Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bársony István
A rab király szabadon : Fantasztikus állatregény
Keletkezés ideje
1903
Fejezet
15
Bekezdés
1094
Mondat
2875
Szó
30273
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A „szabadok” .
Hajnalodott.
Derengő félhomály terítette szét szürke szárnyát .
A hegyek alatt, az erdő szélén, egy vörös fickó lopódzott nagy óvatossággal a bokros domboldal felé, ahol egy őzbak riadó böffenését lehetett hallani .
Ravasz volt, a rókák Nesztora, akinek romlani kezdett a szeme s a sötét éjszakát szívesen cserélte fel a szürkülettel, ha arról volt szó, hogy zsákmány után járjon.
A hallása sem volt már tökéletes.
Valaha még a lappantyú röpülésének a neszére is figyelt; most boldog volt, ha pontosan ki tudta számítani, hol zsebeg kora reggel a fogolykakas, vagy melyik hant mögött cincog a mezei egér .
Egy kis árnyék suhant el feje fölött .
Ravasz!
Ravasz ! szólt egy vékonyka hang .
A vén róka lelapúlt s felpislantott.
Megismerte Csúnyát , a szúnyogfogdosó szárnyasegeret .
- Mi az? mit háborgatsz? kérdezte a könnyedén libegő kis állattól .
- Nagy dolog történt Ravasz, kezdte Csúnya.
Most jövök a füstös város felől; de útközben mindenütt időznöm kellett a «szabadoknál », hogy az eseményt elmondhassam nekik.
A «szabadok» viszik a hírt tovább.
Azóta ezren, meg ezren tudják !...
- Mit izgatsz?
Azt hiszed, találós mesékre vágyom?
Beszélj valahára !
- Tudod -e, ki van erre útban, Ravasz?
A király !
A király jön! hallod -e?!
Én láttam.
A füstös városból, nagy tűz közepéből indúlt el.
Vele volt a Csíkos fojtogató is, akiről a vándormadarak mesélgetnek, amikor a tengerentúlról visszajönnek.
Sietek tovább, hogy híreszteljem a nagy ujságot, mert már hajnalodik s én nem állom a napot .
Ellibegett .
A vén róka utána bámúlt.
- Csúnya megbolondúlt, gondolta magában s tovább akart vonúlni a gazosba.
De bús víjjogás állította meg.
Az alig derengő égen nesztelen szárnycsapással repült át Rém , a kósza fülesbagoly .
- Jújj - ju - újj! rikoltotta, ide füleljetek, akik hallhatjátok: - legyetek készen és gyülekezzetek!
- Jön a király !...
A berber oroszlán jön!
A legendák hőse útban van hozzátok , « szabadok !»
- A Csíkos fojtogató jár nyomában !
A «szabadok », az erdő és mező vad lakosai, megrendülve, félelemmel és büszkeséggel hallották a hírt.
A király jön!...
Akiről csak a világlátott szárnyasok tudnak bizonyosat .
A bagoly megült egy fán s onnan sírta tele a környéket a maga csudálkozásával: «jújj - ju - hujj - újj ! »
A hajnalpír első sávja látszott keleten.
Az erdő megmozdúlt .
Deli , a legformásabb bakőz, réműlten vágtatott be a vágásból a szálerdőbe s útban találta Daliást , az erdők díszét, a kormosnyakú szarvasbikát .
- Hallottad, bátya? kérdezte szepegve.
Jaj nekünk !
Az agancsos úr lehajtotta a fejét s agancsa szemágával megtépte a gyepet .
- Nem jó világ készűl, - bőgte sejtelmesen .
Nemsokára egy sólyom jött, gyors szárnyalással.
Daliás rákiáltott: - Hej , Villám , te is láttad ?
A sólyom már a messzeségből szólt vissza: - Én ne láttam volna?
Hisz ' nekem parancsolta meg, hogy hirdessem a «szabadoknak» az érkezését ; Csúnya meg Rém már kiállottak a szolgálatból .
A nagy hegyek közt dörmögve csóválta fejét a hírre Barlangi , a medve.
- Kullogó , a szürke farkas, lába közé csapta a farkát, úgy szimatolta, merről jöhet a király .
