor nagyon boldog vagyok.
De azért sokszor eszembe jut, hogy mit fogok télen csinálni.
Elszomorodom, ha az intézetre gondolok.
Mily gyorsan múltak ott a téli esték!
Ilyen téli délutánokon és estéken át kötöttük örök barátságunkat Wilhelminével is.
Mennyi mindenről tudtunk beszélni...
Kénytelen vagyok lemásolni levele utolsó sorait, oly élénken emlékeztetnek e szavak kedves lényére.
Ezt írja: Soyez persuadée que je vous aime, de tout mon coeur et que je serai toute ma vie votre.
Très affectionnée amie Wilhelmine. * Higgye el, egész szívemből szeretem, és életem végéig az öné maradok.
Hű barátnője, Wilhelmine .
Szombat, október ...
Könnyeznem kell, ha előbbi feljegyzéseim utolsó sorait olvasom .
Gondoljak arra - írja az én kedves barátnőm -, hogy szüntelenül szeret egész szívéből, és enyém lesz mindörökre...
Ezt írja, és nem válaszolt még legutóbbi levelemre.
Hát már mindenki elhagy ?
Karolin egypár levelet forgatott arrább, és Lujza hiába tiltak ozott a szelesség ellen.
A gyerek lázas érdeklődéssel, szinte megerőltetett tekintettel követte a sorokat, amelyek egyre sűrűbbek és egyenletesebbek lettek .
Február hava ...
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit csináljak: bosszankodjam -e vagy nevessek?
A csizmás gavallérok bált rendeznek, és nem hívtak meg.
Mindenkit meginvitáltak, csak engem felejtettek ki a névsorból.
Azt hiszem, hogy a kisasszonyok műve volt.
Bizonyára félnek tőlem, és reábírták a rendezőket, a főkolomposokat, hogy felejtsenek el.
Szer e tném, ha most hirtelenében itt teremne Wilhelmine, és az üveges hintón elvinne bennünket a bátyja a bálba.
Vajon mi történne...
De miért is gondolok erre?
Hiszen már hónapok óta egy sort sem kaptam a legkedvesebb teremtéstől, aki azt írta, hogy sohase fel ejt el ...
Március elsején ...
Azt hiszem, nagyon is sokat vagyok egyedül.
Valami foglalkozás vagy szórakozás után kellene látnom.
A házi gondok nemigen tudnak elfoglalni .
Amíg a szobámat takarítom, vagy az asztalt terítem, mindig elszállanak a gondolataim m esszire.
Oly távol járnak és olyan különösek, hogy sokszor meg kell állanom a poharakkal a kezemben...
Nemsokára itt lesz a virágos tavasz , amelynek a gondolatára is elszorul a szívem.
Ezentúl legalább sétálhatok.
A temetőben friss virágokat kell ültetni egy sírhalomra ...
Karolin ismét a füzet lapjai közé kapott :
- Ugyan - mondta kis Lujza -, viselkedjék rendesen ...
- De én hoztam a könyvet ...
- Akkor olvassa szépen... így nem érdekes, ha mindig forgatja .
Az elforgatott lapok miatt kimaradt a feljegyzések folyamatossága , de azért kis Lujza így is sok érdekeset talált a sorok között .
Szeptember végén ...
Úgy látszik, mégis észrevettek egypáran.
Pázsit úr, a szomszéd boltos fia megkérte a kezemet...
Nem sokat gondolkoztam a dolgon: kikosaraztam .
Én hűséges maradok Wilhelmine szelleméhez.
Mit szólna az én drága barátnőm, ha egyszer eszébe jutna, hogy fe l keressen, és egy vörös kezű legény oldalán találna...
Apropos, úgy látszik, háború lesz.
Napról napra lehet riasztó híreket hallani, és nagyban toborozzák a katonákat.
Igaz, hogy ez máskor is meg szokott történni.
Apa azt mondja, hogy nem bízik a háborúba n.
De Pázsit úr bánatában beállott önkéntesen a harcolók közé .
Szegény Pázsit úr, valóban nem akartam megbántani ...
Január havában ...
Martin úr, a mi hűséges segédünk elhagyott bennünket.
Harmincadik évében jár, és beállott katonának...
A háború valóban kitört, és most egyébről sem hallani.
A múltkor közelünkben dörgött az ágyú.
Ha a földhöz illesztette az ember a fülét, világosan meg lehetett különböztetni a pukkanások hangját ...
Február végén ...
Több sebesültet hoztak, és apa engedelmével én is az ápolók közé vegyültem.
Mindinkább érzem, hogy a szenvedők ápolása és szerencsétlenek segítése iránt hajlamom van.
Most különben nagyon mozgalmasak a napok.
Előbb a magyarok jöttek, azután a császári katonák.
Átvonultak a városon, és minden ehetőt megettek.
Apa kétségbe van esve.
A boltot csak egyszer nyitja ki egy héten, és az értékes holmit lehordatta a pincébe .
Április 19 .
...Négy nap óta egy német tiszt lakik házunkban.
Kék szemével álmodozva tekint a világba, szőke bajusza van és fehér keze.
Nem is tudom, hogy lehet ilyen külsővel katona valaki?
Különben ő maga is mondja, hogy nem szenvedheti a vért...
Amikor idehaza van, sokat beszélgetünk.
Nagyon jól , csaknem hibátlanul beszél franciául, és én élek az alkalommal, hogy végre ismét a világ legfinomabb nyelvé n cseveghetek .
Április 23 .
Ismét sebesültek.
És köztük az ártatlan fiú, a mi tisztünk is ...
Most valóban olyan a házunk, mint egy kórház: a szolgálók tépést készítenek, én meg állandóan ott ülök a szegény sebesült mellett.
Ma este lázas volt nagyon , és val ami Miciről beszélt...
Bizonyosan otthon hagyott valakit ...
Május havában ...
Még fel sem gyógyult ez a leányos képű legényke, máris futni kellett neki.
Kocsira rakták, és elvitték az egyetlen barátomat.
Kivel fogok én ezentúl franciául beszélni?
Annyi biz onyos, hogy kedves és jómodorú ember volt.
Nem fogom elfelejteni ...
Karolin már régen megunta az olvasást.
Valójában már nem is figyelt arra, amit a mostohaanyja valaha írdogált, Isten tudja milyen régen .
Ásított, a Lujza hajával játszadozott, azután magára hagyta a nénjét :
- Jó éjszakát, Lujzi - mondta neki -, vigyázzon azután, mert hazajönnek...
Dugja a fiókba, ha jönnek ...
A gyermekleány, akinek a szívében furcsa és megmagyarázhatatlan izgalmat ébresztett ez az írott könyv, még izgatottabb lett, és szeme csillogott.
Fehér és gyermekded idomú kezei valósággal kalandozni kezdtek a füzet levelei között.
Most érezte csak, hogy tiltott dolgot cselekszik.
Minden apró neszre megremegett, összerezzent, de azért tovább olvasott.
A lapok mindinkább nagyobb csomókban peregtek kezei között, és az olvasmány egyre hézagosabb, szaggatottabb lett, amint következett egyik év sok apró titka a másik után .
Január havában ...
Érzem egészen tisztán, hogy a nemes és fennkölt szórakozások tarthatnak meg az életnek csupán...
A z ene nemcsak pillanatnyilag hat az emberre.
Aki őszintén együtt él azzal, amit hall vagy játszik, nem képes durvaságra.
Zománccal vonja be a szívünket a melódia, és megőriz a külső keserűségektől.
És másrészt, van -e őszintébb gyönyörűség, mint felemelkedn i és a legnagyobb költőkkel társalogni?
Mert mit tesz az, aki zenél?
Elmondja mindazt, hangosan és a melódiák szárnyán, amit egy nagy ember érzett valaha.
Boldog, aki magányában teljesen átadhatja magát ezen szent örömöknek ...
Március hó ...
...Mi akadálya van annak, hogy felkeressem az elhunyt és élő költőket?
A zenén kívül valóban a legőszintébb örömöket az olvasás okozza.
Olvasni, mindig olvasni annyit tesz, mint a lelket, ízlést és szívet egyre finomabbá és mélységesebbé tenni.
Ebben a városban és ebben az országban kétszeresen ugyanezt jelenti az olvasás.
Itt, ahol az élet haldoklik, mit is lehetne egyebet tenni?
Az urak, a csizmás gavallérok ugyancsak elcsendesedtek, és a hölgyek határozottan sokat vesztettek vidámságukból, ami igen rosszul áll nekik .. .
Tulajdonképpen nem lenne szabad így írnom szegényekről, mert sok a gyászos ruha az utcán.
Vannak hölgyek, akik azt mondják, hogy sohasem vetik le a fátyolt, amellyel halottaik és nemzetük emlékét gyászolják.
Ki tudja , meddig tart ez... örökké nem lesz d i vatos a fekete szín...
Martin úr is visszatért... nagyon sokat beszél a kalandjairól, bujdosásairól...
Ki tudja, mi igaz belőle .
Augusztus végén
...azért tettem, mert meg vagyok győződve, hogy a gondviselés jobb sorsot jelölt ki számomra.
Ilyen kérőm jöhe t akár egy tucat is... még ráérek ...
Újév napján ...
...úgy peregnek az évek egymás után.
Oly hosszú és siralmas volt az ősz, hogy nem is reméltük ezt a sok tiszta hópelyhet, zúzmarát és fagyot.
A kisasszonyok a kertek alatt korcsolyáznak... és én itt ül ök naphosszat a fehér kályha mellett.
Jókai úr oly csodásan tud mesélni, hogy eszembe se jut a korcsolyázás... pedig valaha a legnehezebb figurákat is könnyen megcsináltam.
Miért írom, hogy valaha, hiszen négy vagy öt éve, talán a hatodik, hogy itthon vagy ok.
Igaz, sokszor hat év is nagy idő.
Ki tudja, mi történt társnőimmel?
Tegnap olvastam, hogy Wilhelmine férjhez ment.
Ki vette el, nem is tudom.
Nagyon hosszú nevű úr és gróf volt.
Legjobb lenne talán a szentképet és a levelet ennek az úrnak elküldeni ...
Wilhelmine, Isten veled...
Je vous aime de tout mon coeur et je serai toute ma vie votre...
Bizony, hamar másé lett az én kedves barátnőm ...
Vagy csak én hiszem, hogy hamar ...
Május havában
...a vagyon nem megvetendő dolog, bár nem mindenki kezében hasznos.
Van olyan, akit elemészt és megront a pénz, van, akit szelíddé és kedvessé tesz.
A bolt, mint apa mondta - újból egészen kitűnően jövedelmez.
Az urak, akik eddig otthon ültek és pipáztak, kezdenek megelevenedni.
Sőt, mint hallom, a régi számlákból is k i fizettek egypárat.
Becsületük kétségkívül sok van, talán túlságosan sok is...
És az, hogy apa vagyonosodik, igazán nem árt.
Talán eszükbe jut a hölgyeknek és az uraknak, hogy a kereskedő nem utolsó ember .
Legalább pénze révén nem az ...
Odalent mintha a ka pu nyílott volna.
Kis Lujza egész tucat levelet fordított megrezzent kezével.
Ó, ha ilyen gyorsan tűntek volna tovább Deborah évei is ...
Kisasszony napján ...
Burger Deborah kisasszony szálljon magába, és gondolja meg, hogy tegnap töltötte be a huszonkilencedik évét.
Tudja -e, hogy a huszonkilenc éves férfi már családapa szokott lenni, és a huszonkilenc éves hölgy ?...
A felelet igen különféle lehet.
Annyi bizonyos, hogy Ön nem veszített túlságosan sokat .
Jobb így, naplót írni, és a papírnak gyónni, mint egy utálatos férfit hallgatni.
Mert hiszen minden elmúlik, az igaz, de sokkal szebb, ha szelíden telnek el a napok, mint könnyek és rejtett bánatok, hangos viták között.
Burger Deborah, úgy látszik, nem született arra, hogy gyermekeket ringasson a karjaiban .
Karácsony másodnapján ...
Valóban nem történik semmi.
Az egész város boldogan eszik-iszik.
A kémények pipálnak, és ha igazat akarnék írni, azt kellene mondani, hogy mákospatkó és káposztaillat uralkodik mindenfelé.
Szegény apa könyvekkel ajándékozott meg... de ezeket a könyveket már mind olvastam.
Tegnap egész nap a régi olvasmányokat ismételgettem, és oly furcsán éreztem magamat, mintha megfiatalodtam volna.
Újabban egyre többet kell gon dolnom azokra az időkre, amikor az intézetből kijöttem.
Milyen naiv és csacsi voltam...
Igaz, újság is van.
Mi lehet nálunk újság?
Házassági hír.
Őz úr eljegyzi Józsa Antónia kisasszonyt.
A vőlegény elég előkelő lenne, a menyasszony is szép, de nagyon is tudja, hogy a leghosszabb és legdúsabb haja van a városban.
Úgy megy, mint a páva.
Íme, egy frigy a mi városunkból ...
A gyermek szíve megremegett, mikor édesanyja nevét olvasta.
Oly sokszor gondolt reája, és úgy áhította múltját megtudni, maga előtt látni , hogy szinte könnyezett a vágyakozástól, és elérzékenyült .
Csakhogy, sajnos, a napló minden sora nem szól Józsa Antóniáról .
Május havában
...Őz úr és neje ideköltöztek velünk szembe.
Oly csendesen élnek , hogy az szinte titokzatos...
És irigylésre méltó, mert minálunk ez nem divatos .
Az asszonyka rokonai persze annál vidámabbak és hangosabbak.
Martin úr azt mondja, hogy Őz József valaha gróf volt, de a törökök elvették ősei birtokait .
Ma már ez egyre megy.
A címek nem nagyon fontosak.
Az bizonyos, hogy Őz ú r külsejében is sok előkelő vonást lehet felfedezni ...
Október ...
...Nem is igen törődnék velük, ha nem tolakodnának az ember figyelmébe.
Nappal a sétautakat tapodják, éjjel dorbézolnak, és szerenádokat adnak utcahosszat...
Ezt meg tudom érteni, mert hiszen a haszontalanság könnyen érthető valami.
De miért kell ezt velem szemben is éreztetni?
Ma ismét megjegyzést tettek rám a sarkon sütkérező urak.
( Ezt a szót macskaköröm közé kellene tenni !)
Itt megy Jókainé!
Ezt mondták, mert tudják, hogy imádom Jókai m inden írását, és alig várom új regényét.
Nincs más dolguk , biztosan azért bántanak.
Vagy talán azért, mert nem vegyülök közéjük?
Hiszen ők sem akarták...
Ha lenéznek, én is lenézem őket.
Mi a különbség közöttünk?
Azt hiszem, csak annyi, hogy nekik volt pé n zük, nekünk meg lesz vagyonunk.
Ha így élnek még sokáig, nemigen állhatnak ki déltől estig a piac sarkára, és nem süttethetik magukat a napon .
Ezek a kurtanemesek szépen elszélednek egy napon, mert itt már nem lesz jövőjük.
Elpusztulnak, vagy dolgozni men nek.
Különben erre képtelenek... azt hiszem, hogy minden kapcabetyár ilyenfajta nemes volt valaha ...
Június végén ...
Martin úr üzletet akart nyitni.
Apa lebeszélte róla, és megjavította a fizetését...
Őz úréknál családi öröm van.
Megérkezett az első gyermek...
Leány, és azt mondják, gyönyörű gyerek.
Csak jót kívánhatok az újszülöttnek.
Bár az a véleményem, hogy minden leány újabb szenvedéseket jelent a földön.
Sokkal szerencsésebb a családra nézve, ha fiú születik ...
A sok olvasástól fájó és könnyező szemmel állott meg kis Lujza ennél a pár sornál.
A fiókból előszedte a zsebkendőjét, és odaadással sírt egy darabig, azután tovább lapozott.
Sűrű, apróbetűs sorok sok mindenféléről álmodoztak és meséltek.
Néhol egy-egy sóhaj, egy szomorú felkiáltás ragadta m e g a leány szívét.
Ahogyan előbb és előbb lapozott kis Lujza , mindinkább sajnálni kezdte a mostoháját.
Hirtelen eszébe jutott, hogy ezt nem is mondhatja el mind Karolinnak, mert talán meg sem értené, talán ő sem tudna emlékezni Deborah írásaira.
Közben ism é t éveket fogott át apró keze, és amíg elgondolkozott, majd kilenc-tíz nehéz esztendő lapjai peregtek a múlt feljegyzései mellé.
A gyermekleány kutatni kezdett a sorok között, és szeme végre megtalálta azt , amit keresett .
Február végén ...
...többé már nem fogja büszke, szép fejét hátraszegni, és nem jár senkivel sem törődvén az utcán.
Piskótalábai örökre megpihennek: a szép Antónia meghalt .
Hány éves volt?
Talán mindössze harminc lehetett.
Miért halt meg?
Sohasem fogják biztosan tudni.
Tegnap még bálba me nt, és most, hogy alkonyodik, már fehéren fekszik.
Sírhatnak a gavallérok, és örülhetnek a hölgyek, mert ez volt az egyetlen nemes lélek közöttük.
Martin úr azt mondja, hogy nem természetes halállal múlt ki.
Azt hallotta, hogy összeesett szegény, mert bevett valamit.
Olyan mindegy az most már.
Hiszen lehet, hogy valami nagy bánatot hordott keblében.
Vannak, akik oly mélyen szeretnek, hogy belésorvadnak.
Jókai bizon nyal regényt is tudna írni erről a szomorú esetről, amely egészen lever engem is.
Nagyon nehéz elképzelni az egész tragédiát.
Hát a hideg és előkelő családokban is vannak szívet ölő keserűségek?
Hát meghalhat az, akinek férje és három gyermeke van?
Elmehe t -e önszántából?
Martin úrnak bizonnyal nincs igaza ...
Február ...
...fehér koporsóban a fekete föld alá helyezték.
Miért van rám olyan fájdalmas hatással ez az egész eset?
Talán a magam sorsát is siratom ...
Ki tudja, hogy és mint játszott volna velem a végzet, ha kezemet nyújtom az első embernek, aki értem jött...
Milyen fájdalmak közt vergődne a lelkem...
Mégis, sokszor azt hiszem, hogy jobb így, jobb csendben és elvonulva élni, mint egy gyermek, vagy mint egy remete.
A temetésen itt volt az egész város.
Egészen bizon y os, hogy nem a szívük, hanem a kíváncsiság hozta őket a szomszédunkba.
A nap ragyogott, és a függöny mögül hallottam, amint találgatták, hogy miért cselekedett így Antónia, és hallottam, mikor mondták , hogy a koporsó üvege mögött mosolygott...
Mi történi k az előkelő és szigorú Őz úrral, mi lesz a gyerekekkel ?
Most már csak az utolsó oldalak titkait akarta megismerni kis Lujza.
Fellapozta a legutolsó levelet, és remegve olvasta :
...nyugodj bele, hiszen a magad jószántából történt...
Ne háborogj, és csitít sd el a szívedet.
Nem úgy következett, ahogy elgondoltad, de mégis úgy kellett lenni.
Oly tiszta örömök támadhatnak abból, ha kedves lények között élünk állandóan.
És hidd el, Burger Deborah, hogy sokkal nemesebb gyönyörűség gyermekeket nevelni, mint papa gájokat tenyészteni ...
...néha azt hiszem, hogy meg tudnám őket érteni teljesen, ha az én magzataim lennének.
Ismerném, és felfedezném bennük a magam hibáit, és örvendeznék, ha látnám, hogy a jó tulajdonságaimból is átplántálódott valami a szívükbe.
De tisztán az ész alapján oly nehéz megérteni és eltűrni őket ...
Sokszor vadak és rakoncátlanok, máskor meg érzékenyek, és nyomban megsértődnek , akárcsak a japáni mimóza ...
...csak ne bántanának.
Valóban, mindennel megelégedett lennék , mert hiszen megtanultam, hogy oly felesleges dacolni, emberekkel harcolni.
De íme, anélkül hogy akartam volna, szembekerültek velem a csizmás gavallérok, a büszke hölgyek, az egész kurtanemes rokonság ellenem lázadt.
Itthon meg a gyermekhad szövetkezett össze...
Mit látnak bennem?
Kegyetlen mostohát?
Igazán nem vagyok az ...
Az ajtó szelíden kinyílott a fáradtan, a figyelem teljes megfeszítése mellett olvasgató lány mögött.
Deborah lépett be, arcán szelíd mosollyal és enyhe pírral .
Azt hitte, hogy a gyermekek alusznak már, és csókot akart nyomni elsimult vonásaikra, tiszta homlokukra.
A színházban árva gyermekekről szóló darabot látott, és az elérzékenyítette , lelkiismeret-furdalásokkal töltötte meg a szívét .
- Kis Lujza, maga még tanul? - kérdezte meglepetve .
A gyermek vörös, könnyb e lábadt szemekkel bámult reá.
Egyetlen mozdulatot sem tett a napló elfedésére.
Őz Józsefné közelebb lépett :
- Mit olvas? - kérdezte, és szédülve pillantotta meg a saját írását a füzet vonalozott lapjain .
Egy pillanatig úgy érezte, hogy elvesztette a csatá t a gyermekkel szemben.
Hiszen minden titkát és bánatát jobban ismeri ez a csepp féreg, mint bárki.
Azután hirtelen fellobbant keblében a gyűlölet.
Összeszorított fogakkal, elfojtott hangon kérdezte: - Olvasta az egészet ?
Kis Lujza intett, hogy igen .
Az asszony szembeállott vele, halvány arca félelmetesen elvörösödött .
- De hiszen ez gyalázatosság - csuklott Deborah, és nem tudta magát türtőztetni.
Felemelte a karját, és vékony, fehér keze a gyermek arcán csattant meg a következő pillanatban .
Lujza mozdulat lanul tűrte az ütést, és a szemébe nézett az asszonynak.
Azután leborult az asztalra.
Csendesen sírt sokáig.
Nem az ütleg fájt neki.
Ez az este fájdalmasabb volt neki minden szülői dorgálásnál és minden más esténél.
Éjjel nem tudott aludni.
A mostohája so rsa ránehezedett gyenge keblére, és zsenge, nyiladozó értelme kénytelen-kelletlen látni és érezni kezdte az emberi nyomorúságokat .
2
Kisasszony napján szelíd és kedves délután ült a város utcáira.
Az új gázlámpák négyszögletes ablakain megcsillant a nap s ugara, és a poros lombozatú akácok néha sárga levéltallérokat eregettek a letaposott járda és száraz út felé.
A házak öreg tetői meleg barna színt kaptak, a levegő könnyű és édes volt, a szél enyhén libegtette a hervadt leveleket, és ragyogtak az ablako k is a nyugat felé eső oldalakon.
A hanyatló sugarak besuhantak a szobába, a szalonok csipkefüggönyein át, és a régi bútorok selyemszövetei egykori fényükben tüzeltek.
Az aranyozott lábú, kék selyemmel bevont francia bútorok között ott állott Őz Józsefné , é s lila virágot tűzött a keblére.
Csipkés és lenge fekete ruhájában úgy tűnt elő, mint egy szelíd emlék.
Őz úr már kint állott az ebédlőszobában , és könnyedén hajolt le a gyermekeihez .
- Az ég vele, kis Lujza - mondta, és megölelte legidősebb magzatát -, vi selje gondját a kicsinyeknek .
Sorba megölelte mind a hármat, azután elefántcsont végű botját szorongatva kilépett az előszobába.
E pillanatban úgy érezte magát, mintha hatalmába kerítette volna teljesen őszelő hava.
Szívében szelíd fénnyel ragyogott a szeretet és bearanyozta minden gondolatát.
A távoli bánatok és jövőbeni aggodalmak megenyhültek, tiszta, könnyű és hűvös volt Őz úr hangulata , mint az őszi délután levegője.
Néhány pillanatig álldogált így, azután kilebbent az ajtón Deborah, és megindultak mind a ketten.
Odalent karját nyújtotta nejének.
Könnyedén lépkedett, és Deborah is valósággal libegett a kövek felett.
A tanácsnok szürke ruhát viselt, és így, amint egymás mellett haladtak, szinte illettek is egymáshoz tónusok tekintetében .
A harmadik u tcasaroknál mintha Józsa Gyurit pillantották volna meg egy kapu előtt.
Egy kék ruhás hölgytől búcsúzkodott, és éppen virágot tűzött a gomblyukába .
- Színésznő - suttogta Deborah -, javíthatatlan ember ez a Gyuri...
Otthon a gyermek, és ő színművésznőkkel s étálgat .
A tanácsnok arcán könnyed derű játszadozott .
- Ártatlan gavallér...
Az ilyesmit inkább megszokásból teszi, meg azért, mert azt hiszi, hogy a régi úri módját kapja vissza ilyenkor .
- Én úgy vélem, hogy jószívű, de haszontalan ember ...
- Teljesen igaza van ...
A haszontalan ember néhány perc múlva utolérte őket.
Arca piros volt, szegfűje színe az arcához igazodott, és mellénye makulátlanul ragyogott .
Lelkendezett, mint rendesen, ha ismerősökkel találkozott :
- Nagyszerű, kedves rokon.
Hát önök is a mulatságra igyekeznek .
Ott lesz az egész família.
Lujzáék egész héten varrtak, vasaltak, erre a kis murira készülődtek.
Nagyon jól fogjuk magunkat érezni.
Mulatni akarok én is , talán utoljára ...
Deborah megriadt :
- Istenem!
Talán csak nem valami sötét szándék ?
- Dehogy - hencegett a férfi ragyogó szemekkel -, legszerencsésebb szándék, amely valaha megszülethetett.
Felmegyek Pestre, és ott maradok.
Nem maradhatok itt tovább.
Folytonosan a megyei urak meg a többi nagyságos senkik...
Odafönt megélek én, nem tö rődök senkivel, mégis különb úr leszek !
A számtanácsnok elkomolyodott :
- Egyszóval a régi állás ...
- Otthagytam.
Nem nekem való.
Megszakad a szívem, ha a magunk fajtájának a pusztulását látom.
Nem bírtam tovább: odavágtam az öles láncot a sváb mérnökök arcába.
Csinálják, ha tetszik...
Egyik se hívott ki, egyik se párbajozott .
A mellékutcából egy rózsaszín ruhás hölgy közeledett egyedül .
Józsa úr nyomban elfelejtette bánatát, és kalapot emelt a tanácsosék előtt :
- Isten veled, Józsikám, kezét csókolom, kedves rokon .
Megbocsátanak, de egy pillanatra ...
A kocsiútról még visszafordult :
- Pesten nagyszerű állás kínálkozik.
Kényelmes, pompás ...
Az őszi bált kint rendezték a kis erdőben.
Régi hagyomány szerint Kisasszony napján mindig táncoltak a város kisasszonyai.
Olyan kedvesek voltak ezek a mulatságok, mint a majálisok, amelyeket május első hetében tartottak.
De csodálatosképpen a jókedv ilyenkor nem ujjongott az égig.
Mintha a lég hűvössége befolyásolta volna az ifjúságot is .
A táncosok sokszor suttogtak mélabú s és sejtelmes mondatokat, a hölgyek pedig gyakran néztek az ég felé, ha a színes lámpák felett kigyúltak a tiszta fényű csillagok.
Hervadó asszonyok, akik könnyezve figyelték otthon ráncaikat, kijöttek ide minden esztendőben, és a tovatűnő nyárral együtt búcsúztak ifjúságuktól .
Józsa Gyuri, aki ismét Őz úrék mellett termett, éppen erről tartott magyarázatot Deborah-nak !
- Ez így van már minálunk.
Tetszik tudni, felfedeztem, hogy ennek a mulatságnak külön aromája van.
Külön mellékíze, kedves rokon.
Biztosan meg fog engem érteni, ha példát mondok.
Látja a derék, kövér Brezenóczynét, ott az édesanyám mellett?
Nos, hát ő azok közé a hölgyek közé tartozik, akik már tizenkét éve minden évben eljöttek erre a murira.
Az ilyen hölgyek sóhajtoznak, szelíden bánkódna k , mélabúsan panaszkodnak, hogy elmúlik a nyár, az ősz szomorúságai következnek, és a saját maguk hervadását szánják, sajnálják ...
- Végtelen kedves magyarázat ...
- Ó, ez semmi - melegedett bele a beszédbe Gyuri -, a kedves rokon gyöngéd társasága valóságga l inspirálja az embert a finomságokra.
Érzi -e a hervadás bánatát a levegőben és az elmúlás parfümjét a szellőben ?
Hervad már ligetünk, díszei hullanak ...
-Kertünk bokrai közt sárga levél zörög... nem lengedez a zefír ...
A tanácsnok egy pillanatra szertenézett, és szinte fájdalmasan állapította meg, hogy alig ismer valakit, mikor a háta mögött Deborah hangját hallotta álmodozva csengeni .
- Mi az, Gyuri? - fordult meg mosolyogva.
- Berzsenyit szavaljátok ?
- Nem is tudtam, hogy Berzsenyi...
Azt hittem, hogy a sajátom .
Mosolyogva indultak nagymama felé, aki a lombok alatt ült, és már intett a tanácsnoknak .
- Látja, ez kedves - mondta a virágos mintájú ruhába öltözött öregasszony, és megrázta Őz József kezét -, ültesse le mellém egy pillanatra Borát, a gyermekekről szeretnék valamit hallani.
Nemsokára itt lesz az egész társaság .
Nagyon szép társaságunk lesz ...
A számtanácsnok meghajolt, és a simára taposott kavicsos térségen sétára indult.
A mu zsika éppen hallgatott, és a párok körben haladtak, ábrándosan lépegetve.
A legyezők összecsukva lógtak a színes szalagokon, a felfésült hajtincseket könnyű szellő lebegtette.
A tiszta és könnyű, mosott ruhák illata , a hajfonatok és zsebkendők parfümje ös s zeolvadt az ősz leheletével.
Őz úrnak egy pillanatra azok az érzések jutottak eszébe, amelyeket egy régi táncteremben élt át, midőn egyedül és elhagyatva állott a vidám forgatagban, és forró párák, illatok lengték körül az Arany Rózsa nagytermében.
Most azonban nem adhatta át magát gondolatainak, és nem elmélkedhetett a múltról.
Szürke ruhás alakja, mintha az elmúlt évek homályából lépkedett volna elő, mindenfelé figyelmet keltett.
Mintha a negatívum megtestesítője lett volna, úgy tűnt elő egyszerűségéb e n e pillanatokban.
Mégis, a jelenlevő hölgyek és urak úgy érezték , hogy az előkelőség és hideg fönség csak úgy árad alakjáról.
Arra fordult vissza, hogy valaki tiszteletteljesen köszöntötte.
Gulyás Józsi állott előtte nagy Lujzával.
A férfi meghajolt, a l eány pedig pompás, fehér kezét nyújtotta .
- Ó, milyen bájos dolog - mondta nagy Lujza -, a gyerekek is itt vannak ?
- Nagyon kár - vélekedett Gulyás Józsi -, olyan jól elszórakoztak volna itt.
Annyi gyerek szokott ezen a mulatságon lenni így délután ...
Még néhány kedves szó, azután elváltak.
Az ifjú pár hamarosan visszazökkent a régi párbeszédbe :
- Hát miért teszi? - kérdezte könyörögve a leány .
- Miért? maga tudja legjobban, hogy mi bánt belülről ...
- De azért mégsem kellene... folyton mulatni, folyton cigányozni .
- Értse meg, hogy muszáj, mert különben nagyon elkeserednék józanul, és még valami bolondot tennék.
Még két évet adok magamnak, azután ha addig se változik semmi, akkor véget vetek mindennek .
Nagy Lujza könnyes szemekkel nézett a lombok között az égre.
A fájdalom a szívét markolászta.
Negyedik éve epekedtek egymás után, és nem tudtak egymásé lenni.
A vőlegény apja éppen úgy nem gondolt az unokái anyagi boldogságával, mint idősebb Józsa úr .
Közben a cigány rázendített, és a menyasszony táncra perdült vőlegényével, azon elszomorodott állapotában, könnyekkel a szemében.
Őz József kénytelen volt a kör szélére állani, ahol két komoly úr fogadta szívesen .
Bárány úr, a Kossuth-szakállas polgármester szinte tisztelettel hajolt meg , Görömbey főjegyző úr pedig igaz melegséggel rázta a kezét .
- Csak most jutok hozzá, hogy őszinte szívből üdvözöljem a tanácsos uramat ...
- Magam is sietek igazán - to ldotta meg a polgármester, aki hazafias frázisokkal el tudott volna látni egy egész nemzetet -, megújhodott honunk vezérlő fáklyái a jó emberek ...
- Minek köszönhetem ezt a szíves üdvözlést? - zavarodott meg , mosolyogván a szürke ruhás férfi.
- Bizton tévedni tetszenek a személyben .
- Bocsánat - pattant fel a polgármester -, ez szinte sértés reám nézve, aki a város lakóinak atyjául vagyok rendeltetve.
Minden derék honfit ismerek ebben a városban.
Őz uram a fák iránti kérelmével hódította meg a szívünket ...
Bárány Adorján és Görömbey Bálint urak a fehér abroszok felé vonták a tanácsost, és biztosították arról, hogy jövőre már szava lesz a város ügyeinek intézésében .
- Mindenáron be akarják választani, uram.
- Mindenáron - erősködött a főjegyző.
- Lesz szeren csénk egypár pillanatra.
Bálint komával szomjasak vagyunk egy kissé .
A tanácsos nem ellenkezett, és bár sohasem ivott szeszes italt , közéjük ült.
A derék urak jókedvre hangolódtak, és duruzsolni kezdtek a fülébe a város jövőjéről, a haza sorsáról, a francia háborúról, és arról, hogy az idén a dombok hátán bőséges lesz a szüret.
Őz József csak félig-meddig figyelt reájuk.
Egyébként a színes tömeget nézte, és a régi ismerősöket figyelte.
Légát János, az örökké fiatal aljegyző, még mindig versenyt táncolt az i fjúsággal, noha őszült a haja, és a fogai csaknem egytől egyig kihullottak.
Egy rettenetesen keszeg emberke atillában és zsinóros nadrágban feszített.
Pipaszár lábain fényes, rövid szárú csizma ragyogott.
A tanácsos mosolyogva ismert Perkinkó Jordánra.
Od á bb Katerinka Lehel első szabó és szűcsmester lengett hórihorgas termetével.
Nemes ember volt, és így senki sem akadt meg azon, hogy betolakodott a társaságba, noha ifjabb korában sokszor kosarat kapott a hölgyektől, akiket táncra hívott.
Borbola táncmest er úr a régi gesztusokkal vezényelte a négyest, és nyomban a négyes után be akarta bizonyítani, hogy igaz magyar :
- Körmagyar - ordította éles hangon a derék táncmester -, tessék felállni a körmagyarhoz!
Ne csak négyest, magyar táncot is !
A széléről ülő mamák között felfedezett egy-egy ismerős arcot Őz úr.
De akkor, amikor ezeket a hölgyeket először látta, még üdék voltak a rózsás arcok, és ah, a termetek is lengén repültek a tánc közben.
A fiatalok közül úgyszólván senkit sem ismert.
Illetve egy pillanatra szemügyre vehette Torkos Pista alakját, de ez az ifjú is eltűnt nemsokára a táncolók forgatagában.
Szeme a felesége alakját kereste és nagy nehezen fedezte fel egy hatalmas társaság kellős közepén .
Deborah előbb csak nagymamával csevegett .
- A gyermekek ne m voltak nálam félesztendeje - kezdte a nagymama -, miért nem küldi őket néhanapján ?
- Őszintén szólva, nem is merem kiereszteni őket az utcára.
Egy kicsit nagyon is... hogy is mondjam, neveletlenek.
Sok illemet kell még elsajátítaniuk, hogy társaságba jár hassanak ...
- De hát mi csak nem vagyunk társaság?
Hiszen úgy vannak nálunk , mintha otthon lennének.
Azután meg nem is neveletlenek, csak elevenek szegények, ritkán láttam három ilyen derék teremtést.
A legnagyobb meg egyenesen aranyos kisleány ...
Deborah összerezzent, és arcának halványságát finom pirosság borította el.
A harag egyre tartott még közte és a gyermekleány között.
Ideges volt, ha a le ányt látta, és valósággal félt tőle.
Nagymama észrevette a hirtelen színváltozást, és tudni akarta az okát :
- Talán összeharagudtak valamiért ?
- Nagyon illetlen volt hozzám.
Nehéz azt elhinni, hogy egy ilyen kis ...
- Tacskó, mondja ki bátran .
- Igen, hogy egy kis tacskóleány is meg tudjon bennünket a szívünkig sérteni.
Pedig így történt .
- Kigúnyolta talán ?
- Nem, még ennél rosszabbat tett.
Olyant, amit nem lehet helyrehozni .
- Ejnye no, hát mondja ki már !
Ám Deborah hajthatatlan maradt, és elzárta titkát sebzett szíve mélyére.
Nagymama nem is faggatta sokáig, jól tudta, hogy az unokája nem fog titkot csinálni a dologbó l, és elmondja őszintén az egészet, ha négyszemközt találkozik vele.
Különben is közeledett a nagymama társasága.
Valóságos robajjal lépkedett a bánatosan kövér Brezenóczyné, és követte Sziporszkynét, aki bodros ruháján főrendezői jelvényt viselt.
Velük jött Kaszanyitzky Lenke kisasszony a húgával, Máriával, aki ugyancsak hajadonsorban volt még, noha betöltötte az ötvenedik évét.
Ez utóbbi kisasszonyok együtt éltek egy barna fedelű, nagy házban, kilenc vagy tíz szobában, és egész nap vendégségbe jártak , v agy maguk fogadtak uzsonnázó hölgyeket, ifjú embereket és leányokat.
Kora gyermekkoruk óta mindenki ismerte őket a városban, és Borbola táncmester úr tanúsága szerint mindig ott játszadozott a hamis mosoly az arcukon.
Nem szoktak le vénlány korukban sem a mosolygásról, és ez a jelentéktelennek látszó arcvonás megmentette őket a vénlányoknak kijáró mulatságos jelzőktől.
Általában inkább tisztelték őket, és megtörtént, hogy Máriát és nénjét táncra kérték a gavallérok, akik sokat uzsonnáztak az ötvenéves h a jadonok kilenc szobájában.
Ezúttal a vénkisasszonyokkal tartott néhai Palika Balázs özvegye is, akinek a férje tüzérőrnagy volt a nagy időkben , és az osztrák fogságban hunyt el Kufstein városában.
Ezért azután állandóan feketében járt, és nyomban elkomoro d ott, ha a hősökről tett valaki említést.
Karon fogva vezette a leányát, aki viszont tiszta fehérben pompázott.
Olyan takaros és helyes volt , hogy Deborah szíve szinte sajogni kezdett.
De nem sokáig áraszthatta ifjúsága varázsát, parfümözött keble ibolyail latát, mert ott termett Torkos Pista, a rokonszenves lovag, és ellibegett vele a cigányok felé .
Idősebb Józsáné szemepárja valósággal ragyogni kezdett, mikor a kitűnő társaságot megpillantotta.
A vendégek pedig tiszteletteljesen járultak hozzája, és Szipor szkyné kivételével még a Kaszanyitzky kisasszonyok is kezet csókoltak neki.
A bemutatkozás formaságain hamarosan át akart jutni nagymama .
- Isten hozott benneteket - mondta -, azt hiszem, mindnyájan ismeritek Deborah-t, az én kedves Józsi rokonom feleségét ...
Sziporszkyné hebehurgya modorban ölelte magához a lenge teremtést : - Ah, a Burger ...
Azt akarta mondani, hogy kisasszony, de hirtelen visszaszívta a mondat felét, és nyomban ki is korrigálta: - A kedves Burger bácsi leánya .
Igazán örvendek.
Sok szépet hallottam muzsikálási talentumáról.
Majd a télen lesz szíves klasszikusokat játszani.
Két hangversenyünk lesz a szegény gyermekek javára .
Sorban járultak a kissé megilletődött Őz Józsefnéhoz.
Brezenóczyné villogó szemekkel mérte végig, és hatalmas kezével megroppantotta az asszony vékony ujjait .
- Ismerjük egymást - vélte Deborah .
- Ó - mondta bánatos gonoszsággal az özvegy -, egy ízben a boltban találkoztunk... fűszeresboltban .
- Ah - mosolyogtak a Kaszanyitzky kisasszonyok, és az idősebbik megjegyezte: - Nekem is olyan ismerős volt, hát persze.
A Dupla Gránátalmánál szoktunk vásárolni.
A kávé nagyszerű a kedves papájánál.
Legyen szerencsénk bármikor.
Délután nagyon mulatságos minálunk.
Nem mi vagyunk kellemesek, hanem a társaságunk.
Ha éppen úgy tetszik , minden délután táncmulatságot is rendezünk a számukra.
A télen előreláthatólag találkozni fogunk.
Ha Borbola táncmester nem kapja meg a szálát az Arany Rózsában, nálunk tartja az iskolát.
A gyermekeit úgyis el kell hoznia oda .
- Őszintén szólva, ellensége vagyok a táncnak - mondta Deborah , aki úgy érezte, hogy kálváriát jár, és legjobban szeretett volna szabadulni ebből a társaságból.
Egyik döfést a másik után kellett elszenvednie .
Brezenóczyné ismét szelíd hangon szúrta szíven :
- Nem értem, valóban nem értem: egy menyecske, aki nem szereti a táncot .
Deborah szinte érezte sajogni a szívét a lenge ruhaszövetek alatt , és pirulva nézett a földre.
Józsáné észrevette a mellette ülő asszony felé röpködő nyilakat, és véget akart vetni Deborah zavarának.
Odafordult az őrnagy nejéhez :
- Hogy és mint tetszenek lenni?
A kedves egészsége ...
Palika Balázs özvegye ábrándozva nézett a táncolók felé :
- Semmi újság.
Nincs bánatunk, és nincs örömünk.
Egyhangúság mindenfelé.
Az ember azt hiszi, hogy feled, és mindennap többszö r gondol a régi időkre.
Vannak sebek, amelyek sohasem gyógyulnak be.
Az éjjel is hallottam álmomban, amint dörögtek az ágyúk, az uram ágyúi .
Akárcsak Kápolnánál... ahová kocsin mentem szegény Balázs után .
Áhítatos csend támadt az özvegy szavai után: a tár saság minden tagja az elhunyt hős nején nyugtatta pillantását .
Alkonyi árnyak ereszkedtek le, és a lombok között vízszintesen siklottak a legvégső sugarak.
Az emlékezés úgy szállott a hölgyek körében, mint az esti szellő, amely a fák csúcsain játszadozott .
Azután hirtelen és élesen közbevágott a muzsika, valaki szélről féktelen vidámsággal kurjongatni kezdett.
Nagymama szinte megrezzent :
- Ki az a vidám legény ?
- Legát Jani bolondul...
Bújában kurjongat - felelte Sziporszkyné .
- Hát mi a baja?
Talán valami betyárságot csinált megint ?
- Azt hát - mondta nevetve Kaszanyitzky Lenke -, megkérte a Mária kezét.
Mária meg kitette a szűrét.
Két hétig még a házunk felé se szabad neki jönni .
Brezenóczyné naivul elgondolkozott .
- De miért dobtad ki, Marikám ?
- Miért?
Hát ötven esztendeig tisztességben éltem, mindenki szeret, senki se mulat rajtam, nem csináltam bolondokat, és most veszítsem el az eszemet!
Hogy kacagjon az egész város...
A vénlány maradjon vénlány, mert különben még nevetségesebb lesz ...
Észre se vették, hogy Deb orah lilavörös lesz, és halvány arca hirtelenében hasonlatossá válik a keblére tűzött selyemrózsához.
Csak két szempár meredt reája megelégedéssel: az egyik Sziporszkynéé volt, a másikat Brezenóczyné forgatta a hervadt teremtés felé.
Deborah érezte, jól t udta, hogy semmi köze sincsen ehhez a társasághoz, és már sajnálta, hogy nem maradt otthon.
Kereste a menekülés utait, de nem állhatott fel, mert a társalgás könnyedén gördült tova .
- Jól tetted, kedvesem, ez a haszontalan hamarosan nyakára hágott volna a majornak.
Még Lenke is megbánta volna .
- Na, én nem sokat teketóriázom az ilyen fogatlan arszlánokkal .
Két hétre kitiltottam tőlünk büntetésből, mikor megtudtam, hogy Máriát el akarja hódítani.
De ahogy én ismerem, holnapután ott lesz már ...
- Nem baj... tényleg nem rossz fiú.
Teljesen ártalmatlan ...
Az őrnagy özvegye odafordult Deborah-hoz .
- Végtelen kedves gyermekek veszik körül önt, asszonyom.
Tavasszal láttam sétálni a tanácsos úrral és a három aprósággal .
- Ó - rezzent össze Deborah -, valóban kedvesek, és lelkükben jók is, de oly sok gondot okoznak .
Brezenóczyné csak az utolsó szókat hallotta, de gondolta, hogy a gyermeke kről van szó :
- Bizony, nehéz sor gyermekeket nevelni - mondta -, mióta drága férjem elhunyt, azóta minden gond a vállamra szakadt...
De Istennek hála, nem tudok panaszkodni.
Nekem öröm a munka, ha a gyermekekkel van kapcsolatban .
Persze ön, asszonyom, n ehezen érti meg a gyermekeket.
Nem csodálom, hiszen úgy élt, mint egy grófkisasszony...
De meg azután nem szabad úgy tartani az apróságokat, mint a rabokat.
Őz úr gyermekeinek nincs társasága és barátja .
Deborah remegve hallgatta a fölényesen elmondott o ktatást.
A naplójára gondolt, és arra, hogy még mindig nem változtak meg élete keserűségének okozói, a város urai, a kíméletlen kurtanemesek és hölgyeik .
- Nem - mondta -, inkább ne legyenek játszótársaik, minthogy rossz szokásokat, illetlen szókat és bete gségeket hordjanak haza.
Mert vannak lelkiismeretlen szülők, akik nem törődnek a mások boldogságával, keserűségével, és talán a saját gyermekeikkel sem.
Szegény kis Karolin leányom valami ilyenféle szülők magzataitól kapta a difteritiszt tavasszal ...
A hatalmas özvegy keble viharosan emelkedett és szállott alá .
Elértette a rejtett célzást, ami neki szólt.
Húsos ajkába harapott, és megfogta a Deborah kezét :
- Ah - mondotta fojtott hangon -, ez a difteritisz párta alá segített valakit .
Ilyen mély sebeket még soha se ejtett senki sem Deborah mimózalelkén.
Amíg elvonultan élt, és nem érintkezett a város messziről is gyűlölt társaságaival, minden szava szent és sérthetetlen volt azok előtt, akik körülötte éltek.
És Őz József házában is tisztelet környékezte, látszól a g még a gyermekek részéről is.
Nem tudott és nem is akart visszavágni, bár érezte, hogy most minden erejével és erélyével tiltakoznia kellene, sziszegve visszacsípni, és megmarni a legelső tagját a társaságnak a régi bánatokért is.
Előhúzta csipkekendőjé t kebléről, és szelíden ráborította arcára.
Egy pillanat volt az egész.
Lesimította vonásait, felszárította könnyeit, és az esti égen kigyulladó lampionokra nézett .
Brezenóczyné diadalmasan állott fel eközben, és megérintette az özvegy karját :
- Nézzük meg a gyermekeket !
A hős őrnagy özvegye távozott, a Kaszanyitzky kisasszonyok élénk diskurzusban fejtegették a mai fiatalemberek jellemvonásait.
Nagymama odahajolt Őz Józsefnéhez :
- Mi történt?
Lelkem, maga könnyezett ...
Deborah nem bírt magával :
- Ó, nénikém, olyan rosszak és neveletlenek ...
- De hát mi történt ?.. .
- Ez a társaság - kezdte Őz Józsefné, és ezenközben a zene elhallgatott -, ez a társaság nem nekem való ...
Mindenki hallotta a gyűlölködve kiejtett szavakat, de senki sem tekintett az asszonyra, aki ajka fakóságával még hervadtabbnak tűnt.
Csupán Sziporszkyné méltatta érdeklődésre.
Végighallgatta az egész szóváltást, és most már szerette volna megkoronázni Deborah fájdalmait .
- Hogy tetszett mondani? - kérdezte mosolyogva .
Nagymama közbevágott :
- N incs szokva az őszi levegőhöz.
Nem neki való ez a hűvös este ...
Kínos csend állott be.
A Kaszanyitzky kisasszonyok gúnyosan összenéztek.
Idősebb Józsáné azt hitte, hogy elsüllyed a szégyentől.
Ilyet még senki sem mondott az ő kitűnő, előkelő társaságáról.
Várta, minden pillanatban azt hitte, hogy a vénkisasszonyok büszkén, keményen megmondják, ami a szívükön fekszik.
De hála az égnek, erre nem került sor.
Sőt, csodálatosképpen Mária , aki gyengédebb szívű volt, megfogta a Deborah kisujját :
- Nagyon finom ki s gyűrű.
Honnan kapta, asszonyom ?
- Egy gyerekkori barátnőmtől ...
- Szabad tudni, hogy kitől ?
- Erdődy Lenke grófnőtől .
- Ah, milyen kedves - mosolygott Mária -, nekem második unokatestvérem a grófnő.
Nagyon szép gyermekei vannak.
Azért kérdeztem, mert a gyűrű párja nálam van.
Csak az enyémnek rubint a köve .
Deborah egészen megzavarodott .
- Ebben is az volt, de elveszett...
Én a macskám nyakába szoktam akasztani a gyűrűt ...
Mária kisasszonynak megvillant a szeme, és mert Sziporszkyné a karját nyújtotta, elsuhant vele, úgyszólván köszönés nélkül.
Nagymama kétségbeesve, elképedve ült karosszékében, és a helyzet kínos ridegségét akarta megtörni :
- Bizony, hiába mondják, hogy a világ változik.
Minden a régiben van, kedves Lenke, higgye el, hogy éppen így táncoltunk valaha. ..
Emlékszem a maga első báljára ...
Hirtelen mint a szélvész vágtatott Legát János Lenke kisasszony felé :
- Pardon árva fejemnek, fejedelemnő ...
Hebegett, és látszott rajta, hogy nem bír a jókedvével.
Lenke kisasszony összerezzent :
- Menjen maga, rossz ember.
Hogy megijeszti az embert !
- Szóval megbocsát ?
- A mulatság idejére.
De holnap ne lássam a kaputrokkját .
- Akkor leszek bátor a négyesre felkérni .
Elsétáltak ezek is a többiek után.
Őz Józsefné egyedül maradt nagymamával.
Szíve mélyén oly sötét keserűség, gyűlölet és bosszúvágy halmozódott össze, hogy csaknem sírva fakadt tehetetlenségében, mint a kis gyermek.
Szólni akart, elmondani, hogy mi bántja a lelkét.
Szerette volna kipanaszolni magát, de félt, hogy nyomban feltör az évek során át lefojtott sér t ések, bánatok sok mérge, és zokogni fog vagy olyat mond, amit örökre megbán.
Ennélfogva tehát hallgatott és összeroskadt, vértelen ajakkal bámult a táncolók színes zűrzavarába .
Nagymama önmagát csitítgatta befelé .
Tessék - mondta magában -, grófné barátnője van, azért olyan büszke.
És a grófkisasszony gyűrűjét a macskája nyakába akasztja.
Megsérti , elüldözi az egész társaságot...
Tudtam, előre tudtam, hogy így lesz.
Gyűlöl mindenkit, mint a megsavanyodott vénlányok...
Hiába ment ez férjhez, vénlány marad örök életére ...
Szinte megsajnálta, hogy olyan kedves volt hozzája, és maga mellé invitálta.
Szeretett volna szabadulni valahogyan, és várta a véletlent, amely elszólítja majd a karosszékből.
Elhatározta, hogy megjegyzi ezt az esetet, és óvakodni fog a boltos leányától.
Hogy még ez a társaság nem neki való...
Ez már mégis sok.
Hát talán Bécsből hozzanak neki társalgóhölgyet ?
Mindezek dacára nem tudott egyetlen haragos szót sem ejteni nagymama, és ilyenformán csendben ültek egymás mellett, kínosan, hosszadalmas csendben.
Az egyikük jobbra, a másik balra nézett.
Nagymama a szép, ragyogó leányát kereste, a másiknak még keresnivalója sem volt.
Hacsak a múltja sivárságában nem akart kereskedni.
Végre megérkezett Józsa úr.
Az esti homályban nem viselte sötét pápasze mét, és búzavirágszínű szempárja nyájasan csillogott .
- Hölgyeim - mondta -, jó estét, és kézcsókjaimat...
Hogy érzik magukat?
Tegyünk egy kis sétát, a levegő oly kellemes .
Deborah szabadkozott :
- Köszönöm a figyelmét... fáradt vagyok .
Egyedül maradt, így jobban is szerette .
A hölgyek összeverődtek a másik oldalon újabb társaságban.
Legát János is ott volt köztük .
- Láttátok - kérdezte Brezenóczyné -, a kígyó ...
- Kikelt a gubójából, már harap .
Legát úr különösképpen szellemes akart lenni, hogy a hölgyeket engesztelje :
- Jó sokáig volt a gubóban - nevetett, és megmaradt fogai kivillantak .
A hölgyek nevettek, azután Sziporszkyné kezdett a beszédbe :
- Hogy sziszegett, és milyen vörös lett.
Az indulat egyszeriben elöntötte.
Láttátok, hogy álhajat visel a kontya alatt.
Borzasztó egy ilyen vénkisasszony.
Hátha még a származása is... olyan homályos .
- Hogyne, hogyne - hadart a a fogatlan főjegyző -, a származás az első.
A nemességet el lehet törülni, de a vér itt csörgedez az ereinkben ...
- Nohát, szó ami szó - jegyezte meg Kaszanyitzky Lenke -, kiállhatatlan kis perszóna.
Hallottátok?
Hogy ez a társaság ...
Összenevettek, és Sziporszkyné levonta a konzekvenciákat :
- Mi is azt hisszük, hogy nem neki való.
Azt hiszem, nem fog nálatok inni a papája mokkakávéjából.
Szegény Őz Józsit sajnálom csak ...
- Meg a gyerekeket ...
Ezzel el volt könyvelve Deborah asszony sorsa: a társaságok hírvivői és nagyhangú hölgyei betették előtte az ajtót.
Ezentúl már csak úgy beszéltek róla, mint egy fekete ruhás kígyóról, akinek a harapásai alatt három ártatlan gyermek szenved .
Őz úr mit sem tudott a történtekről.
A fehér asztalnál ült, és bár kristálypoharában érintetlenül, mozdulatlanul csillogott a bor, akár egy jáspisdarab, derűsen nézett maga elé.
Az előkelő urak, a város és megye büszkeségei kedvesen csevegtek.
Egymást mulattatták apró pletykákkal, meg nem történt anekdotákkal, és nem is kelle t t odafigyelni, hogy mit is beszélnek.
Előbb vidámságok kerültek szóba, nemsokára azután azonban elszomorodott hangon mondta Görömbey főjegyző :
- Egy kedves és régi barátunk nagyon rosszul van ...
- Maholnap több jóemberünk lesz a temetőben, mint a városban - felelt a polgármester .
- Bizony megérjük...
Szegény Kamilló következik most .
A tanácsnok kezdett odafigyelni .
Bárány Adorján elmélázott a borospohár felett .
- Nem láttam egy hónapja.
Nagyon szenvedhet szegény ...
- Én már meglátogattam a múltkor...
Siralm as állapotban volt.
Barátom, az első gavallér a vármegyében, az első táncos, a legjobb ivó ...
- Emlékszel, hogy ivott és hogy énekelt.
A nők hogy bolondultak érte.
Előttem valóságos rejtély.
Komolyan rejtély az, barátocskám, hogy egy ilyen nagyszerű ember egyszer csak így összeomlik, mint egy agyagkályha ...
Ittak, és a tanácsos is ajkához érintette a poharat.
Putnoki Kamillóról több szót nem ejtettek, csak a felkavart emlékek kóvályogtak felőle a boros koponyákban .
Nyolc óra után elbúcsúzott Őz úr.
Felkere ste a feleségét, és valósággal meghökkent, mikor egyedül találta .
- Hol van nagymama ?
- Ebben a pillanatban ment el ...
- Hogy mulatott a hölgyekkel ?
- Elég jól - nyelt egyet keserves önmegtartóztatással Deborah -, maradhatunk, ha jólesik... csak éppen a gyermekek ...
Kart karba fűzve eltávoztak a gyászos csatatérről, ahol Őz József neje véres sebeket szenvedett.
A tanácsnok keveset és gyengéden beszélt .
Deborah pedig hátraszegte a nyakát, és kevélyen, büszkén, alig bólintva a fejével üdvözölte a jobbról-balról köszön g ető embereket.
Olyan akart lenni, mint a zárkózott és előkelő Józsa Antónia .
És olyan volt, mint egy sebzett gém, amely hátraszegi a fejét .
Csak azért is .
3
Őz József számtanácsnok házáról kezdtek kevesebbet beszélni a városban.
Határozottan sokat veszített rejtélyes érdekességéből a rideg épület , mióta magas emeletéről Burger Deborah arca tekintett a távoli háztetők és a horizonton kéklő hegyek felé.
A ház urának alakját sem kisérték oly igazi tisztelettel, s csak a gyermekeket figyelték elszomorodott sz í vvel az öregasszonyok és polgárnők :
- Nézzétek - mondták gyermekeiknek, ha rosszak voltak -, ott mennek az árvák...
Azoknak rossz mostohájuk van.
Addig örüljetek, míg én parancsolok nektek ...
Kaszanyitzky kisasszonyoknál nem szűnt meg a pletykamalom kelepelni.
Öreg nénikék jöttek, és meséket adtak elő Deborah furcsaságairól :
- Papagájt tart... hát ki látott már papagájt babusgatni olyan helyen, ahol három gyerek is van ?
- Hallom, külön főzeti a kávéját meg a gyerekekét.
A macskáját jobban szíveli, mint azokat a drágákat.
Pedig milyen egészséges, gyönyörű fiókák .
Kaszanyitzky Máriának megesett a szíve a három gyermeken, és sokszor, ha találkozott velük, valósággal megtömte a táskájukat cukorral , mézeskaláccsal.
Ilyenkor lelkendezve tért haza :
- Hogy ettek a drágák!
Milyen éhesek voltak ...
Sziporszkyné a sárga bélű kuglóffal együtt tépdeste a Deborah jó hírnevét :
- Bizony, így van ez.
Jól tudtuk előre, figyelmeztettük azt a derék, jó embert, de így jár az, aki nem hallgat a jó szóra.
Honnan jött ez a keskeny h ölgy, senki sem tudja.
Ki tudja, talán még gyilkos is lehetett valamelyik öregapja .
- Felszedték a kígyót, most azután megmarja a jótevőit.
Szegény gyerekek .
Így azután lassanként kialakult a vélemény az új asszonyról, Őz úr családi életéről és a gyermekek sorsáról.
Volt idő, mikor a legkomolyabban tanácskoztak egyesek arról, hogyan kellene kiszabadítani a három teremtést a mostoha kínzásai közül.
Sziporszkyné törvénytudó embereknél is érdeklődött , hogy milyen úton is lehetne valamit cselekedni.
Természet e sen gondoskodtak arról is, hogy idősebb Józsáné érdeklődését felkeltsék a tarthatatlan állapotok iránt.
Nagymama eleinte eleresztette a füle mellett a fogadatlan jótanácsokat, utóbb azonban, hogy mindinkább elzárták előle a kis unokákat, kezdett hitelt ad n i a híreszteléseknek.
Szívében fellobogott a gyűlölet, és bőven akadtak, akik ezt az érzelmét ápolták .
A mostohagyermekek pedig éltek, nem túlságosan vidáman, de nem is szomorúan.
Mindig takarosak voltak, Antal hirtelenében nagyot nőtt, és kis Lujza is gyönyörűen fejlődött.
Deborah gondjukat viselte úgy, ahogy tudta .
Szigorú volt hozzájuk, és gyakran felcsattant éles hangja .
- Tanulni, gyerekek!
Zongorázni, leányok !
Úgyszólván a gyermekek nevelésének élt, meg a naplójának.
Amint üres lett a ház délelőttönként, amint elszéledt a kis család, előszedte a fekete füzetet, és buzgón szántotta egymás alá a sűrű sorokat.
Ez volt minden szórakozása, és az önmaga iránti őszinte sajnálkozásban merült ki minden gyengédsége .
Az első alkalommal ugyanis, midőn a tanácsnok Józsáéknál akart látogatást tenni, elhárította a kellemetlennek ígérkező találkozást :
- Hagyjuk talán későbbre.
Olyan nagy felfordulás van náluk mindjárt, ha minket látnak.
Hisz nemrégiben voltunk ...
A következő alkalommal azután migrénről panaszkodott, és így lassan elmaradtak a látogatások.
Őz úr tulajdonképpen nem bánta a dolgot , illetve annyira hozzá volt szokva a magányossághoz, hogy észre sem vette, hogy senki sem keresi fel őket.
Mikor ez így sikerült, a gyermekek látogatásait is kezdte eltilto g atni.
Nagymamához sem igen engedte őket, és a rendes keddi látogatások elmaradtak .
A hónapok eseménytelenül múltak Őz úr háza felett.
Mikor a megmaradt akácok ágait hó és zúzmara lepte el, a tanácsnok sokat dolgozott, és esténként gyakran olvasott vastag könyveket.
Karácsonykor megölelte ismét gyermekeit, és az örvendező fiúcskát, a boldogan mosolygó leányokat megcsókolta Deborah is.
Ez a csók békülésnek számított, mert kis Lujzával nem beszélt csak néhány szót a szomorúan emlékezetes este óta.
Az ünnepi vacsora előtt behívta a leányt a szobájába :
- Kis Lujza - mondta -, miért gyűlöl engem ?
A leány szelíden tekintett rá szürke szemével, és a fejét rázta .
- Miért olvasta el azt a ...
- Nem tudtam, hogy rosszat teszek .
- És mit talált benne?
Nevetett rajta ?
- Nem.
Csupa szomorút olvastam.
A mamámról és ...
A könnyező kisleányt odavonta Őz Józsefné a keblére, és kemény karjaiba zárta.
Egy kis láncot akasztott a nyakába.
A láncon arany kereszt függött .
- Ezt én vettem - mondta -, ha jól viselkedik, szeretni fogom .
Ez volt az egyedüli gyengédség részéről hosszú hónapok óta.
De ezt is inkább politikából csinálta.
A leányban komoly ellenséget sejtett, és a szentestét választotta a békülés számára .
Újévkor egy kis cédulát kapott a tanácsnok.
Nagymama írta, és mindössze ez volt benne :
Ha egy cseppet jó szívvel van még irántam, küldje el a gyermekeket.
Nagyon vágyom látni őket .
A gyermekek vidám társaság kellős közepébe érkeztek.
Valóságos ovációban részesítették őket.
Az öreg nénik, bácsik, fiatal leányok versenyt csóko lgatták az unokákat, akik egyszeriben jól érezték magukat a nagy zajban a sok csend után .
- Hát mi újság? - kérdezte nagymama, és boldogságtól könnyező szemmel ölelgette kis Lujzát .
- Semmi - felelte a leány -, apa jól van, a mama is ...
Antal titokban elf ogadott és lehajtott egy pohárka likőrt, és most kalácsot tömött magába :
- Nagymama - kiáltotta fuldokolva -, már két papagáj van ...
Hirtelen nevetés támadt.
Az apró legényhez lehajolt Józsa úr, és mosolyogva kérdezte :
- Hát még mi újság ?
- Kidobták a Terkát !
- Hallatlan - botránkozott meg nagy Lujza -, azt a derék lányt ?
Nagymama is sajnálkozva csóválgatta a fejét :
- Hát azután miért ?
- Apa nem akarta - felelte Lujza -, mi is kértük mamát, hogy legalább nyárig várjon, mert úgy szerettük szegény Terkát .
A régi cseléd iránt őszinte részvét nyilvánult meg, és Sziporszkyné, aki éppen csak egy percre nézett be, haragosan csattant ki :
- Talán féltékeny volt arra a szegény lányra...
Na, de nem baj .
Éppen szükségem van cselédre.
Felfogadom .
Terkát sok évi hű szolgálat után tényleg kidobták.
Deborah határozottan ellenséget látott benne, és férje előtt bizonyos erkölcstelenségekkel vádolta meg, hogy gyanús férfiakkal beszélget a kapuban , és ezáltal a háztájék is veszélyeztetve van.
Kockás ruhájában és szegényes batyujával elt á vozott tehát a leány, és a kapuban megvárta a gyermekeket.
Sorra ölelte őket, és zöld színű, alázatos szemeiben könnyek ragyogtak.
A megilletődött leányoknak megígérte, hogy ha szükségük lesz reája, nyomban megjelenik, akárhol is lenne .
A társaság tagjai h elyeselték tehát Sziporszkyné nemeslelkűségét, és a gyermekeket valósággal tömni kezdték kaláccsal, édességekkel .
- Egyetek, kicsinyeim - mondta nagymama -, egyetek bátran, amennyi csak tetszik.
Itt jó szívvel adunk mindent .
A kis társaság természetesen torkig jóllakva érkezett haza.
Az ebédhez hozzá sem nyúlt egyikük sem.
Deborah elvörösödött a haragtól, de belül ujjongott azért :
- Látja - fordult a férjéhez -, így tudnak bánni a gyerekekkel .
Még pálinkát is itattak velük .
Május havában, nagymama születésnapján, még egy szer megjelentek a gyermekek a Józsa házban.
A számtanácsnok utasítására csokrot is vittek a jókívánatokon kívül, és nagymama zokogott , mikor meglátta őket .
- Jöjjetek - mondta reszkető fejjel és könnyekkel öreg szemeiben -, nézzétek meg nagypapát.
Szegény nagyon beteg .
Idősebb Józsa úr már hetek óta rosszul érezte magát.
Szemei , amelyek az ég szelíd színében tündököltek, kissé homályosabbak lettek, és nem ízlett neki semmi.
Nem járt ártatlan kártyázásra a kedves papokhoz, nem sétált a nagy piac körül reggelenként, hátratett kezekkel, nem ízlett neki még a nagymama főztje sem.
Napokon át ült a nagy karosszékben lehajtott fővel, és minden bizonnyal a régi, szép időkre gondolt, mert néha felemelte a karját, és felvetette a tekintetét :
- Emlékeztek -e még a mon ostori erdőre?
Milyen szép zöld volt, és mennyi vadgalamb...
Azóta se láttam olyan szép, zöld erdőt .
Néhány napja azután megadta magát, és lefeküdt az ágyba.
A leánya vőlegényét meg Torkos Pistát kívánta minduntalan látni.
A derék fiúk berándultak hozzá, ha csak tehették, és meséltek neki vidám históriákat .
Ilyenkor újra megelevenedtek Józsa úr kék szemei, és arca nevetett, mint valaha régen, a bőséges idők idején.
Ha eltávozott a két jóbarát, sokáig hallgatott a monostori zöld erdő egykori ura.
Az elhan gzott históriákra gondolt, és ilyenkor, végül rendszerint ezt szokta mondani :
- Ezek a derék legények!
Érezni rajtuk a földek meg az erdő szagát .
A kívánságai mind furcsábbak lettek.
Megparancsolta, hogyha szénás szekerek döcögnek el az utca kövezetén, nyi ssák ki az összes ablakokat.
Áradjon be a remek illat, a száradt füvek szaga.
Mikor azután napokig hiába várta a szénásszekereket, Gulyás Józsi beküldött a városba nyolc szekér szénát.
Azok azután ott csavarogtak reggeltől alkonyatig a Józsáék utcájában .
A z ágyban fekvő öregúr kijelentette, hogy máris jobban van, és holnap vagy holnapután egészen bizonyosan felkel.
Mindebből azonban semmi sem lett, és a gyermekek, akik bokrétákkal jöttek egy ragyogó májusi napon a hosszú, sárga házhoz, ágyban találták az é desanyjuk apját.
Józsa úr végigtapogatta az arcukat, hajukat és szemüket is .
- Szép hosszú hajad lesz, gyermekem - mondta kis Lujzának .
Linát sokáig cirógatta, azután kék szemeivel a semmiségbe nézve jegyezte meg :
- Éppen olyan, mint az anyja, akkurát az édesanyád .
Antalnak megcibálta a fülét szelíden, és csak ennyit mondott :
- Kis betyár... kis betyár .
Lujzára végtelen mély hatást gyakorolt ez a látogatás.
Napokig levert volt, és későbben is ott lappangott szívében a szomorúság.
Sokszor szeretett volna elszökni, és nagymamát vigasztalni, odaborulni nagyapa ágya szélére, de nem mert véteni a szigorú ren d ellen.
Különben is vizsgákra készült, és reggel meg délután köteles volt felmondani a leckét mostohájának.
Nyáron találkozott egyszer a kapu előtt Terkával.
Nagyon megörült neki, és mert tudta, hogy Terka gyakran jár nagymamáékhoz, megkérdezte :
- Nagypapa jobban van -e már ?
- Hát szegény tekintetes úr se viszi már soká... - mondta az öregedő cseléd szomorúan, és más dolgokról kezdett beszélgetni .
Hosszú, nyári délutánokon, mikor Karolin és Antal a hátsó udvar bodzái alatt játszottak, kis Lujza gyakran gondolt a beteg öregúrra.
Már éppen végefelé járt a vakáció, mikor egyszer az édesapja is említést tett Józsa úrról .
- Nagyon szomorú látogatást tettem - fordult Deborah-hoz -, szegény Józsa úr a végét járja ...
A leány könnyezett, és furcsa gondolatok vettek raj ta erőt.
Azt hitte régebben, hogy sohasem törhetnek meg nagyapa kék szemei.
És íme, most azt mondják róla, hogy végét járja.
Nem tudta megérteni, hogyan lehetséges ez, miért dűl ágynak az olyan ember, aki nem is beteg .
Őz úr is szomorú sejtésekkel feküdt le ezen az estén, és sokáig nem tudott aludni.
Az elmúlásra gondolt a mennyezet felé fordított, nyitott szemekkel, és oly mély részvétet érzett a monostori erdő kék szemű ura iránt , hogy sóhajtások szállottak fel melléből.
Pedig nagyapa még nem volt olyan b eteg, mint amilyennek hitték.
Csak elfáradt a vidám élettől, a bánattól, belső keserűségektől, és pihenni kívánt .
Szeptember végén, mikor Deborah nyitott ablakok mellett, Petőfi verseskönyvével a kezében nézett a távoli hegyek kéksége és fehér ormai felé , könnyes szemű szolgálólegény állított be a tanácsnokékhoz.
Összenyomogatott cédulát nyújtott át Őz Józsefnek, és kalapját forgatva várta a választ .
A tanácsnok benseje remegett, mikor megkérdezte :
- Honnan jött ?
A legény csaknem felcsukolva mondta :
- A tekintetes úr küldött... nagyon beteg .
E pillanatokban biztosra vette a tanácsos, hogy Józsa úrról érkezett hozzá gyászos hír.
Az írás azonban idegen volt, és a megszólítás még különösebben hangzott :
Tekintetes barátom Uram !
Néhány szó megváltására, egy meleg, és úgy érzem, utolsó kézszorításra kéreti régi barátja, aki tavasz óta rabja az ágynak .
Kamilló
Némi bűnbánattal és lelkifurdalások között révedezett Őz József a levél felett, a fal festett rajzain.
Megfeledkezett Kamillóról, a szegény és megrokkant régi gavallérról, aki nem jár ablaka alatt már többé sohasem.
A választ hamarosan megadta :
- Mondja meg - fordult a legényhez -, mondja meg, hogy elmegyek .
Még ma délután ott leszek .
Hat óra után a Pillangó utca tájékán látták a tanácsos egyenes alakját.
Őz úr szemei egy kis emeletes ház után kutattak.
A földszinten két ablak és a kerek kapu, az emeleten p edig három zöldzsalus ablaknyílás.
Hamarosan rá is talált a házra , mert ilyen épület csak egy volt az egész környéken.
A kapu felett szemügyre vette a Putnoky-címert, és megnyomta a kilincset.
A tenyérnyi virágos udvaron , a régi ecetfa alatt egy öregasszony álldogált.
Egy kicsit idegenül nézett a tanácsosr a, és csodálkozva hallgatta Őz úr kérdését :
- Kamilló urat az emeleten találom ?
Rekedten felelt az öregasszony :
- Ez a ház már nem a Kamilló úré .
A férfi megdöbbent :
- Mióta ?
- Tavaly ősszel adta el...
Ide költözött szembe a földszintes házba.
Szegény, úgy se soká tart már neki ...
Őz úr megértette, hogy miért tartott szünetet az öregasszony , mikor azt mondta, hogy Kamilló eladta a házát.
Amíg átsétált az utca egyik oldaláról a másikra, elszomorodott szívvel gondolt arra, hogy maholnap már csupa ilyen "eladott " házak lesznek ebben a városban.
Egy pillanatra eszébe jutott a Józsáék sorsa és a régi, dunántúli ház, amelynek a kertjéből csak egy lila, őszi virágot nevezhetett valaha a magáénak .
A földszintes házacska sivár kis udvarán ott állott a szolgalegény, és a kék köténye csücskével dörzsölgette a szemét .
- De jó, hogy eljött a tekintetes úr - mondta keserves hangon -, már én nem merek bemenni...
Az előbb is egy görbe kardot hajított utánam .
Az első szobában nagy összevisszaságban sok mindenféle holmi hevert.
A lámpás egy széles, egykor sokak által megcsodált fekete nyakkendővel volt a plafonról csüngő lánchoz erősítve.
Alatta, az asztalon, néhány páratlan kesztyű, sétabot, magyaros, fekete kalap darutollal ékesítve, egy drapp színű , széles karimájú kalap , c sillogó gombokkal felszerelt, de hónapok óta használatlan heverő , divatosan csőidomúra vasalt kézelő.
A sarokban három pár és egy fél lakkcsizma , a székeken egynéhány rend fekete ruha, barna és zsinóros atilla és egy vékonyan szabott pepitanadrág.
A kályh a mellett legalább egy tucat bot: ébenfából elefántfogantyúval és fehér jávorból csontvéggel .
Egy néhai gavallér száz apró emléke .
A félig nyitott üvegajtón át köhögés hallatszott ki :
- Te vagy az - erőlködött valaki -, te vagy az, te Angyal Bandi ?
Őz úr ha lkan kopogott az ajtón, és belépett .
A betegszobák fáradt és nyomasztó levegője lengett a homályos szobában.
A falon kardok, pisztolyok, régi fegyverek.
Arrább pipagyűjtemény és legalább félezer fénykép a falon.
Kamilló úr, aki szenvedelmesen gyűjtötte val aha a pipákat, botokat, fényképeket és kalandokat, az ágyban feküdt, és szemeit a mennyezet felé meresztgette.
A tanácsos már két perc óta álldogált a küszöbön.
Putnoky Kamilló újból köhögött, és másodperceken át rázta a kór lesoványodott alakját.
Halván y arca kivörösödött, és hosszú karjaival feltámasztotta magát ülő helyzetbe, mikor a köhögés már alábbhagyott.
Ekkor vette csak észre a vendéget .
- Bocsánat, tanácsos uram - mondta, és erősen küzdött, hogy összeszedje magát .
A tanácsos a kezét nyújtotta :
- Kedves Kamilló pajtás !
Lassanként kiegyenesedett a beteg ember, és nagy önuralommal kezdett beszélni a régi, könnyed hangon :
- Persze, alig találtál ide, mi?
Igen, hát a régi házam kirántották alólam.
Mit csináljak?
Átjöttem ide, ebbe a putriba.
Csak egyet kö töttem ki az uzsorásommal szemben: azt, hogy minden tavasszal küldjön át egy ecetfaágat.
Azt hiszed, volt annyi becsület benne?
Mikor a legényem átment az ágért, kidobták.
A kiserdőből hozott egy egész kocsiderékra valót a szegény pára ...
- Emlékszem, hogy szeretted.
Egyszer azt mondtad, hogy szeretnél parfümöt csináltatni az ecetfa virágjából .
Eltűnődött egy pillanatig a beteg, mintha régi és boldog idők eseményeire gondolt volna.
Azután hirtelen elmosolyodott.
A kedves és ellenállhatatlan mosoly volt ez , amely hamiskás barázdát vont valaha Kamilló szája szegletébe , amelynél furcsán ragyogtak a szemei, fehér fogai kivillantak.
Sok asszonyt megbabonázott ez a különös mosolygás, de most szánalmasan hatott.
A tanácsnok szíve szinte elfacsarodott, mikor esztend ők óta ismét látta a mosolyt, és hiányosnak találta a gavallér fogait .
- Ejnye - mondta Kamilló -, de hát nem untatlak én téged az ecetfavirággal, az újfajta gazságokkal.
Azért voltam bátor téged ide invitálni , mert tudom, hogy szereted az elmúlt dolgokat... úgy fekszem itt, mint egy darab fa, valósággal penészedem.
Nem néz ide senki sem... már a Kaszanyitzky hölgyek is teljesen megfeledkeztek rólam .
- Örömmel - jegyezte meg Őz úr, és közben őszinte részvét ébredezett a szívében .
Kamilló elgondolkozott, és most már komolyabban folytatta :
- Nem éppen véletlen, hogy téged kérettelek.
Tudtam, hogy biztosan eljössz...
És egyéb dolgok miatt is ...
Őz úr leült az ágy szélére :
- Parancsolj ...
- Nem parancsolok, dehogy parancsolok...
Régen leszoktam az ilyesmiről.
Má r ennek a fülesbagolynak, ennek az Andris legénynek is csak könyörögni merek.
Csak azt akarom mondani, barátom uram, hogy én a végét járom ennek a pár napnak, ami még az enyém ...
A tanácsos szomorúan csóválta a fejét .
- De biz az úgy van, akárhogyan akarod is velem az ellenkezőjét elhitetni.
Én már nem sokáig rontom a levegőt a föld felett.
Löw urat kidobattam két hónappal ezelőtt minden orvosságával meg anekdotájával együtt.
Azóta csak megvagyok valahogy, de hogy nem viszem sokáig, az holtbizonyos ...
Még mosolygott is a holtakkal kapcsolatos szójátékon .
- De hát ez nem érdekes, nem is fontos az én mostani dolgomban.
Te jól ismersz, hát tudod, hogy örök életemben egyenes ember voltam.
Senkinek adós nem maradtam, mindenkivel verekedtem, haragot se tartottam.
De neked mégis adós maradtam valamivel ...
Őz úr elborulva gondolt a múltra, a Kamilló negyvenhét híres párbajára és a Józsa Antónia sötét szemeire .
- Miért? - mondta.
- Miért kell nekünk ilyesmiről beszélni ?
Mindent tudok, és mindent elfelejtettem ...
- De értsd meg, pajtás, nem emlékeket akarok é n hánytorgatni.
A szerelem kapcabetyárjai szokták csak az ilyesmit megcselekedni.
Nekem olyan tartozásom van veled szemben, mintha elvettem volna valamit tőled.
Nézd csak, kedves pajtás, ne restellj felállani... a fiókos szekrény harmadik fiókjában bal ké z felől, nyúlj be.
Ott az én tartozásom .
Kissé tétovázva állott fel a tanácsos.
Egy pillanatig az volt a benyomása, hogy a betegség talán megzavarta egy kissé a szegény gavallért .
Mégis benyúlt a fiókba.
Egy kis selyemcipő akadt a kezébe.
Oly kicsiny és for más volt, hogy a szíve összeszorult, mikor a kezébe fogta, és önkénytelenül a leányára gondolt .
- Az, az - mondta Kamilló -, tedd zsebre, pajtás.
Az a cipő nem illet engem, de eddig nem tudtam tőle megválni.
Históriája van ennek.
Úgy történt, hogy valami k artonbálat rendeztek, azután... igaz is a ', te is ott voltál.
Ott ismerted meg szegény drága Antóniát .
Őz József lehajtott fejjel hallgatta a múlt szomorú meséjét .
- Ez a fehér selyemcipellő volt rajta, és egyszer csak, éjfél felé lerepült lábáról.
Még ez a parányi cipő is nagy volt neki.
Repült a kis jószág a táncolók között, mint egy fehér egér, és éppen az én lábamhoz esett.
Hirtelen felemeltem, és elrejtettem.
Persze, a fél cipőt keresték, kutatták mindenfelé , de nem találták.
A végén azután haza kelle t t menni az egész családnak, mert a kisasszony csak nem táncolhatott fél cipellőben...
Csak egy valaki látta, hogy ki rejtette el a cipőt: Antónia.
De nem szólt róla, nem kérte.
Később se említette soha.
Sokkal büszkébb volt .
Elgondolkoztak egy pillanatig : Kamilló úr oly élénken emlékezett, hogy szinte a régi bál muzsikáit is hallotta, Őz úr pedig látta villanni a néhai gavallér lakkcsizmáját.
Végül is a tanácsos szólalt meg :
- A cipő nem illet engem... te szerezted.
A tiéd maradjon ...
Putnoky Kamilló könyörgött :
- Értsed meg, pajtás, hogy meggondoltam a dolgot.
Én már úgyse tartogathatom sokáig, hát azt akarom legalább, hogy ne kerüljön akárki kezére .
Szépen visszatolta a takarójáról a cipőcskét.
Őz úr kénytelen volt megfogni, nehogy leessen .
- Tovább is van a dolog - folytatta Kamilló, és most már éppen úgy lehajtotta a fejét, mint Őz József -, én eltévesztettem valamit akkoriban .
Hosszabb szünetet tartott, és a takarója selyemszövetét simogatta .
A tanácsos segíteni akarta .
- Tudom, mindenre emlékszem ...
- A zért merem előadni ezt a dolgot - folytatta Kamilló -, mert tudom , hogy nem haragszol, mert megbékültél te is, mint én.
Antóniát nekem kellett volna az oltárhoz vezetni.
De akkor azt hittem, hogy örökké fiatal maradok, és nem tudtam, hogy örökké csak az i g azi szerelem tart...
Mikor az esküvőtök volt, már akkor éreztem , hogy elveszett ember vagyok.
Debrecenbe utaztam, hogy ne legyek itthon .
Udvaroltam, sétáltam, de mikor hazamentem, és leültem az ágyam szélére a szobámban, könnyezni kezdtem, mint egy gyerek .
- Én kezdetben láttam mindent .
- Mindig éreztem, hogy tudod, mi fűz engem Antóniához .
Akármennyire szerettelek, tiszteltelek, és akármennyire éreztem, hogy gazember vagyok, ha mutatkozom, nem tudtam megállni, hogy távol maradjak.
Ha az alakját láttam, ha az illatát éreztem, már napokra boldog voltam.
Közben persze másoknak udvaroltam, színleg mindig szerelmes voltam ideig-óráig, mulattam , adtam a jókedvűt, mint régen.
De itt bent, barátom ...
Nem mert a tanácsos szemébe nézni, mert félt, hogy a könnyei megerednek .
- Egy este azután megfogtam a kezét, mikor veletek vacsoráztam az Arany Rózsában.
Azt mondtam neki, hogy gyerünk akárhová, gyerünk a világ végére, csak együtt lehessünk...
Elfordult, azután egy évig nem szólt hozzám egy szót sem.
Másnap levelet kapt am tőle.
Ez volt az első és utolsó levele.
Ott van a cipellő sarkába rejtve .
Egy hervadt levélpapirost húzott ki a bálicipő sarkából, és átadta a szemközt ülő férfinak.
A tanácsos olvasatlanul adta vissza a levelet.
Kamilló most ismét visszatolta a takarón a régi emléket :
- Nem bánom, ha nem is olvasod el... csak őrizd meg ...
Őz úr meghajolt a gavallér érvei előtt, és a cipő után a levelet csúsztatta zsebre.
Elfogódott, érzékeny volt ő maga is: az emlékek raja röpködött körülötte a sötét szobában .
Kamilló hátrahanyatlott.
Nagyon kimerültnek érezte magát, és újabb köhögési rohamot érzett közeledni .
- Ezeket akartam visszaadni - mondotta hadarva -, ezzel tartoztam .
A tanácsos búcsúzott .
- Köszönöm, Kamilló - szorította meg a beteg kezét -, mindig ilyennek ismertelek .
Kamilló a köhögési roham küszöbén még utánakiáltott :
- Gyere máskor is... még van tartozásom !
Utolsó szavai már a köhögésbe fúltak.
Őz úr fájdalmas érzésekkel húzta be maga után az ajtót.
Az udvaron még mindig ott állott a gyámoltalan legény .
Odalépett a tanácsos úr elé, de a komor férfi úgy el volt foglalva gondolataival, hogy nem vette észre.
A kapuban azután megszólította :
- Tekintetes uram !
- Na mi az, fiam? - fordult meg Őz József .
A legény kék kötője után kapkodott, és a legnagyobb zavarban mondta :
- Tekintetes uram, olyan elhagyatottak vagyunk, mint a pusztai kútágas...
Tekintetes uram, úgy élünk, mióta a másik háztól eljöttünk, mint a kutya.
Én még csak kibírnám, de a Kamilló tekintetes úr ...
- De hát mi a baj tulajdonképpen? - kérdezte a tanácsos úr, és a selyemcipellőt szorongatta a kezében - beszélj csak világosabban ...
- Sok baj van itt - bátorodott neki a legény -, akármilyen szégyen, de én bevallom... bevallom ...
Mégse vallott be semmit.
A tanácsos türelmetlenül rázta meg a ruhát a vállán :
- Na fiam, ki vele.
Senki se tudja meg .
- Csak azt akarom én mondani - dűlt a kapufélfának a néhai gaval lér inasa -, csak azt akarom... hogy Kamilló úr négy hónapja nem evett meleget .
A magas férfi meggörnyedt.
A nyomorúságot nem tudta látni , hallani, és most, hogy így látta maga előtt egy irigyelt ember sorsát a sivár és fojtogató szegénységben összeomlani , csaknem könnyek lepték el a két szemét .
- Hogy mondod? - kérdezte remegő hangon .
- A tekintetes úr szalonnán meg ilyesmin él ...
- Szalonnán?
Egy beteg ?
- A múltkor meg a késünk is elpattant.
Valami kis ládikát feszegetett vele a tekintetes úr.
Estére azután nem volt mivel a szalonnát enni.
Hát az ollóval ette Kamilló úr, a kisollóval, amelyikkel régebben a körmét nyesegette hosszúra meg hegyesre ...
- Hát a vendéglőből nem lehetne ...
- Lehetett, ameddig lehetett, de most már itt a sarkon, a Holló-kocsmában se írják fel .
- Na jól van, fiam - mondta a tanácsos, és arcát elfordította -, jól tetted, hogy szóltál ...
Azzal szépen elment.
Odakint a hirtelen támadt esti szelet szidta , és közben a szemét törülgette.
Odahaza melegebben ölelte meg gyermekeit, és Antallal hosszasan beszélgetett.
A gyermek, úgy látszik, megérezte a melegséget, mert közlékenyebb lett, mint máskor, és kifejtette nézeteit a kereskedelemre vonatkozólag .
- Lina azt mondja - kezdte -, hogy a tengeren túl nincsen semmi .
De én hallottam, hogy onnan hozzák a kávét meg a cukrot ...
- Bizony, ez így van .
- No látja - fordult a gyermek Linához -, apa tudja...
Azután meg a borsot meg a gyömbért is, meg a teát is onnan hozzák.
Martin úr azt mondja , hogy csak gyöngyöt meg tükröt kell adni ott az embereknek , mindjárt előhoznak minden drágaságot ...
Kint oly hűvös volt, hogy a fázékony Deborah befűttetett a kályhába.
A szobában langyos meleg terjengett, és a levegőben békés, szelíd hangulat honolt.
Ez az este a kedves örömök estéje volt.
Deborah a lámpa alatt dolgozgatott valami nagyobb hímzésen kis Lujzával, Őz úr pedig a kályha közelében ült két gyermekével.
A fiúcska a fekete arcú szerecsenekről beszélt , a leány a rézbőrű indiánok iránt érdeklődött.
A fogalmak és új ismeretek furcsán kavarogtak agyukban, a k é pzelet szárnya távoli országok idegen népei közé ragadta őket, és ezen az estén úgyszólván észrevétlenül siklottak át az ébren való álmodozásból az álomba .
A tanácsos úr azonban sokáig járt a szalon francia bútorai között fel és alá.
Végre leült az asztal mellé, és maga elé tette a selyemcipőt.
Amint ez a szerény emlék összefogta gondolataiban a múltat a jelennel, ismét tisztán látta sorsát, mint egy zárt kört, elvégezve és befejezve, eszébe jutottak elméje ama buborékjai , amelyek gyermeke betegségekor v e tődtek fel lelke kiforrott és tiszta borából.
Látta ismét hűvösen és fájdalmas csillogással a maga és minden ember sorsát a bölcsőtől az elmúlásig.
E pillanatban annyira túl volt a földi dolgokon, mint ahogyan az őszi tüzek lobognak a távoli síkság felett .
Antónia arca is úgy tűnt elébe, mint egy gyémánt maszk: elmúlt élete könnyes emléke gyanánt .
Kiteregette a levelet, és elgondolta, hogy ő már olyannyira leszámolt lelkében a régi dolgokkal, hogy eltehetné olvasatlanul ezt a levelet .
Olyan bevégzett és oly tiszta előtte a múlt és a saját maga eme mély tragédiája, hogy egy tucat levél se változtathat rajta.
Előbb összehajtotta a papírszeletet, de azután éppen ezen indokból kinyitotta.
Hiszen úgyis mindegy , és ez a néhány szép, tiszta írás üzenet az elmúlt fájdalmas időkről, odaátról.
A gyertyák fényéhez tartotta tehát és olvasta :
Kamilló úr!
Ön sok mindenről megfeledkezett.
Tegnap esti viselkedése erre mulat.
Feledi, hogy Őz József neje vagyok, feledi, hogy soha még hazug nem voltam.
Miként tételez tehát fel rólam hajlamot bűnök elkövetésére, és hogy ezeket elpalástoljam, hazug arcot, magatartást és szavakat?
Feledi, hogy gyermekeim vannak, akiket csak halottan hagyhatok el hosszabb időre.
Feledi, hogy régen elmúltak a szép idők, midőn ön engem kedvesnek ne v ezhetett.
Feledjen hát el engem is mindenkorra.
Ha oly tisztán és őszintén szeret, mint ahogyan a kertben mondá tegnap este, akkor így fog cselekedni.
Áldja meg az Isten .
Már az első betűknél érezte Őz úr a furcsa szorongást, amely elfog bennünket, ha elhunytaink ismeretlen írásai jutnak a kezünkbe.
Kétszeresen érezte ismét veszteségét, és vágyva vágyott az elérhetetlen után.
Ah, ha visszajöhetne az, aki elment, hogy kezét csókkal illethetné e sorokért!
Éjfélt ütött az óra.
A tanácsos elrejté a cipellőt és a levelet elhunyt neje íróasztalába.
És azzal a gondolattal hajtotta le fejét, hogy bármily messziről, bármily magas emeletről nézzük is a nyüzsgő, élő, szeretkező és gyűlöletben álló embereket, magunkat, mégis , mégis... mégis, nem lehet tagadni, hogy köz éjük tartozunk, hogy régi énünket nem feledhetjük .
Másnap a déli órákban Spevák urat kérette magához a tanácsos .
- Spevák úr - szólította meg hivatalos hangon.
- Önnek nem kötelessége ezt a kérésemet teljesíteni, mert nem irodai munkáról van szó ...
- Ó, kérem alázattal ...
- Meg is tagadhatja, és előttem ugyanaz marad ...
- Tanácsos uram, ne tessék így megkínozni.
Akármi legyen, ezer örömmel ...
- Hát nem nagy dolog az egész, csak titokban szeretném tartani , azért kérettem önt.
Tessék elmenni valamelyik jobb fogadóba, és ebéde t rendelni.
Betegnek való ételeket tessék rendelni, mert gyengélkedőnek lesz.
Ugyanilyen legyen a vacsora is.
Itt van húsz pengő , fizesse ki előre egy hónapra .
- És kinek a számára lészen ?
- Ez már mellékes dolog.
Fő az, hogy jó legyen a koszt.
Majd egy le gény fog érte menni minden alkalommal.
Holnaptól kezdve számít a dolog...
Bort is rendel hozzá .
Estefelé ismét elnézett a Pillangó utcába.
A kis kapuban bámész arccal állott a legény.
Meg se ismerte Őz urat .
- No, fiam - szólította meg a tanácsos -, hogy van a gazdád ?
- Bizony nagyon rosszul, tekintetes uram .
- Nono ...
- Bizony, pedig úgy van a '.
Már a piócákat is a hátára eresztette , pedig még tegnapelőtt azt mondta, hogy levág piócástul együtt .
A tanácsos tétovázott, hogy bemenjen -e.
Mikor távozófélben volt , odafordult a legényhez :
- Ezentúl minden délben meg este le kell menni az Arany Rózsába.
A Spevák úr ebédjét meg vacsoráját kéred, fiam, azután hazahozod .
Már lépkedett is tovább, és csak harmadnap délután hálálkodhatott neki a legény az udvarban.
Kamilló az ágyban ült és olvasott.
Mikor a tanácsos belépett, az ágy alá vágta a kopott könyvet :
- Látod, ilyen az öreg ember - mondta kiabálva -, a feneette betűket se látom már...
Nem olvastam, csak próbálkoztam, mert a sok fekete jószág ugrabugrált előttem, akár egy tucat bolha .
Őz úr a burkusok meg a franciák háborúskodásáról beszélt, de Kamilló türelmetlen volt a világ eseményei iránt .
- Amíg ember lesz, háború is lesz - mondta -, hanem, öreg barátom, ez a betyár Rózsa alighanem megbolondult.
Vagy talán mégis akad becsület a kocsmárosban is?
Tegnap berántja a legényemet, azután azt kérdi, hogy miért nem visszük tőle az ebédet meg a vacsorát .
F elírja, ha fogytán a vagyon, mert ő már talán nem is érzi jól magát, ha nem hitelez nekem .
- No, ez derék.
És mi történt ?
- Mi történt?
Hát azóta hordatjuk a kosztot megint...
Ha meggondolom, hogy sok szép ezrest otthagytam nála, szinte nem is szégyellem .. .
Hanem a levest még mindig szerecsendióval meg borssal főzi a betyár .
Kamilló köhögni kezdett, és a roham ismét eltartott jó tíz percig .
Mikor végzett vele, ledűlt a gavallér a párnáira .
- Hanem én nem mondtam el mindent a múltkor - kezdte fáradt hangon - , pedig ez is tartozás.
Úgy hiszem, őszintén folytathatom .
Őz József intett a fejével, hogy bátran beszélhet .
- Hát szóval, barátom, egy évig nem beszéltem Antóniával...
Akkor nyáron, emlékezhetsz rá, elutaztam Füredre, csakhogy felejteni tudjak.
De nem ment sehogyan.
Sokszor ültem a parton este, és ha jött a hold, meg amint fent repültek a vizimadarak, egyszerre úgy elérzékenyedtem, hogy sírni kezdtem, mint iskolás koromban.
Azután, akármilyen szégyen bevallani, rázott a zokogás.
Nem bírtam tovább: visszajöttem...
A kis erdőben azután véletlenül találkoztam vele.
A gyermekeket vitte sétálni.
Akkor azt mondtam neki, hogy agyonlövöm magam az ablaka alatt, ha továbbra is néma marad.
Megszólalt.
Azt felelte, hogy beszélni fog velem, ha becsületemet adom, hogy ezt soha, soha s em teszem meg.
Szavamat adtam...
Később, amikor elment, meg tegnap is, de megbántam ezt az ígéretet.
Úgy nézegettem azt a pisztolyt, mint megváltót ...
- Én is itt maradtam, pedig nem ígértem .
A gavallér ismét felült, és enyhébb köhögésbe fogott.
Közben beszélt is, amint az inger el-elaludt egy-két pillanatra .
- Mindig különb embernek tartottalak, mint magamat.
Éppen ezért volt pokol az én életem.
Egy olyan asszony meg egy ilyen férfi...
Istenem, ha láttalak benneteket egymás mellett, csak úgy zokogott befelé a lelkem ...
- Mégis mindig vidám voltál kifelé ...
- Az ám, hiszen a veszett kutya is vigyorog...
De csak olyan vigyorgás is volt az.
Hát én csak olyan árnyék maradtam azontúl is.
Ott lógtam eszte ndőkig az Antónia nyomában.
Közbül egy évig megint nem szólt hozzám, mert már nem bírtam tovább nyelni a keserűséget, és a bálban meg akartam csókolni a vállát.
Te megbocsátod bizton ezt a rút szándékomat, mert én tudom, hogy jobban szeretted, akarom mond ani, a te érzésed mindig tisztább meg úribb lehetett e tekintetben is, mint minden másban ...
A régi emberek keze összefonódott.
A beteg halvány, kísértetiesen vékony és hosszú ujjai vonaglottak a hűvös kézben.
Ez a kézszorítás minden beszédnél többet mondot t.
- Észrevette - folytatta Kamilló -, és felállott.
Úgy otthagyott , hogy egy évig se hallottam a szavát.
Pedig éreztem, hogy nem gyűlöl , hogy ...
A tanácsos rekedten mondta :
- Nagyon szeretett ...
- Sohase mondta egy szóval, egy tekintettel, egy kézszorítással sem.
Nem éreztette, és mégis tudtam.
De annál borzasztóbb volt a büszkesége ...
És most gyónok neked, drága, kedves barátom - csuklott fel Kamilló -, míg a világ állani fog, nem lesz több ilyen asszony ...
Őz úr nem felelt, még csak nem is bólintott, de a lelkében igazat adott a néhai gavallérnak.
Nem tűntek előtte szentségtelennek a szemközti vallomások, mert hiszen minden szó után ragyogni látta, tisztábban csillogónak érezte a gyémántarcot .
Kamilló úr pedig még egyszer átélte a fájdalmak kálváriáját .
- A fegyvert nem fordítottam magam ellen, mert az ígéretem kötött .
Sok mindenre gondoltam: betyár akartam lenni...
Kerestem, hogy juthatnék a háborús országokba, de mégis itthon maradtam.
Moccanni se tudtam.
Olyan rabja lettem, messziről kísértem, éjszaka o tt sétáltam az ablak alatt, és szinte mindig, szüntelen rája gondoltam, hogy szinte megőrültem.
Már akkor nem is ettem, mikor farsangkor találkoztunk.
Ugráltam, nevettem, táncoltam, nehogy megsejtsen valaki is akármit, de mikor szembe kerültem vele, és s e nki se látott, egyszerre megeredtek a könnyeim.
A szám meg az arcom nevetett, de a könnyeim forrón hullottak.
Csak állott szemközt velem , azután ő is sírni kezdett, rémült arccal, remegve.
Ez történt akkor éjszaka .
Másnap reggelre pedig elvégezte...
Egy szót se szólt, hogy ...
- Nekem se .
A gavallér a párnákba temette arcát .
Őz úr felállott, és lábujjhegyen távozott.
Az ajtóból visszapillantván, szinte elveszni látta Kamilló deresedő fejét a fehér ágyruhák között .
Néhányszor még ellátogatott a néhai gavallérhoz.
Egy szeles novemberi estén azután sírva jött érte a kék kötényes legény :
- A tekintetes úr - csuklott -, tessék jönni .
Ezen az estén befejezte vallomásait Putnoky Kamilló nemes úrfi , aki immáron elverte, elzálogosítá mindenét, úgy, hogy pepitanadrágja , fekete kabátja és egy pár lakkcsizmája maradt tulajdonában .
Hörgött, és ziháló mellel küszködött levegőért, mikor Őz úr megjelent nála.
A feléje nyújtott hűs kezet görcsösen markolászta, és nyomban rátért a kínos , keserves gondolatra, amely annyi éven á t, ma délután gyötörte legjobban .
- Pajtás - lökte ki magából a szavakat -, semmi se történt.
Nem nyúltam hozzá egy ujjal se.
Nem csókoltam meg sohasem, csak... húsz éve is lehet... egyszer.
Mikor még gyerek volt... egy majálison...
De a majális ősszel volt .
Ismét befordult a párnák közé.
És ezek voltak utolsó szavai Őz Józsefhez .
Másnap még élt, és volt annyi ereje, hogy kidobatta Löw urat, akit a tanácsos titokban küldött hozzá.
Harmadnapra azután elvégezte .
A temetést rejtélyes kezek rendezték, mindössze annyi derült ki , hogy Spevák úr megjelent a boltban, ahol a fekete posztókat mérik, és beszélt az asztalossal, aki a koporsókat készítette a városból örökre távozók számára .
Mikor utolsó útjára kísérték gömöri és tállyai Putnoky Kamilló urat, kiderült, hogy egyetlenegy rokona sincsen.
A koporsó után közvetlenül csak egy szolgalegény lépkedett zokogva, és kék kötényével törülgette a szemét .
Három lépéssel utána sötét áradat hömpölygött.
Elöl a Kaszanyitzky kisasszonyok haladtak, és távolabb látni lehetett Őz József büszke alakját is , amint elnéz a tömeg felett a szürke égbolt felé.
A részvét megszemélyesítői természetesen sok földi dologról is megemlékeztek :
- Ó, Istenem - jegyezte meg egy öreg hölgy -, bizony, akkurát úgy halt meg szegény, ahogyan élt.
Kamilló urat pepitanadrágban és lakkcsizmában helyezték a szemfedő alá ...
- Hogy senkije sincsen - vélték más oldalról .
- Azt mondják - suttog ott felvilágosítólag bizonyos Posafáy néni, aki mindent tudott -, hogy az a szegény fiú ott a koporsó után, az övé lenne.
Egy színésznővel ... egyszer ...
Őz úr Józsa Gyurival haladt karonfogva.
A megtermett ember nem kevésbé közönyös dolgokról csevegett :
- Tegnapelőtt jöttem haza Pestről.
Nagyszerű ott az élet , barátom...
Barátocskám, betettek Majorék állásba.
Közjegyzősegéd vagyok , öregem.
Ennyi hasznát mégiscsak látom azoknak a buta jogi vizsgáknak...
Finom dolog mégiscsak Pesten lakni.
Este átjárok Szul o vszkyékhoz Budára.
Ismered őket, ugye?
Másodunokatestvéreink a lányok: van vagy hat.
Egyik szebb, mint a másik, egyik jobban énekel , zongorázik...
Minden este zeneestélyt rendezünk .
A tanácsos nem válaszolt a zavaros fecsegésre.
De Gyuri nem vette ezt rossz néven .
- Ahogy szétnézek itt - mondta -, egyet se látok a régi szerelmei közül.
Finom kis népség.
Mondhatom, hogy a hölgyek a legdrágább teremtések, de a leghálátlanabbak is .
Az eső megeredt: az esernyők százai nyíltak fel, és most már nem irányultak a kíváncsi és fürkésző tekintetek a tanácsos arca felé.
Őz úr emelt fejjel haladt, ázott, és elnézett az esernyők fekete tömege felett.
A könnyű szövetkupolák alatt tovább folyt a beszéd .
- Még az ég is megsiratja ...
- Derék ember volt ...
- Igazi gavallér: leányok fejét soha el nem csavarta.
Csak éppen az asszonyoknak udvarolt .
- Pedig, úgy látszik, azok nem érdemelték meg.
Hol van a sok szép teremtés, akit annyiszor megnevettetett ?
A sárga barokkformájú kapunál sokan visszafordultak.
Az új temető messzire van, és a kegyeletnek eleget tesz az is, aki a halottak kőkapujáig vándorol.
Az ázott, keskeny úton csak párosával haladhattak, akik elkísérték Kamilló urat végső lakásáig.
Józsa Gyuri esernyő alatt lépkedett, és legfőbb gondját képezte, hogy be ne sározza ú jfajta, gombos cipőjét.
Az esernyő elzárta a társalgást különben is közte és a tanácsos között.
Szépen csendesen, lépésben haladtak, és a fűzfák szürke ágai esőkönnyeket sírtak az útjukra, a vállaikra.
Itt már szótlan volt mindenki: ismerős fejfákat, emlé k eket kerestek.
Őz József egy kis fehér követ kutatott aranybetűkkel, a második sorban, az új sírok környékén.
Mire ráakadt Józsa Antónia nevére az ázott kert csupasz bokrai közt, a menet is megállott a koporsóval.
Tehát itt temetik el közelében.
Ha ezt előre tudja szegény Kamilló , bizonnyal szívesebben hal meg.
Ilyenformán gondolkodott magában a tanácsos, és amíg zengett a halotti ének, míg az esővel vegyest hullott a megszentelt víz harmatja, nyugodt maradt, és oly egyszerűnek látta a régi barát testének eltűnését a mély üregben.
Szemei szárazak maradtak, és csak némely esőcsepp nedvesíté arcát a szeme alatt.
Sokan ezt is félremagyarázták .
Amint visszafelé haladtak, György úr is kíváncsian találgatta , hogy mily gondolatok támadhatnak a hideg tekintetű rokon bensejében.
Sok mindent tudott arról, ami a csendesen nyugvók között történt, ám az utóbbi idők eseményeiről még sejtelme sem volt.
Hogy mily beszélgetések történtek Kamilló és Antónia férje között, örök titok maradt, csupán a fél cipellő és a rövid l e vél maradt később idegen kezekre .
Titok maradt továbbá az is, miként érezte elmúlni élete egy korszakát Őz úr a temetés után.
Úgy érezte, mintha üres lenne előtte immáron a világ, és mintha igen öreg lenne.
A sárga kőkapu boltja alatt tisztán alakult ki benne a gondolat, hogy nincs jelene és jövője: mindössze azt nevezheti magáénak, ami elmúlt.
Mintha otthon érezte volna magát a temetőben, és idegenül, kissé szédülve lépkedett a kapun innen .
A városban ellenséges indulatot fedezett fel a házak egymásmellet tiségében, és örült a lelke, ha falak helyett kerítések következtek, szeme pedig elkalandozott a távoli kertek őszi gyepszőnyegén a szürkeségbe.
Talán a bizonytalan és szédülésekkel teli hangulatnak tulajdonítható, hogy eltért rendes szokásától, és hajl ott a Gyuri szavára .
- Barátocskám, neked is jól fog esni - mondta a fehér mellényes György -, nézzünk be egy pohár borra vagy sörre.
Ide a sörcsarnokba gyerünk ... nagyon kedves hely .
- Tudod, hogy sohasem iszom ...
- Ez kivételes alkalom.
Tornak számít: őseink ilyenkor asztalhoz ültek, és bor mellett felejtettek, bor mellett idézték az elhunyt életét.
Kár , hogy az ilyesmi mind kivész.
Én a magam részéről végrendeletbe foglalom, hogy tort üljenek felettem, ha meghalok.
Gyerünk ...
Karon fogta a tanácsost, és behurcolta az üvegajtón át.
Őz úr sört rendelt, de amint ajkához emelte a sárgán csillogó, habos italt, összerázkódott.
Egy fél kortyot ivott , azután hozzá sem nyúlt az italhoz.
György egyszerre hajtott le egy pohárral, és a bajuszát törülgetve krákogott .
- Biz'isten, jólesett... hidd el, ilyenkor kétszeresen érzi az ember, hogy élni jó.
Akárhogyan, szegénységben, nyomorban, de mégiscsak jó dolog.
Hogyne, hiszen a szegény embernek is süt a nap.
A szegény ember is gyönyörködik a nők üde arcbőrében, a borban.
Barátom, el tudom képzelni a napszámos gyönyörűségét, amikor nyári hajnalokon még hűvös van, és früstököl ...
A tanácsos rossz ízt érzett a szájában, és lehajtotta a fejét, ki tudja, mire gondolt .
- Barátom - folytatta a második pohár sör után Gyuri -, meg vagyok elégedve... egész jó dolgom van Pesten.
Nemsokára feljön Fánika is, csak éppen az újszülöttet várjuk.
A kis csirkefogót, mert biztosan fiú lesz, már pesti gavallérnak nevelem .
Odahaza már várta a tanácsost Spevák úr.
Tiszteletteljesen meghajo lt előtte :
- Tanácsos uram, minden rendben ment.
Visszajár még hét pengő nyolcvan krajcár .
- Azt adja át annak a legénynek.
A kék kötényes fiúnak .
Az irodatiszt meghajolt, és távozni akart.
Őz úr azonban kezet nyújtott neki, és megszorította Spevák örökké tintás ujjait :
- Tisztelt Spevák úr - mondta -, amit tett, azt Őz József polgárembernek tette, nem a hivatalbeli feljebbvalójának.
Fogadja hát igaz szívességéért a köszönetemet, és hasonló esetben ...
A vékony, szürke ember szóhoz se tudott jutni a becsületes megindultságtól.
Szorongatta a magas férfi kezét, és küzdött magával :
- Uram - kezdte akadozva -, valamit szeretnék mondani önnek.
Ön olyan nemes lelkű és nemes szívű...
Ön olyan nagy ember ...
Könnyek csillogtak szemében, lehajolt a hűvös kézhez, és aj kaival érintette ...
Őz úr szinte észre sem vette, hogy mi történt.
Elhúzta a kezét anélkül, hogy szólt volna valamit, eltűnt a fehér ajtó nyílásán át .
Spevák irodatiszt későbben sokszor emlékezett erre az eltávozásra , de valahányszor reágondolt, mindig ér ezte a jelenet megmagyarázhatatlan földöntúliságát .
4
Nyolc napig sajgó halántékkal, zúgó fülekkel járt a hivatalba és a város utcáin Őz József, és a kilencedik délután is szétteregette odahaza a nagy táblázatok zörgő papirosait.
Történetesen azonban eme papirosokat nem hajtogathatta egyre szokott rendes és pontos modorában.
Éppen december második napja és délután négy óra volt, midőn elviselhetetlen fáradtság nehezedett a fejére, mellére és szívére.
Tenyerébe hajtotta tehát fejét, és a havas tetők felé n ézve mondta :
- Beteg vagyok ...
Deborah rögtön ágyat bontott, nyomban háromféle teát is főzetett , limonádét készített saját kezével, és a leányt elszalajtotta Löw orvos úrért.
A nyakravalót nem viselő férfi szokott lármás megjelenésével ismét mindennapos ven dég lett a tanácsosék házánál .
- Terremtettetette - köszönt be -, régen volt szerencsém, tanácsos uram.
De tegnap a nagyságoddal álmodtam, és akivel én álmodozom... azt meg is látok későbben .
A tanácsos szó nélkül nyújtotta át a kezét, hogy a fecsegő, akiről korántsem volt jó véleménnyel, megszámlálhassa a szíve dobbanásait .
- Terremtette - ropogtatta a magyar r betűket az orvos -, fele se tréfás, fele se tréfás!
Önnek láza van!
Ön meghűlt!
Ön ágyban maradni fog vagy két hétig !
- Uram - mondta a beteg némi parancsoló hidegséggel -, sejti -e , hogy mi bajom van ?
- Hjajaja!
Az nem könnyen megy.
Tetszik tudni, a diagnózis sok esetben ...
- Sejti -e, hogy mi a bajom ?
- Csak hipotézis, izé... hipotézis, amelyhez nincsenek biztos támpontjaim.
Azt hiszek, hogy tüdő... tüdőgyulladás kezdődik.
Majd írok porokat, és borogatni kell, meg izé... vigyázni a kosztra .
- Szóval böjtöljek ?
- Isten ments!
Inkább fordítva... csak a töltöttet ne egye .
- Töltött káposztát?
Pedig attól gyógyul meg a magyar ember a halálos ágyán .
- Isten ments ...
Éjjel lázban égett a tanácsos úr, és nehéz álmok kínozták.
Érezte a sötét felhőket a melle felett, és a temetőben járkált a sírok között.
A fehér köveket számlálgatta, és keresett egy frissen hantolt sírt a második sorban , mélyen, az új barázdák között.
Százszor is végigment a felázott földön, az eső megcsapdosta arcát, és a szomorúfüzek lehajló ágai elragadták a kalapját .
Fáradhatatlanul és lihegve egyre kutatta a jeltelen sírt, míg végre lepihent egy gyepes dombocskán.
És íme, magával szemkö z t ott talált egy fehér obeliszket, amelynek a betűi azt hirdették tisztán és félreérthetetlenül, hogy alatta nyugszik Őz József számtanácsos, élt negyvenhat évet, a jó Isten nyugosztalja .
Reggel fáradtan ébredt a férfi, aki nevét aranyos betűkkel olvasta a sírkert fehér obeliszkjén.
Borúsan és fátyolos szemekkel nézte az orvost, amint ágyához közeledett.
Löw úr diadalmasan handabandázott :
- Megvan!
Ön meghűlt a temetésen... a Kamilló úr temetésén.
Én nem vagyok rest, és utánajárok a dolgaimnak...
Én ezt is kiderítettettem-tettem ...
Ez a nagyszabású felfedezés azonban nem változtatott a beteg állapotán.
Pedig Deborah példás pontossággal adagolta a különféle porokat, a kanalas orvosságokat, és még éjjel sem feledkezett meg a borogatásokról.
Néhány nap alatt halványabb is lett, és éles hangja mintha letompult volna.
A gyermekek felügyelete egy kissé megenyhült a szigorúság tekintetében, és a mostoha csak akkor jelent meg köztük, ha túlságosan hangos magaviseletet tanúsítottak .
- Pszt... pszt - kukkant be Deborah keskeny arcéle, vékony orra -, Lujza, maga több figyelemmel lehetne apa iránt.
Már megint azzal a gyalázatos állattal játszanak ?
Britt, mintha tudta volna, hogy ellene perorál a lenge nőszemély , hűséges szemeit kegyetlenül forgatni kezdte, és öblös hangján szaggatottan ugatott néhányat, míg Deborah riadtan távozott.
Ezekben az időkben történt , hogy a gyermekek között csodás egyetértés uralkodott, és Tónika Karolin kisasszony biztatására egy fekete cipőgombot diktált bele a papagájba .
Briseist, az elkén yeztetett angóramacskát megkergették, és az üldözés során egy hatalmas pocsolyába kényszerítették az alsó udvarban.
Másnap azután majdnem halálra kacagta magát Karolin meg Tónika, amikor az alaposan átfázott állat minduntalan keserves képeket vágott, és min t egy tubákos nénike, tüsszentgetett, akár akart, akár nem.
Ezen még kis Lujza is elmosolyodott, noha valamelyes szelíd féltés, remegő aggodalom állandóan ott lebegett a lelke felett, amióta Őz úr az ágynak dőlt.
Sokszor szeretett volna belépni a hálósz o bába, ágya mellé ülni és arcába nézni, keskeny, hűvös kezét megcsókolni.
Mindez azonban nem történhetett meg, mert a tanácsos teste immár egy hét óta lázban égett, és a gyermekek szigorú, hideg tekintetű apja tiltólag emelte fel a kezét, ha két leányát és apró fiacskáját említették előtte.
Így azután Lujza csak annyit érhetett el, hogy hosszas ácsorgások után reggelenként néha látta atyja betegágyát az ajtónyíláson át, és megpillanthatta a beteg halvány, szenvedő arcát, hunyt szeme párját.
Vasárnap reggel , mikor a korai miséről hazatért, nyitva találta a betegszoba fél ajtószárnyát.
Deborah kint sürgölődött valahol, és a frissen takarított, enyhén fűtött szobákban senkit sem talált a betegen kívül.
Egypár pillanatig az ajtóban állott ünneplőruhájában a leán y, azután lábujjhegyen bemerészkedett a hálószobába.
Ott feküdt vele szemközt az édesapja fehér párnák között.
Az éjjeliszekrényen a különféle orvosságok egész ármádiája, a kis asztalon a karos gyertyatartók között érintetlenül hagyott könyvek garmadája.
A beteg éppen aludni látszott, a szemei legalábbis becsukódtak fehér törülközővel átkötött homloka alatt.
A padlóropogásra azonban felnyíltak a szürke szemek, és csodálkozva tapadtak a gyermekre.
Lujza elpirult, karjait és vállát felhúzta, mintha rajtakaptá k volna valamin, és szempárját hirtelen fátyol borította el.
Néhány pillanatig néztek így egymásra, azután Őz úr kinyújtotta a kezét, és sovány ujjaival hívta a gyermeket :
- Jöjj, kisleány ...
Lujza félénken, de örömtől dobogó szívvel közeledett .
- Kezeit cs ókolom, apa - mondta remegő hangon, és lehajolt a sápadt kéz után , amely közelebb intette .
De a férfi elrántotta a kezét, és jobbja hüvelykjével tiltólag jelezte :
- Nem szabad!
A betegség ragadós !
A szeretet és szomorúság, az érzések árja fojtogatta a gye rmek torkát.
Pillanatokig állott némán, tétovázva, mert nem tudta , hogy mit szóljon, illik -e, szabad -e szólani, vagy bármit cselekednie.
Végül is csendesen és fájdalmas szívvel sírni kezdett.
Közben pedig letérdelt az ágy előtti szőnyeg négyszögére, és ho m lokát odatámasztotta a beteg ágyához.
Hogy mit érzett a beteg férfi, gondolt -e valamit, szívébe vágott -e leánya síró arca, sohasem tudta meg kis Lujza.
Csupán azt érezte, hogy a hűvös kéz mégis megmozdul, és hajába téved.
Őz úr megsimogatta a gyermek sza l agokkal ékesített haját, kezét idősebbik leánya homlokához érintette, majd visszahúzta karját, és tenyerét ajkaihoz illeszté .
Az egész jelenet nem tarthatott tovább néhány percnél.
Kis Lujza megbékülve és megenyhülve állott fel, és mert atyja szeme ismét lezáródott , nesztelenül távozott ismét.
A gyermekszobában már várta a két testvére .
Karolina kíváncsian kérdezte :
- Hol volt, kis Lujza ?
A gyermek gondolkozott egy kicsit, hogy szóljon -e valamit a látogatásáról .
- Apánál - mondta némi szünet után -, apa nagyon beteg .
- Igazán? - döbbent meg Karolin egy pillanatra -, de meggyógyul tavaszra?
Ugye, meggyógyul?
A betegek mindig tavaszra gyógyulnak meg, mikor a fák... izé, rügyeznek.
Tónika, ne rugdalózz ...
Tónika veszedelmesen lógatta a lábait egy magas szék ről :
- Ugye - mondta bámész szemekkel -, mi baja?
Mi baja van apának ?
- Beteg - felelte kis Lujza -, meghűlt ...
A kisfiú elgondolkozott :
- Ha én nagy leszek, én is doktor leszek.
A doktortól mindenki fél...
Én emlékszem, mikor kicsi voltam ...
A leányok összenéztek.
Karolina elmosolyodott .
- Hát most milyen?
Most is kicsi ...
Azután nem is törődve a dühösködő fiúcskával, odafordult Lujzához , és mintha ez a nagyok ügye lenne, komoly hangon mondta :
- Miért nem vártál meg bennünket?
Délután kiszökünk a tóra ... téged is várnak, a fiúk is jönnek.
Csúszkálni fogunk .
Lujza gondolkozott néhány percig, azután határozottan intett a fejével, hogy nem megy.
Antal már odafurakodott közéjük :
- Jöjjön - mondta ő is rábeszélő hangon -, kis Lujza, jöjjön velünk.
Egész csomó fü gét hoztam a boltból, azt is kivisszük .
Mindezek dacára kis Lujza nem szökött a tóra délután .
A komor hangulatban elköltött ebéd után nyomban bevonult a gyermekszobába, és ott gubbasztott a dívány sarkában, a kályha mellett, egészen uzsonnáig.
Gondolatai furcsán és szomorúan kalandoztak arasznyi múltjában.
E pillanatokban szinte megértette a nagy tragédiát, amely a falak között lejátszódott.
Mintha össze tudta volna foglalni az apránként magába szedett , emlékezetébe vésődött jeleket, történettöredékeket és felfedezéseket.
Már azt hitte, hogy mindennel tisztában van , mikor nyílt az ajtó, és belépett Deborah .
- Hát maga mit csinál itten?
Talán alszik ?
- Nem, csak gondolkozom .
- Ilyen kisleánynak még nem szabad gondolkozni.
Hát a többiek hol vannak ?
- Lementek egy kicsit a hátsó udvarba .
- Jöjjenek uzsonnázni .
Félórával később szorgosan írta a feladatát, tanulta a leckéjét kis Lujza.
Lelkiismeretét, amely az iménti hazugság miatt lázadozott , ilyenformán akarta megnyugtatni.
Hét óra felé azután berobbantak az ajtón Lina és Tónika.
Karolina mosolygott, de a szemé ben ott lappangott valami rémületféle .
- Mi történt? - kérdezte tőlük kis Lujza .
- Leszakadt a jég - suttogta a fiúcska -, úgy húztak ki bennünket ...
Levetették a kabátjukat, és apró gúnyáikat a nénjük szárítgatta meg a kályha mellett.
Amíg a ruhák száradta k, belopódzott az ebédlőbe kis Lujza, elcsente a kiskulcsokat, és száraz nadrágot, zubbonyt, szoknyácskát nyalábolt össze jégbe esett testvérei számára.
Vacsoránál a mostoha gyanakodó szemekkel nézegette végig a szerencsétlenül járt kicsinyeket :
- Hát magukon milyen ruha van?
Hiszen nem ezt adtam ki reggel ...
- De ezt tetszett - mondta kis Lujza szerényen .
- Ah, úgy - sóhajtozott Őz Józsefné -, mostanában nagyon feledékeny vagyok .
Pedig nem is volt feledékeny, csak a borús napok folyamán egészen elfoglalta lelkét a sok sötét gondolat.
Őz úr a láz és öntudatlan állapot között lebegett állandóan, és a hozzá intézett kérdésekre csak igen ritkán felelt.
Néha azonban magától ejtett pár szót.
Az első hét végén, amidőn Löw úr némi javulást vélt felfedezni, halkan mondta :
- Sohasem voltam még beteg...
Sohasem feküdtem még ennyi ideig ágyban.
Szegény anyámnak is ez volt a vége .
- Ó, Istenem - riadt meg Deborah -, hogy mondhat ilyet, hiszen csak múló betegség .
A beteg azonban összeszorítá ajkait, és nem felelt nejének, csak a fejét rázta konokul .
Pár napig ismét csak lázálmaival foglalkozott Őz József.
E lázálmok pedig csodás dolgokat műveltek vele.
Sokszor idézték a felázott temetőbe, máskor födetlen testtel sétáltatták a Fő utcán minden népek bámulatára.
Néhányszor kisfiúnak érezte magát, és Poz s onyban sétált a négytornyú vár alatt, és lenézett a Dunára, a dunántúli ligetre.
Egy régi házat látott maga előtt, amelynek a kapuja feletti címer éppen olyan volt, mint a gyűrűje zöld kövére vésett.
Látta a kisfiát a maga képében, amint titkon könnyet tö r ül ki a szeméből, kis Lujzát, amint az utcasarkon áll rongyos ruhákban, és liliomkezét alamizsnáért nyújtja, Karolint, amint valaki keményen ütlegeli.
Szeretett volna felzokogni, de nem lehetett, a lázas álmok szenvedései tovább tartottak .
Ilyen éjszakáko n Deborah lehajtott fővel ült, és imakönyve fölött merengve leste a beteg minden lélegzetét.
Egy éjszakán tisztán hallotta, amint Őz úr küszködik álmaival, megrázkódik, és felsóhajt :
- Gyermekeim... kedveseim... mi lesz velünk, kis Lujza ?
Későbben is sokszor emlékezett a felejthetetlen hanghordozásra és a kérdésre, amelyre nem tudott feleletet adni.
E néhány szó belevésődött lelkébe, és másnap borús arccal fordult Löw orvos úrhoz :
- Uram, legyen résen.
Én rosszat sejtek... a férjem, szegény , nagyon nyugtalan.
Mondja meg, vallja be, ha nincs tisztában a dologgal, hiszen három gyermek atyjáról van szó .
Az orvos haragosan villogtatta szemepárját.
Bozontos szemöldökei szinte megrémítették a tanácsos nejét :
- Asszonyom - felelte -, ha nem bízik bennem, nyomban t ávozhatok.
Csak azt mondhatom, csak arra figyelmeztethetem, hogy a kórt én bátorkodom ismerni eleitől fogva.
Legyen nyugodtan, félreismerhetetlen a dolog: tüdőgyulladás.
Ez a rendes lefolyás.
Csak vigyázni kell.
Borogatni éjjelre ...
Őz Józsefné kételkedő szívvel bár, de hűségesen követte az orvos utasításait.
Mindazonáltal a beteg állapota nem javult.
Őz úr tovább viaskodott lázálmaival.
Az iratok, a régen elfeledett poros papírcsomók, amelyekre sohasem gondolt, megsokasodva, sokszorosan megfiadzva lepték el az ágyát, és egyre omlottak a mennyezet felől, mint valamelyes zuhatag.
Karjait hiába nyújtogatta, már moccanni sem tudott a sok papirostól , és kénytelen volt leláncolva, szinte agyonpréselve olvasni a vastag kötetek címírásait : Vásonkeöi Contra Eöz.
- Eöz Contra Vásonkeöi et Zirczi et Ablántzi ...
A papírcsomó tetején egy kaján képű öreg emberke ült.
Lassanként ráismert a nagyhírű prókátorra, akit gyermekkorában látott utoljára, és aki állandóan latinul beszélgetett.
A kis öreg meglóbázta a lábait a pap írtrónuson, és lekiáltott hozzá latinul :
- Amice, nyújtsd ki a kezedet, és vedd vissza az őseid jussát.
Ott van az a kék papiros, abban világosan megírtam, hogy a Zircziek, Ablántziak és Vásonkeöiek minden vagyona téged illet.
Csak úgy elorozták tőletek .
O ly erővel küzdött a rémképek ellen, hogy valójában csaknem lebukott az ágyról.
A virrasztó, gyenge asszony alig bírt vele, és hajnal felé járt az idő, mikor a beteg elcsendesedett.
Még rajta feküdt a városon az éjszaka nehéz, fekete szárnya, midőn Őz úr f elriadt.
Révedezve nézett a gyertyák lángjai felé, és hagymázas hangon kezdett beszélni :
- Ha megállasz a négytornyú vár alatt, és délfelé nézel, amerre látsz, minden a miénk volt.
Még nem késő, még visszakaphatod.
De vigyázz, mert a Zircziek keze messzire elér.
Vigyázz a gyermekekre: a szekrényben sok mindent megtalálsz ...
Minden bizonyosság szerint későbben is igen kínozták ehhez hasonló gondolatok, mert Deborah több ízben hallotta még tőle a négytornyú várat említeni.
Oly rejtélyesen és csodálatosan hangzott e néhány szaggatott mondat , az ismeretlen várra való hivatkozás, hogy a lenge hölgy mély gondolkozásba esett.
Kutatott a szavak és mondatok jelentősége után, de világosságot nem talált, és így végül is arra gondolt, hogy mindez nem egyéb, mint egy lá z as beteg elkínzott testének kínos virága.
Néhány nap múlva azonban a véletlen magyarázattal szolgált.
A betegnek néhány tiszta pillanata következett, midőn alkonyattájt láza csökkenőben volt.
Gyermekeit kívánta látni, és Deborah kézenfogva vezette be hozz á Karolint meg Antalt.
Lujza a hátuk mögött lépkedett könnyes szemmel.
Odaálltak valamennyien ágya mellé, és riadtan nézték beesett arcát , fáradt, kifejezéstelen szemeit.
Az alkonyat reájuk borult lassanként, csak az ágy fehérneműi világítottak.
Deborah k i ssé távolabb állott, és elszoruló szívvel látta, mint olvad össze a homályban a beteg két karja, a három gyermek alakja.
Egy hang sem hallatszott.
A gyermekek feszesen és némán állottak, a beteg pedig nézte ... csak nézte őket, mintha hideg szemeivel öleln i , simogatni, magába zárni tudta volna három magzatát.
És a néma mozdulatlanságot örökre feledhetetlenül törte meg Deborah előtt egy heves és szárnyas szavakkal beszélni akaró mozdulat.
A tanácsos fehéringes karja , hosszú, fehér keze kilendült, és mereven s zegeződött a sarokban álló szekrény felé.
Szeme is az igénytelen , sohasem használt barna szekrény felé irányult, és néhány másodpercig kénytelenek voltak a gyermekek is a vékony ujjakat, a fájdalmas pillantást követni.
A három gyermek atyja lehanyatlott p árnáira, keze ernyedten hullott a takaróra, és szeme is lecsukódott .
Tónika lehajolt, megcsókolta az áldott, fehér kezet, Karolin kezébe temette arcát, és mert szíve igen gyenge volt, nyomban könnyezni kezdett.
Kis Lujza összeszorított ajakkal állott mellet tük, és nem tudott könnyezni, mert érezte, hogy idegen van a közelben.
Kint azonban magához ölelte a másik kettőt, szótlanul tartotta őket így sokáig, és egész éjjel nem aludt egy percig sem.
Reggel szenderedett el zsenge és egészséges, ifjú testében megt örve és szomorúan, de nemsokára felverték, mert iskolába kellett menni .
Őz Józsefné pedig ugyanezen az éjjelen megkereste a barna szekrény kulcsait.
Sorra kinyitotta a fiókokat, remegve kutatott, de nagy csalódására csak régi papirosokat, hosszában összehajtott és több színű zsinegekkel átkötött csomagokat talált .
Ez történt a harmadik hét elején .
A negyedik héten azután szerényen, alázatosan beadta a derekát Löw orvos úr :
- Hát kérem - mondta kezeit dörzsölgetvén -, súlyos, nagyon súlyos...
Most már nem l enne baj, ha elhívnák a főorvos urat .
Délután megjött a főorvos.
Alacsony, cvikkeres emberke volt, és homlokát állandóan ráncolta erős szemöldökei fölött.
Megtapogatta , körülvizsgálta a beteget, és a vizes törülközőket ideges kézzel szedte le róla .
A fejét csóválgatta, azután haragosan szidta a fogai között Löw urat.
Végül pedig félrehívta Őz Józsefnét .
- Asszonyom - mondta halkan -, legyen erős, az ön férje nagyon beteg ...
Deborah csipkekendője után nyúlt, és őszinte könnyeket szántott fel .
- Asszonyom - folytatta az orvos, és cvikkere hidegen villogott -, készüljön el a súlyos csapásra, de reményeit ne adja fel mégsem .
- Ó, uram, milyen rettenetes ezt hallani ...
- Asszonyom, az orvos nehéz keresztet visel vállain, ha érző szíve van.
Én érzem a kereszt nyomását, mert nemes és becsületes szívű, igaz embert látok ...
- Ó, uram, beszéljen világosabban !
- Asszonyom, önnek bevallhatom, hogy végtelen fájdalmas tévedés történt.
Egy kicsit későn tetszett hívatni.
Löw, akit szeretnék kitiltani a városból, tüdőgyullad ás ellen kezelte a férjét ...
- Holott ?
- Tífusza van minden bizonnyal ...
Két nap múlva Őz Lujza kisasszony nem ment iskolába.
Deborah visszatartotta, mert már alig állott a lábán, és néhány percet pihenni akart a délelőtti órákban.
A leány arca szinte felv idult, mikor hallotta, hogy atyja mellett maradhat.
Hálából kezet csókolt a mostohájának, és nyomban a betegszoba felé lépkedett .
Ezen a napon, déli tizenkét órakor vidáman lépkedett Őz Antal normalista hazafelé.
A sarokházzal harmadik szomszédságban lévő, földszintes épület ablakában már várta valaki a gyermeket.
Egy hozzája hasonló korú kisfiú mélyen kihajolt, és mikor Antal felnézett rája, tisztán mondta a szavakat :
- Tónika!
Meghalt a papája !
Antal tovább lépkedett, és gondolkozni sem tudott.
Nem hitt a barátjának, nem tudta elképzelni a szavak jelentőségét, csak akkor döbbent meg, mikor ott találta Terkát, a régen elbocsátott cselédet a kapuban, a kapufélfának dőlve, zokogva.
Felszaladt a lépcsőkön, és elszorult torokkal nyitott ajtót.
Az ebédlőben szinte megdermedt.
Mintha az édesapját látta volna maga előtt.
Egy szikár, magas férfi állott háttal a fiúcskának.
Mikor hallotta a kilincs nyikorgását a háta mögött, megfordult.
A gyermek csalódottan látott egy idegen férfiarcot maga felé közeledni.
Két erős kar megölelte, egy dohányillatú száj szelíden homlokán csókolta :
- Kedves fiacskám !
Az ablak mellől hozzálépett Józsa Gyuri is, és megölelte , megcsókolta.
Megsimogatta a buksi fejét, amelyben kétség és bizonytalanság honolt.
Antal a nagy és szokatlan gyengédségen keresztül sejteni kezdett valamit, de hogy mi történt, azt csak nagymamától tudta meg.
A drága, ősz hajú asszony vörös szemekkel közeledett a gyermek felé.
Kezében zsebkendőt lobogtatott, és ráborította a fiú arcára .
- Sírjál, kisfiam... sírjá l - mondta, és a gyermek könnyeket, sok kiengesztelődést , megkönnyebbülést jelentő könnyeket kezdett sírni.
Elvonult az ablakmélyedésbe , és sírt buzgón, hangtalanul mindaddig, amíg a hatalmas zsebkendő át nem ázott minden részecskéjében .
Arcát bőséges zsebkendőbe borítva, és csak a kendő lyukacskáin át tájékozódva, lépkedett feléje nemsokára Karolin.
Odaállott mellé, hogy a könyökük összeért.
Tónika felemelte az arcát, és e pillanatban a leány is öccsére nézett.
Kémlelték egymás tekintetét, mintha azt ak a rták volna megtudni, hogy kinek fáj jobban, ki érti a csapás egész jelentőségét.
Minthogy azonban csak riadt és kisírt szemeket láttak mind a ketten, ismét sírni kezdtek.
Ám a fiúcska könnyei hamar kifogytak.
A zsebkendőt leejtette, és kibámult az ablako n .
A fák csupasz ágait szél ringatta, az ágak végéről kristályos cseppekben hullott a megolvadt hó és jég, mert megenyhült éppen az idő.
Egyszer azután megrebbent a gyermek tekintete.
Sárga és kék tollú madárka jelent meg a legfelső ágon, és szorgosan tor názott .
- Nini - mondta a fiúcska -, cinege... egy kis cinege .
A leány felnézett és kereste a madarat .
- Igen - felelte, mikor ráakadt a szemével -, Tónika, mi árvák vagyunk .
- Ki mondta ?
- Terka mondta a kapuban ...
Nemsokára megjelent nagymama, és kézenfog va vezette őket a szoba felé, ahol a hideg tekintetű, szürke szemű férfi feküdt örökre hunyt szemhéjakkal.
Sápadt és megnyúlt arca oly szigorú és éles volt, annyi komolysággal mutatta vonásai végső elrendezését, hogy Tónika nem tudott hinni mindazoknak, a kik atyját siratták .
- Csókoljátok meg - mondta nagymama könnyek között -, csókoljátok meg, galambocskáim .
Karolin lágyan érintette ajkaival a fehér és hűvös homlokot, a kisfiú azonban csak a takarón hosszan elnyúlt karokig merészkedett.
Azt hitte , hogy a hideg szemek most is őrködnek a rend és igazság felett a csendes házban , és felnyílhatnak a finoman erezett szemhéjak .
A másik oldalon, az ágy fejénél ott találták kis Lujzát.
Arca ellágyult, és vonásai szinte feloldódtak a nagy fájdalomban.
Szeme mégis an nyi szeretettel tapadt a két kisebb gyermek arcára, oly nagy bánat és szomorúság tükröződött a mély, szürke szempárban, hogy Karolin nem bírta a tekintetét elviselni, és lehajtotta a fejét.
Szeméből könnyek gördültek ki, és a könnycseppek lehullottak a s z őnyegre.
Addig állott így, amíg Antal belé nem kapaszkodott, és kihúzta szép lassan maga után .
A Deborah ajtaja előtt megállottak.
Belülről felcsukló, de csodálatos asszonyi hangok hallatszottak.
A kisfiú szívében egy pillanatig dermedezve ébredt a gondolat, hogy a mostohája nem sír, hanem éppen ellenkezőleg :
- Nevet? - kérdezte suttogva a leánytól .
Karolin visszafojtott lélegzettel hallgatózott .
- Ugyan - mondta feddőleg -, sír.
Nagyon erősen sír.
Az asszonyok így szoktak, ha nagyon sírni akarnak ...
Ebéd után lesomfordált Tónika a lépcsőkön.
Az első udvarban megállott a fáskamránál, és a fűrészt babrálta egy darabig.
Ezt azonban hamar megunta, mert a nehéz szerszámmal nem bírt a gyenge karja.
A hátsó udvarból különben is vidám játék zaja hangzott feléje .
A tócsák közé lerakott köveken eljutott nemsokára a nagy udvarba , ahol vagy négy fiú kiáltozott.
Amint Antal megjelent, nyomban abbahagyták az ordítozást, és köréje csoportosultak .
- Igaz? - kérdezték tőle hárman is egyszerre .
- Micsoda ...
- Hogy a... izé, a papád ?
- Az igaz - felelte a gyermek, és kissé haragudott a fiúkra, hogy ilyesmit kérdeznek.
De másrészt büszke is volt egy kicsit, mert a gyász megkülönböztette a többiektől .
- Fekete ruhát kap - mondták azok.
- Most nem jön majd iskolába .
Mindez néhán y percig tartott.
Nemsokára előbújt a ketrecek mögül egy nagyobb fiú, és hatalmas sütőtököt cipelt a hóna alatt.
Egyszeriben köré sereglettek :
- Hát ebből mi lesz? - kérdezték valamennyien .
- Cinegefogó - mondta az idősebb, és megcirógatta a kisfiú sápadt arcát.
- Antika, jöjjön velünk.
Ebből a tökből cinegefogót csinálunk, azután ha meglesz a madár, magának adjuk .
Tónika átugrott a többiek után a kerítésen a nagy kertek felé, és ezen a délután cinegére vadászott az elhagyott, sáros telkeken .
A kora alkon yatban fáradtan és zsibbadó tagokkal, zúgó fejjel ült kis Lujza a francia bútorok között, egyedül.
Az ebédlőben a nagyok tanácskoztak, és így ő elvonult az édesanyja egykori szobájába, amelyet elfelejtettek befűteni.
A hűvösség szinte jólesett neki.
Sírni már nem tudott, könnyei erre a napra elapadtak.
Kinézett az ablakon át, mint a harmadik szobában nyugvó férfi szokta valaha, amíg Kamilló úr hűségesen méregette odaát a szemközti járdát.
Elmerülve és semmivel sem törődve meredtek vörös szemei az esti szür k eségbe.
Emlékezett ő is, mint atyja szokta régen.
A délelőtti élmények elébe tolultak.
Ó, igen...
Deborah rendbe hozta a párnákat, orvosságot töltött az ezüstkanálba, azután nyugodni tért a szobájába.
Egyedül maradt a férfival, akit oly igen szeretett, ho g y nyomban fátyolos lett a két szeme, mihelyt csak ketten voltak a szobában.
Ott ült mellette, és nyugtalankodni kezdett.
Akkor megigazította a párnáját a feje fölött.
De a nyugtalanság nem csillapodott.
Sőt karjait arcához emelte, szemét felnyitotta, és f ejét is felemelni látszott.
E pillanatban vékony karját szelíden atyja feje alá csúsztatta, és a beteg mintha megnyugodott volna egy pillanatra .
Csupán szeme nézett mereven, oly fájdalmasan az égre, hogy önkéntelenül eltakarta, lecsukta szabadon maradt kezével.
Arca az arcához ért, és megindulva érezte, hogy meleg az érintése.
Így állott atyját átölelve, arca fölé borulva sokáig.
Míg végre ajtó nyílt mögötte, bejött Deborah, és sikoltva, felzokogva kiáltotta :
- Vége...
Istenem... miért nem hívott engem ...
Tí zszer is végiggondolta a kezdetben érthetetlen és zavarosnak tűnő perceket.
A halált, amely borzongva érint felnőtt embereket, kétszer látta már , és másodszor oly egyszerűnek találta, oly végzetszerűen elháríthatatlannak és hatalmasnak, hogy nem is csodál k ozott rajta.
Visszagondolt a pillanatokra, midőn átölelte karjaival, de semmit, semmit se érzett, csak azt, hogy úgy szereti a hideg tekintetű embert, hogy gondolkozni is alig tud a torkát, szívét összeszorító érzés miatt.
Későbben azonban ismét gondolk ozott a halálról és az igazságtalanságokról, hogy valaki ily könnyen elszenderülhet örökre.
Lelkében elmerülve idézgette atyja szürke ruhás alakját, és tudta, hogy ezentúl már csak így találkozhat vele .
Az pedig sehogy sincsen jól, ha egy tizenhárom éves le ány így gondolkozik a világot rengető nagy dolgokról, az életről-halálról.
Minden bizonnyal nyoma marad az ilyesminek a lélekben vagy az arc vonásain.
Hogy milyen bélyeget nyomott kis Lujza lelkére a decemberi nap sok eseménye, nem tudhatjuk, de hogy arca komolysága és megoldhatatlan szomorúsága innen eredt, azt már a közeli napokban is többen mondogatták .
A szigorú arcú férfi tehát feküdt nyugodtan, és örökre elcsendesedett kételyeivel, tépelődéseivel.
A városban azonban alig tudtak hitelt adni a hírnek , amely arról beszélt, hogy többé nem látják szikár alakját .
- Uraim - mondta a polgármester a kaszinóban -, alig merem hinni , hogy ennyi nemesség és fennkölt tisztesség eltűnhessen a földről nyom nélkül ...
- Valóban - hagyta helyben Görömbey főjegyző úr, a ki délben a gyászos házban járt, és Antalt megcsókolta -, magam is úgy vélem, hogy az ilyesmi nem vész el.
Sokszor gondolkoztam már azon, hogy Napóleon nagy ereje vajon hová lett, eloszolhatott -e, megsemmisülhetett -e?
Azt hiszem, hogy a kis emberek szívébe beleoltódott, szétdarabolódott az ő nagy nemessége is ...
- Veszteség, mélységes gyász ez ránk nézve, uram - összegezte a fejtegetések eredményét Bárány Adorján polgármester úr -, veszteség, ha egy ilyen polgár távozik.
A jó emberek súlya kisebb lett a vár osban.
Higgye el, annyi tisztességet és jóságot sugárzott Őz úr szikár alakja, hogy aki ránézett, az nem lopott azon a napon, amelyen lopni akart .
A következő napon, hogy Őz József szeme megszűnt gyermekei növekedésében gyönyörködni, Józsáéknál nagy élénkség uralkodott .
Összesereglettek közeli és távoli rokonok, egybegyűltek az ismerősök, a jó emberek, és miként egy ellentábor, olyan kevély magaviseletet tanúsítottak .
- Mondd csak, lelkem - biztatták nagymamát -, hogy is volt az a dolog ?
- Hát az bizony nagyon, nagyon keserves dolog.
Úgy volt, hogy Gyuri lelkem megjött, azután azt mondja, hogy hallotta beszélni, hogy Józsi lelkem beteg szegény.
Na, mondom, az nem lehet, mert akkor legalább nekem megüzenték volna.
Vagy talán nem is olyan komoly a dolog.
De Gyu ri erősködött, hogy csak menjünk, mert sohase lehet tudni semmit .
Felmegyünk, hát lelkem... már szegény Józsi lelkem... már szegény Józsi ...
Nagymama könnyeket törült ki a szeméből .
- Hát szegényt már csak úgy láthattuk...
A kisleány, az én drága kis Lujza lelkem fogta le a szemét.
Az a személy mellette se volt , mikor ...
A nagyszoba közepén egy büszke magatartású asszony állott.
Oly kevélyen hordozta fejét, alakját úgy fűzte, hogy a páva jutott önkéntelenül az ember eszébe.
A Józsa-rokonsághoz tartozott, és bizonyos Ocsovszkyné nevű hölgy volt.
Az arca piros volt a haragtól, a szeme szikrázott :
- Mindennek az a hölgy, az a boltosféle az oka.
Egy ilyen ember hogy is választhatott így, hogy is választhatta ezt a klepszidrát !
Ocsovszky úr, akinek még szép dara b birtoka maradt a rokon-családokra járt rossz idők után is , szelíden intette nejét :
- De kedves lelkem, mégse ártsuk magunkat a dologba ...
- Pedig bele kell ártani magát mindenkinek, aki itt van - mondta Gyuri haragosan -, Józsi a mi rokonunk volt, és mi temetjük el.
Másnak senkinek sincs köze hozzá.
Ez a gyászos ház, és mindenki felénk fordul részvéttel .
- Szomorú, de így van - vélte Sziporszkyné, és hangja előkelőségét lornyonja villogtatásával toldotta meg .
- Igen, igen - mondták többen -, Józsit mi temetjük.
Így legalább feküdni nyugodtan fog .
Ily párbeszédek között telt el a nap, estére pedig Józsa Gyuri elhozta a karján Antalt, aki boldogan telepedett le a nagy társaságban.
A vendégsereg körülvette a fiúcskát, Antal kézről kézre, karból karba került.
A végén már szinte szédült a sok ölelgetéstől, csóktól, becéző szótól.
A szép Ocsovszkyné is magához ölelte, majd meg az ölébe ültette.
Odafordult Józsa Gyurihoz, és megkérdezte :
- Hát csak ezt az egyet tudta elhozni ?
- Jönnek a többiek is, csak nem akarta m egyszerre elrabolni őket .
Őz úr még szenvedései és méla örömei színhelyén pihent, a sárga ház magas emeletén, midőn gyermekei sorsa felett döntött a rokoni gyülekezet.
A titkolt bánat, elfojtott dac és ki nem nyilvánított méltatlankodás még nagymama szívéből is felfakadt most, hogy a megrázó haláleset könnyeket préselt a szemébe .
- Bizony - mondta -, legjobb lenne, ha idejöhetnének.
Csak akkor lennék nyugodt, ha mi gondoskodhatnánk róluk .
Az eszme általános helyeslésre talált.
Józsa Gyuri felbátorodott , és a rokonok társaságának középpontjában elhelyezkedvén, karján a bársonyzubbonyos gyermekkel, fejtegetni kezdte a gyermekek ügyét :
- Ez a kötelesség reánk háramlik - szavalta -, a mi dolgunk gondoskodni a szegény árvákról.
Kinek vére csörgedezik az ereikben, mondjátok meg?
Egy nemes férfié, aki most költözött el, és egy drága teremtésé, akit mindnyáj an szerettünk, akinek a vére egy volt a miénkkel.
A vér hozzánk köti őket, és nem engedjük, hogy egy harmadik, akinek semmi köze az apróságokhoz vagy hozzánk, akármilyen sorsra juttassa őket ...
Ocsovszkyné felugrott, és nemes pózba vágta magát :
- Én pedig kijelentem, hogy az egyik gyermeket magamhoz veszem , örökbe fogadom, és éppen olyan édes magzatomnak tartom mindenkor, mint a tulajdon két kis leányomat .
- Bravó - kiáltotta Sziporszkyné -, ez a nemes szív.
Mióta a szabadságharc lezajlott, azóta se láttam ily áldozatkészséget honleánytól.
Mert higgyék el, ez az áldozatkészség ugyancsak a hazáért történik, hiszen egy régi család magzatainak megmentéséről van szó .
Idősebb Józsáné felcsillanó szemekkel hallgatta a társalgás új fordulatát :
- Ó - mondta remegő fejje l -, hiszen tudtam, hogy megértitek szavamat.
Lelkem, kedves lelkem, magára Karolint fogjuk rábízni.
Viselje gondját... szeresse nagyon.
Én meg majd kis Lujzát hozom ide.
Legalább lesz egy egészen apró leányom megint .
- Hát a fiúcska? - nézett körül a társaságban Sziporszkyné .
- A fiúcska? - ismételte Józsa Gyuri, és büszkén nézett körül.
- A fiúcska jó helyen van nálam .
Így hát kifosztották Deborah-t anélkül, hogy tudott volna a dologról, vagy beleegyezett volna.
Ma még három egészséges, kedves gyermeke va n, holnapra már egy se lesz, ha az Isten is úgy akarja.
A rokonok különben az özvegy legszentebb kötelességét sem respektálták.
Nem engedték , hogy Deborah gondoskodjék férje és ura kihűlt porainak végső tisztességéről .
Még ezen az estén elhatározták, hogy Őz urat nem temettetik a városi polgárok nyugvóhelyére, a minden elhalálozott ember számára tárt kapukkal, egyformán szomorkodó fűzfákkal váró sírkertbe .
- Nemes ember volt, igaz nemes - mondta szelíden Ocsovszky úr , akinek a nyelvét megoldotta a bőséges vacsorához mellékelt bor.
- Úgy is kifejezhetném magamat, hogy a főnemesi ranghoz tartozott, mert az volt, csak titkolta rangját, nagyúri származását.
De hát hiába titkolta, mindenki látta rajta, aki egyszer látta, és mindenki érezte, aki egyszer beszélt v ele.
Nem fog senki sem csodálkozni, ha ily élet után azt mondom , hogy a nemes lélek nemes hüvelye sem pihenhet kocsmárosok, hentesek és boltosok között, habár az említettek is derék emberek lehettek, amíg éltek.
Ezért hát tegyük meg vele szemben utolsó kötelességünket: temessük az én családom kriptájába, ahol már nyugosznak Józsa-ivadékok ...
Józsa Gyuri felugrott, és megölelte a nemes szívű rokont, aki vezére lévén a megyei jobbpártnak, szeretett szónokolni, és most is tovább akarta fűzni gondolatait.
De ez lehetetlen volt.
A pillanatnyi meghatott csend után egyszerre megélénkült az asztal, t ányérokat is váltottak, és a szomszédok páronként dicsérték egymásnak a derék gondolatot.
Mindössze annyit mondhatott még Ocsovszky úr , hogy ezt a tervét minden eszközzel keresztülhajtja .
Másnap az özvegy talpig feketében fogadta látogatóit: Ocsovszky urat és Józsa Gyurit.
A megyei szónok részvétteljes hangon magyarázta szándékukat .
- Mindannyian - kezdte -, az egész család, amelynek tetszik ismerni tagjait egyenként is, igaz részvéttel gondol önre, asszonyom.
A fájdalomból mi is kivettük részünket, és a he lyzet minden bizonnyal az lehet, hogy versenyezhetnénk egymással könnyek tekintetében.
Mi régen ismertük őt, és nemes szívet ismertünk benne .
Deborah bágyadtan mondta :
- A legnemesebb szív volt, akit e városban ismertem.
Józsa Gyuri csak bólogatott, Ocsovszky úr pedig folytatta :
- Ezek alapján, asszonyom, ön, a megtört szívű özvegy sem mondhat az ellen szót, hogy Őz József barátunkat, testvérünket, szívből tisztelt rokonunkat a kökényesi kriptában akarjuk nyugalomra helyezni .
Az özvegy a zsebkendője után nyúlt, és könnyeket szárítgatott remegő kézzel .
- Higgyék el, uraim - sóhajtott mélyen -, higgyék el, hogy én akadályokat is gördíthetnék szándékuk elé, de belátom, hogy ez nem méltó az ő emlékéhez.
Miért tegyem?
Hiszen bizonnyal tisztes és szent helyen fog nyugodni , ha önök, férfiak, ketten is nyújtják a kezüket bizonyságképpen.
Hiszen nekem mégiscsak jogom lenne őt odakísérni, ahova éppen én óhajtom, a temetőbe ...
- Úgy van... úgy van... - integettek a férfiak .
- Mindazonáltal - folytatta Deborah - nem kez dem a civódást, mert hogy mindennek vége.
Legyen úgy, ahogy önök kívánják.
Őz úr emlékét nem sértem ellenségeskedéssel, hiszen számomra több volt, mint ahogyan sokan elképzelni is tudják .
Ezeket mondta Deborah, és lelkében a legtisztább meggyőződés élt : tudta, hogy Őz József lehunyt szemepárja örökre elválasztja ismét a világtól , attól a környezettől, amelyet mindig gyűlölt, de amely hosszú évek óta mindig foglalkoztatta.
Ezentúl már nem lesz többé egy becsült és félve tisztelt úr neje, csak egy gyászruhás özvegy, egy vénkisasszony, vagy a jó ég tudja, hogy kicsoda .
A nemes szívű válasz után Józsa Gyuri még a gyermekek ügyét akarta elintézni rövidesen.
Mégis meggondolta magát, és csak egy-két napra kérte el a leányokat :
- Még egy kérésem lenne, kedves rokon - mondta szokott könnyed modorában -, szeretnénk megszabadítani ezekben a napokban attól, hogy a gyermekekkel is törődjék.
Az ön szíve úgyis tökéletesen az elhunyt emlékének él...
Antal már úgyis nálunk van ...
- Mi az, Antal nincs itthon? - nézett szét az özvegy .
- Tegnap este - magyarázta Gyuri - a kertek alatt találtam.
Nagyon át volt fázva, hát hazavittem melegedni mamáékhoz.
Ott maradt éjszakára is szegényke, mert nagyon elálmosodott.
Egyszóval csak a kisleányokat kéreti mama .
Deborah eleresztette a gyermekeket, és Gyuri diadalmasan állított be velük .
- Ide nézzetek - mondta büszkén -, itt vannak ezek a drágák is .
Ocsovszkyné nyomban pártfogásába vette Karolint, nagymama pedig kis Lujzát csókolgatta .
- Kedvesem - simogatta Ocsovszkyné a gyermek üde arcát -, csókolj meg.
Ezentúl én leszek az édesanyád .
Karolina nem értette ugyan teljesen a dolgot, de átölelte a büszke asszony nyakát, és csókot nyomott rizsporos arcára.
Néhány perccel későbben azután mindent megértett .
- Úgy, kisfiam - igazgatta a haját az asszony -, eljössz velem , azután nálunk maradsz.
Lesz két kis testvérkéd.
Azok is ilyen kisleányok : együtt fogtok játszani, tanulni, iskolába járni .
A gyermek szemei elrévedeztek.
A közeli, ismeretlen változásra gondolt: nem fogja hallani a Deborah kemény hangját, és elviszik idegenbe.
Egy kicsit elszorult a torka, mikor eszébe jutott a fájdalmas kétely, hogy mi lesz a többiekkel, kis Lujzával, Antallal.
De azután mégis eltöltötte sírástól és furcsa, gyászos gondolatoktól elkínzott lelkét a jövő napok iránti izgalom, és lehajolt, hogy megcsókolja a patyolat kezet, amely gondjaiba vette, szelíden átölelte .
Kora reggel öltöztetni kezdték Antal úrfit.
Fekete ruhát húztak gy enge tagjaira, és kis zöld kalapjára fekete színű fátyolt illesztettek.
Ugyanilyen színű pánt került a sötétkék télikabátja karjára is .
Mikor készen volt, és sietve megreggelizett, kisétált a kapu elé, és egy pálcával a hóléből támadt pocsolyák között lét e sített csatornákat.
Két perc múlva társai is akadtak, és nemsokára hárman-négyen vizsgálgattak egy furcsa alkotmányt, amely az utca vége felöl közeledett.
Két ló húzta a magas kocsit, és az imbolygó járműnek nem volt se ajtaja, se ülése, csak éppen akkora , amennyire a kocsis kucoroghatott .
- Én tudom, mi ez - mondta végre egy új jövevény, bizonyos gimnazista, aki Debrecenben is járt -, ez az a kocsi, amin a koszorúkat viszik a temetésen .
- Kinek viszik? - kérdezte Antal .
- A maga papájának!
Biztosan annak .
A gyermek hidegen vette tudomásul ezt is.
A temetésen azonban , amikor meglátta az ud varban a zárt, fekete koporsót, a gyertyák gyászos pompáját, és amidőn felsírt mellette nagymama, szinte megindult.
Fájdalmat érzett, emberi keserűséget, amely különbözött minden más keserűségtől, amit eddig átélt arasznyi életében.
Belekapaszkodott a Gy u ri kezébe, és sírt csendesen, kabátjára csepegő könnyekkel .
Könnyein át azonban mégis megcsodálta a hatalmas szalagok felírásait, a csinált virágból készült koszorúk leveleit.
És látta, miként sír kis Lujza, szelíd , fehér arcát tenyerébe és karjai mögé re j tve, hogyan álldogál Karolina új szülői között fekete ruhájában , amely alól egy ujjnyira kilátszik egy helyen az alsószoknya .
Így állott a fiúcska, és felette elnézett mély fájdalommal egy ősz férfi, kék pápaszemén keresztül.
Józsa úr lassanként meggyógyult a szénásszekerek illatától, magához tért, és most megjelent a temetésen.
Nézte a koporsót, amely őszinte meggyőződése szerint a legigazibb, legtisztább embert fedte el szemei elől, örökre.
A kék üvegek mögött rejtve könnyezett, és összekereste a három á r va gyermek alakját.
Összefonta őket, és a maga nemzetségét válogatta a nagy tömegben, amely az udvarra gyülekezett.
A fájdalomban is erőre tudott kapni a szíve, ha a leányára nézett, ha a fiát látta.
Most, hogy eltávozott közülük az, akire egyenesen büszk e volt, szerette volna valamennyiüket magához ölelni .
Mikor a menet megindult, kisütött a nap.
Megcsillant a halottaskocsi üvegablakain, a lovak szerszámjain, és a sok fekete ruhás embert is bearanyozta.
Már az első utcasaroknál járt a gyászos szekér, amely Őz József földi porait szállította ezer ember kísérete mellett, midőn hirtelen kocsi fordult be a Fő tér felől.
Fekete ruhás, sűrűn lefátyolozott és magas hölgy ült benne, aki könnyedén lesiklott a kocsiról, és elvegyült a gyászos nép között .
Mindenki és z revette, amint előresietett a lassan lépegetők között, és közvetlenül a koporsó mögé szegődött lehajtott fővel, kezében kibontott patyolat-zsebkendővel.
A titokzatos és különös jelenség iránt nyomban érdeklődni kezdtek :
- Ki ez a lefátyolozott hölgy ?
- Mié rt van ilyen sűrűn lefátyolozva ?
- Bizonnyal csúf az arca, vagy talán kisírt a szeme ...
Nemsokára azután megismerték néhányan a rokonok közül a fekete ruhás idegen hölgyet, aki mindjárt a koporsó után lépkedett.
Fátyolát fellibbentette a csípősen lengedező szél, és ekkor megpillanthatták csodásan kék szemeit , halotthalvány, ragyáktól elcsúfított, de egykor szép arcát .
- Nini - élénkült meg Sziporszkyné -, csak nem a Gina ?
- Biztosan ő lesz - mondták egyszerre a Kaszanyitzky-leányok -, hallottam, hogy a húga él, de nem ment még férjhez, mert ragyás lett ...
A résztvevők tömegében hosszasan tárgyalták a furcsa hölgy megjelenését.
Ám a fekete ruhás nő nem törődött senkivel, nem nézett se jobbra , se balra, csak követte hűségesen, kicsiny cipőjével a tócsákat tapo dván, egyetlen bátyja koporsóját .
Amint kiértek a város szélére, a kísérő tömeg elmaradozott.
Ekkor látszott csak, mily sokan óhajtottak Őz József egyszerű polgárember emlékének hódolni őszinte szívből.
Megjelent a város minden kiválósága, Bárány polgármester úr vezetésével, a kitűnő családok mind képviseltették magukat, és az egyszerűbb emberek is nagyon sokan voltak.
Így nyilatkozott meg a szeretet és részvét Őz úr iránt, csakhogy - mint Bárány úr mondta - mit ér mindez, ha a nemes szív kihűlt, gyermekei számára és a közjó javára nem dobog immár .
Az utolsó házakat elhagyván, a nemes szívű embert szállító kocsi gyorsabban kezdett haladni.
A nyomában lépkedő, lefátyolozott hölgy tehát üresen ballagó kocsijába ült, és ugyanezt cselekedte az egész rokonság is .
Antalt is felvették egy szép, fekete kocsira, amely előtt büszke pejlovak táncoltak.
A süppedős körüléseken egész társaság foglalt helyet, Tónikának már csak a Józsa Gyuri ölében jutott ülés.
Csendesen, szótlanul viselkedett a gyermek, és a távoli tájak f elé nézett, amelyeket a nap sugara ragyogott be.
Arcát friss és hideg szellő csipkedte, és a sok sírás után ez szinte jólesett neki.
A nagyok sokat beszéltek.
Előbb az elhunytról emlékeztek meg, azután Ocsovszky úr vette át a szót :
- Hát holnap rendbe kell hozni az egész ügyet.
A bútor és minden ilyesmi maradjon az övé.
Nem igaz?
Minek az a sok holmi?
Csak éppen az ezüstre kell vigyázni.
Az családi holmi.
Monogrammos, címeres, nem kerülhet a más kezére .
- Persze - helyeselt idősebb Józsa úr -, majd jó lesz a leányoknak, ha majd ...
- Abban a dologban is eljárok - folytatta Ocsovszky, hogy a gyermekek ügyében rend legyen.
- Elintézzük, ugye, Gyurikám ?
- Hogyne, hogyne ...
- Igen ám - jegyezte meg a szép Ocsovszkyné -, csakhogy az ügy nem fog menni.
Tessék tutort is keresni.
Anélkül nem szedhetjük szét a gyerekeket .
- Az sem olyan nagy dolog - mondta Ocsovszky -, választunk valakit magunk közül.
Bátyám lesz a legalkalmatosabb erre a dologra .
- Én szívesen lennék - köhécselt idősebb Józsa úr -, de nagyon öregnek érzem magamat .
- Eh - vágott közbe Ocsovszkyné -, bátyámat nem is terhelhetjük ilyesmivel, hiszen ez fárasztó dolog.
A gyerekeket mégiscsak meg kell látogatni.
Hanem itt van Gyuri.
Ő le sz a legalkalmasabb .
- Rám nézve nagyon megtisztelő.
A gyermekeket, tudjátok jól , nagyon szeretem.
Értük fogok élni, és nem feledkezem meg róluk sohasem.
Ezt itt fogadom mindnyájatok előtt .
- Akkor hát rendben lennénk - jegyezte meg Ocsovszky úr -, az ezüstre nézve este majd beszélgetünk .
A kocsisor szelíd dombokon át tartott Kökényes felé.
A falu tornyáról ideintett a kereszt.
Éppen egy domb tetején haladt az Ocsovszkyék kocsija, amely az utolsók közé tartozott a sorban.
Tónika elég magasan ült a Gyuri ölében, és amint lenézett a hajlás felé, láthatta az egész menetet.
Elöl négy ló húzta a gyászos kocsit, utána a koszorúkkal, színes szalagokkal megrakott szekér ballagott.
Mindezek után pedig a hintók és kifényesített kocsik hosszú sora kissé kígyóvonalban meghajolva.
A nap oly szépen ragyogott, az égen varjak szálltak hármas-négyes csoportokban és lekiáltották: kár, kár, kár.
A gyászos kocsi üvegoldala, sok arany cirádája úgy ragyogott, mint valamelyes gyémántkristály .
Az ősz férfi, aki kék szemüveget vise lt, nézte a csodálatos gyémántot, hallgatta a varjakat, és könnyezve szólt :
- Kár, bizony kár a gyémánt emberért .
Estére várták Józsa úrék házánál a föld alatt szunnyadó férfi vérbeli rokonát, az ibolyakék-szemű hölgyet.
De Eöz Gina bárónő nem jelentkezett.
Amint jött, akképpen tűnt el, gyorsan és nesztelenül.
Nem zavart senkit, nem beszélt egy lélekkel se.
Elkísérte az egyetlent, aki családjából még a földön volt, hantot dobott a koporsójára és virágot, azután eltűnt .
- Nekem tetszik - mondta Ocsovszkyné - , megható és nagyszerű jelenség .
- Bizony - jegyezte meg nagymama bágyadtan -, ez már az ő fajtájuk.
Ilyenek voltak mind .
- Csodálatos és szinte érthetetlen - vélekedett Gyuri, a teljhatalmú tutor -, éppen olyan, mint Józsi volt.
A szívük tele szeretettel , melegséggel, és semmit sem árulnak el belőle.
Gináról sokáig fognak még beszélni a városban .
Vacsora után, amikor a három gyermeket aludni vitték, a hálószoba küszöbén felzokogott Karolina.
Odaborult az ajtófélfának, és nem akart mozdulni .
- Mi az? - kérd ezték tőle.
- Drágám, miért sírsz ?
- Ó, Istenkém - zokogott szüntelenül a gyermek -, mi lesz a Brittel?
Mi lesz vele ?
Ocsovszkynénak meg kellett magyarázni természetesen, hogy ki is az a Britt.
Mikor azután megértette, hogy egy kedves kutyáról van szó , elmosolyodott :
- Elhozhatod, fiacskám, van ott elég hely.
Jut majd a Brittnek is .
Britt sorsa így biztosíttatván, némileg megnyugodott a gyermek, és szelíden elszenderedett testvéreivel együtt .
A fehér asztalnál azután meghányták-vetették a férfiak a további tennivalókat; másnap ismét tisztelgett Deborah asszonynál a két rokon .
- Asszonyom - szólt nyíltan Ocsovszky -, kérni jöttünk Önhöz.
Jól tudjuk, hogy joga van mind a három gyermekhez, de mi mégis szeretnénk, ha az apróságok, akik vér szerint is rokonaink, hozzánk kerülnének.
Ne essék ez zokon gyenge szívének: a gyermekek látogatni fogják, és amennyiben nem lesznek itt , soraikkal felkeresik .
Deborah fájdalmasan nézett reájuk :
- Ó, uraim, a jog rideg betűi sok mindent megírnak, de mit ér mindez, ha másvalami hiányzik.
Kérdem önöket, vajon mit szólanak azon házassághoz, amely a jog szerint érvényes, amelyből azonban hiányzik a szeretet ?
Itt mélyen felsóhajtott Deborah, és könnyek áradata lepte el szemeit, mikor folytatta :
- Egészen bizonyos, hogy a gyermekek ne m szeretnek engemet, és maguktól is szívesen távoztak volna ebből a házból, ahol nem maradt semmi, csak a ridegség és egy csúf vénasszony .
Gyuri bókra készült, de az özvegy folytatta :
- Ennélfogva tehát, amíg jónak látom, a leánygyermekeket átengedem nevelés végett ...
- De ?
- De a kisfiú nekem marad.
Embert akarok belőle faragni ...
- Ó - hebegett Gyuri -, teljes tisztelettel vagyok elhatározása felől, de már úgy egyeztünk, hogy a gyermek nálam marad, a család bizalma is felém irányult ...
- Igen - emelkede tt fel Deborah -, de a fiú engem szeret.
Erről az egyről tudom.
A másik kettőt nem ismerhettem ki ...
Bármennyit okoskodtak, magyaráztak és beszéltek, könyörögtek, Őz Józsefné hűséges maradt elhatározásához.
És mert erélyes is tudott lenni, ha éppen akart, délután már ott játszadozott Tónika a megszokott cserépkályha mellett, az ebédlőben.
Az özvegy éppen akkor szedegette össze az idegen holmit , ezüstöt, ruhát, pár régi ékszert, és egy csomagba, egyetlen hatalmas kötegbe kötözve elküldötte Józsa György úr c í mére.
Ugyanezen pillanatokban kényelmes fekete hintó vágtatott végig a város zörgős kövezetén.
A bakon, a kocsis mellett egy német vizsla ült kissé dideregve, a széles hátsó ülésen pedig Ocsovszky úr és büszke neje között egy sápadt arcú gyermek foglalt h elyet.
Karolina dobogó szívvel, elszorult torokkal indult új otthona felé, és csak egy barátja volt: Britt .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE