Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rejtő Jenő
Az előretolt helyőrség
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
29
Bekezdés
2394
Mondat
6116
Szó
46706
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Huszonegyedik fejezet
1
Csuromvizesen, lihegve feküdt a verejtékben, és nézte...
Szólni alig tudott...
A kávéfőző most odamegy a pelote-hátizsákhoz...
A hold betűz az ablakon...
Tisztán látni a trachomás szemét, hosszú, ősz szakállát...
Nézd csak...
A köveket kiteszi egy batyuba.
Hé!...
Hát ez mi?
Most fadarabokat rak a kövek helyére a pelote-ba.
Összeszedte minden erejét, és feltápászkodott.
- Nem... mész onnan... te taknyos!
Abu el Kebir ajkához emelte az ujját...
Azután a köveket a batyuval a hátára vette, és kisurrant.
Galamb nem bírt mozdulni... de ez... hát ezt mégsem lehet...
Na, mindegy .
Majd szól az őrvezetőnek, hogy adják vissza a köveit.
Elaludt.
Mikor felrázták reggel, zúgó fejjel, támolyogva állt lábra.
Na.
Ma vége van .
A buta álmára még emlékezett.
Abu el Kebir, a halott kávéfőző a kövekkel ...
Az őrvezető fogja a zsákot, és a hátára teszi...
Mi ez?
Hiszen alig van súlya!
Negyven kiló kő, és nem is érzi.
Pedig a zsák éppúgy dudorodik...
Hát ezt nem lehet, kérem... hagyják őt meghalni.
Dühösen fordult az őrvezető felé, és...
Battistának fenyegetően villant a szeme, miközben szíjazta a hátizsákot, és rámordult a foga között:
- Hallgass, kutya... mert!...
Kérem...
Az más.
Feleselni itt nem nagyon lehet, és ha az őrvezető is benne van néhai Kebir disznóságában, akkor sajnos hallgatni kell, mert különben Battista travaux forcés-ra megy.
A pehelykönnyű, hatalmasan dudorodó zsákkal kilépett az udvarra.
Szép dolog , mondhatom...
Egy légióban ilyesmi...
Korrupció, panama és szélhámosság !
Pfúj!
Meggondolhatta volna, mielőtt ide jött elhalálozni.
Hiszen ezek a biztosító malmára hajtják a vizet...
Szent Isten!
Itt mindenki szájtátva nézi, mert ő úgy fut, mint valami zerge...
Nana... ebből nagy baja lehet Battistának...
Elvágódott.
Minden meggyőződés nélkül feküdt, lehunyt szemmel.
Később ismét futott .
Miután visszavitték a börtönbe, tíz perccel később megjelent Battista egy nagy tál étellel és borral.
Valamit mondani akart, hogy őt éheztetni kell , kenyéren és vízen!
De Battista szeme ismét villant:
- Ha kinyitja a száját, levágom... maga... maga... disznó!
Amikor kitöltötte a büntetését, Latouret maga elé rendelte.
Uram, Atyám!
Ez hízott!
- Rompez! ...
Rompez, gazember, mert... széttiprom!
" Csak tudnám, hogy miért olyan gorombák" - gondolta, miközben a szájharmonikájáért ment a legénységi szobába.
Hát igazán, mit csinált ő , hogy így szidják és fenyegetik?
Kifújta a szájharmonikáját, eldobta a kininadagját, és a kantinba ment.
2
Az emberek csendben ültek.
Ez volt a gyarmat legsivárabb, legcsendesebb kantinja.
A corvée, az egyhangúság, az őrjítő hőség letargikus félholtakká tette a katonákat.
Megszámlálhatatlan sokaságú légy döngött a helyiségben.
- Halló, uraim!
Hiszen ez itt nem is kantin, hanem gyászülés.
- Galamb élénk kiáltása szinte szétfröcskölte a forró, nyomasztó levegőt.
Az emberek megmozdultak.
Azután felhangzott a szájharmonikán, hogy:
" Le sac, ma foi, toujours au dos ... "
Néhányan énekeltek.
Még a hülye Kréta is vigyorogva mozgatta a kezét.
Olykor felrikkantott.
Ezen mindenki nevetett.
Pedig tragédia nélkül ez a nap sem múlt el.
A párás, dögletes, pipafüsttől súlyos esti kantingőzben félájultan főttek az emberek.
Behallatszott az induló corvée trombitája.
És nyílt az ajtó...
Troppauer rohant be...
Riadtan, ijedten...
- Fiúk... a puskám... eltűnt!
Döbbenten hallgattak el.
Ez a travaux forcés-t jelent.
Biztosan és menthetetlenül!
A vastag költő szomorú bárgyú szemével tanácstalanul nézett körül...
Pencroft odadobott egy frankot a söntés bádogpolcára, és csendesen kiment .
Hildebrandt ülve maradt.
- Micsoda hülyeségeket beszélsz?! - rivallt rá Galamb.
- Mi az, hogy eltűnt a puskád?
Egy Lebel gyorstüzelő nem mesebeli tündér...
- A... az állványra tettem.
Most őrszolgálatra kell mennem, és... nem találom...
Eltűnt...
Puskatus dobbant az ajtóban.
Az őrség!
- Közlegény!
Nem jelentkezett a corvée-nál!
Öt perc múlva munkaruhában kihallgatásra megy.
...Galamb szájharmonikája is elnémult.
Legjobb barátja, a nagy fejű, vastag költő délután elindult travaux forcés-ra!
Két hetet kapott, de végre is mindegy.
Első nap megölik.
Latouret megengedte neki, hogy utoljára még beszéljenek egymással.
Galamb nem tudott szólni.
Csak nyelt, mert valami fojtogatta a torkát, és hosszasan szorongatta barátja kezét.
Ez mosolygott.
Széles, bohóc száját megnyalogatta közben.
Oly csúnya volt és oly kedves.
Zavartan simogatta kékes szőrzetét majomállkapcsán, egyik csámpás lábáról a másikra nehezedett , végül átadott egy csomó írást Galambnak.
- A műveim - mondta fennkölten, - száztíz válogatott Troppauer.
Őrizd meg .
Ezzel tartozol az utókornak...
- Debout! - kiáltott a káplár, és Troppauer elindult a corvée-val.
Az őserdőben kezdődő műútnál egyedül ment tovább.
Néhány perc múlva eltűnt a szemük elől.
Jól tudták: örökre.
Troppauer csendesen kacsázott a műúton a dzsungel belseje felé.
Hilliers hadnagy éppen ellenőrizte, amint lerakják és kiöntik a hideg bitumen burkolatot a letisztított földre.
- Az ezernyolcszáz-hatvanötös közlegény két hét travaux-ra jelentkezik.
A hadnagy beírta a noteszébe, és intett.
- Menjen a bungalow-hoz.
Ment...
A nagy fák eltakarták a tiszt elől.
Hilliers sóhajtott.
Jól tudta, hogy a katona eltűnik.
Szörnyű.
És nem lehet tenni semmit.
Út kell mindenáron.
...Troppauer már messziről látta a foglyok gúnyos és fenyegető csoportját a sátorház körül álldogálni.
Valami megszorította a mellkasát...
Egy hatalmas alak a csoport szélen fenyegetően rázta az öklét messziről .
Tarzanszerű, félmeztelen ember volt, csontos, lóidomú fejjel és övig érő Mikulás-szakállal.
A kezében dorongot lóbált.
- Fiúk!
Egy katonával megint kevesebb... - kiáltotta a Tarzan.
- De ezt messzebb ássátok el, mert a múltkori idecsődítette a hiénákat.
És elindult, hogy elsőnek üssön a közeledőre.
Troppauer egy pillanatig arra gondolt, hogy elfut.
De hová?
Körül az őserdő járhatatlan sűrűje.
Ment tovább, egyenesen.
- Kutya!
Piszok, véreb! - kiáltotta a Mikulás külsejű vadember, és felemelte a dorongot.
De valaki elkapta a karját, és mint valami kis csomagot dobta félre.
- Ezt az embert nem bántja senki!
A darócba bújtatott, félig penészes csontvázak fenyegető rikácsolással közeledtek...
Barbizon, a korzikai bandita állt Troppauer előtt, kiterjesztett karral.
- Ez volt az a katona, aki vizet adott, hogy megitassanak téged, Grumont.
Ez verte meg miattunk a goumier-t.
Aki hozzányúl, azzal én végzek.
A Madonnára mondom...
A korzikai fenyegetése magában véve még nem bizonyult volna hathatósnak.
A bozontos hajú Mikulás-Tarzan akkor torpant vissza, amikor azt hallotta, hogy a katona megitatott egy rabot.
Ezek a félholt idegbeteg alakok a szörnytett és az érzelgés között ingadoztak hisztérikus lelkiállapotukban.
Troppauert vállon veregették, és vigyorogtak rá.
A köpcös kihúzta magát, és legszélesebb mosolyával mondta:
- Akkor, ha megengedik, felolvasom egy költeményemet - és kivett egy piszkos lapot.
- Hajnali rózsák a Szahara felett.
Írta: Troppauer Hümér!
A rabok rémülten álltak.
3
Galamb véresre csípette magát a szúnyogokkal, és eldobta a kinint.
Egyetlen grammot sem szedett még.
Rikajev már kininsüketséget kapott a sok malária elleni védekezéstől.
Galamb pedig csak hagyta, hogy csípjék a moszkitók , mert tudta, hogy ha kórházba kerül maláriával, az már annyi, mintha elpatkolt volna.
De este a kantinban megint csak nem a láz kínozta, hanem türelmetlen éhség .
És mikor végre hozták a vacsorát, Rikajev egyszer csak lebukott a székről , fél méterre dobta magát a hidegrázásban, és összeszorított fogai úgy csikorogtak, mint amikor két érdes kavicsot dörzsölnek össze...
Az orvos csak ránézett a dánra:
- Malária... - állapította meg legyintve.
És Rikajevet vitték...
Becsületszavamra a sors ugrat - mondta magában elkeseredetten Galamb.
Pedig meg kell halni! - ismételgette magában, és nagy falatokat nyelt le a vacsorájából.
Szegény Troppauer!
A verseit eltette abba a viaszosvászon zsákba, melyben Grison tárcáját őrizte és a csontlapot a 88-as számmal.
Most Hlavács vánszorgott be a kantinba.
Éppen hogy felgyógyult a lázrohamából, amit tífusznak hittek.
Odaült Galamb asztalához, némi bűntudattal, szerényen.
Hlavács igazán cipész volt.
Két évvel ezelőtt felgyújtotta a műhelyét, és biztosítási csalásért bezárták.
Kiszabadulása után a légióba állt, és nem is sejtette, hogy lopási ügyéből kifolyólag a fantaszta Galamb egy valóságos, titkos őrnagyot sejt benne!
Galamb összecsapta bokáját az asztal alatt, és kacsintott.
Most jutott csak eszébe, hogy Hlavácsot nem látta, mióta megtudta, hogy ő Yves őrnagy .
Persze, az állítólagos cipész ezt nem is sejti, mert lázas volt.
Még egyszer rákacsintott a cipészre, aki hökkenten nézte, azután közel hajolt, és a fülébe súgta:
- Mindent tudok...
Hlavács halálsápadt lett...
Most jön az ingügy!
- Nem értem... - hebegte.
Galamb megint kacsintott, és csak ennyit mondott jelentősen, halkan:
- Az ing!...
Elszólta magát lázálmában...
Hlavács ajkai remegtek, és megkapaszkodott a székben.
- Könyörgök... én, én... ha megtudják...
- Megbízhat bennem... én rendes fiú vagyok...
És kitűnő nyomozó...
Ezt elhiheti...
- Kérem... - hebegte Hlavács -, nekem Spoliansky mondta... én igazán nem tehetek...
- Jó, jó...
A fontos az, hogy ön adott esetben számíthat rám.
Én kis híján francia tengerésztiszt lettem.
A kardbotomat elvették, de a hazaszeretetemet nem.
Vive la France...
Pszt... - és szájára tette az ujját.
- Én tudok hallgatni.
De megmondom: rám számíthat...
Viszontlátásra... őrnagy úr!
És kilebbent.
Hlavács zsibbadtan ült, és verejtékét törölgette.
Istenem ...
Milyen bajba jön, ha ez az ember csakugyan megőrült.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE