Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A nagyasszony : Regény
Keletkezés ideje
1892
Fejezet
9
Bekezdés
901
Mondat
2112
Szó
22570
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Az üresség perczenként nőtt és terjedt.
Anna nem tudta betölteni és nem tudta áthidalni.
Tele a szive most is, mint régen, de ma nem tudja szavak formájába önteni azt, a mit érez.
Óh, be másképp volt minden ezelőtt!
Lőrincz hazajött, vidáman, frissen, szinte kicsattant ajakán az életnek lángja; ő meg örült neki ilyenkor, mint a gyermek.
Lőrincz is összemondott mindenfélét, ő is; együtt nevettették meg ötleteiknek gyors szikrázásával a nénit , azután együtt járták a kertet, együtt a jószagu, füves mezőket, hol bujkáló fürjek pitypalattyoltak a sűrüségben, s együtt, vagy hármasban sétálgattak a viz mellett , melyen deszkákkal, léczczel, zsindelylyel megrakott tutajok usztak lefelé este, vörös lámpással eleiken.
Kiültek a viz mellé akárhányszor, s figyelték a felülről lefelé himbálódzó apró vörös pontocskákat.
Hallgatták a hegy alatt tanyázó Miska legény furulyájának jajongó panaszkodását és a révtutajosok jeladó sipját a messze sötétségben.
Eltünt azonban a molnár szegény, szomoru leánya, Magda, s mire megkapták holtan a "zuhogó " -nál, eltünt valahová a Miska legény is.
Egy éves történetek ezek csupán, s ime elvesztek, elpusztultak ezek a falusi képek ez alatt az egy esztendő alatt, mintha a halál lehellete sepert volna végig rajtuk és nem hagyott volna meg a fájdalmas visszaemlékezésen kivül semmit.
Anna kibontotta fényes szőke haját, s a mint belenézett a tükörbe, hirtelen villanás támadt szemei elé, mely bevilágított a multba, de sötéten hagyta a jövőt.
De bizott még és nyugtatta magát.
Semmi sem történt még; a mit érez nyugtalan sejtelem csupán , elűzi a támadó hajnal.
A mitől fél, leányos rettegés csak, melyet elűz a Lőrincz szava.
Fenyegető, viharos pontok szállnak, röpködnek szemei előtt, de ki tudja milyen messze vannak a szivétől, s nem üres buborékok -e csupán?
Szét fognak pattanni egyetlen férfias szóra, s bele vegyülnek majd a levegő szürkeségébe, a melyből életre lettek.
*
Még csak fél hat óra volt másnap reggel, a midőn felébredt Anna.
Felöltözött, kinyitotta az ablakokat, leakasztotta széles szalmakalapját a szegről s keresztül ment lábujjhegyen az ebédlőn, nehogy fölkeltse a nagyasszonyt, ki a veranda felőli kék szobában aludt.
Künn a verandán egész ragyogó özöne sugárzott a reggeli napnak.
Harmat csillogott a növényzeten, finom, fehéres párák nyulongtak fátyolszerü terjeszkedésben a hegység irányában, s egy egész csapat jó kedvü rigó énekelte tele torokkal a reggeli himnuszt.
Ah! szikrázik, duzzad és árad künn a teremtés fönséges palotás házában az élet, megtelik szines képekkel az ember feje, s gyorsabb futásra ingerli halántékaiban a frissen pezsdülő vért.
Anna lefutott a kertbe.
Ez minden reggel az első útja.
Mire kiszokott jönni a nagyasszony, akkorra már körülsétálta a virágágyakat, s végig hallgatta az Anikó cseléd legujabb fantasztikus álmát a süveges emberről és a bodzabél kisasszonyról.
Ma először is a fenyves felé tartott.
Ott mindjárt az első fordulónál, Lőrincz lépett eléje, s udvariasan köszöntötte.
A leány csodálkozva viszonozta a köszöntést.
Ilyen korán?
- Jó reggelt Lőrincz, meglep, hogy a nagyváros ilyen korán ébred.
Rosszul aludt?
- Rosszul, felelte őszintén Lőrincz.
Feltünően halvány volt és fáradt.
Nyugtalan, izgatott vonás ajkai körül.
A leány azonnal észrevette, de nem tudakolta okát.
Majd elárul annyit Lőrincz, a mennyit akar.
- Nézze ezeket a gyönyörű rózsákat, ezek a mi kincseink, a néni kincsei és az én kincseim.
Lőrincz hideg mosolylyal felelt:
- Feketék.
- Pirosak, uram, pirosak!
Hogy lehet azt mondani szépséges rózsáinkra, hogy feketék ?
Ezeket sohasem éri kőszén füst...
- Az is fekete.
- A liliom is ...?
- Az is.
- Tegnap is fekete volt?
- Holnap is az lesz.
- Mióta, kedves Fauszt?
- Két hónap óta, - felelte ugyanolyan könnyüséggel Lőrincz, s megvonta vállát .
Mosolygott is hozzá egy kicsit, de nem sikerült ez sem.
Szintelen maradt arcza is , ajaka is, csak szép, nagy fekete szemei égtek nyugtalan tüzben, mint a felszított parázs.
Fekete, nagy szemei, melyekből vivódó lelkének láza lobogott elé...
A fenyves vége felé megszólalt Lőrincz.
Anna várta ezt a szót , úgy megdobbant reá a szive, mintha szét akart volna pattanni benne minden érző ideg.
- Korda Simi nem irta meg anyámnak, hogy ezúttal nem az üdülés szüksége, hanem a szégyen kergetett haza - mondotta Lőrincz.
Hangosan, határozott hangsúlylyal beszélt .
Anna megértette, hogy nyilt és férfias, hideg, talán durva, de őszinte vallomást fog hallani.
Lőrincz követ hordoz mellén, ezt a követ akarja ledobni onnan....
- Semmit sem irt meg, Lőrincz.
- Gondoltam....
Egy perczig hittem csak, hogy ön, édes Anna, mindenről informálva van.
Kérem, ne nehezteljen érte, de nem vagyok képes úgy megállani ön előtt, hogy ne igazi lényemet mutassam.
Eddig mindig úgy ismert, a milyen valóban vagyok.
Képtelen vagyok a csalásra; szégyent érezek, hogy itthon csak én nem vagyok a régi...
Meglehet, hogy később beszélni fognak rólam, Rápolti, vagy Gelenczeiné, vagy más, mindig akadnak jó emberek, a kiknek gyönyörüséget okoz a pletyka, azt akarom tehát, hogy ön, édes Anna, az igazságot tudja.
- Köszönöm, Lőrincz, - felelte komolyan a leány.
- Tizenöt szóban elfér az egész.
Ismerek egy bárót régi barátja volt az édes apámnak , - folytatta epésen az ifju, - egy filozóf bárót, ki olyan szemüvegen nézi a világot , a minőt megérdemel.
Az ő révén ismerkedtem meg két hónappal ezelőtt egy fiatal nővel , a kit Steinitz Arankának hivnak.
Szinésznő.
- Ah!...
S a leány ijedten, elpirulva fordította félre fejét.
Jobban megrettent ettől a szótól, mintha kigyóra lépett volna.
Ebben a csupa bájos és lágy tónusokkal való falusi világban, a melyben ő és a jó néni élnek, ez a ragály...
- Hogy mi közöm nekem szinházhoz, szinészekhez, azt is elmondom egyszer.
Most csak erről az egyről akarom elmondani, hogy tréfát üzött velem.
Haszontalan, rosz játékot , " magnifique comedie " -t, párizsi szinezettel, a melyben egy hiszékeny ember a vesztes és egy okos ember a tapsoló közönség.
A hiszékeny ember én voltam, az okos ember a báró.
Kitomboltam már a bennem felfakadt dühöt és keserüséget, azért tudok most elég nyugodtan rágondolni, hogy ez a Steinitz Aranka elvakitá a szivemet is, a fejemet is .
Nem tudom miféle ördög vonzott hozzá...
Bizalmas őszinte lélekkel, tisztelettel vettem körül ismeretségünk első perczétől kezdve, s rágalmazónak tartottam a vak ember megfoghatatlan tévedésével mindenkit, a ki reám és erre a nőre czélozgatott , pedig sokan megtették.
Korda Simi volt azonban az egyetlen, ki nyiltan is szememre vetette vakságomat.
Hiába erősítette azonban, hogy Steinitz Aranka sokkal tökéletesebb szinésznő az életben, mint a szinpadon, a vak ember többnyire süket is szokott lenni, s még magasabbra emeli fejét.
Igy tettem én is.
Naiv bizalommal hittem, akárcsak legostobább troubadourja lettem volna a középkornak.
Hitte volna ezt valaha rólam, Anna?
- Nem, Lőrincz, felelte halkan a leány.
Átlátszó árnyék ömlött el e perczben Lőrincz arczán, nem több egy leheletnél s a vérnek egyetlen fölpezsdülésénél, a melyet forral a szégyen.
- Gyülölöm magamat érte, hogy vonzalmat éreztem az iránt a nő iránt; ki nem méltó becsületes ember vonzalmára.
Komédiás, szívtelen, öntudatos és számító komédiás , egyébb semmi.
Egyszer az utczán, úgy emlékszem reá, mintha ma történt volna a filozof báróval találkoztam.
A nagy, fekete báró látta, hogy én kisértem el a szinháztól egy divatüzletig azt a hölgyet; megállított tehát az utczán , nevetni kezdett, s így szólt: "húsz esztendővel ezelőtt én is ilyen gyermekes voltam , mint ön ".
Többet nem mondott a nagy fekete báró; egy óra mulva azonban az ő hintóján kocsizott ki Steinitz Aranka a "Stefánia-ut " -ra.
Ott sétáltam Korda Simivel én is ; láttam ...
Lőrincz beharapta elvörösödve, dühvel az ajakát; milyen szégyen...
Anna fehér volt , mint egy halott.
Egy perczig hallgatva mentek.
Lőrincz lassanként legyőzte szenvedélyes dühét, s inkább magát engesztelve mormogta halkan: nem érdemes, bizony nem érdemes...
- Ez történt velem, Anna, - mondotta hangosan, feleletre váró, nyilt tekintettel.
Nem akarom, hogy mástól tudja meg, elmondom én.
Semmiség az egész; nem is érdekes, nem is uj, leplezgetni való fekete foltok nincsenek benne.
Meg lehet mondani az egészet akárkinek, azt fogja kérdezni kilenczvenkilencz ember, hogy csak ennyi az egész?
Csak ennyi, de nekem minden.
Szégyellem magamat édes Anna, nem kivánhatom, hogy ugyanazzal a jóindulattal legyen irántam, a melylyel régen.
Elvesztettem az ön szeretetét.
A leány megállt.
Lehajtotta szép szőke fejét s egy kivágott cserfára nézett, a melyre folyondár tapadt.
A cserfát a néni vágatta ki minap; vele fog elpusztulni a folyandár is...
- Nem vesztette el Lőrincz, - lehellte halkan, elfogódva, s oda nyujtotta meleg kis kezét az ifjunak, - és nem is fogja elveszteni soha...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE