IV.
Az alkonyat homálya sötéten borúlt Petrovinára s a szegény zsellérek , mint a lázadás óta minden este, ma is szorongó szívvel tértek nyugalomra.
Már ötödik napja volt, hogy a várnagyot elűzték s azóta minden este aggódva feküdtek , mert nem tudták, mit hoz a hajnal, s minden reggel szorongva keltek, mert nem tudták, hogy nyugtával dicsérhetik-e majd a napot .
Köröskörül csöndes, néma volt minden, csak néha vonított bele egy-egy kuvasz a magányos éjszakába, s ilyenkor a szomszédos ebek álmos vakkantással adták tovább az ugatást, mely végig ment az egész falun s az utolsó kunyhóknál a rengeteg mélyébe veszett.
De legcsöndesebb volt mégis a kastély környéke, mert a nagy épület, mióta a várnagyot ebrudon kivetették, egészen üresen és elhagyatva állott; a parasztok még nappal is kerülték, mint a tüzet, mert a tornyos kastély , időtől megbarnult falaival, úgy meredezett reájuk, mint a megtorlás fenyegető emlékjele .
Az öreg Gubecz kunyhója egészen az erdő szélén épült.
Csak egyetlen szoba volt benne, melynek vályogból vetett falait a füst egészen feketére barnította.
Az egyik sarokban alacsony lábakon állt egy ládaszerű bútordarab, mely szinig tele volt szalmával; durva daróczczal terítették le ezt az ágyat, mely az előtt a szegény kis Gergő fekvőhelye volt, most pedig egy kutya pihent rajta: a gyermek egykori kedvencz játszótársa.
Ennek az ágynak a lábánál, egészen beépítve a falba, volt a tűzhely, melyen még izzott a parázs, s e mellett csuporban főtt a szegényes vacsora.
A szoba közepén állt a rozoga faasztal, körülötte két lócza, a sarokban ásó, gereblye, kasza, a falon polcz, rajta néhány bögre, három cseréptányér és három fakanál: ez volt az egész berendezés .
Az asztalnál, perczegő faggyú-mécses gyér világossága mellett, Márta anyó szorgalmasan font.
Inkább csontos, mint sovány arcza, melyen még alig volt ráncz, egyenes tartása, fürge mozdulatai rávallottak arra az erőteljes, viruló egészségre, melyet a nyomorgás, a szenvedések, meg a sok nélkülözés még nem bírtak teljesen aláásni.
De homlokán, melyről az előtt derűlt nyugalom sugárzott, már barázdákat vont az új fájdalom; arcza sápadt, bánatos volt és vörösre dagadt szemein meglátszottak a keserű könnyek nyomai .
A szája mozgásából látszott, hogy imádkozik; de buzgó könyörgéséből csak egyes töredezett szavak hallatszottak ki, melyek susogva haltak el ajkain , mialatt fejét csüggedten mellére hajtotta.
Tekintete időnkint a kis ágyra esett s ilyenkor esdő szemrehányás tükröződött ég felé emelt szemeiben: mintha azért panaszkodnék az ég Urának, hogy miért nem veszi magához őt is, miért nem egyesíti megboldogult fiacskájával .
Az öreg Gubecz háttal ült az asztalnak és egészen a tűzhely fölé hajolt; vigyázott a bögrére, melyben kukoriczakása főtt és szorgalmasan kavargatta, hogy a fenekéhez ne kozmásodjék.
Az ő arczán is a fájdalom kifejezése ült: csakhogy ez kemény, lelket ölő fájdalom volt, melyet kegyetlenné tettek a dacznak, az elfojtott dühnek belévegyülő érzelmei.
Szándékosan fordított hátat a feleségének, nehogy még az anya fájdalmának látásával is tetézze saját gyötrelmeit; nem szólt, nem imádkozott, csak révedezve bámult a hamvadó parázsba és csüggedten, gépiesen kevergette a tűzön rotyogó szegényes vacsorát .
Végre Márta lassan fölkelt, letette a rokkát, odament a tűzhöz és levette a bögrét a parázsról; aztán a polczhoz lépett és, elmerülve a buzgó könyörgésbe, szinte öntudatlanul, a mint már oly sok éven át megszokta, most is levette mind a három tányért, lerakta őket az asztalra s mindegyik mellé egy-egy kanalat is helyezett.
Majd halkan szólította a férjét :
- Jöjjön kigyelmed, apám: itt a vacsora .
De mikor az ura megfordult a hivásra és közelebb jött az asztalhoz , Márta már észrevette, hogy egygyel többre terített; hamarosan fölkapta hát a harmadik tányért és letette a földre, mintha a kutya számára készítette volna oda .
Az öreg Gubecz figyelmét azonban nem kerülte ki a szegény asszony zavara, s mikor meglátta az asztalon maradt harmadik kanalat is, mindent kitalált; de félrefordította a fejét, hogy elrejtse szemébe szökő könnyeit, aztán pedig szótlanúl fölvette a tányérját, meg a kanalát és visszaült előbbi helyére .
Márta megtörve csüggesztette le a fejét, nagyot sohajtott és szólítgatta a kutyát a vacsorához; de a kutya, alig emelve föl a fejét két első lábáról, csak a farkát csóválta és nem mozdult.
Erre Márta maga ment oda az ágyhoz, gyöngéden megczirógatta az ebet, kényeztetve hivogatta, végre pedig szeretettel fölvette karjaiba és maga vitte oda a cseréptányér mellé.
Az előtt sohasem nézte jó szemmel a szegény állatot, sőt talán gyűlölte is és a kis Gergő sokszor kikapott érte, mert az inséges, szűk esztendőkben még ennek a kutyának az eltartása is elég nehéz teher volt.
De a mióta a kis Gergő nem volt többé, Márta halálos bűnnek, szentségtörésnek tartotta volna, hogy a szegény állat fogyatkozást szenvedjen bármiben, vagy roszabb bánásmódban részesüljön, mint kis gazdája életében .
A kutya saját módja szerint, nyögéshez hasonló szüköléssel köszönte meg asszonyának ezt a szokatlan jóságát; leütötte fejét a tálba, néhányat lefetyelt, aztán lassan megfordult, fölugrott az ágyra, megint összekuporodott és elszenderült .
- Még ez a szegény állat is utána pusztúl! - gondolta magában Márta , a ki le nem vette róla a szemét .
Most ő maga is leült, keresztet vetett és enni kezdett.
Kevergette a kását, turkált a tányérjában s néhány kanállal evett is belőle, de csak forgatta szájában az ételt és sehogysem tudta lenyelni; mégis, mikor az öreg Gubecz megfordult és visszatette az asztalra a tányérját, ő is gyorsan a szájába tett néhány kanál kását, hogy elhitesse az urával, hogy jó étvágygyal eszik .
De aztán, a mint az ura tányérjára nézett és észre vette, hogy még az is csaknem egészen tele van, fölvette az asztalról, oda vitte megint az urához, a ki ismét leült a tűzhely mellé és a parázsba bámult, megérintette az öreg Gubecz vállát és gyöngéden mondta :
- Az Isten szerelmére, miért nem eszik kigyelmed, apám? még ma egész nap egy falat is alig volt a szájában .
Az öreg Gubecz durván vállat vont és hallgatott; Márta pedig panaszos, szemrehányó hangon folytatta :
- Hát igazán senkije sem vagyok én már kigyelmednek, hogy itt akar hagyni engem?
Mit csináljak aztán, hahogy kigyelmed is ágynak esik?... - de többet nem bírt mondani, mert heves zokogása elfojtotta szavait .
- Az áldóját! - csattant föl most az öreg Gubecz, - hát már sohasem hagyod abba a sirást? egész nap, egész éjjel csak ezt a jajgatást hallgassam ?
S aztán ő maga is végig dörzsölte könnyes szemeit durva kezefejével és keserű, korholó hangon mondta :
- Hát talán föltámasztod-e valjon ezzel az óbégatással?
Bizonyomra mondom, hogy tovább már nem győzöm türelemmel !
A szegény asszony elfojtotta könnyeit, melyek égő cseppekben hullottak vissza elkínzott szivébe; kötényével megtörülte szemeit és megint a fonáshoz fogott.
Egy darabig mind a ketten hallgattak; az asszony szorgalmasan fonogatott, de időnkint lopva tekintgetett az urára; ez pedig leült az alacsony lóczára, könyökeit térdeire támasztotta s arczát a kezeibe temetve, úgy látszott , hogy sír.
Végre fölkelt, oda ment a feleségéhez, járt-kelt, izgett-mozgott körülötte, mintha mondani szeretne valamit, hogy megbékítse, vigasztalja, de nem igen találta meg a szavakat, mert csak ennyit mondott :
- Jól van no, anyjuk; hát majd eszem a kedvedért .
S leülve az asztal mellé, csakugyan hozzá is fogott az evéshez.
Kis vártatva azonban ismét megszólalt :
- Hallod-e, anyjuk, holnap beviszem a malaczokat a városba és az árukból misét mondatok ...
- Én már mondattam érte misét, - szólt közbe Márta; - ezt a fonalat a mi papunknak fonom, és ez lesz az ára a misének .
Az öreg Gubecz összeszorította ajkait, melyek kicsucsorodtak és a szögleteiken remegve vonaglottak a kegyetlen fájdalomtól; csak nehezen tudta visszafojtani könnyeit és egyszerre mély, szinte szent gyöngédséget érzett a szegény öreg asszony iránt, a ki híven, szeretettel osztotta meg vele a balsors minden átkát .
Az idő már későre járt és az éjszaka néma csöndjét csak a langyos szellő zavarta meg, mely suttogva kavargott a kunyhó fölé boruló két óriási gesztenyefa lombjai közt.
Hallgatott a két öreg is... s ki tudja, meddig ültek így, mozdulatlanúl, elmerülve a mult emlékeibe, vagy a jelen fájdalmába, míg végre az ágyon heverő kutya gyanús morgása ismét a való életre ébresztette őket.
A kutya először csak a fejét emelte föl, majd a füleit hegyezve nyugtalanúl szükölt, végre pedig, nagyot vakkantva, leugrott az ágyról, oda szaladt az ajtóhoz és hevesen kaparva, fojtott, de mérges ugatásra fakadt .
A két öreg is fölrezzent és figyelve hallgatózott, de semmi más nesz nem ütötte meg a fülüket, mint a gesztenyefák lombjainak lágy suttogása.
Az öreg Gubecz fölállt, lassan kinyitotta az ajtót és kinézett az éjszakába; nem látott ugyan semmit, de hallotta, hogy a falu tulsó végén, az országút felől, a kutyák mind dühösen ugatnak.
A kis eb pedig, mihelyt az ajtó kinyilt, fölrohant a kunyhóval szemben emelkedő domb tetejére, mely elzárta a kilátást a falura, s leülve a földre, nyakát meg a fejét fölnyujtotta az égbe és panaszosan vonított .
Erre már az öreg Gubecz is fölballagott a dombra, s a mint onnan lenézett a falura, rémülten látta, hogy köröskörűl vérvörös az ég alja, az erdő fái pedig izzó fényben ragyognak .
- Ég a falú! - kiáltott vissza a feleségének s rögtön futva indult meg a dombon lefelé, mialatt az öreg Márta intő szóval kiáltott utána :
- Aztán vigyázzon kigyelmed, hogy baj ne érje !
S mikor az ura eltünt a sötétben, ő maga ismét befordult a kunyhóba és térdre borulva buzgó könyörgésbe fogott .
A faluból hangos kiabálás és jajveszékelés hallatszott; eleinte csak szórványosan, itt-ott, hogy az öreg Gubecz szinte azt is meg tudta volna mondani , melyik kunyhóban van a baj.
De, a mint közelebb ért, a zűrzavar egyre nagyobb és általánosabb lett: az egész völgy visszhangzott a sirástól, a jajgatástól és átkozódástól.
Azt is lehetett gyanítani, hogy a tűz nem véletlenűl támadt, hanem szándékosan gyújtották föl a falut, a mely egyszerre gyuladt ki és égett mind a négy sarkán.
Az öreg megállt, tölcsért csinált markából a füléhez és úgy hallgatózott; a zűrzavarban is jól kivehette az átkozódásokat, fenyegetéseket , káromkodásokat; jobban kimeresztette szemeit, erősen oda nézett a kastély előtti piaczra s az égő házak rémes világításában úgy rémlett neki, mintha fegyverek és sisakok villogását látná.
Nem is csalódott: a Tahy Ferencz száz lándzsája érkezett meg .
Ez alatt a tűz egyre jobban elharapózott s rövid időn az egész falú lángokban állt; jobbra-balra, a meredek hegyi útakon, egyesével, kettesével , csoportosan menekültek a szegény jobbágyok a rengeteg felé s hol eltüntek, hol ismét fölbukkantak a rémes tűzvész kisérteties világításában.
Az öreg Gubecz első gondolata az volt, hogy odarohan a pusztítás színhelyére és segít a menekülőknek : de a következő pillanatban eszébe jutott a szegény Márta, a ki egyedül, elhagyatva imádkozott otthon a kunyhóban .
Mialatt habozott, hogy mitevő legyen, háta mögött megcsörrent a haraszt és világosan kivehette a feléje közeledő, dobogó léptek zaját.
Óvatosan megvonúlt egy roppant tölgy sötét árnyékában s a föl-fölcsapó lángok gyér világosságánál egy szegény asszonyt látott meg, a ki egyik kis gyermekét a karján vitte, míg a másik a szoknyájába kapaszkodva csetlett-botlott mellette; a szegény asszony lihegett a gyors futástól, meg a nagy erőlködéstől, mert rövid kötélen még egy fiatal tinót is vonszolt maga után.
A csökönyös állat meg-megállt és minduntalan hátra nézett a falú felé, a hova talán az ott hagyott jászol szeretete vonzotta vissza, és keservesen bőgött; erre, mint többszörös visszhang , jobbról-balról, mindenfelől szomorú bőgés és bégetés felelt: az egész erdő tele volt menekülő családokkal, melyek mindnyájan magukkal hurczolták legdrágább jószágukat, marhájukat, juhukat, kecskéjüket .
Az öreg Gubecz, miután fölismerte az asszonyt, előlépett rejtekhelyéről és azt kérdezte :
- Mondja, kigyelmed, mi történt?
Lehet-e még segiteni odalent ?
- A Tahy uram hajdúi fölgyújtották a falut,- felelte a szegény asszony, - s mindenkit, a ki kezükbe kerül, kardra hánynak.
Végünk van, vége mindnyájunknak: oh, irgalmas Isten! ez az utolsó nap, az itélet napja.
Bizonyosan valami nagy vétkünkért büntet az Isten .
És aztán könyörgő szóval fordult az öreg Gubeczhez :
- Mivel a Gondviselés már az utamba küldte kigyelmedet, segítsen tovább terelni ezt a kis üszőt: ezen kívül nincs senkim és semmim, hogy tengethessem a magam, meg a gyermekeim életét .
Az öreg Gubecz azonnal jobb kezébe fogta a kötelet, a bal karjára pedig fölvette azt a kis leányt, a ki az asszony rokolyájába kapaszkodott és, noha gyorsan ment, mégis csak alig tudott lépést tartani a szegény asszonynyal, a ki ijedt kétségbeesésében majdnem futva menekült .
- A jó Isten áldja meg kigyelmedet, - hálálkodott az asszony, - és fizesse meg a kigyelmed jóságát úgy ezen, mint a másik világon is ...
Aztán az egész úton ki nem fogyott a hálálkodásból, mindaddig, míg a vadon belsejében egy tisztásra nem értek, a hol akkor már számos menekült család tanyát ütött.
Mivel itt már biztonságban volt, az öreg Gubecz gyorsan elbúcsúzott az asszonytól és futva indúlt meg hazafelé, mert ekkor már komolyan kezdett aggódni a saját kunyhója miatt is.
Szorongó szívvel szaladt le a lejtőn, s látva , hogy az egész falu lángban áll, aggódva gondolt Mártára, noha az a táj, a hol az ő kunyhója állt, még köröskörül néma és csöndes volt .
Mégis, mikor belépett a szobába, meghökkenve állt meg, mintha lábai a földbe gyökereztek volna: az asztalnál, háttal feléje, egy magas termetű , fegyveres hajdú ült.
A következő pillanatban az öreg hirtelen fölkapta a kaszát a sarokból és nagyot kiáltva a hajdúra akart rohanni :
- Ah, gyilkos gyujtogató !...
A hajdú fölugrott, megdöbbenve visszalépett és halkan, fojtott hangon mondta :
- Apám uram... apám uram ...
Márta anyó pedig közéjük állt és zokogástól elcsukló hangon rebegte :
- A...
Máté... a...
Máté ...
- Fiam!... az én vérem!... - jajdult föl az öreg Gubecz és hátratántorodva, kiejtette kezéből a kaszát .
Aztán, ökölbe szorítva remegő két kezét, iszonyatos átokra emelte a fia ellen; ziháló melléből hörögve tört elő a rettenetes szózat :
- Átkozott a gyilkos, kinek fegyverén a nemzetsége vére szárad ... átkozott... átkozott ...
A hajdú pedig lehorgasztotta fejét és nem felelt mindjárt; névtelen fájdalom, elkeseredett harag marczangolta a szivét, hogy ime: a tulajdon apja is azt hiszi, hogy ártatlan elnyomottakra húzta ki a kardját.
De aztán, midőn a boszúvágy végig lüktetett forró vérén, büszkén fölütötte a fejét és rekedtes hangon mondta :
- Nem ezekkel a rablókkal jöttem, apám uram...
Mindent tudok... azért vagyok itt, hogy boszút állunk... boszút, a mitől megédesül a fájdalom ....
- Ah, boszút! boszút!... - lihegte az öreg Gubecz: - véres boszút, az istentelen gyilkosokon, a kik ártatlan gyermekeket ölnek ...
- Az egyik már a poklok tornáczán mulat, - szólt a hajdú sötéten és elmondta, hogyan vágta le a várnagyot a bajvivás után .
Az öreg Gubecz fia nyakába borúlt, ölelte, csókolta, sírt, kaczagott egyszerre; kihúzta a hajdú nehéz szablyáját, megtapogatta a hideg vasat, aztán megcsókolta, majd a feje fölött suhogtatta a levegőben .
- Megölted... megölted!... - örvendezett; - így pusztuljon el valamennyi... valamennyi ...
Az ajtót hirtelen berugták, s a mint a bent lévők meglepetve arra fordultak, a Nelipics Mladen óriási alakja bontakozott ki a homályból.
A zsupán, a ki megdöbbenve hökkent vissza a fegyveres hajdú láttára, hirtelen hátra ugrott és kirántotta tőrét; de még mielőtt használhatta volna, az öreg Gubecz megmagyarázta neki, hogy Kopó a fia és segitségükre jött.
Erre a zsupán azonnal vissza dugta övébe a gyilkos fegyvert és gyorsan elmondta, hogy a hajdúk már egészen hatalmukba kerítették a falut és most zsákmányolnak; hogy a jobbágyok nagy része elmenekült , sokat megöltek közülök, néhányat pedig elfogtak: ezeket holnap hajnalban akarják fölakasztani a kastély előtt ...
- Ezeket kell legelőbb kiszabadítani, - vágott közbe Kopó .
- Én is azt gondoltam, - felelte a zsupán, - és már van is rá tervem : hanem siessünk, nehogy a kedvező alkalmat elszalaszszuk ...
- Kevesen vagyunk mi ahhoz, - szólt csüggedten az öreg Gubecz, - hogy ennyi töméntelen latorral szembeszálljunk ...
- Azért csak menjünk, - türelmetlenkedett Kopó, a ki már alig várta , hogy szétüthessen a duhaj rablók közt .
- Aztán meg vagy tizenöt elszánt emberem nekem is van, - biztatta őket a zsupán .
- Menjen kigyelmed, jó apám; - szólt most közbe Márta is: - bizony-bizony az Úrnak tetsző dolog lesz, ha csak egyet is kiszabadítanak a szegény rabok közűl .
A három férfi erre rögtön megindult a falu felé s útközben a zsupán elmondta tervét, melyet aztán minden részletében jól meghánytak-vetettek.
Az erdő szélén elváltak; Kopó meg a zsupán jobbra fordultak, a hol egy barlangban tizenöt-húsz, jól megtermett, elszánt és fejszékkel, csákányokkal fölfegyverzett paraszt húzta meg magát.
Kopó meg a zsupán kettőt közülök maguk mellé vettek s aztán a falu főutczáját megkerülve, a kertek alatt egy magányos, elhagyatott házba osontak be .
Az öreg Gubecz ellenben, egészen fegyvertelenül, - még csak bot sem volt nála, - egyenesen a garázdálkodó hajdú-csapatnak tartott, mely a templomban ütötte föl főhadiszállását.
Mihelyt megpillantották, az egyik pribék azonnal kivont karddal rohant rá, hogy leüsse, de az öreg, magasra föltartva mind a két kezét, már messziről elébe kiáltott :
- A hadnagy uramat keresem... ime, fegyvertelenül jöttem ti közétek... nem Patóczi Farkas-e a neve ő kigyelmének ?
- És mi dolgod lenne tenéked, paraszt, hadnagy uram ő kigyelmével ?
- Valami titkos szavam volna vele... menjen kigyelmed és mondja meg neki; bizonyomra, hogy nem bánja meg .
- Vigyen el az ördög! - dörmögött a hajdú magában.
- Ez a vén róka maga hozza bőrét a vásárra: egy gyertyával több lesz a holnapi mulatságon .
- No csak gyere, - mondta aztán hangosan; - gyere velem , paraszt !
S megfogva az öreget a vállánál, durván lökdöste maga előtt, be a templomba, a hová a rablott prédát halomba hordták.
Ott volt az a húsz-huszonöt szerencsétlen ember is, a kit az éjjeli orvtámadásban rabszíjra fűztek; az öreg Gubecz elszorúlt szívvel ismerte föl köztük a papot, a kinek fejére épen akkor nagyot ütött az egyik hajdú .
- No hát ott van Patóczi uram, - mondta a hajdú és rámutatott arra, a ki épen a papot verte; - ahún oktatja móresre a papokat, - tette hozzá röhögve .
Az öreg Gubecz alázatosan odasompolygott a dühös latorhoz, a ki az első pillanatban majd hogy elevenen föl nem falta, de aztán mindjárt lecsöndesült az első szavakra, miket az öreg a fülébe sugott; marczona arcza nyájasabb lett , elkezdtek suttogni, s mikor már jó darabig ilyen halk szóval beszélgettek, a hadnagy végre maga mellé vette négy zsoldosát és velük együtt, az öreg Gubecz vezetése mellett, megindult a felé a ház felé, a melybe Kopó és a társai már előre elrejtőztek .
- Azt mondod, paraszt, hogy több lesz, mint háromszáz arany forint? - kérdezte a hadnagy halkan az öreg Gubecztől, a kivel nyolcz-tíz lépésnyire megelőzte a négy hajdút .
- Bizonyosan több lesz; ott vannak a templomi edények, valamennyi tiszta színezüstből: no meg a papnak egész kis vagyonkája is, a mit húsz esztendő alatt összekuporgatott .
- Hát a pap háza nem az ott a templom aljában? - kérdezte a hadnagy .
- Ez, a hová megyünk, sógoráé; a kincs ebben a házban van .
- Vigye a manó! de hogy nem találták meg az embereim?
Pedig ugyan fölprédálták az egész falut .
- No erre bezzeg nem akadtak volna rá soha; hát nem mondtam, hogy hol van ?
Ez alatt oda értek ahhoz a házhoz; kívül, belül és köröskörül minden csöndes és néma volt .
Az öreg Gubecz rámutatott és azt mondta :
- Te, Lukács, meg te is, Kánya, - fordult a hadnagy kisérőihez, - itt kint maradtok és vigyáztok, hogy senki innen nálam nélkül ki ne jöjjön; ha pedig kiáltanék, rögtön üssetek zajt, hogy a segedelem idejében ide érjen, ha kell.
Ti , többiek pedig, - intett a másik kettőnek, - velem jöttök .
- Mondja hát kigyelmed, - szólt most közbe az öreg Gubecz, olyan hangosan, hogy a hajdúk is mind hallották: - tehát megigéri, hogy valamennyi rabot, a kiket elfogott közülünk, szabadon bocsájtja ?
- Megigérem neked és szabadon is bocsájtom, csak a papot nem, mert annyira teleprédikálta a fejemet, hogy meg akarom próbálni: hahogy úgy jár-e a szája majd akkor is, ha felköttetem .
- Nem, nem! - akadékoskodott az öreg Gubecz; - kigyelmed azt igérte , hogy mindnyáját elereszti: ereszsze el hát a papot is .
- No, nem bánom: hát hadd menjen el az a kutya pap is: csak a kincs ne legyen kevesebb, mint a hogyan mondtad !
A két hajdú, kit a hadnagy erre rendelt, kívül maradt a kapu előtt .
Patóczi uram, az öreg Gubecz, meg a másik két pribék pedig beléptek a házba , fölmentek néhány rozoga falépcsőn s ekkor szűk folyosóra jutottak, melynek a végében ajtócska volt .
- Ha talán azt akarja kigyelmed, hogy én is vele menjek, - szólt az öreg Gubecz a hadnagynak, - megmutatnám a helyet .
- Ah, gazember! - felelt a hadnagy, - bizonyosan valami roszban töröd a fejedet.
Csak maradj ott, a hol vagy: jó helyen leszel...
Fiúk! - fordult a két hajdúhoz, - úgy vigyázzatok rá, mint a szemetek fényére: nehogy megszökjék , mielőtt én visszajövök .
A két pribék azonnal közre fogta az öreget, a ki egy pillanatig sem ellenkezett, hanem, mialatt a hadnagy megindult a kis ajtócska felé, látszólag nyugodtan mondta :
- Különben meg sem tévedhet kigyelmed: a mint lemegy, jobbra fordul s a negyedik hordó alatt megtalálja, a fal tövében .
- Jól van, jól; nem felejtettem el .
- De azért talán mégis jó volna, ha kigyelmeddel mennék, - ajánlkozott az öreg ,
- Mondtam már, hogy nem kell! - riadt rá durván a hadnagy .
Ezek voltak utolsó szavai s mire kimondta, már be is rúgta a kis ajtócskát, melyen át eltünt.
Hallani lehetett czammogó, tétova lépéseinek zaját, a mint lefelé ment a lépcsőn; a lámpás fénysugara, melyet még a folyosón meggyújtott, lassanként egészen eltünt.
Aztán pár pillanatnyi csend következett ; majd, egészen alulról, a pincze mélyéből, tompa zuhanás zaja hallatszott, mintha valami nehéz test esett volna le a földre: aztán minden nesz ismét elcsöndesült .
Az öreg Gubecz egész testében remegett; szíve oly hangosan vert, hogy szinte attól tartott, hogy a két lator ott mellette minden dobbanását meghallhatja.
Szerencsére a kis folyosóban nagyon sötét volt, mert a hadnagy az egyetlen lámpást magával vitte s így a két hajdú nem láthatta az öreg Gubecz révedező szemeit, sápadt, kuszált arczvonásait .
- Mi volt ez a nagy zuhanás? - tünődött a két hajdú egymás közt.
- Talán megbotlott a hadnagy... talán fölemelt valamit és leejtette... vagy talán tőrbe csalták... rajt ütöttek?...
Menjünk, nézzük meg !...
- Menjünk... - és már megindúltak, de az egyik hirtelen tétován megállt .
- De még se menjünk, - szólt habozva; - te is hallottad, mikor azt mondta, hogy itt várjuk meg, s tudod, hogy nem szereti, ha ...
- Igazad van, - felelte a másik; - különben is a kezünkben van ez a paraszt ...
Mialatt így töprenkedtek, a kint még lángban égő falunak vérvörösen beszűrődő gyér világosságánál meglátták, hogy Patóczi uram alakja ismét megjelent abban a kis ajtócskában, a melyben eltünt az imént.
A hadnagy nem szólt, csak intett az öreg Gubecznek, a ki rögtön hozzá sietett; gyorsan pár suttogó szót váltottak, s végül az öreg, olyan hangosan, hogy a két őrt álló hajdú is meghallhatta, ezt mondta :
- Igy tehát kigyelmed is vallja, hogy igazat mondtam; most már kigyelmeden a sor, hogy szavának álljon és elbocsássa a rabokat .
Ezzel mindnyájan kijöttek a házból, maguk mellé vették a kívül maradt két hajdút is és valamennyien együtt megindúltak a templom felé.
Útközben a hadnagy meg az öreg Gubecz kissé hátra maradtak és halkan beszélgettek.
Majd , mikor már oda értek, a hol az utcza kitorkollott a piaczra, az öreg Gubecz megállította a négy hajdút :
- Hallják-e kigyelmetek!
A vitéz hadnagy úr valahová biztos helyre viszi azt a nem tudom mit, a mi a hóna alatt van és azt mondja, hogy mindjárt visszajön.
Addig pedig kigyelmetek velem jönnek és kieresztik az elfogott rabokat .
Ekkor a hadnagy, a ki mindeddig csak az öreg Gubeczczel sugdosott , félhangosan oda szólt a hajdúkhoz :
- Nesze, Lukács, nesze neked is Kánya; ez pedig a tiétek, - fordult a másik kettőhöz is és mindnyájuknak adott néhány ezüst dénárt; - ez itt a foglaló : most pedig rögtön ereszszétek el a rabokat, - tette még hozzá s azzal gyorsan elsietett a völgybe vezető lejtőn .
Az öreg Gubecz a négy hajdúval tovább ment a templom felé.
Egy ideig szótlanúl ballagtak egymás mellett, de alig tünt el a hadnagy a fordulónál, az egyik hajdú így szólt :
- Hallottátok-e, milyen egészen más volt a hangja Patóczi uramnak , mint rendesen? akárcsak nem is ő beszélt volna !
- Csak azért volt, mert leeresztette a sisakját .
- Az ám; hanem inkább azért a valamiért, a mit a hóna alatt dugdosott .
- Üsse meg a guta! - boszankodott a negyedik; - a gesztenyét mindig velünk kapartatják ki a parázsból, de azért nekünk soh'sem jut belőle !
- Hát azt nem mondta, hogy nekünk is részünk lesz benne? - kérdezte az első az öreg Gubecztől .
- Dehogy nem! azt mondta, hogy a felét megtartja magának, a másik felét meg hűségesen szétosztja kigyelmetek között .
- Jól mondod, paraszt; mivelhogy a hadnagy uram is úgy szólt, hogy az, a mit nekünk adott, csak foglaló lészen.
Imhol, legyen benne részed hát neked is, mert úgy látom, hogy te különb paraszt vagy, mint a többi .
- Én ugyan nem kérek mást, csak azt, a mit a hadnagy úr szóban igért , - szabadkozott az öreg Gubecz; - de ha kigyelmetek is adnak valamit, hát az Isten fizesse meg kigyelmeteknek .
- Nesze, paraszt, nesze, nesze ez is... - mondogatták a hajdúk s mindegyik a markába nyomott néhány dénárt, mert a gazdag zsákmány és az osztozkodás reménysége adakozóvá tette őket .
E közben oda értek a templomhoz.
A négy hajdú bement és Patóczi uram nevében megparancsolta az őröknek, hogy azonnal bocsássák szabadon a rabokat; s ők maguk ott menten fölvagdosták a szerencsétlenek bilincseit.
Mikor mindannyi szabad volt, Kánya átadta őket az öreg Gubecznek és azt mondta :
- No, most már elmehetsz, paraszt: legyen meg a te örömed is .
De mialatt a nyomorúlt rabok azt sem tudták, hova legyenek örömükben , még mielőtt megindúlhattak volna az erdő felé, az esetnek hire futott a többi hajdú közt is, és ezek most csoportosan siettek oda, hogy megakadályozzák a rabok szabadon bocsátását .
- Nem igaz! - kiabálták mindenfelől: - nem igaz! nem lehet az, hogy Patóczi uram ilyet parancsolt légyen!
Nem engedjük a rabokat !
- De igaz: de pedig igaz! - erősködött a négy hajdú.
- Nekünk mondta , nekünk parancsolta: és mink el is eresztjük a rabokat .
- De hát pedig mégsem lehet az! - bizonyolta az egyik, a kire a foglyok őrizete volt bízva.
- Mert épen, mikor elment veletek, azt súgta nekem , hogy egy akasztófával többet csináltassak: hogy arra majd ezt az öreg parasztot akasztjuk föl, a többivel együtt .
- Már nekem hiába prézsmitálsz! - kiáltott közbe Kánya és odaállva kötekedő társa elébe, öklével döngette a mellét.
- Nekem azt parancsolta Patóczi uram, hogy tüstént ereszszem el a rabokat: és én hát, imhol, szabadjára is bocsátom valamennyit .
- Nem, nem! várjuk meg, míg vissza jön a hadnagy! - kiabáltak többen .
- Hátha valami hamisság van a dologban! - tették hozzá mások .
És az óvatosabbak már ismét gúzsba akarták kötözni a szerencsétlen parasztokat, mikor jobbról-balról hangosan ujjongtak :
- Itt a hadnagy!
Itt van már Patóczi uram!
Ő maga tegyen igazságot !
A hadnagy öles alakja csakugyan meg is jelent a templom ajtajában ; sisakja le volt eresztve, hogy az arcza nem látszott ugyan, de a fegyvereiről, meg a ruhájáról mindnyájan azonnal ráismertek.
Ő pedig futva közeledett a foglyok felé, két kézre markolta súlyos kőrisfa kopjáját és ütötte-verte, csépelte a hajdúkat; közben a fogait csikorgatta és dühösen hörgött :
- Ah, gazemberek! ah, tolvajok! hát így fogadtok szót? hát ezt parancsoltam ?
A hajdúk pedig ijedten, hanyatt-homlok menekültek a dühöngő elől ; egyik-másik, oldalt húzódva, hogy a veszedelmes kopját kikerülje, alázatosan mentegetőzött, mosakodott :
- Nem tudtuk... nem gondoltuk... mert kigyelmed maga mondta ...
De a hadnagy rájuk sem hallgatott, hanem addig csépelte őket a kopjájával, míg csak belé nem fáradt.
Mikor aztán egészen szétzavarta a hajdúkat s azok részint kiszaladtak a templomból, részint a padok alá bújtak, karon fogta a reszkető papot, jelt adott a többi foglyoknak, hogy kövessék és megindúlt a szűk hegyi úton az erdő felé, egy cseppet sem törődve a hajdúkkal, a kik ámulva-bámulva néztek utána s aztán egymás ellen fordúlva, kölcsönösen heves szemrehányásokat tettek, mert mindegyik a másikra akarta tolni a csúfos megveretés okát .
A szabadon bocsátott rabok ezer meg ezer kérdéssel ostromolták az öreg Gubeczet, hogy mi módon bírta rávenni a kegyetlen hadnagyot erre az irgalmas cselekedetre; de mikor látták, hogy az öreg csak hallgat és egyre aggódva nézeget hátra felé, mind oda tódultak a hadnagyhoz, a kiről azt hitték, hogy az Patóczi Farkas és túláradó szívvel hálálkodtak neki, csókolták a kezeit, a fegyvereit ... míg az első kanyarulatnál a bozótos sziklák közűl elő nem ugrott a zsupán, a ki pár szóban mindent megmagyarázott nekik, hogy a hadnagyot tőrbe csalták és megölték, hogy Kopó csak azért öltötte föl a Patóczi uram fegyvereit, hogy megmentse a rabságba esetteket .
Kopó, hogy mindjárt kezdetben gátat vessen a hálálkodások újra kitörő áradatának, hamarosan rendelkezni, parancsolni kezdett :
- Apám uram siessen haza és vigye magával a tiszteletes urunkat is ; aztán anyám asszonynyal együtt mind a hárman meneküljenek arra a tisztásra, a hol a többiek is vannak.
Kigyelmetek pedig, - fordúlt a megszabadított rabokhoz, - itt maradnak velem .
Mihelyt az öreg Gubecz meg a pap eltüntek az erdő sürüjében, a zsupán előszólította rejtekhelyükről többi embereit is.
Azokkal együtt, a kiket most szabadítottak ki, lehettek valami negyvenen, s mivel a zsupán embereinek mindegyikénél két-három kasza, fejsze s más efféle szerszám is volt, bőven jutott fegyver az ujon jötteknek is.
A zsupán pedig magával hozta Kopó fegyvereit , melyeket ott hagyott a pinczében, mikor a meggyilkolt Patóczi fegyverzetét öltötte magára .
- Itt csak cselfogással érhetünk czélt, - mondta Kopó, - mert kevesen vagyunk.
Lesbe kell csalnunk a hajdúk egy részét, s ha azokkal végeztünk, talán sort keríthetünk a többiekre is .
Hamarosan meghányták-vetették, hol állítják föl a kelepczét, hogyan csalják oda a hajdúkat: s mikor megegyeztek, a zsupán a parasztokkal még feljebb vonúlt a töretlen hegyi úton; Kopó pedig, még mindig a megölt hadnagy fegyverzetében, vissza fordúlt arra, a merről jöttek, a falú felé.
Mihelyt oda ért, a hol az ösvény lekanyarodik a templom előtti piaczra, még valami kétszáz lépésnyire a hajdúktól, megállt, tölcsért csinált a tenyereiből és bömbölve lekiáltott :
- Ötven lándzsa jöjjön utánam !
Lent hirtelen nagy nyüzsgés támadt: a nagy távolság, meg a bömbölő ordítás lehetetlenné tették, hogy a hajdúk fölismerjék, hogy a hang nem Patóczi uramé: különben is, látva Kopón a hadnagy fegyverzetét, senkinek sem jutott eszébe, hogy azonosságában kételkedjék.
Ezekre a körülményekre számított Kopó is , mikor vakmerően maga állt a gyanútalan hajdúk élére, kiket halálos veszedelembe vezetett .
Kánya, a ki Patóczinak jobb keze volt, hamarosan sorba szedett ötven embert s futó lépésben indította őket Kopó után, a ki már ismét megfordult és visszafelé ment azon az úton, a melyen jött.
Kánya ugyanekkor két csapatra osztotta a még hátra maradt ötven embert; húszat magával vitt a kastélyba, melyet azonnal megszállt s oda vitette az ejtett zsákmányt is, a többi harminczat pedig a templom és a falú őrizetére hagyta .
Ez alatt az ötven hajdú az ál-Patóczi hadnagy, vagyis Kopó vezetése mellett, némán, szótlanúl haladt fölfelé a hegyi úton, a mely egyre szűkebb lett úgy, hogy a kezdetben négyes sorok kénytelenek voltak páros rendekre bomlani.
Pár percz múlva, az egyik fordulónál, a hol meredek sziklán egy durván összerótt fakereszt ki tudja, milyen szerencsétlenségre emlékeztetett, Kopó megállította a hajdúkat s intve nekik, hogy csöndesen maradjanak, fürgén fölkúszott a sziklás , meredek partra, melynek bokrai közt azonnal eltünt .
A magukra hagyott hajdúk aggódva nézegettek vélt hadnagyuk után és suttogva tünődtek egymás közt, hogy hová vezetheti őket; de töprenkedésük nem nagyon sokáig tartott, mert már a következő pillanatban megkapták rá a rettenetes választ.
Két oldalról, a mély út meredek partjairól, dübörgő, földet rengető robajjal roppant szikladarabok hengeregtek alá s kattogva, szökellve az útjukba eső szirtek, bokrok közt, pusztító romlással zuhantak le a mit sem sejtő , gyanútlanúl várakozó hajdúk fejére .
Az ötven tőrbe esett martalócz ajkairól egyetlen rémes ordítás tört elő, a melynek végső akkordjaiba már a halállal vivódók kínos hörgése, a sebesültek átkozó jajszava vegyült.
A következő pillanatban aztán a parasztok is előugráltak rejtekhelyükről és Kopó, meg a zsupán vezetésével, nekiestek a még életben maradt hajdúknak .
Irtózatos, ádáz küzdelem indúlt meg a néma, sötét éjszakában; a hold nem világított, csak itt-ott lehetett látni egy-egy csillagot, melynek rezgő , hideg sugara félénken tört át a fekete lombokon.
Egyik fél sem látta, hol áll a másik: mindegyik csak a másiknak haragtól villámló szemeiből gyanította, hogy merre az ellenség.
A parasztok hasztalan igyekeztek szétrobbantani a még életben maradt húsz-huszonöt hajdú hadsorát, a mely a kifeszített kopjákkal áttörhetetlen vaskorlátot tartott elébük.
Kopó is hasztalan csapta szét kardjával a kopjákat : azok megint csak leereszkedtek és jaj volt annak, a ki a közelükbe férkőzött.
A hajdúk egyre szúrtak s mialatt védelmezték magukat, szép rendben megkezdték a visszavonulást, el-elbukva társaik holttestében, meg az utjukba eső sziklákban és megint fölkelve; s bár számuk lépésről-lépésre fogyott, a parasztok közűl is nem egy hullott el döféseik alatt .
Lent, a piaczon és a kastélyban, a hajdúk rémes ordítása és a küzdelemnek odaverődő foszlányai nagy fölfordulást okoztak.
Senki sem tudta, mi történt, s valamennyien veszélyben forgó társaik, hadnagyuk segítségére akartak sietni.
De Kánya rájuk rivallt, hogy megálljanak s tüstént parancsot adott, hogy a kastély őrségére rendelt húsz ember otthon marad, a többi harmincz pedig azonnal indúljon fenyegetett társaik segítségére .
A harmincz hajdú gyors rohamlépésben sietett a véres összecsapás helye felé és közben hangos szóval, kiabálással kitartásra bátorította küzdő társait.
Ezek pedig, a közelgő segítség reményében, a boszúvágytól megtízszerezett erővel, ádáz őrjöngéssel fordultak szembe a parasztokkal, a kikről már különben is tudták, hogy számra alig lehetnek többen, mint ők maguk .
A zsupán mindjárt tisztában volt azzal, hogy ha a közelgő hajdúk előbb ide érnek, mint ők a harczot befejezik, nem szállhatnak szembe a túlnyomó erővel.
Minden áron végezniök kellett ezekkel, vagy pedig meg kellett gátolniok , hogy amazok is belevegyülhessenek a harczba.
Gyorsan pár szót súgott hát Kopónak , s mikor ez beleegyezőleg intett, a zsupán magához vett tíz embert a legerősebbek közűl és hirtelen eltünt az erdő sürüjében.
A többiek pedig, Kopó vezetése alatt , ügyesen szinlelve a megfutamodást, gyorsan, de rendben hátráltak fölfelé a mély úton .
- Utánuk! utánuk! - kiabáltak a vérszemet kapott hajdúk s megbontva saját hadsorukat, rendetlenűl kezdték üldözni a menekülőket .
Míg ezek így harczolva egyre följebb vonúltak a rengetegben, a társaik segítségére jött hajdúk ugyanabba a kelepczébe estek, mely az első csapatot is megtizedelte.
A végzetes fakereszthez érve, megbotlottak az óriási sziklákban, agyonzúzott társaik holttesteiben s mialatt föltápászkodva megálltak egy-egy kínosan hörgő társuk fölött, fölülről ismét megindúltak a kősziklák, a melyeket a zsupán tíz embere vad erővel, szakadatlanúl zúdított le rájuk.
Ujra fölhangzott a velőtrázó sikoltás: egyszer... kétszer... háromszor... aztán panaszos nyögések, borzalmasan hörgő átkok, könyörgések szálltak a levegőben: majd ezek is elcsöndesedtek s csak öt-hat életben maradt és menekülő hajdú szilaj lábdobogása visszhangzott, a mint eszeveszett rohanással törtettek lefelé a kastély felé .
Fönt, a rengetegben, a hajdúk még egyre üldözték a menekülést szinlelő parasztokat; de mikor hátuk mögött fölhangzott társaik rémes halálordítása, egyszerre megálltak, mintha lábaik a földbe gyökereztek volna .
Érezték, hogy elvesztek: a halál, a pusztulás angyala meglibbentette fölöttük szárnyait és egyszerre fagyasztó hidegség lopózott sziveikbe .
A mi most következett, az már nem is harcz, nem is küzdelem volt , hanem vad, kegyetlen mészárlás, a melyből egyetlen egy hajdú sem menekült.
A nyomorúltak, bár kezükben volt a kardjuk, nem használták a fegyvert, hanem gyáván , oktalan megadással hullottak el a parasztok fejszecsapásai, kaszavágásai alatt.
A vért szagolt zsellérek pedig, a kikben az évek óta lappangó elfojtott gyűlölet most először tört ki, kegyetlen kéjjel, csöppenkint élvezték a boszú mámorító poharát, és nem egy csapással ölték meg a kelepczébe csalt hajdúkat, hanem darabonkint vagdosták, marczangolták szét őket, hogy tovább gyönyörködhessenek a megcsonkítottak és a haldoklók halálkínjaiban .
A véres boszú hire futó tűzként terjedt el, s pár nap alatt az egész környék jobbágysága fölzendült.
A jobbágyok százával, ezrével tódultak Petrovinába Kopóhoz, a kiben megváltójukat, sok évi szenvedéseik megtorlóját látták .