ELTE regénykorpusz

A gyönyörű fekvésű budai hegyek között félrevonulva a nagy világ lármás zajától s a politikai élet viharos küzdelmeitől, keresett Kossuth elfáradott testének pihenést és lelkének üdülést.

Hosszabb idő, heteken keresztül tartó megfeszített folytonos munka, melyet részint uj pályája, részint az újjászületett haza nehéz helyzete követeltek tőle, anynyira kimerítették szellemi erejét, hogy orvosai egyhangú tanácsára rövid időre visszavonult a közügyektől.

A nyugalmas magányt itt nem zavarják a napi véres események izgalmai, nem a rémhírek, melyek a haza különböző vidékeiről érkeznek a minisztériumhoz.

Az élet itt csöndes, mint a tónak a felszíne, melynek mély tükrében a nap sugarai ragyognak.

A lég üde, fűszeres, többet ér minden gyógyszernél.

Kossuth halvány arcán s finom vonásain kimerültség mutatkozott.

Testi ereje, idegeinek rugékonysága nem állottak arányban fáradhatatlan szellemével, mely pillanat alatt világokat szárnyalt be.

Most épen egy gyepes ösvényen sétál, olykor egy-egy vágyakozó tekintetet vetve az alatta elterülő forrongó fővárosra, melynek nyüzsgő zaja még ide is fölhatott, mint lázbetegnek ziháló lélekzete.

— Apa !

Édes apa ! kiáltott repeső örömmel egy gyönyörű alig — éves barna halvány arcú leányka, keresett apja föltárt karjai közé futva s forróan csókolva annak arcát.

— Kedves drága kis aranyos Vilmácskám ! suttogta Kossuth, forró szeretettel ölelvén a hízelgő kis leánykát keblére.

— Hol voltál apuska ?

Nagyon régen keresünk anyuskával, suttogott a leányka, átölelve kisded hófehér karjaival atyja nyakát.

Oda fönn néztelek a hegytetőn.

Anyuska már rég vár bennünket a reggelivel.

— Menjünk tehát !

Ne hagyjuk őt soká hasztalan várakozni.

Midőn Kossuth a nyári lakhoz közeledett, neje Ferenc és Tódor fiaitól környezve sietett feléje.

Meszlényi Teréz egyike volt azon kor legérdekesebb nőinek, barnás halvány arccal, igen finom vonásokkal, kifejezésteljes szemekkel, melyeknek fényes tükrében sziwrilágának egész képe visszasugárzott.

Kossuth elbocsátva a kis Vilmácska kezét, nejét ölelte keblére.

— Rég vártalak ! szólt a nő szelíden, s már-már aggódni kezdettem késlekedésed miatt.

— Azt hittem, hogy még nyugosztok.

Nem akartalak háborítani.

— És te, szólt a nő szelid szemrehányással, mikor fogsz fárasztó munkádtól megszűnni.

Orvosunk teljes nyugalmat, zavartalan pihenést rendelt és te azért itt is elhalmozod magad lélekölő munkákkal !

Kossuth nagyot sóhajtott.

— Talán Isten nem sokára megengedi, hogy visszavonuljak csöndes magányomba, melyet egyedül hazám iránti kötelességből hagytam el.

A nő szép fejét bánatosan hajtotta férje vállaira.

— Látom, hogy te fájlalod, hogy gyakran hosszabb ideig kénytelen vagy férjedet nélkülözni.

Nagynak tartod az áldozatot, mit hazámnak hoztam .

— Oh nem !

Nem Lajosul kiáltott. föl neje, mig arcán biborpir ömlött el; csak arra gondoltam, folytatta suttogó csöndes hangon, mennyivel boldogabb voltam azelőtt, midőn napi munkádtól fáradtan, szerelmemben kerestél és találtál üdülést.

Hazám iránti kötelességem most nehezebb pályát jelölt ki számomra.

Majd ha a vész, mely hazánkat környezi eloszlik, midőn a béke áldásthozó napja fog ismét ragyogni hazánk felett, midőn nem kell mint most zátonyok és örvények között eveznünk, akkor kedves nőm, drága Terézem, ismét visszatérek hozzád s a te nemes, a te drága lelked lesz életem vezércsillaga, s aztán örökre a tiéd és a mi szeretet gyermekeinkké leszek.

— S addig mindig kénytelenek leszünk távol maradni tőled ?

— Szivem, lelkem első helyen hazámé s nemzetemé.

Millió polgárnak, kiknek rabláncait széttörtem, hálája nyújtson gyógyirt szived sebére.

A nő könyeit igyekezett elfojtani.

— És Isten adjon neked erőt, hogy nagy feladatodat betölthesd, hogy a magyar nemzetet elvezethesd a szabadság igéretföldére, melyet te mutattál föl először előtte.

— Isten tette ezt, mondotta Kossuth, a hatalmas világszellem, mely pillanat alatt áthatja a mindenséget, széttöri a földön a rabszolgaság békóit s fölyujtja a szabadság fáklyavilágát, hogy annak fényénél haladhasson az emberiség rendeltetése nagy célja : a szabadság és boldogság felé.

— » S nekem büszkeségem és legfőbb dicsőségem, hogy te első vagy a hazában , ki a zászlót kezedbe ragadva indultál az ösvényen, mely már oly sokaknak életébe került.

— Az én életem semmi.

Az urnák egyetlen lehellete kiolthatja világát, hogy elől haladok, egyedül a véletlen érdeme, mely a sok jeles és tehetséges hazafi között erőtlenségemre bizta a vezérszerepet, de épen azért kötelességem, hogy tehetségem hiányát buzgalmammal pótoljam, hogy ha egykor nem leszek többé, gyermekeimnek ne kelljen atyjok emléke miatt pirulniok.

— Mi dicsőségünknek tartjuk, hogy te atyánk vagy, szólott a nagyobbik fiú Ferenc, ki Tódor öcscse társaságában e pillanatban érkezett oda.

— Kérünk, légy tovább is szerető jó atyánk, esdeklett hozzá a fiatalabbik testvér.

A kis Vilma szülőire, majd testvéreire nézett, csodálkozva, mintha nem értené ami itt történik.

— Hát a te kis Vilmádat nem akarod többé úgy szeretni mint eddig, kérdezte tovább a kis leányka csaknem könyező szemekkel.

— Mindnyájatokat egyenlően szeretlek, legdrágábbjaim ! s mélyen meghatva ölelte és csókolta meg őket.

S szemeiből két forró könycsepp gördült ki, melyet hirtelen törlött szét, nehogy észrevegyék.

Ki tudja, minő fájdalmas gondolatok, aggasztó sejtelmek vonultak el e pillanatban látnoki lelke előtt.

Talán a reá váró jövő rémképeit látta, föllebbentvén előtte a jövő homályos leplét azon mindenható kéz, mely a szent hajdan-korban prófétáival, messze századok eseményeit előre föltárta.

— Te aggódol Lajosom ! szólott neje, az egész éjen keresztül gyakran hallottalaksóhajtozni, kínzó gondolatokkal gyötrőd magadat.

— Szegény vagyok, de van egyetlen drága kincsem : hazám.

Balsejtelmek kínoznak, hogy ettől is meg akarnak fosztani.

— Mit beszélsz Lajosom ?

Kedvezőtlen híreket hallottál talán ?

— Olyanokat beszélnek, miket magam sem hiszek, de melyeknek beteljesülésétől mégis remegek.

A bécsi kormány zsoldosai fáradtságot, áldozatot és esküszegést nem kiméinek, hogy visszavonják azt, mit a jó király a nemzet kívánságára önként megadott.

Az alvidéken már omlik a polgárvér, az ő gyilkos kezöket látom ebben tombolni, a felbujtott falvak lángjai és romjai között az ő gonosz szellemeikre ismerek, a lázongás üvöltő orgiái között az ő vésztjósló hangjaikat hallom.

— És ezek bizonyára a te életedre is törnek, drága Lajosom !

— Jó barátaim lennének, mihelyt telkemet nekik áruba bocsátanám.

Tudod, hogy ők nekem pénzt, sok pénzt, magas hivatalt, jószágokat, kitüntetéseket adná-nak, csak népemet hagyjam el, csak ennek érdekeit bocsássam az ő kezeikbe s hogy ez megtörténhessék, azt akarják, hogy a király által szentesített törvények egy részét Bécsnek visszaadjuk.

Nem drága urak!

Nagyon csalatkoztok, ha azt hiszitek, hogy erre Kossuth Lajos képes leend, ha úgy ismertek, hogy eddigi életemet, elveimet, törekvéseimet hitvány kincsekért megtagadom.

Soha !

Sújthat a balsors bármily csapása, elvehet tőlem mindent, mi szivemnek kedves, drága és féltett kincse, de azon lángot, mely szivem oltárán ég , melyet maga az istenség gyújtott föl abban, halálommal sem olthatja ki.

— Ah, pénzügyminiszter ur, ismét föl van indulva, mondotta az orvos, ki egy kanyargó ösvényen épen most érkezett s betege végszavait hallotta.

Nem megtiltottam -e, mondotta szelíd szemrehányással, hogy politikával foglalkozzék ?

— Tiltsa meg orvos ur a főnek, hogy ne gondolkodjék, a szívnek, hogy ne érezzen, akkor talán követhetem tanácsát.

S kezét nyújtotta a derék orvosnak, ki egyszersmind lelki orvosa, benső barátja is volt.

— Megbüntetem önt, hogy tilalmamat ismételve áthágta.

Most már semmit sem fogok elmondani a legújabb hírek közül.

Kossuth lángoló szemeit függesztette az orvosra.

— Kérem, ne nézzen reám oly szemrehányólag, inkább önként elmondok mindent, talán untatom nője ő méltóságát.

Kossuth neje sietett megjegyezni, hogy őt semmi sem untatja, mi férjét érdekli, óvást emelvén egyszersmind az arisztokratikus cim ellen, melyet a mai idők, hála Istennek eltöröltek.

Kossuth mosolyogva szemlélte orvosa zavarát, midőn a régi megszokás és az idők puritán egyszerű cimjei között kellett választani.

— Foglaljunk helyet, aztán halljuk hireit tudor ur ! mondotta Kossuth.

S karját nyújtva nejének, s kis leánykájának kezét megfogva, egy közelben levő gyeppamlaghoz vezette mindnyáját, melyen helyet foglaltak, mig Ferenc és Tódor közelükben figyelve állottak meg.

— Hireim jók és rosszak, mondotta az orvos.

— Halljuk tehát valahára, tisztelt orvos ur !

— Melyikből parancsol, a jókból vagy a rosszakból ?

— Ez utóbbiakon essünk át inkább előbb.

— Méltóztatik emlékezni, hogy a belügyminiszter rendeletet küldött a bánhoz, fölhiván őt, hogy Pesten záros határidő alatt jelenlék meg maga igazolására.

— S a bán ezt figyelmen kívül hagyta.

— Most már méltóztatott reá válaszolni, kijelentvén, hogy nem sokára kezében fegyverrel fog Pestre jönni.

— Készen fogják őt várni vitéz honvédeink.

— Ezt gondoltam magam is ! mondotta az orvos.

— Kérjük a többit, mondotta Kossuth neje, mig Kossuth várakozás teljesen függesztette szemeit az orvosra.

— A második ennél sokkal jobb, mondotta az orvos, ö fölsége a király Batthyányit a legkegyelmesebben fogadta ; előterjesztéseit meghallgatta s komolyan roszszalva a bánnak eddigi eljárását, őt báni méltóságától megfosztva, királyi színe elé idéztette.

S előkeresve zsebéből a »Pesti Hirlap« junius -iki számát, átnyújtotta azt Kossuthnak.

Egész terjedelmében hozta ez ő fölségének V-ik Ferdinándnak, magyar királynak a hordátokhoz intézett szózatát.

— Bennetek kellett csalatkoznom, úgymond a leirat, kik nem csak a törvény engedte jogokban és szabadságokban a magyarral egyenlően osztoztatok, hanem eddig szeplőtlen megőrzött hüségtek jutalmául fölséges őseink kegyel mességéből még különös jókat, szabadalmakat és szabadságokat is nyerve, nagyobb előjogok birtokában vagytok, mint Szent István apostoli koronája alatt levő Magyarországunk akármelyik alattvalója.

Mi meg fogjuk tartani eskünket, mi kegyelmesek vagyunk hü alattvalóinkhoz, kérlelhetlenek és szigorúak az árulók iránt és mindazokat az igazság karjai közé vetjük, kik királyi eskünkkel vakmerő játékot űzni merészelnek.

Ki a törvények ellen föl-tárnád : királyi trónusunk ellen támad föl.

És báró Jellasich ellen azon vád van emelve, hogy társaival együtt nemcsak föltámadott a törvény ellen, de sőt a hozzá kibocsátott atyai intéseink dacára is az engedelmességben meg nem maradott.

Megkísértettük az utolsó lépést is, saját kezünkkel irt parancsolatunkban fölszólitottuk, hogy a f. junius hó -re hirdetett tartománygyülést hívja össze s megparancsoltuk, hogy a horvát zavarok kiegyenlítése tekintetéből udvarunknál személyesen megjelenjék.

Jellasich azonban ezen parancsunknak valamint előbbi rendeleteinknek sem engedelmeskedett.

Nem vala tehát számunkra egyéb teendő, mint megsértett királyi tekintélyünknek helyreállítása, s a törvények föntartása tekintetéből belső titkos tanácsos és altábornagyunkat b.

Hrabovszky János hívünket királyi biztosul kiküldenünk, ki b.

Jellasich Józsefet bűntársaival együtt perbe fogassa, sőt mig csak magát teljesen nem igazolandja, báni méltóságából s minden egyéb katonai tisztségéből tegye le.

Így hangzott az igen erélyes királyi szózat.

Egy másik magához a bánhoz volt intézve, melyben ez fölhivatott, hogy e rendelet vétele után legfölebb óra alatt Innsbruckban önigazolás végett jelenjen meg.

— Nemde, ezek többet érnek, mint gyógyszereim ? kérdezte az orvos .

— Köszönöm barátom !

Rendkívül jót tettek.

Most már ismét munkaképesnek érzem magamat.

— De azért csak tegyen ön félre még néhány napig minden foglalkozást, különösen ezeket a lélekölő számokat, melyeket különben sem kellett volna önnek soha elvállalni.

— Mondja csak ön, tudomány embere, mi tartja fönn az emberi életet ? kérdezte Kossuth orvosától.

Ez kérdőleg függesztette tekintetét betegére.

— Nemde, folytatta Kossuth, a szervek, az idegek ereje, s mi adja azoknak az erőt, a rugékonyságot ?

Nemde a vér csörgedezése, s ha ez megáll, hullává lesz az ember.

Lássa orvos barátom, valamint a vér az emberi, úgy a pénz az állami élet föntartója.

Ezért vállaltam magamra, hogy hazám életerére, a pénzre fogok felügyelni.

— S Isten bizonyára erőt fog önnek adni, hogy nagy feladatát sikerrel oldhassa meg.

— Igen ! szólalt meg e pillanatban egy ünnepélyesen rezgő hang a társaság háta mögött.

Lajos felett Isten keze őrködik, ezt mondom én édes anyja, ki gyermekévei óta gyakran láttam e mindenható erő hatalmát és jóságát fölötte áldólag kiterjedni.

Kossuth gyorsan fölkelt, s mély tisztelettel megcsókolta anyja kezét, aztán a gyeppamlaghoz vezette s leültette az agg nőt, mig maga egy inas által hozott széken foglalt helyet.

— Gyermekéveiben nagy beteg volt Lajos, kezdette az anya beszédét, az orvosok lemondottak életéről, üterének verése mint haldoklóé szokott, meg-megszünt, s én ágya szélére borulva zokogva imádkoztam Istenhez, segedelemért, gyermekem fölgyógyulásáért s ime hirtelen fénysugár vüágitóttá meg szobánkat, melynek ragyogása előtt kénytelen voltam szemeimet behunyni s csengő szózatot hallottam, mely ezt mondotta : Ne sírj, megtartom az ő életét, hogy legyen akaratomnak hirdetője, nemzetének prófétája, Józsuája, ki bevezesse népét az »igéret földére «, a szabadság országába, mely egyedül nyújt üdvöt lakóinak.

— De kedves anyám ! . . .

— Ne mentegesd magadat fiam.

Isten gyakran a gyöngékben mutatja ki hatalmát, nagy tettekre vezérelvén őket mindenható ereje által.

Avagy nem volt -e Máté evangélista egyszerű sátorszövő és Pál apostol vámszedő ?

Nem voltak -e tanítványai között halászok, kézművesek, pásztorok és más kevés jelentőségű emberek ?

Én hiszek Istenben, hogy még ma sem hagyta el népeit, s hogy időről időre küld ki olyanokat, kik az ő akaratának hirdetői legyenek.

S az agg nő arcán a legnagyobb ihletség lángfénye ömlött el, mely súlyt adott meggyőződésből származott szavainak.

— Azt gondoltam, hogy álmodom, folytatta az agg nő félbenszakadt elbeszélését, szemeimet dörzsöltem, hogy fölédredjek . . . ébren voltam és tisztán láttam.

A szobában az éji mécs halvány világa derengett, az ágy mellett az orvos állott a legmélyebb részvét és reménytelen csüggedés kifejezésével arcán.

— Imádkozzunk ! suttogta halk hangon hozzám.

— Kezeimet imára kulcsolva emeltem, szemeimet Istenhez, kinek hatalmát és jóságát életem minden napjaiban hálás szívvel tapasztaltam.

— E pillanatban Lajosnak lázas lélekzete megszűnt, az orvos azt gondolta, hogy kiszenvedett s midőn gyöngéden megtapogatta üterét, arcán a legnagyobb meglepetés tükröződött.

— A halálból jött vissza az életre ! suttogta hozzám/itt nem az én gyarló tudományom : egyedül a mindenható segített.

— Talán kedves anyám nagyon is elfoglalod orvosunkat, kinek hihetőleg sok teendője van .

Az orvos föláUott s tisztelettel csókolta meg az agg nő kezét.

— Én hiszek, úgymond, a gondviselés végzetszerü s csodásnak látszó működésében.

Fatalista vagyok.

Kérem méltóztassék folytatni.

— Későbbi szomorú napokról akarok még röviden emlékezni, midőn elfogták, börtönbe vetették és elítélték.

Hiába zörgettem a hatalmasok aj tain, zárva maradtak azok az anya előtt, hasztalan kértem, nem kegyelmet, mert tudtam, hogy ezt fiam igy aligha fogadná el, hanem igazságot, ítéletet törvényes alapon, nem hallgatták meg kérésemet, fohászkodtam Istenhez is, kinek ege soha nincs bezárva a szegények és ügyefogyottak előtt, esedezvén hozzá szabaditásért s ime ugyanazon menyei fény, melyet év előtt láttam, jelent meg előttem, ismét bezárt szobám magányában s ugyanazon csengő szózatot hallottam »az ur megpróbáltatást bocsát az igazakra, hangzott a szózat, választott népét is sokáig sanyargatta az egyiptomi fogságban, eljő nem sokára az idők teljessége, midőn a láncok összetörnek, a börtönök aj tai föl- nyilnak s kik utolsók voltak, elsőkké lesznek «.

Kossuth magasztos lelkesedéssel eltelve hallgatta anyja elbeszélését, ki mint az ős hajdankor kegyes asszonya, kinek gyermekét Jézus a halálból hozta vissza az életre : szent érzelmeitől áthatottan hirdette az őt körülvett sokaságnak Isten csodatevő erős hatalmát.

— S ime Istennek szózata beteljesült, ő vezére népének.

Örök Isten, fohászkodott föl, ne hagyd el őt ezután sem, ne engedd, hogy eltántorodjék az ösvényről, melyre őt szent akaratod vezérelte!

Világosságnak örök kutforrása, világosítsd meg az ő utait, hogy soha el ne térjen attól, mely egyedül élet és igazság !

Kossuth letérdelt anyja előtt, kezeit csókolta, mig szemeiből könyek hullottak alá.

— Legyen meg az ur akarata, sóhajtott föl, kinek én csak gyarló erőtelen szolgája vagyok.

Én nemzetemet akarom szabaddá, boldoggá tenni és hogy ha gyönge erőm nehéz tisztem terhe alatt roskadozik, kegyelmed nyújtson uram erőtlenségemnek segedelmet.

S lángoló szemeit fölemelte az ég boltozata felé, mig reszkető ajkai imát rebegtek.

Az agg anya áldólag terjesztette kezeit fia feje fölé.

— Legyen meg Uram a te akaratod, mint menyben, azonképen itt a földön is.

Szent lelked vezéreljen a te igaz ösvényeden s szabadítson meg minden gonosztól.

— Ámen ! suttogták a jelenlevők.

Ábrai Károly

48-tól Világosig

XXI.

Kossuth és családja.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrai Károly

48-tól Világosig

XXI.

Kossuth és családja.