Királyválasztás Madarason.
Anno domini 1840. tavaszutó 6-án folyt le amaz emlékezetes ünnep , amelyen Kun-Madaras lelkes közönsége legnagyobb birtokosának, néhai való jó Lamberti Ádám úrnak a községbe való első és utolsó bevonulása alkalmából a madarasi király címet adományozta .
A község hatósági rendeletre ünnepi díszt öltött.
A házakat zászlókkal és galyakkal ékesítették föl, még az utcát is kisöpörték a jó kunok , ami velük Kuten király óta meg nem esett .
Leglélekemelőbb pontjai a községnek a diadalkapu környéke és a nagy piac valának.
Ezeken a helyeken tömörült leginkább a sokadalom : tulipántos-bundás kevély öregek, piros rámáscsizmás hajadonszüzek, sarkantyus legények bicskával és hancurozó mezítlábos sihederek .
Igen, mert felségesen sikerült a diadalkapu, még a petrencerudak is föl voltak öltöztetve cifra színes papirosba és a lakatos remekmívü hétfejü sárkánya olyan rémítő volt, hogy nem lehetett kiállani borzongás nélkül .
A piacon ellenben a cigányalkotta pajzsnak akadt sok bámulója .
Mert bár sose látott Csucsi pajzsot, olyan remeket alkotott csak úgy találomra , hogy földobogott tőle a jó kunok szíve.
Még bíró uram képmását is kikalapálta rája a ravasz cigány két disznó közé, a mik cifraságnak kellettek a pajzsra .
Kuti Pétör, akinek már származásánál fogva is bizonyára értenie kellett a pajzsokhoz, kijelentette, hogy az egész világon még csak egy ilyen derék pajzs lehet, több nem.
És a népek el is hitték ezt neki s elismerésük jeléül kemény barackokat nyomkodtak az alkotó művész feje tetejére .
A piacon különben kora reggel óta folytak az ökörsütéshez szükséges előkészületek.
Úgy kilenc óra felé már állottak a nyársak, csak az ökröket várták.
És a vizipuska is ott volt már, hogy tűzveszedelem esetén kéznél legyen.
Csak a boroshordók késtek ok nélkül, ami módfölötti izgalomban tartotta a szomjas kunokat: szörnyü káromkodásban törtek ki, hogy miért késik épen az, aminek rögvest hasznát lehetne venni ünnepelt nélkül is .
Úgy tíz óra felé végre megjöttek a hordók négy szekéren .
Nyomukban, az ötödiken, megérkezett Kati, a tiszttartó maga is.
Talpig selyemben, gyöngyös pártában dús hajkoronáján.
Arcát pirosra festette diadala reménye, ajkát fölvetette szépsége gőgje.
Remek volt így: úgy festett, mint egy tündérkirályné, aki gyönyöröket osztogatni szállott le az emberek közé.
Meg is süvegelték még a kunok is, sőt pisztolyaikat is eldurrantották lelkesedésükben .
Bár ez a tiszteletnyilvánítás szólhatott a hordóknak is, amiket úgy lekapkodtak a vasizmu legények a szekerekről, mintha csak kalapskatulyák lettek volna .
És azonmód hozzá láttak a megkóstolásához, ami ellen Katinak sem volt kifogása, hisz éppen az volt a célja, hogy az ünneplők be legyenek csipve , mire az ünnepelt megérkezik .
Nohát a meg is lett.
Mire a szomszéd község határán fölállított lovas őrszem lóhalálában meghozta a hírt, hogy: Gyün a hintó! - már három rendbeli véres verekedés játszódott volt le végérvényesen ...
...
Kati a diadalkapu előtt foglalt állást.
Úgy várta kenyéradó urát.
Büszkén kifeszített mellel, évődő játékos nyilakkal a szemében.
A szebb leányokat maga köré állította, nem volt féltékeny rájuk, olyan szép, mint ő , úgy sem lehetett egy sem közöttük .
Ám, amikor a nagyúr hintaja a rucaháti kanyarodónál föltünt a szemhatáron, mégis elsápadt még Kati is.
Hogyne!
Háromezer hold...
És a rabiátus Ádám úr vad haragja!...
Na csak végigbizsergett a hideg Kati erein .
...
Egetverő lárma hangzott föl a diadalkapunál.
A báró fogata megérkezett.
Pisztolyok, puskák fülsiketítő durrogása, szüzek visongása versenyre kelt a legények tüdejével - de hiába, a kun torkának hangzivatarába belevész még a káosz is .
- Vivát Ló Berti!
Vivát az urunk! - zúgott a magasba, mint valami őrületes orgona hangja.
- Vivát a madarasi király !
És szempillantás alatt szét volt szórva a díszes hintósfogat : kifogták belőle és oldalbarugták a tizennyolcmarkos talián lovakat, magát a kocsit pedig fölemelték mindenestől, még a kocsist és hajdut se lökték ki belőle, hogy hamarább menjen a dolog .
Ádám báró látható élvezettel szemlélte ezt a még neki is imponáló lelkesedést.
Élénken hunyorgatott villogó két macskaszemével és kövér , szőrtelen ábrázatát elöntötte a megelégedettség derüje .
- Köszönöm, fiaim, jól csináljátok - dicsérte a kocsitemelő akrobatákat s csókokat szórt a fehérruhás, verespántlikás szűzek felé, amit azok, a helyett, hogy a föld alá bújtak volna, őszinte szívességgel, kacagó jókedvvel viszonoztak, követvén Kati utasításait .
Ez tetszett csak igazán a vén ruénak.
Azonmód szeretett volna lecsapni közéjük, mint héja a galambok közé.
Csakhogy, sajna, nem tudott repülni, a lábán pedig nem mehetett közéjük, meg kellett várnia, míg lelohadt a kunok lelkesedése s a földre lökték kocsiját.
Akkor aztán csakugyan közéjük vegyült: megölelgette, megcsípkedte őket s ezzel, mint a mitoszbeli Bakhusz , elindult velük a nagy piac felé, nyomában a pisztolyokat durrogató és torkaszakadtából vivátozó ünneplő közönség ...
...
A nagy piacon kezdődött csak a tulajdonképpeni dáridó, a fő ünnepi aktus: a fejedelemmé való avatás .
Hát ezért a nagy titulusért, hiába volt csak tiszteletbeli, már meg kellett Ádám bárónak szenvednie.
Mert egy négyzetméter nagyságu domboru pajzson ölnyi magasságban a föld színe fölött lebegni infámis állapot .
Tiltakozott is ellene Ádám úr (hogy ő a szűzei közt akar maradni , nem vágyik magasabb polcra ), de nem használt semmit: a kemény kungyerekek lelkiismeretesen végrehajtották az ünnepi programnak idevágó főpontját : megmarkolták a nagyurat, hiába rugkapált (azaz nem hiába, mert oldalba rippentették érte) és igyekeztek őt a pajzsra emelni .
Csakhogy nem ment ám az könnyen; nem a báró súlya miatt, hanem gömbölyded formájánál fogva.
A rakoncátlan disznót is azért nehéz lefülelni , mert nem lehet végérvényesen belekapaszkodni, nincs mibe.
Ám a kunokon ki nem fogott az Ádám úr plasztikája.
( Az kéne csak, hogy a földön maradjon!
Ha egyszer ünneplődni akar, hát ünneplődjék úgy, ahogy dukál.
Ez most már az ő becsületük kérdése, nem is a saját gusztusáé. )
Valóságos látványos dulakodás kerekedett az ünneplők és ünnepelt között .
- A ballábát, Bugyi Ferus!...
Ne vesződj a hasával: a kezit !...
Fülire, Csima Jankó, fülire!...
Na most!...
Húzd, Matyi, a vakapád!...
Toljad , kutyafülü Gegő!...
Hohahó! - kommandírozta a nehéz műveletet leleményes Pócsi András .
És a tervszerü erőmegosztásnak meglett a kívánt foganatja: az éktelenül káromkodó és pofozkodó kövér urat végre is sikerült fellökni a Csucsi pajzsára, hogy tomboló vivátozás, harangzúgás és durrogatás közepette háromszor a levegőbe emeltessék kunok nagy örömére és a megtisztelt köszvényes tagjainak nem kis épülésére .
Vicsorgatott is a nagyúr dühében, mint a veszett farkas.
Később azonban belátta, hogy egy dühös ember ég és föld között igen nevetséges figura lenne, hát inkább vigyorgott a pajzs tetején, mintha szörnyen örülne teste töretésének.
Belsejében azonban csak úgy forrt a méreg, teljes szívéből gyűlölni kezdte a kunokat, akik még nála is erőszakosabbak mernek lenni.
No de jusson csak le a pajzsról !
Ám nem ment az olyan hamarosan, mint gondolta.
Mert a nótárius ünnepi beszédjét még a levegőben kellett végighallgatnia.
Az pedig nem kicsi dolog, amikor egy körmönfont nótárius dikciózik.
Mert az a legelején kezdi: a világ teremtésén vagy legalább is a longobardokon .
Hát Kolbász is így járt el és csapott egy olyan dikciót, hogy Ádám úr, ha tudott volna figyelni a pajzs tetején, kitanulhatta volna belőle a kunok egész történetét .
Csakhogy nem tudott ám figyelni.
Nem is akart.
Untig eleget tudott ő már a kunokról, nem volt kiváncsi a többire.
Inkább azon gondolkozott, hogy miképen lehetne hamarosan megszökni közülük...
Annyit már az eddigiek után is kitapasztalhatott, hogy legföljebb csak jószerével.
Mert úgy járt ő most, mint az a ritka madár, amit vásott gyerekek lépen fogtak: nem szabadul, amíg rá nem úntak a cifra tollazatára .
...
Mit eszeljen ki ?...
Lovait is kifogták.
Tudja Isten, hol csavarog azóta maga Gyuri kocsis is?
Talán hótra is itatták?
- Valószinü...
Eh , majd beszél a Kati fejével...
Hol is lehet az a fránya Kati ?...
Inkább elhitte volna neki, hogy kavicsos a puszta.
Üsse kő, ha kavicsos is !...
Szerencsére hamarosan kinézte Katit a tömegből.
Hunyorgatott feléje és mindenféle jellel igyekezett tudtára adni, hogy ő már menni akar .
Kati, úgy látszik, elértette a szem- és kézjátékot, mert biztatólag intett fejével és valamit súgott a Kuti Pétör fülébe .
Az erre átfúrta magát a tömegen és eltávozott .
A nótárius pedig folytatta a gyilkos beszédet, még akkor is beszélt, amikor előállott a Kuti Pétör fogata, ifjabb Pétör vezénylete alatt .
És ki tudja, meddig beszélt volna, ha rá nem jön a csuklás, hogy torkára forrassza a szót.
Ekkor végre letelepítették Ádám urat a földre és a boroshordókhoz szaladtak a derék pajzstartó fiúk.
Az ünneplő közönség utánuk.
A műsor szerint úgyis ivás volt a soron és Ádám úr erre az időre kapta meg azt a bizonyos kétórai vakánciát ...
Ezt Kati adta tudtára a nemes bárónak, lelkére kötve, hogy a lakomára pontosan jelenjék meg, mert azt el nem engedik neki a kunok .
- Soha! - tiltakozott mérgesen a meggyötört kényúr.
- Nincs az a tizenkét pandur, aki engem ide visszahozzon, inkább a pokolba!...
Hol a kocsim ?
- Annak befűrészelték a tengelyét, a Miskát pedig holtraverték , mert nem akarta engedni - jelenti Kati alázatosan .
- Azonban - folytatja az ördöngős leány, - az nem tesz semmit , ihol ez a bricska, azon megnézheti a Kakas-pusztát a méltóságos érdemes úr.
- És rámutatott a Pétör fogatára .
- Nem bánom már azt se, csak el innen ...
- De a gyerekre rá van ám parancsolva, hogy mindenáron visszahozza a méltóságos urat .
- Micsoda?! - rökönyödik meg Ádám úr a Kati beszédjén.
- Ez a gyerek?!
Hisz ezt lenyelem, ha nem nekem engedelmeskedik...
Megvesztél , Kati ?
- Igen kemény gyerek ám az ...
- A lába görbe, az igaz, - ismerte be Kati, - de másképp olyan a ' , mint a csikasz .
...
Csak egyszer kijussak a faluból, gondolta Ádám úr magában , majd kisül, hogy ki a csikasz !
Azzal egymásután fölhuzogatta a bricskába nehéz, köszvényes lábait .