Huszonötödik fejezet
1
A trombitás alarmot akart fújni, de kiverték kezéből a kürtöt.
- Nem kell, hagyd abba!
Elég volt!
Adrogopoulosz, a görög birkózó, és Benid Tongut, a csendőr, Hildebrandt főkolomposai voltak, és most a békétlenkedők zömét összegyűjtötték az udvaron úgy, hogy az elősiető katonákat közrefogták.
Valamennyi elkeseredett, halálosan fáradt, ideges ember, legtöbbje beteg is...
Már hat óra volt, és utolsó hévvel tombolt körülöttük a sivatagi hőség.
Hildebrandt felállt egy padra:
- Emberek!
Elég volt a Szaharából!
Nem akarunk a sivatagban megdögölni .
Kitörünk a rabokkal együtt, akiket éppúgy pusztulásra ítéltek itt, mint bennünket!
Rövidesen megérkezik segítségünkre sok harcossal a szokota törzs , és elvezet valamennyiünket egy titkos átjárón angol területre, ahol szabadok vagyunk.
Nem akarunk mást, csak ezt.
Biztosítani kell szokota megmentőinket .
Ezért birtokunkba vesszük az erődöt, hogy ne lőjenek innen rájuk.
Senkit nem bántunk.
A tisztek is menekülhetnek, ha tetszik.
Velünk vagy egyedül, ahogy akarják.
De ha ellenállnak, leölünk mindenkit.
Vízhiánytól nem félünk.
Estig megoldottuk.
Este lesz ekrazitunk, hogy felrobbantsuk a vízcsap páncélját .
De ha erre sor kerül, ha nem adják ki a zár nyitját, meghal mindenki, aki nem tart velünk!
Addig fegyelmezetten viselkedünk, nem bántunk senkit...
- Nyugtalanul kereste a szemével Pencroftot, de nem látta közeledni.
- Hol lehet?
- Én felmegyek az irodába.
Beszélek a tiszt urakkal.
Lehet, hogy sokáig fog tartani.
Várjatok fegyelmezetten és türelemmel.
Nem vért, nem felfordulást akarunk, csak elmenni ebből a pokolból!
- Úgy van! - zúgtak rá az emberek.
- A goumier-k is velünk tartanak!
Csak három akadt közöttük - folytatta Hildebrandt -, aki megtagadta a csatlakozást.
Benid Tongut, a hatalmas őrmester ott állt a lázadók között.
A légionisták veregették a vállát.
Barbizon a mellvéden vágyakozó szemmel dörzsölte össze a tenyereit.
- Amíg visszatérek, tartsátok fenn a rendet!
Ha egy óra múlva nem vagyok itt , akkor végeztek velem odafenn.
Ebben az esetben egyetlen embernek se irgalmazzatok! - fejezte be Hildebrandt a beszédet, és elszánt léptekkel a törzsépület felé indult.
A katonák ordítoztak.
...És hol volt Galamb?
Hol volt Latouret, Battista és a többiek?
Mikor eldördült a lövés, Latouret és Battista az irodához vezető lépcsőházban voltak.
Az őrmester elővette revolverét.
Battista is.
Ebben a pillanatban valaki hátulról elkapta a kezét, és kicsavarta a pisztolyt.
Ugyanez történt Battistával is.
Galamb, Troppauer, Spoliansky és Nadov lefegyverezték őket.
- Megkötözni! - mondta Galamb.
- Rajta, Spoliansky!
A lengyel kötelet vett elő, és a tehetetlenül szitkozódó őrmesterhez fordult:
- Ha megengedi... - mondta udvariasan, és érthető rutinnal szorosan megkötözte.
Azután Battistához fordult, mintha táncra kérné fel: - Szabad?... - de mielőtt még az olasz megtagadhatta volna a beleegyezését , már megkötözte.
Bevitte őket a mosdóhelyiségbe.
- Nyugodtan, öreg Latouret - bíztatta Galamb -, nem lesz semmi baj, jó fiú vagyok, és gondolok magukra, csak pillanatnyilag kell beraktározni önöket.
- Tudja, Harrincourt - mondta megvetően az őrmester -, eddig azt hittem, hogy csak fegyelmezetlen és elbizakodott.
Még sajnáltam is, mikor en crapaudine megkötözték.
De most látom, hogy maga egy közönséges hazaáruló, hitvány , gyáva fráter, és bánom, hogy valaha egy jó szót szóltam magához.
- Csak dörmögjön, öreg.
Azért tudom, hogy kedvel.
Ne féljen semmit, Galamb jó fiú.
Szereti a katona bácsit.
Mehetünk, gyerekek.
Ezután felmentek a legénységi szobába.
Itt gyűlt össze a Harrincourt-különítmény, Pilotte vezetésével.
Minkusz, Pilotte, Hlavács , Rikov és még nyolc megbízható ember.
- Gyerekek!
Valamennyien Hlavács őrnagy vezetése alatt állunk.
Most lemegyünk, és úgy teszünk, mintha csatlakoznánk a lázadókhoz.
Betörjük a raktárt, és mindenki ihat rumot, meg ami ital van!
- Úgy van! - kiáltott lelkesen Hlavács.
- Előre!
- A siető Hlavácsot visszatartotta.
- Maga itt marad.
Nem kell kockáztatni az életét.
Arra való a közlegény...
- De ha felhozzák a rumot - hebegte csalódottan -, szeretnék ott lenni...
- Elismerem, hogy hősiesen az élünkre akar állni, de felelősek vagyunk őrnagy úr életéért.
Gyerünk, fiúk!
- Hlavácsot eltolta, és rázárta az ajtót.
A cipész kétségbeesetten bámult maga elé, azután dühös lett.
- Micsoda beszéd ez? - siránkozott.
- Az én ötletem volt a rum, és nekem nem adnak semmit ...
Disznóság!
De nem tehetett semmit...
Galamb pedig így szólt a lépcsőn:
- Fiúk, aki közületek rumot iszik, az eldobta a katonai becsületet, és szavamra mondom, hogy nyomban lelövöm.
- Kicsinyesség - dörmögte Troppauer, a poéta -, azért egy pohárkával igazán lehetne... - de Galamb úgy nézett rá, hogy gyorsan elhallgatott.
Futva érkeztek az udvaron nyüzsgő katonák közé:
- Halló! - kiáltotta Galamb.
- Végre itt a szabadság!...
Megyünk haza!
És addig is, amíg kinyitják a vízcsapot, ne szomjazzunk!
Fiúk!
A raktárban ott a rum!
Megérdemlünk ennyi nyomorúság után egypár korty italt!
- Úgy van! - kiabálta Troppauer .
- Úgy van! - zúgták az alkoholisták.
Egy perc múlva felfeszítették a raktárt.
A nagy hordókat bajonettel, baltával lékelték, ahogy jött.
Pillanatok alatt mindenfelé folyt a rum, röhögtek, kiáltoztak...
- Hohó!
Ez whisky! - mormogott most az egyik, és tolongtak, mint a csorda ...
A szájharmonika is megszólalt rövidesen...
A sok elviselhetetlen egyhangúság visszahatása félelmetes volt.
Rikácsoltak , énekeltek, némelyik annyi rumot ivott egy hajtásra, hogy lezuhant a kezéből kihullott üveg mellé, mintha gutaütés érte volna.
- Mi történik itt! - kiáltotta Adrogopoulosz a lépcsőlejáratnál.
Ez veszélyes ember!
Hetek óta Pencrofttal meg a másikkal suttog - villant át Galamb agyán.
- Emberek! - üvöltötte rémülten a görög -, nem szabad berúgni!
Vége mindennek, ha...
Galamb tántorogva, mintha részeg lenne, eléje állt:
- Mit beszélsz bele...
Gyere, igyál te is...
Majd éppen te fogsz parancsolni... mit képzelsz?
Mi... nesze, igyál...
A görög dühösen eltolta a poharat, mire Galamb felordított:
- Megütöttél!
Ezért megöllek, te kutya!
- És míg a görög csodálkozott, mert hiszen nem ütötte meg Galambot, olyan rúgást kapott, hogy először hátraesett, azután mintha szánkázna, lecsúszott a pincébe.
Azonnal felugrott, de egy zúgó ököl úgy orron vágta, hogy elsötétedett előtte néhány másodpercig a világ.
Galamb tudta, hogy a görög felboríthat mindent.
Végezni kell vele!
A légionisták azt hitték, hogy szokványos verekedésről van szó.
Röhögtek és kiáltozva állták körül őket.
Adrogopoulosz hirtelen elkapta az ellenfelét.
Galamb aggódva érezte, hogy túlerővel áll szemben: Adrogopoulosz karjai, mintha márványból volnának .
Máris kapott egy ütést alulról az állkapcsára, hogy elszédült, de vaktában rögtön lesújtott egy horogütéssel, és szerencsére talált.
A görög megtántorodott egy pillanatra...
Nekihátrált a hordóknak, és ugrásra készült.
Szakállas arca rosszindulatú vigyorra torzult, és...
Az egymásra halmozott hordók tetejéről, hogy, hogy nem, talán mert a nagy test odadőlt, egy kisebb, kéthektós a fejére esett, és kásává lapította a koponyáját...
A katonák néhány másodpercig ámultan álltak.
...Troppauer ezalatt leguggolt a nagy hordók mögé, mert ha kitalálják, hogy ő billentette le Adrogopoulosz fejére a kéthektóst, abból nagy baj lehet.
- Most legalább... megtanultad... - utánozta a részegek hangját Galamb - hogy parancsolgass a légionistáknak...
Piszok...
Elég volt az ilyenből!
Valaki elrikkantotta magát, hogy konyakot talált.
A többi artikulátlan ordítozással tolongott körülötte, és lassan egyedül maradt a hordók alján a görög holtteste.
Galamb szájharmonikája rázendített a kedvenc dalra:
" Le sac, ma foi, toujours au dos !... "
Énekeltek és ittak.
Némelyik más edény híján a sapkájával merte a rumot.
A fele elfolyt.
A háttérben elintéznek egy kisebb nézeteltérést rohamkéssel .
Néhányan a földön hevernek öntudatlanul, rekedt rikácsolás tölti be a pincét, és a szájharmonika szól...
Már sötétedett.
Galamb rendületlenül játszott.
Egy csomó goumier összeverekedett néhány katonával.
Lövések dördültek...
Már négy-öt áldozata volt a mulatságnak.
Senki sem törődött Hildebranddal és a corvée-vel ...
Spoliansky, Troppauer, Minkusz, Pilotte meg a többiek nem mertek inni .
Hiszen ott ül Galamb a lépcsőn, harmonikázik, de az ölében egy nagy altiszti revolver.
Fél hét volt, és a század már elázott.
Hihetetlenül nagy mennyiségű rumot ittak...
...Battista és Latouret megkötözve hevertek egymás mellett.
Körülbelül tisztában voltak a sorsukkal, hallották a veszett kurjongatást ...
Egyszercsak szép kettős sorban néhány katona jött, feltűzött szuronnyal .
Elöl Troppauer és Pilotte, egy-egy kályhacsőszerű lángszóróval.
Galamb vezette őket.
Gyorsan elvágta mindkét altiszt kötelékét.
Latouret felugrott.
- Nyomorult söpredék...
Piszok hazaáruló gazok!
- Ha befejezte, öregem - mondta csendesen Galamb -, szóljon, mert még sok dolgunk van.
Vagy nem volna kedve gorombáskodás helyett átvenni az őrjárat vezetését, és lefogni a lázadókat?
Mialatt ezt mondta, mindkét altisztnek átadott egy-egy revolvert.
- Mi ez? - kérdezte bután Battista.
- Ha nem kötözzük meg magukat az előbb, akkor kijöttek volna az udvarra nagyképűsködni, és a lázadók mindkettőjüket megölik.
Pedig szükségünk van két jó altisztre, ha egyik-másik kissé öregszik is már... fordult Latouret-hez.
- A lázadókat lefegyvereztük, de ők nem tudnak róla .
Felfeszítették a depót, kiitták a rumot, és alig állnak a lábukon.
Őrmester !
Vezesse az őrjáratot, hogy elfogja őket...
De gyerünk!
En avant, apuskám !
Marche! - kommandírozott sajátos katonai nyelvezetén.
- Ha ez igaz...
Harrincourt... akkor nem szégyellem magam... hogy néha sajnáltam... amikor nyúzták...
- A szeme felcsillant, néhány szál macskaszerű, ősz bajusza harciasan meredt előre, és a kis csapat élére állt : - A mon commandemant!...
En route!
Marche!
Már alig állt a lábán egy-egy katona, amikor a nehéz léptek döngve közeledtek kintről.
Az ajtóban megállt az őrjárat.
Két lángszóró meredt rájuk, ami magában véve elég ahhoz, hogy pillanatok alatt halálra pörköljön mindenkit a pincében.
- En joue! - recsegte Latouret, és szuronyok szegeződtek a lázadókra.
Néhány részeg ámultan látta, hogy eltűnt a fegyvere.
...Tíz perc múlva lelakatolták a pince ajtaját, és a lázadók ott feküdtek a földön szorosan megkötözve.
A goumier-khez olyan hirtelen nyomultak be , lövésre kész fegyverrel, hogy ezek nem is gondolhattak ellenállásra.
Gyorsan megkötözték őket.
A három foglyot, akik nem csatlakoztak a lázadó csendőrökhöz, eloldozták.
Ezek is fegyvert kaptak.
Benid Tongut még idejében kilépett a hátsó ablakon...
Az erőd egy elhagyatott részén felkapaszkodott a mellvédre...
Kötél volt nála...
Lemászik a túlsó oldalon, és bevárja az érkező négereket...
A szokoták holnap vagy holnapután itt lesznek a sivatagban.
De nem számított arra, hogy egy ember a mellvédről órák óta figyeli ...
Valaki, akinek elintézetlen ügye volt az őrmesterrel.
A hanyatló nap ferde szöge alatt hosszú árnyak terültek el a köveken, amikor Benid Tongut felért a lőrésekhez.
A homályból valaki melléje lépett, és torkon ragadta.
Barbizon könyörtelenül kemény vonásait pillantotta meg az őrmester egész közelről.
- Egy percre, kamerád... - suttogott a korzikai.
Benid Tongut csak azt érezte, hogy belehasít egy sajgás a tarkójába, és reccsen valami.
Azután átröpül a mellvéden, tizenöt méter magasból...
2
Amikor Finley lenézett az ablakból, és látta a gyülekező katonákat , megfordult.
Gardone verejtékező, rémülettől sárga arcát törölgette.
- Mi a véleményed? - kérdezte a hadnagyot.
- Meg fogunk halni - felelte egykedvűen.
- Ha van ekrazitjuk, akkor nem tarthatjuk sakkban őket, mert felrobbantják a csövet.
Azután csakugyan megérkeznek majd a szokoták, és ha a lázadók nem ölnek meg, akkor fejbe lőhetjük magunkat, mert természetesen eszemben sincs, hogy a négereknek megadjam magam...
- Kérlek... hadifogság...
- Ugyan!
Nyomban lemészárolnak.
- Nem bizonyos, sőt...
Mi érdekük lenne?
Finley undort érzett.
Ha gyáva is valaki, azért uralkodhatna magán, amikor látja, hogy meg kell halni, és nincs segítség.
És ez az ember hordja a francia tisztek egyenruháját!
A kretén hangja hallatszott kívülről:
- Légy szíves, és megállj, mert különben a közlegénynek lőni kell...
Ez a parancs...
- Eredj a pokolba - mondta valaki, és úgy látszik, félretaszította a bolondot, mert nyílt az ajtó, és Hildebrandt lépett be.
- Közlegény! - rivallt rá Finley.
- Ki engedte, hogy engedély és kopogtatás nélkül...
- Várj! - szólt közbe a kapitány.
- Én vagyok a parancsnok.
Mit akar itt? - fordult Hildebrandthoz.
- Kapitány úr!
A legénység küldött, hogy tárgyaljak a tiszt urakkal .
Megtagadjuk az engedelmességet!
Haza akarunk menni, és haza is fogunk menni.
Nem gátolhatnak meg senkit ebben.
A tisztek nem bántottak bennünket , mi sem bántjuk őket.
Az erődöt sem.
Megmondják a kombinációt, ellátjuk magunkat vízzel az útra, és megmarad Franciaországnak ez a helyőrsége , életben maradnak a tisztek.
Ha nem tesznek így, akkor elfoglaljuk az erődöt .
Ha kell, felrobbantjuk az egész törzsépületet, van elég ekrazitunk, és ez reménytelenné teszi a tisztek részéről az ellenállást.
Így is, úgy is hozzájutunk a vízhez.
De akkor felrobbantjuk a vízvezetékcsöveket , elpusztítjuk az erődöt és mindenkit, aki önökkel tart.
Ezt határozta a fellázadt helyőrség.
- Takarodjon! - kiáltotta Finley.
- Lázadókkal nem tárgyalunk, és valamennyien...
- Csendet kérek! - mondta erélyesen a kapitány.
Nem érezte a közvetlen halálveszélyt, és ez nagyképűvé tette.
- Miféle szerepük van az ügyben bizonyos szokota négereknek?
- A szokoták útban vannak Aut-Taurirt felé.
Az erdei törzs főnökével üzentek , hogy ha az erődöt elfoglaljuk, és így a francia katonaságtól nem kell félniük, akkor ők elvezetnek bennünket egy rejtett úton Angol Guineába.
A szokotákat nem bántjuk, de megvédjük önöket is, ha nem kényszerítenek más eljárásra.
- Menjen ki - felelte Gardone Hildebrandtnak -, és várakozzék a folyosón!
Hildebrandt tudta, hogy nyert.
Katonásan megfordult és kiment.
Kréta dugta be utána fejét:
- Tiszt úr... nem kell lelőni a közlegényt?
Kréta vigyorgott és eltűnt.
Gardone fensőbbséggel mondta Finleynek.
- Kérlek, szerintem diplomáciai érzék kell ehhez az ügyhöz.
Itt nem hősködésre van szükség.
A helyőrség és az út az első.
Így szól a parancs .
Menjenek hát ezek a zendülők, ahová akarnak.
Az erőd pusztulásáért nem vállalom a felelősséget.
Gardone felfújta magát, és gőgösen nézett helyettesére.
- Csak nem akarod kinyitni a csapot, kapitány úr?
Vagy elárulni a kombinációt?
- De igen!
Ezek jó fiúk, csak elkeseredettek.
Egy kis diplomácia, kérlek ...
Menjenek el... és így legalább megmarad az erőd.
Ha felrobbantják a csövet , akkor végeznek a helyőrséggel is...
Nem adhatjuk fel ezt a fontos hadászati , stratégiai pontot...
- Nem osztom a véleményedet, kapitány úr - felelte táguló orrcimpákkal , dühösen Finley.
- Úgy?
Hát ez nem is fontos...
Engem azért küldtek ide, mert tudták, hogy kényes feladatról van szó...
Hadnagy úr, parancsot adok önnek, hogy vezesse a lázadók követét a csaphoz, és közölje vele a páncélszekrény kombinációját.
A tiszt habozás nélkül felelt:
- Megtagadom az engedelmességet!
Finley rövid, gyors mozdulattal lecsatolta a kardját, és az íróasztalra tette.
- A szobájába megy, és további parancsomig ott marad.
Én fogom megmondani a zár nyitját, és saját felelősségemre kinyitom a vízcsapot...
Közlegény!
Minden szó hallatszott a vékony ajtón, úgyhogy Hildebrandt örömmel beugrott a szobába, és Gardone valamit mondani akart, de - ijedten hátralépett.
A szemben álló Hildebrandt mellkasából hirtelen kibújt egy szurony...
A katona tágra nyílt szemmel, tátott szájjal meredt maga elé... azután felbukott.
Mögötte, puskával a kezében, Kréta állt, a fegyver szuronyáról csepegett a vér.
- Yves őrnagy vagyok - mondta csendesen, és egyenesen Gardone szemébe nézett .
- Kapitány!
Adja át a kardját.
Finleynek!
Hazaárulásért letartóztatom...