Fürge , a mókus, egy madárfészket rongált meg s aközben így szólott :
- Nagyon kíváncsi vagyok magam is; de nekem ugyan mindegy.
A király nekem se nem használhat, se nem árthat .
Vitéz , a kőszáli sas, örömujjongva süvített fel a felhőkig .
- Jön a barátom! a kollégám!
Csakugyan jön!
Látom innen!
Ó, mily hatalmas, sötét sörénye van!
Gyönyörű! felséges !
Hóhér , a hiúzok vénje, elnyújtódzott egy vastag fa ágán s minden neszre figyelt .
- Kedves rokonaimat szívesen kell látnunk, szólott le Barlanginak , némi pöffeszkedéssel.
S magában ezt gondolta: - Ha a királynak udvara lesz, ezek közűl az otrombák közűl egyesegyedűl engem tehet meg adjutánsának.
Ha eddig nemes voltam, ezután mágnás leszek .
Az erdő széléről ebben a pillanatban rémítő ordítás hallatszott .
Mintha az ég összeroppant volna s lezuhant volna a törékeny földre.
Mintha a föld megnyílt volna s a közepéből menydörgés bömbölt volna ki.
Zúgó, visszhangos, mély hördűlésben végződött a mindent megfélemlítő hang .
A «szabadok» valamennyien összerázkódtak, megremegtek .
Agyarasnak minden sörtéje tüskévé meredt, úgy fujt a völgy fenekén, sáros vackában .
Kampós a hegyszakadékok közé rohant, s a többi zerge veszett futással követte vezérét .
Vak koldús , aki a föld alatt lakott a mezőn, meglökte vakondtársát: ne moccanj ! súgta neki halkan, földrengés van !
A király hatalmas szava végigdörgött az erdőn .
- Ide hallgassatok «szabadok »!
Én vagyok itt, a király!
Messziről jövök!
A tüzes homok hazájából!
Fogoly voltam, de most szabad vagyok !
Színről-színre láttok!
Elvárom tőletek a teljes hódolatot!
Reszkessen, aki késik !...
A «szabadok» közt izgatott lótás-futás támadt .
Az egész környékből siettek a nagy közgyűlésre.
A Komor-hegy lábánál volt egy nyilt térség, amelyet árnyékos ősfák környeztek.
A fák alja tiszta volt , mintha el lett volna onnan söpörve a gaz.
A félkörben futó térségen pázsit zöldelt.
A nagy fákkal szemben meredek sziklafal emelkedett, amelyen csak a pillangómadár tudott megkapaszkodni.
A sziklafal alján, bokrokkal födött odúban lakott Barlangi .
Messze, az ország határáig, ő volt a legerősebb, leghatalmasabb a « szabadok» közt; őt illette tehát a helytartó rangja.
A gyűléseken ő mondta ki az utólsó szót «a király nevében », aki a forró homok hazájában lakik .
Csöndes, aggódó dörmögéssel ügetett most a helytartó a gyűlés tere felé.
Útközben folyvást elfojtott hangon kiabálta :
- Siessetek, «szabadok », siessetek!
Ott legyen mindenki!
A fiskálist , Ravaszt, sürgősen hívjátok!
Deli vágtasson érte gyorsan!...
Hol van Gyász , a félszemű holló?
Keringjen a Komorszikla fölött, hogy a járatlan « szabadok» meglássák az irányt .
A völgy mentén, a berekből, a király dörgő, visszhangos felhörrenése hallatszott.
A «szabadok» egymást biztatták: siessünk! siessünk !
Nemsokára ott volt a környékről mindenki, a Komorszikla tövénél .
Kullogó féltucat farkast vezetett.
Köztük volt Ordas is, aki amiatt tett szert hírre, mert az emberlakta tájékon legjobban kiösmerte magát.
Mellette nyugtalankodott Csikasz , akit a farkasok mint jeles cselszövőt emlegettek .
Menydörgőt , a vadászt, ő csalta be egyszer az ingoványba; majd hogy ott nem veszett akkor a «szabadok» e legfélelmesebb ellensége.
A szarvasok és őzek külön csoportban jöttek, de azután egymás mellett helyezkedtek el.
Amazokat Matróna vezette, az idős asszonyság .
Daliás , a barnanyakú bika zárta be a menetet .
Az őzek élén Csellenő lépdelt, a hajdan csinos suta, akit a fiatal őz-suták követtek; Deli éppúgy hátúl volt, mint koronás rokona, Daliás .
A többi «szabad» egyenkint szállingózott.
Előbújt a bozótból Félénk is, az ébrenalvó nyúl; megjött csakhamar Vérszopó , a nyestek e kóborló kalandora: azután Lomha , a csíkosfejü borz; továbbá Bujdosó , a kecses menyétke.
Aki csak tudott a dologról, mind-mind .
Barlangi sietve foglalta el elnöki helyét a sziklafal mellett, egy kopott gránittömbön .
- Szabadok! - kezdte mondókáját - már mindnyájan tudjátok mily öröm ért bennünket !
- Mily gyász! kiáltott közbe Robaj , a Daliás öccse, akiben sok volt az ellenzéki szellem .
A «szabadok» közt mozgás támadt.
Ahány kérődző, az mind helyeslőleg dobogott csülkével, sőt Agyaras is nagyot röffenve mondta: úgy van !
De a farkasok közönyösek maradtak ; Hóhér pedig, a hiúz, egyszerűen elnevette magát.
Ő tudta, hogy hiába a panasz; úgy van és úgy lesz minden, ahogy a hatalom akarja .
Barlangi dorgálólag csóválta a fejét s csöndet intett .
- A király megjött, mondta, s alázattal hajtotta meg magát.
A király mindnyájunknál erősebb, tehát ő az úr.
Neki ellenszegülni kész romlás .
E pillanatban érkezett meg Ravasz, a fiskális.
Farkát zászlóként tartotta a magasba; így jelezte, hogy szót kér .
- Halljuk Ravaszt! kiabálták a kérődzők, akiken legjobban erőt vett az izgatottság.
Érezték szegények, hogy minden tervezgetésre nekik kell legjobban ügyelniök, mert könnyen ők húzzák majd a rövidebbet .
A fiskális keskeny pofáján gyönge mosoly jelent meg.
- Azt hiszem, jó eszmém van, szólott s körüljáratta tekintetét.
Mindenki kíváncsian figyelt .
- A királyhoz hódoló küldöttség menjen, ez elkerülhetetlen.
A küldöttség azután alázattal esedezzék a Felség szine előtt, hogy fogadja el a « szabadoktól» egyenes adóba az ember tulajdonát .
Egy pillanatig csend volt.
A «szabadok» összenéztek .
- Igen, folytatta a fiskális, jól mondtam: az ember tulajdonát.
Ha a király, aki hatalmas és roppant erejű, beéri a szelíd nyájakkal, csordákkal, az ember barmaival: akkor mi tovább is békén juthatunk megszokott zsákmányunkhoz itt kint .
A kérődzők a szelíd nyájak emlegetésére már-már örömujjongásban törtek ki; de most megértették, hogy rájok nézve a legjobb esetben is csak a status quo állhat fenn.
Kedvetlenül hallgattak; a bikák és bakok agancsukat és kampójokat ütögették a fák derekához, ami nálok az elégedetlenség jele volt.
Hóhér megint kacagott erre a látványra .
A farkasok ellenben üvölteni kezdtek örömükben.
A rókák tetszéssel vakkantottak .
Gyász , az őrholló, jóváhagyólag korrogott .
Barlangi feltette a kérdést: - «Szabadok» elfogadjátok -e az ügyvéd indítványát ?
A ragadozók mind egyszerre morogták: el! el!
A kis Bújdosó, az apró menyétke, bukfencet vetett, úgy nyávogta: hogyne, hogyne !
- Tiltakozunk! kiáltotta Robaj.
Mi szarvasok, őzek és zergék, külön feliratot nyújtunk be a Felségnek s igazságot kérünk, hogy a «szabadok » egyáltalában ne bánthassák egymást .
- Ne bizony! makogta Félénk, nagy szerényen .
Barlangi tanácstalanúl vakarta a fülét.
A királynak nem fog tetszeni ez a pártoskodás.
Legjobb lenne, ha azzal lehetne dicsekedni, hogy íme mindenki kormánypárti .
Ravasz megvárta, hogy kissé csillapodjék a zaj s ekkor így szólt :
- Miattunk ám nyujtsátok be a külön feliratot.
De magatokból álljon a küldöttség.
Ajánlom, hogy mindjárt a legkövérebbek vigyék , hogy a király, aki már bizonyosan éhes -
Itt megállt s gonosz vigyorgással élvezte a kérődzők megrettenését .
- Nos, ki vállalkozik? kérdezte, alig bírva visszafojtani kacagását .
A kérődzők hallgattak.
Robaj Daliást lökdöste :
- Szólj már, no!
- Daliás visszalökte: - Az indítványt te tetted , tied a felelősség .
Barlangi kimondta a határozatot :
- A «szabadok» elfogadják a fiskális indítványát !
Mindjárt ki is nevezte a küldöttség tagjait .
Először is illett, hogy ő maga, a helytartó, legyen a vezető.
Ott kellett azután lenni a Felség rokonának, Hóhérnak.
A fiskálist, akinek válságos percekben leghuncutabbúl járt az esze, kihagyni nem lehetett.
Hátul sorakozhat a loyális nép, aki akar, mind .
Amíg Barlangi beszélt, a kérődzők lassankint elosontak.
Még a nép közt sem lehettek biztonságban; addig legalább nem, amíg a király az adóbehajtás módjáról nem nyilatkozik .
- Gyerünk, súgta Matróna a szomszédjának.
A szomszéd tovább adta a jelszót s a szarvasok közűl csakhamar senki sem volt a gyűlés helyén .
A küldöttség hirtelenében összeállott.
Mögötte kullogtak a nép szerepére vállalkozók.
Barlangi előre tötyögött s éppen jelt akart adni az indulásra, amikor szétnyílt előttök az a bozót, ahonnan Félénk ide jött volt, s egy hatalmas, csudásan szép alak lépett a gyepre, puhán, könnyedén .
- A Csíkos fojtogató ! bőgte Barlangi, megdöbbenve .
A rabló-szabadok szőrükborzoltan ismételték: - A Csíkos fojtogató !...
A Csíkos fojtogató, Bengália borzalmasan remek szülötte csöndesen mozgatta farka végét, ami nála kellemes izgalom jele volt.
Sárgásvörös szőrét fényes fekete csíkok barázdálták; gerincét kissé meghajlította; tekintetében kiváncsiságot és hajlamot az erőszakosságra lehetett felfedezni .
Ámbár nem mutatott nyilt ellenséges indulatot, a «szabadok » sejtelmesen és ösztönszerűleg találták ki, hogy ebben a kiszámíthatatlan lényben sohasem bízhatnak igazán .
Kínos másodperc következett, amely alatt a gyűlés után még együtt maradt «szabadok» azon tanakodtak, merre ugorhatnának el szükség esetén legbiztosabban a Csíkos fojtogató szomszédságából .
A fiskális , Ravasz , aki rendszerint mindnyájok helyett szokott gondolkodni, e zavart pillanatban hirtelen előlépett, amire Barlangi megkönnyebbülten nyögött egyet.
Az ő helytartói feladata lett volna most a szónoklás s a dolgok intézése.
Csakhogy az ilyesmihez sem sokat értett , minthogy eddigelé alig kellett magát a beszéd művészetével megerőltetnie .
Legfeljebb ő hozzá szónokoltak a «szabadok », s neki nem volt sokkal több dolga , minthogy ahol éppen eszébe jutott, ott beledörmögjön a mások beszédébe .
Ravasz ellenben művésze volt a szónak, sőt ékes dikciói közben arra is ráért, hogy titkos gondolatokat szúrjon hatásos mondásai közé, a maga külön mulatságára.
Az ilyen zárjel közé ékelt gondolatokban volt tulajdonképen igazi őszinte véleménye, amit nyiltan nem hangoztathatott .
Most így vágta ki a rezet :
- Fenséges hercegnő! erdők és berkek hatalmas úrasszonya! vérrel öntözött kaktuszvirág!
( Puskagolyóra méltó bestia !)
Fogadd mindnyájunk hódolatát !
Ime, tied itt a legsűrűbb bozót, s a síkság hűs nádasai neked kínálnak enyhhelyet .
( Hogy pihennél mielőbb a nyűvek gyomrában.)
Az erdő tele van kérődzővel s a rónán az ember számtalan barma legel.
Mind arra valók, hogy örömödet lásd bennök és beteljél velök.
( Fuladj meg az első falaton, amelyet lenyelsz.)
Itthon vagy nálunk, akik csudálunk, és hódolunk neked!
A szabadok téged kérnek fel, mint a király rokonát és régi barátnéját: vezesd őket a Felség elé.
( Hátha összekaptok és megeszitek egymást !)
A te magas pártfogásod a mi legnagyobb jutalmunk hűségünkért, amivel irántatok, hatalmasok iránt, a tengeren innen is mindig viseltettünk !
Ravasz meglengette magasba emelt farkát, ami jel volt a tüntetésre .
A «szabadok» (csupa ragadozó volt együtt, a többi már elillant ) , üvöltve, bőgve, nyávogva, ordítva helyeselték ezt az indítványt .
De hirtelen elhallgattatta őket egy különös ümmögő, borjubőgéshez hasonló hang, aminőt még sohasem hallottak s amitől meredezni kezdett gerincökön a szőr .
Bengália díszének, a «vérrel öntözött kaktuszvirágnak» halk bődülete volt az.
Ezt fejezte ki: - «Jó, jó, meglássuk, most éppen tűrhetően jókedvemben vagyok, nem haragszom. »
- Követünk hercegnő! kiáltotta Barlangi lelkesedve .
A Csíkos fojtogató fölényes nyugalommal kérdezte: - Messze van a király ?
- Amott lent vár bennünket a vadkomló sűrűjében.
Hisz'vele jöttél , felelt Hóhér, kissé csudálkozva ezen a kérdésen .
A «hercegnő» féloldalt nézett rá: - Igen, mondta odavetve, vele indúltam el; de az imént egy kis vadászatot rögtönöztem s elmaradtam tőle .
Ravasz figyelemmel nézte s felfedezte, hogy véres a bajúsza .
- Hamar elkezdted, pokolbélű, - gondolta magában, de fennhangon így szólott :
- Boldogok vagyunk, ha a hercegnő jól reggelizett nálunk .
A Csíkos fojtogató kegyesen mosolygott, megfordúlt, s nyugodt lépésekkel indúlt a vadkomlósűrűség felé .
Hóhér rögtön mögéje szökött.
Mindenkép tüntetni akart a rokonsággal .
Utána lépdelt Barlangi, aki abbeli féltében, hogy bakot lő, egyre integetett Ravasznak, hogy csak közel maradjon .
A farkasok egy csoportba verődtek; hátul szökdelt Vérszopó a nyest , Bujdosó a menyét és Álnok a vadmacska, akitől azt kérdezte Ravasz az imént: - Hát te nem tartod a nagy rokonságot, hékás?
Erre Álnok tüntetően maradt hátra.
( Úgyis kinevetnének , gondolta; így legalább mutatom, hogy nem töröm magamat rang után. )
A Csíkos fojtogató a legsűrűbb vadkomló-szövedék előtt állott meg.
Onnan áradt szét a király félreösmerhetetlen illata.
A küldöttség némán és kíváncsian szimatolt .
Bengália gyöngye eközben csudálatos változáson ment át.
Szeme lángolt s minden izmán önkénytelen rángás szaladt végig.
Elbődűlt .
A bozótból rögtön rá mély, erős hördülés harsant fel.
A környék szinte reszketett bele .
A tigris felelt a borzasztó hangnak.
Visszhangos és mégis elfojtott , félig torokban maradt bőgés volt az.
A király ujra, meg ujra felhörrent.
Az erdőt nagy messzeségben járta be ez a szokatlan, lármás üzengetés, amitől a kérődzők holtra ijedve, céltalanúl vágtattak ide-oda .
A ragadozók pedig meg-megrázták a fejöket, mintha a riasztó hangokat akarták volna a fülökből kirázni .
Azután megmozdúlt a vadkomló-szövedék s egy kormos sörényű, felséges kiállású hős jelent meg a «szabadok» előtt .
Ha Ravasz nem tér észre, elmaradt volna a «spontán tüntetés », annyira meg volt hatva az egész társaság.
A Csíkos fojtogató az egyetlen volt, aki nem félt, ő neki tehát semmi különös oka sem volt arra, hogy éljenezzen.
Amint a « hozsanna» lecsillapúlt, megszólalt a tigris :
- Király, a parasztok a talpadat óhajtanák nyalni, tartsd oda nekik , kérlek.
Azután vesd ki az adót, mert amint láthatod, elég jó húsban vannak, telik tőlök .
Ennyi volt egész szónoklata.
A szabadok rémülten éljenezték meg érte .
A berber oroszlán végignézett a gyülekezeten, amely alázkodva sunyított előtte.
Hóhér azon igyekezett, hogy a tigris kegyeltjének lássék s egészen melléje furakodott a hercegnőnek, aki tolakodását most észre sem vette.
Az oroszlán háromszor hörrentett s azután kimondta a törvényt :
- Ti, szabad parasztok, nekem rabszolgáim, érezni fogjátok kegyelmemet!
Az uralkodás az enyém, az engedelmesség a tietek.
A zsákmány közös ; de az oroszlánrész persze az oroszláné.
Ami marad, abból először a tigris lakik jól.
Ő rokonom, rá tehát nem szól az osztozás törvénye.
Különben akinek panasza van, a hercegnő útján juttassa hozzám.
Apró-cseprő bajokkal nem bíbelődöm , tudjátok meg!
Arra való a lakájom, aki helytartónak nevezi magát.
Ha szót fogadtok, boldogúl élhettek.
Eddig egymás közt veszekedtetek; ezentúl csend és békesség lesz itt, fogadom.
Oszoljatok !!
A «szabadok» úgy szétfutottak erre a szóra, hogy Villám, a sólyom , aki egy ágról nézte a tisztelgést, irigyelni kezdte gyorsaságukat .
A tigris egyedűl maradt az oroszlánnal .
Szultán, a nagy és hatalmas, önkénytelen kedvteléssel nézte a csudásan szép óriás macskát, amely majdnem egyenlő rangban volt vele.
Hízelgésnek vette, hogy a hercegnő maga vezette ide a «szabadokat »; barátságosan szólította meg :
- Zulejka !
- Mit óhajt a király? kérdezte a Csíkos fojtogató, inkább kíváncsian , semmint alázattal .
- A nap itt mégsem elég forró, mondta Szultán elgondolkodva.
Mi másformát ösmerünk .
- Ó, én beérem vele.
Bengália nem a Szahara, felelt a tigris jókedvűen .
- Igaz, ümmögött a király.
Te más világrész szülötte vagy.
Nekem is vannak ott testvéreim, mondják .
- Nem oly hatalmasok, mint te.
Hozzád képest satnyák.
Sárga a sörényök és ritka.
Soknak nincs is.
Az igazi király te vagy és te maradsz .
Szultán büszkén emelte fel a fejét.
Tetszett neki a magasztaló beszéd.
- Megengedem, mondta, hogy itt maradj mellettem.
Együtt vadászhatunk, ha már ilyen közössé vált a sorsunk .
A "hercegnő» lassan rázta meg a fejét .
- Nem lehet az, király.
Az én hazám nem a te világod.
Az én mulatságom nem a te örömed.
Én elcsúszom a nádasba, amely emlékeztet a bambuszerdőkre.
Én lopódzva és nesz nélkűl járok, mint a leskelődő halál, és ahol ma öltem, onnan holnapra eltűnöm, mert gyönyör nekem a titokzatosság; holott te nyilt vagy s felordítod az alvó csöndességet, mielőtt zsarnoki utadra elindúlsz .
És ha mi egyszer ugyanarra a zsákmányra vetnők magunkat, mi lenne?
Én tán gyengébb vagyok, de még náladnál is jobban elvakúlok haragomban .
Hirtelen elhallgatott és kinyújtotta borzasztó karmait, amelyek hegyes, vastag szögekként mélyedtek bele a talajba: azután kivicsorította a fogát , hátracsapta a fülét, torkát kitátotta, szeme zöld fényben izzott.
Sziszegő , tüsszögő hangot hallatott hozzá .
Szultánra is átragadt valami ebből a hirtelen támadt dühből.
Hörögni kezdett s vágyat érzett rá, hogy meglegyintse vakmerő rokonát .
- Látod! mondta a tigris meghunyászkodva.
Még a puszta gondolat is elég, hogy ellenségekké tegyen bennünket .
A király röstelkedve hallgatott .
- Megyek már, Szultán, szólt Zulejka.
Megyek a magam külön útján .
Szomjúságot érzek, amilyet még soha.
Vérre szomjazom; édes vérre, minő a nyájak és erdei vadak ereiben nincsen.
Kóstoltam valamit, amitől állandó részegségben vagyok.
Emlékszel -e a szerecsenre?
Abdullah alattam vonaglott és én a nagy tűzben is alig bírtam ott hagyni, annyira új gyönyör volt nekem az embervér.
Megyek király; utaink elválnak!
Minél vadabb, elhagyottabb helyeken barangolsz majd , annál bizonyosabban tudhatod, hogy messzire vagy tőlem.
Én elbujdosom az árnyékos vágások mentén a falvak irányába.
Én csöndes éjszakákon megkeresem a pásztort a nyája mellett.
Állandó tanyám nem lesz.
A dzsungle más volt; - rajtam kívűl más úr ott nem lehetett.
De ez a föld ahhoz képest szelíd és népes.
Még a hegyszakadékba is elhallatszott ma a hajnali harangszó.
A lápok útvesztőiben érezném magamat legbiztosabban.
A hűs mocsárviz elmossa, befödi a nyomot.
Üdvözöllek, király!
Ha néha az éji csöndben a nádas környékére tévedsz, ordíts: hadd tudjam, merre jársz .
Megfordúlt s nesztelenűl kullogott be a sűrűségbe.
A király magára maradt .
A nap már jól fenn volt s a madarak zenéje köszöntötte az édes , illatos reggelt .
A király körül aranyos legyek dongtak, mintha biztatták volna, hogy mozdúljon már, kerítsen magának reggelit, mert sokára lesz, amikor a ragadozó szabadok ebédelni szoktak .
Mindenütt jelentkezett az élet élénksége .
Gerlice gurrogott és galamb búgott.
Az örvösök egymásnak mondogatták : « ohó-hahó! jó, jó itt !»
A rigók kíváncsian röpködtek át a király bokra fölött s csacsogva kérdezgették: «kicsoda? micsoda ? »
A berber nagyúr pedig azalatt elnézett a messzeségbe s a szeme megakadt egy felhőfoszlányon, amely akadály nélkül úszott a végtelenség útján és rózsaszínű volt a nap csókjától .
Ez itt most már valóságosan a szabadság; de az igazi korlátlanság mégis csak azé a felhőé.
Ki tudja, merre megy, hol olvad fel égi könyharmattá ?
Talán belefoszlik az útjába eső viharfelhőkbe, úgy múlik el; talán eljut a szelek szárnyán a tengerentúlra, ahol tüzet áraszt a nap és perzsel a levegő .
Ott lopakodik a szomjas gazella este a folyóhoz.
Előre nyújtott nyakkal, szimatolva, merőn figyelő tekintettel, vékony lábát lepkekönnyűséggel rakva maga elé, közeledik az üdítő hullámhoz.
Remegve lesi folyvást, nem mozdúl -e , nem zizeg -e a magas sűrű fű.
Jaj neki, ha csak egy másodpercre is vigyázatlan .
A folyó zátonyain a vizimadarak ezre hűsöl.
Néha felriadnak, éktelen zsivajt csapnak, zűrzavarosan keringenek, elkeverednek, meg ujra különválnak s leereszkednek a puha fövényre, ahol egyesegyedűl övék a világ .
Az este sötét és hirtelen olvad az éjszakába, amely hűvös, és titkos bűnökkel terhes .
Vérszag terjed a sűrűségből és csontok ropogása hallik .
A halk neszt, amit a tovacsúszó kígyó okoz, riadt kiáltás , halálhörgés feledteti .
Surranó árnyak találkoznak .
Fénylik a szemök, mint a foszfor.
Azok az éj kalandorai .
Köztök az első: az oroszlán, a király .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE