Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Makkai Sándor
Magyarok csillaga
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
6
Bekezdés
2251
Mondat
6938
Szó
56383
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
NEGYEDIK FEJEZET
1
Nagy messziről a közeledő vadászok zaja szüremlett át a sűrűn.
Tisztás közepén szolgák rakták a máglyát, világítani a vacsorához.
Mások sátrakat feszítettek a vendég uraknak, éjjeli szállásul, a tölgyek sok százados koronái alatt.
Lassan sötétült, s a tűz lángjain reszkető csillagok gyúlása villant át.
Bennebb más tüzek izzása vöröslött a lombozaton keresztül, s az erdők illataiba nyárson forgatott pecsenyék gőzei keveredtek.
A nagy tűzrakás mellett, a kiáradó meleg hullámán túl hosszú, alacsony asztal s bőrökkel takart lócák.
Az urak vacsorázóhelye.
Felterítve s megrakva ezüsttalpú fatányérokkal, telt borosvedrekkel, ékes ivókupákkal.
Most még senki sem ül az asztalnál, de a kiszolgáló legénye mindeniknek ott áll már a helyénél; hogy majd a kést nyújtsa s a bort töltse neki.
Udvarbíró, várnagy izgatottan loholnak ide-oda, parancsokat osztva.
Már zeng az erdő az érkező vadászok kürtjeitől.
Szövétnekek lobbannak meg a sötétben.
Lódobogás, kurjongatás, kacagás, káromkodás mindenfelől.
Lovas ugrat ki a fák mögül.
Karcsú alakja felragyog a tűzvilágban, amint nyergéből Hátrafordulva visszakacag valakire.
Trillázó, csalogató kacagás, de hátborzongató is, mint a párductorok forró herrenése.
Pillanat múlva a tűz mellett szökken le nyergéből Sarolt, odairamodó szolgának vetve a kantárszárat.
Karjait fellökve nyújtóztatja gyönyörű testét, s a kacagása kéjes sóhajtásba hal.
Férfi módra öltözött, tagjaihoz simuló zöld vadászruhába.
Lábai a pici piros csizmácskákban, mint egy kisfiúé.
Csak boszorkány teheti magát ilyen bűvölő fiatallá.
Az erdő szélén ropogva dőltek szét a tiprott cserjék.
Másik lovas jelent meg .
Tűzfénytől vakítva rántotta vissza a torpanó mén száját.
Széles fekete orcáján bosszús izgalom lángol, szemei fehérjükkel villámlanak.
Hatalmas vállai, mint a bölény púpja, duzzadnak előreszegett nyaka fölé.
Amint visszahőköl s hátraveti magát a nyeregben, óriás mellkasa félelmesen domborodik elő, s felbődül, mint a csalódott oroszlán, mely elől a zsákmány megugrott.
A föld megdöndül, ahogy a lóról lerobban: Koppány úr.
- Itt vagyunk! - villannak Sarolt menyétfogai széthúzott vörös ajkai közül.
- Jó rohanás volt, Koppány úr!
Köszönöm!...
- Letértél a szarvasfutásról, nagyasszony! - hörken Koppány, még mindig pislogva a fénytől.
- Már majdnem beértük!...
- Nem hallottad a kürtöt? - nevet Sarolt.
- Vége a vadászatnak.
A szarvas már szabadult.
Összehúzott szemhéjai alól nézi Koppány, s láz nyargal végig az erein.
- Gyönyörű szarvastehén volt...
Akár a legszebb asszony!...
- Még rátalálhatsz... máskor! - villan Sarolt szeme, s az arca csupa kétértelmű rejtelem.
- Máskor! - mormog Koppány.
- Mikor leszek még így, veled, nagyasszony?
- Mellettem lesz a helyed, Koppány úr! - int Sarolt az asztal felé lépve.
- Az urak érkeznek.
Jöjj!
De előrefutott, a tisztás szélére, ahol egymást bevárva gyülekeztek a nyeregből szálló vadászok.
A nagyúr jött, Istvánnal a jobbján, elöl.
Mögötte az urak; csoportokba szakadozva.
Koppány leszegett fejjel indult Sarolt után.
Most nem láthatta az arcát , amint az uráéba emelte, tele remegő aggodalommal.
A nagyúr homlokon csókolta feleségét, s kezük erősen összekulcsolódott.
- Jól, szívem - dünnyögte a fejedelem.
- Kibírom.
Ne félj!...
Rettenetes játék volt ez a három nap a halállal.
Szemközt nézte a nagyúr, s minden erejét megfeszítve parancsolta el magától.
A Rém engedett az embert felülmúló akaratnak.
Megelégedett azzal, hogy csak olykor markoljon egyet-egyet a szívén, mikor ritka pillanatokra egyedül maradtak Sarolttal .
Csak hogy el ne felejtse: az övé már.
- Jó, jó! - sziszegte a Nagyúr.
- Tudom.
De most takarodj innen!
Most még én parancsolok, én!
S parancsolt.
Az arcának, hogy a kegyetlenül kémlelő szemek előtt ne sápadjon viasszá.
Karjának, hogy a körülötte kérkedő izmok között elsőnek s legjobban feszítse az íjat, hajítsa a dárdát.
Térdeinek, hogy szorításuk alatt szökkenjen, s legelöl röpüljön a mén, elismerve urát.
És a szájának, hogy víg s kemény szavakkal hazudja a visszanyert egészséget, megújult életkedvet s töretlen akaratot, minden úr felett úrként parancsolni.
Mégsem bírta volna egyedül.
De az asszony hű lelke, tüzes szíve, bűvölő akarata harcolt vele, érette, benne.
Sikerült.
Látta, hiába titkolták, a megzavarodást, a bosszús csalódást, a dühös hunyászkodást azoknak szemében, akik hullára gyűlnek ide, azt hitték.
Jól megfigyelte, hogy mérték s tagolták fel Istvánt is a szemük késével .
Megállapította ennek eredményét: nem félnek tőle, azaz nem félnének... de őt, őt rettegve nézi még valamennyi.
Ha ő nem volna, könnyen elbánnának a fiúval, azt hiszik.
Koppány legalábbis azt, bizonyára.
De nem baj.
Végre meglátták, s tudják: ez az!
S most már, amíg az ő hatalmas karja áll mögötte, felemelve kemény fenyegetéssel, egy se moccan.
Csak ezt akarta elérni ezzel a vadászattal, éppen csak ezt.
Mert még nincs kész minden, s ezeknek azzal kell innen hazakullogni, hogy ő él, áll, s jaj annak, aki ellene rezzen!
Nincs véleménykérés, utódjelölés, amire vártak .
Éppen ezért csődítette őket ide, hogy tudják meg: nincs!...
Vége a régi módnak.
Most új törvény szegződött bikafejüknek: a nagyúr bemutatta utódját , s nincs tovább!...
Most már csak a kard következik, ha nem tetszik nekik.
De mindez a barátság és vendégeskedés színe alatt történt, ahogy akarta .
Tudja ő, hogy a gyepűn túl csapatokat hagytak ezek az erdőkben, jeladásra várakozva, s azok is tudják bizonyára, hogy jól fedezve nagyobb erő lapul körülöttük, mint amekkora látszik.
De el kellett fogadniuk a meghívást, ha látni akarták, mire számíthatnak.
Tanácskozást, gyűlést szerettek volna .
Hogyne.
Ez adja az alkalmat a szenvedélyek kirobbanására, ürügyet a támadásra, ha könnyűnek látszik a siker.
De erre ugyan hiába vártak .
Fejedelmi vendéglátó bőség, atyafi nyájasság, nagyszerű vadászzsákmány , örömgyullasztó lakomák s gondtalan tréfaszó az, amit kaptak.
Mókás visszaütéseken csorbultak ki a tán élesnek szánt szóvágások.
Itt mindenki tudta a dolgát.
S ott volt mindenütt a nagyasszony, aki előtt nem is lehetett volna kezdeni.
Csupa édes bűbáj volt mindenikhez, s ömlő szívesség.
Még csak a búcsúvacsora van hátra, s reggelre oszlik a vendégség.
Most mindenki azt lesi, ez az utolsó alkalom kicsattantja -e a három fojtott nap villámait, vagy levezeti őket ártalmatlanul.
A nagyúr az asztal közepéhez készített heverőszéken foglalt helyet, háttal a tűznek.
Sarolt rendezte így.
Az arca homályban maradt, míg ő jól láthatta a túlfelől, vele szemben ülő Koppány ábrázatának minden rezdülését.
István apja jobbjára került, míg balja felől Mihály úr elhízott, bortól piros képe kereklett.
Sarolt mellett, jobbról ült Koppány.
Balján bátyja, Ajtony könyökölt, az erdélyi vajda.
Rejtelmes, bálványarcú úr.
Senki se láthatja a szemét , szinte csak két ferde, fekete vonal, az, ami mögött leselkedik, kiálló sárga pofacsontjainak gödréből.
Vékony, lehajló fekete bajuszának szárai, mintha szót, mosolyt tiltanának, úgy őrködnek szája körül.
Bajusztalan, széles, sima arcú ember ül Mihály úr mellett.
Fénylő sötét koponyáján hátrasimított fekete üstök.
Apró, villogó szemei ide-oda cikáznak, furcsa ellentétben mozdulatlan nagy testével.
Ez Aba úr , keresztnevén Sámuel, a nagyúr veje.
Koppányék csúf szókkal emlegetik, mi fűzte a nagyúrhoz a mindig elöl harcoló, szilaj kabar törzsek hadnagyát, s mért lett újhitűvé.
Doboka fia Csanádot is ilyenképpen szokták csúfolni maguk között, a házasságára célozva.
Ő a nagyúr egy unokahúgát kapta, a Lél törzs hadnagyságával együtt.
Fiatal, öklelő természetű bika ez a Csanád; dühös a csúfolkodásért, ami a fülébe jutott.
Most is vasvillaszemekkel méregeti Koppányékat, István mellől.
Koppánynak méltóságos, hallgatag, idegen köntösű úr a szomszédja.
Vörös selyeming lángol rajta, melle tele súlyos aranylánccal, ékszerekkel.
Haja , szakálla ősz.
Tonuz Aba, a besenyő had vezére, aki nemrégen telepedett meg népével a Tiszánál, az Árpád s az Ond törzs gyepűközén.
Koppány hívei, Bács , Kaplony, Barsa, Szemere urak vonták a barátságukba.
Ők is most ott ülnek az asztal körül, elvegyítve az Árpád-nembeli Bicske, Szalók, Ákos, Kurszán , Baracs urak közé.
A két bütüről Radla úr és Tarkács, a táltos néznek farkasszemet.
Csak az idegen lovagok hiányoznak.
Egyrészt; mivel ott kell állaniok rejtett helyeiken, a tisztás körül, az erdőben felállított s készenlétben várakozó csapataiknál, másrészt, mivel a nagyúr azt akarta, hogy jelenlétük ne adjon okot nemkívánatos kirobbanásokra.
- Csak a magunk dolga ez most, magyariaké, hogy egymás szemébe nézzünk! - mondta nekik.
A nagyúr intett.
Radla latinul mondta az asztali áldást.
Utána keresztet vetett s leült.
Sarolt és István is keresztet vetettek.
Ajtony, Aba és Csanád urak is.
A nagyúr csak a fejét hajtotta meg, s utána mind az árpádi hadnagyok.
Mihály úr félénken pislogott Koppányra, s mikor az dacosan felszegte fejét, ügyetlenül utánozta ő is.
A pogány urak meredten pillantottak maguk elé.
De nyomban felállott Tarkács.
Magasra emelte a serleget.
Ősz oroszlánfejét az égre fordítva, éneklő hangon kiáltotta:
- Ég Ura, ki vagy Isten, apáink Istene, tisztesség néked!
A tűzhöz lépett, s tovább énekelt:
- Apáink Izei, tűzhelyünk védői, kik vagytok a lángban, éltetve s melegítve : részetek legyen benne!
Kiloccsantotta a bort a tűzre.
Sistergő lángnyelv csapott magasra.
A pogány urak mind felemelték kupáikat, s kiáltották: - Hújj!...
Tarkács a helyére zökkent, s kupája nagyot koppant az asztalon a feszült csendben.
Egy dermedt pillanatig két ellenséges lélek villant egymásba a szemekből.
Radla úr tovább hányta a keresztet imádkozva.
A nagyúr azonban, mintha semmi se történt volna, meg szólalt:
- Ami a miénk, a tiétek is.
Lakozzatok jól, atyámfiai!
A szolgák hordani kezdték a tálakat, s a lakoma megkezdődött.
