Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tábori Piroska, Z.
Tökmag bandája
Keletkezés ideje
1934
Fejezet
23
Bekezdés
964
Mondat
2903
Szó
26026
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XX.
Az iskolafolyosón olyan nyüzsgés volt, mint a méhkasban rajzáskor.
Az ötödik és hatodik osztály kirándulásra felpakolva, útrakészen állott.
No, nem éppen csöndben .
Ami, tekintve, hogy a bizonyítványkiosztás már két napja megtörtént, nem csoda.
Pista is ott állott a sorban Tökmaggal.
Hirtelen elcsendesedett a rakoncátlan banda.
A tanári ajtóban Galambos tanár úr jelent meg.
- Fiúk! - szólt hangos szóval -, nagyon sajnálom, de nem mehetek veletek!
Hangos, elkeseredett zúgás volt a válasz.
Valami csattant, Tökmag mérgében a hátizsákját csapta a falhoz.
- Csend! - rendelkezett a tanár úr -, megígérem, hogy kipótolom.
Most majd Farkas tanár úrral indultok.
Tarján Pista!
A Herceg kilépett a sorból, mindenki kíváncsian fordult feléje.
- Te itthon maradsz, gyere be velem a tanáriba!
Farkas tanár úr kijött, a fiúk elindultak, de bizony megcsappant kedvvel.
Tökmag csaknem sírt mérgében.
Nem elég, hogy szeretett osztályfőnökük ittmarad, de még Pistát is "lekapcsolták".
Ha teheti, bizonyosan megszökik ő is.
A Herceg nem csodálkozott a dolgon.
Tán a filmgyárba hívják.
Meg is kérdezte:
- A gyárból telefonáltak, tanár úr, kérem?
- Nem, nem fiam, csak gyere velem.
Aztán okos légy!
Milyen furcsa a tanár úr hangja.
A fiú szíve erősebben vert.
Vajjon mit akarnak tőle ?
Csak nincs valami baj?
Az ajtóban a tanár úr megállott.
Kezét tanítványa vállára tette.
- Pista, most okos légy.
Az én fiam vagy.
Eddig mindig büszke voltam rád, ne feledd .
Gondolj arra, hogy egész évben komoly, felnőtt emberként viselkedtél!
No, ettől a bevezetéstől Hercegünk szíve egész a torkáig szaladt.
Mi várhat rá odabent?
A tanáriban senki sem volt, de a félig nyitott igazgatói irodaajtó mögül több hang hallatszott, a tanár úr bement oda.
A fiú pár pillanatig tanácstalanul állott, aztán egészen kinyílt az ajtó és két férfi lépett ki.
- Bárdos bácsi! - újjongott fel Pista -, tudtam, mindig mondtam.
Igazán vissza tetszett jönni!
Hogy csodálkozik majd anyu!
- Visszajöttem fiam!
Sajnálom, hogy csak most jöhettem.
De te örülhetsz neki.
Úgy-e mikor elmentem, megígértem, hogy gondolok rád?
Mikor visszajövök, megkapod az igazi jutalmat?
Hát itt van, nézd, kit hoztam neked, nektek!!
A másik idegenre mutatott.
Pista ránézett.
Fáradtarcú, nagyon sovány, szakállas férfi volt az.
A fiúra mosolygott és mintha feléje nyult volna.
Pista herceg bámulva állott, aztán halkan, egészen halkan elsóhajtotta:
- Apa!
Édesapa!
***
- Mondtam anyunak, hogy minden ember jó.
De ezt igazán nem gondoltam!
Tudod Tökmag , sohasem hittem volna.
Nem is ismertem meg mindjárt.
Abban a sok szenvedésben nagyon megváltozott.
De most is az én apám.
És előbb a Bárdos bácsi beszélt anyuval!
Én meg kint álltam és úgy féltem, de úgy, hogy egészen vacogott a fogam.
Aztán kigyött anyu .
Gondolod sírt?
Nem sírt!
Az én anyum olyan hős, de olyan!
Csak a Bogár sírt és mindig erősebben, hogy már féltem.
És a Máli mindjárt megszerette apát.
A Marci is megismerte.
Csak a két filmkutyát kellett bemutatni.
De apa azokkal is tudott beszélni, még a Pajtás is szót fogadott neki.
Aztán...
- Aztán elmondhatnád már, hogy találta meg a Bárdos bácsi az apádat!
Bizonyosan az a legérdekesebb az egészben.
Ne légy irígy, Pista herceg!!
Nem, Pista nem volt irígy.
Elmondott mindent, ahogy Bárdostól, meg édesapjától hallotta.
Szerencse, hogy mindketten bármikor készen állottak a tanuskodásra, mert a fiúk néha egészen hitetlenkedve csóválták a fejüket.
Ilyesmit eddig csak regényekben olvastak.
Tökmag mindegyre közbekiabált, hogy ő is bizonyítson!
Hát különös történet is volt ez!
Úgy kezdődött, hogy Bárdos igzgató úrnak el kellett utaznia, mikor pedig itthon is akadt volna dolga elég.
Nem, nem.
Még sokkal régebben kezdődött.
Ott, mikor Tarján Sándor, Pista édesapja elvesztette utolsó reménységét is, hogy itthon rendes állást kaphat.
- Kérem, mindenütt leépítünk.
- Igen tudjuk, hogy milyen értékes a munkája, dehát a viszonyok!!...
Talán félév mulva próbálkozzék!
Ilyeneket hallott mindenütt.
Pedig beutazta a vidéki helyeket is, alig volt otthon, a gyerekei egészen elszoktak tőle.
De ezt már említettem is, ugy-e?
Akkor nagyot gondolt.
Az ember mindig azt hiszi, hogy másutt jobb, könnyebb és ezért vonzza úgy az idegen világ azt, akinek itthon rosszul megy a sora.
A messzeség szépít.
Aztán mikor kiderül...
De ez később következik.
Tarjánék eladtak minden eladhatót, az apa útlevelet szerzett és az összeszedett pénzzel kiment Németországba.
Persze nem vallotta be, hogy munkát akar odakünn, azt nem szabad.
Mindenütt csak azt látják szivesen, aki pénzt hoz, azt, aki vinni akar , kinézik.
Nem indult csak úgy neki a világnak, volt egy barátja, akiről tudta, hogy nagy úr odakünn, gyárigazgató, leveleztek is.
Tarján neki sem árulta el, hogy mit vár tőle .
Talán szégyelte is.
Ott érte az első csalódása.
A jó barát nagyon örült neki.
Igazán, szívéből szeretett volna segíteni, de külföldit nem alkalmazhatott mérnöknek.
Akkor pedig Tarján még csak mérnöki munkára gondolt.
Megpróbálkozott másutt, ajánlóleveleket szerzett, kapott is.
Sokat.
De munkát semmit .
Egyetlen hónapig volt dolga, egy gazdag úr fiát készítette elő a vizsgára.
Aztán mehetett megint neki a világnak.
Jó emberek azt tanácsolták neki, hogy térjen haza.
Otthoni, megszokott környezetében , sok ismerős között, ha nem is mérnöki, de valamilyen munkája csak akad.
Hanem éppen akkor találkozott egy francia emberrel, aki csodákat mesélt neki a hazájáról.
Mintha ott legalább is aranytálcán kínálnák az állásokat és csupa arannyal fizetnék.
Tarján, a maga becsületességében bízott benne, hitt neki.
Elment Franciaországba az ismerős ajánlólevelével.
Hát nem panaszkodhatott.
Kapott is munkát azonnal: bevették közönséges munkásnak egy autógyárba.
Aminél borzalmasabb, lélekölőbb foglalkozása művelt, tanult embernek nem is lehet.
Tarján azt hitte, hogy ez csak átmenet, addig végzi, amíg beletanúl, aztán gyors előmenetel várja.
Ahogy a barátnak mutatkozó idegen ígérte.
Csalódott.
Előmenetelről szó sem volt, de még arról sem, hogy másféle munkát kapjon.
És mikor panaszkodott , egyszerűen kitették.
Minek jött ide? kérdezték tőle.
Ebben az időben már nem is írt haza.
Valami dacos keserűség emésztette, hogy majd csak akkor jelentkezik megint a családjánál, mikor sorsa jobbrafordul, mikor segítséget küldhet nekik.
Volt aztán piaci szeméthordótól képeslapárúsig minden.
Aludt padon és a Szajna folyó hídja alatt.
De akármerre ment, mindenütt találkozott magához hasonló, csalódott magyarokkal.
Ezt nem érezte vígasztalásnak, ellenkezőleg!
Fájt neki, rettenetesen fájt, hogy mi magyarok olyan hiszékenyek vagyunk, minden kis ígérettel elcsalhatnak akárhová.
Párisban már nem volt maradása.
Nemcsak, hogy munkát nem kapott, de az idegenek ellenőrzése szigorúbb lett, akinek nem volt munkája, azt hazatoloncolás fenyegette.
Hát ezt nem!
Csak ezt nem!
Hogy szégyenszemre, mint valami csavargót szállítsák haza azokhoz, akik hittel, bizalommal várják - vagy pedig megsiratták már...
Akikhez tanácsért fordult - magafajta szegény nincstelenekhez -, a legképtelenebb tanácsokat adták.
Egyik azt mondta, hogy próbáljon kijutni Délamerikába.
Ott mindig kell munkaerő.
És ott annyi a föld, hogy mindenkinek jut.
Szerencsére nem fogadhatta meg a jótanácsot, mert nem volt meg a kiutazáshoz szükséges pénze.
Mások azt tanácsolták, hogy szerezzen hamis névre szóló útlevelet, lehetőleg amerikait, akkor kap munkát.
Ettől is irtózott.
Csak csalást ne!
Hiszen ez már lelki züllést jelent.
Mindez hetekig eltartott.
Már semmije sem volt a rajtavaló ruhán kívül.
Párist otthagyta, napszámosként eljutott Marseillesbe.
Közben "megette", vagyis fölélte a kalapját, felső kabátját és cipőjét, ócska papucsban érkezett meg a kikötővárosba.
A kikötőben lézengett.
Olyan fáradt volt, hogy alig tudott a vágtató autóknak kitérni.
Egyszercsak, éppen a közelében, egyik autó defektet kapott.
Az utasa is kiszállt és bizony elég hangosan kiabált.
Magyarul!
Hogy ő most majd lekésik, mit csináljon a csomagjaival? azonnal kerítsen a soffőr neki másik kocsit.
- Kérem, én segíthetek talán? - rohant oda Tarján mérnök úr, jelenleg toprongyos csavargó a franciák ékes földjén.
Akit a magyar szó magához térített.
És szemben találta magát Bárdos vezérigazgató úrral, egykori hadnagytársával, akinek zsebében ott voltak az összes hivatalos iratok, melyek nagy pecsétekkel igazolják , hogy Tarján Sándor nevű, magyarországi születésű mérnök teljesen és nyomtalanul eltünt, tehát halottnak tekintendő.
Persze, ez csak később derült ki.
Először csak Tarján ismerte fel Bárdost és mikor kimondta a nevét, a vezérigazgató csodálkozva nézett rá.
- Ismer talán?
Ön magyar?
- Az vagyok!
Tarján Sándor a nevem, - hangzott a halk válasz, mert akkorra már a mérnök is kijózanodott a viszontlátás öröméből és szégyenkezve húzta még összébb ingetlen mellén a kabátot.
Már el is fordult, hogy odébbálljon, de két ölelő kar tartotta vissza.
- Sándor!
Tarján Sándor!
És én beszaladgáltam érted fél Franciaországot!!
- Utánam?
Hát tudtad, hogy itt vagyok?
- Kérem, nem tetszik beszállni? lekésik az úr, - szólt közbe most már az eddig türelmesen várakozó soffőr.
- Nem késünk le!
Nem szabad lekésnünk!
Gyere Sanyi, induljunk! - mondta Bárdos és az egész útvonal megbotránkozására még itt is szokatlan iramban robogtak, de el is érték a párisi gyorsot.
Ott a kalauz mélységes megbotránkozással akarta volna kiutasítani Tarjánt - mert, hogy kerül egy ilyen toprongyos csavargó az elsőosztályú kocsiba? - de mire az ellenőrrel, akitől utasítást kért, visszatért, hogy tervét végrehajtsa, a fülkében már csak két igen jól öltözött, vidáman beszélgető urat talált.
Egyiken kicsit lógott a ruha, dehát a gazdag emberek szeszélye kiszámíthatatlan...
- És a legfényesebb a dologban, - fejezte be elbeszélését Pista herceg -, hogy Bárdos bácsi már itthon tudta, hogy mink kik vagyunk!
És a Galambos tanár úrnak is szólt.
De kérte, hogy ne emlegesse, mert még titok.
Anyu sem tudott semmit.
Meg én se.
És jobb is volt így, mert anyu biztos agyonsírta volna magát.
Most meg örülhet, mert meg is érdemli!!
Utóbbit valamennyi fiú szívből helyben hagyta.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE