Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Jegenyék a szélben
Keletkezés ideje
1921
Fejezet
7
Bekezdés
1176
Mondat
3196
Szó
34598
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Este a takarítónő behozta a vacsorát: rántottát nyolc tojásból, savanyított uborkával.
Koczák észrevette, hogy a már nem ifjú Pacsutánénak hátul vizes nemcsak a lityája, hanem a szoknyája is.
- Talán bizony öntözködött, galambom!
Pacsutáné előadta erre, hogy délelőtt túrót vitt a városba, zajdában, de útközben sírni kezdett a túró s erre a savó mind, de mind végigfolyt a hátán.
" Még a sarkam is vizes volt, tanító úr."
- Van -e valami ujság, Pacsutáné? - kérdezte Koczák, csak épp, hogy kérdezzen valamit.
Pacsutáné eltöprengett, hogy a mai napról tud -e valami érdemlegeset s így intézte a szót Koczákhoz:
- Hát volni éppen volna, de csak úgy beszélhetem el a tanító úrnak, ha magábatartja.
- Persze, hogy magambatartom.
- Hát akkor elmondom, de csak a tanító úrnak.
Tegnap fentjártam a nemzetes úréknál s ahogy diskurálunk a konyhában, azt mondja egyszer a szakácsné, no hallja, Pacsutáné, de furcsák is ezek az urikisasszonyok.
Kérdezem a szakácsnétól, mért, mert fúrni kezdett, hogy milyenek az urikisasszonyok.
Azt mondja erre a szakácsné, hát itt van mondjuk a mienk.
Nincs elég jó dolga s a helyett, hogy jól kialudná magát, hajnal előtt fölkel az ágyból, csak egy nagykendőt hajít magára, aztán hátralopózik a nagykertbe, de mezítláb s ott járkál a harmatba vagy egy félóráig.
A kisasszony azt mondta nekem, mondta a szakácsné, hogy az jót tesz az egészséginek.
Én meg azt mondom, folytatta Pacsutáné, hogy a kisasszony még szebb akarna lenni.
Pedig olyan igézetes most is, hogy a szemével veri meg, akire ránéz.
- A szemével veri meg!
Ez igen jó kifejezés ám, Pacsutáné!
- Hát hogy jó -e, ahhoz én nem értek, csak azt mondom, tartsa magába a tanító úr , amiket hallott, mert csak én szenvedném meg, ha valami pletykába keveredne a kisasszony. - s kivitte az eszcájgot.
Koczák maga elé meredt s csettentett hozzá:
- Ezt se lenne rossz megtapasztalni...
Igy maradt sokáig.
Csak elsötétült arcán látszott, hogy szokatlan gondolatokat keverget az agyvelejében.
Odakint késő éjszaka volt már, amikor felállt s elfújta a lámpát.
Aztán előkereste a kampósbotját, becsukta az ajtót s kiment .
Csöndesen végigsurrant az udvaron s ráfordult a nagyutcára.
Békességben aludt már a falu, a jegenyék kísérteti csöndben hallgatóztak s ahogy Koczák végiglopózott az utcán, a paticsfalu apró házak már húsz lépésről visszaverték cipője koppanását.
A harangláb előtt váratlanul Tarján Laciba meg Drabik mesterbe ütközött bele.
Koczák azt füllentette nekik, hogy fáj a feje, luftolni jött ki, nincs kedve velük tartani, igaz, hogy nem is marasztalták.
Mindjárt neki is vágott a templomköznek, Tarján és Drabik pedig a felvégnek indult el , nagy közökben egy-egy szót váltva egymással.
Maguk megett hagyták a falut, az országúton voltak már.
Tarján halkan odaszólt:
- Beszélhetsz, Menyus.
Drabik Menyus gondolatokba mélyedve haladt az oldalán.
Póznaalakja olyannak tünt föl hirtelen, mint egy hazafelé ballagó bánatos kísértet (ha egyáltalán lett volna hazája valahol Drabik Menyusnak ! ), csak az orra vált ki éles és fenyegető vonalban.
Drabik maga elé dünnyögött:
- Nem bánom.
De idefigyelj aztán.
Nem szeretem kétszer elmondani a régi dolgokat , mert csak keserítenek.
Sóhajtott:
- Ott kezdem, mikor megházasodott az édesapád, mert ekkor tűzött össze először a nemzetes úrral.
A nemzetes úr is megkérte akkoriban az édesanyádat, de ezúttal pechje volt, hiszen értesz.
Édesapád csak mosolygott rajta, annál többet bosszankodott a nemzetes úr.
Ő is megházasodott aztán s elvette az édesanyád unokatestvérét, mármint a keresztanyádat.
Várj csak, hadd gondolkozok egy kicsit, mert sorrendbe akarok beszélni.
Tarján Laci hallgatagon lépegetett mellette.
- Mert nem fog születni még egy olyan ember, mint az édesapád volt! - folytatta Drabik Menyus.
- Menj csak haza Ladomérba s ha meghallják a szegény emberek , hogy itt van a Tarján Zoltán főbíró úr fia, sírva esnek eléd a porba.
Mert nagyon szegények lettek az istenadták s kolduséletük ott kezdődik, amikor oly rettenetesen kellett meghalnia az apádnak.
Igen.
Az édesapád, mihelyt asszonyt vitt a házhoz, nem kényelemre rendezte be magát; mint más főszolgabíró tenné .
Hallgass csak ide!
Tarján Zoltán erős, vállas ember volt, piros arccal, hiszen emlékszel rá valamit és olyan szemmel, hogyha ránézett valakire, hát összevacogott a foga.
Tudom, mert a jobbkeze voltam.
Ha valami időt szakíthatott magának, mindig tanult, nem egyszer éjfélután is világos volt az ablaka, de maga is írt komoly könyveket.
S nem elégedett meg annyival, hogy aktákat firkálgasson alá az irodában, hanem kiment a falvakba s ott személyesen nézett minden kicsiség után.
Ez csak az elején volt így, mert később nagy dolgokat vitt végbe .
Látta ugyanis a nyomorúságot s ekkor valami olyanra határozta el magát, hogy először bolondnak mondták és mosolyogtak rajta, de két-három esztendő mulva már megdöbbentek miatta s mialatt a magukrariadt jószándékú emberek bámulva tekintettek rá, az ellentábor is megmozdult, de iszonyatos volt ez a megmozdulás!
Sírni szeretnék, ha rágondolok, mennyi volt az ellensége, hogy nőtt és dagadt ez a sötét légió s hogy verték le a lábáról szegény Tarjánt.
De a nép a kezét csókolta s úgy nézett rá a pan nagyságos úrra, mintha az Istene lett volna.
Ezalatt felértek a temetőhöz s leültek az első sírdombra.
Köröskörül kék színben derengett az éjszaka s messziről idelátszottak a városka lankadatlanul lobogó ívlámpái.
Drabik díjnok észak felé mutatott a kezével:
- Látod amott azt a négy-öt pásztortüzet?
A Vihorlát az!
S nézz arra messzebb , északkeletnek, ahol egyre sűrűbben pislognak azok a tüzek.
A Verhovina az!
Ezek a tüzek a magyarság utolsó őrszemei.
A tüzek körül félig meztelen emberek guggolnak s egyik őrtűztől a másik őrtűzig üvöltenek át egymásnak a nyomorultak .
Én hallottam egyszer egy ilyen kétségbeesett vonítást és sírva fakadtam rá, mert ezt a jajkiáltást részvétlenül verték vissza az erdők s nem volt lélek, aki meghallotta volna és összerázkódott volna tőle a Tisza tájékán.
Ebbe a riasztó és szakadatlan éjszakai jajgatásba fogunk belepusztulni mi valamennyien s nem lesz ember, aki megkönyörülne rajtunk, mert a mi szívünk sem esett meg, mikor a szegény rusnyákok éhségtől tébolyultan nyújtották ki tenyerüket az Alföld felé : - testvér, segíts!
Lehajtotta a fejét Drabik Menyus, hallgatott.
Aztán folytatta, de már bágyadtabban.
- Egy ember volt csak, aki meghallotta ezt a szívetrázó kiáltást az éjszakában : az édesapád.
Azt mondtam, hogy először csak érdeklődött, körülnézegetett .
Igenis.
De akkor egy olyan gondolatra határozta el magát, mint előtte senki s ó , ha eszembejut, hogy élt attólfogva, hány éjszakát koplaltunk át a havasokon , hogy állt szembe egymaga százezer idegennel, ó, ha eszembe jut mindez, hát még ma is megilletődöm.
Tarján Zoltán egymaga indult harcba egy sötét és veszedelmes faj ellen, mely úgy ellepte már akkor az egész Verhovinát, mint a szőröshernyó a erdőt.
Ha ismernéd ezt a lobogószemű fajtát, Tarján Laci, még az álmaidban is e szörnyű emberek kergetnének.
Ahová lép, amihez egyszer hozzányúl ez a nép : minden elpusztul ottan.
Egyszer azt olvastam róla valahol: "Ez a faj arra van kárhoztatva, hogy vesztére legyen az embernek, akivel érintkezik; a háznak , ahol lakik; az állatnak, amellyel dolgozik.
Maga is érzi végzete súlyát: íme , sötét ruhában jár, mintha gyászolná azt a pusztulást, mely őt körülveszi .
Mosolyát nem látod, örömét nem hallod.
Szemlesütve jár s ha rád emeli sötét tekintetét: azt véled, hogy a mélységekből sugárzik feléd valami baljóslatú fekete tűz."
Ezt olvastam, Tarján Laci s mikor nekilátott az apád, hogy kiemelje az elsüllyedt népet, először is e fertelmes fajzattal találta magát szemközt .
Mit tegyek még hozzá?
Beszéljek az irtóztató erőfeszítésről, az átkínlódott éjszakáról, vagy a hajszákról, melyeket felülről zúdítottak az apád nyakába?
Ha kíváncsi vagy rájuk, olvasd el az akkori ujságokat.
A ladoméri járás mélyen felnyúlt, egészen a határszélig, volt dolgunk elég, mert mással nem törődtünk , csak magunkkal.
Egy év múlva minden rusnyáknak volt egy kis tehene, minden harmadik faluban volt már szövetkezeti bolt, a legtöbb falucskának volt már legelője.
S ahogy kezdett magához térni az elájult nép, abban a mértékben kezdtek jajgatni odaát.
S ezt a jajgatást meghallották a kormányban is, mert ezt már meg kellett hallani!
Értesz engem?
Ettőlfogva iszonyú erővel kezdte fojtogatni Tarján Zoltánt egy végzetszerű kéz.
Ez magában még nem lett volna baj.
Mert az első évben magához kérette szegény Tarjánt a főispán s megfogta bizalmasan a kabátgombját: "mi hivatalosan tudunk is, nem is arról, amit csinálsz.
Mindenesetre nagyszerű ember vagy s a miniszter úr minden dolgodat jóváhagyja ..."
A második évben már a miniszter rendelte magához a nagyszerű embert, és négyszemközt azt mondta neki: "tőlem tehet, amit jónak lát, akár az egész Verhovinán.
A támogatás ezentúl sem fog elmaradni ..."
Ekkor láttad volna az apádat, Tarján!
Most már csodaembernek hittem én is.
De persze, kormány jön , kormány megy, közbe az ujságok külön rovatot kezdtek Tarján főbíró ellen, s minek folytassam?
Olvasd el az akkori lapokat.
Olyan csaták se voltak még, mint ma tizenhat éve az apád miatt!
Aztán jött egy új miniszter, magához rendelte szegény Tarjánt, bizalmasan annyit mondott neki: "barátom, most már igazán elég volt a nyugtalankodásból ..."
Drabik díjnok itt megállt.
Ahogy megint beszélni kezdett, harag és keserűség volt benne:
- S ekkor lett a legnagyobb Tarján Zoltán!
Mert ahelyett, hogy békétlenül visszavonult volna, odavágott a főbírói asztalra: "hát jól van, elmegyek innét , de ott van még a birtokom !"
És most, hogy megvontak tőle minden segítséget, a magáéhoz nyúlt hozzá.
Az emberek azt mondták, megőrült, a rokonság bolondok közé akarta záratni, a nagymama sírva jött ki a szobából, Balogh pedig, mármint a nemzetes úr, fölkereste még egyszer: "hát el akarsz veszteni mindnyájunkat, te veszett ember !"
Tarján Zoltán valósággal kidobatta a sógort, de hogy is tudott volna az édesapádig emelkedni föl a nemzetes úr!
Abban ugyan igaza volt Baloghnak, hogy az apád miatt mindig több kellemetlensége lett a rokonságnak is , mert az a bizonyos végzetszerű kéz mindenhova elér s ha a világ másik végére menekülsz előle, még ott is torkonragad és megfojt s ezt jól jegyezd meg magadnak, Tarján Laci!
De hol is hagytam el?
Igen.
Az édesapád nem törődött senkivel, az anyád úgyis ráhagyott mindent, sőt még bíztatta is, mert olyan asszony volt az anyád s ezt is jól jegyezd meg magadnak.
Tarján Laci!
De akkor már igen nehéz sorunk volt, minden lépégnél megbotlottunk, a birtok fogyni kezdett, édesapád mindig idegesebb lett s már nem mert puska nélkül járni, mert tudtuk, hogy a bokorból is lesnek utána.
Ugyanakkor kisütötték róla, hogy hivatali ideje alatt, de már két évvel előbb, tizenhét forint sikkadt el a szolgabíróságon.
Mindenki felzúdult a képtelen gyanú ellen, csak az apád rezzent össze s ezúttal - legelőször.
Emlékszem, hogy egy hegyi kiránduláskor egyszerre csak hozzámfordult: "Drabik, mondja meg igaz lelkére, nem lehetséges, hogy én szórakozottságból esetleg zsebrevágtam volna azt az összeget s később megfeledkeztem volna róla ?..."
Lassan híre terjedt, hogy Tarján kezd megzavarodni.
Egyízben az alispán látogatta meg: "legyen eszed , fiam. hogy tehetsz föl magadról ilyen badarságot !..."
Most már nemegyszer éjfélután zavart föl: "Indulunk, Drabik !..."
Felültünk a hintóba, mert mindig hintón járt szegény, reggelre egész ismeretlen helyen bukkantunk fel s ha ilyenkor észrevett egy csizmás kazárt, ahogy a krumplitábla szélén pipázgatott s a táblán tíz-tizenkét nyomorult ember görnyedt a télen megitatott félliter pálinka fejében, Tarján ilyenkor csak lepattant a hintóról s bikacsökkel verte véresre a rabszolgatartót, az embereknek pedig odakiáltott: "Menjetek haza , ostobák !"
Azelőtt soha sem tudott volna ennyire megfeledkezni magáról.
Ekkor annyira jutott már, hogy a nép is keresztet hányt magára, ha szembejött vele .
Valaki fülükbe bocsátotta, hogy a pan nagyságos urat megszállta a rossz lélek .
De én, aki utolsó lélekzetéig hűséggel kitartottam mellette, aki láttam nagy álmait s később szánalmas vergődéseit saját maga ellen, én még bizonyság vagyok rá, hogy Tarján Zoltán még e kétségbeejtő lelkiállapotában is nem egyszer fel-felsóhajtott éjfelek után az ágyból:
- Ó, megölt terveim!
Ó, megrontott életem!
Drabik Menyus lehajtotta a fejét.
Csak sokára fejezte be, majdnem suttogva:
- Abban az időben sehogyse ment többé a dolgunk.
A nép itt is, ott is elvesztette magát, mert nem volt senki már, aki szakadatlanul a sarkában legyen s a nagy vagyonból mindössze Ladomér maradt meg.
Szomorúság volt az egész ház s Tarján Zoltán ebben az időben egyre többször vitatkozott sajátmagával.
Egy őszi délután újra befogatott, a szomszéd falut akarta meglátogatni.
Az út közepetáján leszállt a kocsiról, hogy a hegyoldalon át toronyirányt vág neki a falunak .
Vette a puskát, én visszamaradtam.
Alig tünt el a cserjés mögött, puskalövés hallik.
Arrafelé futok eszem nélkül, odaérek: a pan nagyságos úr véres fejjel , holtan hever a földön...
Eddig van.
A puskát megnéztem aztán, az egyik patron üres volt.
Kérdés marad, kinek szánhatta ezt az utolsó golyót!
A hírlapok megírták egyébként, hogy Tarján Zoltánt halálba vitte a lelkiismerete, de a népből, amelyért mindent kockára tett: békés otthont, nyugalmas életet, még az életét is, - a szegény népből sohasem lehetett kiirtani a hitet, hogy pénzért puskázták le a pan nagyságos urat.
A végére értem, testvér...
S itt leengedte fejét a vén díjnok.
Nagyon késő volt már.
A Fiastyúk váltakozó fényben hivogatta csirkéit az ég második negyedében, a lápos fölött lenge köd teregette az ezüsthálót s távol északnak meredeken zuhant már lefelé a Göncölszekér rúdja.
Drabik egyszer odafordult Tarján Lászlóhoz: a fiú két térdre dűlve kuporgott mellette a sírdombon s tágranyitott szemmel bámult a sötétségbe, a Verhovina gazdátlan tüzei felé...
Később megint a falun botorkáltak át.
Tarján hallgatott.
Drabik szakadatlanul beszélt s most már dühösen, szinte kétségbeesve tüzelte a fiatalembert.
Mély csöndben aludtak az apró házak, a tücsök se szólt már, csak a templom felől jött egyetlen bánatos tülökhang s utána furcsán elnyújtva énekelt két sort Guba Gergely, lelkek és javak éjjeli pásztora:
Kettőt ütött már az óra,
Rég felült a tyúk az ólra...
Azután még iszonyúbb lett a hallgatás.
Ők ketten pedig botorkáltak ezalatt.
Már túl voltak a falun is, később megint a kertek hátában vették magukat észre .
Drabik egészen rekedt volt:
- Úgy, úgy Tarján Laci!
Kezd csak te szépen ott, ahol az apád összeesett.
Én mondom ezt neked, én, Drabik Menyus, aki negyvenhat esztendő alatt sokat tapasztaltam, szenvedtem és koplaltam.
De magyar voltam mindig!
Egyszer sírva , máskor káromkodva, s ezért kellett mindig lejjebb csúsznom.
Erre is rátérek majd egyszer.
Jól jegyezd meg, amiket most hallottál Drabik Menyustól és ne felejtsd el, hogy Drabik Menyus mindig oda fog állni melléd, hogy megsegítsen vén vállaival.
Tarján László nem felelt rá semmit.
A díjnok elgondolkozott, olykor maga elé dörmögött.
Később hozzátette még:
- Igaz, egy másik tervem is volna veled.
Úgy számítottam ki napközben, hogy célszerűen cselekednél, ha feleségül vennéd Marcsát.
A kislány is rászolgálna , mert jó gyerek, de főszempontom ezáltal elsősorban a robbantás lenne.
Hogy röhögnék a markomba, ha sikerülne begyújtani annak a monoklisnak, értem alatta a szolgabírót, hogy ne is említsem Gabriella közanyánkat.
Kólyika esne az oldalukba! - s itt felkuncogott.
- De ez csak mellékes tervem, mert aki nagy dolgokra készül, szabadon kell maradnia.
Legalább nem sír utána senki, ha véglegesen letörték.
Hej, testvér, aki egyszer letört, az repült is valamikor , letörni tehát érdemes!
A letörés tartalmat ad az életnek, e nélkül kis kapcadarab minden, az élet is.
Persze, azért elvehetned Marcsát.
Sajnálnám szegényt...
- Nem veszek én el senkit, Menyuskám, - szólt hosszú szünet mulva Tarján.
- Holnapután indulok haza.
- Helyes a szólam, öcsém, - örült titokban a díjnok.
- S ha bajba kerülsz, csak üzenj Drabiknak s Drabik mindjárt segítségedre fog menni...
Mi volt az !
Hallottad!
A nemzetes úr gyümölcsöskertje mögött ültek mind a ketten, a harmatos füvön.
A tavarnai erdő fölött mintha opálhideg-szín akart volna föltetszeni, mintha pirkadni próbált volna.
A kert sűrűjéből hirtelen nesz jött errefelé, mintha valaki igen óvatosan, lábujjhegyen tapogatózott volna a fák alatt.
Pillanatig felfüleltek mind a ketten, de nagy csönd állt be újra s erre megjegyezte Drabik , hogy képzelődtek csak, ugyan ki mászkálna ilyenkor a kertben?
A kertben pedig valóban mászkált ezalatt valaki s természetesen senki más, mint Koczák János.
Mert füllentett a gyerek, amikor azzal vágta ki magát az este Drabik meg Tarján előtt, hogy megfájult a feje s csak luftolni jött ki keveset .
Ó, Koczák János fantasztikus tervet főzött ki magában ezen az éjszakán, mialatt össze-visszakószált a nagyutcán, a templomdombon meg a kertek sövénye táján !
Érezte, hogy nem egészen tiszta munka, amire most készül, nem egyszer maga is visszaborzadt s ilyenkor megrótta sajátmagát: "Komisz alak vagy, Jánoskám ... "
De ha arra gondolt, hogy a világ összes nőtlen tanítói közül egymaga leshet meg egy fiatal leányt, mikor a hajnal derengésében egyesegyedül, mindenről és magáról is megfeledkezve, hajadonfőtt, mindössze egy nagykendővel a vállán s meztelen lábbal sétálgat majd előtte a harmatban, - ó, ha erre gondolt Koczák , forróság ütött ki rajta s ilyenkor még biztatni kezdte magát: "no, ne vacillálj csak, János !"
S két óra után meg is indult János.
Óvatosan a falu alá lopózott, hátul bemászott a kerítésen s rövid terepszemlét tartott.
A középtájon, gyümölcsfák közt s hátulról négy hárstól beszegve, keskeny tisztás feküdt.
" Csak ide jöhet ki ," - gondolta s kiválasztván egy öreg körtefát, megnyálazta a markát, két lábszára közé kapta a törzsét s szuszogván, felerőlködött a közepetájáig, ott kiszemelt egy megfelelő ágat s teljes hosszában reáhasalt.
Biciklisapkáját viszont a zsebébe gyűrte, hogy az ellenző ne ártogasson neki az eset megtapasztalásában .
És mialatt a körteágon hasalgatott János, fokonkint mintha ébredezni kezdett volna az élet.
Először is a tavarnai erdő fölött szederjesbe fordult az ég legalja, később két-három elnyújtott kakasszó jött idáig a majorság felől , ugyanakkor hűvös légáram sétált errefelé a tarlókról s halkan megborzolta a fákat.
János pedig hasalgatott.
A bokrok kiléptek a derengő homályból, gyönge köd emelkedett a jegenyék fölé, a csürereszben hangos veszekedéshez láttak a verebek s a pázsiton megcsillant a harmat.
Koczák kinyujtott nyakkal lihegett a ház irányába, már vagy félórája lihegett így, mikor hirtelen úgy érezte, mintha villanyszikra csípte volna tarkón s a szíve veszettül kezdett kalimpálni...
Mert a kisajtón át ugyanakkor a kertbe surrant ki Marcsa.
Először körülpillantott habozva, félénken, aztán összefogta magán a nagykendőt s a tisztásnak indult...
Jött...
A haját szabadon hagyta, ahogy éppen kilopózott a szobájából s mikor belegázolt a harmat ezüstjébe, kis szünetre mintha elmosolyodott volna...
S amerre elhaladt, zöld csík maradt utána a gyöngyöző ezüstön...
Jött lehajtott fejjel, óvatosan lépkedve a magas fűben, melyből csak itt-ott villant ki egy pillanatra az apró lába...
- Legfeljebb harmincötös cipője lehet, - sóhajtott maga elé János és hideg verejték ült ki a homlokára.
...Marcsa pedig jött...
Szoknyája végigsepert a füvön...
Jött, valami álomszerű lejtéssel s a közben valami szokatlan dallamot dudolgatott magában...
A dallam is olyan álomszerű és szomorú volt, hogy Koczák szinte bűnbánást érzett:
- No, aljas fickó vagyok, de nem baj...
Marcsa túlment a körtefán, Koczák utánalesett és felnyöszörgött: - Istenkém , Istenkém, ha engem megcsókolna egyszer egy ilyen lány, talán meg is halnék!...
A tavarnai erdő fölött cinóberfényben lángolt már az ég: világosodni kezdett ...
Marcsa most visszafordult...
Hirtelen csak felkapta a fejét ösztönös rebbenéssel a körtefa irányába nézett...
Igy maradt egy szünetig, de aztán nyugodtan tovább indult, megint azt a mélybánatú két sort zümmögve maga elé, hogy Koczák János maga se tudta, miért, de a szívbeli fájdalomtól hirtelen majdnem elkönnyezte magát a körtefán...
Marcsa a tisztás szélén lépegetett már, de ekkor csak megállt...
Megállt, körülóvakodott egy pillanatra, nem látja -e valaki s lehajolt...
Úgy látszik, valami beleakadhatott a szoknyájába, mert félig az orgonabokor alá állt, ügyesen megemelte a szoknyája szélét s ugyanakkor elővillant a bokája...
Koczák János égő szemmel tapadt a lány minden mozdulatára s mivel Marcsát félig eltakarta a bokor, tovább csúszott az ágon, hogy szemmeltarthassa.
S ahogy Marcsa megbillentette a szoknyáját, szegény Koczák félőrülten hebegte:
- Ezért érdemes volt élned, Jánoskám...
Ám ahogy ezt mondta, váratlanul érezte, hogy az ág meghajlik alatta, egyszerre éles reccsenés, az ág leszakadt, Koczák alól kiszalad a kert, ő maga repülni kezd, iszonyú ütés éri a jobboldali bordáját, még emlékszik rá, hogy egy nagyot jajgat s aztán...
...Tarján Laci egészen kikelt magából, mikor a nagyutcán elbúcsuzott Drabiktól .
Ez az éjszaka végleg kiforgatta.
Már világos volt.
Sietve szaladt fel a jegenyesoron s a ház előtt arra riadt rá, hogy tárva-nyitva a veranda.
De csak akkor képedt el igazán, mikor - a feljáróajtó rácsának támaszkodva - észrevette Marcsát...
Szétbontott kendővel, mezítláb és remegőhalványan...
- Az Istenért, mi történt veled?
- Vezess föl, Laci, mert rögtön elájulok - s a karja után nyúlt.
De mire a fiú fölvitte a verandába és leültette, már mosolyogni szeretett volna:
- A kertben járkáltam, de letörött egy ág s jaj, úgy megijedtem...
Tarján otthagyta a leányt s a kertbe futott.
S a körtefánál, a leszakadt ág alatt megtalálta a nyöszörgő Koczákot.
- Hát te mit keresel itt! - és rázni kezdte, de szegény János alig bírta kinyögni, hogy jaj, a bordája...
Tarján egy pillanatra megzavarodott.
Az iskola a falu túlsó végén van s magukhoz csak nem viheti be!
Mi történhetett itt?
Aztán hamar-ötlettel kiszaladt az utcára s Drabik után kiáltott, ki akkor már loholva baktatott a harangláb tájékán.
Drabik futólépésben érkezett meg, nem teketóriázott sokat, hanem megkapta Koczákot a két lábánál, Tarján a fejét fogta fel s úgy zörgettek be a jegyzőéknél.
Gabriella asszony ijedten reteszelte ki az ajtót s ahogy meglátta a halott Koczákot, összecsapta a kezét, de magában előre ujjongott az egyelőre még ismeretlen részleteknek:
- No, de ilyet!
No, de ilyet!
Tarján pedig azt mondta Drabiknak:
- Fogass be azonnal s kísérd be a kórházba, mert azt hiszem, komoly baja van.
Gabriella asszony pohárka pálinkát kerített ezalatt, keservesen csak belesegítette valahogy a tanítóba, a tanító fel is nézett egy pillanatra, de mikor faggatni kezdte a jegyzőné, hogy ki akarta eltenni láb alól s milyen okok miatt, hidegen legyintett:
- Lovagember inkább elpatkol, de nem nyilatkozik...
Tarján László hazaindult.
Marcsát már nem találta a verandán.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE