Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK FEJEZET.
I.
Harmadfél órai erős lovaglás után, éjjeli tizenegy óra tájban, Rákolti egy sziklás fensikon megállitotta lovát s elégedetten mutatott kinyujtott jobb kezével délnyugot felé.
- Ott az első stáczió, fiuk!
Nincs messzebb fél mérföldnél.
Dandóczi és Kovács a mutatott irányba néztek.
Az immár magasan járó hold világosságában kibontakozó hatalmas látvány itt már aztán ugy meglepte őket, hogy az első perczekben nem tudtak szóhoz jutni a bámulattól.
A sziklák közelében ősrégi, ódon városka feküdt.
A házak egy része, keleti mintára, lapos födelekkel sugározta vissza a holdnak fényét, a katholikus templom tornya ó-byzánczi stilusban emelkedett a csillagos ég felé, s az egész városkában alig itt-ott pislogott egy-egy utczai lámpás.
Balkézre a várostól azonban egész sor lámpás égett, s különböző szinü - vörös, zöld , sötétkék - fénypontocskák csillogtak azon a nagy fehérségen is, mely közvetetlen a város alatt kezdődött, s a távoli látóhatár homályos messzeségében tünt el.
- Miféle város legyék ez, urfi? - tudakolta Kovács, midőn Dandóczival együtt már jól kibámulta magát.
- Cattaro! kiáltotta Rákolti, s örvendő hangján megérzett, mennyire meg van elégedve, hogy utjának ez első állomását minden baj nélkül, szerencsésen sikerült elérnie.
- Hát az a szörnyüséges nagy fehérség ott lenn, ugyan mi légyen? kérdezte Kovács .
Mert hogy ugy nézem, mozog...
- Persze, hogy mozog, válaszolta mosolyogva az ifju.
Az a »szörnyüséges nagy fehérség «, Miska fiam, a tenger.
- Aunye, az árgyélussát! rebegte a legény, s nagy bámulatában szemei még tágabb karikára nyiltak.
Hát lám, az ott a tenger!
Jézus, be csakugyan rettentőképen széles egy viz!
Nincs annak vége sehol.
Oda pillants Ferkó, az ott a tenger!
- Látom, válaszolta Dandóczi, most már jóval kevesebb kiváncsisággal, mint az imént.
- Csodálkozol-é, testvér?
- Szíp... szíp...
- Mert hogy ugy-é bizony, ilyet még sohse láttál?
- De bizsony láttam én!
- Hol, te?
- Hát odáházsá, á piácson.
- Ugyan ne figurázz, rongyos!
- Rongyos, nem rongyos, hunyorgatott szemeivel Dandóczi, de láttam, punktum!
Egy piczulát (tíz krajczárt) fizsettem á pánorámásnak, ámiért béengedett.
Még nyertem is a piczuláért egy fogpiskálót.
No, itten még ázst sé adnak, akármekkorá borju bámul is ázs uj kapurá...
- Nem panoráma ez, testvér, hanem igazi viz!
S haj, mekkora!
Holott én láttam a Marost, mikor most vagy négy esztendeje kiöntött Vásárhelynél, s aztán le egész Nyárádtőig meg Ugráig minden egy viz volt, hogy se elől, se hátul nem látszott semmi.
De, ahajt csak most látom, igen szigoru (kicsiny) vala az a bolond áradat ehhez a szörnyüséges fehér csudához képest, akinek tenger az ő tisztelt neve.
- Szíp... szíp...
Á panorámában is szíp volt.
Ott is voltak gézhajók, akiken kémény vágyon és fistelnek.
Kovács Miska élénken fölkiáltott.
- Az ám!
Ott vannak é a vizen!
Három... négy, öt... kilencz!
- Nyolcz, szólt közbe Dandóczi.
- Kilencz!
- Nyolcz, ismételte, fejét rázva a czigány.
- Kilencz, ha mondom!
Hét, nyolcz, kilencz...
- Nyolcz.
- Kilencz, te pocsék... vályogvető!...
- Nyolcz!... te finom pocsolyakerilő virágsál...
Rákolti, ki eddig látcsövén keresztül nagy figyelemmel vizsgálta a cattarói kikötőt s a kisebb és nagyobb hajókat, melyek a tengeren horgonyoztak, véget vetett a vitatkozásnak.
- Nyugodj, Miska fiam, szólt rá a fölpaprikázott legényre, Ferkónak van igaza.
A kikötőben tényleg csak nyolcz hajó van és nem kilencz.
A legszélről horgonyzó nyolczadiknak éles árnyékrajzát nézed hajónak, de az csak árnyék.
- Mondtám, hogy nyolcz, szólt közbe biztos hangon a czigány.
Kovács Miska elégedetlenül csóválta fejét.
- Macska-szemü kutyát már láttam, dohogta boszankodva, bár titokban bizonyos respektussal pillantott a mellette álló fekete Herkulesre, de bagolyszemü trompétert még nem.
Te vagy az első.
Kitől vetted a szemed világát, testvér?
Hadd megyek ahhoz a fütyülőshöz!
- Nem á zsidótul vettem, á jó Isten adtá.
Ő sentsiges felsige tudja, hogy kinek mit ádjon.
Rákolti György most visszatolta látcsövét a tokjába, s elinditotta lovát a városka felé.
- Lépésben, fiuk! parancsolta az utána poroszkáló legényeknek.
Van időnk, mert csak éjfélkor akarok a városba érkezni.
- Ide figyelmezz Ferke, piszkálta Kovács a czigányt; éjfélkor vetemedel be ebbe a csöndes városba.
Kisértetjárás vagyon ez órában... elkapják fekete czinkefogódat a manók, meg a seprün lovagló boszorkányok.
Huhu... huhu...
Rákolti visszafordult a nyeregben és hátraszólt.
- Miska!
- Tessen parancsolni!
- Fogd be a szádat.
- Igenis, befogván! kiáltotta a legény, s a parancs megértése jeléül keményen szalutált (tisztelgett) az ifjunak, ki most kissé hátrább maradt, s elmondott nekik egyet-mást az előttük fekvő ősrégi, tengerparti városkáról, melynek történelmi multja egészen a Krisztus urunk születése után következő VII-ik századba nyulik vissza.
* * *
A történelmi nyomozások szerint Cattarót a régi Epidaurus hellén város lakosságának egy töredéke alapitotta, kik a VII-ik században a szlávok ellen csatát vesztve, elhagyták romokban heverő városukat és ide az adriai (dalmát ) tengerpart vidékére menekültek.
Az általuk alapitott városka - a mai Cattaro - a XI. és XII. században eléggé élénk kereskedelmi pontja lett az adriai tengerpartnak.
1358-ban Nagy Lajos magyar király uralma alá került és a magyar szent korona uralma alatt maradt egészen az 1526-ban bekövetkező mohácsi vészig , mikor is az egész mostani dalmát tengerparttal együtt a török félhold egyik szandzsákja (tartománya) lett.
A török birodalom világuralmának hanyatlása idején, 1684 körül, ismét magyar birtok lett, jelentőségét a XVIII-ik században azonban végkép elvesztve, az osztrák tartományi városkák rangjára sülyedt, s az maradt a mai napig.
Egyetlen és fő nevezetessége a hadi kikötője.
E hadi kikötő - bár a maga nemében elsőrangu - néha nagyon sok mindenféle tengeri jármüvet lát vizén a hadihajókon kivül, melyek itt horgonyoznak.
Némelykor egész sereg görögországi, török, olasz, romániai , kisázsiai és egyéb szedett-vetett gőzös és vitorlás is ki szokott benne kötni , főleg ha az ilyen, nem mindig tisztességes czélból és okból vitorlázó hajók parancsnokai megneszelik, hogy a tengerparti hatóságnak egyéb sürgetős és nagyfontosságu dolga akadván, nem ér rá velök foglalkozni és nem ellenőrizheti kellőképen a manipuláczióikat.
Ez főleg a cattarói vásárok idején szokott megtörténni, s ezért a vásáros hónapokban, deczemberben és juliusban, a kikötő képe többnyire rendkivül tarka.
Most is sok mindenféle jármű horgonyzott a vizen.
Kovács Miska csak a nagy hajókat számitotta össze, a kisebbek jóval messzebb, lenn, a rakódók végén, a kikötőnek ugynevezett »nyilt« - minden tengeri járműnek egyaránt megnyitott - részén horgonyoztak, s még ilyenkor, éjfél felé is ugyancsak zsivajgott rajtuk a lárma.
* * *
Midőn Rákolti észrevette, hogy az utána poroszkáló legények tanulékony figyelmezés helyett inkább pipáik buzgó megtömésével vannak elfoglalva, abba hagyta a hiábavaló kioktatást, s másra forditva a beszédet, igy szólt:
- Éjfél után bemegyünk a városba és fölkeresünk egy Bráz Dragutin nevü albán embert, aki a ti kapitányotoknak régebben személyes ismerőse volt, s most itt Cattaróban hajózási ügynökösködéssel és mindenféle kereskedéssel foglalkozik .
Egyet-mást meg szeretnék tőle tudni.
Ez a Dragutin évekig élt a nyugatafrikai Angolában és Bihében.
Jó tanácsokat adhat, s ez sokat ér.
- Azonban, ha bótos ez a Dragutin, kotyogott bele Kovács, ne tessen elfeledni , hogy az errevidéki hitehagyott bótos ki szokott ám lőni az ablakon, ha ki éjszaka kopogtat ő nála portékáért.
- Mesebeszéd, Miska fiam!
- Nem a, instálom!
Vélem esett meg a dolnje-tuzlai lógerozás idején, hogy izé ... kicsit jókedvem szottyanván, eltévesztettem a kaput, s az egyik ottan lakozó pogány kapuját tanáltam megdöngetni.
Hát nem rám löve az istentelen?
De bizony kidurrantott az a rácsos ablakon, s kevésbe mult, hogy a golyóbics, egy paraszthajszál hijján, éppen a fejembe nem vetemedék.
Hát ilyen rosszmáju emberek ezek!
Rákolti mosolyogva nyugtatta meg az aggodalmaskodó legényt.
- Ne félj, Miska fiam!
Az én albánom tudja, hogy jövök.
- Ahán!
Az más.
- A te pogányod sem lőtt volna rád, ha tisztességesen és illedelmesen kopogtatsz házának ajtaján, amint becsülettudó katonához illik.
Kovács Miska ráhagyta, hogy ez igaz.
- Mert biz' én, követem alássan, döngetvén az kaput, sőt rugdosván is azt bakkancsom sarkával, s azt énekelvén, hogy »nyisd ki rúzsám az ajtót ! «...
Erre a fájn nótára aztán egyszer csak kinyilt a hátulsó kis ablak és bumm!... kilőtt a pogány, hogy sohse kapjon sós husra vizet...
- Ebből csak az a tanulság, hogy jó, ha mindig illedelmesen viseled magadat .
Enélkül az életben még soha senki sem vitte semmire és ez rendén is van.
II.
Rákolti lépésben lovagolt a városka felé, s utközben figyelmeztette embereit, hogy az »angyalbőrt« (a katonai egyenruha tréfás elnevezése) le kell vetniök.
Azokra a messze, egyenlitői vidékekre, ahová el akar jutni, nem való semmiféle európai posztóköntös és nem főleg a katonai egyenruha, mely testhez van szabva, jól megsimul, s ez okon melegebb, mint a polgári köntös.
- Dragutin gondoskodni fog róla, hogy kapjatok egy-egy rend könnyü, erős vászonruhát, a hozzávaló eső-köpönyeggel és kalappal együtt.
Az egyenlitő alatt éppen most - karácsony hava vége felé - kezd javában perzselni a nap, s a hőség eltart egészen május végéig.
Dandóczi megvakarta bozontos, fekete haját erre a magyarázatra, de csak annyit mondott, hogy:
- Furcsá...
Kovács Miskában nem állott ily szüken a szó.
- Már hogy, instálom, miképpen legyék az, hogy ottan Áfrika országban...
- Nem ország az Miska, hanem világrész.
Nagyságra nézve 30 millió □ kilométernyi területtel az öt világrész között a harmadik helyet foglalja el.
- Igenis, értve!
De hogyan s mint legyék az, urfi, hogy Áfrika orsz... akarom mondani világrész-országban most vagyon meleg, holott az Uristen ő szent felsége ugy rendelé, hogy ilyenkor karácsony hónapjában mindétig hideg legyék, különben nem lehessen gyesznót ölni.
- Ha megtanultad volna az iskolában, tudnád, hogy ez a természeti szabály a földnek a naphoz való viszonyából, s a két égi testnek pálya-elhajlásából természetszerüleg következik.
Ami pedig a »gyesznót« illeti, előre mondhatom, hogy sonkáról, szalonnáról, füstölt oldalasról és fokhagymás kolbászról ne is álmodozz , mert odalenn délen a sertést csak egy-két felvilágosodottabb, az európai fehér emberrel gyakrabban érintkező benszülött törzs eszi, a többi nem.
- Piszkos állatnak tarti, ugy -e bizony, mint a török?
- Igen, mint minden mohamedán.
- Eszement egy ivadék, az bizonyos! - méltatlankodott a legény, nem észi a kóbászt, meg a sunkát.
Ilyen bolondot!
- Tiltja a vallása, mondotta röviden az ifju.
Kovács Miska erre is tudott kádencziát.
- Megkövetem alássan, a zsidónak is tiltja, de valahányat eddig csak szemtől-szembe tisztelhettem, az mind egy szálig ette.
Ki nyilván, ki titokban - de ette.
Hiszen tetszik esmérni nálunk odahaza a kis kövér Weisz Árpit, a lókupeczet, az is váltig azzal akará kiszurni az ember szemit, hogy ő megtartja a régulát.
De nem rajta kaptam, amikor künn a szérüs kertben szalonnát ett?
Hej, ni az árgyélussát - ijesztgetém a ravaszt - megálljék ke Árpi ténsur, bémondom az édes anyjának, hogy csuffá tette a böcsületet.
- Nem veszik azt ma már olyan szigoruan.
- Nem bizony!
Mert hogy amikor az édes anyjával ijesztgettem, hát azt feleli vala rá foghegyről, hogy aszongya: »A mamám is megészi, ha van.«
Hát ilyen ember !
Azonban, ha ugy vagyon csakugyan, hogy minden magához való eszü ember észi a gyesznót, miért tiltja a zsidónak a régula, hogy ne tégye?
- Azért Miska fiam, világositotta föl az ifju, mert mikor a zsidók bölcs irástudói hiveiknek a sertéshus evését megtiltották, akkoriban még csak Egyiptomban és Kis-Ázsiában, tehát forró vidékeken laktak, hol a disznóhus nagyon gyorsan romlik , s ez által veszélyessé válik az egészségre.
Nem oktalan babona, vagy »eszement « előitélet munkált tehát ebben a tilalomban, hanem az egészség megőrzése.
- Értve!
Hát az más!
De, követem alássan, mostan már nálunk a Nyárádszögiben is laknak és mégis tiltva vagyon.
- Nálunk és általában a mérsékelt égöv alatt természetesen nem sok értelme van a tilalomnak, de hát, amint Weisz Árpi esetéből is láttad, nem is veszik azt ma már betü szerint.
Rákolti eddig szivesen felelgetett a legény okoskodásaira, mert ezzel is telt valahogyan az idő, most azonban, midőn ismét megnézte óráját és látta, hogy mindjárt félegy lesz éjfél után, gyorsabb haladásra nógatta lovát.
Dandóczi és Kovács poroszkálva követték.
A kis tengerparti város nyugati része, melynek egy szük és éppen nem bátorságos utczájába Rákolti belovagolt, képezi az ugynevezett »Ó-város « -t.
E legrégibb város-résznek jóformán összes házai földszintesek, s az utczára nyiló, törpe ablakokat keményre kovácsolt vasrács védi a hivatlan vendégek ellen.
A házak külseje disztelen, szegényes, szinte kopott.
A külszinre persze itt sem sokat lehetett adni.
E látszólag szegényes külsejü házak között akadt olyan is, melynek gazdája éppen nem volt szükiben a pénznek, s telt volna neki bőven bármilyen czifra házra.
Az a keleti szokás, (inkább bölcs óvatosság) hogy nem jó a vagyont fitogtatni, hanem el köll rejteni a külvilág kandi és irigy szemei elől : felhuzódott egészen idáig, a dalmata tengerpartig, s nemcsak a mohamedánokat , hanem a keresztény lakosságot is jellemezte.
Nyilván a keresztények is azért tartották hasznosnak a titkolódzást, nehogy a számtalan mindenféle hajón érkező kalandor és egyéb gyanus szerencsevadász figyelmét fölébresszék.
Az emberek e veszélyes fajtájából nem egy leskelődött itt zsákmányra, mint hálója közepén a pók, hogy alkalmas pillanatban azonnal lecsaphasson.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE