ELTE regénykorpusz

Mig itt egy fiatal sziv, félig öntudatlanul engedvén a szerelem varázsának, fölüdült, messze onnan más, még fiatalabb s tapasztalatlanabb, érezni kezdé, hogy van a világon más neme a szeretetnek s csatlakozásnak is, mint a melyet ő eddig ismert, azaz: gyermeki s testvéri szeretet.

Konrád eltávozása után, Berta igen csendesen s zavartalan egyformaságban tölté napjait, egyedül öreg szolgálójával, a hű, de egyszerü, mondhatnók, főleg némi tekintetben, együgyü Elsbethtel.

Konrád és Berta atyja lelkész volt, a felföldnek egyik nagyobb falujában.

Halála után, ezelőtt körülbelül két évvel, özvegye Késmárkra jött lakni, hol szülei után egy kis házzal s kerttel birt.

Egészsége már akkor roskadozó állapotban lévén, egészen visszavonultan, csupán gyermekeinek élt; s ezt annálinkább, mivel Késmárkon senkit sem ismert, s uj ismeretségekre nem is vágyott.

Nem sokára beteges állapota nem engedte, hogy szobáját elhagyja, s pár hónappal azelőtt, hogy Konrád Heidelbergbe utazott, férjét a sirba követte, Konrádra, s Elsbethre bizván az alig tizenöt éves, szép és kedves Bertát.

E körülmények következtében, a leányka még magánosabban érezte magát, mintha - a városban növekedvén - ismerősök s gyermekkori barátnék társaságban vigaszt és szórakozást kereshetett s találhatott volna.

Berta nem csak szép és kedves, hanem jó, szelid és munkás leányka is volt; most is megadással tűrte kissé szomoru sorsát, s Elsbethel együtt dolgozott és fáradozott, hogy Konrád számára annyi pénzt szerezzen, a mennyit csak lehet.

De mindamellett, mikor munkájával elfoglalva az ablak mellett ült, szeme nem egyszer sóvárogva kisért más fiatal leányokat, kik családjok vagy fiatal barátnéik társaságában végig haladtak az utcán, csevegve s nevetve, mig ő oly busan s magánosan ült szobájában.

Nincs szomorubb dolog, mint városban, vagy oly helyen, hol sok ember összegyül, egyedül találni magunkat.

Ha látjuk, hogy mások ismerősökkel jőnek össze, beszélgetnek, mulatnak, mi pedig nem találkozunk sehol ismerős arccal, bennünket nem szólit meg senki, oly buskomoly érzése a magányosságnak s elhagyottságnak lepi meg szivünket, hogy önkénytelen sohaj emelkedik keblünkből, vagy köny gördül szemünkből.

Igy járt nem egyszer szegény Berta is; s ha a magány meglett korunkban terhünkre van némelykor, ez fiatal éveinkben valódi kinná válhat.

Kedvenc helye az utcára nyiló ablakok egyike mellett volt; ott ült mindig, varrással vagy kötéssel elfoglalva, mert ott legalább embereket láthatott, ha csak messziről is.

Olykor az öreg Elsbeth is, ha a konyha és házkörüli munkáját elvégezte, mellette foglalt helyet, s gyorsan forgatván kötőpálcáit, egy kis pletykával, olyannal, melyet a szatocsnál vagy a péknél hallott, igyekezett a többnyire csendes és komoly Bertát kissé mulattatni s fölviditni.

- Lám - szólt Elsbeth egy nap, midőn ketten ültek az ablak mellett - ott jőnek az uj tiszt urak.

Mult héten váltották föl a régieket: azok mind csunyák voltak, de ezek egészen mások ám!

Azt mondják, hogy ezek egytől egyig gavallérok s gazdagok, főleg a százados ur - ez csak ugy szórja a pénzt jobbra-balra tele kezekkel - aztán gyönyörü szép ember.

- Melyik az Elsbeth? - kérdezé Berta ébredező kiváncsisággal, fejecskéjét kidugván az ablakon a rózsák és szegfük közt, melyek párkányán dusan viritottak.

- Az ott a szürke lovon; - susogta az öreg szolgáló - nézze csak Berta, minő bátran lovagol.

Bertának szép, sötét szemei kisérték a deli lovast, a mig csak láthatták, s alig ha Thein kapitány - mert ő volt - észre nem vette a szép fiatal arcot a virágok közepette, mert százszor visszatekintett, mig végre eltünt szem elől.

Azóta a tiszt urak majdnem mindennap lovagoltak az utcán végig, a százados pedig olykor kétszer is; és főleg mikor egyedül volt, mindig lassította lova lépteit, ha Berta ablakjához közeledett; s ha ennek fejecskéjét megpillantotta a virágok mögött, nem egyszer köszönt is a szép leánynak.

Berta ezt megszokta - sőt ha olykor elmult a nap, a nélkül, hogy a deli huszár ablaka előtt megjelenjen, kinos űrt érzett szive körül, mintha életéből valami hiányzanék, és hallgatag lőn, - olykor buskomoly is; - de nem unta magát többé, s megszünt társalgási élvezetek után sóvárogni.

Azon pár perc, mely alatt az ifju tiszt elhaladott háza előtt, betöltötte ugy szólván az egész napot; mielőtt jött, Berta várta megjelenését s gondolta: vajjon egyedül leend -e ma a százados, vagy pajtásaival? köszönni fog -e vagy nem?

Ha messziről hallotta lova dobogását - pedig kevés idő mulva igen messziről ismert már reá - szive majdnem hallhatólag vert, pir futotta át kissé halvány arcát, s kezei reszkedni kezdettek, ugy, hogy munkáját nem vala képes folytatni; aztán jött pár rövid pillanata az öntudatlan örömnek s boldogságnak - s midőn lova léptei, kardjának csörgése elhangoztak a távolban, ugy tetszett a fiatal leánynak, mintha napjának vége volna; s a jövő reggelig csak az oly hamar elmult percekben élt; visszavarázsolván eleven emlékező tehetségével, minden vonását, minden mozgását, minden mosolyát, a neki oly szépnek, oly igézőnek tetsző idegennek.

Szegény Berta!

Oh! ha csak egyetlen pillantást vethetnél ama szivbe, melyet te oly dicsőnek képzelsz, ha láthatnád minő parányi helyed van neked ott, - sok, igen sok másként leende, s kevésbé szomoru!

Jósika Júlia

Konrád

IV.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Júlia

Konrád

IV.