Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
3.
A csodagyermek operáját összesen négyszer játszották a párisi Operában.
A bemutató utáni tizedik napon már más darab szerepelt a műsoron, hogy a Don Sanche soha többé a színlapra ne kerüljön.
A kritikák, amelyeket szívszakadva vártak, vegyesen vélekedtek a darabról, de inkább rosszul, mint jól.
A főpróbán még hallatlan sikernek tetszett , hogy a magyar gyerek operáját a világ egyik első színpadán játsszák.
A gyerek fent ragyogott a világdicsőség szédítően magas trónján.
S a bemutató után ki kellett mondani azt a borzasztó szót, amely most először ütötte fel fejét a csodagyermek pályáján: a bukást.
Nem volt kétség, a darab megbukott.
A Gazette de France még csak dícsérgette a fiút és "a mi jövendőbeli kis Mozart" -unknak nevezte.
De ebben a dícséretben is fájdalmas volt a szemmellátható jóakarat, a gyerek iránt való elnézés .
Más ujság, amely nyugodtan és józanul bírálta meg az egész ügyet, azt írta, hogy az operaházi előadás alapvető tévedése helyett ezt a darabot a Zeneakadémián kellett volna bemutatni, mint tanulmányi vizsgát, annak nagyszerű.
Akadtak azonban lapok , amelyek egyszerűen levágták a szerzőt.
A Débats kritikusa, a szigorú Castil-Blaze , kijelentette, hogy ez a gyermek lehet a világ legjobb zongorajátékosa, de a zeneszerzéshez semmi tehetsége nincsen.
És a kudarc nem maradt csak párisi kudarc .
Európa minden nagyobb lapját tudósítók képviselték Párisban.
Azok is jelentették haza, hogy a csodagyermek operája balsikert hozott.
A Leipziger Allgemeine Musikzeitung, a legfontosabb zenei szaklap, kijelentette, hogy Mozart ide, Mozart oda, de "ez a Mozart bizony képtelen vezérkönyvet írni".
A gyerek lezuhant a trónról.
Pokoli módon szenvedett a szégyentől.
Úgy érezte, hogy egész Európában senki nem beszél másról, mint az ő operájának csúfos bukásáról .
Folyton olyan elképzelésekkel gyötörte magát, hogy a bajor király, az angol király, a francia király, az orléansi herceg, Bérry hercegnője, az öreg Esterházy herceg, a fiatal Esterházy herceg, Czerny, Salieri, Ries, Unger Karolin, Rossini, a londoni Erard, mindenki, aki valaha jó volt hozzá, most az ő bukását olvassa.
És akik nem mutattak iránta jóindulatot: Cherubini, Kalkbrenner, Saint-Lubin, Cramer s a világ ezer meg ezer általa legyőzött zongoraművésze, ezek mind diadalmas vigyorgással olvassák a bukást s ha egymással találkoznak, kaján jókedvvel kérdik egymást : olvastad a kritikákat?
És anyja ott Stájerországban, ha olvassa...
Erre volt a legborzasztóbb gondolni.
Szeretett volna meghalni.
Nem volt kedve menni sehová.
A zongorától elfordult, ha rápillantott.
Könyvet vett a kezébe és öt perc mulva haragosan félredobta.
Bármit mondtak neki, szenvedett tőle.
Ha apja erőszakkal átvitte Erardékhoz, a Muette-palotába, s ott az öregúr, vagy valamelyik Erard-kisasszony vigasztalni próbálta, szeretett volna kiszaladni kínjában.
Pedig az öreg Erard igen bölcs és csillapító dolgokat mondott.
- Te egy tévedés áldozata lettél, fiam.
Folyton Mozarthoz hasonlítanak, ami rendben van.
Mikor zongorázol, mozarti játékot várnak tőled és azt meg is kapják.
Most operát írtál és mozarti operát vártak tőled.
Ez is rendben volna, ha a Lucio Sillát várták volna.
Azt Mozart tizenhatéves korában írta és a te operád van olyan.
De tőled legalább is a Don Giovannit várták, amit te egy szóval sem ígértél nekik.
Csalódtak és csalódásukra haragszanak.
Veled nagy igazságtalanság történt.
Ez simogató balzsam lehetett volna szívére.
Ő még ennek hallatán is gyötrődött .
Keményen összeharapta a száját, sápadt arcán mély karikák húzódtak szeme alá , nedvestenyerű kezét görcsösen tördelte és órákon át nem szólt semmit.
Egyetlen vígasztalása az imádság volt.
Soha annyit nem járt templomba, mint most.
Háromszor , négyszer is elszaladt hazulról napközben, ha már a szégyen mardosásait nem bírta, és templomba menekült.
Ott valamelyik néptelen mellékoltárhoz sietett, letérdelt és bizonyos gyakorlattal, amely önmagukat révületbe ejtő fakírok tulajdona, a következő pillanatban már átszelleműlten vetette magát a jó Isten keblére.
Lüktető halántékára valami mennyei kéz símogatását képzelte oda, arcát magának Istennek gondolatához szorította, mint valami szent lepel redői közé.
Ilyenkor megkönnyebbült s az áhítat erős mámora egy időre elaltatta fájdalmát.
Nagy fájdalmában mégis tett valami olyan felfedezést, amely a vallási rajongás mellett segített gyötrelmeit elviselni: rájött, hogy apja szereti őt.
Liszt Ádám mindig keményen bánt vele, mindig korholta, soha bizalmas hangulatokba nem ereszkedett vele.
Bizonyos idegenségben éltek már évek óta.
Azonkívül a fiú lelke mélyen már nem tisztelte apját eléggé.
Azt el kellett ugyan ismernie, hogy apja fáradhatatlanul lót-fut az ő dolgaiban és csakugyan rengeteget dolgozik, mégsem tudta elnyomni lelkében azt a folyton felütköző gondolatot, hogy apja belőle él.
Ha új rend ruhát látott apján, vagy ha apja egy láda újonan vásárolt szivarral tért haza, rögtön arra kellett gondolnia, hogy ezt a pénzt ő kereste, a gyerek.
Veleszületett gyengédsége és gavallérsága azonban szégyenkezésre indították, hogy ilyen kicsinyes gondolatai vannak de ezek a soha senkinek el nem mondott belső tusakodások mégis csak azt hozták magukkal, hogy lelkében bizonyos enyhe lenézés vert fészket apja iránt.
A köteles gyermeki tisztelet még megmaradt romjai Londonban kapták meg a kegyelemdöfést, igen érdekes módon.
Egy napon azt a szót hallotta ott említeni társaságban, hogy "snobism".
Kíváncsian kérdezte és magyaráztatta meg magának a szó teljes értelmét.
És fájdalmasan nyilallott szívébe az a megismerés, hogy az ő apja rikító példája a sznobizmusnak.
Ha volt valaha a világon sznob, Liszt Ádám volt az .
Minden arisztokrata közelsége reszkető boldogságot keltett benne és a rangok vad imádata néha egészen nevetségessé tette.
A fiú magába nyelte sajgó meghökkenését .
Most már letagadhatatlanul lenézte apját, akibe egy cseppnyi büszkeség sem szorult .
Önkéntelenül az anyát állította szembe az apával, az egyszerű, szelíd, szerény anyát , akinek néma igénytelenségében sokkal több büszkeség lakott, mint amennyire akár királyi személyek képesek lehetnek.
Benne is megvolt ez a büszkeség, a meg nem alázkodás erős önérzete.
Ez nem mondott ellene a kellő tisztelet mindenütt való megadásának.
Viselkedésében soha nem vétett a gyermeki illendőség ellen és nem lehetett nála engedelmesebb gyermeket elképzelni.
De lelke mélyén lenézte és idegennek érezte azt a felnőtt embert, aki az életet adta neki s akivel egy otthonban adatott élnie.
És most a megpróbáltatás súlyos idején meglepetve vette észre, hogy apjában mély és meleg gyöngédség rejlik iránta.
Bár a ridegmodorú és hatalmaskodó természetű ember most sem hagyta magát érzelmes jelenetekre ragadtatni, mégis akadt néha egy-egy aggódó pillantása, egy-egy mozdulata, amely mögül a forró apai szeretet titka villant elé.
Egyszerre megérezte, hogy ez az ember őt a maga módján mindig nagyon és mindenkinél jobban szerette.
Sokat megbocsátott neki egyszerre, közelebb érezte magát hozzá.
És mikor látta, hogy apja álmatlan éjszakákon át aggódik érte és vele szenved , az a vágya támadt, hogy ő vígasztalja meg apját, ne pedig az apja őt.
Az apa viszont észrevette, hogy a gyermeknek a nagy lelki vívódásban egyetlen mentsvára a vallás.
Sietett tehát, mint minden elébe bukkanó lehetőséget, ezt is megszervezni.
Eddig nem gyóntatta a gyereket, most elhatározta, hogy ideje lesz az első áldozáshoz járultatni.
El is vitte a legközelebbi plébániára, ott bemutatta a gyereket père Bardinnak, egy himlőhelyes, recsegőhangú, nagyon kedves papnak, és megbeszélte vele a szükséges teendőket.
A fiúnak szentgyakorlatokat kellett tartania, katekizmust tanulnia és a nagy lelki eseményre kellően felkészülnie.
Az egészet mindjárt el is kezdték.
Ezzel a templomi áhítat szórványos negyedórái a gyerek egésznapi állapotává lettek .
Hat órát gyakorolt most is a zongorán naponta, a metronóm szigorú ketyegése mellett .
De többi ideje az átszellemülésé, a megszállottságé lett.
Odaadóan tanulta a katekizmust, vallási könyveket olvasott és már az első napon boldogan találkozott ezzel a mondattal: "Credo, quia absurdum".
Ezt ujjongó örömmel szerette.
Úgy érezte , hogy ez a mondat az ő számára született.
Hiszen mióta csak gondolkozni tudott, ez volt legnagyobb vágya mindig: a feltétlen, gondolattalan odaadást érezni magában .
Katolikus vallásában, melynek most lényege homályosan mutatkozni kezdett előtte, ezt találta meg: önmaga tökéletes odaadását, az áhítatban való teljes feloldódást, amely a megsemmisülés boldogságához hasonló.
Szorgalmasan és pontosan megtanulta a leckék szövegét: az alapvető bibliai tudnivalókat, a hármas istenség csodájának kérdésekbe és feleletekbe foglalt tanát, a parancsolatokat, az ágazatokat, a szentségeket, a bűnök rendszerbe osztott fajait.
Ezt mind nagyon érdekesnek találta, de az igazi élmény a közelgő nagy szertartás vágya volt számára.
Mikor először meggyónt, pontos és hű vizsgálatot tartott magában.
Rendkívül hosszú listát írt össze bűneiből.
Az aprókat is lelkiismeretesen felsorolta, de tudta maga is, hogy igazi bűne kettő: az alázatosság hiánya, a hiúság, a mohó tetszenivágyás először és a parázna gondolatokra való hajlandóság másodszor.
Ezeket az áldozást megelőző estén előírás szerint mélységesen meg kellett bánnia.
Gyónás után hazament , bezárkózott és biztos lévén abban, hogy senki sem látja, külön nagy szertartást rendezett magának.
Letérdelt és mellét verte.
Ököllel és erősen, hogy fájjon.
Majd arcra borult és homlokával ütötte a padlót.
Közben keservesen sírt és hosszú , összefüggéstelenül hebegő szövegben esdekelt bocsánatért.
Hason feküdt a szobában , arca előtt nedves volt a padló deszkája sűrű könnyeitől.
És ezekben a pillanatokban , bűnbánata omló könnyei között hirtelen az a gondolata támadt, hogy mi volna, ha most látná valaki ebben az aszkétai helyzetben?
S a gondolatot nem találta visszatetszőnek.
De a következő pillanatban talpra ugrott.
- Milyen komédiás vagyok, - mondta önmagán sajnálkozó mosollyal.
Rögtön beírta bűnei közé ezt a hiúságos gondolatot is.
Még soká imádkozott és aznap éhesen feküdt le a belülről kulcsra zárt szobában.
A másikban apját hallotta tenni-venni.
Másnap reggel elmentek a szentáldozásra.
Még valami húsz gyerek vett részt a serdülő kor nagy eseményében rajta kívül.
Lázasan jók voltak mind és zavart mosollyal feszengtek ünneplő ruháikban.
Könnyűnek, lebegőnek és majdnem eszméletlennek érezte magát.
Nem csodálkozott volna, ha lebegő szárnyú angyalok úgy, ahogy van, azonnal az égbe vitték volna.
Mikor az ostyát szájába kapta, kevés hiján elájult.
És e pillanatban arra gondolt, hogy semmiféle tapsvihar még nem adhatta neki ezt a boldogságot.
Közben csodálatosan búgott az orgona és orra a tömjén imádott illatát lehelte be.
Ez az élmény hatalmas és eltörölhetetlen nyomot hagyott benne.
A vallás egészen hatalmába kerítette.
Imádta a templomok homályát, a piros mécsek kedves lángocskáit , a csendben csoszogó öregasszonyokat, a kőkockákon elkopogó lépteket, a Madonna szelíd arcát és karjában az isteni csecsemőt, az orgonaszó hangját.
Vallás és muzsika, - mondta magában, - soha semmi más.
A kísértő gondolatokat, amelyek mezítelen női jelenségek alakjában minduntalan üldözték, most már lenézte.
Minden reggel elment misére és minden héten legalább egyszer meggyónt.
Gyóntatója tanácsára hidegvizes dézsát tartott szobájában s gyakran megtette, hogy nem tudván elaludni, kiugrott a forró ágyból és lehűtötte engedetlen testét.
Titokban fogadalmat tett, hogy teljes életében tiszta fog maradni.
Áldozása alkalmával megismerkedett az egyik áldozó gyerek nőrokonával.
Különös nő volt ez.
Nagy púp ült a hátán, de valami szelíd finomság igen vonzóvá tette.
Arca olyan volt, mint az elefántcsontból metszett tárgyak és kezének rendkívüli szépsége azonnal feltűnt.
Lydia Garella volt a neve.
Mivel nagy zenerajongónak mondta magát és kitűnt, hogy a csodagyermek minden nyilvános hangversenyét meghallgatta eddig, Liszt Ádám udvariasan meghívta magukhoz.
Már másnap el is jött.
Leült a fiúval négykézre játszani és pompás zongorásnak bizonyult.
Azonnal melegen összebarátkoztak.
S ettől kezdve a púpos Lydia állandó vendége lett a Liszt-lakásnak.
Neki is a vallás és a zene volt két vígasztalása, nagyon megértették egymást.
Azok a zongoraetüdök, amelyeket a fiú lassanként komponálgatva, gyűjtött, már kilencre szaporodtak.
Egy napon úgy rakta őket össze, hogy rendszert alkossanak .
Kitűnt, hogy ha egyet félretesz és még négy újat komponál, tizenkét olyan etüdje lesz együtt, amelyek befejezett egészet alkotnak egymás mellett.
Szerette ezt a feladatot .
Megcsinálta mind a négyet s éppen akkor készült el velük, mikor apja tudtára adta , hogy most már itt az ideje megélhetésükkel is törődni: hosszabb hangversenykörútra indulnak.
A fiú mély sóhajjal vette ezt tudomásul.
Soha olyan nehezére nem esett megválni Páristól, kedvenc oltáraitól az egyes templomokban, megszokott gyóntatójától és Lydia barátságától.
Hogy megint ki kell állania a dobogóra és hajlongania, az ellenérzéssel töltötte el.
Áhitatos nyugalomra vágyott s ehelyett a vakító fényű , tapsoktól dörgő lármába kellett indulnia.
Utolsó örömét indulás előtt az öreg Erard okozta, aki végighallgatta az etüdöket, alaposan megnézte őket közelről, végül ezt a kijelentést tette:
- Amit csináltál, elsőrangú dolog.
A Cramer-etüdök mellé merem ezeket állítani.
Ha ugyan nem jobbak.
Ezeknek helye van a zenetörténetben.
Délfrancia városokba utaztak.
Marseillesben különösen nagy volt a siker.
Ott hosszabb ideig megült Liszt Ádám.
És mivel Boisselot, a zeneműkiadó, bármelyik párisi cégnél jobb ajánlatot tett az etüdök kiadására, a füzetet ott nyomban ki is adták.
A fiú szeretettel látta rajta a hatos opuszt jelző számot.
A Tantum ergo, a zongoraszonáta , az Impromptu, egy Allegro di bravura és egy A-moll zongoraverseny után ez már a hatodik műve volt.
A szerzeményt Lydiának ajánlotta.
Szívből örült, hogy a púpos barátnőnek örömet szerezhet.
De több öröme ezen a hangversenykörúton nem igen akadt .
A hangversenyek sikere közömbös lett előtte.
Mindenütt a templomokat bújta, a dobogón csak kötelességét végezte.
És ha mégis elragadta olykor a taps öröme, azt mindjárt sietett meggyónni.
Megvetette magát, ha a világi hívság bűnébe esett.
A "világ " valami megvetésre méltóvá és méltatlanná lett előtte.
Egyszer apja egy otthoni levelet felbontva, érdeklődéssel ujságolta:
- Emlékszel arra a Hennigné nagynénédre, aki egyszer nálunk volt Doborjánban?
A fiú nem emlékezett.
Nem is emlékezhetett nagynénjei és nagybátyjai tetemes seregére.
Nagyapjának, az öreg Ádámnak, három házasságából huszonhét gyermeke született.
- Nem emlékszem.
- Dehogy nem, hiszen a térdén lovagoltál.
Írja, hogy kisfia született, Alajosnak hívják.
Unokatestvéred.
- Nekem nincs rokonom, - felelte a fiú, - nekem csak vallásom van és zeném.
- Mi?
Más senki és semmi?
- Természetesen a szüleim, - javította ki a fiú szolgálatkészen, - azt nem is kell mondanom.
- Te, Franci, - szólt apja komolyan, - nekem úgy tetszik, hogy túlzásba viszed ezeket a dolgokat.
Jó lesz erre vigyázni.
Vannak józan határok s ha azokat túlléped, abba nem mehetek bele.
A fiú nem szólt, fájdalmasan mosolygott, tetszelegve képzelvén bele magát a vértanú szerepébe.
Hónapokig tartó hangversenyezés után tértek vissza Párisba sok-sok város , még több hangverseny s a fiú részéről számtalan templom és gyónás emlékeivel .
Párisban a púpos, kedves Lydia barátsága várta.
De új munka is.
Tovább kellett tanulnia.
Az opera kudarca kedvetlenné tette Paert .
Már nem a régi érdeklődéssel oktatta a fiút.
S amikor elmaradt tőle, ez mintegy hallgatólagos megállapodásnak számított, hogy a leckéket megszüntetik.
Liszt Ádám az új mestert Reicha professzor személyében találta meg.
Ez a Reicha nagyon furcsa ember volt.
Görbelábú, toprongyos testen, amelyet mindig pecsétes és szivarhamus ruha fedett, szokatlanul nagy fej ült.
Ez a gnómszerű jelenség, súlyosan rövidlátó szeme ellenére is, folyton izgett-mozgott, rakosgatott .
A kottához olyan közel hajolt mindig, hogy szinte orrával súrolta.
Dörmögő, mély hangon beszélt, ha beszélt.
Mert általában inkább szeretett hallgatni.
Pedig sok mindent megélt hatvan évnyi életében.
Születése szerint cseh volt, de Bécsben lett igazán muzsikus.
Abban az időben élt ott, mikor Beethoven és Haydn még javakorbeli emberek voltak.
Salierit is jól ismerte.
A Chateau d'Eau -téren lakott, a tizenhetes számú házban.
Dolgozószobáját kottapapírral tapétáztatta ki.
A falon vállmagasságban párkány futott körül, ezen a párkányon szorosan sorakozott egymás mellé a legtarkább tárgyak gyüjteménye: szobrok , csészék, órák, dobozok, karmesterpálcák, kalapok, de főként híres emberek emléktárgyai.
Volt ott Cimarosa, Gluck, Mozart, Haydn, Salieri, Beethoven és más nagyok emlékét jelentő mindenféle apróság.
Az ablaknál állott hatalmas Erard-zongorája, amelynek tetején kiismerhetetlen rendetlenségben hevert ezer meg ezer hangjegy.
Idejárt a fiú háromszor hetenként órát venni.
Reichát hamar megszerette, jólelkű és kedves embernek ismerte meg, aki senkiről és semmiről nem szeretett rosszat mondani .
Mindenki számára talált mentséget és még a tárgyakat is szerette az elítélő vélemények ellen védelmezni.
A mesterségét pompásan értette; a második leckeórán már megtalálták egymás hangját és érdeklődését.
A tanulás és napi legalább hatórás zongoragyakorlatok mellett tovább is a vallásnak adta minden idejét a fiú.
Rohamosan kamaszodott, egyre gyötrőbben kínozták azok a gondolatok, amelyeket ő úgy nevezett, hogy "a hús kísértései".
Újabban álmait látogatta meg főként a kísértés.
Minduntalan meztelenül hömpölygő, kínálkozó, fehéren őrjítő női testek hevertek, omlottak, kígyóztak előtte.
Fehér karok nyúltak feléje , sóváran villanó tekintetek kacagtak rá, arcát szemérmetlen keblek érintették .
Reggelenként zsibbadó fejjel, kábultan ébredt és komor szemrehányásokkal gyalázta bűnös képzeletét.
Ezek a megpróbáltatások hullámzó rendszerrel jelentkeztek.
Néha egy-egy hétig is nyugodtnak érezte magát: akkor aztán megint meglepték az ördög által elébe rajzolt bolondítóan kéjes képek.
Irgalmatlanul üldözték, akármit csinált.
És nemcsak tehetetlen álmaiban, hanem a hétköznapi élet valóságában is.
A párisi utcán jól ismerték a híres csodazongorást.
Minduntalan parázsló női mosolyok villantak feléje.
Néha durván kihivóak is.
Ő teljes lelkéből tiltakozott a kísértések ellen .
Mennél hevesebben támadták meg, ő annál makacsabbul veté be magát a vallás tisztaságának sáncaiba.
Mikor tizenöt éves lett, apja otthon négyszemközt elővette.
Látszott, hogy igen nehezen fog neki annak a kényes tárgynak, amelyről beszélni akar vele.
Az apa hosszú körmondatokban kerülgette fiát, aki lesütött szemmel, riadtan hallgatta.
Mind a ketten roppant kínos zavarban voltak.
- A te életedben most az a korszak következett be, mikor az ember még nem férfi, de már nem gyermek többé.
Vannak dolgok amelyeket... amelyekről...
A fiúból kitört a szemérem és a zavar türelmetlensége.
- Papa, ne beszéljünk erről.
Én ezeket a dolgokat nem akarom hallani és nem akarom ismerni.
Én Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánlottam fel az életemet... ne féltsen engem, papa... hagyjuk ezt az egészet, nagyon kérem...
- Ahogy akarod, - felelt apja megkönnyebbült lélegzettel - de másról is kell beszélnünk.
Hozzá akarlak szoktatni, hogy bánni tudj a pénzzel.
Ezentúl rendes zsebpénzhez lesz jogod.
Minden hétfőn kapsz tőlem valami rendes kis összeget, ebből viszont köteles leszel magad gondoskodni apró kiadásaidról, közlekedésről, ceruzáról , mit tudom én...
Te mennyit gondolsz?
- Nekem mindegy, papa, határozza el maga.
Unta beszélni erről is, ez is világi dolog volt és tömjénfellegekben járó rajongásához méltatlan.
Mikor az első zsebpénzt megkapta, mégis számot vetett az összeggel.
A felét mindjárt félretette.
Ezt édesanyjának szánta.
Ősszel megint hangversenykörútra indultak.
Ezúttal Dijonban kezdték s onnan a svájci városokat vették sorra.
Jártak Genfben, Bernben, Luzernben, Baselben és még számtalan helyen.
Mindenütt hangos siker ünnepelte, de ő most már egészen megváltozott.
A tapstól, a rámosolygó arcoktól, amelyek valaha olyan izgatott örömmel töltötték el, megcsömörlött.
Unott kötelességnek érezte a nyilvános zongorázást, sajátmagát pedig cirkuszi mutatványosnál nem többnek.
Kiábrándult az efféle zongorázásból, amelynek brilliáns külsőségei sokkal jobban hatottak, mint belső tartalma és kiábrándult a közönségből, amely a gyereket jött szájtátva bámulni , mint valami bámulatosan idomított kiskutyát, nem pedig a művészt.
Utazásai közben azokat a könyveket falta, amelyekkel Lydia egy egész bőröndöt megtöltött számára.
Kegyes vallási olvasmányok voltak ezek.
Szentek legendái , vallásos elmélkedések, pompázó nyelvezettel megírt imádságok, az ősi keresztények szenvedéseinek véres történetei, remeték élete.
Sorra olvasta őket, mint más fiú a füzetes rémregényeket s ő nem kevesebb örömet és izgalmat talált ezekben.
Három könyvhöz állandóan visszatért.
Az egyik a biblia volt, a másik védőszentjének, Paulai Szent Ferencnek élettörténete, a harmadik Kempis Tamás könyve Krisztus követéséről .
Ezt a harmadikat szerette legjobban.
Nagyrészét kívülről tudta már.
Sok részletet aláhúzott a könyvben, egyes mondatokat külön füzetbe kijegyzett belőle.
"Erényünk és boldogságunk alapja nem az élvezet".
"Semmi másnak ne tudj örülni, csak annak, hogy jót cselekedtél."
"Nem leszel jobb attól, hogy dícsérnek és nem rosszabb attól, hogy gáncsolnak".
"Ami vagy az vagy és nem lehetsz több annál, mint ami Isten előtt vagy."
Mikor a hangversenykörútról hazatértek Párisba, első dolga volt gyóntatóját felkeresni.
Hosszasan tanácskozott vele és este, vacsora után, így szólt apjához:
- Papa, szeretném megkérni, hogy most ne olvasson ujságot, valami fontosat szeretnék mondani.
Liszt Ádám gyanakodva tette le a Débats aznapi számát.
Kérdően nézett fiára.
- Én számot vetettem a lelkiismeretemmel.
Nem maradhatok világi ember.
Engedjen engem papi pályára.
- Micsoda?
Elment az eszed?
- Dehogy, - mosolygott bánatosan a vértanú - most jött meg.
Sajnálnám, ha papa nem értene meg engem.
Nekem nincs más boldogságom, csak a vallás.
Akármilyen más életem lesz, boldogtalan leszek.
Engedjen engem belépni az egyházba.
- Úgy.
És mi lesz a muzsikával?
- Egyházi zenével akarok foglalkozni.
Isten csak azért adta nekem a tehetséget, hogy ezzel az ő dicsőségét szolgáljam.
Minden tehetség csak arravaló.
Mert Kempis Tamás is azt mondja...
- Nézd fiam, nekem ne prédikálj.
Én jó katolikus voltam világéletemben és igyekeztem kedves lenni az Isten előtt.
De józan eszem is van.
Mert a jó Isten azt azért adta , hogy használjam.
Eszem ágában sincs, hogy papnak adjalak.
Te nem is vagy papnak való.
Egy kicsit a fejedbe szállt az orgonaszó.
Ismerem ezeket a kamaszkori rajongásokat, ezen én is keresztülmentem.
De még idejekorán beláttam, hogy amit az ember gyerekésszel szépen kicirkalmaz magának, az csak hóbortos ábránd.
Nem leszel pap, ezt verd ki a fejedből.
- De nézze, papa...
- Nem nézek semmit.
Ezek az olvasmányok csavarták el a fejedet.
Rosszul tettem, hogy már előbb nem szóltam bele.
Majd összeszedem az egész csomót és kivágom az ablakon.
- Papa, - kiáltott fel a fiú elszörnyedve, könnyes szemmel - ne vétkezzék!
Atyám ott fenn az égben, bocsáss meg neki, mert nem tudja, hogy mit cselekszik...
- Nézd, fiam, kaphatsz tőlem egy nyaklevest, pedig már nem vagy csecsemő.
Engem te ne nevelj.
Majd én nevellek téged.
Éretlen taknyos vagy és én felelős vagyok érted.
A fiú felállt, odament imazsámolyához, amelyet Lydiától kapott ajándékba és letérdelt imádkozni.
Sírva imádkozott, közben ott bujkált fejében a gondolat, hogy apja bizonyára nézi most őt, a karcsú fiút, akinek alakja ájtatosan elomlik az imazsámolyon...
Másnap előhozta a témát megint.
Apja vette a fáradságot és igyekezett türelmesen meggyőzni.
A vége az lett, hogy összevesztek.
A gyerek zokogva ment aludni.
Napokon át tartott a párbaj.
Végre Liszt Ádám elvesztette türelmét és elkobozta a könyveket .
Nemcsak elkobozta, hanem keményen kiáltozva jelentette ki, hogy ha a fiú még ilyen olvasmányokat mer hozni a házba, csúnyán el fogja náspágolni.
A papi pályáról pedig mukkanni ne merjen, mert baj lesz.
A fiú beleringatta magát a keresztény vértanúk glóriájába.
Gyönyörködött abban, hogy vallásáért szenved.
S ugyanakkor testi kísértései megint teljes erővel elővették .
Álmai a tomboló bujaság dúslakodó felvonulásaivá lettek.
Éjszakánként kétszer-háromszor lemosta magát, hiába.
Az utcára már alig mert menni, mert az utcán nők járkáltak, sőt valami ördögi erő kényszerítette, hogy megnézze mozgásuk vonalát és utánuk forduljon.
Volt nap, hogy háromszor meggyónt.
Ismerősei már furcsa szemmel nézegették.
Olyan lett, mint a futóbolond.
Ment az utcán és egyházi dalokat énekelve , hirtelen elsírta magát, nem mintha valami baja lett volna, de idegeinek túlfeszültsége könnyekben keresett könnyebbülést.
Beszélgetés közben minden látható ok nélkül földöntúli mosollyal keresztet vetett.
Ha mondtak neki valamit, felnézett a semmibe és álmodozó hangon, elandalodva, valami olyan vallásos idézettel felelt , amely nem is illett a helyzethez.
A következő pillanatban szeme meglobbant: utána fordult egy elhaladó nőnek.
Aztán elpirult, szájába harapott, kínos zavarban köszönés nélkül elrohant.
Mikor a zsebpénzét megkapta egy hétfőn, elhatározta, hogy ami az anyja számára szétosztott összegen túl megmaradt, azt szétosztja a szegények között, sajátmagát pedig nélkülözéssel fogja büntetni testi vágyaiért.
Elment kedvenc templomába, minden mellékoltár perselyébe pénzt tett, a kapuban üldögélő koldusoknak bőven adott.
Egy ötfrankos maradt a zsebében.
Azt az úton hazafelé akarta szétosztani.
Két házzal odább meglátott egy rongyos, kiéhezett arcú utcaseprőt.
Vézna siheder volt az, az adományra kétségtelenül rászoruló.
Megszólította:
- Akar pénzt?
- Mennyit? - kérdezte az mohón és meglepve.
- Adok egy frankot.
Adjon vissza ötből négyet.
- Négy frankot?
Oh lala.
Mikor volt nekem négy frankom.
De adja ide, majd felváltom.
Odaadta a pénzt.
A siheder futva el akart indulni, de a nagy seprő ott volt a kezében.
- Nem fogná meg addig ezt a seprőt?
- Szívesen.
Megfogta a seprőt.
A fickó elszaladt.
Ő ott állt az ormótlan nagy seprővel és várt .
Ekkor két lány jött arra.
Ringó járásuk volt, hajlékony derekuk és ruhájuk vonalában felháborító édességgel lehetett sejteni a kebleket.
- Nini - szólt az egyik, meglökve könyökével a másikat, - nézd, milyen komikus.
Mit csinál itt a seprővel a kis Litz?
A másik bódítóan ránézett a híres fiúra.
Szeme ördögien megvillant.
- Nem is olyan kicsi.
Elvihogta magát mind a kettő.
Egymáshoz bújva, turbékoló nevetéssel visszakacsintva mentek tovább.
A fiú utánuk nézett.
Egyetlen pillantással végigvette őket tetőtől-talpig.
S mikor pillantása a két vékony bokához ért, görcsösen megrándult egész testében.
Úgy megrázkódott, mintha az ördög megrázta volna.
- Lehetetlen - motyogta a seprővel a kezében, - mit csináljak, mit csináljak, ember ezt nem tudja kibírni...
Elsírta magát megrendült izgalmában és tartotta a seprőt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE