Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK FEJEZET
I.
Ott egy csomó kő hevert a földön.
Kemény ülés volt.
Kovács azonban, ki még most is érezte térdeiben az iménti keserves erőfeszitést, örült, hogy végre - bármire - leülhetett.
Elő is kotorászta mindjárt apró, vásárhelyi »pélpáját« s belegyömöszölve egy fél dióhéjnyi bronz-vörös, nyárádi dohányt, vidáman rágyujtott, mint akinek semmi gondja a világon, s szénája a legszebb rendben.
Dandóczi is előkotorászta a maga olcsó fajta pipáját s lassacskán tömögette.
Rákolti állva maradt a két ember előtt és igy szólt:
- Emlékeztek -e még édes atyámra, Rákolti Ferenczre?
- Jaj, hogy né urfi, hogy né? biczentett fejével Dandóczi.
- Siratja is a kegyelmes asszony eleget! dunnyogta Kovács.
- Édes atyám, folytatta rövid elmélázás után Rákolti, mintegy öt esztendővel ezelőtt, részint vadász-szenvedélyének, részint a földrajzi és természetrajzi tudományok iránt való lelkesedésének engedve, elhatározta, hogy nagyobb külföldi utazást fog tenni, s ez utja-közben Afrikának ugy nevezett »sötét «, ismeretlen belső tartományába is ellátogat.
E roppant terület fölfedezői és hires utazói , Speke, Burton, Chaillu, Cameron, Livingstone, Stanley, Grant, Walker és a földrajzi tudomány többi bátor zászlóvivői, gyakorta mérhetetlen testi és lelki szenvedések között iparkodtak világosságot deriteni e méltán sötétnek nevezett óriási területre, Afrika bensejére.
Ezeken a nyomokon akart édes atyám is elindulni és, amint tudjátok, öt esztendővel ezelőtt csakugyan el is indult.
- Engedelmet instálok, urfi, szólt Kovács, de biz ezt rosszul cselekedte.
- Bizsony rossul, dörmögte Dandóczi is.
- Jól vagy rosszul, az nem tartozik rátok, s e fölött most már hiába disputálnánk .
Nem is ez a fontos, hanem az, hogy utolsó levelét ezelőtt három évvel és tiz hónappal, a nyugat-afrikai partokon tengerbe szakadó Kongó nevü nagy folyam mellől küldötte anyámnak; abban a levélben azt irta, hogy utitársa és vadász-pajtása - aki nem volt más, mint a ti mostani kapitányotok a Bajazid-erődben - megbetegedett és visszatért egy francia gőzhajón Európába.
Ő azonban jól érzi magát, s már föl is fogadott valami százötven benszülött néger tehorhordót, hogy podgyászát, fegyvereit, műszereit és minden egyéb holmiját elszállitsák a földrész bensejébe.
Egyebet nem irt ebben a levélben és több levelet - sajna! - nem kaptunk tőle.
A kapitány urtól - kit a Bajazid-erődben evégből meglátogattam - viszont csak annyit tudhattam meg egész bizonyosan, hogy atyám néger-karavánjának vezetőjét Dingán-nak hivták, s hogy ezek a négerek a »bakongo« nevü törzshöz tartozó benszülöttek voltak.
Azt már csak sejti, de nem tudja bizonyosan a kapitány ur sem, hogy a Kongo-folyam mentén utazott -e atyám a földrész benseje felé, vagy más irányt választott?
Ki tudja , melyiket és ki tudja - merre?
- Toportyán-férget (medvét) otthon is lőhet vala eleget a nagyságos ur, dunnyogta Kovács.
Rákolti figyelmen kivül hagyta ezt a kéretlen közbeszólást.
- Majdnem négy esztendeje tehát, folytatta a magyarázatot, hogy édes atyámról nem tudunk semmit.
A konzulátusok utján tudakozódtunk a német, belga, franczia, angol és portugál kormányoknál.
Ezek a legnagyobb előzékenységgel mindent megtettek , hogy nyomtalanul eltünt édes atyám sorsáról bármily csekély felvilágositással szolgáljanak; de, sajnos, eredmény nélkül.
A földrész bensejéből érkező karavánok, elefánt-vadászok és kereskedők szintén nem tudtak róla semmit.
Az egyetlen ember, aki valami kis utbaigazítást tudott adni, egy Tomaso Diaz (Diaz Tamás) nevü spanyol születésü öreg kereskedő volt, ki ott a Kongo vidékén kereskedelmi ügynökséget tart fenn.
Ezt a megerősitett ügynökséget Szent Tamás-erődnek hivják.
Az öreg kereskedő azt mondja , hogy édes atyám nehány napig vendége volt a »Szent Tamás-erőd « -nek, de karavánjával aztán tovább utazott, kelet felé, valószinüleg a földrész belsejébe és többé nem hallott róla semmit.
De bármerre ment is, kiinduló pontja a »Szent Tamás-erőd «, illetőleg a Kongo-folyam volt, mely egyike a sötét világrész legnagyobb vizeinek.
Hogy jobban megértsétek: a Kongo egymaga nagyobb, mint Vásárhelynél a Maros hétszer véve.
- Tyűh, az árgyélussát! ámult Kovács Miska, de bolond egy viz lehet!
- Csinos kis vizsecske, mondotta elismeréssel Dandóczi; elbirna vágy sázs-etven tutájt.
Kovács Miska tréfásan hátba ütötte a czigányt.
- Ne bomolj, füstös! szólt rá fensőbbséggel.
Aki viz hétszerte akkora mint a Maros, hát az nem százötven tutajt, de háromszázat is levisz.
Van neked eszed , hogy ilyen pirinkóra mércsikélsz akkora rettentő vizet, mint az a...
Dongó?
Rákolti tudta, hogy a két ember körülbelül egy árva igét sem tart meg az egész magyarázatból; de részint azért, hogy a lefolyt eseményeket emlékezetében fölujitsa, részint meg azért, hogy később ne mondhassák, hogy »ha tudták volna « , nem csatlakoztak volna hozzá, kötelességének ismerte, hogy röviden mindent elbeszéljen nekik, amit felvilágositásukra szükségesnek tartott.
- Az öreg Diaz Tamásnak, aki hosszu élete java-részét a sötét világrész különböző tartományaiban töltve, jól ismerte a benszülötteket: csupán édes atyám karavánjának néger vezetője, Dingán ellen volt kifogása , akit haszonleső, ravasz, durva és kegyetlen természetü embernek tartott.
Édes atyám viszont éppen az ellenkezőről volt meggyőződve, mert nem vett észre a néger törzsfőnök magaviseletében semmi olyant, ami gyanut kelthetett volna.
Rossz tulajdonsága minden feketének elég van, nem igen lehet közöttük válogatni .
Dingán ügyes ficzkónak látszott és elég értelmesen törte az angol nyelvet is .
Atyám tehát még akkor sem lehetett volna el nélküle, ha rossz tulajdonságairól saját szemeivel kell vala meggyőződnie.
Alkalmas vezető nélkül egy lépést sem tehetett volna azon a vad földön, hol a benszülött törzsek között örökös viszálykodás pusztit, s a rablás, gyujtogatás, gyilkolás dicséretes erénynek tartatván: az a legnagyobb hős, aki valamennyi között leginkább meg van rá érve , hogy minden teketória nélkül főbe lőjjék.
Kovács Miska ennél a szónál megsimogatta tarkóját, s félrehúzta tréfás orrfintorgatással az ajaka szélét.
- Engedelmet instálok, urfi, mondotta elfojtott kaczagással, ezt a kormost egyszeriben kileli a hideg, ha a főbedurrantást tetszik emlegetni.
- Nem ugy ván, kenyergem! tiltakozott a czigány.
Én reptiben á tenyeremmel soktám elkápni á golyóbicsot, Miská testvír ázonban még a fittyitül is á feldre csicsil...
- Csücsül a vajdád, hé!
Ha ijedős lennék, vágta ki Kovács büszkén, nem kerültem volna ki élve a stári-brodáci bugyogós ellenség körmei közül.
Holott pedig lőttek rám vagy tizen... ötvenen!
- Ne mesílj, te...
- Mondom, lűttek rám vagy izé... százan, de kivágtam magamat egy szál »glancz « ( puskalöveg) árán, kit ide a nyakam aljába kaptam.
- Mutasd meg, teee! nyujtotta el a szót ingerkedve a czigány.
Kovács Miska rögtön kigombolta a köpönyege gallérját és megmutatta a bekötött sebet.
- Lássad purdé és vakulj!
- Ejnye, ejnye! csóválgatta fejét Dandóczi.
Hát csak éltalaltak egy kicsikét ?
Ejnye, ejnye... pedig sáládtál, képzselem?
- Nem szokásom! felelte emelt hangon a legény.
- Hát ákkor mégis csák á felden csicsiltél...
No lásd!
Rákolti félbeszakitotta az évődést, s órájára tekintve igy szólt:
- Mindjárt kilencz óra... figyeljetek ide!
Még csak annyit akarok elmondani, hogy azért keltem utra, mert meg kell tudnom, mi történt az édes atyámmal?
Ez a majdnem négy esztendei keserves bizonytalanság sokkal rosszabb és fájdalmasabb a teljes bizonyosságnál.
Szóval: bizonyosságot akarok.
Sejtelem, ösztön, titkos sugallat unszol, hiv és biztat, hogy menj... menj!
Menj szilárd akarattal és vigy segitséget szerencsétlen édes atyádnak, aki nem halt meg, hanem él!
Igen, él !
Szivemnek minden verése azt sugja, hogy él, de kimondhatatlan nyomoruságban sinylődve várja titokban, reménykedve, hogy fia nem hagyja elveszni, hanem utána megy, ha kell, a világ másik végére is, megmenti az életnek és visszahozza, a drága hazai földre, mely régi erejét, egészségét s életkedvét majd ismét visszaadja!
A fiatal Rákolti hangjából oly megragadó erővel, annyi lángoló tüzzel áradt ki a legforróbb gyermeki szeretet nemessége, hogy magával ragadta ezeket az egyszerü legényeket, kik a legbensőbb érzelmek gyöngédségét - elhanyagolt nevelésük és csekély értelmiségük okán - jóformán alig érezhették.
Kovács Miska lelkesedve ugrott fel a kő-ülőkéről és felkiáltott:
- Az egy igaz Istenre!
Ugy lészen, miképen az urfi mondja: elmegyünk a nagyságos ur után a világ másik végire is és haza hozzuk!
- Házsá bizsony, fogadkozott Dandóczi, ákár milyen messe ván is.
Voltám én már Brassóban is, pedig ázs jó messe ván.
Rákolti akaratlanul is elmosolyodott erre a nagy mondásra.
- Brassó is elég messze van, Ferke... a Kongo azonban valamivel messzebbre esik.
- Ne besiljen ázs urfi!
Még messibbre?
- Valamivel.
- De gézesen csák odá juthát ázs ember?
- Gőzhajón igen.
- Gézhajón?
- Igen, a tengeren.
- Sohasé jártam á tengeren, mondotta fejét rázva a czigány.
Kovács Miska gunyosan rálapogatott Dandóczi vállára.
- Sós viz az öcsém, nem piros nadrág.
A tenger akkora viz...
- Né kotkodácsolj, ecsém! vágott szavába hirtelen a czigány, s egész ölmagasságában kiegyenesedve, lenézett a zömök legényre.
Tudom én jól, hogy mi á tenger, de még nem jártam rajta.
Csák ennyit mondtam.
- Hát akkor mit csudálkozol?
- Ázson csudálkozsom, vágott vissza Dandóczi, hogy vak ákár vézsétni világtalant .
Jáj, nagyságos urfi, olyán okos ezs á Miska, de olyán okos némelykor, hogy sikrát hány, mint á fakova, akit pipasurkálóval csiholnak ki.
II.
- Az ut, amelyre indulok, szólt most az ifju, hosszu és veszedelmes.
Ne viczczelődjetek tehát egymással, hanem még egyszer gondoljátok meg, hogy mit cselekesztek!
Dandóczi kioltotta pipáját, köpönyege zsebébe dugta és azonnal megadta a választ:
- Huncsut, aki kétfelé besil.
Én ugyán nem!
- Én sem, erősitette Kovács Miska is.
És a lovához sietve, megigazitotta rajta a meredek oldalon kissé lebillent nyerget.
Azután kiverte apró »pélpájából« a tüzet és mutatta, hogy ihol készen áll az indulásra.
Megyen, amerre parancsolják .
» Direkczió« (irány) az Óperencziás tenger, meg a világ vége.
Rákolti még mindig nem mozdult helyéről.
- Betegség, szerencsétlenség érhet, mondotta komolyan, utól érhet a halál és nem lesz, aki szemeiteket befogja és elmondjon értetek egy Miatyánkot.
- Baj, baj! bólintott Kovács.
Azonban mennénk már, urfi!
- S a halál még nem is a legrosszabb, ami érhet, folytatá ridegen az ifju .
Gondoljátok meg, hogy olyan földre megyek, ahol vadság, kegyetlenség, vérszomj és babona uralkodik, nem a szeretet vallása és nem a magunk fajta magyar ember szivének gyöngédsége.
- Baj, baj... azonban talán mennénk?
- Megeshetik, hogy valamely szerencsétlenség folytán a vadak kezébe kerültök .
Szörnyü kinzás fog ott várni!
A vadak gyönyörködve szemlélik az ilyen borzalmakat ; csufondáros kaczajjal lesik a haldokló utolsó lehelletét, hogy végül megrohanhassák és baltáikkal darabokra szabdalva, egymás közt feloszthassák.
Igy hal meg a feketék között a fehér ember.
Egy pillanatig nehéz csöndesség támadt.
Kovács Miska valahogy ugy érezte, mintha hideg viz ömlenék végig a hátán, s ösztönszerüen megborzongott.
Dandóczi maga elé tünődött, azután gyorsan fölkapta fejét és ezt kérdezte:
- Kenyergem, urfi... mindenkinek igy musáj ottán méghalni?
- Azt éppen nem állitom, felelte az ifju, de nagyon sokan voltak, akik igy haltak meg.
Dandóczi ravaszul csippentett a szemeivel.
- Hát ákkor nékem nem musáj igy méghalni.
Ráhagyom á Miskára...
Kovács Miska felpattant.
- Mérget vehetsz rá, komám, kiáltotta önérzetes felfortyanással, s a válláról lelógó fegyverre csapott, hogy én is azok közt leszek, akiknek nem muszáj!
Tessen csak ránk hagyni a dolgot, nagyságos urfi!
Majd eligazitjuk mi a bajunkat .
Megesnék belé, hogy baltával szeleteljenek föl, mint a marhahúst!
- Jáj, ázst én se hágyom! nevetett édesdeden a czigány.
Engemet tizsenkét ministránssal pispek temet!
- Hát tizenkét csóka nem lesz elég?
- Miskát is pispekek temetik, adta vissza Dandóczi a csipkelődést, csákhogy ezsek á pispekek nem á mellükön viselik a keresztet, haném a hátukon...
- No már én csak azt mondom, öcsém, förmedt rá Kovács, hogy a czigánypecsenyét fel szokás szeletelni, tehát ügyelj magadra, ne komiszkodj és hagyj békét a szamaraknak.
- Te sé ránczigálj ide csókát á filinél fogva.
Ákkor ázstán én is békibe hágyom a pispekeket.
Kovács Miska hátat forditott a furfangos Dandóczinak, s egy erős lökéssel nyeregbe vetve magát, igy szólt az eközben gondolataiba mélyedő Rákoltihoz:
- Jelentem alássan, indulhatok!
A következő perczben már Dandóczi is nyeregben ült.
- Nemkilenben, nagyságos urfi!
Rákolti nem feszegette tovább a két ember bátorságát.
Látta, hogy fölösleges .
Részint nem értik, hogy miről van szó, másrészt azonban bizonyos, hogy nem maradnak el mellőle, s elszántság dolgában az élet válságos perczeiben egyik sem fog engedni a másiknak.
Azzal, hogy a vállalkozás várható veszélyeire háromszor is a legkomolyabban figyelmeztette őket, eleget tett lelkiismeretének.
A többi itt is, mint mindenben a világon - Isten kezében van.
- Föl hát, fiuk, előre!
Kövessetek! kiáltotta messze-hangzó, érczes hangon; s lovára kapva, meglóbálta kalapját az enyhe deczemberi est levegőjében, mintegy búcsut intve a földnek, melyet ebben az életben többé nem fog viszontlátni soha.
Azzal előre lovagolt, s rövid tájékozódás után elindult nyugat felé.
Kovács Miska is meglóbálta a maga kopott katonasipkáját, de egészen más érzelmek hatása alatt, mint az ifju.
A nyárádszegi »virág-szál« fitymálva nézett vissza vállán keresztül a hold fényében csillogó tóra és a hófödött sziklás tájra.
- Akkor lássalak, mikor a hátam közepét...
- E mán besid! hagyta rá most az egyszer ritka egyetértéssel Dandóczi és szintén lekicsinyelte a gyönyörü panorámát, mely a Holt szem-től fölfelé egész a hegységig eléje tárult; én is ásondom, hogy melegen ide tebbet nem ákarok vissakerilni...
Isten áldja meg ezstet á feldet mindén jóval, csak én ne lássak belőle többet egy cseppecske fálátkát se!...
Ezzel sarkantyuba kapta lovát s gyors ügetéssel rugaszkodott ő is Rákolti után, ki eközben már jó elől járva, mindegyre sebesebb és sebesebb tempóban lovagolt a görbe hegyek országának közeli határa felé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE