Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A nagyasszony : Regény
Keletkezés ideje
1892
Fejezet
9
Bekezdés
901
Mondat
2112
Szó
22570
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Otthoni levegő, kellemes, édes és páratlan a világ összes levegői között, felejteni is könnyebben tud benne a káros ember!
Lőrincz is ilyen káros ember volt.
Belehelte azonban ezt a csudálatosan éltető otthoni párát, a melyben megolvad a lélekbe szorult fanyarság, s könnyebb lett tőle megint.
Egy kis röptében becsapó villám volt az egész; nyári zivatar, a mely tisztítja a levegőt, s végül engesztelő szivárványnyal biztat.
Pár nap mulva megállt a verandán a nagyasszony s jóságos mosolylyal hivta a fiát.
- Lőrinczke édes fiam, Lőrincz!
Valahonnan a kert bokrai közül jókedvü férfihang felelt erre a hivogatásra: itt vagyok, anyám!
- Dinnyét eszel, urficska?
- Tilos?
- Tilos bizony! - felelte vissza a nagyasszony, - s a hogy ott állt a veranda oszlopai mellett, azzal a kedves, jólelkü mosolylyal ajkán, olyan volt, mint az igazi Anya, a kinek érőbb minden aranynál a szive, és áldottabb a napnál a szeretetnek az a végnélkül való sugárzása, a mely gyermekére árad és elönti meleg világossággal az ő vonásait is.
- Miért tilos, anyám?
- Azért fiacskám, mert most sül a csibe.
Szereted a csibét, Lőrinczke?
No majd mindjárt, mindjárt...
Addig a míg vacsorázunk... hová terittessek, édes fiam?
- Talán a verandára, anyám.
- Éppen ide is terittetek.
Azt akartam különben mondani, hogy addig lemehetnél az alsó kertbe és fölhivhatnád Nusit.
- Megyek!
- Jöjjetek hamar, különben elhül az étel.
Eredj, édes fiam.
Lőrincz!
Szereted még az uborkát?
- Imádom, anyám!
- Úgy -e! - nevetett jó lélekkel a nagyasszony, - lesz ám uborka is.
Nusi rakta üvegbe; nagyon jó uborkánk termett az idén.
Egy kis piritott krumplit ne csináltassak, fiam?
Hagymával, a hogy te szereted.
Ettél olyat Pesten?
- Ettem, rosszat.
- No, itt olyant eszel lelkem, mint a püspök.
Hát csak eredj mostan az Annácska után és hívd fel.
Lőrincz!
- Parancsolsz, mama!
- Megállj csak egy kicsit!
Elfelejtettem megkérdezni, hogy melyik kompótot szereted jobban: a cseresznyét -e vagy a diót?
Erre a gondoskodó kérdésre nevetve érkezett vissza a válasz:
- Mindakettőt!
Bizony elnevette magát a nagyasszony is és megfenyegette ujjával a bokrokat .
Megszépült, megvilágosodott az arcza, a mint mondta:
- Nagy gyerek vagy te még mindig, édes fiam.
Lőrincz ezt nyilván már nem hallotta, mert a felelet elmaradt.
A nagyasszony is bement az ebédlőbe, s ott meghagyta a cselédnek, hogy ma a verandán terítsen asztalt ; gyönyörű alkony van, szép este leszen ma, künn fognak enni.
A lámpa nem vivődik ki .
Egészen tiszta a menyeknek boltja, egy pár átlátszó, könnyü, fehér-habos felhőcske úszik csak rajta lassan, s a nap is vörösség nélkül való fénynyel hanyatlik alá .
Falusi idillek költészete az alkony, hadd élvezze édes fia, a mig itthon van.
Majd visszamegyen úgyis nemsokára Pestre, s akkor vége az ilyen egyszerű örömöknek ismét vagy fél esztendeig.
Milyen roppant sok idő az, egy félév!
Fél év a zajban, lármában, munkában.
Fél év Pesten...
- Szegény fiam... lehelte tünődve a nagyasszony.
Az Anikó cseléd meghallotta ezt a sajnálkozó fohászt és ő is egyszeriben szomorú képet vágott.
Húsos arczára kiült a részvét, nagy fekete bogár szemeibe a kiváncsiság.
- Jobban is tenné az urfi, ha itthon maradoznék, s ne menne esmég messze, - mondotta nekibátorodva, s közben fényesítette nagy igyekezettel a poharakat.
- Jobban biz az, lányom, - felelte fejével integetve a néni, - de immár mit tudjunk tenni vele?
Oda vonja a szive.
Azt mondja, hogy czéljai és álmai vannak...
Álom!
Én édes jó Istenem, hiszen itthon is elérhetné az álmát.
A leányzó éppen úgy sóhajtott, mint a nagyasszony.
- Hej, instálom, drága tekintetes asszony, meg is kommendálnám én az urfinak, hogy mit tenne, ha módi volna ilyesféle az ilyen szegény lánytól, mint én la...
- Mit te, Anikó, halljam.
- Nem merem...
- Rosszat gondolsz?
- Jézuskám! dehogy is ne gondolnék, olyan jót gondolok én, hogy még!
Azt instálom , hogy ha én az urfinak volnék, hát akkor beülnék szép komótosan ebbe a nagy házunkba és elvenném asszonyul az Anna kisasszonyt.
El én!
El biz én!
Még a jövő héten, hogy el ne veszszen egy percz se.
Okos leány vagy, Anikó, - mosolygott a néni.
- Jaj, milyen könnyü itt, instálom, tekintetes asszony, az okosság!
Van tágas ház , vannak földek, rétek, ahol kert is kettő, akkora uborkák teremnek ni benne, mint egy karó, van szőlő, gyümölcsös, lovak, tehenek az istállóban, - s a leány oda sompolygott elfogódva a nagyasszonyhoz és megcsókolta kezét, - és itt vagyon asszonyom is...
A nagyasszony csendesen integetett, s megsimogatta nyájas jósággal a leány fejét.
- Jó cselédem vagy Anikó, ne félj semmit.
Mire hazakerül Jánosod a katona sorból , lemehetsz, lányom az istállóba és kiválaszthatsz magadnak onnan egy borjas tehenet a gazdaságodba.
Adok élelmet is, egy kis földecskét is.
Néhány forintot is...
Persze csak úgy, ha Jancsikád igazán szeret.
- Kifut annak még a szeme is utánnam! esett szavába hirtelen kipirulva a leány.
- Jól van, jól van, no csak te ne félj semmit, meg lehettek nálam holtig.
Most azonban eredj frissen a konyhába és tálald ki a sültet.
Ügyesen tálald, fiam; a rizskását öntsd le egy kis piritott hagymával, a krumplit külön tányérba tedd.
Aztán szaladj le a pinczébe és hozz fel egy üveg vörös bort.
A baloldali hordóból lányom , el ne tévezd.
Arról azt mondotta minap a plébános ur, hogy olyan még a püspöknek sincs.
- Nincs, bizony isten...
- Jánosod is dicsérte, úgy -e?
- Szája széleit is nyalogatá örömébe, hogy kapott belőle cseppet, - felelte őszintén a leány, s kiperdült a konyhába.
A néni bólintott: jól van.
Ebben a házban sohasem hazudik senki.
Itt mindenki megmondja az igazságot, különben megpirongatódik, s ismétlődvén a csunya komédia , stante pede elkergetődik.
Harmadfél esztendő előtt a néni csak azért bocsátotta el szolgálatából a mostani cseléd testvérét, mert nem akarta megmondani, hogy ő kezdte ki a frissen öntött birsalma sajtot.
S a nagyasszony nehány szelet birsalma sajtot is tett egy csöpp üvegtányérkára, hátha szereti a fia.
Valamikor nagyon szerette, s a városban világért se kap ilyet.
Jaj, dehogy kap ilyen drága jó ennivalót máshol.
Negyed óra mulva aztán készen volt minden.
A nagyasszony kiment a verandára és lenézett a kertbe.
- Lőrincz, fiam!
Hol vagytok?
- Jövünk, anyám.
- Ott van a Nusi bogárka is?
- Együtt jövünk.
Együtt jöttek; a nagyasszony fia és a leány.
Lőrincz sötétbarna, izmos, intelligens fiatal ember volt; unokahuga nyulánk, szépen formált leány, csupa eleven ideg és hajlékony, kerek vonal.
A haja szőke, fénylő és puha.
Leány volt, egyszerü és őszinte, mint a természet maga.
Arczán a húsz év ingerlő fiatalsága, szemeiben a bimbóból kipattant asszony sejtelmes kiváncsisága a holnap és a szerelem után...
Lőrincz nyugodtan itélt.
Nem találta szépnek, de régtől fogva vonzódott hozzá .
Kellemes, okos leánynak tartotta, bizonyára nagyon jó hitvese lesz annak, ki nőül veszi.
De ez minden.
A végén ő is elvehetné; bizonyos, hogy csudálatosan szélcsendes vizeken érkeznének el a sírig, de hol maradna a láng és az ideál?
Anna derék leány , de nem ideál.
Nem neki való...
S Lőrincz önkéntelenül megrázkódott e perczben: eszébe jutott egy becstelen kis ördög, a kit Steinitz Arankának hívnak...
Fölérkeztek a verandára.
Anna kezet csókolt a nagyasszonynak és jókedvü volt, mint mindig.
Arcza csupa rózsa, friss, kedves és szűzies, mint a szent leányoké egykor a kolostorok homályos csendességében.
- A baraczkfákat holnapra hagytuk, édes néni.
- Jól tettétek Annácska holnap lemegyek én is, vagy holnapután, együtt igazítjuk majd, úgy könnyebben fog menni a dolog.
Nos Lőrincz?... s a nagyasszony megcsókolta szeretettel a fiát, ülj le gyermekem, kináld meg a hugocskádat és együnk.
- Helyeslés a baloldalon! - felelte Lőrincz, - s leült balra a leány mellé.
Leült a nagyasszony is és titokban örült, micsoda jó étvágygyal eszik a fia.
Szegény gyerek... a városi hires, pucczos vendéglőkben bizonyosan örökké rosz ételeket adtak neki enni.
Azért ment el cseppet arczáról is az életnek viruló szine.
- Mondd csak édes fiam, úgy -e nagyon rosz kosztod van ott Pesten?
( Soha se volt rávehető a néni, hogy Budapestet mondjon; Pest maradt neki Budapest, holtig.)
Azt hiszem, nem valami jó lehet...
- Bizony nem is ilyen az, anyám.
- S drága persze?
Azt hiszem.
- Elég drága.
Egy ilyenforma sült például, mint ez, ötven krajczár, a befőtt harmincz, a birsalmasajt húsz, a kenyér három, a krumpli püré külön egy hatos, a bor hetven, pinczérnek egy hatos, summa-summarum egy forint kilenczvenhárom krajczár.
Anna nevetett.
- Ne beszéljen, hanem egyék.
Akar bort?
A nagyasszony fejét csóválgatta.
Egy forint kilenczvenhárom krajczár...
Micsoda szemtelen lopása ez a pénznek!
- Ha maga is iszik, Anna.
- Jó.
De a néni is.
Ivott a nagyasszony is, de az belefért volna egy mogyoró héjba.
Rosz néven vette erősen annak a selma városi vendéglősnek, hogy ilyen csunyán csalja a fiát.
Fogadni merne, hogy őt nem csalnák így.
Lelátnák arczáról, hogy őt nem lehet csalni.
S közben meg is kérdezte fiától, hogy vajjon másokat is így nyúznak Pesten?
- Mindenkit, mama.
- Ejnye, ejnye...
Lásd, amikoriban én boldogult édes atyáddal utolszor voltam , harminczhét esztendővel ezelőtt, Pesten, a "Zrinyi " -ben ebédeltünk, de egy porczió libáért csak tizennyolcz krajczárt fizettünk, egy fél kupa hegyaljai borért tizennégy krajczárt.
Azok még becsületes idők voltak!...
Mondd csak édes gyermekem , mit kérnének ott egy... egy egész... egy egész eleven hízott ludért?
- Három forintot.
- Szörnyüség!
Hallod Nusi?
Száznegyvenkét libánkért éppen... mennyit is ?...
- Négyszázhuszonhat forintot kapnátok, mama, felelte egészen felvidulva Lőrincz.
Ha jó piacz van, akkor még többet is.
- Még többet is, Nusi!
Ennyi pénzt kapnánk libáinkért.
De hát nem szégyellik azok az emberek ezt a hunczutságot?
Nem is magyar emberek azok, te Lőrincz, úgy -e?
- Svábok.
- Persze, persze...
Sok ott a sváb?
- Nagyon sok.
- Kövér emberek lehetnek?
- Elég kövérek.
Vannak egyébiránt soványabb fajtából is.
- Semmirevalók, - méltatlankodott a nagyasszony, - három egész forintot kérni egy libáért.
Aztán legalább tollastól adják?
Nem adják el külön még a tollukat is?
Félek rajta...
- Bizony az is megesik.
- Milyen emberek, milyen emberek!
Tudod -e, édes fiam, hogy három forintért mi két libát is adnánk, ha volna kinek.
Adnék biz én, jó szivvel, ráadásul minden két liba mellé még egy kupa kukoriczát is, csak vennék.
Ha módomban volna, több pénzt küldenék neked is.
Lőrincz megcsókolta az anyja kezét.
- Köszönöm, édes anyám; te vagy a legjobb...
Anna elfordult, s valahogy az ő szemébe is felkivánkozott a köny.
Tudta jól, hogy a nagyasszony mindenét odaadná fiának, amije van.
Mult hónapban is kétszáz forinttal küldött többet Lőrincznek, mint máskor, s uj ruhát vásárolt ajándékba ő neki is ; hanem azért nagyon megharagudott Salamon Lévire, aki a buza métermázsájáért husz krajczárral kevesebbet kinált az idén, mint tavaly, s még azt is ki akarta kötni , hogy a szinig töltött, nehéz zsákokat az ő szekerei szállítsák el az állomásra.
Ilyen bolondot!
Vigye ő kelme, ha tetszik, ha nem, agyi.
Majd elviszi Spitzer Lipót.
El is vitte .
Előbb azonban úgy lebecsmérelte künn a pajtáknál Salamon Lévit, hogy szinte rikácsolt bele, mint egy dühös vércse.
Rútul összekapott egymással a két derék buzakupecz, s ezen aztán jól elmulatozott a néni.
Vacsora után a cselédleány leszedte fürgén az asztalt, s kihozta a szivardobozt .
Lőrincz szivarra gyujtott.
Beszélgettek, tréfáltak.
Anna közelebb huzódott a nagyasszonyhoz, ki lassacskán elfelejtette a drága pesti libákat és egyebekről beszélt.
Volt egy nagy sárga macska a háznál, azt simogatta.
Nem félt tőle ez a nagy sárga macska, pedig, hej!... régen, amikor még a nemes ur is élt, a Lőrincz apja, hogy bujt, hogy futott, ha a szemei elébe került.
Ki nem állhatta akkoriban a macskákat a néni.
Egyszer aztán megbetegedett a nemes ur és lefeküdt az ágyba.
S egyszer odasompolygott hozzá ez a nagy sárga macska az ágyba.
Dorombolt, hizelgett neki, a nemes ur pedig simogatta kedvencz macskáját, s panaszkodó, gyönge hangon duzzogta: no te szegény macska, mi lesz belőled, ha én meghalok; elküld a háztól az asszony...
Aztán még most is itt van a nagy sárga macska a háznál; egyetlen macska széles e világon, amelynek megsimogatja fejét a néni.
- Szereted még az erdőt, fiam? - kérdezte pár percz mulva.
- Mint régen, anyám.
- Tudod, azt gondoltam, hogy mivel éppen egy hete vagy már itthon, hát ne mennél el addég, amig az én kedves "Mária családi" erdőmet nem nézed meg.
Valamikor gombát is szedtél ott, lelkem.
Kimenjünk?
- Akarja, Anna?
- Mindent akarok, a mit a néni, - felelte egyszerüen a leány.
- Ha kedved van anyám, nagyon szivesen.
A nagyasszony élénken intett.
- Nem magamért mondom fiacskám, nekem mindegy.
Neked azonban talán mégsem egészen mindegy, mert ti ott Pesten, azt hiszem, hogy csak afféle kiczirkalmozott promenádokon járkáltok.
- Bizony csak olyanokon, mama; hány órakor indulunk?
- Hat órakor reggel.
Viszünk enni valót is; Nusi főz kávét, viszünk gyümölcsöt is, te kihozod szivarjaidat és pisztolyaidat, azután czélba lőttök Annával, jól leszünk, s estére hazajövünk.
Jó?
- Igen, igen...
- Igen bizony! - mondotta örömmel a nagyasszony és felállt.
Olyan falusi majálist csinálunk, hogy ráemlékezz róla mireánk Pesten.
Most pedig lemegyek egy kicsit az udvarra, maradjatok itt, jövök én egyben, csak eligazítom az embereket.
S a nagyasszony elhagyta a verandát.
Lenn az udvaron munkások gyülekeztek.
Az ispán hangosan olvasta neveiket.
Két ember asztalt tett a szederfa alá, azt körülülték és vártak.
A hegyek mögé lehunyó augusztusi nap sárgás fénynyel aranyozta meg ezt a falusi képet, a melynek központja a nagyasszony jóságos, nemes alakja volt .
Barátságos tekintettel jártatta végig tekintetét a munkásokon, s fia tiszteletére ennek a hétnek a bérét fejenként külön is megtoldotta.
- Költsétek hasznos dologra, - mondotta messze hallható hangon, s ime kitetszik mindjárt, hogy a nagyasszony hangja büszke és parancsoló is tud lenni, ha kell, - kocsmába ne menjen senki, mert nem szeretem.
- László, kérem!
A fiatal ispán csupa szolgálatkészség.
Becsületes, szorgalmas ifju ember, nem adná fél faluért, hogy e tiszteletreméltó, ősz matróna, nem urnak, hanem csak Lászlónak szólítja, mint a fiát.
- Parancsoljon, tekintetes asszony!
- Holnap szüntesse be mindenütt a munkát; nem lesz dolog, magam se leszek itthon .
Embereinknek adasson több ételt, mint máskor, mindeniknek fejenként egy itcze bort is.
Ön pedig, ha akar, velünk jöhet, ha nem, akkor fogasson be és kocsizzék át Péterlakra.
Nos?
Csak nyiltan!
- Inkább, ha megengedni kegyeskednék...
- Jól van László, - mosolygott jóakarólag a nagyasszony, - csak menjen és üdvözölje nevemben Tercsikét is.
Kedves, csinos leányka, nem bánom, ha idehozza.
Az erdészházat szivesen átengedem.
Az emberek hallották félfüllel ezt a társalgást, s neki buzdulva éljeneztek.
A nagyasszony pedig mosolyogva veregette meg hálálkodó ispánja vállát, s barátságosan intett munkásainak is.
Azután visszaindult a veranda felé.
Az emberek éljeneztek .
Némelyik feldobta kalapját a levegőbe; egy-egy tüzvérü fiucska vékony, de lelkes , messzevisító hangon sikoltotta az "éjjen ! " -t.
Holnap bőséges lakoma, vig élet leszen itt az udvaron, bor is lesz, kalács is lesz, minden lesz; áldja meg a drága, jó tekintetes asszonyt az Isten!
S a Herkules termetü Poevinszki Bálint, valamennyi között a leglustább , legkényelmesebb és legnagyobb torku szép legény úgy vágta örömében földhöz báránybőr kucsmáját, hogy döngött.
- Mit csinál kend!.. riasztott rá az ispán.
- Roppant jól vagyok, tisztelöm alássan, - felelte vissza nagyot rikkantva széles jókedvében a legény, - ugy ílünk, mint az ígben!
- Megbecsüljék kendtek!
Ilyen áldott asszonyt nem látnak többet.
- Szent igaz!
Fityegni kötném magam a legczudarabb jegenyefára, ha ellenére tennék .
Ugy -e legények?
Ráhagyták mind.
Elvernék, ki bolondot tenne ebben a drága szolgálatban, messze földkerekségén a melynek nincsen párja.
Lassanként széledeztek hazafelé.
Egyik-másik felsompolygott a veranda közelébe s hangosan köszönt a nagyasszonynak, a ki körülbelül maga is biztos volt benne, hogy ezt a harmincz egynéhány embert akár a tűzbe is beküldhetné.
Oda is bemennének vakon, elhinnék a szavát, ha azt mondaná nekik, hogy nem éget meg senkit a tűz, ha ő nem akarja.
S leszállt lassanként az alkony.
Áttetsző párázat lendült a patakmenti fűzek táján; a keleti ég világosodni kezdett, ott bujik elé mindjárt a hold, s a plebánia ormótlan , magas kupolája már-már alig látszott a párázatban.
Lőrincz hallgatva szivarozott a veranda szélére támaszkodva; nem szólt Anna se, a leány.
A nagyasszony tökéletes némaságban kapta őket.
Egy pillanatig figyelve állt ; valami apró, finom felhőcske is végig röppent az arczán, egy szivbeli kivánságnak az árnyéka tán, a melyet féltett, azután rászólt csendesen az édes fiára:
- Min gondolkozol, gyerek?
- Semmin, anyám, - felelte visszatérő jókedvvel Lőrincz, s eltünt hirtelen ajakáról egy gúnyos vonás, - nézem a falut, a völgyet, a réteket ott lenn, s elragadóan bájosnak találok mindent!
- Úgy-úgy fiam, szeretjük is falunkat, Nusi, azt hiszem...
- Szeretjük, bizony, - mondotta Anna.
- Jobb is itt, mint Pesten, - folytatta rábeszélő hangon a nagyasszony.
Leült azután ő is a diványra, s ebből az egy pontból tovább füzögette gondolatait, hangosan, hogy fia is hallja.
Hátha nagyon meg találja hallani, hátha...
S eldicsérte a gazdaságot a néni, a falusi munkát, a megelégedett, komédia nélkül való életet, az egészséges , illatos, friss erdei levegőt, a rétet szépséges hímes virágaival, a vetést, rengő hullámzásával a szélben és virgoncz fürjeivel a buza között.
Mindent, a miről hitte , hogy lépvesszőnek is alkalmatos.
Lőrincz mosolyogva hallgatta, s dicsérte, csodálta ő is a falut.
Úgy van minden egy cseppig, a hogy anyja mondja, csak egy hiányzik.
- Mi hiányzik, fiam?
Lőrincz megvillanó tekintettel, egy kis lázzal, mormogva, kedvetlenül felelte:
- A nagy város, anyám...
- Igen, igen, - felelte sajnálkozó hangon a nagyasszony, - az igaz.
Hanem majd csak meggondolkozol te még édes fiam és hazajösz végképp.
Tiz óra volt, mire fölkelt helyéről a nagyasszony és nyugodni küldte fiát.
Lőrincz felállt, megcsókolta anyját, megszorította Anna kezét és jó éjt kivánva szobájába vonult.
A nagyasszony pedig odajárult Annához és karjába öltve a leány karját, ezt mondotta neki csendes hangon:
- Nem a mienk többé...
- Nem is lehet kivánni, édes néni.
Lőrincznek tervei vannak, föl akar tünni, ez az ő álma.
- Nekem is van álmom, - mondta elgondolkozva a nagyasszony, s ránézett loppal a leányra: érzi -e, mit érez ő most?
S hozzá tette halkan: Neked is volt, Anna.
A leány összerezzent erre a gyöngéd szóra: Neked is volt...
- Már nincsen, néni... felelte lehajtott fővel.
Lőrincz nem kiván engem.
Hagyjuk el , édes néni!
Jobb, ha erről sohasem beszélünk többet.
- Azt hiszed, Nusi?
- Óh, jobb, jobb, - suttogta hevesen a leány, - legalább ismét nyugodt leszek és meg fog nyugodni a néni is.
Mire való is ez, mire való?
Nem lehet ilyesmit erőltetni édes, jó nénikém, ki tehet róla?
A leány megölelte a nagyasszonyt, megcsókolta kezét és befutott a házba.
A nagyasszony fölemelte a kezét, egy könycsepp a kezén... szegény Anna...
S utánna nézett elfogódott szívvel, szomorúan; édes, jó Istenem, ki tehet róla?
- Annácska, szegény kicsi bogárkám, - rebegte megindultan, s megjelent az ő jó szemeiben egy meleg könycsepp, - valamikor nem így gondoltam én ezt; nem bizony , nem....
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE