Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
4.
Tavasszal meghalt Beethoven.
A fiú mély meghatottsággal gyászolta és minden lapot megvásárolt, amelyben találhatott róla valamit.
Az életrajzokból azt állapította meg, hogy abban az időben, mikor az ő feledhetetlen bécsi hangversenye lezajlott , Beethoven a kilencediket komponálta.
A kilencedik hangjai közül jött el az ő hangversenyére, a kilencedik hangulatában csókolta őt meg s a kilencediknek ment haza a hangversenyről.
A halál gondolata most sokat foglalkoztatta a fiút.
Vallásos olvasmányai minduntalan a halálra figyelmeztették, zaklatott idegei pedig nem idegenkedtek az elmúlás megnyugtató fogalmától.
Az öngyilkosság ötlete nem egyszer megfordult a fejében, de mivel ezt bűnnek tudta, az ilyen gondolatokat elhessegette magától.
A halálhoz azonban közel maradt.
Szerette a gyászt, a gyászmisék muzsikájának beteges gyönyörűséggel adta oda magát s ha temetéssel találkozott, a közelség és otthonosság érzete támadt benne.
Az embereket kerülte.
Csak a Muette-palotába ment át olykor Erardékhoz, Reichához járt el rendesen az elméleti órákra, a púpos Lydiával zongorázott négykezest és minden héten hosszú látogatást tett gyóntatójánál.
Apjával naphosszat alig váltott egy szót is.
Az egyházi pályára való vágyódását nem merte többé előhozni.
Apja sem beszélt róla.
Úgy éltek egymás mellett, mint a fegyverszünetet kötött ellenségek.
Májusban megint elutaztak Londonba.
Ez már harmadig angliai útjuk volt.
A régi helyen szálltak meg, a régi ismerősökkel találkoztak, minden a megszokott módon történt : londoni hangverseny, kritikák, machesteri út, napi hat óra gyakorlat.
És a párisi templomok nagyon hiányoztak.
A gyóntató is.
Lelki atyja tanácsára felkeresett ugyan egy katolikus lelkészt, de ez nem volt az igazi.
A párisi abbé már úgy ismerte a lelkét, mint a nyitott könyvet; ennek hosszasan kellett problémáit magyarázni .
Gyónt, mert vallása parancsolta és mert vallási rajongásában szomjazott a bűnbánat gyönyörűsége után, de ebben a londoni gyónásban olyan idegenül érezte magát, mintha a más ruháját öltötte volna magára.
Három hónapot töltöttek Londonban.
A három hónap alatt minden nap gyengébbnek és kimerültebbnek érezte magát.
Mivel apja eltiltotta a túlsok vallási gyakorlattól, az éjszakából lopta el az órákat.
Mikor apja elaludt, akkor óvatosan felkelt és a sötétben elkezdett imádkozni.
Órákon keresztül suttogta a feladott imákat , kimerülten omlott az ágyba, de a hús kísértései mostanában dühös erővel támadták meg álmait.
Lázasan hánykolódott forró ágyában, kéjesen csikorgatta a fogait az álom tilos és borzasztó gyönyörei között, aztán kétségbeesve ébredt fel és megint csak imádkozni kezdett.
Így teltek el éjszakái vad tusában, titkos virrasztásban.
Reggel rendesen elszédült, mikor az ágyból kilépve talpra akart állani.
Támolygott és meg kellett kapaszkodnia.
Napközben is gyakran elszédült.
Az arca és keze mindig feltűnően forró volt, fejfájások kínozták és feltűnően fogyott.
Sovány volt mindig , de most éppenséggel csak csont és bőr maradt rajta.
Szeme alatt vastag karikák ástak árkot, idegessége most már annyira elhatalmasodott rajta, hogy jelentéktelen apróságokon sírva fakadt.
Atyja többször is orvost hivatott hozzá.
S az orvos folyton csak azt hajtogatta, hogy a fiú egyék sokat, pihenjen, ne izgassa magát s lehetőleg töltsön egy-két hetet tengeri fürdőn.
Boulogneba mentek megint.
Az apa már Londonban panaszkodott, hogy nem érzi jól magát , de erre nem lehetett sokat adni, mert Liszt Ádám állandóan az egészségével foglalkozott s a legkülönbözőbb tüneteket figyelte meg magán, amelyek rendesen vaklármának bizonyúltak.
Most azonban meglátszott rajta, hogy komolyon beteg.
A fiú egészsége miatt mentek Boulogneba s az apa esett ágynak.
Erős gyomorrontásnak látszott a dolog, de remélni lehetett, hogy néhány nap alatt majd csak helyrejön az apa.
De nem jött helyre.
Mindennap láza volt s a láz csökönyösen emelkedett.
A boulognei orvos, akit már első nap elhívtak, fejét kezdte csóválni.
A beteg hasa erősen megpuffadt, testén itt-ott kis piros foltok jelentkeztek, sokat köhögött és krákogott.
Mindig fájlalta a fejét és szuszogva lihegett az erős láztól.
Végre már állandóan negyvenegy fokos láza volt.
Eszméletét azonban nem vesztette el és nem beszélt félre, de amit beszélt, az olyan volt, mint a becsípett ember beszéde.
Fiát mindig maga mellett akarta látni és bár nehezére esett a szó, folyton beszélni kívánt hozzá.
Mindig a gyerek csecsemő-éveire tért rá és azoknak emlékeit mesélgette.
- Mikor születtél, az az üstökös esztendeje volt.
Ezernyolcszáztizenegyben jött az üstökös.
Mi is láttuk anyáddal.
Szép csillag volt, hosszú, fényes üstök húzódott utána.
Mint valami fátyol.
A falubeliek között elkezdték híresztelni, hogy itt a világ vége.
Emlékszel az öreg Hottmeyernéra?
- Nem.
- Persze, nem is emlékezhetel, másfél éves voltál, mikor meghalt.
Hottmeyerné biztosra vette, hogy itt a világ vége, lefeküdt az ágyba és megtakarított pénzét belevarrta az ingébe.
De hiába jött az üstökös, nem lett vége a világnak.
Ő elaludt egész rendesen s mikor másnap felébredt, meg volt győződve, hogy a mennyországban van.
Sokat nevettünk rajta.
Az üstökösnek nagyon örültünk, mert anyád akkor várta , hogy megszülessél és úgy képzelte, hogy a jó Isten ezzel az üstökössel ad nekünk jelet, hogy valami igen nagyszerű gyerekünk fog születni.
Jaj de éhes vagyok, úgy szeretnék egy karéj kenyeret enni, a tejet már nagyon útálom...
- Nem szabad, papa, az orvos megtiltotta.
Csak tejet szabad.
Adjak tejet?
- Nem kell.
Útálom.
Emlékszel a doborjáni kútra az udvarunkon?
- Emlékszem.
- Négy hónappal a te születésed előtt anyád beleesett a kútba.
Elkorhadt valami deszka és beszakadt alatta.
Ő leesett a vízbe.
Szerencsére voltak ott emberek éppen és a víz is csak hónaljig ért neki.
Létrát hoztak, ledobták a kútba, anyád csuromvizesen kijött.
Nem lett a világon semmi baja.
Még csak meg sem fázott, hiszen júniusban történt a dolog.
Akkor is azt mondtuk, hogy ez a gyerek aztán igazán a szerencse gyereke lesz.
Mégis adjál egy pohár tejet.
Megitta a tejet, lihegve pihent egy negyedórát és újra kezdte a régi emlékeket.
Pedig most már az orvos is azt ajánlotta, hogy beszéljen mennél kevesebbet, mert kimeríti testi erejét.
Állapota pedig nem olyan, hogy könnyen lehetne venni.
A láz nem akart alábbhagyni, a beteg szemlátomást fogyott, arca ijesztően elvékonyodott s mivel nem borotválkozott rendesen, őszes borosta ütött ki rajta.
Hirtelen vén emberré változott a betegágyban.
Augusztus tizedike táján jöttek Boulogneba és augusztus huszonnegyedikén reggel az apa már csak alig hallható hangon tudott beszélni.
- Érzem, fiacskám, hogy komolyan beteg vagyok.
Azt hiszem, jó volna írni anyádnak , esetleg el kell jönnie, hogy ápolhasson.
Viszont az sem jó, ha ok nélkül megriasztjuk.
Majd meglátjuk, mit mond az orvos.
Az orvos eljött a szokott reggeli órában.
Megvizsgálta a beteget és mondott néhány megnyugtató szót.
De mikor távozott, titokban intett a fiúnak, hogy jöjjön ki utána.
- Bekövetkezett, amitől tartottam - mondotta a folyosón, - a papa betegsége minden jel szerint hagymáz.
Felgyógyulása nincs kizárva, de súlyosbodástól is lehet tartani.
- Mit gondol, doktor úr, írjak anyámnak?
- Mindenesetre.
A helyzet elég súlyos.
Délután újra eljövök.
A fiú visszament.
Azonnal meglátta apja arcán a nagybeteg gyanakvó, kutató kiváncsiságát.
- Beszéltél kint az orvossal?
- Csak egy pár szót.
Azt mondta, hogy a betegség igen komoly, de meg fog gyógyulni , ha vigyáz magára.
- Úgy.
Hát mégis csak írjál anyádnak.
- Igenis.
Úgyis megyek a patikába, a levelet majd megírom a postán.
- Nem.
Itt írd meg.
Most.
Olvasni akarom, amit írsz.
A fiú engedelmesen leült írni.
Németül.
Apjával már régóta csak franciául beszéltek .
Úgy megszokták, hogy otthon is ezt a nyelvet használták.
De anyjának a hajdani otthon régi nyelvén szokott írni.
Erősen tünődött, hogyan írja meg a levelet.
Anyját nem akarta megrémíteni, apját sem akarta izgatni, viszont a helyzet súlyosságát valahogyan mégis közölnie kellett.
"Boulogne, 1827. aug. 24.
Legjobb Asszony Anyám!
E pillanatban, mikor ezeket a sorokat írom, nagyon aggódom apáért.
Mikor megjött, már nem jól érezte magát és ma azt mondta nekem az orvos, hogy..."
Felpillantott apjára.
Az közben elaludt.
"... hogy a dolog veszedelmessé válhatik.
Apám arra kéri, ne veszítse el bátorságát .
Ő maga nagyon betegnek érzi magát és azért íratja most velem ezt a levelet, hogy Magának esetleg Franciaországba kell jönnie.
De azt hiszi, hogy ezzel pár napig még várhatunk és azt mondta nekem: Ha majd bizonyosat tudunk, megírhatod neki.
Ezt nem is fogom elmulasztani.
Levelét nagy örömmel vette.
Szívemből köszönöm Magának, hogy rólam is megemlékezett benne.
Három-négy napon belül okvetlenül írok.
Éljen boldogul , sokszor öleljük.
Most nagyon sietek.
F. Liszt".
Gyorsan megcímezte a levelet.
Behívta Luciennet, a szálló kis fekete szobalányát , hogy maradjon a beteg mellett és elszaladt patikába, postára.
Mikor visszajött, apja még mindig aludt.
Csak késő délután ébredt fel, mikor az orvos jött.
Akkor megint elkezdett beszélni.
- Ha olyan rosszul lennék, hogy anyádnak ki kell jönni, akkor a pénzt megtalálod a kis bőrtáskában.
A kulcsa a kabátom hátsó zsebében van.
Bőven elég arra az esetre a pénz, ha sokáig volnék beteg.
Te is szoktál félrerakni az anyádnak pénzt, mint láttam.
Nagyon helyes.
Anyád minden jót megérdemel tőled, mert igazán jó anya.
Mikor egészen kicsi voltál, valami különös görcseid voltak.
Több ízben azt hittük, hogy meg fogsz halni.
Egyszer már megrendeltem a koporsót is.
Anyád olyan volt, mint az őrült.
Hangosan ordítozott és a haját tépte.
A szomszédok mind összeszaladtak.
Akkor még Pomogyon laktunk.
- Pomogyon?
Hát én Pomogyon születtem?
- Nem.
Te Doborjánban születtél, de csecsemő korodban rövid időre Pomogyra helyeztek engem.
Aztán visszajöttünk Doborjánba.
Sőt egy darabig Boldogasszonyban is laktunk , te arra sem emlékezhetel.
- Nem, én csak Doborjánra emlékszem.
- Persze.
Ebben a sok jövés-menésben kaptad a mocsárlázat is.
A Fertő-tó közel van oda.
Szent Isten, hogy anyád mennyit kínlódott veled.
Sokkal többet voltál beteg , mint egészséges.
Akkor is meghültél csúnyán, mikor elvittelek Kismartonba és a hercegnő neked adta a Haydn-albumot.
- Miféle Haydn-albumot?
Nem emlékszem.
A hercegnőre sem emlékszem.
- Hogyne.
Négyéves korodban zongoráztál a hercegnő előtt és ő neked adta a Haydn emlékkönyvét, amelyikbe Haydn minden ismerősével beíratott valamit.
Nagy érték volna, ha megvolna.
Valahogyan elhányódott.
Sohasem találtuk meg.
Nehezen beszélt már, a szavak közt szüneteket tartott és erősen lihegett.
Szemét félig lehúnyta.
Elszunnyadt tíz percre, majd megint felrezzent.
És rohamosan fogyott.
Senki sem ismert volna rá, aki most meglátja.
Mikor tiszta ágyneműt tettek alája, a fiú rémülten pillantotta meg combjait: nem voltak vastagabbak már, mint az ő felsőkarja.
Másnap még rosszabbúl lett.
Az orvos közölte a fiúval, hogy számolnia kell a legsúlyosabb életveszedelemmel.
A beteg most már alig beszélt.
Szemét is ritkán nyitotta ki.
Keze gyönge volt ahhoz, hogy a tejes poharat tartsa, úgy kellett megitatni.
Láza felszökött negyvenegy és fél fokra.
A fiú most már tudta, hogy apja meg fog halni.
Érezte, hogy ezt meg kellene írnia anyjának.
De olyan borzasztónak találta ezt a feladatot, hogy nem tudta rászánni magát.
Csak ült a beteg mellett a széken és nézte.
Élet és halál megfejthetetlen titkáról tünődött magában.
Aztán imádkozott.
Most már imádkozhatott kedvére akármennyit, az utolsó óráit élő apja nem akadályozta többé.
Ha már elfáradt az imában, megint csak nézte a kiserkedt szakállú, eltorzult, gyereknyi nagyságúra aszott beteget.
Tétova gondolatai a jövőt kutatták: hogyan fog élni kettesben anyjával.
De azonnal mélyen megbánta ezeket a gondolatokat: bűnös szeretetlenségnek ítélte, hogy képes leszámolni apja halálával.
Az utolsó napon, augusztus huszonnyolcadikán Liszt Ádám már alig mondott egy-két értelmes szót.
Azt lehetett volna hinni, hogy eszméletlen.
De íme, keze gyenge mozdulatával jelezte, hogy szólni akar.
A fiú odahajolt.
- Mondani akar valamit, papa?
A haldokló alig mozgó ajakkal, alig hallhatóan suttogta:
- Franci, nagyon féltelek a nőktől.
A fiú iszonyodva nézett rá, szíve verése is elállt.
Hát ez az ember tudott az ő borzasztó lelki viaskodásairól?
Hiszen ő tiszta maradt és apjának ezt tudnia kellett .
Honnan vette hát, hogy őt félteni kell?
A haldokló apa aggodalma az ő lelkének legkeservesebb gyötrelmeire világitott rá.
Csak nézte a haldoklót, akihez sokáig olyan idegennek hitte magát s akiről most kitűnik, hogy mélyen belelátott fia magányos titkaiba.
Ezek voltak az apa utolsó értelmes szavai.
Ezután csak mosolygott olykor, de értelem nélkül, kivehetetlenül.
Az orvos eljött, megnézte a bizonyára eszméletlen ember érverését és így szólt:
- Egy-két órája van még.
Aztán megköszörülte a torkát.
És kibökte:
- A számlámat mikor rendezhetjük?
- Amikor parancsolja, - szólt a fiú könnyes szemmel - holnap talán majd teszem tiszteletemet.
Az orvos elment.
Ő visszaült az ágy mellé a székre.
Nézte a haldoklót, imádkozott .
Kívülről a boulognei hétköznapi élet vidám, eleven zsivaja hallatszott be.
Erősen sütött a nap.
Ő csak sírt és imádkozott.
Felkelt a székről és térdre ereszkedett az ágy mellett.
Homlokát az ágy szélére támasztotta, mellét rázta a sírás.
Imádkozott sokáig, sokáig.
Ekkor felpillantott.
És irtózatos rémülettel ugrott talpra.
Az apa tágranyitott szemmel bámult a semmibe, szája pedig el volt tátva, mintha valami ordítás akadt volna a torkán.
Olyan szörnyű volt így, hogy a fiú rettegve hátrált az ajtóig és úgy ugrott ki a szobából, mintha menekülne.
Becsapta az ajtót és rekedten elkiáltotta magát:
- Lucienne!
A szobalány előjött.
Mindent megértett rögtön.
- Meghalt?
Ó szegény fiú, mennyire sajnálom...
Részvéttel, szeretettel átölelte a síró fiú vállát.
Magához szorította vígasztalóan .
Aztán benyitott a szobába, ahol a halott feküdt.
A folyosón pedig a fiú ököllel kezdte ütni a saját fejét.
Vad haraggal, kíméletlenül.
- Nyomorult, nyomorult, - mondotta magának - hitvány!
Ilyen pillanatban képes vagy a nő ölelését megérezni!
Nyomorult, hitvány, aljas...
Sírt és öklözte a fejét a folyosón.
Majd zokogva nekidőlt a falnak és keservesen nyögte:
- Papa, papa... drága papa...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE