Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rejtő Jenő
Az előretolt helyőrség
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
29
Bekezdés
2394
Mondat
6116
Szó
46706
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Huszonharmadik fejezet
1
- Sajnos, a táska eltűnt - mondta a kapitány Galambnak -, de ha szüksége van valamire... megbízhat bennem...
- Engem kapitány úr... elsősorban...
Troppauer...
- Ja, igaz, a másik katona...
- Csengett a telefon, felvette.
- Igen?
Rendben van.
Azonnal induljon őrjárat a corvée-tól, és hozza az erődbe.
- Letette a kagylót, és Galambra nézett: - Érdekes.
Az a Troppauer nevű katona él.
Ha akarja, eléje mehet...
- Hurrá! - kiáltotta Galamb mindenről megfeledkezve, és rohant...
Kissé soványan, de mosolyogva és egészen rongyosan érkezett vissza.
Hosszasan ölelgették egymást.
A költő teljes testi épségben jelentkezett szolgálatra az őrmesternél.
Azután felmentek a legénységi szobába, hogy Troppauer átöltözzön az uniformisába.
- Hogy maradtál életben? - kérdezte Galamb.
- Egyszerűen.
Nem ütöttek agyon - magyarázta a költő vidáman.
- A tanulság az, hogy nem árt olykor egy goumier-t felpofozni.
Azóta is viszket a tenyerem, ha azt a gyönyörű Benid Tongutot meglátom odalent.
Az a korzikai bandita, akinek akkor vizet adtam, protezsált az agyonverő osztagnál .
Közbenjárt egy félmeztelen úrnál, hogy ne öljön meg...
Viszont... te...
Itt van egy kényes ügy...
Ezek a rabok furcsán viselkedtek...
- Nem figyeltek oda, amikor felolvastál?
- Nem.
Ezért aránylag kevés verekedésem volt.
Ellenben... lázadni akarnak...
- Mit beszélsz?
- Bizonyosat nem tudok.
Egy bennszülött pigmeus járt náluk.
Ilyenek laknak az erdőben...
Valami szokota törzs fog átjönni.
Csak meg kell várniuk amíg apad a Niger.
És akkor fellázadnak a rabok.
Itt az erőd katonái között is sokan tudnak a dologról...
Kobienszki is benne van és ez a Hildebrandt nevű.
- De a víz ?...
A vízhez csak a tisztek férnek hozzá.
- Valaki jön majd, és hoz magával robbantót.
Ha van ekrazitjuk, akkor felrobbantják a csövet, és vízhez jutnak.
- Mit csináljunk ?...
Ha feljelentjük őket, akkor sok légionistát bajba keverünk.
Viszont én francia kadét vagyok...
- Én meg költő, és az ilyen emberek hazaszeretete közismert.
A ördög tudja , mit kell itt tenni.
Bajtársainkra nem árulkodhatunk...
- Én már tudom, mit kell tenni.
Tanácsot kérünk az őrnagytól.
Lelepleztem egy álruhás őrnagyot.
Abban megbízhatunk.
- Kicsoda az illető?
- Hlavács! - vágta ki diadalmasan.
- Sohasem hittem volna róla... - csodálkozott Troppauer.
- Hlavács cipész ?.. .
Nem tudott hová lenni.
Hlavácshoz mentek, aki egy üveg bor mellett szomorkodott a kantinban ...
Galamb leült melléje.
- Baj van... - súgta.
Hlavács elfehéredett.
- Tudtam, hogy ez a Spoliansky elárul... - azt hitte, hogy a lengyel vallomást tett ellene az inglopás miatt.
- Nem ilyesmiről van szó.
Troppauerben megbízhat, ő költő.
Holnaputánra lázadást terveznek.
- Odaszólt a kantinos pincérének.
- Mit lábatlankodsz itt?
Hozz egy üveg bort!
A barna bőrű fiatalember a söntéspolchoz ment, és bort mért ki.
- Nem értem... - felelte Hlavács.
- Mit akarnak maguk?
- Nézze... szükségünk van a tanácsára.
Itt valami lázadás készül, a katonák el akarják foglalni az erődöt...
Az arab fiú odaállította a bort, és töltött.
- Valamit tenni kell - sürgette Galamb.
- Ezt lássa be, őrnagy úr...
- De kérem... - hüledezett Hlavács.
- Bocsánat... - vonta vissza Galamb.
És ugyanakkor dühösen mordult a suhancra: - Nem mész innen?!
- Maga mondja meg, mit tegyünk - biztatta Troppauer.
Hlavács idegesen törölte meg a homlokát.
Csak tudná, mit akarnak ezek?
Remegő kézzel egy pohár bort hajtott fel.
- Először is...
Kik a lázadók?
És... hát... hányan vannak azok, akik nem lázadnak?... - jegyezte meg bátortalanul, nagy kínban.
- Nagyszerű.
Megtudjuk, kik a lázadók.
- Illetve - szólt bele Troppauer -, megtudjuk, kik azok, akikben megbízhatunk.
Ez már fél győzelem.
- Győzelem!
Erre iszunk - mondta a cipész, mert minden alkalmat megragadott az ivásra.
- Nadov és Rikajev velünk tartanak - kezdte a felsorolást Troppauer.
- És Spoliansky - folytatta Galamb.
- Van államhűség az olyan emberben, aki nyugdíjas volt.
Továbbá Minkusz doktor is rendes fiú, azután itt van Pilotte, ez a vén katona...
- Egészségére! - ivott Pilotte-ra örömmel a cipész.
- Én már tudom, hogy ön mit gondol - fordult Galamb ambiciózusan Hlavácshoz , és levette a zubbonyát, mert a forróság elviselhetetlen volt.
- Ön arra gondol, hogy mi összeszedjük a megbízható embereket, és szükség esetén helyreállítjuk a rendet.
- Valahogy így... - jegyezte meg Hlavács bizonytalanul.
- A rabok mind velük tartanak, és sok legionárius is - szólt közbe Troppauer.
- Azt hiszem, előbb úgy teszünk, mintha velük tartanánk - mondta Galamb -, nem gondolja?
- Dehogynem... - felelte kínban a cipész.
- Csak azért...
Vigyázni kell ...
Egészségükre!
- Nyugodt lehet - bíztatta Galamb, és felvette a zubbonyát.
- Gyere - mondta Troppauernek.
Meghajoltak Hlavács előtt, és mentek, hogy felkeressék Pilotte-ot.
- Okos ember, az biztos - mondta Troppauer, mikor már kint voltak az udvaron.
- Na hallod, barátom.
Egy titkosszolgálati őrnagy...
De ennek a Pencroft-Laporternek szívesen ütném ki vagy két szemét.
Csak Spolianskyt nem szabad belekeverni...
Azért kímélem jelenleg...
Mi bajod?
A költő elfogódottan simította meg gorillaállkapcsát.
- Tudom, hogy nem szívesen válsz meg tőlük - mondta lesütött szemmel.
- De mégis kérlek, a műveim, amelyeket rádbíztam...
Galamb hallgatott.
Hogy közölje a szörnyű hírt?
- Pajtás - felelte azután letörten.
- Légy erős...
- Szent Isten!
- A versek egy viaszosvászon táskában voltak és ellopták valamennyit...
- Hallgattak.
A költő sóhajtva állt.
Galamb megpróbálta vigasztalni.
- A tárcám is mellette volt... tizenötezer frankkal.
- Eh, mit pénz!
A verseimet... akarta a nyomorult.
Tudom, hiszen meg akart ölni értük...
Ó!...
Egy könny hullott ki a szeméből...
Szótlanul mentek egymás mellett.
Pilotte a legénységi szobában volt, pőrére vetkőzve.
Az öreg katona is nehezen állta a hőséget.
- Ide hallgass, vén zupás - kezdte Galamb.
- Arról van szó, hogy néhányan itt piszkoskodni akarnak.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még ezen a gyalázatos helyen is azt mondom, hogy Franciaországot nem árulom el.
Neked mi a véleményed?
Pilotte gondolkozott.
- Mit akartok ?...
Ha verekedni kell, számíthattok rám, de nem árulkodom senkire...
- Nem is azt akarjuk - nyugtatta meg Galamb.
- Csak verekedni - szólt álmodozva a költő, és megnyalta a száját.
Ezután felkeresték Spolianskyt, aki aznap jött ki a kórházból.
- Nézze - magyarázta Galamb -, ön állami ember, aki hűséggel tartozik hazájának.
A hóhéri kar szégyene lenne, ha egy is akadna közöttük, aki méltatlannak bizonyulna a fekete nyakkendő és a keménykalap viselésére.
- Uraim - jelentette ki előkelően Spoliansky -, önök megbízhatnak bennem.
Én államhű vagyok.
Nem egy gazembert akasztottam már fel, de csak a haza szolgálatában.
- És bebizonyította - dicsérte tovább Galamb -, hogy katona is tud lenni, ha minden kötél szakad...
Minkusz, Nadov és Rikajev, aki felgyógyult első lázrohamából, csatlakozik hozzájuk.
Ezeket azzal befolyásolták, hogy Hlavács titkosszolgálati őrnagy , és ő mondta, hogy útban van egy büntető csapat.
Hlavács személyét ezután más szemmel nézték, és néhányan szívesen fizettek neki bort.
A cipész nem értette a váratlan népszerűség okát, de belenyugodott, mert kellemes dolognak tartotta az ivást.
- Most gyere a kantinba - mondta Galamb, mivel néhány emberük már volt, és látta, hogy Troppauert verseinek elvesztése mennyire lesújtja.
- Játszok neked néhány szép dalt.
De a költő komoran ment mellette, és nagyot sóhajtott.
- A legszebb verseimet lopták el.
Közte volt az eposzom is: "Holnap indul a század csuklógyakorlatra.
Írta Troppauer Hümér."
Ez neked nagyon tetszett...
Leültek egy sarokasztalhoz.
A vendéglős bort hozott, és Galamb a zsebébe nyúlt a szájharmonikájáért.
Elámult.
A harmonika helyett Grison tárcáját vette elő, benne volt a titkosszolgálati jegy, a tizenötezer frank, a notesz és az újságcikk...
Ostobán nézte.
- Mi ez? - kérdezte Troppauer.
- Ez volt a viaszosvászon zacskóban...
Ami eltűnt a század pénzszekrényéből...
Most itt van a zsebemben!
- A verseim!
Az is ott volt! - kiáltotta a másik izgatottan.
- Nézd meg a zsebed!
De hiába kotorászott a zsebében.
A versek eltűntek.
- Nincs - dadogta Galamb.
- Visszaadott mindent... még a tizenötezer frankot is...
- Gondolhattam volna - mondta keserűen a költő -, tudta a gazember, hogy mit akar.
Majd bolond lesz a tizenötezer frankot megtartani, amikor ellophatta valamennyi eredeti Troppauert.
A szája megremegett, és nagy, szürke szeme nedvesen csillogott...
2
Galamb vészjóslóan felemelkedett.
Hohó!
Ezt senki más nem tehette a zsebébe, mint az arab suhanc, aki állandóan az asztalnál lábatlankodott a levetett zubbonya körül!
De hol van a fiú?
Otthagyta Troppauert, és szó nélkül kisietett.
A söntéspult mögött a konyha felé ment.
Ott senki sem volt.
Átment a konyhán.
Egy kis kővel körülvett kertbe ért, ahol törölgetnek, krumplit tisztítanak, és mosogatóvizet öntenek ki.
Megvan!
Ott áll a fiú, és cipőt tisztít.
Elkapta.
- Beszélj, te ördögfióka, mert kitekerem a nyakadat!
Hogy került ez a holmi hozzád?
- Megmondok mindent... csak eressz el... uram...
De ahogy lazult a szorítás, a fiú kisiklott a kezéből, és befutott a házba, a konyha melletti keskeny úton.
Galamb elkapta a csuklóját...
Mindkettőjük keze a bejáró és a fal közé szorult.
De a suhanc kiszakította magát, és beugrott egy szobába, ahol a kantinos lakott.
Galamb nekifeszítette a vállát, a zár könnyen kitört, és máris ott állt a küszöbön.
Egy hatalmas altiszti revolver feszült a gyomrának a suhanc remegő kezében...
- Ha hozzám nyúl, lelövöm!
Meglepetten nézte a barna bőrű kölyök elszántan villogó szemét.
Azután a kezére nézett.
Elzsibbadt az ámulattól.
Ahol a karfa lehorzsolta a bőrt , fehér színű volt, és egy háromszögű anyajegy látszott!
A szellem!
Ez nem barna arab suhanc, hanem fehér nő!
Ijedten lépett hátra.
- Bocsánat... nem tudtam... hogy...
Az arab követte a katona pillantását.
Meglátta a kezén a jelet...
Ijedten eltakarta.
Csend volt.
- Milyen ostoba voltam... - mondta aztán szomorúan.
- Sejthettem volna, hogy rájön, ha visszateszek mindent a zsebébe...
- Na hallja - legyintett fölényesen Galamb -, ön nem tudja, hogy én közben kitűnő nyomozó lettem?
De kérem.
Most mondja meg nekem, kicsoda ön.
Mert kísértetekben csökönyösen nem hiszek...
A nő egy másodpercig gondolkozott.
- Magde Russel...
Az apám volt az a kutató, akit gyalázatosan meggyilkoltak , és az anyám lett később... dr. Brétailné.
- Értem... ezért hasonlít rá... és az anyajegy...
- Kérem...
Én most nem mondhatok semmit.
Sokáig azt hittem, hogy maga... maga hazaáruló.
Például, amikor az órát kértem...
Ott az oázisban.
Hiszen emlékszik?
- Halványan... felelte rosszkedvűen, és megtapogatta a tarkóját...
- Később meggyőződtem róla valaki révén, hogy maga... egész... rendes és...
Galamb csillogó szemmel lépett hozzá és megfogta a kezét:
- Régen vágytam már egy ehhez hasonló társalgásra...
Mert meg kell mondanom...
- Ne...
Ne mondjon semmit - vágott közbe gyorsan a leány, és tűzpiros lett.
- Ja, igaz... a karóra, ha parancsolja...
- Nem baj...
Csak tartsa magánál... de kérem - tette hozzá, őszinte aggódással -, vigyázzon magára, mert ezért meg akarják ölni.
- De nem teszik! - kiáltotta elkeseredetten.
Felharsant a kürt.
Takarodó.
- Mikor látom... - kérdezte gyorsan Galamb.
- Talán... lesz alkalom még...
Kérem, bízza ezt rám.
Most nem vagyok a magam ura, de megígérem, hogy rövidesen találkozunk...
Nem akadályozhatta meg, hogy Galamb megcsókolja a kezét.
De úgy látszott , hogy nem is akarja.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE