Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK FEJEZET.
I.
- Itt volnánk! - mondotta mély lélegzettel, s fölemelkedve a nyeregben , körülnézett.
- Semmiféle teremtett lélek nem lézeng ezen a vidéken, egyedül vagyunk.
Most aztán, merre?
Ez a kérdés, öcsém Dandóczi, még pedig fogas.
- Nyúgátnák, Miská öcsém, mindig csák nyúgátnák - válaszolta biztos, mély hangon a czigány.
- Ázs urfi á Holt-sem tó felé ment, ázs pedig nyugátnák ván, tehát árrá kéll menni.
- Akkor hát csak előre nyugat felé!
Hej, te Ferkó - tette hozzá Kovács, miközben poroszkálva előre lovagolt, - be szép egy pár golyóbicsot kapsz a fekete czinkefogódba, ha megtudják, hogy paczérsájn (engedély a kimenőre , passirschein) nélkül sétáltál ki.
- Téged sé etetnek márcsipánnal! - vágta vissza Dandóczi.
Kilenben, há meg vágy ijédve, fordulj vissá.
Én kimondtám, hogy elsekek... hát el is sekek.
- Ez aztán derék magyar beszéd! - mondotta tréfás elismeréssel Kovács, és akkorát csapott tenyerével a czigány vaskos vállára, hogy csattant.
- Kár, hogy purdénak születtél a világra!
- Jobb purdénak, mint Mihálynak...
- Mi bajod a nevemmel?
- Sémmi - hunyoritott szemeivel a czigány.
- Csák ázst mondom, hogy Mihi-hály ...
Mihihihi... hály.
- Ejnye fikom adta! - méltatlankodott a legény.
- Lónyeritéssel figurázod ki az én becsületes nevemet?
- Nem mondtám én sémmit, csak ázst, hogy mihihi!... adta vissza a tréfát Dandóczi , s gyorsabb haladásra nógatva paripáját, belovagolt az erdő fái alá.
Kovács Miska szintén megsarkantyuzta lovát, s Dandóczi után nyomulva, ugyancsak iparkodnia kellett, hogy a nyeregben ide-oda dőlingező, de azért rendületlen kurázsival tova nyargaló bátor czigányt el ne veszitse szem elől az erdő fáira boruló félhomályban.
Mintegy félórai lovaglás után Dandóczi észrevette, hogy az eddigi nagy hideg váratlanul sokkal enyhébbé vált, s az imént északról fuvó viharos szél egyszerre , mintegy varázs-ütésre, helyet adott valami gyenge déli szélnek, mely a következő negyed-órában nagy gyorsasággal kergette szét a hófellegeket.
Az égbolt fokozatosan világosodni kezdett, sötét szine előbb hamvas-barnába, majd áttetsző opál-szinbe ment át s végül szürkéskék szint váltva, télies pompája teljes szépségében juttatá uralomra a holdat, mely szelid ezüst fényével világosságot árasztott a hóval belepett erdőségre.
- Ez aztán lámpás! kiáltotta Kovács, s még pattintott is hozzá az ujjaival.
A nyaka tövébe kapott horzsolt sebet már elfelejtette.
Jószivü, szolgálatkész, de hihetetlenül könnyelmü fiu volt ez a Kovács Miska , merőben képtelen arra, hogy öt percznél tovább még a legkomolyabb dolgot is komolyan tudja venni.
Befejezett dolgokkal meg éppen nem törődött.
» Minden ugy van jól, ahogy van, szokta mondogatni, ha valamely oknál fogva bajba került.
Valahogy mindig lesz, mert sehogy még sohasem volt.«
Ekképen gondolkozott erről a mostani szökésről is, bár nagyon jól tudta, hogy a katonaság ilyen dolgokban nem érti a tréfát.
De mert már »benne volt «, nem törte rajta a fejét , hogyan és miképen lesz?
Azt tudta - s ebben hajszálra egyezett gondolkozása a Dandócziéval, - hogy becsületbeli kötelesség fiatal ura után szöknie; különben ő sem volna rá méltó , hogy lába a marosvölgyi Rákolti-kastély küszöbét valaha átléphesse.
Lám, ez a ritka derék czigány igaz magyar fiu szivével gondolkozik erről a dologról.
Illendő volna -e, ha vérbeli maros-szegi »virágszál« létére elmaradna hűség és becsület dolgában ettől a fekete Herkulestől?
Soha!
Mit mondanának odahaza a falujokban, ha fülükbe jutna a hir, hogy a » kegyelmes nagyasszony udvari czigánya «, Dandóczi - bár csak szegény szerelő-kovács a Rákolti-kastélyhoz tartozó uradalom szolgálatában, ki alig taposott végig kicsi korában három elemi iskolát - derekabban, bátrabban, szebben viselkedett, mint ő?
Hát erről a szégyenről szó sem lehet!
Megy bátran, elszántan előre.
De alig hogy kibukkant első, biztató segitség gyanánt a hold, rögtön fürkészni kezdte a szökés könnyebb és vidámabb részét .
Minden dolognak a világon van egy könnyebb és egy nehezebb része.
Ő folyton azon mesterkedett, hogy amennyire csak lehet, mindig a könnyebb végét kaparintsa meg a maga számára és másnak hagyja a nehezebbet.
Most is igy cselekedett.
Dandóczira hagyta, hogy találja meg a helyes utat és keresse meg azt a biztos nyomot, mely őket fiatal urukhoz pontosan elvezesse.
- Aztán, ha megtalálod az urfi nyomát, üss rá a trombitáddal, hogy el ne fusson! - biztatta jókedvüen a czigányt.
- Té is ráithetsz Miská, á fejeddel.
- Már hogy a fejemmel?
- Mert á trombitáért kár volna, há esseternék...
- Ejnye, hogy a bágyi kakas rugjon meg!
Ilyen kicsire becsülöd te az én fájn fejemet, hé?
- Becsilem én á kicsit is, testvir, há sok nincs - felelte a czigány; - de most né igen terécsikélj, hánem vigyázszs, kilenben belefordulsz valamelyik sákádásba.
Ez igaz volt.
A süppedő talajon erősen kellett vigyázni.
Dandóczi egy csapás szélén meg is állitotta lovát, leugrott a nyeregből, s előre hajolva, nagy figyelemmel kezdte nézegetni a hóval boritott talajt, amely itt sürün be volt nőve törpe, havasi borókával.
- Látsz valamit? - kérdezte Kovács.
- Nem én.
- Szégyen, hogy ilyen rossz szemeid vannak!
- Á semeim jók - felelte boszusan Dandóczi, aki sokat tartott rá, hogy a természet rendkivül éles szemekkel áldotta meg; - de ne feledd, hogy ámi nyáron játék, ázs bajosan megyen télen, ekkorá hóban...
Dandóczi most hirtelen elhallgatott és gyorsan letérdelt a hóba.
- Megván! - kiáltotta diadalmasan.
- A nyom?
- Az bizsony!
- Hol van te?
- Itt ván á bokor teviben, mondotta a czigány, miközben kutatva nézett körül.
Az erdőben azonban nem mozdult semmi.
A hóval belepett fák tömött sorokban huzódtak a messzeségbe s tündéries csillogással váltak ki a homályból a holdnak mindegyre erősebb világosságában, mely szelid fénynyel ömlött végig a vadonságon.
A szél elcsöndesedett, mondhatni tökéletes szélcsend váltotta föl az iménti viharozást.
Csak valahonnan messziről, nagy távolságból hangzott egy-egy rekedt farkas üvöltése s egy-egy rövid, mély dörej... a Staribrodácot ostromló ágyúknak egész idáig hallható, tompa hangja.
- Itt haladt el ázs urfi! - ujságolta biztos hangon a czigány.
Kovács Miska rögtön melléje nyomult.
- Ezen a csapáson?
- Ezen.
- Lássam a nyomot!
Hol a »Sólyom« patája nyoma?
- Á Sólyom pátája?
- Persze, hogy a Sólyom patája!
Négy vagyon neki, mint neked, hát vagy egynek a nyomát csak látni kellene? - tréfálkozott szemével hunyoritva a legény.
- Jáj, té okos Mihihi! - felelte gunyos kaczagással a czigány.
Hisen ákkor, mikor ázs urfi erre háladt a »Sólyom « -mal, még hullott á hó és eltakártá á lábai nyomát.
- Hm...
- Perse, hogy hm! - folytatta Dandóczi a magyarázatot.
- Hanem csak nézszs idé , hová ázs ujammal mutátok, á bokor alá.
Ide nem hullott bé a hó.
- Az ám, ni!
Valami morzsa...
- Ázs bizsony!
Tésta-morzsá.
Dandóczi fölcsipett egy morzsát a tenyerébe s vastag hüvelykujjával szétdörzsölte.
- Friss morzsá!
Félórája sincs, hogy ide hullott...
- Mondasz valamit, Ferkó!
- Csák ázs igázsát mondom - erősitette meggyőződéssel a czigány; - ázs égbül nem hull édes morzsá, más pedig ebben ázs idében nem járhátott erre, csák ázs urfi .
Előre, testvír, á tóhoz!
Ott ván!
Kovács Miska sietve ugrott lovához; de alig hogy lábát kengyelbe tette, Dandóczi rákiáltott:
- Mit csináls, okos?
Csák nem ákárs lóháton félkapaskodni ezsén á mérédek uton? - folytatta édesdeden nevetve, s rámutatott kinyujtott jobbjával egy eléggé meredek domb-hátra, mely boróka- és gyalogfenyő-bokrokkal szintén jó sürün volt benőve.
- Arra kell menni?
- Árrá hát!
- Ugy -e?
Hát aztán honnét a szösziből tudod, hogy éppen arra?
- Mert árrá ván nyugat.
- Hm...
Beszélj magyarul, hogy értsem - duzzogott Kovács, miközben ismét kihuzta lábát a kengyelből, és lovát vezetékre fogva, készségesen ballagott az elől haladó Dandóczi után.
A talaj csakhamar érezhető emelkedést mutatott.
A süppedő, mély hó megszünt s lassankint kavicsos, hóval csak alig belepett , kemény földön nyikorgott a sebesen előre siető Dandóczi bakancsának a talpa.
A leveles fák is el-elmaradoztak.
Mintegy negyedórai szótlan s a helyenként erősen meredek kapaszkodók miatt ugyancsak fárasztó haladás után, előbb ismét egy csomó törpe bokor között kellett áttörtetni, mig végül feltünt az első hatalmas királyfenyőnek csupasz, vén dereka is, föl egészen az első oldal sudarakig lehámlott kéreg-pántjaival.
Lehetett vagy hatvan méter magas ez a vén fa-óriás.
Dandóczi óvatosan haladt előre.
Kovács Miska titokban megbámulta, mennyi macska-ügyesség van ebben a majdnem öles czigány Herkules-testben, mely hol összehuzódik, hol megnyulik, mint egy prédája után csuszó ragadozóé, anélkül, hogy mozgásában a legkisebb zajt okozná.
No - gondolta elismeréssel - ez a Dandóczi Ferke olyan ménkő messzire esett Fáraónak összes többi ivadékaitól, mint Makó Jeruzsálemtől, sőt még ennél is messzebb !
Nincs ebben a czigányból semmi, csak a kiejtése, meg az orczája szine.
Az fekete , mint a subiczk.
Egyébképen pedig olyan igazvér magyar, mint akár ő.
Egy kiálló szikla közelében Dandóczi megállt és hátra integetett.
Kovács Miska vigyázva lépett melléje.
- Ott ván á tó! mondotta a czigány és lemutatott.
II.
A sziklák által körül vett, festői szépségü völgy-katlanban a Holt-szem tó gőzölgő tükre sugározta vissza a holdnak fényét.
A tó mindössze valami kétszáz méternyi széles lehetett, s a föld mélységeiből fakadó , forró kénes vize a leggyilkosabb fagyok idején is csak a partok szélén mutatta némi vékonyka nyomát a jégnek.
Növényzet sehol sem volt a partok körül.
A tó vize kénes vegyi összetételénél fogva - a felszálló fehér gőzökben erősen érezni lehetett záptojásra emlékeztető, jellegzetes szagát - nem volt alkalmas az állati vagy növényi élet táplálására, s ez okon méltán viselte a »Holt-szem « elnevezést.
Kovács Miska Dandóczi mellé telepedett és halkan kérdezte:
- Azt hiszed, ott vagyon az urfi?
- Ott.
Gyerünk le!
Kovács Miska ránézett.
- Nincsen neked eszed! förmedt rá mérgelődve.
Lemenni ezen a fránya meredek oldalon, lovastul, puskástul, töltényestül, panganétostul, bagázsiástul ... szárnyak nélkül?
- Vagy tiz kilóval többet visek, mint té, felelte vállat vonva a czigány, még sem sirok.
- Sir a tatár!
- Hát ákkor ne besilj!
Lé musáj menni.
- Muszáj?
- Musáj bizsony!
- Hát akkor beszélj magyarul!
Mert ha muszáj... az más.
De ha kitöröm a nyakamat és holtan lészek lekerülendő ahhoz a rossz szagu pocsolyához: meg foglak, purdé és ugy beteremtelek a vizbe, hogy mindétig ott kuruttyolhatsz.
Dandóczi mosolygott a fenyegetésen.
- Föl sé tudsz emelni, Miská!
- Nem vagyok én tróger! (hordár.)
- Nem, nem... csák gyere már egyser és ne kotyogj tebbet!
Dandóczi elől botorkált lefelé.
Nehéz munka volt.
A kövek lépten-nyomon kicsusztak alóla, midőn nehéz testének sulyát átváltotta egyik lábáról a másikra.
Egy kis vigyázatlanság, vagy rosszul kimért lépés és a szerencsétlenség megtörténik.
A lovak hátra csapott fülein, nem különben táguló orrczimpáikon is észre lehetett venni a félelmet.
Jól betanitott állatok voltak - de ágyu vontatásra valók és nem hegymászásra.
A lónál azonban nincs értelmesebb állat a világon.
Gondolkozásbeli tehetséget árul el, mint az ember.
Ahol kell, óvatos; ahol szükséges, békés , furfangos, sőt ravasz, mint bármely ragadozó.
Nincs az az aczélas izmu, sunyi tigris, amely nagyobb óvatossággal ereszkednék le valamely veszélyes helyen, mint a ló, ha érzi, hogy egy elhibázott lépés könnyen a nyakát szegi.
Igy történt itt is.
Kovács Miska sokszor megbotlott, miközben lépésről-lépésre lefelé igyekezett .
Ilyenkor azonban belekapaszkodott a nyeregkápába és talpon maradt.
A lovak egyetlenegyszer sem botlottak meg.
Megvasalt, kemény patáik ugy megálltak a kavicsos talajon, mintha gyökeret vertek volna bele.
- Csák gurázsisán utánam, Miska! kiáltotta hátra Dandóczi és nevetve integetett a sipkájával; nem kéll sírni!
- Ejnye a teremburádat! harsogott rá a legény.
Azzal lenyult a hóba, s két marka között jókora hólabdát gyurva, egyenesen a mintegy ötven lépéssel előtte haladó Dandóczi hátába röpitette.
A czigány háta nagyot puffant Kovács Miska ugy örült a sikerült csinynek, mint egy gyerek.
- Bumm, trompéter, bumm! kiáltotta kaczagva; meg vagy lőve, de ott hagylak, mert kemény vagy.
Dandóczi szintén nevetett s megfenyegette a kaczagó pajtást.
- Te sé vágy mái csirke!
Soksor lefőzstek már, mégis nyers márádtál...
Az évődést abba kellett hagyni, mert a meredek oldal e pontja ugyancsak veszélyes volt.
Meg kellett gondolni minden lépést.
Dandóczi jóval hamarabb érkezett le, de mint hü bajtárshoz illik, megvárta Miskát , mig az nagyokat fujva, kivörösödve, ám egyetlen szóval sem panaszkodva , lebotorkált lovastul együtt a tó partjához.
- Tehát itten volnánk! mondotta, miközben köpenyege ujjával suttyomban letörölgette homlokáról a verejtéket.
No most már... merre?
- Amodá bé, ni... a siklák álá.
- Miért hogy oda?
- Mert ott ázs urfi.
- Miért hogy ott?
- Mert á rák hátrafelé megy a vetísre, té okos! felelte kurtán a czigány.
Pihennie is kell égy kicsit, nem?
- Tehát gyerünk oda, ahol pihen!
Dandóczi helyeslőleg biczentett s szótlanul ment előre.
A »Holt szem« tó partja ezen a ponton is tökéletesen jégmentes volt.
A fövényben látható őskori meszes jegeczek és csillámpala-törmelékek meg-megragyogtak a holdfényben, mint a pikkelyes ezüst.
Pár percznyi lépkedés után Dandóczi megállt, s eleven, fekete szemeivel hunyoritván, halkan elkaczagta magát.
- Látod-é amott ázsokat á nágy keveket?
- Látom.
- Ott bárláng van ám!
- Hát aztán?
Az ilyen nagy bolond kövek alatt rendesen vagyon barlang is.
Csakhogy az medvének való, mi pedig az urfit keressük.
- Két ballába ván ázs esednek, testvír, dörmögte a czigány.
Ázs urfi ott ván benn á bárlangban és pihen.
De most másról akarok besélni.
Tudod-é, hogy mit gondolok?
- Semmit.
Mondd el, hogy mit akarsz gondolni, aztán majd kigondolom én neked ingyen.
Dandóczi föl sem vette a gorombaságot.
- Most már meg három ballába ván ázs esednek, mondotta vállat vonva.
Ázst gondolom, hogy tán nem jó ezs á mi dolgunk...
- Nem hát!
Ha elfognak a zsandárok, az óbester ur parancsolatjára, ugy főbelőnek testvér, hogy még annyit sem mondasz - kukk!
- Nem ázsért besílek, rázta fejét a czigány.
Egysér ugy is csak el kell menni ... ha má nem, holnap.
Elmegy á fireg, á bogár, á nyű á feldben, a szú á fában ...
Ettül nem fílek, Miská fiám!
De attul filek, hogy meghárágsik ázs urfi, ámiért engédélem nélkül utána gyüttünk.
Kovács Miska feltolta sipkáját a feje bubjára.
- Hm...
Mondasz valamit, Ferkó.
Azonban most már benne vagyon az ember, mint Pilátus a krédóban, hát sohse botolj a nagy eszedtől egy szalma-szálban.
Halálra pironkodnék, ha kegyelmes asszonyunk megtudná oda-haza, hogy találkozásom esett az urfival, de nem szegődék melléje, hanem magára hagyám.
- Nágyon igázs, helyeselte Dandóczi.
Ne mondhássá á kegyélmés ássony, hogy féltem.
- Féltünk! javitotta ki a legény.
- Hogy féltünk á bintetéstől.
Ázs á fédolog, hogy á kégyélmés assony meg legyen velem...
- Velünk!
- Meg legyen velünk elégedve.
Á másik fédolog, hogy á kátonaság már nágyon á gyomrombán volt...
- Az enyémet is megfeküdte.
- Nem bánom, hogy elsektem...
- Én sem, bólintott fejével Kovács Miska; csak aztán igazándiban is meg ne bánjuk.
Midőn a barlangot kis-vártatva mintegy husz lépésnyire megközelitették, az egymásra hajló sziklák homályából jól megtermett, karcsu fiatal ember lépett ki, s a lövésre készen tartott forgópisztolyt leeresztve, indulatosan rákiáltott a két emberre:
- Köszönjétek az Istennek, hogy a hold-fényben fölismertelek, különben mindkettőtöket agyonlőttelek volna!
- Mi vagyunk, nagyságos urfi, felelte gyorsan Kovács; én meg Dandóczi.
Rákolti György - ő volt e testileg is ritka szépen kifejlett fiatal ember, kinek merészen hajló sas-orra, tisztán élezett, határozott, nemes vonásai azonnal rávallottak az erdélyi Rákolti-vérre - félbe szakitotta a legényt, s még hevesebben kiáltott rájuk:
- Ki mondta, hogy utánam jőjjetek?
- Nem mondta senki, mentegetődzött a legény; ugy jöttünk magunktól...
- Megszöktetek az erődből!
- Igenis... olyan formán...
- Tudjátok, hogy ezért mi vár?
- Tudjuk.
- Főbelövetés!
- Igenis... olyanformán... ismételte Kovács Miska és nagyot nyelt.
- Jáj, nágyságos urfi, kenyergem, szólt közbe ravasz szemhunyoritással Dandóczi , nem olyan kennyü ám fébelőni ázs én árnyékomat.
Mert árrá akár mérget vesek, hogy csák ázs árnyékomat lőhetik fébe... ázst is csak finyes dílben...
- Elég! vágott szavába az ifju.
Vissza!
Kovács meghökkenve sanditott félszemmel Dandóczira.
- Mit tetszik parancsolni?
- Azt parancsolom, hogy takarodjatok vissza az erődbe, ahonnan megszöktetek!
Elég nekem a magam baja.
Ha reggelig az erődben lesztek, azt mondhatjátok, hogy eltévedtetek, vagy elkéstetek.
De ott kell lennetek okvetetlen!
Kovács megzavarodva nézegetett maga elé a földre.
Felelni szeretett volna, de semmi sem jutott eszébe, amivel hirtelenében kirukkolhatott volna.
Dandóczi felelt helyette:
- Ott, ott, nágyságos urfi, ázs erődben... mondotta villogó, fekete szemeivel még ravaszabbul hunyorgatva, mint aki talált egy jó kibuvót, s most mindjárt ki is fog rajta bujni; de hát há Staribrodácnál, áhol még tán most is dereg ázs ágyu - én is, meg á Miska is méghaltunk...
- Nem vagy meghalva, szamár!
- Nem bizsony! intett fejével gyorsan a czigány; de honnét tudhassá á kapitány ur , hogy élek, és nem feksém valahol agyonléve á hóban?
- Az ám, instálom! kottyantott közbe Kovács.
Biztosra veszik, hogy vagy elestünk , vagy azok a bugyogóban járó hitehagyottak elhurczoltak valahová a hegyek közé.
- Jól besil á Miská, nagyságos urfi, erősitette élénken a czigány.
- Elég!
Én beszélek...
Dandóczi azonban nem hagyta magát félbeszakittatni.
- Olyán világos ezs urfi, kenyergem, mint á vák-áblák!
Meg ázstán ázsután... mit is ákárok csak mondáni... meg ázstán azsután, ugyán ázs Isten serelmire, mit sólna odaházsá á kégyelmés ássony, ha - mondok - filibe jutna hogy én meg á Miská testvir, nem ügyekezstünk á nágyságos urfi után?
Rákolti valamivel enyhébben tekintett a nagy élénkséggel beszélő czigányra.
- Bizd ezt csak rám, Ferkó, mondotta kezével intve.
Most nem rólam és az anyámról , hanem rólatok van szó.
- Hojjé!
Rólam... szólt Kovács fitymálva.
Utánam, instálom, még egy sánta szarka sem csereg...
- Hát ugyán utánnám... egy sántá kutyá sé ugát, tóditotta a czigány.
Rákolti egy pillanatig elgondolkozva nézett a két emberre, azután még egyszer rájuk kiáltott:
- Nem engedhetem, hogy velem jőjjetek!
Majd irni fogok a kapitány urnak, hogy nézze el a hibát, melyet elkövettetek.
Az erődbe azonban, ismétlem, okvetlen vissza kell térnetek.
- De hisen, kenyergem... hunyorgatott a czigány.
Ott holnáp reggel már ázst fogják béirni a mansaprokolba, (Mannschafts-Protokoll = legénységi névsor) hogy kezsvitézs Francz Dandóczi, meg kezsvitézs Michael Kovács fermiszt... eltüntek, elvestek, méghaltak... jaj!
De be sernyen méghaltak!...
- Ne csavard a szót!
Vissza kell fordulnotok!
Dandóczi megint csak összenézett Kovács Miskával, aztán egy lépést hátrált, s tisztelettel, de szilárd elhatározással ezt mondta:
- Nem megyek, urfi...
- Én se! bökte ki hirtelen Miska is.
- Parancsolom!
- Hiábavaló, urfi! válaszolta Dandóczi fejét rázva, s még egy lépéssel hátrált .
Nem megyek, mondom, tehát nem megyek.
Belénk léhets, ha ákárs, ott ván á pistoly á kézsédbe, de á mágám lábán nem megyek innét egy lípist se!
- Nemkülönben lévén, instálom!
Tessen csak belénk lűni! dörmögte Kovács.
Rákolti most hirtelen előre sietett és kezet nyujtott a két embernek.
- Köszönöm, fiuk!
Hüséges, derék, becsületes emberek vagytok!
Isten hozott!
Majd eligazitjuk a dolgot a kapitány urral; megengedem, hogy velem maradjatok.
Kovács Miska meghatottan viszonozta a kéz-szoritást, s akkorát rikoltott örömében , hogy visszaverődött a tó körül égnek meredő sziklákon.
Dandóczi meg lehajolt, hogy az erdélyi nemes urak Curiáin való szokás szerint megcsókolja jövendő földesura kezét.
Rákolti azonban nem engedte, hanem barátságosan megveregette a fekete Herkules vállát, s beszólitotta mindkettőjüket a sziklák alá, hogy megismertesse őket legközelebbi terveivel.
- Utánam Ferkó, Miska!
Itt a »Sólyom« is a barlangban.
Rövidesen mindent elmondok , aztán előre Isten nevében!
Követni fogtok!
- Mindenüvé, kenyergem, mindenüvé!
- Elvetemedünk mink az urfi után akár a pokolba is! lelkesedett Kovács Miska, s Dandóczival együtt szaporán szedegette lábait Rákolti után, ki előre sietve, a sziklák homályos bolthajtásai alá lépett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE