VII.
Véritélet Damjanichnál.
A debreceni csata tehát elveszett.
A csata folyama alatt Görgei cinikus egykedvűséggel járt föl s alá szobájában, gúnyos megjegyzéseket téve egyik-másik belépő bizalmasához, hogy »püfölik most Nagy Sándort.
Ürügy kellett neki a fegyverlerakásra.
A kétségbeesés átadta neki a diktátorságot is.
És most már vérboszut vesz Kossuthon.
Megalázza, porba tiporja.
Elő van készítve az útja mindennek.
A fegyelem, a katonaság összetartó ereje a sereg egy részében teljesen eltűnt, a gyávák, a szökevények naponként szaporodtak.
Görgei folyvást parlamentirozott az oroszszal.
Leplezett előkészületeket tett az általa már rég tervezett fegyverlerakás keresztülviteléhez.
Megtörtént !
Bevégeztetett!
Kossuth lemondott.
Görgei átvette a diktátorságot, a katonai és polgári főhatalmat, mely őt teljhatalommal ruházta föl, hogy az orosz cár ő felsége vezéreivel megkezdett alkudozásokat folytathassa és bevégezhesse.
Oda kívül a tisztek között nagy volt az izgatottság, de még nagyobb volt benn az aradi várban, melynek Damjanich volt parancsnoka.
ö volt a legvitézebb magyar vezér, ki soha egy ütközetet el nem vesztett, soha nem hátrált.
Soha nem csüggedett.Épen azért jöttek most este össze az aradi várban nála tanácskozásra.
Esteli óra elmúlt, a bizalmasan meghívott főtisztek már együtt voltak egy nagy asztal körül ülve.
Asztalfőn az elnöki helyen Damjanich ült karos székben, bekötött lábbal, mellette egy orvos és egy tábori lelkész voltak.
A lelkész az asztalon levő órára nézett, aztán Damjanichhoz hajolva valamit halkan mondott ennek.
Damjanich helybenhagyólag intett fejével.
A lelkész ekkor az asztalon levő keresztet kezébe fogván, ünnepélyesen fölállott.
Mit a jelenlevő főtisztek is követtek.
Csak Damjanich maradt ülve lábbaja miatt.
— Atyának, Fiúnak és a Szent Lélek Istennek nevében ! kezdette a lelkész.
Isten és szent Fia a mi urunk Jézus Krisztus és minden szentjei úgy legyenek velünk kegyelmükkel, amint a tiszta igazságot mond-juk .. .
Isten miTiket úgy segéljen !
A jelenlevők mindnyájan utána mondották az eskü szavait : Isten minket úgy segéljen !
— Most, úgymond a lelkész, kérem az előadó urat, terjeszsze elő az ügyet, amely miatt összejöttünk.
Nagy Sándor tábornok állott föl.
Mindnyájan a legnagyobb csöndben s mély figyelemmel várták szavait.
A tábornok végig hordozta a jelenlevőkön tekintetét, aztán csöndes meghatott hangon kezdette beszédét.
Nem harag, nem gyűlölet szólott szivéből, de a hazaszeretet fájdalmas érzete.
És bírálta Görgei hadi működését, Zichy Ödön gróf felakasztásától, Roth és Filippovics elfogatását, majd a Bécs ellen intézett hadjáratot a parndorfi és schwechati csatákkal, majd a téli visszavonulást, tovább a kápolnai csatát, aztán a szolnoki, isaszegi és nagysallói diadalmas ütközeteket, Budavár bevételét, kiemelvén mindazt, mi ebből neki érdemül betudható ; aztán az oroszok ellen folyatott küzdelmét, később az ezekkel megkezdett tárgyalásokat, végre föleimlibett egy kósza hirt, mely oly szörnyű, hogy erre még csak gondolni is bűn, mely szerint egész hodtestével föltétlenül le akarja rakatni a fegyvert az orosz előtt.
— Gondolatnak is becstelen ! kiáltott Damjanich mérgesen ütvén kezével az asztalra.
— Én nem állítom, hogy való, folytatta Nagy Sándor, hanem lelkemben végig fut a borzadás, hogy megtörténhetik.
Az összes jelenlevő főtisztek arcán mély gond és aggodalom kifejezése tükröződött.
— ö nagy dolgokat vitt véghez ! mondotta Kiss Ernő tábornok.
— Hadserege még többet s vitéz tábornokai mindent, mondotta Lenkei , ennek páratlan vitézsége nélkül ő kalandor lett volna a történelemben.
— Kétszínű tettetése s ravaszsága kezdettől fogva ellentétbe helyezte magát nemzeti kormányunkkal, szólalt föl a fiatal Markovics ezredes.
Mint gárdista szolgáltam vele együtt, ismerem minden izében.
Aztán éles megjegyzések történtok egyik és másik hadműveletére, melyeket egyedül alvezérei s páratlan hősiességü hadserege tudtak diadalra juttatni.
A stureci hires visszavonulás köztudomású, hogy nem az ő érdeme.
Egy volt bányászé, ki mint utász főhadnagy szolgált seregében, ismerte az elhagyott alagutat; ő jelentette ezt Görgőinek.
És most, mintha valamely elkeseredés járta volna át a sziveket, egész zápora indult meg a kárhoztató felszólalásoknak Görgei ellen; felhozták ellene Budavár ostromát és bevételét is, mely végzetes szerencsétlenség volt a további hadműveletre vonatkozólag.
— Kérlek, csitította a mellette ülő Aulich az indulatos Lenkeit, fékezd hevességedet.
— Sokáig hallgattam, visszatartottam sejtelmes hitemet a vezérről, de most már csak a vak nem látja bűnös terveit.
— Ö egy orosz vezérrel folytat titkos levelezést és alkudozást, szólt boszankodva Lenkei, neki ezt nem lenne szabad tenni.
— Amit ő tesz, nem egyezkedés, hanem árulás.
Elárulása hazájának és az egész hadseregnek.
Erről van most szó, erről folyik a titkos alkudozás, mely ha becsületes és tiszta, kell hogy nyílt is legyen, hogy tudja és ismerje mindenki, mondotta egy másik.
— Vigyázni kell reá.
Ö többé senkitől nem tart.
Azt hiszi, hogy amit akar, ki is viheti.
Azzal nem törődik, hogy mily utón.
Ilyennek ismertem őt, kit a félrevezetett közvélemény emelt oly magas piedestálra, hogy csaknem mindnyájan leborultok előtte.
Többen helyeslőleg intettek fejőkkel.
— Mi, mondotta egy öreg ezredes, Istentől egy nagy munka végbevitelére lettünk hivatva.
Mindnyájan teljesítettük kötelességünket.
Egyedül ő élt vissza azon legnagyobb bizalommal, melyet a kormány és a haza reá ruháztak.
— Inkább veszszünk el mindnyájan, minthogy ezt elfogadjuk.
Egy dörgő hang kiáltott fel :
— Inkább veszszen el ő, minthogy átkos szándékát végrehajtsa.
— Egyetértve talánmég révparthoz juthatunk a halálos örvényből.
— Hogy ha őt dobjuk előbb abba bele. tF És egyhangúlag el Ion határozva, hogy ha Görgei föltétien megadásra akarja vezetni a hadsereget, őt teszik örökre ártalmatlanná.
Aztán mindenik vezér hadosztálya élére áll, neki vág az ellenségnek s lesz egy gyilkos harc, melyben lehet, hogy mindnyájan elveszünk.
De dicsőséggel !
Damjanich föltette a kérdéss :
— Tehát önök az indítványt elfogadják?
— Igen elfogadjuk ! volt a válasz egyhangúlag.
— És ki legyen a határozat végrehajtója ?
— Idegenre ezt bízni nem lehet.
A szabadság szövetkezete ítélt.
Legyen ő maga a végrehajtó.
Határozzon a sors.
— Úgy van !
Határozzon a sors !
És ebbe mindnyájan belenyugodtak.
A lelkész papirt vett elő, szétvagdalta s minden darabra fölirta egy-egy jelenlevő főtiszt nevét, Damjanichot kivéve, aztán összehajtogatta.
Beletette egy csákóba, végre föfrázta azt.
Majd az volt a kérdés, hogy ki huzza ki a nevet ?
— A lelkész ! volt az egyhangú válasz.
— Készséggel, ha önök úgy parancsolják.
Aztán belenyúlt az asztalon levő csákóba, kihúzott egy darabka papirt, melynek zárt belsején egy név volt fölirva s átadta azt Damjanichnak.
— Lenkey Károly ! olvasta Damjanich.
Ez a végzet keze ! tette utána.
A tábornok hevesen ugrott föl.
— Legyetek meggyőződve, hogy kötelességemet híven fogom teljesíteni.
A lelkész még egy második papirt is vett ki a csákóból.
Helyettesről is kellett gondoskodni.
— Lázár Vilmos ! volt erre fölirva.
Az ifjú ezredes előlépett.
— Engedelmeskedem a sors parancsának !
Ezzel eloszlottak.
Kiki ment haza lakására ; legtöbben által Ö-Aradra, hol elszállásolva voltak.
Csak kettő maradt együtt, Aulich és Lenkey.
Fegyvertársak és jóbarátok.
A bekövetkező végzetes eseményekről beszélgettek.
Most még sötétebb előttük a szomorú jövő !
Holnap lehet, hogy ezerek vére fogja öntözni a hantokat;.
Egy utca fordulónál Görgeire bukkantak.
A diktátor levett föveggel egyedül sétált a sötét éjben.
Izzó agyának jól esett a hűvös éjjeli szellő.
Néhány lépés távolban két segédtisztje kisérte észrevétlenül.
Amint a tábornokok egymásra bukkantak, megdöbbenve állottak meg.
— Hol voltatok ?
Honnan jöttök ? kérdezte Görgei.
— Damjanichnál voltunk, mondotta Lenkey, az öregnek kitűnő magyarádi és ménesi borai vannak, ezeket kóstolgattuk ; kár, hogy ott nem voltál, de hát nálad nélkül is végeztünk a hordókkal.
Hanem mi a poklot csinálsz te itt éjszaka ?
Mit bujkál a diktátor sötétben ?
Hát nem lehet világosan is átkozott munkát végezni ?
Dehogy nem !
Te tudod, hogy lehet.
No szervusz, holnap majd találkozunk.
Az lesz egyszer az emlékezetes nap !
Aki meglátja !
Hahaha.
Görgei azt hitte, hogy Lenkey mámoros fővel beszél össze-vissza, kissé félrevonta Aulichot és suttogva mondta :
— Kisérd haza a szerencsétlent.
Mostmond le az eszéről, midőn arra a legnagyobb szüksége lesz.
Aulich maga is csodálkozott Lenkey nagyfokú izgatottságán ; pedig Damjanichnál nem ittak, csak midőn már távozni akartak, hordtak körül a szolgák boros poharakat, melyekből alig Ízlelt valaki.
Lenkey épen semmit.
Meg sem kóstolta !