ELTE regénykorpusz

A Nyírkő tarfejű szikla, ott meredezik az Esztergámra nyíló völgy torkában .

Tetejéről messzire be lehet látni a pilisi hegyek zegzugai közé.

A Böszpörémből induló hadi út, szemközt vele bújik ki az erdőből s lábánál kanyarodik a várhegy felé.

Aki ezen a sziklán őrködik, annak tudta nélkül Esztergámot meg nem közelítheti ellenség.

Valamikor, vadászat közben, ez a szikla adta a gondolatot a nagyúrnak, hogy ebbe a védett völgybe húzódjék vissza a Duna síkjáról, titkolt terveivel.

Mióta itt lakik, a Nyírkőn éjjel-nappal erős őrség vigyázza az utat és környékét.

Innen még jó néhány ezer lépés maga a várhegy, s ekkora távolságot sem lehet csak úgy egy hoppra átugrani.

Előbb az ingoványos, mély és széles patakot kell meggázolni, azután át kell valahogy surranni két jókora domb mellett, s úgy torpansz meg a Hévíz-tó füstölgő, iszamos partján.

Mert a nagyúr vára még ezen is túl, közvetlenül a Dunánál fölmagasodó, meredek sziklakúpon áll .

És körös-körül és túl a Dunán mindenfelől erdő borította hegyek ölelik ezt a dús, ragyogó síkot, mely csak nyugat felé tárul ki, a folyó két partján .

Maga az Úristen alkotta ezt a helyet tápláló menedéknek, bizton ringató bölcsőnek s nagy idők viharsarkának.

Szép gazdasága virul itt a nagyúrnak, fehér árpaföldek s arany búzatáblák , tágas legelők gulyáinak, méneseinek, édes szénát termő kaszálók.

Makkot a tölgyrengeteg ad kondáinak, halat a Kis - Duna - ág háza népének.

Délnyugat felé, a várhegy alatt, szétszórt sárputrikban lakik a cselédnép meg a rabok turmája.

Ők művelik a földeket.

Nagy részük a foglaláskor behódolt szlovénség maradéka.

A rabok között mindenféle nemzetű van, apáikat vagy anyáikat még a nyargalók hurcolták ide nyugatról, délről.

A várhegy keleti lábánál, túl a forró tavon, a katonák hosszú, alacsony szállásai s istállói terpeszkednek.

A két telep között, a palánkhoz támasztva húzódik el a bazár , böszörmény, német, zsidó és morva kalmárok mindig zsibongó árusítóhelye .

Embernek, állatnak menedéket adó színek környezik.

Már a pásztorok: a lovak, marhák, juhok, disznók őrei és gondozói künn tanyáznak állataikkal erdőn-mezőn.

Ezek nagyrészt magyari emberek s lovasok , csak a juhászok s disznópásztorok között akad idegen, többnyire rab.

Mindezeket kipróbált főemberek vigyázzák, udvarbíró, béresbíró, bazármester , számadók, s mindenekfelett lovastisztek, főlegények és katonák.

Délkeletről a patak mellől hajnaltól estig cseng-csattog a fegyverkovácsok műhelyeinek lármája.

Az életnek ez a sok keze-lába azonban csak a palánkon kívül jár-kél , dolgozik, zajongva világra való felsírásától kezdve nyomtalan földbe korhadásáig.

A palánk, két sor vesszőből font, agyaggal bedöngölt, hatalmas gerendáktól tartott magas fal, átöleli az egész várhegyet, kétfelől a Dunáig.

Mögötte , belül a nagyúr s a belső emberek világa van, csend és titok.

Földre szegzi szemét, s legörnyed alázatosan a pórnép, ha onnan lerobogó, csillogó urak vágtatnak el mellette, s csak messziről mer utánuk bámulni.

Legtöbbnek nem is látja soha tündöklő orcáját, csupán hátukról ismeri őket.

Ami leszáll közéje éjszakai szellők szárnyán, mind találós mese, s furcsa, néha borzongató, néha csiklandozó álom.

Maga a nagyúr, akár az Öregisten: inkább azon imádkozz, hogy meg ne lásd .

Elég, hogy az ő nevében parancsol mindenki, aki teheti.

A palánk keleti kapuja rakva fegyverrel, akár sötét van, akár világos .

Őstölgyek sűrű lombsátora borul az enyhén emelkedő útra, mely a fejedelmi épületekhez vezet.

Előbb a nagy kőfalba ütközöl, amit tán tíz esztendeig is raktak, a keleti lejtő védelmére, két saroktoronnyal.

A felső oldalán az őrség s a vári cselédség házai bújnak meg a fák között.

Fenn, egészen a tetőn, a hegy megmunkált laposán áll a nagyúr palotás háza, s tőle jobbra , ismét sűrű fákkal elválasztva, az új templom, melyet most fejeztek be a görög mesterek.

Kívülről nem sokra becsülnéd, de benn a homály megnöveli, s a kerek kupolájából áradó fény egyenesen a Keresztrefeszített orcájára hull , az oltár felett úgy, hogy csak ez az arc világít a sötétben, félelmesen s térdrogyasztó fenséggel.

Mintha magából a megnyílt mennyből nézne Radla úrra, figyelmesen vigyázva, hogy misézik.

Így, a kaputól jövet, csak a hátát láthatod a nagyúr házának.

Terméskőből rakott hosszú-hosszú falat, itt-ott néhány szűk ablaknyílással jó magasan, s a fölébe épített fa emelet vastag , vöröslő boronáit.

Nyugatról kerülj eléje, akkor látsz valamit, ami megérdemli.

Itt a főhomlokzatnak jobbról-balról két szára van, s együtt tágas, kövezett udvart ölelnek körül.

Annak közepén egyetlen, óriási tölgyfa.

Az udvar szegélyét bokrok alkotják, s azokon túl gyepes, sziklákkal beszórt terasz ugrik ki a Duna fölé, pereme alatt zuhanó mélység.

Földszint, a kőházban őrszoba, szolgálattevő személyzet kamarái , vendégszállások.

Közbül, a kapu torkából széles lépcsők emelkednek, s fenn kétfelé ágazva visznek az emeletre.

Gyönyörű, illatos, vörös szálfákból van összeszerkesztve az egész, csodálatos napkeleti mesterséggel faragott oszlopgerendák tartják tarkára festett zsindelycserép tetőzetét.

Derekát a Duna tündöklő kígyójára s a messzi kék hegyekre táruló nyitott terem alkotja, az ebédlőpalota.

Eresze remek farácsozattal ékes, széles oszlopközeit súlyos bizánci bíborbársony függönyök szárnyai zárhatják.

De inkább félre vannak húzva, hogy szabadon járja a levegő a palotát, s messzire nézzen heverőágyáról a nagyúr.

Mert itt szokott pihenni is.

Ezt a helyiséget szerette a legjobban: őseinek szellős, pompás sátorházára emlékeztette.

A sötét, nyirkos kőlyukakat gyűlölte, mindig a sírverem hidege borzongatta bennük.

Innen nyíltak, a terem mélyéből, a nagyúr belső hálóhelye, fegyveresháza, valamint az asszonyház szobái is.

István úrfi Radla úrral az épület jobb szárnyát lakja, bal felől pedig az idegen lovag urak szállásai sorakoznak.

A nagyúr hunyt szemekkel feküdt heverőágyán, melyet előrevitetett a palota védőrácsáig, hogy süsse a nap.

Szürke, szomorú az arca.

Magas homlokára koraősz fürtök csüggedeznek alá.

S mély fekete árkok a szeme gödrében.

Egyik keze hosszan elnyújtva az oldala mellett.

Sárga, mint az ócsont, s nagy kemény körmei kékek.

Másik kezét bal oldalához szorítja.

Ez megrándul néha , s görcsösen tép az ingbe, tiltólag, mintha a halál csontujját akarná lefogni.

Beteg a nagyúr.

Élete derekán, hirtelen roppant meg, mint a legtöbb Árpád-fi .

A halál titkos lehelete ott borongott ezeknek magasra fölnyúló nagyszerű teste, s zordon fenségű sötét feje körül.

Talán ezért is csodálta ösztönös hódolattal ezt a különös családot minden magyar.

Torkában érezte szívét a legvadabb is, ha rájuk nézett.

A faj végzetét hordozták: határtalan lehetőségeket, melyekre irigyen vigyorog a halál.

Érezte ezt a nagyúr is magáról, s ma különös bizonyossággal, mintha hívták volna.

Reggel a nagy fa alatt heverve, az udvaron, fiát nézte, amint a meleg fényben ragyogó testét gyakorolta.

A lovagokkal vívott, előbb tőrrel, aztán karddal.

Deodátó, az olasz; könnyed, szökellő ugrásokkal kerülgette a fiút.

István derekasan forgolódott; de ahhoz a fekete párduchoz képest nehézkesnek , lassúnak látszott.

A tőr végére erősített kis vasgömb többször megkoppant mellén, karján, míg az övé a levegőbe szúrt, a villámgyorsan lebukó ellenfél fölött.

Bosszankodva dobta el a tőrt:

- Nem magyarnak való!...

Csupa hazugság, csalás!

Az olasz nevetve hajlongott.

Fekete arcából vakítón villogtak ki a fogai.

- Kardra! - kiáltotta István Veczelin felé.

A csontos, nyúlánk német rostélyos sisakokat, könnyű láncingeket s kétélű , egyenes kardokat vett át a szolgáktól.

Felöltöztek.

A nagyúr szeme érdeklődéssel csillant fel.

Veczelin fürgébb volt, de István erősebb, biztosabb.

A játék mögül félelmesen érzett ki karjának rettenetes ereje s csapásainak ellenállhatatlan súlya.

De Veczelin is mester volt, kitűnően hárított, s merészen támadott.

István szinte mozdulat nélkül küzdött.

Állta a rohamot, mint a kőfal.

Támadó lendülete csak a vállából indult.

Éppen ezért volt megdöbbentő.

S ahogy a nagyúr önfeledt gyönyörködéssel nézte, egyszerre, akárha hangosan mondta volna valaki a fülébe, megértette, hogy eljött az idő.

Ő is kész a halálra, s a fiú is az életre.

Eddig gyermek volt, úgy kezelte, talán nagyon is sokáig.

De most, itt, ebben a ragyogó reggeli fényben megjelent a férfi , az utód...

Miért is várt eddig, hogy mindent elmondjon neki, s átadja hosszú, fáradságos munkájának terhét, gyümölcsét, ígéreteit ?...

Hiszen imádta ezt a nagy, zord, fojtott lángolású gyermeket!...

S kemény volt hozzá, semmit se magyarázó, mindent parancsoló, engedelmességet követelő ...

Éppen azért, mert annyira féltette...

Mert ezt az egyet, ezt a legcsodásabb ígéretet ki akarta tépni a végzet vasmarkából...

Hiszen azért is kereszteltette meg, mert az idegen pap azt állította, hogy a keresztség újjászületés feredője, mely elmossa az átkot, a halált...

Ő maga nem sokat remélt tőle, magának... hanem a fiún mindent meg kell próbálni!...

Neki épített országot, mennyi bajjal s csellel, csak az Isten a megmondhatója !

Még nincs kész minden, még nem kapart össze minden erőt körülötte, s tudja , hogy nagy ellenséges akaratok feszülnek szembe vele...

De most az a legfontosabb, hogy végre beszéljen előtte világosan, ő maga, mint férfi a férfival, előd az utódjával...

Hogy magyarázatát adja béklyózott ifjúságának, s felszabadítsa a sasmadarat szabad repülésre.

S hívatta a nagyúr a fiát, Istvánt, esti csillaggyúlásra, a palotásházba.

- Nagyuram! - jelentkezett István, megállva előtte, s tisztelettel emelte homlokához jobb kezét.

Az apa sokáig nézte, összehúzva éles pillantású sasszemeit, mint aki- nagyon messzire kémlel.

Úgy is volt.

A maga egész életét meg a fia egész életét röpülte be a lelke.

- Ülj ide a lábamhoz, szembe velem - mondta aztán tompán.

- Beszédem van veled, Bajk.

- Még mindig a régi, pogány nevén szerette szólítani.

István ráemelte várakozó tekintetét, s hallgatott.

- Nekem - kezdte a nagyúr lassan - más volt a rótám, mint a híres nyargalóknak...

Itthon kellett megmaradni s úrrá lenni...

Érted?

István elmerengve bólintott.

Szemei tisztelettel néztek apjára, de a gondolatai még torpanva várakoztak.

- Itthon... - mormogta halkan.

- Még nem jártam Esztergámtól háromnapnyi nyargalásra!

- Kemény, komor arca elsötétült, s fekete tűz lobbant meg a tekintetében.

A nagyúr félig csukott szemhéjai alól figyelte, s ráfelelt:

- Én is szerettem volna...

Repülni, hódítni...

Csodákat látni ...

Hogyne!...

István összerezzent.

Meleg hullám csapott fel a szívéből.

- S te is - folytatta az apa.

- Értem.

Hogyne érteném.

Ketrecben éltél .

Semmit se láttál.

Ha egyet futamodsz, a gyepűbe botlasz...

S nem volt szabad ez sem, az sem...

Rejtettelek, mintha csomás volnál...

Bajk, szegény fiam!...

- Nagyuram! - kiáltott fel a fiú.

- Most...

- Most mindent meg fogsz érteni - bólintott az apa zord mosollyal.

- A vad is összehúzódik, mielőtt ugrana, Bajk...

A régi szállás, ott a Duna-síkon tág volt, szabad...

De magam hoztam ide, ebbe a zugba...

Téged dugtalak el a hadnagyok elől...

Amíg megnősz...

Most már megnőttél.

A fiú keze önkéntelenül kinyúlt, s rátévedt apja hideg kezére.

A nagyúr odapillantott, s ujjai megrándultak.

- Úgy, úgy - dörmögte, s megcsillant a szeme.

- Már messze künn vannak ma a körmeim, Bajk...

Minden gyepűközben van, ahol megvetheted a lábad ...

Birtokok, őrségek a törzsek között...

Vejeim parancsolnak a kabaroknak s Lél népének...

Az erdőelvi vajda az anyád testvére...

Jól markold meg, hogy minden magyar ura légy!

István lelkén e szókra ismét átnyilallott a félelmes öreg táltos kegyetlen ítélete.

Te nem kellesz nekünk!...

S keserűség futott a torkára...

Ő s a szabad magyarok ?...

Hogy is kellene nekik ?...

Sohase látták, nem ismerik ...

Mit remélhetnének tőle ők, kiket világnyargaló álmok szédítenek ?...

Tőle , idegenek tanítványától s barátjától ?...

Apja hurkot vetett a nyakukba, s most ő szorítsa össze!...

- Be kell végezned a munkámat - hallotta apja fáradt hangját.

- Mindent előkészítettem...

- Hirtelen érdes, kemény lett, s megcsattant a szava: - Parancsolom, Bajk!...

Nincs többé széthúzás s apróka hadnagyok külön fejedelemségei...

Utánam csak egy úr lehet: te, s csak egy akarat: a tiéd!...

Mert különben... nincs többé magyari nemzet!...

A fiú kínlódva tépte magát, s aztán kirobbant belőle:

- Nem kellek nekik, nagyuram!...

Már tudom, nem akarnak!...

Ónszürke lett a nagyúr arca, s az oldalához kapott...

Beteg szíve vadul meglódult, a bordáit verdeste...

Nagyot nyelt aztán, s lerázva a fájdalmat , merőn szegezte szemét István szemébe.

- Fegyver kell hozzá! - sziszegte.

- Sújts le akárkire, aki ellenszegül !...

Magyarok lesznek, tudhatod!...

De átkozott légy, ha tétovázni fogsz !...

Miért fogadtam be ide melléd az idegen lovagokat ?...

- Igen! - kiáltott fel István gyötrődve.

- Tudom, nagyuram!...

Ők fognak megvédeni!

A véreim... a magyarok ellen!...

- Pártütők, rablók, farkasok ellen! - csattant fel a nagyúr.

- Bajk, Bajk , érts meg engem!...

A lovagok keresztények...

István meghökkent.

Zavartan pillantott apjára.

Mi ez ?...

Az öreg barát halk , szomorú szavai jutottak eszébe: Látod, csak a szolganép talál benne vigasztalást...

Isten szelíd báránya nem kell a magyari uraknak... az apádnak sem!...

- Szabad kérdeznem valamit? - suttogta, felpillantva.

- Kérdezz!

- Nagyuram nem keresztény?

- Tudod, hogy meg vagyok keresztelve - legyintett a nagyúr.

- Nem úgy, nagyuram...

Azt szeretném tudni... mit tart erről... belül?

- Ki tudhat mindent? - mordult az apa.

- Egy vallás sincs az igazság csilláma nélkül.

Én egyet se bántok.

Van itt keresztény, böszörmény, még zsidó is .

Elég nagy úr vagyok hozzá, hogy mindenik imádkozzék értem...

De nem erről van szó...

A kereszténység beletartozik a terveimbe, Bajk.

- Nem... nem tudom megérteni - lihegte István, s egész lelke felkavarodott.

A nagyúr nehézkesen felemelkedett az ágyról, s bal könyökére támaszkodott .

Jobbját lassan kinyújtotta:

- Nézd a Dunát! - parancsolta elfulladó hangon.

István megfordult, s kitekintett a nagy folyó tükrére.

Az este leereszkedő árnyai közül sejtelmesen csillant fel az ezüst óriáskígyó lomhán gyűrűző teste, messze valahol előbb, s aztán közelebb és közelebb...

Háta mögül hallotta most apja borzongató, ki-kihagyó, rekedt dörmögését:

- Így néztem... esztendőkön át... reggeli fényben s fekete éjszakában... a halálfolyót... a sorsunk kegyetlen folyóját...

Amíg megértettem a szavát ...

Értsd meg te is...

A Duna jön, jön... sohase apad el... nem lehet megállítani...

Ha gátat vethetnék neki, saját földemet fullasztanám bele ...

Csak egyet tehetek: hátán vitethetem a hajómat...

Érted ?...

István kikerekedett szemekkel fordult vissza:

- Értem... s gyűlölöm!...

A nagyúr visszahanyatlott ágyára, s furcsán felkacagott:

- Ez a nyugat, a kereszténység...

S most nézz ide, Bajk, erre a te bolond fajtádra, itthon...

Idetrappolt a végtelen keleti pusztákról, ebbe a farkasverembe...

S azt hiszi, pedig eleget próbálta hiába, nyargalhat tovább, a világ végéig, ölve s ragadozva...

Ki-ki magának, hajrá...

Bulcsú is ezt tette...

Veszett bika...

S hol van ?...

Átcsapott rajta a keresztény Duna...

Ellepett volna, Bajk, ha én útjába nem állok akkor...

De ésszel, nem bolond fegyverrel...

Szerencsém is volt, nem mondom...

Ottó, a császár letaposhatott volna minket, mindjárt a győzelme után...

De más baja is volt , hál' istennek...

Csak a határait őriztette ellenünk...

S én aztán ajándékot küldtem neki bosszú helyett, s izenetet: keresztény akarok lenni , népestől...

- Ez az, amit nagyuram ellen kiáltanak! - vágott bele István, ébredve.

- Ez... - bólintott a nagyúr.

- Ezér is akartak eltenni láb alól, tízszer is...

S ezér kellett neked máig rejtőzni előlük...

De csitt!...

Magukat gyilkolták volna meg bennem s benned...

A barmok, a veszettek!...

Miért hajtottam ötezer férfit és asszonyt a keresztvízre, hogy a papok szinte táncra perdültek örömükben, s a táltosok úgy üvöltöttek, mint a veszett farkasok ?...

Miért keresztelkedtem meg magam is, s te mért lettél a kereszténységben István, ama vértanú tiszteletére ?...

Hogy aki rád támad , azt te pogánynak kiálthasd, s aki veled lesz, azt mind kereszténynek !...

Ezért vannak melletted a lovagok, Bajk!...

- Nagyuram... én... csak most kezdem látni! - tört ki István ámulva.

- Mindjárt, egészen! - intett az apa.

- Ha nem is értenek, ha gyűlölnek is érte, azért a magyart csak mi szeretjük, akik beverjük a fejét, ha kell...

A német abban a szempillantásban kiirtana, amint alkalma, módja adódik rá...

S ez a kedvező pillanat nemsokára itt lesz, fiam...

Ahogy most mélyen lehunyta a szemét, s elhallgatott, István megértette, mire gondol.

Kezére hajolt, megcsókolta.

A nagyúr felnézett reá, s folytatta:

- Ha meglesz, aminek meg kell lennie... a magyarság egymás torkának esik a fejedelmi kardért...

Koppány azt hiszi, mind őt akarják...

De téved...

Akkor majd ez is, az is magát fogja feltolni...

Ha egyszer a vérszerződést megtapossák, a testvérharc nem áll meg többet, az utolsó csepp vérig...

Ez lesz a soha vissza nem térő alkalom a keresztény nyugatnak: rárohanni az egymást marcangolóra, s végezni vele, mint ahogy végeztek sokkal nagyobb népekkel, Attila s Baján birodalmával is.

Szent pofával s bús örömmel taposni vérkásává az istentelen pogányt: ez az, amire készülnek, amiért epekednek...

De nem így lesz, ha te engedelmeskedsz nekem!...

Ha keresztények harcának látja a világ a te harcodat pogányok ellen, akik kereszténységedért támadnak reád!...

Sőt inkább segíteni tartoznak neked Krisztusuk nevében, hogy úrrá lehess népeden...

Ezért kell az idegen lovagokkal s keresztény zsoldosokkal menned lázadó önvéredre, Bajk!...

A Duna viszi a te hajódat, ez a rászedett vén kígyó, a győzelem kikötőjébe !...

Ezért éltem, gyötrődtem, ez minden, amit most már tudsz, fiam...

Én végeztem... s te folytasd...

István lehajtotta a fejét...

A világosság, ami most eláradt benne, rettentő volt, s csaknem elviselhetetlen...

Igen, így kellett ennek a lángeszű embernek, az ő apjának cselekednie...

Minden eszközt jónak s igaznak tartani, vérontást, színlelést is, az egyetlen cél: a győzelem érdekében ...

Így kellett befogni a halálos ellenség sárkányát a hámba, hogy őt testvérei hulláján át is az uralom székébe húzza...

Így kellett iszonyú szeretettel szeretni a magyart... s elrabolni, megmérgezni, börtönné tenni az ő gyermekségét s ifjúságát!...

Mi is ő ebben a tervben ?...

Büszke korona vagy puszta áldozat ?...

Mit is számított a nagyúr gondolatában az ő lelke, szíve , akarata, boldogsága ?...

Az ember maga ?...

Hát van is emberi cél ebben egyáltalán ?...

S ő folytassa, folytassa!...

Hágjon a nyakára annak a népnek , amelyik nem ismeri, s előre gyűlöli mint árulóját ?...

Idegen fegyverrel ?.. .

S Krisztus nevében ?...

Hideg, súlyos kéz nehezedett a fejére.

- Megértettél, Bajk, s engedelmeskedsz?

- Mi lesz a vége? - suttogta István, mintegy magának.

- A vége? - kérdezte a nagyúr.

A szeme ravaszul villant.

Kemény tigrismosollyal hajolt fia arcába: - Majd... egyetlen akarattal ... megfordítod azt a kardot, nyugat felé...

Belépett valaki.

A palota mélyéből, az asszonyház felől közeledett.

Gyors , surranó járással jött, a levegő illatosan zizegett körülötte.

Mikor még gyermek volt, a magyari nagyurak udvaraiban török volt az előkelők beszélgetési nyelve.

Ő is török nevet kapott.

Apja, az öreg Gyula, Saroltnak nevezte, ami magyarul fehér menyétet jelent.

Férje, a magyari nagyúr s utána mindenki csak Gyönyörűnek hívta.

Ez a név is talált reá, akárcsak a másik.

Fehér villámlás volt a megjelenése.

Legtöbben soványnak mondták, pedig csak nagyon magas volt.

A karcsú, hosszú lábak, a finom hajlású nyak még fokozták ezt a benyomást.

Sima, fiatalos arca valami nemes ragadozót juttatott az ember eszébe, valószínűleg rövid, egyenes orrának ideges remegése s nagy , virító szájának kemény mosolya miatt.

Nyílt, domború homloka felett magas hajkoronát viselt, gyöngysorokkal átfűzve.

A haj hosszú fonatokban végződött, melyek kétoldalt füleire simulva, gyöngéd mellére feküdtek, mint két pihenő kígyó, szikrázó ékkő szemekkel.

Mélyzöld szemek ragyogtak a bágyadt fényű fürtök keretében, rejtelmes tavak ezüst levelű nyárfaerdő tisztásában.

Hosszú, könnyű köntös suhogott rajta, bíborsávos fehér selyemből.

Bizánci munka, még anyjától örökölte.

Pici lábain tarka kígyóbőr saruk villogtak, karcsú bokáira tekeredő szíjakkal.

Ilyen volt a nagyasszony, amint a sötétedő palota mélyéből elővillant.

Átsuhant előttük, az urára mosolyogva, s könnyedén végigsimítva István meghajló fején.

Közismert szokása volt ez az ide-oda cikázás.

Mindenütt ott, s ugyanabban a pillanatban már el is tűnt a fehér menyét, a Gyönyörű.

Félelmes titkok lengték körül.

Azt tartották róla, hogy sötétben is lát, s mindent tud.

Országszerte az volt a meggyőződés, hogy Esztergámban az asszony uralkodik .

Bizonyítani senki se tudta volna, mert kifelé csak a nagyúr hatalmas alakja látszott.

De az ő szemén és szaván át az asszony mindent leigázó lénye áradt.

Úgy állott a dolog, hogy Sarolt urának életösztönévé és fantáziájává vált.

Engedelmesen belesimult, s ellenállhatatlanul vitte magával.

Szolgálat és uralom egyben.

Nélküle sohase valósulhattak volna meg a nagyúr tervei .

Mert a fehér menyét minden ellenséges szándékot halálos hűséggel szimatolt ki.

Legalább tízszer megmentette az életét a hatalomra törő hadnagyok tőrvetéseiből.

De ennél is több volt számára.

Mert kitalálta csírázó gondolatait, s szárnyakat adott jövőbe tapogatódzó terveinek.

István három leánygyermek után érkezett.

Sarolt addig csak gondos, kicsit hűvös és szigorú anya volt.

Ez a magatartása végig meg is maradt a leányaival szemben.

Mint saját magát, őket is beleszőtte férje terveibe, s úgy is adta férjhez, az egyiket Aba úrhoz, a kabarok hadnagyához, a másikat a Lél törzs fejéhez, a harmadikat egy szláv herceghez.

De mikor a fiú megszületett, ő maga is újjá, mássá lett.

Az a Sarolt, akiről a legvadabb s legfurcsább hírek keringtek mindenfelé, voltaképpen fiáért remegő, féltő szerelmében mindenre képes anya volt.

Ez a lénye nőtt uralkodóvá.

Élete egyetlen értelmévé vált örökké égő lámpaként virrasztani István jövője felett.

Az ura iránti szerelme nem változott, csak mélyebb értelmet nyert az is .

Kivirágzott, beteljesedett a fiúban.

Sarolt büszke álmokat hozott szívében apja udvarából.

Eleinte, hogy lányai születtek, azt hitte, a férje s a maga életében fognak azok valóra válni.

De most megbizonyosodott, hogy ők csak előkészítőiül rendeltettek a jövendőnek, mely a gyermekben szendereg.

Milyen különös is volt az ő sorsa!...

Megborzongott tőle, ha Istvánka bölcsője fölé hajolva elmélyedt a kicsi arcocska vonásaiban...

Ő, ő volt az akadálya valamikor, hogy apja, a nagy Gyula nem lett minden magyarok urává...

De most általa egyesült a büszke vér az Árpádokéval, ebben a fakadó embervirágban ... s a nagy álom benne fog testet ölteni!...

...De ezt, éppen ezt, a száz év óta vajúdó s annyiszor vérbe fulladó megoldást, a magyar titok értelmének kiragyogását fenyegeti halálos veszedelem mindenfelől...

Ha tudnák, mi világít az ő szívében, minden pillanatban százan is rátaposnának erre a lángra...

Nem szabad elérniök, még csak meglátniok sem...

És mire ezek a szemecskék értelemmel kezdenek nézni a világra, el kell zárni előlük is ezt az ostobán marakodó, késbe futó , átkozott, halálra ítélt magyar életet...

A jóslat parancsolja ezt, melyet Sarolt még leánykorában kapott, otthon, a Gyulafehérvár feletti hegyek között.

Ajtonnyal vadászott akkor, a bátyjával , s eltévedt tőle valahogy a bozontos erdőben...

Jobban mondva másvalakit talált a bátyja helyett abban a barlangban, ahol megbeszélés szerint találkozniok kellett volna éjszakai pihenőre.

Pedig ahogy háttal állt néki , mikor a barlangba lépett, s a tüzet rakta, Sarolt úgy látta, Ajtony az .

Hangja is az övé volt, mellyel köszöntésére visszamordult.

De Sarolt nagyon fáradt volt, s álmosan hevert a tűz mellé, nem sokat ügyelte...

Csak később fordult feléje a másik, s akkor a tűz lángjain keresztül ismeretlen arc tekintett reá...

Ő zsibbadtan bámulta, nem tudott megmozdulni s hangot adni sem...

Bronzarcú, sötét szemű ifjú volt az idegen.

Sokkal magasabb, mint Ajtony, most már jól látta.

Saroltnak hevesen dobogott a szíve.

Nem ismert ilyenforma férfit errefelé.

A legfurcsább az volt, hogy úgy érezte, már régóta beszélgetnek.

A gyermekről.

Az idegen úgy beszélt, mint aki csak folytatja, egyetértőleg, természetesen...

A gyermeket el kell rejteni előlük, mondta, mert ezek sohasem ismernének el uruknak valakit, aki közöttük nőtt fel, s mindennap látták.

Azt gondolnák, csakolyan, mint ők, s miért éppen ő ?...

Idegenül, csodamód kell megjelennie előttük, s hatalommal...

Ha előbb sejtenék, ki lesz belőle, ezerszer is megölnék ...

Mert másféle úr lesz, mint elődei...

Igazi úr, egyetlen, s a szava törvény , századokra...

Sarolt értően bólintott.

Így kell lennie, gondolta, természetes.

Az idegen azonban tovább beszélt, arról, hogy a gyermeknek se szabad ismernie azokat , akiken uralkodni fog.

Minden a szívéből kell jöjjön, mondta.

Mindent magának kell kitalálnia.

Addig fog gyötrődni, amíg rájön, miért született.

A láng felcsapott hirtelen.

Sarolt összerázkódva ült fel fektéből.

Ajtony horkolva aludt a kihunyó parázs mellett.

Derengett a hajnal, s hűvös szellő lebbent meg a barlangban.

Künn valahol fájdalmasan s édesen csattogott egy madár...

Másnap megérkezett a vár alá a magyari nagyúr fia, a fejedelmi zászlóval .

Ellenségesség feszült a nagyúr s Gyula úr között.

Sarolt tudta ezt.

Apja bizalmas volt hozzá, nagy terveinek tudójává tette.

Küszöbön állott a háború.

Miért jött az Árpád-fi, nem tudni, de aligha jár jóban.

Sarolt féltette az apját, megérezte a veszedelmet.

Szemébe akart nézni a hívatlan vendégnek.

Bele is nézett...

Földbe gyökerezett a lába...

Alig tudott kiszédelegni...

A nagyúr fiában ott állott előtte eleven valóságban az az álomkép, akivel a barlangban beszélgetett.

Nem, nem éppen az, de mégis ő .

Mintha most ennek a fiatalembernek szeme mélyen rejtőzve nézne reá.

Mint valamennyi ősének, az egész babonás hírű Árpád-családnak titkos Ize.

Soha, senkinek nem mondta el Sarolt ezt a csodát.

Szíve legmélyére temette .

Volt idő, mikor el is homályosodott az emlékezetében.

De mikor a fia megszületett, egyszerre parancsoló erővel tört fel belőle megint, s attól kezdve didergő engedelmességgel vitt végbe mindent.

Így épült meg az esztergámi vár, s így lett a fiúcskából rejtegetett fogoly.

De Sarolt nem az a valaki volt, aki megelégedett volna ennyivel.

Eléje ment a veszedelemnek , hogy saját testével fogja fel azt.

A nőstény tigris vérszomjas gyanúja fejlődött ki benne.

Mindenki gyanús lett előtte, s mindenben fia ellen csúszkáló veszedelmet látott.

Álmatlan rettegés lett az élete, maga, mint a nyugtát nem találó kóbor lélek.

Félelme lassanként valóságos betegséggé növekedett.

Ahogy az évek teltek, mind lobbanékonyabb lett, sokszor igazságtalan, sőt kegyetlen is.

Rémülettel s botránkozva beszéltek róla mindenfelé.

A valóságot híresztelések, kitalálások, rágalmak vastagították.

Igaz is, hogy efféle nagyasszonya nem volt még a magyariaknak.

Gonosz bizánci vér, talán boszorkány is, rebesgették.

Úgy lehet.

Különben is Erdélyből hozta az ura, a babonás rengetegek közül, ahonnan csak vad mesék jutottak el a Tiszán s a Dunán át, az itteni magyariak szállásaihoz.

Miféle asszony lehet ez, hogy a legvadabb, leggarázdább férfiak között forog, vadűzésben s ivásban túltesz rajtuk, állítólag még verekedett is velük, mikor részegen megkörnyékezték?

Igaz lehetett ez is, az is.

De a legigazabb mégiscsak az, hogy mindent kiszedett belőlük, azt is, ami talán még csak készülődött, ami alig ébredő vágyként moccant bozontos koponyájukban.

Nem volt titok, hogy sok férfi dicsekedett szép ígéretekkel.

Egyébbel azonban egy se dicsekedhetett.

Viszont sustorogták, hogy akadt olyan is, akit úgy cipeltek el a találkáról, tőrszúrással a bordái közt.

Közben pedig állhatatosan, kegyetlen eréllyel épült az álcázott hatalom István számára.

Erről azonban maga a fiú keveset tudott.

Hiszen mindent magából, magának kell kitalálnia, parancsolta a jóslat.

Sohase magyarázták meg neki, miért kell eltűnnie a váratlan vendégek elől.

Csak rideg , szigorúan ellenőrzött s megtorolt parancs volt, hogy soha nem szabad átlépnie a kijelölt játszóhelyet vagy vadászterületet.

Soha nem beszélhetett mással, mint akit melléje rendeltek, vagy akihez küldték.

S mivel nem volt szabad megismernie azokat, akiken uralkodni fog, idegen pap s idegen lovagok nevelték, fejedelmi utasítás szerint.

Hagyták birkózni a saját szívével .

Csak Sarolt tudta, mit jelent ez, milyen iszonyú szenvedést az anyaszívnek .

Így kellett szeretnie az egyetlenegyet, akiért pokollá tette a saját életét is...

...Most, mióta belenyilallott szívébe ura életerejének hirtelen megrendülése , az egész asszony egyetlen fürkésző, nyugtalan, égő szemmé vált, lesve : észrevették -e mások is a halál árnyékát azon az arcon, s mire készülnek, mit forralnak, hogy elrabolhassák István örökségét?

Ahogy átlebbent előttük, a nagyúr hosszasan nézett utána.

Vad fájdalom vonaglott az arcán, szívébe szúrt az elválás szörnyű félelme.

Szemében az életért való sóvárgás égett.

István megrendülve nézte.

Aztán valami emlék jött, szelíd tündérkézzel elsimította a fájdalmas görcs barázdáit, s megenyhítette a szemek kínos nézését.

Fény derült a homlokán, s megszólalt:

- Így ment át előttem akkor is...

De akkor az apját féltette, tőlem...

Engem kémlelt...

Mikor az öreg Gyulánál jártam...

Igaza volt...

Mert le akartam számolni a nagy bölénnyel...

S hogy István izgatott felfigyelését látta, nekieredt:

- Tán jó, hogy megtudd...

Most, amikor már tudod, mi vár rád...

Hallottál -e erről a nagyapádról?

- Anyámtól - bólintott István.

- Valódi, nagyúr volt, a Tiszától keletre a székely hegyekig s le a Dunáig parancsolt.

- Bulcsú után csak ő volt félelmes hadnagy - hagyta helyben az apa.

- De a fekete magyarokon s székelyeken kívül a kabarok is mind az övé voltak, s a nagy bolgár cárok szövetségben vele...

Már készült, s biztosan jött volna , hogy errefelé is egyedüli úr legyen...

Magában már végzett a vérszerződéssel, velünk.

Ezt megtudtuk.

Kicsibe vett, azt tartotta rólunk , elhitványodtunk, nem vagyunk méltók a fejedelemségre.

Hát így...

- S miért nem jött?

- Mert én megelőztem.

Én mentem el hozzá...

Beledugtam a fejem a medve barlangjába...

No, csak látogatni mentem, apám nevében.

De elszánt legényekkel...

Marosvárt kerestük, de a nagyúr éppen felment volt fiával s leányával a folyó mentén a régi bolgár várba, Beligrádba, amit ő Gyulafehérvárnak nevezett el.

- Ismerem - suttogta közbe István.

- Anyám elmondta, milyen erős vár volt.

- Úgy...

Éppen az országa közepén állott, borzasztó hegyek és rengetegek között, egy mocsaras sík felett.

Alatta folyt a Maros, tele tutajjal , sóhajóval.

Oda akarta ő gyűjteni a székelyeket meg a bolgárokat, hogy aztán visszajövet magához húzza a magyari törzseket, s ránk jöjjön.

Volt is már jókora had a vár körül, gyapjas süvegű, kicsi, fekete székelyek, nagy bolond íjakkal, meg bivalybőr páncélos, láncsás bolgárok...

Mi vagy ötvenen...

- Bátor dolog volt, nagyuram! - mondta István komoly mosollyal.

- Jórészt magam is csodálom, fiam, hogy mertem odabújni.

Hanem annyi mégis volt benne, hogy Marosvárt megtudtam: onnan nem vitt magával sok fekete magyart, nem többet, mint a velem levő kíséret...

Így én azt gondoltam ki, hogy alkalmas módon megölöm a nagyurat...

Most furcsán hangzik, hogyne...

De ne zörrenj, tudod, hogy nem öltem meg...

Akkor azonban reméltem, a székelyeket meg tudom nyerni az Árpád-zászlónak, mert azok az öreg Árpádot ma is úgy tisztelik, akár Attilát, az ősapjukat.

Ezért szántam rá magam, hogy utánamegyek a nagyúrnak Fehérvárba...

Irtóztató út volt ...

Mindegy.

A végén mégis ott álltunk a vár alatt, a fejedelmi zászlóval ...

Gondoltam, vagy most mindjárt megesz, vagy beenged, s aztán meglássuk...

- Hogy történt? - ugrott fel István, izgalmában kipirulva.

- No, nem evett meg, láthatod...

Biztos volt a maga fészkében, hát szívesen fogadott, s urasan vendégelt.

Kérdezett is mindenfélét, s én feleltem, ahogy illett.

De furcsa dolog lett ebből, fiam.

Mert én úgy megszerettem, mint az apámat, s ő engem; mint a fiát...

Ha kell, azért csak megöltem volna, s ő is meg engem, de már nem szívesen egyik se...

Ő is arra gondolt, hogy tán másképp is lehetne segíteni a dolgon, én is törtem a fejem, mit is lehetne csinálni fegyver nélkül az Árpád jussáért...

Hát ahogy ott egymást kerülgetjük a szóval, csak átvillan a nagy kőpalotán egy gyönyörű leány ...

Az apját féltette, meg akarta tudni, mi van a vesémben.

Rámosolygott az öregre, az meg őrá...

Engem meg átszúrt azzal a zöld szemével...

S csak megrebbent, mint az őzike, ahogy visszanéztem a szemébe.

Megszelídült egészen.

Kiszédelgett...

Az anyád lett, Bajk...

Isten csodájára ő oldotta meg a nagy kérdést az Árpádok s a Gyulák között...

Sarolt felrettent, s mereven, egyenesen felült az ágyán.

A nagyúr hálótermének függönye előtt szokott lepihenni, egy-egy röpke órai nyugtalan alvásra, ebben az előszobában, mely a palotateremből nyílt.

A szőnyegen, az ágy lábánál hű kutyaként virrasztott a vénasszony.

- Semmi lelkem, semmi!...

Aludj csak, édesem! - motyogta csillapítólag.

Keresztény rabnő volt, réges-rég hozták görög földről a zsákmánnyal hazatérők.

Valaha nagyon szép lehetett, hogy a fejedelmi udvarba osztották .

Most már fekete aszalt szilva, s csak a nagy, bágyadt tehénszemei élnek.

A nagyasszony, mióta csak itt van az uránál, mindig maga mellett tartotta .

Szótalan, örökké virrasztó eb volt ez a vénség, Sarolt megszokta, hogy dünnyögő imái szenderítsék el ismét és ismét, ha éjszakánként tízszer is felriadt.

- Nem hallottál semmit, anyóka? - suttogta tágra nyílt szemmel.

- Horkolt a nagyúr, tán arra ébredtél, lelkem.

Sarolt a függöny mögé hallgatózott.

Mély csend...

Mégis felugrott, s átsuhant.

A vénasszony keresztet vetett, s fejét ingatva vékony nyakán, utána pislogott.

- Mindig... mindig! - dörmögte.

- Ördög égeti szívét szegénynek!

- S imádságba fogott.

A fehér menyét nesztelenül surrant ura ágyához.

Künn holdvilág volt, s fénye átszivárgott a kárpitokon.

A nagyúr hanyatt feküdt, s olyan mozdulatlan .

Saroltnak elállt a lélegzete.

Térdre ereszkedve odahajolt az urára.

Ver, hála istennek!...

Csak rendetlenül...

Egy nagyot... csend... aztán két kicsit...

Megint csend...

Most gyönge kalimpálás...

Egy nagy koppanás , ismét...

Csend, csend...

Hangtalanul sóhajtott.

Mint a lehelet, olyan gyöngéden tette tenyerét ura homlokára.

Hideg verejtéket érzett.

Elsimította lágyan.

Az alvó megmozdult.

- Aludj... aludj...

Én vagyok, lelkem uram - duruzsolta fülébe, az arcára hajolva.

A nagyúr félálomban magához ölelte, s ő arcához fektetve arcát, puhán odasimult hozzá egészen.

- Gyönyörű! - lehelte a nagyúr.

Sarolt most a saját gyors, erős, szabályos lüktetésű szívén hallotta a beteg szív forró nekiindulásait s torpanó elmaradozását.

Babusgatva cirógatta ura izzadt haját, s csókolgatta mélyen hunyt szemeit.

Szerelmes örömmel érezte , hogy meleg élete mint árad át az ólmos tagokba s a csüggedt szív - lassanként új kedvre gyúlva, ütemre ver az övével... s most már csak egyet hall.

István se tudott aludni.

A holdas kertben barangolt, s kiült a sziklára, mely meredeken ugrott az ezüst Duna-tükör fölé.

Tele volt a lelke apja szavaival.

A víz zsongása halkan szüremlett füléig az éjszaka csendjében.

- Jön, jön! - mormogta magában.

- Nem lehet megállítani...

Ez a Nyugat, a kereszténység?

S itt az én bolond fajtám!...

A mellével akarná vissza lökni.

Átzúdul rajta, s engem hoz hátán az ár!

Összeborzadt.

Ma feltárult előtte apja lelke egészen.

Amit félig tudott vagy sejtett, most bizonyossággá, egyértelmű képpé állott össze.

Férfiúvá avatta, utódjává.

Örvendeni kéne.

Hiszen vége van a sok megválaszolatlan, szívbe fojtott, ki se ejtett kérdésnek.

Az értelmetlen, örömtelen, sivár rabságnak.

Szabadon, maga uraként folytathatja nemsokára azt, amit apja elkezdett, előkészített.

- Majd... egyetlen akarattal... megfordítod azt a kardot, nyugat felé! - hallja sunnyogó párduckurrogását.

Ez volna hát a cél, az ő életének s népe életének célja!...

Ezért minden nagyszerű, pogány, kegyetlen számítás, amit apja csinált.

Ezért markolta össze a hatalmat, szelíd mozdulatokkal.

Ezért lapult meg, mint a tigris, ugrás előtt.

Hogy itthon úrrá lehessen, tétlen nézővé nyűgözte a mohón várakozó világot.

Sőt segítséget akar tőle mint keresztény; pogányok ellen, saját véri ellen.

S ő, ő az, akinek ezt be kell tetőzni, végbe kell vinni!...

Érte, az ő uraságáért, hatalmáért történt minden!

Hogy aztán forduljon, s neki a torkának, mielőtt még felocsúdhatna csalódásából a rászedett keresztény Nyugat!...

De mit érne ez, a játék, még ha sikerülne is ?...

Az egyesített erő nagyobb lenne bizonyára, mint külön törzsek s hadnagyok rablóvállalkozásaiban volt .

S az egyetlen, igazi úr akarata több, mint uraságért tülekedők versengése ...

De ha ez az akarat önámítás, s amit akar, céltalan, sivár üresség ?.. .

Győzelem!

Győzelem!... a keleti agy egyetlen gondolata...

Ragyogó gyümölcs tündérkert fáján... de belül üres, hazug...

Irtózatos kérdés settenkedik mögötte miért? miért? miért ?...

Hány mámoros, öntelt hulláma duzzadt már napkeletnek, eddig is, harcra a győzelemért ?...

Hol vannak ?...

Minden harcuknak egyetlen győztese a halál!...

Ott lebeg szürke árnyéka apja arcán is már...

Ezt a halálos hazugságot folytassa ő is ?...

De hiszen azoknak, akikkel folytathatná, ő nem is kell.

Fülébe vijjogta ezt a táltos, kegyetlenül.

Véres Bulcsú hívja őket, hújj!...

Rohanásra , rohanásra!...

De hova nyargalnak vérködös szemükkel?

Tengerbe; halálba .

Külön-külön vagy együtt?

Óvatos készülettel, mint apja akarja, vagy most , mindjárt, bolondul?

Olyan mindegy!...

Mire született egy nép, amelyik mindenképpen csak meghalni akar?

Mi értelme van a zivatarnak, amely magát emészti meg pusztító mámorában ?...

Üresség, céltalan, iszonyatos , értelmetlen üresség!...

Szívéből fekete mélység ásít reá, s hull; hull egy oktalanul elhajított kő a dermesztő űrben...

Összegörnyedt a kíntól.

Halántékán mázsás kalapácsok roppantó ütései dübörögtek, s szívét éles csőrű sasok szaggatták...

Ott látta magát a sziklán, lova hátáról meredni a távoli, elérhetetlen síkokra.

Hányszor, ó hányszor!

Milyen forró epedéssel vágyott közéjük, a szabad magyarok közé!

Hogy elképzelte, kiszínezte magának arcukat, lelküket , életüket!

Úgy érezte, mind feléje fordulnak a ködökön át, reá várnak, s ő a szívét szerette volna áthajítani nekik a hegyeken, hogy örömöt igyanak belőle mind!

De, íme, ők kiütik a kezéből, s rátaposnak.

- Fegyver kell hozzá! - szisszen fülébe apja hangja.

- Mi, akik egyedül szeretjük, beverjük a fejét a magyarnak, ha kell!

Igen...

Csak parancsolni kell, s az idegen lovagok zsoldosaikkal kitapossák az útját népe szívébe.

Majd helyeslőleg bólogat hozzá a német császár, s a kereszténység imádkozik érte, hogy alaposan kiirthassa pogány testvéreit, a bolond magyar fajtát.

Föllélegzik s tapsol az egész világ, mikor csontjaikból rakott székébe ül.

Nincs többé barbár veszedelem, a kegyes István Krisztus nevében maga oltotta ki a tüzet, melyet apái hoztak Ázsiából!

Majd főnek jámbor keresztény népek, s megszállják a kiirtott pogányok földjeit.

Reccsen a német ekevas a dögtől kövér magyar televényben, s kifordul alóla a régi pogány úr koponyája.

Keresztet vet az istenfélő Hans , s áhítatosan elrúgja magától...

Felugrott, s görcsösen ökölbe ránduló kezével fenyegetve suhintott a Duna felé, nyugatra.

- Ti... ti hozzátok nekünk Krisztust? - lihegte reszkető szájjal.

Egyszerre lehanyatlott a karja...

Feltűnt előtte a fenséges Megváltó titokzatos, figyelő arca az új templom oltára felett...

Most mintha egyenesen csak az ő szívébe nézne mélyen, kérdezve, várakozva...

- Nem, nem kell ti hozzátok! - suttogta.

- Neve, arca itt hánykódik bennem , tépi, őrli a szívemet rég!

Csak megszólalna már!...

Csak felfedné már egyszer a titkot: mint egyesül benne a mindenható Úr s Isten szelíd Báránya...

Az igazság pallosa s a szeretet simogató keze ?...

A nagyúr jótékony álomba szenderült Sarolt karjaiban.

Az asszony óvatos-gyöngéden bontakozott ki öleléséből.

Aztán kisurrant a szobából.

Fáradhatatlan lábai az egész házat beszaladták.

Majd a konyhákban , vendégszállások körül, a kertben, a védősáncon bukkant fel villanó alakja .

Rettenetes volt, kiállhatatlan.

Még a fülemilék is elköltöztek a várból , mert a madarak idilljeiben is összeesküvést sejtett, s elzavarta őket...

S jaj volt annak az embernek, aki szerelmesével a sötétbe bújt.

Életével játszott az olyan.

Kietlen, titoktalan sivataggá tette az életet maga körül.

Az őröket rendben találta.

Mozdulatlan-éberen álltak helyükön, egyenesen tartva hosszú dárdáikat.

Jól tudták a szokását.

Reszkettek zöld szemétől .

Suttogták a konyhákban, hogy valamikor aludva talált egyet, s megvakítatta.

Az egyiket most élesen szemügyre vette.

Sohase látta ezt a szálfaembert eddig.

Az őr kihúzta magát, s tisztelgett.

- Te ki vagy? - vonta össze szemöldökét Sarolt.

- Döli a nevem, nagyasszonyom - jelentette a katona, s állta bátran a kutató tekintetet.

- Mióta vagy itt ?...

S ki rendelt ide?

- A fiatal nagyúr vett maga mellé nemrég, nagyasszonyom.

Vele járok, vagyis a lovát gondozom...

S éjjel is őrzöm, mint a szemem fényét...

Várnagy uramtól esdekeltem ki...

Saroltnak tetszett a legény, s a beszéde is.

- Úgy! - bólintott.

- Majd megkérdem.

István összerezzent, mikor anyja, mintha a földből nőtt volna ki, egyszerre csak szemben állt vele.

- Van egy Döli nevű legényed? - kérdezte azonnal.

István igenlőleg intett fejével, s az arcán mosoly derült, futó villanással.

- Különös fickó - mondta.

- Az egész Bakonyon s a gyepűn is átszökött, hogy katona lehessen.

- Nem kém ez? - villant Sarolt szeme.

István a fejét rázta:

- Ártatlan, mint a gyermek, s hű, mint az árnyék.

Csodamód tanult hozzá a fegyverhez, napok alatt.

Rettentő erő van a testében, és nem ismer félelmet .

Ilyet csak a magyar föld terem, anyám.

S lásd, milyen becsület van benne : harcban akar megvívni egy tiszttel, a szeretőjéért.

Néhány szóval elmondta Döli történetét.

- Mintha nem is pór volna - mosolyodott el Sarolt.

- De az, s én örülök rajta, anyám...

A síkság, a föld, a nép vele izent nekem először.

Sohase látott ez engem, s együgyű szíve van, amilyent csak a szabad föld adhat a gyermekének.

S ez a szív megsúgta neki, hogy ki vagyok.

- Ezért vetted magadhoz?

- Ezért.

Ezer és ezer lelket jelent nekem.

Akik rám várnak, s majd felismernek...

Talán...

A nagyasszony leült a kőre, s maga mellé intette Istvánt.

Hallgatott egy darabig.

Szívszorító csend lett, mintha minden élet elszállt volna a földről.

Bizonyára minden bogár érezte a rettenetes asszony jelenlétét, s egy tücsök se merte összeverni a szárnyait, hogy táncra csábítsa a fűszálak tetején búsan üldögélő tündéreket.

A fogyó hold is úgy vitorlázott az égen , mint halott utasok hajója, melyet holt kormányos vezet lakatlan kikötőbe.

- Vártál valakit? - szólalt meg egyszerre a nagyasszony.

- Senkim sincs, anyám!...

Egyedül vagyok.

A rabszolga egy rableánnyal elfelejtheti a nap robotját.

De én egyedül verekedem, magammal.

Sarolt fia fejére tette kezét.

Halkan mondta:

- Így van jól.

Te nem vagy rabszolga.

- Aztán felemelte a hangját: - Ma mindent megmondott apád.

Most már tudod, miért volt minden úgy, ahogy volt , s mi vár reád.

Nagyúr leszel, nemsokára...

Mi elvégeztük.

- Te is akartad, anyám? - kérdezte István égő szemmel.

- Akartam?

- Mintha elfojtott sikoly lett volna ez a hang.

- Igen ...

Akartam... - hangzott aztán szilárdan.

- Mindent.

Kellett...

Egyedül vagy ?...

Én téptem ki körülötted minden virágot, hogy le ne hajolhass valamelyikhez...

Hogy meg ne érezd az asszony illatát...

Én láncoltam meg a szívedet, fiam...

Kegyetlen anyád voltam, ugye?

István ráhajolt a kezére:

- Lelkem anyám, ne mondd ezt!

Sarolt vonagló szájjal lehelte:

- Mondd csak: hallottál valamit... mit hallottál rólam, másoktól ... olyat?

- Ki merészelt volna? - kapta fel fejét István.

- Nem úgy...

Csak úgy...

A széllel, ami befúj az ablakon.

- Nem hallgatok a szélre, anyám.

Hiszem, tudom: te vagy a legjobb.

S apám ma elmondta, hogy lettél az övé.

- Erdélyé voltam, s az övé lettem - bólintott Sarolt merengve.

- Apám Kelet fia volt.

Gyűlölte az Árpádokat.

Azt akarta, forduljunk vissza, ott van a mi életünk, áttörhetetlen gyepűnk Nyugat ellen.

Az ő birodalmának Erdély lett volna a közepe, bevehetetlen vár, s körülötte a Tiszáig, a Fekete-tengerig a szabad nép nagy kifutója...

De ezt az álmot én öltem meg, én.

Idejöttem , apád után.

Elnézett a messzeségbe, túl a dombokon, folyókon, nagy pusztákon, oda, ahol az erdélyi hegyek karmolnak bozontos lábaikkal a Tiszahát homokjába .

Ahonnan, az ég peremén, vérszemű csillag hunyorog.

- Így kellett lennie - suttogta.

István lelke riadt csapkodással igyekezett beszárnyalni anyja gondolatainak távolát.

- Erdély most Ajtony bátyámé - szólalt meg, félértelemmel.

Sarolt összeszorította ajkait.

Nem, nem szabad!...

Minden a szívéből kell jöjjön.

Mindent magának kell kitalálnia.

Addig kell gyötrődnie, amíg rájön , miért született.

Ez a jóslat, a parancs.

- Ha - mondta töredezve - minden megtörtént... én ott szeretnék pihenni ... apám várában...

Gyulafehérvárt.

István rezzenve nézett az arcába.

- Ne felejtsd el, fiam! - suttogta Sarolt.

Hirtelen egész más hangon tette hozzá:

- Ajtony bátyádat meghívjuk ide, vadászatra.

És másokat is, a hadnagyokat mind.

Itt az ideje, hogy lássanak, s megismerd őket... a szolgáidat...

- Anyám! - dadogta István - ők Koppány urat akarják.

Az ősi törvény szerint...

Különös valami történt most.

Sarolt kacagott.

De ez a kacagás összeszorította István szívét.

Rettenve nézett anyja arcába.

Ilyennek nem látta soha.

A szeme villanása szinte gonosz.

S a szája kegyetlen kígyó vonaglása.

Gyönyörű volt és félelmes.

Egy pillanatig.

Mintha láthatatlan kéz törülte volna le hirtelen, Sarolt arca fájdalmasan megnyúlt, s a szavából bánat sötétlett:

- Majd téged fognak akarni - mondta, s felállott.

- Új törvény van , Krisztusé.

- Krisztus törvénye! - kiáltott fel István, megragadva anyja kezét.

- Mi az , anyám?

Szelíd türelem s szeretet, vagy irgalmatlan pallos?

Bárányvér a magyar tigrisbe, hogy jó húzó barom legyen, vagy német bárd ellenszegülő nyakára?

Te jó keresztény vagy, anyám!

Mondd meg!

- Jó keresztény? - villant Sarolt szeme.

- Görög papok kereszteltek meg.

Nem fürdenek; s büdösek.

Féltek tőlem.

Addig bámultam rájuk, amíg vér lett az arcuk, s keresztet hányva futottak meg...

Itt is, körös-körül, keresztény tornyok...

Dárdahegyek: aki nekik megy; véres rongyként foszlik le róluk ...

S nincs imádság, ami apádat megtarthatná!...

Mi nem kellettünk Krisztusnak , csak te...

S téged neki adtunk...

Mert Krisztus törvénye nem a legidősebbet , hanem a legalkalmasabbat rendeli!

A tisztát.

A magával gyötrődőt.

Aki szívét át- meg átverve nyújtja neki.

Aki azért született, hogy beoltsa a bárány vérét a tigrisbe.

Sóvárgó lelket a boldog állatba.

Ezért adja Krisztus neked a hatalmat néped felett...

Másnap megérkezett a várba a két testvér: Hunt és Pázmán urak, a birtokukról .

Marcona nagy svábok, veres szakállukban, sörényükben már fakuló szálakkal.

A nagyúr várta őket fegyveres házában.

Ott volt a nagyasszony is.

Radla úr írószerszámokkal piszmogott egy asztalnál.

Veczelin és Deodátó az ablaknál állottak.

István apja heverőágya mellett.

Lent az udvaron lovas küldöncök vártak a parancsra.

A nagyúr a svábokra pillantott, kérdő szemmel.

Hunt úr jelentett, s Pázmán úr a fejével bólintott hozzá:

- Megjöttek, nagyuram.

Tegnap érkeztek a Dunán.

Kétszáz láncingesünk van kettőnknek.

A nagyúr lehunyta szemét, tudomásul.

- Veczelin grófé százhúsz - mondta Radla úr, egy hártyára pillantva.

- Aba úr ötszáz kabar íjászt jelentett, Csanád úr négy rótával jő.

Bicske, Kurszán , Baracs, Ákos, Szalók uraké egyenként ötven legény s a vezetékek.

Ajtony úrtól még nincs hírünk.

A nagyúr felpillantott.

A nagyasszony szemébe.

Sarolt csendesen mondta:

- Jőni fog.

Székelyeket hoz, meg marosvásári feketéket.

Legalább háromszáz lesz biztos.

- Ezerötszáz eddig - mormogta a nagyúr.

- S itt?

- Hétszázat számolt ma reggel a várnagy, aki kész - bökte ujját Radla úr a hártyára.

- Elég.

Beszélj, gróf!

- Az udvarbíróval kijelöltem a szállásokat - szólt Veczelin.

- A mi népünk közé kerülnek, szétosztva.

A vendég urakat a gyepűnél várjuk.

Túlerőt nem engedünk be.

A vadászat törvénye szerint.

Ismét Radla úr következett:

- Őrletőink, s a kenyérsütők be vannak rendelve.

A szénát holnap kezdik hordani a szálláshelyekre.

A bort már kezdték is, a kövezett verembe .

Ihászok, kondások parancsot kaptak válogatásra.

A nagyúr ismét felemelte zárt szemhéjait, s most Deodátóra.

- Legjobb a vártól délnyugatnak, uram - hajolt meg az olasz.

- A tavalyi irtás szélétől a sziklagerinc hosszában, a forrásig.

Háromnapi hajtás .

Nagyvadra a bozótos, a barlangok körül.

A nagyúr szemöldökével hagyta helyben.

- Az izenet van hátra - mondta tompán.

Radla úr felvette a hártyát, s olvasta: "Mivelhogy a nagy Isten segedelmével betegségünkből felgyógyultunk, s erőnk, egészségünk ismét teljes lett , hívjuk a hadnagy urakat atyafiságos indulattal ez őszidei első holdtöltére , nagyúri várunkba, Esztergámba.

Részesüljenek örömünkben, jó vadűzéssel .

Nemkülönben ismerjék meg s fogadják jókedvükbe a mi fiunkat, Bajkot, ki a szent keresztségben Istvánnak neveztetett, s immár férfiúvá nőtt.

Úri vendégeinket s a vadászat törvénye szerinti kíséretüket mind jó szállás s mind emberséges enni-innivaló készen várja, s az mi atyafi szeretetünk."

Radla úr felpillantott, s hozzátette:

" Mihály úrnak, a mi szerelmetes öcsénknek, Koppány úrnak, a somogyi tartomány hadnagyának, nekünk kedves atyánkfiának, Bács, Szemere, Barsa, Kaplony uraknak, a Botondiak, Hubák, Ondiak, Kendiek hadnagyainak, Tonuz Aba úrnak , a besenyő had vezérének izenjük."

Csend szakadt a házra.

A nagyúr arca, mint a szürke-sárga viasz.

Ökle görcsbe szorulva az inge alatt.

Mintha tiltakozó szívét markolná.

Radla úr a hártyára mered.

A lovagok a csizmájuk orrát bámulják.

S a lehajtott fejek felett két szempár néz egymásba.

A nagyasszonyé, csillámló könnyeken keresztül, kérlelve s parancsolva.

S az Istváné, megadással.

Aztán lecsukódik mind a kettő.

- A nagyúr parancsolt! - hallatszik Sarolt szava.

- Teljesítjük! - mormogják a körülállók.

István külön mondja, utánuk, apja mozdulatlan arcát nézve:

- Teljesítem!...

Makkai Sándor

Magyarok csillaga

HARMADIK FEJEZET

1

2

3

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Makkai Sándor

Magyarok csillaga

HARMADIK FEJEZET

1

2

3