Eleinte komor csendben folyt.
Az urak elmerültek gondolataikba, s a remek ízű pecsenyék élvezetébe.
A magyarok nagy békítője, a gyomor, lassanként oldani kezdte közöttük a feszülő húrokat.
Tele szájjal nem lehet haragudni, s a jó bor inkább ölelkezésre késztet, mint öklelésre.
Egyelőre legalább.
Döli fiatal ura mögött állott.
István alig evett, s a kupához nem nyúlt egyszer sem.
Magába nézve ült, mozdulatlan, komoly arccal, s csak néha pillantott át Koppány úrra.
Szemében csodálat és töprengő zavar tükröződött .
Gyönyörködnie kellett ebben a büszke, erőtől feszülő nemes vadban.
Ebben a magától értetődő s magáért való életerőben.
De a lelke mégis zavartan torpant meg: csak ennyi, ilyen könnyű s egyszerű volna az egész?
Látta vadat űzve s lakomázva.
Dühödt rohanásban s magas mulató kedvben.
Itt is, ott is tomboló vihar volt ez az ember.
De látta másképpen is.
Prédára leső figyelésben, titkon meregetett karmokkal; apjával szemben.
Látta a sóvár lángot anyja felé lobogni a szeméből.
S érezte öntelt pillantását elsiklani magán.
Három nap alatt tisztába jött vele egészen.
És éppen ez zavarta meg .
Ilyen hát a nagy puszták, korlátlan szelek, verő napfény szabad fia ?
Hatalmas egészség és semmi sápasztó gondolatlidérc.
Ez az élete, ingyen , készen.
Csak kinyújtja ragadozókörmeit az után, amit megkívánt, s asszony vagy fejedelemség: az övé.
Legalábbis úgy hiszi, s nagy bátran ugrik neki .
Ha ő megkérdené most Koppányt valami "miért" felől, mekkorát kacagna, s hogy megvetné érette!
Neki nincs miért, titok és kétség.
Van, él, mint az a hatalmas pogány isten, akiben önmaga mását imádja.
Itt, szemben azzal, a másik nagy földfia: az apja.
Neki semmi se kész, mert mindent akar.
Messzire néző, számító ész, önfékező készenlét, hideg szenvedély.
S az anyja!...
Összeszorult István szíve...
Mindig imádta s félt tőle ...
Nyilván látta most is veszedelmes játékát.
Rendületlenül bizonyos volt felőle, hogy nincs hűbb a világon, s nincs magát áldozóbb...
Mit akar ?.. .
Koppány lángol érte, beleháborodott egészen.
S ő gerjeszti ezt a veszett tüzet.
Így akarja valami titkolt tőrbe csalni ?...
Hiszen halálos ellenségeskedés ez hármuk között.
Mosolygó atyafiság színe alatt, döfésre fent gyilok.
Érezte, tudta, hogy ez a bemutatás kihívás volt, mely Koppányt ugrásra akarja ingerelni ellene.
De anyja akar elébe állani, harcolni érette, a maga módján.
Most is odahajol hozzá, suttog neki, édes-gonoszul kacag, s Koppány arca piros láng...
Döli szemei eközben lángolva szegződtek valakire, s teste megdermedt a rázúduló indulattól.
A fák alól, a tisztás széléről kíváncsi, hallgatódzó csoportok kezdték nézegetni az urak lakomáját; ahogy azok mindjobban elmerültek étel-ital mámorában.
Szinte lépésenként kerültek közelebb, közelebb, amennyire a rend és illendőség engedte.
Koppány úrék kíséretéből való tisztek, főlegények.
De ott, egy ember körül, Döli másokat is vett észre.
Várbeli vitézeket , kiknek alakja, arca ismerős volt előtte, hajnali homályból, ahogy a barlangból lopakodtak kifelé, akkor, Tarkács úrtól.
Azóta, mert ura megtiltotta, hogy beszéljen, csak némán figyeli őket, s vigyázza, kikkel suttognak, barátkoznak.
Véres Bulcsú énekét sokan megtanulták már tőlük, s Döli nemegyszer hallotta foszlányait az éjjeli őrszemek dúdolásában , Esztergám sáncain.
Bulcsú izenete titkon gyújtogatja a nagyúr vitézeinek vérét.
Döli ezt maga érzi, látja a legjobban.
Mind többen vannak, akik görbe szemmel nézik őt, hirtelen elharapják a szót, ha ő közéjük toppan, s elhúzódnak tőle.
Most, a vadászat alatt, bizonyára megtudták már Tarkács úrtól, hogy az úrfi és ő láttak, hallottak egyet-mást.
Az előbb ösztönösen érezte meg, hogy őt nézik.
Ahogy odapillantott, meg is látta egyikük rámutató ujját.
Az, akinek mutatták, előbblépett a homályból , s Döli szinte eltántorodott a dühtől.
Györ volt az.
A nagyurak sorsdöntő lakomájának asztala felett két kicsi ember sorsának villámai csaptak keresztül.
Dölit most mellbe vágta valami, amire eddig soha nem gondolt, mikor ébren vagy álomban Bogárka körül röpdösött a vágya.
Mire gondolt ő eddig, ezzel a latorral kapcsolatban?
Arra az undok mozdulatra , ahogy Bogárkához kapott akkor.
S ettől olyan szilaj harag markolja meg a torkát most is, hogy rögtön megölné.
De akkor mégis a saját semmisége fájt neki, az, hogy az úr nem is törődött vele: lehet valaki másé is a lány.
Őt meg se látta, s ha látta volna is, a katona úr gőgjével köpött volna rá.
Ez , ez gyújtotta ki benne a régen, mindig lappangó elhatározást: lenni valakivé , egyenlővé lenni, megmutatni neki, megtanítani, fegyverrel!...
De Györ úr nem törődik ezzel, nem is tud róla, nem is fog tudni egész addig...
Ez volt a gondolata, máig.
Most azonban egy szempillantásban más lett minden.
Az az arc, amelyik szembemered vele onnan, nem az úr gőgös, pökhendi, semmibevevő ábrázata... s nem a közönyös idegené...
Hanem a vetélytársé!...
Sőt: az alulmaradt vetélytársé!
Úgy megérezte ezt Döli romlatlan ösztöne, mintha szemtanúja lett volna mindennek.
Csúnya forradás gyúlt ki s lüktetett kékvörösen azon az eltorzult ajakon.
Döli élesen emlékezett most, hogy nem volt akkor ilyen hibája .
Szinte hallotta a fogak dühödt csikorgását, s az ádáz szemek halált lövelltek feléje.
Mi történt? - nyilallott Dölibe a kérdés.
- Mert történt valami Bogárka s e között, biztosan!...
Hiszen, jaj, védtelenül hagyta!...
S nagyobb volt a farkas étvágya szegény báránykájára, mint ahogy gondolta volna...
Beő jutott eszébe a nyíllal s tarisznyával, és hogy elég lesz az Györ úrnak!...
Igen , akkor is mardosta a gondolat, hogy Bogárka megejtésére készülnek... s most bizonyos lett...
S ha aztán megrohanta a leányt, mint a dúvad ?...
De hiába rohanta meg! - öntötte el az igazság hirtelen.
- Bogárka nem hagyta , megvédte magát!...
Hiszen ez lángol Györ emberevő, gyilkos gyűlöletében feléje, ez!...
Föllélegzett, csodálatos könnyűség áradt el benne...
Most már isten s ember előtt joggal hívhatja számadásra, hiszen el akarja őt emészteni ez az ember!...
Ezek pedig, itt Györ körül, akik rámutattak, szövetségben vannak vele az ő ifjú ura ellen.
Azért is nem bánnák, ha ő elpusztulna, hogy ne legyen a fiatal fejedelemnek őrizője.
Gyalázatos hálót szőnek, rosszabbat a nyílt lázadásnál.
Csak a nagyúr halálát lesik, hogy levetve álarcukat, Koppányhoz álljanak.
Vagy talán még most, ma akarnak valamit?
Miért szállingóznak, tömörödnek az asztal felé?
Ösztönösen hátrapillantott, a tűz mögé.
Rakták, folyton rakták a máglyát a szolgák, a nagyasszony parancsából.
Láng és füst függönyként takarták Koppányék elől a hátteret.
Ahol Veczelin gróf áll, s a lovag urak mind, a láncingesekkel.
Döli közelebb lépett urához, s a mozdulatában elszánt kihívás volt.
Györ látta ezt, s Döli is a farkasvigyorgást, mely ellenfele képén átvonaglott.
De most elhalt a lakoma zaj.
Mindenki néma figyelemmel fordult Koppány úr felé, aki kezében telt kupával felállt, hogy köszöntse a vendéglátó nagyurat.
Egy zörrenés nem volt többet sehol.
Döli úgy látta, hogy még a csillagok hunyorgása is megszűnt.
- Uram, szabad magyari nemzetségek hadnagya, nagyúr!
- Hallgatjuk, atyánkfia!
- Minden nemzetségek fejei, akik itt vannak, köszöntenek téged az én számmal !
A mi eleink tisztességes szokása szerint vendégül láttál minket .
Megelégítettél házad javaival: jó vadűzéssel, bő lakomákkal, atyafi indulattal.
Köszönjük neked és a nagyasszonynak, aki a te házad ékessége s csillaga.
Az asszonyra pillantott, fellángoló szemmel.
Sarolt bűvölő mosollyal viszonozta s feje intésével köszönte a szép szavakat.
Az urak is mind odanéztek Saroltra; félig csukott szemek kel.
Koppány most lélegzetet vett, s folytatta:
- Akaratod szerint megismertük a fiadat is, nagyúr.
Úgy láttad jónak, hogy csak most ismerjük meg, férfiként.
Láttuk őt, ifjú öcsénket.
S hisszük, még látni fogjuk, őseihez méltó tettekben, mellettünk, idősebb bátyái mellett.
Megállott, körülnézett.
Hívei keményen bólintottak.
A nagyúr vonalnyi szeme résén át meredt rá, s övéi dermedten ültek.
A szó, amire mindenki várt, ki volt mondva.
Koppány úrék bejelentették tiltakozásukat István fejedelemsége ellen.
- Ha tiszteli ősei törvényét, apja helyett apja lesz az, aki közülünk a legidősebb - hangzott Koppány szava a csendben.
- De ne legyen még erre szüksége.
Tartsa meg visszanyert erőidet atyáink istene, s éltessen téged , nagyúr!
A szemek összevillantak, a kupák csendültek, mindenki felállott s éljenzett.
- Köszönjük, Koppány úr! - felelt a fejedelem.
- Teljék be rajtatok is minden jó, amit nekünk kívántatok, szívetek szerint.
Mikor kerülünk az Idő patája alá, nem tudhatjuk.
De az idősebbek talán hamarabb.
Csak aki meg tudja ülni a hátát, azt fogadja el urának.
Koppány sötéten bólintott:
- Vagyunk, akik nem félünk tőle, nagyúr.
Akik zivatart viszünk a hátán, tüzes mennyköveit nyargaló őseinknek!...
Nagy csend lett ezekre a szavakra.
S a csendben, mely mindenkinek a mellére feküdt, egyszerre felállt István .
Szemébe nézett Koppánynak, s szilárd, csendes szóval mondta:
- A zivatarnak nincsen értelme.
2
Letáborozott a hazafelé vonuló Koppány úr esti pihenőre.
Hajnalosan indult Esztergámból, s rövid déli nyugvástól eltekintve, egyet jött idáig, a délnyugatnak futó sziklagerinc alatt.
Már nem volt sietős az útja, de tövis szúrta az oldalát, nem hagyta szusszanni, kergette, űzte.
A tiszaiak: Barsa, Kaplony és a besenyő vezér mindjárt a vár alatt elváltak tőle.
A pilisi hegyek szorosaiban tartanak a Duna-síknak, hogy a régi római város alatt átkeljenek a folyamon.
Bács és Szemere jöttek vele idáig.
Itt aztán eltért Szemere úr útja is, a Rába mentére, a Huba törzs szállása felé.
Mind tudták: az elhatalmasodó ősz s a sarkába lopakodó tél a nagyúr pártfogói.
Nem lesz itt harc új fűig.
Ígérkeztek azért, hogy készenlétben maradnak.
Koppány csapatához, zálogul, hagyott is mindenik a maga embereiből.
S az első hírre felülnek, tudhatja.
De mintha valami kedvetlenség vett volna erőt rajtuk, Koppány legalábbis úgy látta.
Vagy csak képzelte ?...
Ő maga Bács úrral maradt, a Botondiak hadnagyával s Tarkács táltossal.
Hárman ülnek most az esti tűz körül, mely felett szarvasszügyet forgat nyárson a legény, vacsorára.
Az urak isznak addig is, amíg elkészül, s hallgatnak nagyokat.
Csak a had csörgése-zsongása hallatszik, ahogy vacsorához telepedik.
Tarkács komoran bámult a parázsba, s néha szétfújta róla a hamut.
Töprengve vizsgálta benne a jövendő jeleit.
Látó nagy szemei kitágulva merengtek a piros tűzvirágok kelyhébe.
Olykor gondolkozva csukta le vastag, fáradt szemhéjait, s a szája rebegett valamit hangtalanul.
Az, amit látott s gondolt, sötét barázdákat szántott öreg homlokára.
Bács úr türelmetlenül mordult a legényre, hogy süsse már meg azt a húst, a teremtésit!...
Koppány leszegte busa fejét, térdeire könyökölt, s állát tenyereibe hajtotta .
Hallgatta a szél zúgását fenn, a sziklahegy állkapcsának odvas, tört fogai közt.
Az égen szürke felhők kergetőztek a bukdosó csonka holddal, s a rengeteg sejtő borzongással sóhajtozott.
- Megváltozik az idő! - szólalt felpillantva Bács úr.
A táltos felkapta fejét, mintha a másik a gondolataiba szólt volna bele .
Tűnődve nézte, s halkan mordult rá:
- Attúl tartok, meg.
- Most már semmi se lesz tavaszig - forgatta Koppány fejében a száraz malomkerék ugyanazt, ezredikszer tán.
- Túl korán volt vagy nagyon is későn ez az esztergámi séta ?...
A nagyúr időt akart nyerni vele, biztos.
Még vár valamire, még nem készült fel a végső ugrásra.
Mi a célja, elég világosan megmutatta, de a döntő szó kimondatlan maradt.
Nem felelt egyenesen az ő nyílt szavára.
Csak az öklét mutatta meg...
Tán nekik kellett volna ütni ?...
Készültek ilyesmire, hogyne.
S voltak, akik erre jöttek vele, egyenesen...
Ezek, lehet, most gyávának ítélik őt...
De nem, kezdeni nem lehetett.
Talán ha megtámadják őket, s védekeznek , fordulhatott volna jól is...
Az emberekben ficánkolt a kedv ott a lakománál .
Gyűltek, tömörültek az asztalhoz.
De ő nem adott jelt.
Erős volt a maga fészkében a nagyúr, túlságosan.
Három nap alatt sokat megismert ő.
Egész hadsereg várt ott, elrejtve, parancsra.
S előre úgy volt rendezve minden , hogy ők verembe essenek, ha kardot húznak...
Meglátták vagy kiérezték ezt mindenből az okosabb hadnagyok is.
Az erő sejtése lehűtötte hevüket.
S hiába, a nagyúr rettenetes önuralma is lenyűgözte őket...
- Még most is félelmes az az ember! - ismeri el magában Koppány.
- Előbb a betegsége hírével vette ki kezükből a fegyvert, most meg azzal odázta el a döntést, hogy egészséges, nincs szükség utódjelölésre.
Csak örömre hívta őket efelett, s megmutatni a fiát...
Hiszen kihívás volt ez is, hogyne!
De amíg él, nincs mit válaszolni reá törvényesen.
Csak készülni, tovább, mint ő is, a harcra...
S Koppány készülni fog, még ha egyedül marad is!...
- Nem akarok harcot, nem! - hallja most Sarolt idegesen kérlelő suttogását, s még érzi illatos keze szorítását is, ahogy hozzáhajolva, riadtan kapott a karjához...
Akkor történt ez, a lakoma végén, mikor az a fiú megszólalt.
Egy pillanatig döbbentő csend volt.
Az tette, a hallgató ég-föld és emberek , hogy azoknak a szavaknak súlya olyan óriássá nőtt hirtelen: "A zivatarnak nincsen értelme ! "...
Koppány még most is megütődik rajta: mit is mondott ez a kölyökember ?...
Hogy mindaz, ami ő s az ő élete: semmi.
Igen, ez volt a mélye, a titka...
Valami ismeretlen erő áradt a fiatalember szeméből, az vágta mellbe Koppányt.
Bármi volt, megbontotta a nagy bizonyosságot benne...
Hát nem apja-anyja bábúja csupán? - hökken meg most is, újra a puszta oroszlánja.
Felelni se tudott hirtelenében.
De valami megzörrent az asztalnál, s a csend megtörött.
Ő a kardjához kapott.
Érezte, hogy hívei is mind szablyát markolnak.
A levegőben olyan feszültség volt, mint mennykőcsapás előtt.
Azok is, ott túl, Aba, Csanád s a többiek, mind a nagyúrra néztek: mit akar.
Az az arc egyszerre hamuszínű lett, aztán piros bíborba gyúlt, s megint elsápadt...
Ekkor hajolt hozzá az asszony, karjához kapva: - Nem akarok harcot, nem!...
De a fiú felállott, s ott hagyta az asztalt.
Megbánta talán, vagy úgy gondolta: nincs mit mondania többet.
A nagyúr is lehiggadt, s asztalt bontott.
Búcsúztak.
Erőltették az atyafiságot, tigrisszájjal, utoljára.
De ő nem tudott s nem akart hazudni többet.
Mikor az asszonytól elköszönt , odasúgta neki:
- Harc lesz, nagyasszony, te is tudod...
Sohase felejti el azt a tekintetet, az édes boszorkány esdeklő szavát:
- Nem!...
Beszéljünk még erről...
Csak ketten!...
Semmit ne tégy addig!...
Ketten, vele!...
Koppány szíve vadul dörömbölte ezt.
- Hol, mikor? - kérdezte elfulladva.
Egy pillanatig lehunyta szemét, s gondolkozott az asszony.
Így még igézőbb volt.
- A forrásnál - rebegte aztán.
- Ahonnan a szarvast űztük, ma...
Oda jöjj ...
Két hét múlva, reggel...
S rámosolygott, mint hajnal a boldog mezőkre, a halál túlsó partján...
Már ott is volt ura mellett, akit Aba támogatott el az asztaltól.
Ez, ez szurdalja most Koppányt...
Higgyen neki?
Mit higgyen, mit várjon ?.. .
Hiszen a nagyúr hazudott, azt végre is meglátta.
Beteg az az ember, halál van a képére írva.
Nem tudta eltitkolni a végén.
S ki tudná jobban ezt, mint az asszony?
De azt is, hogy akkor Koppány áll a fiával szemben!
Ismeri az ősi törvényt: Koppány következik... de férjül is!...
Igen, az ő férjéül!...
Felugrott.
Az elképzelés tüzes sarkantyút vert oldalába.
Az urak rácsodálkoztak:
- Mi lelt ?...
- Semmi! - legyintett.
Erőt vett magán, s lezökkent melléjük.
A sült elkészült.
Hozzáláttak.
Bács frecskelte a levet, úgy harapdált, dühös étvággyal.
Tarkács elgondolkozva csak kóstolgatta.
Koppány szilajon tépdeste fogaival a húst, forgó szemekkel.
De a gondolatai Saroltnál jártak.
Agyában egymást kergették a képek.
Türelmetlenül maga zilálta szét őket; s rakosgatta egybe ismét, keresve a titkot, az értelmet...
Az urát már feladta!...
Igen, tudja, hogy vége...
De a fiút akarja, ő is...
Harc nélkül ?...
Hogy gondolja ezt ?...
Azt hiszi, szerelmes játékokkal ráveheti őt: álljon félre önként?
Tudja, hogy akkor a törvény megszűnne, s ő szabad!...
Ezt akarná ?...
De mit adna neki érte?
Hiszen látja, ismeri a vágyát!...
Vagy...
Ó, ez a lehetőség!
Koppány kezéből kiesik a kés, forróság önti el, nagyot húz a kupából, s hanyatt vágja magát a füvön.
Az égre bámul, a feketén összeborult fellegekre.
Szél bontja őket, s csillag tünde fénye lobban köztük...
Miért ne volna lehetséges, miért ?...
Miért ne szerethetné őt mindenkinél jobban, parancsolóbban ?...
Az ura holta után az övé akar lenni, harc nélkül, együtt állni vele a szabad magyarok felett!...
Ez, ez az értelme esdeklő szemének, szavának!...
A fia sorát is így rendezheti: harc nélkül következik majd, utána, utánuk!...
Héjj, aki hét csillaga van!...
Ha ezt akarná, s így lenne!...
S miért ne ?...
Férfi ő, a legkülönb, s asszony az, a legforróbb, leggyönyörűbb!...
Miért ne vágyna beteg ember verítékes tapadásából kemény karok szilaj szorításába ?...
- Igyál! - ordít Bács úrra, aki álmosodva pillogott már.
Ugrik a legény, tölti a kupákat, Koppány emeli s hozzáveri Bácséhoz, hogy kiloccsan:
- Fenékig!...
Arra, amit gondolok!...
Tarkács nézi, hogy jár le gégéjükön a bor egy cseppig, aztán csendesen böki oda:
- Hajából font hurokkal fogta keblére a turult Emese, a mi ősanyánk...
- De vezért szült tőle! - csattan Koppány értő kacaja.
S csillogó, mámoros szemmel pillant reá.
Tarkács zord maradt.
Rejtelmesen nézett vissza szeme fenekéből.
- Megfojtotta Emese a turult.
Még ott, a kebelén, miután fogant tőle.
Úgy rögélik.
...Nem mutatkoztak a lovag urak a vendégsereg bomlásakor se.
Messziről, nagy félkörben követték láncingeseik élén a távozó csapatokat, egészen a gyepűig .
Fő gondjuk az volt, a nagyúr parancsából, hogy a gyepűn belül egy idegen se maradjon, s hogy gyorsan takarodjék a hely.
Aba és Csanád urak kísérték a vendégeket a határig, s vettek tőlük búcsút a nagyúr nevében.
Ajtony úr pedig sorfalat állított nekik lovasaiból, az út két oldalán.
Csupa tiszteletből.
Koppányék hunyorogva szemlélték ezeket a legényeket, s még a legutolsó közvitéz is a bajusza alá vigyorodott.
Hegyes báránysapkájú, gyapjas zekéjű, kicsi fekete emberek voltak Ajtony katonái.
Boglyas, apró lovacskák sörényére hasalva pislogtak, s a hátukon bolond nagy íjak, puzdrák.
- Megannyi sündisznó! - vihogtak a somogyiak.
Azok állták egykedvűen, feltartott dárdákkal, melyek kétakkorára magasodtak , mint ők maguk lovastól.
A vadászat alatt nem nagyon látták őket, mert a szálláshelyek őrizetére voltak rendelve.
Ott ténfergett a vendég urak néhány legénye is, a cókmókra ügyelve.
Azok mondták el a többieknek, kik s mik ezek a szőrgubancok .
Székelyeknek hívják magukat.
Fene sziklák közt élnek valahol, a legmesszibb hegyek zugain, Erdőelve sarkában.
Arra büszkék, hogy Áttila maradvái.
Csak pöktek az itteni vadak hallatára, ők, mondják, medvékkel táncolnak otthon.
S folyton csúfolódtak egymással, lóhátról.
A vendégek kísérésére rendelték a várbeli legénység egy csapatát is, s köztük Dölit.
Neki a főlegény parancsából előre kellett vágtatnia, hogy egy tetőről mutassa a rövid utat Koppány úr csapatának.
Ott állt, mozdulatlanul , kinyújtott dárdával mutatva az irányt.
Látta Koppány urat s Tarkács táltost elrobogni maga alatt.
S egyszerre megrezzent kezében a dárda nyele.
Györ arca villant fel hozzá a kíséretből .
Vigyorgott átharapott torz szájával a lator, s még rikkantott is valamit.
De a paták csattogása s a fegyvercsörgés elnyelte az értelmét.
Mikor az utolsó harcos is eltűnt a kanyarodóban, Döli fordult s leugratott a dombról, be az erdőnek, egy tisztáson át.
Éppen, mikor a szélső fákhoz ért , nagyot csattant valami a dereka alatt.
Visszarántotta lovát, s odapillantott.
Rezgő tollú, hosszú nyíl vágódott magas nyeregfájába.
Egy arasszal fennebb: halál.
Abban a szempillantásban a földön termett, habozás nélkül vetve magát az árny után, aki odatúl suhant tova az erdő homályába.
Döli utánavágta a dárdát.
De az éppen akkor egy törzs mögé ugrott, s a fegyver elsüvöltött mellette, egy másik fa derekában állva meg lóbálózva.
Csak tőr maradt Dölinél, de ő nem bánt semmit, rohant előre, a fától fáig szökdelő gyilkos sarkában.
Annak nem volt ideje megfordulni s íjat feszíteni.
Nyakaszakadtából inalt lefelé egy meredeken.
Döli látta már: a lovához igyekszik.
Ott volt az kikötve az útkanyarodó mögött, amerre a had elvonult.
Megfeszítette izmait, s mint a párduc, szökött a menekülő nyakába, mielőtt az leért volna a lejtőn.
Összekapaszkodva hemperegtek alá.
Ott lenn Döli legyűrte, lihegve térdelte, gázolta s fojtogatta a rángó, rúgkapáló testet.
- Magas volt a nyeregfa, mi? - vicsorogta.
Az fújt, köpködött, hörgött hányta magát a rettentő térdek s markok alatt , lila színűre válva.
- Ne ölj meg! - fuldokolta.
- Mindent...
- S nagy erőfeszítéssel ráemelte csúnyán összetört arcát.
Most megismerte Döli.
Beő egyik íjásza volt, aki nyilazta a tölgyfát akkor...
Kicsit engedett a marka.
Nem, nem öli meg.
Sokat tud ez.
Ki vele!
- Györ akarta?
- Az - intett kidagadt szemével az ember.
- Engedd el... a torkomat ... szólok...
- Csak igazat!...
Különben tüstént beléd fojtom!...
Engedte, de csak annyira, hogy egy korty levegőt szippantson.
Tovább térdelte, kegyetlenül.
- Györ úr... a leányért... másodszor is! - szakadt ki abból.
- Mi van a leánnyal? - dörrent rá Döli.
- Igazat szólj, az anyád keservit , vagy véged!...
- S újra megmarkolta a gégéjét.
A katona elkékült, s csak pillantani tudott, hogy igaz lesz.
- Él? - üvöltött Döli, s a szíve megrándult, gyökeréből.
- Nem tudom! - hörögte a nyomorult vért köhögve.
- Elszökött... az öreg halásszal...
- Mikor ?...
Mér ?...
Hova ?...
Minden szóra új szorítás.
Az ember elájult.
Döli maga is sokallta már.
Megöli itt, esztelenül, dühében, s nem tudja meg...
Fölrázta, a földhöz ütögetve.
A zúzott tagok fájdalma jajdulva kényszerítette életre a legényt.
Bután nézett, aztán észbe kapott.
- Az öreg leütötte Györ urat...
Biztosan a lányra ment, azér...
A lányt elvitte a nádba...
Kerestük a hínárosig, egész éjjel...
Ott hiába, mondták a halászok...
Eltűntek...
Ott vesztek, biztos...
Döli az égre nézett.
Sóhajtás szakadt a melléből.
Forró hullám ömlött fel szívéből, s könnyben ugrott ki két szemén...
Bogárka a kis szigetre szökött nagyapóval!...
Él, várja őt!...
S ő utánamegy egyszer, nemsokára tán!...
A katona csak a könnyeket látta.
Úgy vélte; a lányt gyászolja Döli.
Reszketve várt.
De az felállott ellenfeléről.
Fegyvertelen úgyis.
Íja összetörve , nyilai elszórva, tőrének csak üres tokja.
- Megbántam én! - nyöszörgött az íjász, nagy erőlködéssel emelkedve két könyökére.
- Csak most meg ne ölj, soha többet!...
- Szembe akármikor - biccentett Döli.
- De hátulról ne próbáld még egyszer!
A nagy Isten védi az igazat, látod...
Nem öllek meg most, ha megmondod: vannak -e Koppány úrnak emberei a várbeliek közt, s mit akarnak?
- Amíg a nagyúr él, semmit, így tudom...
De ha meghal, elfogják a fiatal urat.
A nagyasszonyt Koppány úr fogná meg, úgy hallottam...
A németeket tőrbe csalják, s leölik...
Neked is véged akkor, tudd meg...
Téged Györ úrnak adnak...
- Jó! - bólintott Döli.
- Ott leszek.
Mehetsz!
Próbálkozott a megtaposott féreg, de visszaesett erőtlenül.
- Nem tudok! - nyöszörgött.
- Összetörtél...
Döli nézte kicsit, aztán a lovára pillantott.
Felnyalábolta, feldobta a nyeregbe.
Rákötözte a pányvával, s megcsapdosta a lovat:
- Gyí!
A paripa búsan kocogott gazdájával a had után.
- Ha a farkasok meg nem esznek, utoléred őket! - vigasztalta Döli.
Senkinek se szólt a várban erről az esetről.
De ettől fogva nagyon határozott lett.
Elvégezte, hogy maga lát utána gazdája védelmének.
Voltak olyan legények, akiket hűségeseknek ismert hozzá.
Ezekkel barátkozott eddig is .
Most pedig eskü alatt kötött velük szövetséget; hogy szemük világánál jobban ügyelnek István úrra, s számon tartanak a várban minden moccanást.
...Halálosan fáradt volt a nagyúr a háromnapi szörnyű erőfeszítés után, s alig pihegett.
- A kard ki van húzva! - mormogta Sarolt fülébe.
- Ha a tavasz kinyílik , minden eldől...
De én... azt... nem érem meg...
- Bízzál, édes uram! - hajlik a mellére Sarolt.
- Élnünk kell, amíg bevégezzük...
- Te majd bevégzed, Gyönyörű...
Sarolt csak a fejét ingatja, könnytől ragyogó szemmel.
- Elmentek? - kérdi a nagyúr, tekintetével.
- El, azok.
A miénkek még itt maradnak, amíg beszélünk velük.
Csak Ajtony indul.
Elsötétült a nagyúr arca:
- Ajtony!...
S mér?
- Szólok vele, s aztán jelentem.
- Csak Tibold jőne már!...
Ez hátravan még, Sarolt...
S ez a legnehezebb!...
- Igen.
István se tudja még ezt az egyet...
Azért...
- Engedelmes lesz vajon?
- Az a sorsa...
El kell dobnia a szívét, megöldökölve...
- Hatalmas úr lesz, Sarolt.
Amilyen nem volt még az Árpádok között...
- Tudom...
De ha mi nem kellettünk Krisztusnak, vaj csak ezt az egy imámat hallgatná meg: hogy vegye fel az, akiért eldobja, s adja vissza neki, a magáéval!...
Hiszen nem lehetetlen...
Van tán ilyen csoda...
Én éjjel-nappal, éjjel-nappal...
- Csak jőne már, csak jőne már Tibold!...
- Négy hónapja ment el, s most ősz van.
Tudja, ha esni kezd, nincs út !...
Sietni fog...
Itt kell lennie hamar! - tördelte Sarolt, s megreszketett.
Ha István sorsára gondolt - s mikor nem gondolt erre? - sokszor kívánta: bár ne küldték volna Tiboldot, vagy bár sose jőne vissza...
Aztán sóhajtott ismét: csak jőne már, ha meg kell lennie!...
Csak jőne, mielőtt ez a szív itt megáll... s ő akkor...
...Ajtony úr nem állhatja a szűk, sötét kőszobát, amibe szállásolták.
Járkál , mint oroszlán a ketrecben.
Alig várja, indulhasson.
Hada útra készen nyüzsög a vár alatt.
Egyéb is sarkantyúzza: országrészének sorsa forog kockán bolgár s görög között.
De el kellett jőnie ide, Saroltért.
Utóvégre testvére, s gyermek- és ifjúkoruk emlékei kapcsolják hozzá ma is.
Áruló volt szerelmében, igaz, apjának árulója.
S az ő nagy örökségének árulója is.
Az Árpád-fiért.
A nagyúrért.
Ajtony lángolt akkor a dühtől, s ma se állhatja ezt az embert itt, se a fajtáját, a laposföldit.
De az idő sokat enyhített Sarolt iránti haragján.
Az események rákényszerítették, hogy beérje Erdéllyel s a marosi tartománnyal.
Hiszen azt is alig tarthatja már.
Kicsi az ő népe a viharfúvó óriások között, s messze innen.
Más világ, külön világ.
Arccal keletnek s délnek, míg ezek itt nyugatra hunyorognak.
Nagy határ a Duna, hiába.
Soha tán nem lesz eggyé a magyar innen s túl rajta.
Neki nem segíthetnek ezek.
Mindegy, csak tőle se várjanak semmit.
Nem lehet .
Maradjanak hát békében egymástól.
Ez az egyetlen.
Ezt viszi magával tanulságul...
Ami itt készül, abba ő nem szól bele.
Nem lakhatnak jól egymás kanalával .
Most itt volt.
Jó.
Kacagták Koppányék a székelyeit.
De azért, ha arra került volna a sor, most másképpen emlegetnék.
Fene érti őket egyébként.
Más emberek ezek, mint ők, ott a nagy hegyek közt .
Mit tudnak ezek?
Hújj; hajrá!...
Enni, inni, vadat űzni, asszonyt ölelni , napon süttetni hasukat.
S könnyűnek gondolják, mint a táncot, a némettel való dolgukat is.
Ott, Erdélyben folyvást a puszta életért kell verekedni .
Mindent sziklából kell kivágni: kenyeret, sót, vasat, aranyat.
Medvéről tépi gúnyáját az erdélyi, s hideg szelekkel viaskodik.
Őrlődik nagy malomkövek között, lesben, ravaszul, meghunyászkodva, a halállal bujócskázva örökkön ...
Komoly dolog az élet, nem dáridó!...
Csak az Árpád-fi, a nagyúr néz messze itt, s akar merészet.
Hatalmas urat szeretne növelni a fiából, amilyen még nem volt köztük, s nagy országot alkotni neki.
Talán az ő részét, Erdélyt is, biztosan.
Nagyeszű ez a beteg ember, hiszen csak az esze él még.
És Sarolt furcsa kemény asszony , Gyula-vér, láng a lelke...
Sokra viszik ketten, ha megérik...
Jól megnézte a fiút is magának.
Nincs igazuk Koppányéknak, hogy keresztülnéznek rajta.
Erő , lélek, zord titok ez, csak alszik még, félig.
Talán nem is ébred fel soha.
S ha mégis: lássák!...
De ő megy a magáéba.
Neki menni kell.
Sok volt máris...
Sarolt jő...
- Bátyám!...
Köszönöm, hogy eljöttél!
- Híttál, jöttem.
Pedig a föld égett alattam...
- S most?
- Megyek.
Más az én gondom.
Erdély, bolgár s görög közt...
- Tudod, hogy harc lesz itt.
István örökségéért.
Többért.
A magyar életért , hogy lesz -e még, vagy nem.
- Én nem harcolok veletek, Sarolt.
Az asszony arca elsötétült.
- Ellenünk? - suttogta hullámzó kebellel.
- Ellenetek se.
De ez a legtöbb, Sarolt.
- A legtöbb... ez a legtöbb... - rebegte az asszony, s a szeme nedves lett.
- Értsd meg.
Még nem dőlt el: ki győz ott, keleten s délen?
Sámuel cár, a bolgár, Baziliusz császárral tülekedik, élet-halálra.
Tudod, hogy Sámuellel volt szövetségem.
Van ma is, mert nincs felbontva.
S győzhet, talán.
De inkább a görög fog győzni.
Rettenetes szomszéd lesz, s nektek is.
Én Erdélyt, kicsi országomat, hogy tartsam?
Kihez álljak?
A győzteshez kell , idején, amíg lehet.
Ezért...
- De István ellen soha, ugye? - fonódott a nyakába Sarolt.
Ajtony szeme eltűnt pillái alatt.
- Ő itt, s én ott.
Ez legyen a kötés, Sarolt.
- A vérszerződés téged is köt! - mondta az asszony sápadó arccal, halkan.
- De csak egyenlők közt! - nyílt fel a rejtelmes szem.
- Megmondom most neked: németet oda nem engedek, s nyugati papot.
Nem én!...
Bizánccal is megleszek inkább, nem kell neki, csak só, vas, arany; fenyőfa.
S a papjai nem szólnak ország dolgába; hókuszpókusz az egyetlen gondjuk.
Bizánc más ég s más föld, mint a nyugat.
Megfizetem, ha kell, s békén hagy.
De a németnek a vesém is kell, s a májam.
A gondolásom, a hitem s mindenem.
Ti elvétettétek, meglássátok!...
Nem mintha ennek a bika Koppánynak volna igaza.
Nem úgy.
Értsd meg.
De István német fegyverrel jő, s ez mindennél rosszabb.
Sarolt, Sarolt: hát elfelejtetted Apánkat?
Kelet a mi Anyánk!...
- Nem, nem feledtem el, Ajtony! - hunyta le szemét Sarolt.
- Éppen azért akarom, hogy István nálad is, ott is otthon legyen...
Éppen az ellen, amitől félsz...
Erdély nélkül mit ér az egész ?...
Melléje állj, Ajtony, ha én majd...
A vajda érdesen kacagott fel:
- Ismerlek, Sarolt, fehér menyét!...
Surranó éjjeli tolvaj, te!...
A fiadért a szememet is kilopnád!...
De még egyszer s örökre: ő itt, s én ott !...
Egyenlők, érted?
Gyula-vér többet nem hódol Árpád-vérnek!...
Sarolt elmosolyodott, kifehéredett szájjal:
- Értem...
Az én árulásomra mondtad ezt...
De Istvánban is Gyula-vér van , Ajtony!
Atyánk unokája...
Szeresd az én fiamat!...
Hiszen neked nincs fiad!...
Már megbánt.
Későn...
Ajtonyban égő seb nyilallt fel.
Nincs fia, nincs!...
Ez az ő igazi, egyetlen , rettentő s hiábavaló harca a sorssal!...
Keserűen felkacagott, ellökte húgát; s az ajtónak fordult.
Öreg székely harcos lépett be éppen akkor.
- Nyergelve van, nagyuram! - jelentette.
Sarolt döbbenve nézte, felkiáltott:
- Tompa!...
Te volnál ?...
Az öregnek megroggyant a térde.
Sarolt köntöséhez hajolt, csókolta.
A kezét is.
Véres szeme könnybe lábadt.
- Megösmertél, nagyasszonyom ?...
Hát megösmertél ?...
- Itt voltál, s nem jöttél hozzám? - korholta szemrehányóan az asszony.
- Nem mertem...
Hogy mertem vóna ?...
Mi vagyok én, s ki vagy te ?...
Hát rám ösmertél, annyi sok időre ?...
Áhítattal vigyorodott rá, szívéhez szorította az illatos kezeket, s csókolta ismét.
Sarolt lelkén édes emlékek borzongtak át.
Sokszor járt a székely hegyek közt apjával, aki megbecsülte ezeket a kicsi embereket.
S ő apja leánya volt .
Megszerette a vad hegyeket s a vad, romlatlan székely népet.
Ajtony némán nézte őket.
- Emlékszel, öreg Tompa? - mosolygott a nagyasszony.
- A Hargitában , hányszor ?...
- Bátor leány voltál, nagyasszony, akár a legjobb férfi...
S megszabadítottad a szegény ember tinóját a mándruc szájából!...
Szerettél minket, árva székelyeket.
Nálunk laktál, velünk ettél, segítségül voltál nekünk mindenben...
Sok bajunkban jó szót tettél a nagyúrnál, Atyáduradnál ...
Fehér nagyasszony!...
Így emlegetnek nálunk ma is téged, s visszavárnak mindig, mindig...
- Én se felejtelek el titeket, soha.
Csak köztetek voltam boldog igazán...
- Visszajössz hozzánk valaha, nagyasszony, a te szép fiaddal?
Ajtony türelmetlenül dörrent közbe:
- Menjünk!
Sarolt búcsúra nyújtotta kezét, s halkan suttogta:
- Mondd meg, hogy várjanak.
Hogy a fiam visszavisz.
S örökre ott maradok köztetek...
...Haldokoltak az erdők.
Egy részük lázvörösen viaskodott még az életért, más részük már sápadtan adta meg magát a halálnak.
Ezüst dér szemfedője alatt feküdtek a füvek.
Egy reggel megérkezett Tibold úr; a bajor lovag.
Alig tudták a lóról leemelni, olyan fáradt volt a nyargalástól.
De ő nem akart pihenni , egyenesen a nagyúrhoz vitette magát.
A nagyasszonyt találta nála, s Radla urat.
A beteg arca kigyúlt, s szívéhez kapott, mikor meglátta.
Sarolt halk sikollyal ugrott fel mellőle.
Radla úr izgatottan kapott a szakállához, s megráncigálta.
Ez volt nála a belső feszülés jele.
- Mondd, hamar! - hördült rá a nagyúr Tiboldra.
- Jót hoztam, nagyuram! - krákogta tikkadtan a lovag, s erős, sárga lapátfogai kivigyorodtak gyér bajusza alól.
- Hála istennek! - hanyatlott Sarolt ura ágya szélére.
S a nagyúr is felsóhajtott:
- Dicsértessék az Isten!
- Sarolthoz fordult: - Istvánt, szívem!...
S bort...
Felült.
Kezét oldalához szorította, s kitágult szeme mereven csillogott.
A nagyasszony Istvánért futtatott s bort hozatott.
- Igyál, hogy beszélhess!
S ülj le amoda! - intett a nagyúr
Tiboldnak.
A bajor meghajtotta magát.
Felemelte, urára köszöntötte s kiitta a kupát fenékig.
Leült a lócára, s vidámultan dörzsölgette zsibbadt combjait.
István érkezett.
Meglepett, kérdő arccal köszöntötte Tiboldot:
- Hol jártál ilyen sokáig, s hogy vagy?
- Mindjárt megtudod; úrfi.
Most már jól, köszönöm.
- Ide ülj! - intette Istvánt maga mellé a nagyúr.
Sarolt is odahúzódott, s mintha bátorítná átölelte fia vállait.
Mintegy véletlenül, a nagyúr hideg keze is végigsimított István karján.
István körülpillantott.
Minden szem rajta.
Érezte, hogy döntő perc következik az életében.
Azt hitte, már mindent tud, s íme, apja-anyja készítettek még valamit, régóta, titkon, az ő számára.
Valami nagy, örvendetes és félelmes újság izgalma vibrált a rá szegzett tekintetekben, s betöltötte a levegőt is, mint megfeszített húr remegése.
Kikerekedett szemmel meredt Tiboldra.
- Beszélhetsz! - intett annak a nagyúr.
- Előbb Henrik úrnál voltam, a bajorok hercegénél, parancsod szerint - kezdte a lovag.
- Valódi szent, az a fiatalember, uram!
Krisztusért és a Szent Szűzért él-hal.
S epekedve várja az Úr visszajövetelét, az ezeredik évre...
- Az Úr visszajövetelét? - szakadt ki Istvánból a kérdés.
Szíve meglódult , titkos gondolatainak visszhangjára.
- Sokan vannak ma, akik ebben hisznek - szólt közbe Radla úr.
- Hogy a közeledő ezeredik esztendő fordulóján Krisztus urunk megjelenik közöttünk dicsőségében.
Az minden hivőknek örvendezés, de ítélet napja a hitetlenekre...
- Ezért imádkozik a herceg éjjel-nappal! - zökkent vissza a beszédbe Tibold .
- A Szent Szűzhöz és Szent Györgyhöz is, meg Szent Mórichoz, hogy segéljék Benedek fiait, ama barátokat: egy pogány népet se találjon az Úr a földön , mikor megérkezik a boldog angyalokkal...
István megütődve hallgatta.
Egy pogány népet se!...
Véres Bulcsú népét , Koppány magyarjait se!...
- Szent Benedek szerzetes fiai erre esküdtek - magyarázta Radla úr.
- A pogányok megtérítésére, az ezeredik esztendő előtt.
Boldogok, ha mártírhalált szenvedhetnek ezért.
Szent György, akihez a herceg imádkozik , az Ottók pártfogója, Szent Móric pedig a barátok védője, a lelki katonák vezére.
Lelki katonák!...
Ismét egy új szó, ami István gondolataiba robban ...
Katonák, akik Krisztusért halnak meg örömmel...
Hirtelen felvillant előtte a magyar katona, íjat feszítve, nyeregből fordulva vágtató lova hátán.
Röpködő kesely üstök, izzadt, lángoló arc, ádáz szemek, csikorgó fogak, vad rikkantás; sivító halál...
Ez a katona...
Mámorban hal meg, s nem is érzi ...
Rohanás, gyilkolás, vér mámora, magyar szerelem!...
Mintegy álomban hallja Tibold szavait:
- Igen.
Lelki katonák.
S a herceg az ő földi patrónusuk.
Azt mondta nekem is : az Egyház a menyasszony, Krisztus a vőlegény.
S én a vőlegény barátja vagyok, aki örvendve örül az ő jövetelén.
Azért munkálok, hogy méltó nászajándékot segítsek isteni lábai elé tenni a világbékét s minden népek testvériségét!
- Világbéke!
Testvériség! - kiáltott fel István, s tág szemekkel figyelt saját hangja után, melyből az így soha nem hallott nagy szavak, mint döngő harangok ütése, verődtek vissza a szívéhez.
- Jól értettem? - fordult Tiboldhoz.
- Világbéke s minden nép testvérisége ?...
És ezt ő mondja, a bajor herceg?
Éppen ő ?...
Tibold kétszer bólintott:
- Tulajdon szájával, úrfi.
Mi az én országom és népem? - szólt hozzám.
- Német ország s német nép?
Nem!
Isten államának egy tartománya s Isten népének egy családja.
Mert csak egy birodalom van: Isten Országa, égen és földön.
Minden ember, aki Krisztusé, gyermek és testvér.
Így mondta, s fejembe szedtem, hogy jól mondhassam itt el, úrfi.
- Nincs német ország s német nép? - dadogta István.
- Testvércsaládok?
- Krisztusban! - mondta Radla.
- Mi történik a világban? - nézett István apjára, anyjára s a férfiakra, maga körül.
- Aludtunk mi, s vérről, farkasokról álmodtunk ?...
Vagy azok álmodnak odakünn ?...
Világbéke!
Testvériség?
- Görcsösen ragadta meg anyja kezét.
Tibold folytatta:
- Krisztus helytartója, a pápa, lelki vezére, atyja az uralkodóknak - mondta a herceg.
- Az ő áldásával lesz a fejedelem Krisztus vitézévé, hogy megtisztítsa előtte az utat.
De minden hatalma csak erre a szolgálatra van...
S tudd meg, István úrfi, mert neked izeni: testvérül kér és fogad téged ebben a szolgálatban!
- A bajor herceg... engem ?...
- Magam vittem levelét a császárhoz, Rómába.
Amelyben téged mint a világbirodalom legújabb testvérharcosát ajánlott neki.
- A császárnak?
- István megrándult, s ámult zavarban csodálkozott a beszélőre.
Apja nagyot szusszant mellette, s anyja szorosabban fogta át megint.
- A szent római birodalom császárának, Ottónak, ki e néven harmadik - hajolt meg tisztelettel Tibold.
- És én láttam magam, és beszélt velem az Aventinuson.
Radla nem állhatta meg, a szakállába túrt, s csillanó szemmel bökkent közbe:
- Milyen volt?
- Fiatalabb még az úrfinál is, tán húszesztendős.
Lángoló szemű s beszédű.
Le kellett írjam előtte, milyen vagy, úrfi, hogy élsz, apróra.
S azt mondta : szeretem az én magyar testvéremet, István urat; mondd meg neki!
Jó, hogy az én másik testvérem, Henrik herceg, hozzám küldött.
Még ma beszélek a szentatyával.
S izenem István úrnak: bízzék bennem, megsegítem Isten Országáért vívandó harcában!
István megrendülve ugrott fel.
- Igaz ez ?...
Istenedre ?...
- A boldog Szentháromságra s minden szentekre esküszöm, igaz!...
S hogy nemcsak úgy mondta, íme halld: szavára már másnap fogadott engem a szentatya, Szilveszter pápa, ő maga!
- Az milyen? - nyitotta fel szemét a nagyúr.
- Egyszerű öregember, nagyuram.
Csakolyan kámzsa volt rajta, mint akármelyik baráton.
De a homloka fenséges, és a szeme keresztüllát az emberen , olyan.
- Ő volt a császár nevelője - szólt közbe Radla.
- Gerbertnek hívták akkor .
Nagy tudós.
- Imádkozom Magyarországért - azt mondta -, fiatal uratok jövőjéért s apjáért, hogy az Isten kegyelme gyógyítsa meg.
A nagyúr köszönve bólintott, s a nagyasszony könnybe boruló szemmel hajtotta meg fejét.
- Ez volt pedig a végső szava: Adalbert püspököt küldöm az én kedves fiamhoz , Istvánhoz, s ő mindeneket megmond, amit izenek.
- Az én barátom, testvérem! - kiáltott fel Radla lelkesülten.
- Uram, a legszentebb s legjobb ember Adalbert, Prága sokat szenvedett püspöke !
Mindennél több, hogy őt küldi, én mondom!
Istvánnak zúgott, zengett a lelke a hihetetlen hírhullámok csapkodásában .
Tenyerébe hajtotta nehéz fejét, s percekig behunyt szemmel szédelgett a tüzes kavargásban.
Egyszer csak felnézett Tibold szemébe:
- A császár, mondd, nem német?
- A nagyanyja francia volt, az anyja görög, ahogy hallottam.
S a menyasszonya is bizánci.
Ő maga majdnem mindig Rómában lakik.
A németek zúgnak is rá, jól tudom, ezért.
De ő nem a németek császára akar lenni, hanem az egész kereszténység kardja, Krisztus legelső lovagja.
István visszahajtotta fejét tenyerébe.
- Beszéltél Adalbert püspökkel?
S mikor jő? - kérdezte a nagyasszony.
- Igen, asszonyom.
Őt meglátjátok magatok szemével.
" Mielőtt a hó leesne, ott leszek" - ezt izeni.
S még azt, hogy amit a pápa s a császár akar, azt Krisztus akarja.
- Csakhogy megértem! - pihegte a nagyúr.
- Egy egész világ vett a karjába téged! - simogatta Sarolt István haját.
Felemelte rá tekintetét a fiú:
- S mit adjak mindezért én? - kérdezte.
Egyszerre különös csend lett a szobában.
Mind egymás szemébe néztek, István körül.
Radla szólt:
- Várd be a szent püspököt...
De mikor István nélkül maradtak Tibolddal, a nagyúr kérdően vetette fel fejét, s a nagyasszony izzó szemmel fordult a lovaghoz.
- Igen! - felelt az a tekintetekre.
- A herceg kész reá.
A császár kívánja.
S a pápa rendeli.
Ez lesz a kezesség köztük s közöttetek.
...Koppány nem volt már messze az erdő mélyén rejtőző forrástól.
Éles fülei kihallották sustorgását a rengeteg zsongásából.
Az ősz méla csendje s a híg kék levegőben szálldogáló halálszag különös ellentétben volt ezzel a vidám , szökkellő muzsikával.
Parancsot adott a kísérő csapatnak, hogy táborozzon le a tisztáson.
Itt várják be érkezését; s csak ha tülkölne, törtessenek utána a forráshoz.
Maga is gyalog ment tovább, mert az őserdő bozótjában lábát törheti a ló.
Amint az ágakat hajtogatva maga előtt, eltűnt a sűrűben, hátulról nézve félelmesen hasonlított valami nehézkesen himbálózó medvéhez.
A természethez való közelségnek, az erdővel való egységnek ez a képe megdöbbentő volt .
Mintha ingerlő szag után nyomakodna, éhesen.
Sarolt a forrás mellé gördített szikladarabon ült.
Titokzatosan mosolygott a közeledőre.
Koppány üdvözölte.
Óvatosan tekingetett körül, s dörmögve kérdezte:
- Egyedül vagy?
- Úgy, mint te - villantak az asszony fogai.
- A kísérőim nincsenek közelebb , mint amennyiről meghallhatják, ha hívom őket.
Futó pillantást vetett a nyakláncán függő elefántcsont sípra.
Koppány bólintott, s a lábai elé ült, a földre.
Onnan nézett fel az arcába, s nem titkolta, amit érez.
Lángolt a vágy a szemében.
- Beszéljünk még... csak ketten!...
Ezt akartad, nagyasszony...
De én nem vagyok a szó embere, tudod...
Cifrán csak a németjeid hadarnak.
- Köszönöm, hogy eljöttél! - mondta Sarolt komolyan s mély tekintettel.
- Tőled függ most, hogy mi lesz, egyedül.
- Mondottam: harc lesz, nagyasszony.
- S én, hogy ezt nem akarom.
Az én uram...
- Tudom.
Mindent tudok.
Kitaláltam.
Hazugság volt, hogy meggyógyult.
A fiatokat akartátok megmutatni: lássuk, ki hág majd a nyakunkra...
- Nem így, Koppány...
- Nem, nem.
Mert idő kell nektek valamiért.
De a fiú elrontotta.
Azzal a szóval.
A beteg uraddal mi nem harcolunk, tudod.
De a fiaddal leszámolunk majd!
- Ezt...
Éppen ezt akartam megtudni.
Hogy mit szólsz a fiamhoz, Koppány?
- Megmondom.
Nem vezérnek való.
Tétova ember.
Benne van a keresztény nyavalya.
- Látod, megköszönöm neked, hogy megmondtad - suttogta Sarolt.
Koppány ámultan nézett rá.
Az asszony szomorúan mosolygott.
- Sohase akartam, ez az igazság...
A férfi felugrott:
- Miért hazudsz nekem? - kiáltotta.
Sarolt ártatlan nagy szemekkel nézett rá vissza:
- Azt hittem... neked megmondhatom...
A vadászat után... megértesz...
De engem senki, senki, soha...
Pára fátyolozta be szeme csillagát, s lenyelt egy égető könnyet.
Megvonaglott tőle, s kezébe rejtette arcát.
- Sarolt! - hördült Koppány, s maga se vette észre, hogy nevén szólította , most először.
- Lehet -e ?...
Ki vagy, ki vagy te, mondd ?...
Az asszony rápillantott, s bólogatott, keserű szájjal:
- Tudom...
Te is azt hiszed...
Vad boszorkánynak hírelnek mindenütt...
- Mondták nekem, hogy titkos tudományod van, amit Erdélyből hoztál...
Hogy ilyen fiatal s szép maradtál, félnek tőled...
Futó kis mosoly villant el Sarolt ajkain:
- De te senkitől se félsz.
Tőlem se...
Azért gondoltam éppen, mert olyan erős férfinak láttalak meg...
Csak az erős tud érteni, Koppány...
- Beszélj, Sarolt!...
Mi hát az igazság?
- Miért tagadnám: a nagyúr azért féltette, rejtegette a fiunkat, mert őt akarja maga után...
Felesége vagyok, nem ellenkezhettem...
S anya vagyok: én is féltettem, de éppen attól...
Mindig tudtam, hogy nem arra termett...
Más ő, egészen...
S olyan fiatal!...
S te meg akarod ölni, harcban!...
- Hát ezért? - hajolt hozzá Koppány, gyanakodva még.
- Igen.
Ezért.
Arra akartalak kérni, ne húzz kardot rá...
Várj...
A dolgoknak lehet más nyitja is...
- Világosan beszélj!
Világosan! - dobbantott Koppány, mint egy türelmetlen mén.
- Istenem! - sóhajtotta Sarolt a sziklának dőlve.
- A nagyúr felesége vagyok , Koppány...
Hogy beszéljek világosabban ?...
A nagy ember megremegett a sejtelemtől.
Kezével elsimított a szeme előtt , mintha tudni szeretné, álmodik -e.
S dadogva szólt:
- Mindenki tudja... hogy a nagyúr... nemsokára...
S az ősi törvény szerint ... te...
Sarolt!...
Akarsz velem a szabad és boldog magyarok felett állani ?...
Kimondta, s várt, megfeszült idegekkel.
Az asszony lehunyta szemeit.
Nekitámaszkodott a sziklának, s hátrahajtotta gyönyörű fejét.
Koppány megbűvölve nézte, s alig bírt magával, hogy rá ne rohanjon, s össze ne törje a karjai között.
Megrendülve látta, hogy a karcsú, büszke test hirtelen megroskad, a karok tehetetlen gyöngeséggel hullanak alá, s megtört, könyörgő őzszemek néznek alázatosan az övéibe.
Mintha remegő kisleány ölelné át most a sziklát, s kezdene zokogni, fejét a kőre hajtva.
Koppány bölényszívét egy pillanat alatt lefegyverezte az elbírhatatlan asszonysírás s ez a megadó s félő gyöngeség.
Esetlen részvéttel hajolt föléje, s rettenetes karjaival olyan vigyázva emelte fel, mintha attól félne, az érintés összetöri.
- Ne sírj, Sarolt...
Ne sírj, no...
Nyugodj meg...
Légy jó s okos!...
Az asszony gyermetegen fektette fejét vállára.
- Köszönöm, hogy jó vagy hozzám...
Nehéz nekem...
Hiszen él még az uram, s nem vagyok rossz...
De úgy féltettem a fiamat tőled...
Ígérd meg, hogy gondod lesz reá !
- Ha csakugyan nem akar mást, mint fiamat, úgy fogom tekinteni... éretted ...
S ha kigyógyul mellettem az idegen nyavalyából, nagyúr lehet utánam ...
Ígérem, Sarolt...
De ígérd meg te is, hogy majd; akkor, ha elkövetkezik...
- Köszönöm, köszönöm! - rebegte Sarolt.
- És ha Isten úgy végezte, meghajlok a törvény előtt...
De kérésem van, Koppány.
- Kérj, amit akarsz! - dörmögte a férfi ziháló mellel, boldogan.
- Senki se sejtse addig.
Úgyse tart már soká...
És nem szabad találkoznunk , érted ?...
És ha a látszat mást mutatna, ne gyanakodj...
El kell altatnom a nagyúr aggódását...
- Legyen úgy - bólintott Koppány.
- De Sarolt...
Látta az asszony a meglobbanó tekintetet.
Szelíd erővel vonta ki magát a karja alól, lesimította köntösét, s édes mosollyal kérdezte:
- Most már egészen értjük egymást, ugye?
- Még nem válhatunk el, Sarolt! - lépett eléje a férfi.
- Ha csakugyan így van... add zálogát!...
Hirtelen odahajolt mosolygó piros szájára.
De Sarolt elkapta a fejét, s a kezét nyújtotta csókra.
- Te Koppány vagy - suttogta -, a legkülönb úr és vitéz!...
Eljön az ideje...
Koppány torpanva hajolt a kezére...
Éles, sivító füttyentés hasított bele a rengeteg monoton zúgásába.
Az asszony bűvölő tekintettel súgta:
- Embereim azonnal itt lesznek.
Nem találhatnak velem.
Isten veled, addig is!...
Gyöngéd erőszakkal vonta el kezét, búcsút intett, s eltűnt a fák között , Koppány sóvárgó szemei elől.
3
Porhavat kerget vijjogva a szél a Duna jegén.
Bukfenceket hányva nyargalász a síkon, gúnyos kacagással rugdalja az összegubbaszkodott hegyek oldalát , tépázza az erdők zörgő ágait, s keserves üvöltésre csiklandja az éhtoportyánt.
Ember, állat dideregve bújik előle bundák alá, vackok gizgazába, ahova lehet .
De nem nagyon lehet.
A szélördög megtalálja a legkisebb nyílást is, mindenen keresztül, a sajgó csontig.
Visszaköpött füsttel szemet-torkot marni, jeges üleppel elnyomni a tüzet, tetőt szaggatva álmot elkergetni ez a legkedvesebb mulatsága.
Csak a nagyúr háza dacol vele, fenn a sziklán.
A Dunára nyíló terem oszlopközeire felrakták a súlyos fatáblákat.
Ott sötét van és hideg.
De a belső szobák vastag boronafalai meg se reccsennek a sivító szélrohamok lökésétől.
Nagy érc háromlábak izzó serpenyőiben piroslik az eleven parázsrakás, engesztelő meleget lehelve maga körül.
Hajnaltól lefekvésig óránként cserélik azokat.
Ha már az utolsó is hamuba roskad, bebújik a nagyúr a bundák alá, fejére húzza a hálókucsmát, s csak az orra hegyén érzi meg, hogy másnap van.
Mostanság azonban keveset alszik ő is, a nagyasszony is.
Néznek a hunyó parázsba s aztán a sötétségbe.
A sötétségben még többet látnak.
Gondolatok elevenednek meg s váltakoznak szapora táncban előttük: múlt és jövő, emlékek és reménységek, szívszorító aggodalmak és biztató képzelések.
S néha szó esik köztük, halk mormolással.
Adalbert püspökről a legtöbb ezen a télen.
Ki is hinné el, ha nem tudná, hogy nagyanyja Henrik király leánya volt, ő maga a cseh herceg fia, rokona a császárnak s a bajor hercegnek?
Ők ehhez képest fogadták, mikor megérkezett volt.
De a szent ember nem is vette észre a pompát.
Kopottas szőrcsuhájában álldogált a tizenkét brenowi szerzetes között, akiket vele együtt űztek el a csehek, s most magával hozta őket .
Csakolyan volt, mint azok közül egy.
Idő telt belé, amíg egy másféle , belülről sugárzó méltóság s szépség föléje emelte mindenkinek itt, s még a nagyúr is meglátta az igazi képét külsőkre néző szemei mögött, benn , leghátul, a lelke mélyében.
Ez pedig úgy történt, hogy Adalbert püspök rátette vékony, hosszú ujjait a nagyúr beteg szívére, s imádkozott.
Azóta nem kellenek többé a javasok löttyei.
A szent ember ujjaiból valami más gyógyító erő áradt.
Mi volt ez , csak égre emelt arcának elváltozása sejtette.
Radla a hit erejének mondja ezt, mellyel a szent férfiú teljes.
Mintha angyalokkal beszélgetett volna , akik ragyogó szárnyaikon viszik könyörgését Isten trónusához.
A nagyúr szíve fájása megszűnt tőle.
Nem ámította azért lehetetlenségekkel Adalbert, s éppen ez volt az, ami tisztelettel és békével töltötte el a beteget.
Utálta már a hitető hazugságokat, mikkel a javasok maszlagolták, féltükben hízelkedve.
Tisztában volt az állapotával.
Ott belül zord, bizonyos szózat hangzott szüntelen.
- A világ elmúlik és annak kívánsága is - mondta Adalbert, komolyan nézve a szeme közé.
- De aki Isten akaratát cselekszi, él örökké.
Tudja, hogy biztatás ez.
Isten akarata az, hogy a fiút Krisztusnak adják.
S ha végbevitték, jöhet a halál.
Adalbert előtt nem lehetett titkolódzni, s minek is?
Belátott a szavak mögé.
- Ti elindítottátok őt, de nem oda megy, ahová gondoltátok.
Amit most tehettek, ennyi: hagyjátok őt, hogy menjen az útján, amerre Krisztus vezérli.
A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.
De örvendjetek, mert ebben van a ti megbocsáttatásotok is.
Ahogy ezen gondolkozik, eszébe jut a nagyúrnak valami kicsiség, s megértés gyúl ki az agyában.
Beteg ember, hosszú, tétlen heverésben minden apróságon eltölti az időt.
Szőrös, fekete hernyót figyelt heverőágyáról egyszer, amint falánkan ette a bokor leveleit.
Látta aztán csillogó szálakat ereszteni s gubót szőni maga köré az ágacskák villájában.
Sokáig mozdulatlan volt az , mint a koporsó.
De egyszer sötéten kezdett nedvesedni a csücske, s gyönyörű pillangó rágta ki magát a napfénybe, szivárványos szárnyakon lebbenve el.
Csoda az élet!...
Ilyen különös, ragyogó szárnyak kezdenek bontakozni Istvánon is, mióta Adalbert itt van vele.
Csak falánk hernyó lett volna mégis, ahogy ő akarta s képzelte, ehhez képest.
És milyen sokáig ült a gubójában dermedten, zord tépelődésben önmagával.
A rabság gubójában, amit ők szőttek neki.
Érezte, hogy feszül benne a szárny, de nem tudta kibontani itt, közöttük.
Léleknek hívják ezt a szárnyat ezek a Krisztus-emberek .
Megvolt tán benne is, úgy lehet, és minden magyarban.
De ebben a fiúban bomlott csak ki először.
Most már próbálgatja, illegeti, lebbenti.
Repülni fog, magasra, s milyen messze tőlük!
Elveszítik szem elől, nem bírják követni az útját...
A régiek elmúltak, igaz, s jól van így...
- A mi vérünk, de nem a mi fiunk többé! - mondta ki a sötétben.
Hallotta, hogy az asszony felfigyel, s mintha fojtott sírást rejtene a vánkosokba.
Aztán szól is, rekedten:
- Így kellett lennie...
- De a kard, a kard, Sarolt! - emelkedik könyökére a nagyúr.
- Ami lecsap nemsokára...
Fel tudja -e fogni, ha mind az eget nézi?
Vissza tud -e vágni , mint mi, régiek?
- A kard elé... én... valahogy...
- Mi ?...
Mit szóltál ?...
A szél...
- Istvánt onnan felülről védik már...
- Mi van ott ?...
Van valami, Gyönyörű ?...
Vagy ámítás csak ?...
- Neki van - hallja az asszony suttogását.
- Megnyitotta előtte a kapuját Adalbert.
- S nekünk ?...
- Pihenni fogunk.
Aludni.
Együtt.
- Jó aludni - dünnyögte a nagyúr.
- Jó éjszakát!...
István a ház túlsó felében fekszik.
De nem alszik ő sem.
Nem is akar.
Nincs ideje.
Hiszen álom ez mind, ami nap nap után zuhog a lelkére.
...Ég a libicei vár.
Adalbert püspök öccsei, nővérei vérükben fetrengenek .
Rajtuk töltötték dühüket a gyilkosok, az átokért, amit a püspök fejükre mondott ott az oltár előtt.
Pogány cseh urak, férj és sógorok rontottak a templomba, ahová a házasságtörő asszony menekült.
Durván lökték félre a püspököt, aki testével takarta a nyomorultat.
S összevágták a szeme előtt, a Boldogságos Szűz oltárképe alatt.
...Adalbert Róma felé tart.
Vegye le róla a szentatya ezt a terhet, mentse fel keményszívű fajtája pásztorlása alól!
Küldje idegenekhez, Krisztus szolgáira fenekedő pogányokhoz, ahol megtalálja szíve vágyát, a mártírkoronát!
Felső-Itália egy városában fényes sokadalomba kerül.
Birodalmi nap van .
Hercegek, lovagok, püspökök környezik az ifjú császárt, Adalbert rokonát.
Ott van Majolus is, a clunyi apát.
Krisztus visszajöveteléről szónokol , lángoló hévben.
Mielőtt bekövetkezne az ezeredik év, megszületik az Antikrisztus Babilonban .
Hasonlatos lesz alakra az Úrhoz, sőt még szebb lesz, hogy megcsalja a hiszékenyeket.
Jeruzsálemben állítja fel parázna trónját, s építeni kezdi a romba dőlt zsidó templomot, Krisztus gyalázatára.
De a nagy évforduló éjjelén Szent Mihály arkangyal zúdul le seregével az égből, megütközik vele , s ledöfi az Olajfák hegyén, ahol egykor Krisztust gyötörte a Sátán.
Föld reng, ég hasad, kihányja halottait a tenger, és a hivők ujjongó zsolozsmái s a hitetlenek jajai közt leszáll a földre az Úr Krisztus a szent angyalokkal .
Boldog második ezer év virrad az igazakra, az ő isteni uralma alatt .
Megkötözve csikorgatja fogát a Bűn, míglen eljő az utolsó ítélet, s ég-föld felgöngyöltetik, hogy Isten legyen minden mindenekben.
Az ifjú Ottó rajongó szemekkel hallgatja a szónokot.
Mellette okos szemű , finom koponyájú szerzetes elmélkedik.
Gerbert az, volt nevelője, most Szilveszter pápa.
E két férfiú lelkében vertek visszhangot tettre hívóan , döntően a közeledő nagy évforduló parancsai.
Adalbert mind a kettőnek barátja, bizalmasa lett, ott az Aventinuson, ahol Leo apát kormányozta Szent Benedek kolostorát.
Kicsi cellájába jött palotájából esténként a császár, s nemegyszer a pápa is!
Ott súgta meg a Szentlélek, beszélgetésükbe szövődve, a legnagyobb tervet, mely valaha a földön, emberi lélekben felragyogott.
Egy ország, világbéke s testvériség fogadja az Urat, mikor megérkezik!
Isten Országa, Civitas Dei!
A fiatal császár a hit hegyeket mozgató bizodalmával mondta:
- Milyen ország lehet méltó Krisztushoz?
Csak olyan, amelyikben tűz és víz kibékülnek, s nem emésztik el egymást.
Ezt a csodát akarja végbevinni az Úr általam.
Én egyesíteni fogom Németországot, Itáliát és Bizáncot.
A bölcs Szilveszter így szólt:
- De mi legyen az élet értelme Krisztus országában?
Minthogy fegyvernek , öldöklésnek, amiben eddig az úri emberek látták azt, ott nincs helye.
Csakis a római jogrend és a műveltség, melyek biztonságot s tartalmat adnak az életnek.
És hogy szent erényekkel ékeskedjenek a lelkek, békén készülve a mennybe.
Adalbert pedig hozzátette:
- Vajon Úr lesz -e Krisztus csakugyan a földön, ha még lesznek népek, akik nem ismerik, s nem hódolnak neki, mikor eljő?
Bizony egy pogány népet se találjon akkor!
S milyen hadsereg méltó arra, hogy ezt végbe vigye?
Mert a páncélosok csak a belső rendet fogják majd őrizni a keresztény országokban , s nem hódítanak többé.
A csodát csak fegyvertelen katonák, lelki katonák vihetik végbe, akik a lélek kardjával, a hit pajzsával s a szeretet pányvájával mennek közéjük.
És szelíd örömmel hagyják kiontatni vérüket, ha kell, hogy megtermékenyüljön a pogány lélek ugara.
Én erre adom magam Szent Benedek fiaival!
- Minden ország fölé, mely testvérül jő e szövetségbe, állítsunk olyan uralkodót, aki alkalmas a mi szemünkben, az Egyházéban s a Birodaloméban - indítványozta a császár.
- Te kardot adj nekik, mint Róma szent császára, s én koronát, mint Krisztus helytartója - bólintott a pápa.
- Mi pedig előkészítjük az alkalmasokat - ajánlkozott Adalbert.
Így indult meg a szent készülődés Krisztus fogadtatására a földön.
...Milyen szűk kör volt Esztergám gyepűje, s milyen kicsi az egész magyar világ, amely felé olyan epedve nézett börtönéből István!
Krisztus szent mágusa a szó bűvös pálcájával írt varázskört a levegőbe.
És vaksi szemei felpattantak, s meglátták a nagy világot, melyben csak kicsi semmiség az ő magyar bánata, gyötrő sorsa.
Íme: a keresztény csehek megborzadva pogány véreik istentelen bosszúján , Krisztust tették úrrá egész földjükön.
Lengyel Boleszláv apostola lett népének, önálló érsekséget kap; s koronát.
Nagy Vladimír ott messze, a babonás orosz sztyeppék ködében keresztvíz alá tereli vad hordáit.
Harald a párás Dániában, Svéd Olaf az éjszaki fény honában borul Krisztus trónja elé, országostól.
Britannia és Norvégia, ahol eddig annyi mártírvér folyt hiába, csatlakoznak Isten Országához.
Franciaországot ajánlja fel Capet Róbert, a szász, a szentatyának, s a spanyol Leon, Kasztília, Aragónia, Navarra Krisztus nevében összeforrnak , hogy a szerecseneket visszaűzzék a forró Afrikába.
Mekkora világ, mennyi nép, nyelv, s micsoda távolságok!
Langy kék tengerek s szürke, hideg óceánok, fenyőrengetegek s babérerdők, jégmezők s homoksivatagok, állati makogás s ékesszóló tudomány, iromba bálványok s ragyogó márványképek, földbe vájt lyukak s égre törő, büszke paloták, ember voltára alig eszmélő s emberségétől megcsömörlött tömegek felett ível át Krisztus Király két karja a keresztről!
Nemcsak a feje, a lelke szédült Istvánnak, mikor felderengett előtte ez a roppant világ, mely százféle nyelven zengte feléje, Adalbert ihletén át : Világbéke!
Testvériség!
Isten Országa!
Szívének ütődik a hihetetlen valóság: ennek a mindenségnek lelki atyja, a pápa s védőkardja, a császár fordultak feléje, látták meg a kicsi, gyűlölt s gyűlölködő magyarság viszonzatlan szerelmesét!
Testvérkezet nyújt a bajor herceg, aki nem akar hódító németséget, csak Isten német családját a világtestvériségben!
- Igen.
Valamikor gyűlölettel gondolt mindenki a te népedre - bólintott Adalbert.
- De téged, a tigrisszívű prédálók sarjadékát választott ki Krisztus arra, hogy ezt most szeretetté változtasd!
Nézd, segítő kezek emelkednek feléd, egy világ imádkozik műved sikeréért: Krisztus magyar népéért!
Felemelte a ragyogó magasba Istvánt ez a kép.
Aztán rázuhant, s alávágta a fekete mélységbe...
Hol van, mivé semmisül ebben a magyar ?...
Nemcsak a Koppányok nevetséges berzenkedései, apjának ravasz kis karmolásai, de az ő minden álma is?
Egy láncszem, egy kapocs, egy szeg az óriási szerkezetben...
S a császár és a herceg hiszi, akarja is tán, amit mond...
De az egészből német császár , német lélek arca áll össze, mégis...
Német Krisztus lesz az, aki eljő!...
- Száz év múlva senki se fog beszélni az én nyelvemen ebben a nagy családban - emelte szemét Adalbertre.
- Idegen köntös alatt idegenül fog érezni a vér is.
- Tudja a császár s a pápa a te bajodat, ne félj.
Értsd meg, hogy ezt izenték: nem német birodalom, hanem Isten világbirodalma.
S benne a Boldogságos Szűz védelme alatt önálló Magyarország.
Nem német missziói érsekség küld neked püspököket, ahogy még Piligrim akarta.
Más világ van már: apostoli egyház fejeként magad válogatod, hívod s állítod őket munkába .
Királyi kard s szent apostoli aranykorona lebegnek fejed felett, István.
...Hideg kőszobában, súlyos bőrök alatt a lélek reszket Istvánban.
Lelkén sivít át a Duna jeges szele.
Kardos, koronás csoda lebeg a magasban.
De az ember didereg a mindenségben, egyedül.
S nem Isten tulajdon szava -e ez: "Nem jó az embernek egyedül lennie. "?
Fénykoronás lovagok léptetnek el előtte.
S Adalbert magyaráz a szívében:
- Ez Szent György, a császár védőszentje.
Lásd, páncélos lovagok kísérik kivont pallosokkal.
Piros virágok szőnyegén menetelnek, s tűzlángot vetve csattogják a paták: Renovatio...
Romani...
Imperi...
- Ez Szent Móric, Benedek fiainak fegyvertelen seregével.
Itt fehér virágok közt fehér bárány legel, s hallod az éneket: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!
- Ez Szent Márton, a pannóniai, hazád szülötte.
Te magad jössz utána megtért népeddel.
Amelyik legelőt keresve lovainak jött ide Ázsiából.
A zsendülő füvekből mi száll feléd?
" Aki rajtam megy be, legelőt talál."
Bólint.
Ismeri ezeket az égi férfiakat.
Elmennek előtte, ő maga is, mint egy idegen: a Kiválasztott, a Kötelesség lovagja, az Áldozat.
Úgy legyen, úgy lesz.
De rettentő hideg van és sötét.
S mint nagy, mozdulatlan kő, csügg a szíve.
...Veczelin bundásan jő-megy, tappog az éjszakában.
Döli kíséri.
Az őröket vizsgálja, s messze kémlel, a feketén ágaskodó erdők felé.
A tél utolsó mérgét adja ki, s készen kell lenni, mire feleszmél a föld.
Készülnek is serényen.
Sok új szállás verődött a vár alatt.
Páncélosok , láncingesek szállásai.
Zsoldon fogadták őket a nagy táncra, idegenből.
Az Árpádok szállásföldjén is, köröskörül, nyilat kovácsoltatnak a hadnagyok.
A nagyúr rábízta a vezérséget Veczelinre, s ő tervet csinált.
Csanád szállja meg Böszpörémet, Aba Fejérvárat.
Ez a két sarkantyú Koppány felé.
Ha jön , bele kell akadnia előbb valamelyikbe.
Ő a zsoldos derékhaddal nyomul majd elő a gyepűtől.
Az itteni lovas magyariak a két szárny lesznek, s a hadnagyok népe a nyugtalanító, portyázó előhad, körös-körül.
Szép ez, rendes, ha így lesz.
Mert a tél közéjük feküdt, s mit csinál Koppány, arról csak bizonytalan hírek donganak idáig.
Nagy vadűzések vannak állítólag Somogyban, Zalában s a Bakony déli csücskén.
Úgy látszik, sok népet tart együtt, s így táplálja.
Ez a Döli folyton erősködik, nyughatatlankodik, hogy emberei vannak Koppánynak a várbeliek között is, magyariak, persze.
Nem csodálná.
A legény meg is mondta egyiket-másikat.
Igaz -e, ki tudja?
De ő szétosztotta őket egymástól, óvatosságból.
Zavart csinálhatnának majd.
De Veczelin bízik benne, hogy a döntő órában így is elég erős lesz.
Ha Hermán gróf is megjön , ahogy kivette a nagyúr s Tibold némi szavából, akkor éppen.
Jó volna túllenni rajta szerencsésen.
Új földeket jelentene az neki is .
Koppány tartományának északnyugati csücske alkalmasan találná az övéhez.
S aztán letehetné a páncélt, darabig.
Szántana, vetne, építene.
Baromfajzást művelne.
Terebélyesedne.
Nemzene szőke fiakat.
Valamikor unokákat is ringatna térdein.
S méhsert inna, ingujjban.
Ez az élet.
De addig vágni kell, s ő vágni fogja, ahogy esküdte.
Havat vágott szeme közé a szél, bömbölve.
Erre felrezzent álmodozásából, s továbbtappogott az őröket mustrálni.
...Istvánt bizsergető fuvallat csapta meg az erdők felől.
Az ég még szürke volt, a föld szennyesfehér, s a Dunán nagy jégtáblák úsztak lefelé.
De eső esett, nem hó.
S szaga volt már mindennek.
Föld, fák kérge alatt moccant a tavasz.
Névtelen vágy feszítette, amit a hosszú téli éjszakák zsúfoltak belé.
Minden íze követelődzött s veszekedett: ember vagy!
Fenn, a lélek világos sodrában már csitulva hullámzottak a nagy hivatás letisztult vizei.
Lenn, az ösztönök sűrű, mély áramlásában tompán dübörögtek a céltalanul hánykódó, forró habok.
S szíve a kettő között kalimpált, fájó ürességgel.
Gyónásba tördelte végre egy reggel gyötrődését Adalbert atya fülébe.
A szent ember hosszasan fürkészte a szeme mélyét, s értően bólogatott.
- Eljött az ideje - mondta csendesen -, hogy megtudd ezt is.
Élettárs után vágyol, mint minden fiatal.
Nem bűn, fiam.
De a te dolgod egészen más, mint akárkié.
Nem kaphatsz az után, akit a hús és vér talán megkívánna.
Hittel kell elfogadnod azt, akit az Úr rendelt.
Ebben is oda kell vetned magadat , kegyelemre.
- Senkit nem ismerek... akit rendelt volna...
- Előbb meg kellett érned rá.
Mert csak ha vállaltad sorsodat, kaphatsz támogatót a hozzád illő asszonyban.
- Apám s anyám akarnak valakit?
- Tudják s akarják.
Krisztusért, az országért.
- De én magamért, magamnak keresem!...
Szabadon, mindketten, szívből...
- Ez az.
Ezért kellett mindmáig várnom, amíg magad szólalsz meg.
Isten megadhatja, úgy is.
De látod, az a fő, hogy rá kell bíznod, mint Ábrahám Izsákot.
- Hagyd most! - kiáltott István keserű szájjal.
S szinte futva menekült.
Éjjel zivatar nyargalt el a vár felett.
Beledörgött István nyugtalan, lázas álmaiba.
Cikázó fényeket vetett a férfi titkos vergődésének ágyára.
Hánykódva viaskodott a fiatalember a vér páráiból kacagó Asszonnyal.
Száz arca volt , ezé, azé, akiket úgy látott valahol, hogy tán észre se vette akkor.
Most mind ismerősként hajlott, lengett, mosolygott rá, kínálta magát.
Deodátó fogai villogtak a homályból, s éhes szeme.
Nem, nem!
Másra akart gondolni , nem olcsóra, állatra.
Az álom makacs kényszerítésével mondogatta: Ott van , ott, a fal mögött!...
S döngette ökleivel az öntudat zárt kapuját...
Végtelen megkönnyebbüléssel lélegzett fel.
Az Asszony jött feléje.
Más .
Igazi.
Kék égben lebegett, s fény sugározta körül.
Édesen fakadt titokzatos ajka, hozzá hajolt, s mellére tette rózsaszirom-tenyerét.
István egy pillanatra úgy érezte, hogy két szív ver a mellében, s egy nagy dobbanással össze forr.
Torkában lüktetett még, amikor hirtelen felült.
A zivatar elmosta az utolsó hófoltokat is.
Kéken tündöklött a végtelen ég, s a nap odalőtte csiklandó, gyenge nyilát a mellére.
- Ha igazán te voltál itt - emelte István szemét a nap felé -, neked adom Magyarországot!...
És Adalberthez menve, csendesen mondta:
- Teljesedjék az Úr akarata.
- Hiszen tudtam én, hogy aki égi jelt adott, végbeviszi ezt is - mondta Adalbert.
- De magadnak kellett dönteni ebben is.
- Milyen jelről beszélsz, Atyám?
- Hallgass ide.
Tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy vendége voltam az akkori bajor hercegnek, unokaöcsémnek.
Két fia s két leánykája volt.
A legkisebb , aranyos csöppség, egyszer csak otthagyta játékát, s hozzám tipegve, a térdeimre könyökölt.
Nagy komolyan nézett rám, s azt kérdezte: - Miért hívtál ?...
- Nem hívtalak, kicsikém - válaszoltam én, szöszke fürtjeibe simítva.
- De igen! - erősítette a leányka -, hívtál, azt mondtad: Gyere , mert messzire kell mennünk.
És még a kezeddel is arra mutattál, ahonnan a nap jön.
- Akkor meghökkentem rajta, később elfeledtem.
Csak akkor értettem meg, hogy égi jel volt, mikor most apád Henrik herceghez küldte Tiboldot, és a herceg hozzám fordult tanácsért.
István megrendülve kérdezte:
- Az a kis leányka ?...
S ő tud -e róla ?...
- Ma már az Úr jegyese.
Novícia.
- Hogy gondolod akkor?
- Vannak esetek, mikor a szentatya megengedi.
A tiétek ilyen, mert Krisztusért történik.
Nagy dolog, hogy az a szűz kész eljönni hozzád , István.
Elhagyja érted övéit, a boldog szent életet, a kolostort, mely a mennyország kapuja.
S gondold el: szíve reszketését kell legyűrnie.
Mert Regensburgban iszonyat a magyar név.
Akarod, hogy elmenjek érte, s elhozzam neked zálogul, hogy higgy küldőimnek igaz szándékában?
- Hogy hívják azt a szüzet?
- Gizella a neve.
- Hozd el...
Este, mikor Adalbert elmondta a dolgot, István anyjára nézett, s szólt:
- Imádkozz, anyám, ha tudsz.
Nem érettem.
Magadért.
Hogy sohase kelljen rajtam sírnod.
- Ez az egy imám maradt már csak, fiam - lehelte a nagyasszony nedves szemmel.
A nagyúr némán vetette kezét fia fejére.
Mielőtt Adalbert püspök elindult volna Regensburgba, tanácskozott a nagyúrral, a nagyasszonnyal és az udvari emberekkel.
- Csak püspök teheti, mondottad - intett a nagyúr.
- Ilyen alkalom hát nem lesz egyhamar.
Igaz, a szabadok nem fogják elismerni, soha, önként.
De hiszen mit törődök én már velük?
S ha meghallják, annál hamarabb megtörténik a leszámolás.
Kitűzték hát István bérmálását a legközelebbi vasárnapra.
Adalbert az egész várnép jelenlétében kente fel a Szentlélek lovagjává .
Szertartás után a nagyúrhoz s nagyasszonyhoz fordulva, ünnepélyesen mondta:
- Íme, megszületett a Lélek zsengéje a magyarok között!
Azután a lovagok, hozzá járulván, kardjaikkal érintették István vállát, s beiktatták Krisztus vitézei közé.
Majd fél térdre ereszkedtek előtte, s két tenyerükre fektetve kardjukat , felajánlották neki mint uruknak.
István alakja felmagasodott a térdelők felett, s a templom hajóján ámuló hódolat zsongott végig.
Mert még sohase látták ilyennek.
Mintha másodszor született volna, a szemük előtt.
Homloka világított, szemében elszánt fény égett, kemény arcán megkövült a kötelesség zord s szent parancsa.
És Adalbert püspök szava ércesen zengett végig a templomon:
- Íme, új törvény van felettetek mától fogva.
Nem emeltétek pajzsra ezt az ifjút, mint atyáit.
Nem ember választotta őt uratokul.
Isten akaratából lett alkalmassá, az Egyház kezessége mellett.
Adjatok tisztességet az Úr választottjának!
A templom hosszában térdre hullt minden lélek.
S a nagyasszony is térdre borult, fejét mellére ejtve.
Meghajtotta homlokát fia előtt a nagyúr is.
A kórusban a brenowi szerzetesek Isten dicsőségéről éne keltek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE